Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter,2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021).

PORBA FOJTOTT NYÁR

 

Hajszálrepedések nyílnak a forró köveken,
szőlőindák lebegnek sivatagi szélben,
a virágok szirmaiba lyukat éget a nap.
Macska nyújtózik a fűben madarakra lesve,
a magasban hársfaillat bújik a rozsdafarkú
fészkébe, a megolvadt végtelen főzetében
csak te kínzod teremtett önmagad.

Ott állsz elszántan, ajkadon dallam izzad,
ott szűröd a száraz homokot, gyűjtöd
a tarackgyökereket, külön halomba rakod
a napra nyújtózó apró köveket.
Gerincedben valami prehisztorikus erő
feszül, szép álmodás árad szét ereidben.
Nyílt sisakkal támad a céltalan próbálkozás
láthatatlan követe, már csak ruhacsomóba
rejtett árnyék vagy, pedig kitörni vágysz
a történelmi villámfénybe.

Új gödröt ásol, rostálod a göröngyös
homokkövet, minden csupa sárgás-szürke.
Közben turkálsz emlékeid között, s megszerzett
értékeidet teszed önanalízised mérlegére.

 

(Illusztráció: Sasin Tipchai)

INSTABIL TÁGASSÁG; ZÓNAHATÁROK

 

INSTABIL TÁGASSÁG

Megfélemlített Csend
ül a látóhatáron,
a szél hancúrozó örömét
idebent nehéz elfogadni,
mégis irigylem, hogy
mindenhol jelen lehet,
én meg csak a szoba négy
sarkába tölthetem ki a teret.
talán az időérzékem is
sántít, s a mába átfolyó
jövőképben nem látom
meg a baljós jelet.
Ma korábban hajnalodik,
a tulipánok mélylilára
váltanak, ahogy a krétafehér
fagyos pára betakarja a füvet.

Valami készül, a barna árnyak
sejtelmesen elvékonyodnak,
s csak annyit érzek az ember-
lakta táj kifosztott paradicsomában,
valami engem is fenyeget.
Van valami instabil nyitottság,
valami belterjes könyörtelenség,
valami, ami a belső rózsaszín
testében hiányt és vágyódást jelez.

Milyen visszafogott az ég kékje
ebben a tavaszban! – az utcákon
kevés az ember, mintha fogyóban
lenne a mindennapi kegyelem
lehetősége, kevés az ének.
A reggeli fény szégyenlősen
borul a pusztulásra, égbe-földbe
vetett bizalommal van csak esély
az ember-fölötti megmaradás folytatására.

 

ZÓNAHATÁROK

A meztelen kék öléből
katapultálnak a madarak,
a felhőkből kivonul a fény,
lepattan a fejsze a fák törzséről,
a szél megtölti az üregeket,
az Édenből száműzött Sötét
benyel füvet, virágot, követ.

Ott ülök a Káosz szélén,
nekidöntöm hátam az almafa
árnyékának, s érzem,
miként olvadok bele a megzavart
állandóság keverékébe.

Távoli sziklák negatívjairól
gyűjtöm az emlékképeket, kezemben
az örökzöld indigócserje másolata.
Még nem látszik az új birodalom
körvonala, de már meg tudok olykor
kapaszkodni a levegőben.

 

(Illusztráció: Absztrakt háromszögek)

KÍVÜL A KÖRÖN

 

Csak képzelem a Nap mögött
az égi világot, s azt hiszem, a
felhőkből azért emeltél spanyolfalat,
hogy ne láthassak be ablakodon,
ne tudjam, mi van a homály helyén,
az üresség fehér függönye mögé ne
nézhessek be soha, ne tudjam meg,
kik alakítják a Nagy Színjátékot.

Csak gondolatban tárom fel a
pokol tüzében kiégetett, szürkületbe
száműzött mélység titkait. Hát csak
annyit tudsz, hogy folyton bújócskát
játszol velem? Élvezed, hogy dicsőítésedre
falra mázoljuk árnyékodat, s miközben
erőlködünk, mögöttünk állsz, s nevetsz
azon, mily buzgó az ima az ajkunkon,
mennyire nem látjuk jeleidet a fényben.

Egyszerűen elmegyünk melletted,
kezünkben elhervad a virág,
szemünkből kiolvadnak a színek,
s utolsó sóhajunk apró porszemcséi
lerakodnak köntösöd szegélyén.

 

(Illusztráció: The Ring)

ERDŐ A KERTBEN; FAISKOLA

 

ERDŐ A KERTBEN

Aphrodite közeleg, kezében majoranna,
kakukkfű és más fűszerek, homlokát a lombok
árnyékába rejti, s ahogy kikönyökölök
az ablakon, a fák közötti zöld hullámokon
látom, bújócskázik a fény a levélrések között.
Megvillan a törékeny test körvonala a
párás derengésben, s míg hajladozva keresi
az ültetésre alkalmas helyet, leomló haja
megkapaszkodik az ágakon, várja, hogy a
madarak fészküket béleljék a puha szálakkal,
várja, hogy a mezítelen sötétség felszívódjon
a fűcsomókból szőtt selyemágyon.
Álmomban árnyékliliomok mellett baktatok;
változik a szín, már csak angyal-másolatok
vannak és nedvüket vesztett csillagok.

Gazdátlan erdőbe tévedtem, eltűnt katona-
sírok között járok, de a reggeli fél-sötétben
még látom a nyomokat; itt járt a habok
szülötte, virágzó loncok varázslólánya.

