Tatár Rózsa “Álmok selyemre festve” című regényéről
Tatár Rózsa könyve a Cédrus Művészeti Alapítványnál jelent meg 2024-ben. A borítón tengerparton sétáló nőalak hátulnézetben, felette egy fürtös hajú férfi homályos sziluettje. Ha csak a borítót nézem, biztosan nem olvasom el, mert nem szeretem az idealizált, naiv szerelmeket felvonultató romantikus regényeket. Örülök, hogy mégis belekezdtem, a történet magával sodort, ahogy a fülszöveg ígérte, nem lehet letenni. A regény egy gobelin-és festőművész, Szilvia történetét beszéli el, aki sikeres művészként saját álmait igyekszik megvalósítani a vasfüggöny idején.
A kötetet hagyományos, közérthető, lineáris történetmesélés jellemzi. A főhősnő egy ausztriai társas utazáson megismerkedik az olasz fiúval, Patrickkal, azonnal egymásba szeretnek. Nemcsak az országhatárok állnak közéjük, hanem a rendszer: akkoriban nem lehetett csak úgy ide-oda utazni, néha éveket is várni kellett. Egyesek a disszidálás alternatív módját választották, „elfelejtettek” hazatérni a nyaralásból.
Szilvia kötelességtudó lány lévén visszament Szegedre, és levélben tartotta a kapcsolatot szerelmével. Ám a levelek egy nap elmaradtak. Közben a nagyvilágban is sorsfordító esemény történik: Aldo Moro miniszterelnököt elrabolták. Szilviának az a rossz sejtése támadt, hogy talán a két dolognak köze lehet egymáshoz. Továbbra is ír Patricknak és telefonon is próbálja elérni, hiába.
Telnek a hónapok, évek… Szilvia tovább szeretne tanulni, ehhez pénzre van szüksége. Dávid, a festőművész modellt keres, de eddig senki nem felelt meg neki, mintha mindig az „Aranyhajú” lányt várta volna. Nem könnyen nyerte el Szilvia szívét Dávid, a szoknyavadász hírében álló festőművész, de végül összeházasodnak, gyerekük lesz, ám Szilvia még mindig nem tudja elfelejteni Patrickot. Az élet úgy hozza, hogy még találkoznak. Mintha a sors űzné velük furcsa játékát, többször is egy helyen vannak, de mégsem tudnak találkozni. De nem akarok spoilerezni.
A könyv etikai dilemmája, hogy lehet-e egyszerre két embert szerelemmel szeretni, hogy valakit örökre megőrizni emlékezetünkben és önkéntelen vágyakozással gondolni rá már megcsalásnak számít?
A regényben élesen megmutatkozik a „rothadó kapitalizmus” és a „virágzó szocializmus” ellentéte. A Triznya-kocsma fejezet kiemelten fontos történelmi értéket képvisel. Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa római, Aventinus-dombi otthona az emigráns magyarok nemzetközi találkozó helye, és a tiltott irodalom Magyarországra juttató főfészke.
Lassan úgy tűnik, hogy a szerelmi szál, csupán ürügy, „csalétek” az olvasónak, hogy megismerje a Kádár-korszakot, bepillantson a rendszerváltásba és az azt követő időszakba.
A történet a szerelmi vonatkozásokon túl az önmegvalósítás kérdését is feszegeti. Szilvia a Parlament gobelinjeit szövi, így egy biztos megélhetést adó, ám iparosmunkát végez, amiben nem jut szerep saját kreativitásának. Pedig ő valójában festőművész szeretne lenni. A regény olvasása közben magam is elgondolkodtam arról, hogy miképp lehetne megtalálni az egyensúlyt a megélhetési írás és az ihletett szövegek között. Részben a könyv hatására kezdtem – korábban felkelve – nagyobb hangsúlyt fektetni a verseskötetem írásába. Végig azon tűnődtem, hol kezdődik önmagunk eladása…
Az etikai és szerelmi kérdéseket kissé árnyalja, ha tudjuk mikor játszódik a történet. A vasfüggöny, mint áthághatatlannak tűnő akadály, és az akkoriban uralkodó közhangulat egy olyan közegben tartotta az önmagát és a társát kereső embert, amit most már el sem tudunk képzelni. Tehát Tatár Rózsa könyve nem csupán szerelmes, hanem történelmi regény is. Tapinthatóvá teszi a kort, láttatja annak szürkeségét, az ember szinte érzi, ahogy fojtogatja a légkör. Atmoszférateremtésből ötös.
A Parlament egyik alkalmazottja képében a besúgói hálózat is beteszi a lábát Szilvia műtermébe. A lány már nemcsak megrendelésre dolgozik, hanem selyemre festi álmait. Teljesül egyik vágya, hogy legyen egy galériája. Másik vágyának beteljesülését tragédia előzi meg. A sors keze egy autó elé veti férjét, Dávidot. Ami ezután következik, az minden képzeletet felülmúl, de nem árulom el. Azért annyit mégis, hogy kiderül, mi történt Patrickkal, és…
A történetnek spirituális szemmel nézve is van mondanivalója, mintha azt üzenné, hogy – hadd éljek most egy közhellyel – semmi sem véletlen, minden kis képkocának megvan a maga helye a nagy egészben.
Nagyon sokat adott nekem a regény, ugyanakkor – és pont ezért – nem tudom kihagyni, hogy lehetne jobb címe. Meg kevésbé andalító borítója. Ezek elég megtévesztőek lehetnek, a könyvesboltban keresgélő így lektűrnek vélheti és elsiklik felette, ami igen nagy kár lenne. És ha már a kritikánál tartunk, érdekelt volna, mit festett Szilvia selyemképeire. Ami biztos, hogy minden képen felfedezhető mintegy árnyékalakként, egy férfi képe. Netán szándékosan nem árulta el a szerző?
A könyv befejezése üzenet a mai idősödő embereknek: van élet, és lehet szerelem, életünk delén túl is!
Szeretettel ajánlom bárkinek, aki szeretne egy happyenddel végződő, ám korántsem limonádé szerelmi történetet olvasni, vagy akit érdekel a vasfüggöny emberi aspektusa, netán maga is művész, vagy az szeretne lenni, csak még nem volt mersze megfesteni az álmait.