Tenger

Hordja a köveket,
mint gyémántjait kiveti –
ilyen a tenger –
felépíti hajnalra
a békeoszlopot –
elhalmozza a múlt
emlékeivel
szerelmeseit.

 

Prométheusz

Embernyi seb lüktet
a sziklás magányból.

Tenger hűvös vizét
gyűjtöm tenyeremben,
hordom égő sebeire.

Élesztgetem dalaimmal,
reményt szító szavaimmal,
keselyűcsőr-vágta testét
szerelemmel kötözöm be.

Sebei már bennem fájnak,
szárnya nő az örök vágynak,
kín-enyhítő szél maradni,
eleven szív, szíve lenni.

 

A bánat őrtüze

hiába térsz vissza,
a lehet helyére annyiszor
a hang lepte parton
didereg a tegnap,
Prométheuszban
elaludt a fájdalom.

hátad-sziklához
kit vetett a sors,
tanácstalan néz
farkasszemet a semmivel,
elgyávult táj ez,
s ha fénye lobban,
az csak a bánat őrtüze.

 

(Illusztráció: Liza Illichmann: Rocks by the Sea (2023))