Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak, a Magyar Pen Clubnak. A Magyar Múzsa olvasószerkesztője. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter, 2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021), Futómadártavlat (2023 Hungarovox), Intézményesitett lélek (2024 Cédrus Művészeti Alapítvány).

Intellektuális feszültség a képzelet felszabadítására (Bánfai Zsolt: Aratóhold)

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, egy reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
(Bánfai Zsolt, Ünnep)

 

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok többszörösen kiemelt alkotója, 2024-ben adta olvasói kezébe második kötetét, az Aratóholdat, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg. A mohácsi születésű szerző közgazdasági egyetemi diplomával német nyelvtanárként járja életútját, az elmúlt néhány év során azonban költőként és műfordítóként is az élvonalba került.   Költészete a képzelet felszabadításával titkok megértésére és feltárására törekszik, mondanivalója világteremtő és világértékelő erővel telített. Az Ablakok című versében már a nyitó sorokban hangot ad poétikai szándékának, annak tudatában, hogy a szellem zavartalan önműködése során megmutathassa, a valóságon kívül is tud valóságos lenni. Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.

 


Már a kötet címe is elgondolkodtatja az olvasót és olyan érzése van, hogy az aratóhold létező természeti jelenség lehet. Gyors búvárkodás után kiderül, hogy az arató-hold valójában a nyárzáró telihold, felruházva különleges mágikus erővel, melynek segítségével fel tudjuk raktárainkat tölteni, így gabona-hold néven is kötődik a terményekhez és az újjászületéshez.
A szerző Aratóhold című verse Halmai Tamás szavait idézve tágas asszociációs körök és poszthumán távlatok segítségével nyitogatja az emberi életben megtapasztalt elpergetett emléknyomok albumait. Az aratás pedig nem csak az emlékek felidézésére utal, hanem a tisztogatás szükségszerűségére is. Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet…Új aratóhold.
Bánfai Zsolt három ciklusba rendezi verseit új kötetében. (Elméleti futamok, Szűrreál poszterek, Vetítővászon) Olvasatában az emberi lét az álom képével indul, nem tudni még, a dobogó rostok közé helyezett maroknyi jövő mit hoz számunkra. A felidézett, könnyen romló emlékfoszlányok azokra a pillanatokra utalnak, amikor létértékelésünket követően levonjuk a konzekvenciát: az idő valójában nem gyógyít, de megtanít bennünket átértékelni az eseményeket, másként értelmezni személyes érintettségünket élettörténeteinkben. Mintha Nietzsche egy gondolata köszönne vissza a sorokban, mikor azt mondja: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságokba.
Bánfai Zsolt nem véletlenül választja a szabadverset mondanivalója kifejezésére, a nyelv erejével, a szavak szabad áramoltatásával, saját összehasonlításokkal és a rugalmas sortörés segítségével ’nyersebben’, hitelesebben tud megszólalni.  Tisztában van azzal, hogy határai nem végtelenek, mégis így fogalmaz vallomásosan Közös egünk napjai…átkékítik a távlatokat…rájuk nyúlik a horizont. Lírája személyes, közvetlen önkifejezéssel, egyéni és kollektív élethelyzetek felnagyításával fogalmaz üzeneteket újjáteremtési képessége birtokában: Ha visszajutok a térre, újjá emelem a halmot, / törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni / visszajövök még…
Bánfai Zsolt költészetének befogadásához kellő beleérző képességgel kell rendelkeznünk, így tudjuk saját mozgásainkat, érzéseinket és gondolatainkat beleforgatni a nagy, közös élettérbe, így tudjuk folyamatosan befogadni és értelmezni az intellektuális feszültség okozta élményfolyamatokat. Az energiák áramlása pedig az esztétikai élmény befogadó-feloldódó gyönyörét tudja kelteni az emberben. Összetevői: félelem, életvágy, megújulás, emlékek, beidegződések, melyek mind-mind szerepet játszanak az élmények felszabadításában. A titok pedig az átélt pillanat szépségének, tartalomközvetítő szerepének befogadásával tárul fel. A lét – Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, az egymás mellett létezés során azonban tudni kell együtt lélegezni másokkal is, a különbözőségekkel is: Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal / temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, / mindig /szigorúan fölé a kikapart csontoknak
