Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak, a Magyar Pen Clubnak. A Magyar Múzsa olvasószerkesztője. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter, 2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021), Futómadártavlat (2023 Hungarovox), Intézményesitett lélek (2024 Cédrus Művészeti Alapítvány).

ÁRNYALATOK; MONOLÓG A FÉLELEMHEZ; ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

 

ÁRNYALATOK

…………………………………..Kezed tárod, hogy átölelj,
…………………………………..de látom a keresztet,
…………………………………..amelyre csókjaiddal fölfeszítesz.
…………………………………..(Parus Parusev, Bolgár apró írások)

Túlzás ez a több tételes dicsőítő
ária, amit nekem énekelsz, ebben
az üledékkel szennyezett valóságban,
nem marad sokáig a réteg tetején,
az üzenet-hártya elszakad, s a
bizonytalanság zavaros kékjében
nem találom azt az árnyalatot, mely
önmagába visszatérve szelíd
megadásba merül, s elviselhetővé
teszi, ahogy a hallgatag fák illatán
végleg megpihenve… lángod
bársonyán csillaggá születek.

 

MONOLÓG A FÉLELEMHEZ

Rengeteg sötét van a szívedben,
talán már szégyelled is magad,
hogy csak egy karnyújtásnyira
van az a fénygerenda, amit tegnap
színültig töltöttél – hiába,
s most az esélytelenek próbálkozásával
vagy bekötött szemű isten,
nem tudod önnön lángoszlopodhoz
kötni magad, nem tudsz fárosz lenni,
legyengített száz meg száz őrület,
s néha már úgy érzed, nincs jogod
ülni saját emlékműveden, csak egy
fogyó villanás lehetsz az őserdők
lombos árnyain, ott lebegsz
a nemlét fölött, a pusztítás
fáradhatatlan mértéktelenségében.

 

ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

A legfelső szirmokból már
nem ér le az égi kék fény,
a kóstolót odaátról már nem
kapod meg, csak néhány
magányos, romlás-szagú
vízcsepp érkezik a távoli
légtérből, de nem tud a porral
elvegyülni, csak a nedves szél
jelzi arcodon, hogy az éteri
lét tócsáiból küldemény
érkezett… de hiába hagyta
el az égi szekeret, nem tudta
átélni a szabadságot és a
könnyű lebegés örömét, nem
küldött jótékony biztatást, s te is
hiába kínálod fel magad,
nem tudod prezentálni
a megújuláshoz szükséges,
teremtés-kompatibilis gyökeret

 

(Illusztráció: Csodák Palotája)

VILÁGMEGÉRTÉS ÉS ÖNMEGÉRTÉS MINT KETTŐS TÜKÖR

Ne húzd ki magadat: a szeget,
mely összetart földet és eget.
(Benkő Ildikó, Helyed)

A kritikus igazi öröme, ha olvasás közben gyöngyszemet talál, s lehetősége nyílik arra, hogy egy korábban megjelent verseskötet ismertetésével egy nem mindennapi költői univerzumba vezethesse be az olvasót. Benkő Ildikó Báránytánc című lírai önvallomásának versüzenetei Lajtos Nóra fülszövegének summázatában, metafizikai távlatokba emelkedve, az intellektuális teret megnyitják az olvasó számára. A költő az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2019. évi kitüntetettje.

 A négy ciklusba rendezett versgyűjtemény a Mélységéből kiáltok hozzád Uram kezdetű Szent István király imájára épülnek, s a szerző élményanyagának értelmezése során egyértelművé válik, hogy Benkő Ildikó szakrális költő, különleges szerkesztésű opusait vallásos, spirituális áhítat szövi át. A Báránytánc minden darabja a szavak, a kreatív nyelvhasználat hatalmát tükrözi, s képet ad azokról a folyamatokról, melyeknek feltárásával az emberi érzések megmutatkoznak a maguk valóságában, felpattannak az érzelmi burkok, s az alkotót saját versterápiája segítségével eljuttatják a megtisztuláshoz.