 

FAISKOLA

Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják,
a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált,
s észrevétlenül úgy nőnek egymás fejére, hogy közben
gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva
törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe,
s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg
a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében,
pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját
járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol
nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad
változtatni a díszleten.
A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan
belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken.

 

(Illusztráció: Christophe Kiciak: Ponthus Beech)

EGYNESÚLY(TALANSÁG); ÓDA A VÁLTOZÁSHOZ

 

EGYNESÚLY(TALANSÁG)

Valaki leszögelte az árnyékodat,
jó fél méterrel felemelt a földtől,
s elrendelte, hogy ezután csak
úgy beleszaladjál a versbe,
ne érje a lábad a talajt, hintázz
csak Holle anyó karján, karcold
az égre zsoltáros prológusodat.

Valaki leláncolt, mert azt hitte,
lázadó Isten vagy, s nemcsak a tüzet
őrzöd, nem csak a fényt viszed
albatrosz szárnyadon, nemcsak
a gyönyör rózsáit szórod, hanem
te vagy a zátonyra futott Hajnal,
aki nem mer magasra nézni,
nem mer a Kertbe belépni, csak
lassan olvad az álom hajlatán,
mint egy túlhevített viaszvirág.

 

ÓDA A VÁLTOZÁSHOZ

Az anyag ösvényéről leléptem,
voltam hős, tanár és családanya,
félénk kislány levendula-fényben,
merész üzenetekben dadogás,
tiszta hang a napi merényletben.
Áldoztam a fekete mozdony előtt,
nem hagytam az időt rám omlani,
áthelyeztem a vágányzárakat,
átírtam a menetrendeket is,
Istentől kérdeztem a részletekben.

Most sem tudok szépen elnyugodni,
nem hagyom, hogy a fény elvirágozzék,
dolgozik bennem a pirománia,
s ha a szürke csöndben csalódottan
Földre bukik a meggyengült Nap,
ajkam időzített, robbanó töltetével
kioldom a megrekedt sugarakat.

A vers pedig újraíródik majd,
hogy olvashassák mind azok,
kik most nem értik a betűket,
nem látják jól a körvonalakat,
mert szemükben még nem
támadt fel az egykoron átlőtt madár.

 

(Illusztráció: Kiosea39: Climate Change Concept Image)

Összkép; Visszatérő képek; Tolerancia

 

Összkép

A kapu Senkiföldjére vezet
ilyenkor november végén,
az ágak ködbe bújnak,
mindenütt halálos csend.
Lelassult a szívdobbanás
a nedves padra vésett
szerelmes üzenetben, a
támla mögött kuporgó csipkebogyó
ráncos bőrébe szorult magvakba
beleszáradt az örökkévalóság.
Hatalmas állókép a kert,
beakadt a vetítővászon az
égi tekercselőben…
Földönfutó lettél te is,
nem tűröd az Idő érdes tenyerének
simítását… húzna, rángatna
magával,… ügyesen próbálsz kitérni
dühe elől… még van benned remény,
a szél üzenetet hozhat Kelet felől.
A félig kivéreztetett élet követ lankadatlan,
szemedben sziklarajzokká kövesedik a táj,
fagyos tárgyak bánata zuhan rád,
égen-földön télidő van.
Valamiből mégis építkezned kell,
hogy bizonyíthassad létezésed hitelességét.

 

Visszatérő képek

A koponyaűrben megint nagy
a nyugtalanság, a kéreg-csatornákban
ott rekedt valami kitörölhetetlen
emlékkép; velem hallgat, s én vele hallgatok.
A múlt bűzmirigye kifakad újra meg újra,
nem tudom kitépni a gondolat gyökerét,
a távoli gyermekkacaj elbújik a levendula
dombok hajlatába, többé nem hallatszik már,
elsodorta az örvény, a ferde frufrus kislány
is megszökött, beszippantotta az apátság
zsolozsmázó harangjátéka.

Szemfényvesztő fölénnyel hajol fölém
a maradék élet fegyverhordozója,
pimasz önbizalommal hatol csontjaimba,
véredényeimbe olvad, s már nem tudok
új sarjakat hajtani, görbület maradok
remegő virágszáron.

Anyám már régen kibérelte helyét
a romlás műhelyében,
egy távoli kőszív morzsáit szedegeti,
ott, ahol ő sincs már, s a keresett személy
is hiányzik, senki nem nyújtja a kezét.
Megtanulta nem szeretni, akit szeretett,
megtanulta csigaházban növelni a teret,
megtanult a szél hajába kapaszkodni,
s most könnyű fehér porként kavarog
az éjsötétben, hogy hajnalban égi madarak
tollain utazzon a nagy üresség birodalmába,
hogy végre valaki lehessen az észrevétlenségben.

 

Tolerancia

Álmodban hallgatnak
a fegyverek,
elalszik a homályban
a láng,
csend ül rád
a kiürült térben,
s megfeketedik
a hajnali aranypor.

Álmodban törött
lépcsőkön oson a szél,
hideg köveken
botladozol,
sötét nyílásokban
remeg a lét,
virág-arcod
megmarja a tél.

Álmodban megtaláltad
a búvóhelyet,
ott, ahol neked egykor
kavicsból raktak hegyet.
A Föld illatába
fontad a hajad,
tudtad mit jelent
az ősi legenda,
s nem volt önámítás
a tolerancia.

 

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Blonde Mother and daughter “our path”)