Az élettérben történő váratlan, negatív, kiábrándultságot, kiszolgáltatottságot jelentő állapot lényegét már Blaise Pascal francia filozófus is megfogalmazta: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
A Szürreál poszterek ciklus névadása sem véletlen, hiszen a jelenlegi apokaliptikus világhelyzetben a szürreális ábrázolás igazán helytálló, annyira sok abszurd, megdöbbentő dologgal, magatartásformával kell szembesülnünk. A versek bizonyítják, hogy az ésszerűtlen, a lehetetlen milyen hatást gyakorol az érzelmekre és az értelemre. Bánfai Zsolt bele tud helyezkedni abba a lelkiállapotba, amikor a tudat mélyrétegei felszakadnak, s az irreális, a valószínűtlen és a szürreális realizmus feletti állapotok összeolvadnak. Olvasatában így kerül mindez a sorokba: Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.
Picasso így kiált egy alkalommal: Ha a világnak nincs értelme, a képeimnek miért legyen? Életművét idézve pedig tudjuk, hogy valójában mennyire nem így gondolhatta. Bánfai Zsolt pedig, nem véletlenül Walt Whitman két sorát idézve próbál a látszat teremtette káoszban eligazodni. Egy közeli traverzen Walt Whitman / költőlelke feszeng, erősáramú kábelekre jár száradni…szabad szélben szabadon versel.
Az arányok nagyon eltérőek világunkban, civilizációk, életszemléletek, ideológiák összecsapása történik, felerősödik a nosztalgia a képzelet, az idealizmus iránt, bekövetkezhet identitás gyengülés, a folyamatokat az elismertségért folytatott harc határozza meg, Az arányok közti lehetetlenségekről így nyilatkozik szerzőnk: kísérleteket végzek most is, / azt latolgatva, mekkorának kell lennie annak / az egyetlen mozdulatnak, parancsnak…fogyatékosságot előidézve.
Bánfai Zsolt verseiben a halmozás és a felsorolás stílusélénkítésre, feszültség növelésre szolgál, a szavak egymásmellettisége nem feltétlenül vonatkozik közös valóságdarabokra. A felsorolások plasztikusabbá teszik a mondatokat, a fokozódó feszültség az erősebb érzelmi-hangulati hatás megvalósulását szolgálja.
A szerző költői univerzuma a close-reading elméletét is feleleveníti bennem, amikor az egyedit, a különlegest helyezi az állandó fölé. I.A Richardson szintéziselmélete juthat eszünkbe, amelynek értelmében az alkotón keresztül a műalkotásnak megvan az a képessége, hogy egyensúlyba rendezi az ellentétes impulzusokat, amelyek a valóságos életben kizárják egymást, ennek segítségével pedig a teljesség, az élet gazdagsága és a személyiség kiteljesedésének élménye erősödik fel az olvasóban.
A Vetítővászonban olvasható versek számos napjainkban lényeges problémát járnak körül, az új abszurditások korában nem tudjuk, van-e még lehetőség továbblépni, vagy itt az endizmus kora, van-e mód arra, hogy az emberek határok nélkül éljenek egy nagy közös olvasztótégelybe zsúfolva? hová vezet itt az út, kell-e még tovább/ taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki/ ki egyet csettintve szebb jövőt ígér…Ott lehet rabságban a szabadság? Ha álmodunk, határok nélküli világban lebegünk.
Álarcokat viselünk egész életünkben, legtöbbször kényszerűségből, annak megfelelően, hogy az ember mennyire sikeres vagy sikertelen önmaga kilétének vagy mibenlétének az álcázásában vagy éppenséggel önnön valósága felmutatásában. Érdemes ehhez elolvasni Kaposi Márton filozófus egy könyvét, amely a rejtőzködő egyén álarcaival foglalkozik, hiszen az ’élet’ nevű nagy álarcosbálban mindannyian résztvevők vagyunk. Akkor kell igazán cselekednünk, amikor álarcunkat eltávolítva, ’feltárt ’állapotban kell ésszerűen dönteni, vagy ahogy a Kassák című versben olvashatjuk, a háttérben meghúzódni. Elég kötelék a naponta vasra vert / békevágy, hiszen életterünkben folyamatosan érezzük: Tarlón sétálni sebekkel jár.   Bánfai Zsolt költői szövegvilágában az olvasónak szánt üzenet világos: a műalkotás szolgálja azt, amit a tudattalanban megbújó titkos vágy közvetít felénk, szolgálja az alkotó személyiség intuitív megértését, bekapcsolódik az önmegértés folyamatába, melyet irányít a sensus spiritualis, a mögöttes értelem. A szerző erőteljes gondolati lírát termet, egyfajta ’világmagyarázat’-költészetet hív életre, hiszen, ahogy Hans-Georg Gadamer német filozófus fogalmaz az Igazság és módszer című könyvében: A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. 