Úgy gondolom, az eredendően szorongásos, félelmekkel telített szerző saját szenvedéstörténete feldolgozása során megérti, majd megnyitja az elméje körül kialakuló blokkokat, hiszen ki akar jutni önnön labirintusából. Az önleleplezés során szóra bírja önmagát, látszat-inkognitóba rejtve valósítja meg személyes önmaga takarását, s a leleplezést nyitottságként tudja értékelni.

Nem lehet véletlen a címválasztás sem, hiszen a bárány nem csak egy ártatlan, jóindulatú emberre utalhat, bibliai értelemben a megdicsőült Krisztust jelenti, akit ’Isten Bárányának’ neveznek, áldozata pedig az emberiség megváltásának kulcsa. Benkő Ildikó költészetét közvetítő jelenlétnek szánja, a kötetnyitó Mester mágikus sorai elénk tárják az eredendő összefüggéseket. Áldott csöndbe mártottál. / Simítok a vászonra / ezer tiszta és tört fehéret, gyolcsfehért, sófehéret / holdezüstöt, bárányfehéret. csak Te vagy rajta / vérző, ujjongó, édes piros.

Benkő Ildikó versei filozofikus mélységűek, olvasatában az ember személyes létélményeiből és traumatapasztalataiból csak úgy szabadulhat meg, ha máshoz, ha Krisztushoz fordul segítségért.

Igazán figyelemreméltó, ahogy Joseph Jourbet francia moralista és esszéista fogalmaz a költészet és a filozófia kapcsolatáról, megállapítása mindenképpen érvényes Benkő Ildikó attitűdjére is. Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint olykor költőibb, mint maga a költészet.

Az ember meg akar szabadulni a benne lévő rossztól, ebbéli törekvése során azonban hatalmába keríti egyfajta üresség, s egyensúlykeresése során másban is ürességet idéz elő. A Földön élő több  mint hétmilliárd ember ilyen módon nem tudja átértékelni saját helyzetét, önnön ürességük csapdájában vergődnek, úgy, ahogy a Szingularitás nagyon megdöbbentően tudomásunkra hozza; létükkel Szívják a Fényt. Fekete lyukak.

Tudnunk kell, hogy folyamatosan a bennünk lévő nyomorúság megszüntetésére vagy annak átlényegítésére törekszünk. Ennek fényében Benkő Ildikó versvilága közvetlen létfeltárulkozás, érzelmi komplexusokat közelít meg és magyaráz világban-valóságának sajátos közvetítésével. Az Önvigasz című prózavers is az önhit, az önbizalom és az önszeretet triptichonjában láttatja meg, hogy milyen a lélektani segédegyenes…mellyel társaid létét nyugodtan zárójelbe teheted, …utal itt arra is, hogyan jut el az ember a siker biztos titkának tűnő, valójában alaptalan önbízásig…a hübrisz tragikus vétségéig. s küzd az erőszakos jogán, hogy tisztán láthassa önmagát úgy, mint szeretete tárgyát.

A világmegértés és önmegértés kereszttűzében Benkő Ildikó olyan impressziókat közvetít, melyekben valószínűség és szükségszerűség munkálkodik, megtapasztalásai feltérképezésével próbálja visszanyerni, megerősíteni és finomítani érzelmeit, megkísérli önmagát és ezen keresztül a világot is megérteni, s visszatérni az örök titokhoz, az emberi szeretet természetének megértéséhez a krisztusi szenvedés magára vállalásával, úgy, ahogy a gyilkosomhoz sodró lendülete közvetíti: rég / megbocsájtottam / de gyűlnek még szomjasan / mint narancsra lepkék / rám szabadított poklaid / míg megtanullak úgy szeretni / mint te szerettél / kettőnk helyett is lenni…

 A harmónia-vesztettség állapotában Benkő Ildikó legtöbbször a kilátástalanság képeit sorakoztatja fel, lényéből közvetett módon is bizonytalanság, elesettség, tanácstalanság tükröződik, s ez az állapot olyan elkeserítő a ’semmi ’csapdájában, hogy akaratlanul is József Attila Reménytelenül című versét juttatja eszembe.

A Benkő-univerzum a zsoltáros; dicsőítő, áhítatos, bűnbánó költészet nyomvonalán halad, Krisztus szenvedéstörténete önsorsába is beleépül, így attitűdját vágy-önvágy és akarati diszpozíciók is alakítják, valójában ezek költői világának építőkövei.

Test és lélek egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatásuk a filozófia és a spiritualitás központi témája, s olykor igazán zavaró tud lenni, hogy amit a lélekről tudunk, az leginkább a testre gyakorolt hatásából ismerhető meg. Az időnkénti összeférhetetlenség Benkő Ildikó szöveghálójában is az összhang hiányát emeli ki, s a rá jellemző ’építkezés’ alkalmazásával egy alapgondolatból kiindulva vált át fokozatosan fortissimóba, melynek lényegi kelléke a fokozás és a halmozás: idegen kabát / lóg rajtad / idegen illatok/ szálkák, / bolyhok / émelyít / hozzáérnéd / levennéd / nem lehet… sosem találkoznak / a vonalak. A szerző versüzenete csak megerősíti Walt Whitman egy gondolatát, melynek olvasatában: A költészet a lélek nyelve.

Benkő Ildikó áttör a realitások korlátain, és a végtelen dimenziójába tágítja képzetét, így tudja meglátni a látszatok mögött a végtelenben gyökerező lényeget. Folytonos útkeresésben van, átéli a lélek mondat előtti és utáni magányát, a tér azonban érezhetően számára mindvégig az elidegenedés helye marad… észbontó semmiben próbálok valamit találni…panaszolja rezignált hangvételben, majd megerősítésként a teremtőhöz fordul: Létedet iszom, hogy én is legyek, Nem létezem, csak ami belőlem benned hintál…

     Benkő Ildikó költészete bizonyságot ad arról is, hogy az irodalom és az imádság voltaképpen rokonok, nála a mindenség szintjeiben a menny, a bűnbe nem esett világ, a belső erők játéka, a múlt és a pusztító hatalom konglomerátuma kavarodik, így lesz számára az élettér megismerhetetlen, mert hiába van ő maga itt a központban, a tér minden más pontja ott van, ahol nem találja a helyét; előled / hozzád futok / benned hasadok tőled / nem is lehetnék messzebb… nem tudom mi van kívüled / csillagos égbolt a kedvességed / engem véd téged öleltet… óvatosan fogadtalak magamba / bújtam és bújok…

A szavak és a képek ’orgiájában’ érezzük, a racionális tudat csak egyetlen tudatforma, egész más észlelések körülöttük, s ezek csak egy áttetsző függönnyel vannak egymástól elválasztva. Úgy érzem, mintha Simone Weil gondolatai is ott bujkálnának a sorok között: Ki kell tépni a gyökereinket…keresztet faragni belőlük, majd hordani a keresztet nap nap után.

 A versüzenetek közvetítése a Báránytánc formavilágában is nagyon egyedi, a sortörések, a vizuális élményt fokozó képversek számos esetben azt mutatják, hogy olykor valóban lehetetlen a szavak logikus, megszokott rendjét összehangolni a dolgok világának egyediségével. Az üzenetek a szavak és a képek útvesztőiben lapulnak, céltudatos keresgéléssel találjuk meg őket. Az elragadtatott, extatikus én versvilágában szinte önmagán kívül áll, a valóságos én belép a dolgok más rendjébe, igy az érzékelés minden ajtaja megnyílik. A fokozott hatást biztosító halmozás és felsorolás nagyszerű példája a Szerepek című vers, amely az önleleplezésének is igazán autentikus példája: ronggyá hagyott / asszony / hanyaggá kócolt / anya / gondtalanná mocskolt tanár… ajtó vagyok noha tele / rajtam / sok ezer zár van.  A szerző eksztatikus állapota a rejtett áramlatokba is belép, s feltárja, szabad áramlásba tereli a tudatalattit.