    Bánfai Zsolt: Aratóhold. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE; EMLÉKMAGOK

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE

……………….Én szeretek minden túlbeszélni. A bűnt is.
……………….Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
……………….poszthumán őrületet? Legalább tudom, hálás a boci
……………….ha a kedvemért hamburger lehet…
…………………..(Bánki Éva, Az ő képére és hasonlatosságára)

Többek között örököltem az eredendő
bűnt is, nem csak a járáshibát,
s a betonkemény elszántságot anyai vonalon.

Isten minden almamagba belekódolt egy
üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt,
kiköptem vagy kivágtam a magházat,
így maradtam örök kétségek közt,
nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni
az édeni kapuszárnyakat.

Kiszökött szívemből a hajnal,
agykamráimba beköltözött az alkonyat.

Még a big bang előtt, mikor
átvettem a mennybéli receptfüzetet,
az Úr kezembe adott egy morzsát,
s várta, hogy teremtsek idelent
kenyérhegyet…

Most az Idő ostora suhint fölöttem,
hiába falazom be a látóteret,
már csak zárt csoportban vadászok;
nincs kőtábla, erkölcstan, nincs
igaz teória… odakint már csak
veled született szükségletek vannak,
tanácstalan lett az evolúciós pszichológia.

Én is egyfolytában hazudok magamnak,
hogy nem akarom megnyerni a játékot,
s az odakozmált földgolyón már nem akarok
győztese lenni a Nagy Demonstráció
Visszafejlődési fokozatnak.

Saját munkaértekezletem zárt ajtók
mögött folyik, s egyre gyakrabban
jön az alkalom, hogy feltegyem az örök
kérdést Hamlet nyomán.

 

EMLÉKMAGOK

Valami mélysárga szomorúság
hullámzik végig a fákon,
a lecsüngő ágak, mint tört
madárszárnyak lógnak a fényben.

A nyár homokvárát
már széthordta a szél, s ahogy
ott állok lehajtott fejjel, hiába
beszélek fűnek, fának virágnak;
lakatlan lett bennem a teljesség.

Emlékmagokat szórok
a friss hantok közé… téltűrő mind,
nem fenyegeti őket lejárti idő.

Az emlékek nem öregszenek,
néha változik a méretük
és a súlyuk sem állandó,
olykor színesebbek lesznek,
kihűlnek vagy felmelegszenek.
A magok arcokat rejtenek,
az arcokon nincsenek ráncok,
a maghéjak alatt padlóra
csendesített sóhajok.

Anyám fekete bölcsőben fekszik,
apám botjára támaszkodva ül
a kőnéni mellett egy padon.
Tante Ilon lábnyomában fürdenek
égből lehullott csillagok.
A felhők árnyékában távoli
hegedűszó borzongatja az eget.

Még szórom tovább a magokat,
állok a napsütötte csendben,
közben morzsolom kezemben
a megszáradt faleveleket…
szeret… nem szeret
szeret… nem szeret…
s ahogy szórom tovább a magokat,
önmagam ítéletét várva
könyörületre kérem az isteneket.

 

(Illusztáció: agsandrew – Thought Cloud (Univesal Mind series))

Az értelmezéslényeg transzcendenciája (Babics Imre: Poszt a humuszon)

Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat
                                              ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

 

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / vanba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.

 

 

 

Egy lélekgyógyász létélményeinek kincsesházában – Hoppál-Kovács Edit Ha láthatnál repülni c. regényéről

 Hoppál-Kovács Edit egy sorsfordító esemény hatására kezdett írni, melynek eredménye  Prágai Tamás-díjas novelláskötet lett 2019-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából. A kiadó gondozásában a szerző most új kötettel jelentkezik, mely egyedi szerkesztésű, mozaikos felépítésű családregény, ahol a szerző nagyszerűen ötvözi az önéletrajzírás eszközeit: emlékezés, öntükrözés, gondolatok szabad áramlása, idősíkok egymásba mosása.
Természetesen egy ilyen regénynél sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a szerző saját életútját miként írja meg, s milyen történeteket fűz bele személyiségfejlődésének feltárására.
A kötet szerkesztése, mint említettem, egészen különleges, az események feldolgozása sem szokványos módon történik. Nincsenek valódi fejezetcímek, nincs tartalomjegyzék sem, mintha a szerző arra inspirálná az olvasót, hogy a regény végén található két üres oldalra kommentálhatja saját megjegyzéseit, észrevételeit.

    Hoppál-Kovács Edit szervezetfejlesztő, egyénre szabott terápiás tanácsadó, modern kifejezéssel élve a coaching módszerével dolgozik, így a személyiségfejlesztés új eszközeivel tud iránymutatást adni, amikor életviteli nehézségekkel küzdünk. Erre pedig azért van szükség, mert ki kell hogy alakuljon bennünk egy kezdeményezőkészség, mely segít a félelmek feldolgozásában, s beláttatja velünk; az idő nem gyógyít ugyan, de segít átértékelni életeseményeink szerepét, jelentőségét ahhoz, hogy új, a korábbiaknál jobb döntéseket tudjunk hozni.
A Ha tudnál repülni részekre, történet-szeletekre van osztva, pontosan 19 egység alkotja a regény egészét, színekkel, nevekkel és időpontokkal jelölve. A színek, mint tudjuk, hangulatokat, lélekállapotokat is jelentenek, szerepük lehet abban, hogy segítségükkel elrugaszkodhassunk a mélypontokról, s megpróbáljuk magunkat újra egyensúlyba hozni. A színek energiája pedig nyilvánvalóan meghatározó az egyes részekben felidézett tragikus vagy örömteli események szempontjából. Hoppál-Kovács Edit nagyon különleges színeket választ a címekhez, csak néhányat idézek: indigó, égetett umbra (ez a timföld színe), titánfehér (szakmai berkekben fedőfehérnek hívják), cián ( alapszíne kék), Van Dyck  barna, caput mortuum (vasoxid, színe sötét barna és mélylila között) stb.
Hoppál-Kovács Edit univerzumában régi emléknyomok sokaságát reaktiválja, a különféle forrásokból származó gondolattöredékeket új kombinációkban illeszti össze. Mindezt teszi olyan szakértelemmel és talentummal, hogy regényének olvasása Gustave Flaubert egy gondolatát is eszembe juttatja. Az írás felséges dolog, az ember többé nem önmaga, mégis egy saját maga alkotta univerzumban mozog.

A regényben a visszaemlékezés folyamata nem más, mint a megélt és megtapasztalt élmények tükrözésének és állandó átalakításának folyamata. A regény vezérfonala valójában Rubi, András és Dávid édesapjának temetése, az azt követő hagyatéki tárgyalás majd az apa kívánságának megfelelően Rubi zarándokútja köré fonódik, s menet közben a szereplőknek számtalan csomót kell kibogozniuk, hogy a vezérfonal ismét egyenes és jól követhető legyen. Az apa, Feri bácsi; a tanár, a természetjáró és a filozófus ’létjelenléte’ halálát követően is folyamatos érezhető’, betegségének részletezése, a temetés megszervezése majd lebonyolítása kapcsán ismerjük meg a három testvér és baráti körének veszteségélményeit, emberi kapcsolatait szépségeit és buktatóit. Nélkülözhetetlen a jelenlét teljessége – idézzük az apa egy gondolatát a naplórészletekéből, és valóban, hogy a fonalat tovább tekerjük, a túléléshez a világ nagylelkűségébe vetett bizalom tölti meg a lelkeket.
  A három testvér baráti kapcsolataiban is végigéljük az individum és a közösség együttélése során felmerülő gondokat, így néhány jelentős alakot kiemelek a történés menetéből; Dima (az ukrán fiú), Lilu (Rubi testi-lelki barátnője), Judit (apa testvére), Marcello ( az olasz, akivel Rubi az olvasó reményei szerint majd új életet kezdhet).  Együtt élő, egymásba kapaszkodó hétköznapi hősök ők, de velük lesz teljes az élet, személyiségfejlődésük során tudjuk meg, hogyan lehet traumatapasztalatokat feldolgozni. A tragédiák megélése pedig megköveteli a megbomlott lelki egyensúly helyreállítását, elég, ha Rubira gondolunk, aki egy férje által okozott baleset miatt elveszíti ikerterhessége magzatjait, de felidézhetjük a hegymászótragédiát is. Valóban, a bajban, mintha valami védőháló összetartaná az érintett feleket. Úgy teszünk, mintha emlékeznénk az előző találkozáskor elhangzott mondatokra, azután mindenki rohan tovább. A sebezhetetlenség illúziója az akadályok leigázásának pökhendi víziója azonban nem tart sokáig.
Az egységet jelölő színek pedig, a felidézett emléknek megfelelően sugározhatnak felénk vitalitást éppúgy, mint a harmóniát vagy a békét megteremtő csend jelenlétét.