 Ahogy a költő túllép a hétköznapi nyelvhasználat korlátain, érezzük, a szerzői szándék nem más, mint finomítani érzelmeit, megérezni önmagát és ezen keresztül a világot, úgy, ahogy a helyem lakonikus tömörséggel megfogalmazza; önként vállalt beletörődéssel, alázatosan fogadva embertársai reakcióit. könyörülj ellenségeimen / őket melengessem / helyettük fagyjak meg / hadd röhögjenek

Benkő Ildikó káosz utáni csendre vágyódik, el tudja fogadni, ha teljesen magára marad, ekkor mutatkozik meg igazi embersége s végül megadatik számára a célba érés öröme. S azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy az igazságot is a metaforákon és a mítoszokon keresztül lehet megtalálni, az útkeresést azonban minden esetben a beletörődés és a kényszerű elfogadás kíséri, az azonosság-másság, egység-különbözőség már Platon által is megfogalmazott dialektikája szerint.: ki keres talál / de nem ami kerestetik / az találtatik .

    Benkő Ildikó versvilága a létben való boldogulás kétes bizonyosságait tárja fel, közben beenged saját világába, szubjektív élményfolyamának befogadóivá válunk. Transzcendens perspektívákat nyitva mi is tudni akarjuk, mi a véges valóság létének és végességének az oka. Sokszor amit nem értünk, azt véletlennek hisszük, Benkő Ildikó azonban érzi, hogy ezeknek a homályban veszteglő véletleneknek a megértéséhez is a krisztusi úton kell haladni egyéni létstációinkat megélve. Ha sikert remélünk életünk menetében, kövessük Márai Sándor néhány tanácsát, hiszen ezek a gondolatok Benkő Ildikó elképesztően egyedi költészetének vezérfonalai is: Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is…Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

 

Benkő Ildikó: Báránytánc. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019.

Kép: Paul Klee.

AZ OTTHONTALANSÁG-ÉRZÉS MINT A LÉTHIÁNY RÉMKÉPE

Gondolatok és kérdések kavarogtak a fejemben, miután végigolvastam Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő című karcsú versfüzetét, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány új kiadványa.
Ki lehet e remek versek szerzője, aki Walter Benjamin egy mondatát választja mottónak, annak a huszadik századi német filozófusnak egy megállapítását, aki korának meghatározó gondolkodója volt, s akinek megfogalmazásában: A képzelet… kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül.
A kis kötet 27 verse olyan élményanyagot tár elénk, mely utal a szerző személyiségének összetettségére. Szatmári Fischer Teréz számos megoldhatatlannak tűnő problémát vet fel elmélkedéseiben, hiszen a való világ alapvetően nyomasztó, egyéni traumatapasztalatok sötétítik.  Az Egy fehér felhő alcíme is (Töredékek egy száműzött építész monológjából)   sejtet valami sajátos szerzői utalást, bizonyosságot keres ahhoz, hogy mennyire nehezen tudunk belépni értelmezési kísérleteinkben az emberei létezés dimenzióiba…Kioltottam magamban a világ áldott képét, jajdul fel a szerző a Távollétben, amelyben a sehova nem tartozás kínzó érzése keríti hatalmába. Az Édenből való kiűzetést követően így hangzik az utolsó sor félreérthetetlen summázata: A halál nélküli lét veszett el.
Tamási Áron pontosan tudta, hogy otthon kell magunkat érezni abban a világban, ahol élünk, s a szerző verseinek ismeretében azt hiszem, Szatmári Fischer Teréznek nincs igazán otthonérzete ebben a felbolydult élettérben, feltehetőleg már az is összezavarodott benne, hogy a világ élhető-e még egyáltalán, hogyan viszonyuljon az emberi szellem az embernek, mint érzékelő lénynek vitális lelkéhez, s hogyan reagáljunk hajlamainkra, melyek sokszor ellentmondásban állnak kötelességeinkkel. A világ, akár az asztalról lesöpört maradék, panaszolja rezignált hangvétellel – szétszórt darabokban hever előttem.
Álmok, emlékek, tudatalatti és bibliai képek szövik át a sorokat, olvasás közben valami sajátos mágia bűvkörében lebegünk, s olykor-olykor leereszkedünk a kollektív traumákat felvonultató szövegháló mélyrétegeibe.
Nagyon keveset tudok a szerzőről, mégis, az olvasás során nyert impressziók alapján úgy gondolom, ebben a költői univerzumban Simone Weil gondolatai köszönnek vissza, hiszen nem tudjuk feltölteni legtöbbször a bennünk lévő ürességet, nem tudjuk, mivel lehetne a belső fájdalmat kompenzálni: A szerencsétlennek, hogy merjen szembenézni szerencsétlenségével, természetfölötti kenyérre van szüksége.
A
z ontológiai jó és a morális jó az embervilágban két külön megközelítés, a jelenkorra jellemző szabadságtöbblet lehetővé teszi a problémák új érzékenységgel való megközelítését, ebben gyökereznek az értelmezési disszonanciák.
Élmény kell a műről, ennek hiányában nincs mit elemezni, megállapítani. Az élmények Szatmári Fischer Teréz opusaiban sajátos megvilágításba kerülnek, s ha a versek világát a sajátunkéhoz közel tudjuk hozni, találkozik a két horizont, s megtörténik a befogadás. Mindez lehetővé teszi a rejtett jelentések felszínre hozását, olyan módon, hogy bizonyos kulcsszavak vagy motívumok a figyelem középpontjába kerülnek. Szerzőnk versszövetében például a színek ilyen kulcsszóként vannak jelen, a színek ugyanis sokrétű hatást gyakorolnak érzelmeinkre, viselkedésünkben, reakcióinkban változó hangulati állapotokat eredményeznek.
Szatmári Fischer Teréz gazdag színvilágot alkalmaz látomásai megjelenítéséhez; a kék többféle árnyalata, a szürkülő est, a sárgálló tűlevelek, a vérszínben dörzsölt gömb, az archoz simuló fehér holló konglomerátumában aztán feltűnik az elérhetetlen csoda: A magány és a végtelen súlypontját hordozó fehér-tűzpiros gömb. Istennek hívják néha…
Az akromatikus és kromatikus színek felvonultatása az embert testi érzékelő lényként és szellemi szubjektumként is megjelenítik. A szellemi megismerést nyilvánvalóan a költői nyelvben tanulmányozhatjuk, mindez a nyelv transzcendentális jellegét is igazolja.
Szatmári Fischer Teréz versei fontos üzenetet közvetítenek, melynek lényege a kínzó léthiány, mely valójában távollét a léttől. A kilátástalanság, a békétlenség, az összeférhetetlenség maga a távolodás, s ebben a dimenzióban rosszul érzi magát az ember. Megritkult levegő van itt, / a szürke országban… Jelentéktelen idegenként süllyedünk alá… Hajszolt állatként bolyongunk a szendergő puttók szárnyas rengetegében.
Milyen következtetéseket vonhatunk le? Mintha a szubjektum irányába vett fordulat az öntörvényűen fejlődő társadalom eszményét erősítené. Az offenzív viselkedés látszólag a szabadság többletét adja, de vajon mi történik az új érzékenységgel felruházott megközelítés esetén? Csak Heidegger a lét mindenkor az enyém autenticitása érvényesül? A pokolban összevegyül / a jó s a rossz, a szívek pedig lesznek / halottak… Iszonyodik / az angyal tőlünk…
Úgy vélem, Szatmári Fischer Teréz költészete arra próbál választ adni, hogy a létezők mennyire tekinthetők jónak az emberi akarat szempontjából, de fókuszál az eredendő bűn kérdésére is, hiszen a bibliai történet lényege már régen elveszett, megsemmisült. A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár… A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet…
Nagyon erőteljes víziókban bontakozik ki a menny és a pokol képe, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a közel és a távol, az álom és az ébrenlét. Mintha folyamatosan antagonisztikus ellentét feszülne a teremtő és a magát teremtésre alkalmasnak gondoló ember között. Így lesz a tér a pusztulás helye, így leszünk képtelenek az igazi otthon megteremtésére. Ez a magára maradottság az embert hajszolt állatként jeleníti meg, da valójában Isten is magára marad. A Teremtő virraszt a hegyen, de senki sem / említi már a nevét.
Szatmári Fischer Teréz verseiben hihetetlenül szuggesztív nyelvi kifejező erő ragad magával bennünket, az egyedi képalkotás nagyon erős gondolati lírát hív életre, a hétköznapi kommunikáción messze túlmutatva nemcsak átlagon felüli esztétikai élvezetben részesülünk, hanem megnyílnak rejtett jelentésrétegek is, megvilágosodnak fontos utalások.
Közben kialakul bennünk egy összkép, magunk előtt látjuk a földrontó ember földmegmentő kísérleteit. de a helyes megoldást nem igazán látjuk, inkább a világ megsemmisülésének rémképe villan fel. Mintha Schopenhauer jelenne meg, hogy a következőt hozza tudomásunkra:
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
Szatmári Fischer Teréz verseskönyve kimagasló költői teljesítmény, együtt küzdünk vele a sorokba belefeledkezve, hogy összetartsuk az eget és a földet, akkor is, ha kapcsolataink miatt tele vagyunk megaláztatással. Valójában a test és a lélek együttese az emberben az összetettség alapja, az ember testiségében a szellem tűnik át. A kötet végén a szerző teremtette intellektuális feszültség feloldódik egy fehér felhőben, hogy érezzük és elfogadjuk, az ember szellemként a természet felett áll. Írásom végén Fodor Ákos egy haikujával szeretném ezt a katarzis megerősíteni: Bukdácsolva is / hálás vagyok, hogy felé / lejt minden utam. 