A szerző az emlékképek retrospektív módon történő felidézése során az előhívott emléknyomokat érzelmi-logikai-emocionális szférákban aktivizálja. A múltra való emlékezés során az agy rejtett bugyraiból az agy asszociációs rendszere felidézi és összeállítja a részleteket, megőrzésükkel sértetlenül tudjuk énünket megőrizni. Érdemes felidézni, mit mond erről Milan Kundera. Hogy az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, úgy kell ápolni, mint egy cserepes növényt. Ezt a feladatot nagyszerűen hajtja végre Hoppál-Kovács Edit. Íráskészsége, nyelvezete, stílusa lenyűgöző, szépírói eszközeivel folyamatosan ébren tartja az olvasó figyelmét.
Olvasás közben eszembe jutott, a regénybe beépülhetnek álemlékek is, melyek hozzájárulnak a történetek hitelességének fokozásához. A történetek üzenetközvetítő ereje vitathatatlan, segítségükkel mi is jobban megértjük, kik is vagyunk valójában. Nem az az igazán fontos, hogy mi valós az író fejében, hanem az, hogy mi válik valóssá az olvasó fejében. És a végző következtetést Albert Camus egy mondata közvetíti felénk: A regény világa világunk korrekciója az ember szíve vágya szerint.
Egy regény nyilvánvalóan szétfeszíti a kereteket, magába olvaszt, ahogy az írói szenvedély diktálja, és ne felejtsük el, a való élet sokkal rosszabbul van felépítve, mint egy jó regény. Hogy az élet miért nem lehet olyan, mint egy jó regény,, idézzük fel az apa naplójegyzetének néhány sorát. Az élet különös misztérium. Amikor azt hisszük, hogy megtaláltuk az egyensúlyt, vagy éppen nyerésre állunk, az univerzum a képünkbe röhög, elragadja tőlünk a pillanatot és kezdhetünk mindent elölről.
Az utolsó rész, az Arany című, a megpróbáltatásokat feloldó katarzis ’fejezete’, ahol apa kívánsága végül teljesül ,és Rubi elindul Marcelloval a zarándokútra Santiago de Compostaleba. Ez a híres Szent Jakab út, az El Camino de Santiago, mely a világ harmadik leghosszabb keresztény zarándokútja. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták ide Jeruzsálemből és eltemették ott, ahol a Santiago de Compostela van.
A zarándokút feszültségoldó hatása pedig kétségtelen, aktív meditációs gyakorlatnak tekinthető, testi és lelki értelemben is magában hordozza a megtisztulás lehetőségét. A végén pedig az is kiderül, hogy Rubi megtudja, édesapja házasságon kívüli kapcsolatából született, s most, 39 év után alkalma van igazi anyjával, Eszterrel is találkozni.
Hoppál-Kovács Edit regénye különleges ötvözet: lélektani és családregény, de egyidejűleg fejlődésregény is, hiszen nyomon kíséri folyamatosan a szereplők személyiségfejlődésének alakulását.   Valóságmozzanatok és kifejezésmozzanatok sűrítése történik a regényben, a sokszínűség felett azonban a szerző uralkodik, a történetek összekapcsolódását és egymást kiegészítő történésszeletetek változásait nem érezzük kaotikusnak. Valójában a valóságot gazdagabbnak, színesebbnek látjuk, mint amilyen maga a valóság.
Az írói teremtő energia a nyelvezet, a gördülékeny, olvasmányos stílus segítségével egy titokzatos, de megismerhető belső univerzumba visz bennünket, az egyes opuszokban a szerző a feszültséget egy magasabb feszültségre képes transzformálni. Itt nemcsak jó és rossz szembenállásáról van szó, hanem gyönyör és fájdalom kettősségének folyamatos együttéléséről.  Ennek szellemében Hankiss Elemér, Széchenyi-díjas magyar filozófus, értékkutató és irodalomtörténész egy korábbi, az irodalmi kifejezésformákkal foglalkozó könyvéből vett idézettel zárom gondolataimat; egy jó regény továbbsugárzó-rendszerek bonyolult struktúrája. Hoppál-Kovács Edit pedig ott sugárzik önnön személyisége varázsával ebben a struktúrában, és tisztában van vele, a sors nem mindig azt adja meg, amit kérünk, hanem amire szükségünk van.