Szatmári Fischer Teréz: Egy fehér felhő. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

 

 

 

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK; ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA; VALAMI

 

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

(Pilinszky János, A többi kegyelem)

Már kiszívták mások a csillagok
vérét, nem volt számomra
segítség, fényeddel
nem tudtam töltekezni.

A titkokhoz nem volt
hozzáférésem, csak kínzott
az akarat szögesdrótja… hiába.

Nem ölelt a megkönnyebbülés,
összezártam… méhemben kiszáradtak
a szirmok, atrofiás lett a vágy.

Már nem számít bennem más,
csak a múltbeli ragyogás, halott
köveken vagyok élő álom.

Isten tenyerébe melegszik
megtépett, rongyos valóságom.

 

ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

A legfelső szirmokból már
nem ér le az égi kék fény,
a kóstolót odaátról már nem
kapod meg, csak néhány
magányos, romlás-szagú
vízcsepp érkezik a távoli
légtérből, de nem tud a porral
elvegyülni, csak a nedves szél
jelzi arcodon, hogy az éteri
lét tócsáiból küldemény
érkezett… de hiába hagyta
el az égi szekeret, nem tudta
átélni a szabadságot és a
könnyű lebegés örömét, nem
küldött jótékony biztatást, s te is
hiába kínálod fel magad,
nem tudod prezentálni
a megújuláshoz szükséges,
teremtés -kompatibilis gyökeret

 

VALAMI

Ma alattam vannak a hegyek,
a fűből indián szoknyát szövök,
ma lelátok a folyók medrébe,
a világok súlya lemérhető,
ma fenyvesek fölött röpködök.