HŰLT HELYEK; MEGKÖNNYEBBÜLÉS

 

HŰLT HELYEK

1.

Széllel táncoló ágak között
nem rakhatok fészket,
csak körözök szűntelen,
míg szárnyam le nem égeti
a sötétségből kizavart fény.

Nincsnek már mögöttem nyom-
keresők, mindenre elszánt vadászok,
csak egy villámlástól megrettent
Pegazuson száguld felém alteregóm;
a Rém.

2.

Kijelöltem a letesztelt helyet,
hol megvethetem a lábam,
s megfürödhetek az örök szerelmek
porában, ahol a kaszkadőr-zuhanásban
nem érzem az alkony életfogytiglani terhét.

Nincs már bennem hatalomvágy a birtok
megtartására, képedet is csak archívumban
nézem, s megfigyelőként elemzem,
miként kötöttem egykor magamhoz
tested gyökerét.

 

MEGKÖNNYEBBÜLÉS

Kikopott a zöld a térből,
mikor lefelé néztek a füvek,
s mikor láttam, hogy a szél
nem éri utol önmagát,
s az eső nem érzi, hogy vizes,
rögtön tudtam, a csillagok
is csak szemfényvesztés,
s a hegyek felnyúló csúcsain
nem szédülnek meg soha
az égre néző kövek.

S én, az ember, mikor
leugrottam az első fáról,
s belenyújtóztam a fénybe,
hálát adtam az Úrnak, hogy
nincs tériszonya az égnek,
s a viharkárok miatt sem kérnek
kompenzációt a tépett fellegek.

Most már akkor is tudom, hogy
milyen a világ, ha behunyom
a szemem, s úgy teszek, mint
akit nem érdekel, mennyire
látszat a teremtett valóság.

 

(Illusztráció: Sandyman)

Egy eltévedt múzsának…; Emlékezetketrec

 

Egy eltévedt múzsának…

A titkaidból rakhatlak össze,
Mélység határol,
kiemelve a még mélyebbet…
(Urbán Gyula, Invokáció)

A tiltott határzónán hiába
próbálom átcsempészni magam…
jeleket adsz a túloldalon,
de minden próbálkozást
szétmorzsolnak láthatatlan kövek.
A szél széthordja hangod,
a villámok sátáni vigyora
szakadékot hasít az égen,
csődöt mondott minden emberforma
próbálkozás, nem hallod
a hegyeken átszökő dallamot.

Gondolatom árnyéka ott
áll mögötted, szőkén, szelíden…
nem tudod, hogy én is ott rejtezem,
nem tudod, hogy el akarom árulni holléted.
Első akarok lenni a felismerésben,
elmondani akarom mindenkinek,
amit nem mondhatok el senkinek.

Pedig te magad elől is inkognitóba
menekülsz, már nem tudsz újra
beleszületni a ragyogásba.

Hiába kiáltok utánad, betakarja
a távolság a hegyeket, s én ott maradok
az üresjárat agyontaposott nyomvonalán.

 

Emlékezetketrec

Tolvaj gondolatok fogságában
sínylődsz nap mint nap,
lopsz magadnak mennyországot,
a csillag-öbölből elkötöd a béke szigetét,
mert kell neked a kárpótlás, kell
minden sérelemért, kell, hogy végre
mindenütt Isten töltse be a teret.

Benned a múlt úgy néz ki, mint
szárítókötélről leesett ruha, gyűrött
és piszkos, szövetébe beszivárgott
a kétségbeesés; a sebek begyógyultak,
a szenvedés maradt…
s most úgy dobál a szél, mint egy
leértékelt, kidobott múzeumi relikviát,
melyből az érték már rég elvesztette
önmagát…

Megszárítottad sok éves traumák
könnyeit, a szövetbe belehímezted
saját teremtményedet: a Félelmet,
s már csak a könyörületes vég
szépsége éltet…

Leeresztett redőny mögött van a
csatatered, gyűjtöd a homályból
kitüremkedő valóság darabkáit,
fénysugarakat telepítesz árnyék-erdődben,
s alteregód kiskamaszos ölelésében
naponta összerakod magad.

Gyertyád aurájában magad vagy
az élő Csend, kiáltás fehér zajban.
Füledben dobol a lenni vagy nem lenni
tanácstalansága; perceid és másodperceid
romlott keveréke vastagodik,
s arcod térképén sokasodnak
a megroggyant domborulatok.

 

(Illusztráció: Molnár C. Pál: Szürrealista látomás)