Ma megmarad a nyomom a hóban,
a hétpróbának alávetem magam,
átmenetileg vezérhajós vagyok,
az emberarcú távolság testében,
van valami titok, amit csak én tudok.

 

(Illusztráció: Jaroslaw Kukowski: Dream (2004))

GYÖKÉRTELENÜL; STEP BY STEP

 

GYÖKÉRTELENÜL

Isten haragszik, hogy
megtépáztam az almafát,
többé nem állhatok meg előtte,
hátat fordít a közöny magaslesén

Börtönömben újra festem a rácsot,
felparcellázom a lehetőségeket,
nincs már élő kapcsolatom,
nem működik a szabadalom,
eltéptem az útjelző fonalat.

A vízbefulladt völgyekben már
nem látszanak a metamorfózisok,
nincs tisztánlátás, nincs elszámoltatás,
kedvezőtlen a lélekállapot.

A látszat árnyéka borul szememre,
hiába vettem át a mennybéli
receptfüzetet, nincsenek hozzávalók,
elvesztettem a szent morzsát,
nem tudok teremteni kenyérhegyeket.

 

STEP BY STEP

Az idő mélységei határtalanok,
s benned csak nő a döbbenet,
hogy mennyire védtelen lettél
ebben a nagy kavarodásban…
tévedésed útvonalán lazítottad
meg a követ…
felismerhetetlenné torzított
odalent a gyűlölet, s végül
nem maradt belőled más,
csak egy széttört lepkeszárny,
csak betűjét vesztett ékezet.

Talán még nincs minden veszve,
talán még lehetsz Új Odüsszeusz,
a leleményes…
talán még mondhatsz dicsőítő
éneket, s átrendeződhetnek
a hangsúlyjelek…

Talán még várnak rád
a túlsó parton, talán még
időben megkapod az összetételedet
átrendezését megerősítő garancialevelet.

 

(Illusztráció: Takáts Eszter & Molnár Zoltán: Jönnek csodák)

ELRENDELÉS SZERINT; A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

 

ELRENDELÉS SZERINT

A szél most nem alszik a leveleken,
elpattantak a zöld sziluettek,
a csillagfény is csak illúzió.
Egy pillanatra mégis felragyog a nyár,
mert úgy vackolta el magát íriszemben,
hogy olykor életjelet is ad magáról,
sugarán hideg szikrát pattint a hó.

A pelyhek csendes kavarodásában
kinyújtózik a sötét, ostorával oda-
csap a megbokrosodott árnyéklovak
közé; átmeneti mennybéli rendcsináló.

Közeledik az Ég a Földhöz, próbál
kitérni az éteri öleléstől, nem akar behódolni,
csak helyet keres magának a kék ürességben,

hogy összebújhasson egyszer a tartalommal,
ahogy a szerelmesek egymásra lelnek
az eredeti elrendelés szerint.

 

A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

A köd már fürtökben lógott, a hangok
bukdácsoltak a homályban, a világ-
mindenség már csaknem belehalt a sebeibe,
a képletekben nem voltak zárójelek, a hexameterek
szétszóródtak a költő lábai elé, aki már nem
akart többé világcsavargó lenni, de nem akart
a kijelölt remetelakba sem beköltözni.
Imára kulcsolta kezét, majd az asztal alsó
fiókjából elővette az odarejtett
tükröt, s belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
az Édenkert laboratóriumából beadatta magának
a metamorfózishoz szükséges vérátömlesztést,
s a karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Egy kicsit állt még a tükörrel a kezében, majd
felcsatolta a lételőtti csendből kimentett szárnyakat,
s az emelkedés felszabadító mámorával
átbillent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: John Wilhelm: The good weather umbrella)