Döntsd el,
hogy tőkét akarsz,
vagy hályogot
kovácsolni szavakból,
de ha jól
megnézed, ez a kettő
nem üti egymást.
(Stonawski József, Szemfényvesztők)

Szavak alá lapozom
magam,
hogy ne hallják,
amit csendesen
legbelül írok.
(Stonawski Tamás, Szavak alá)

Körbenézve
múltam rám borul.
Lélekben maradni,
testben szökni –
egyformán nehéz.
(Stonawski Benjamin, Túra)

Néhány héttel ezelőtt különleges kiadványokkal örvendeztette meg olvasóit a Cédrus Művészeti Alapítvány, nevezetesen a Stonawski család három generációs versesköteteivel. A nagyapa, Stonawski József Tölgyválasz című versgyűjteménye, fia Stonawski Tamás Emelkedett idő című könyvének megannyi opusa és az ifjú Stonawski Benjamin debütkötete Fejemben élsz címmel kerülhetett a kiadó gondozásában az érdeklődők kezébe. A szerzők összetartozását jelzi az a különleges szerkesztésmód is, hogy a lapszámozás Stanowski József nyitó oldalán indul, s a legfiatalabb családtag kötetzáró versével fejeződik be a 350. oldalon.

A költészet olyan a Stonawski családnak, mint az oxigén, életük minden pillanatának nélkülözhetetlen része. A szerzők mindhárman sokoldalú alkotók, más művészeti területeken is jeleskednek; Stonawski József faszobrász, Tamás festő és zeneszerző, Benjamin ismert zeneszerző.

Oláh Tamás kortárs szerző olvasatában verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságot. Ehhez az igazán helytálló megállapításhoz még azt is hozzátehetjük, hogy a költészet hatalommal bír, érzelmeket szabadít fel, összeköt embereket, kapcsolatokat teremt látszólag össze nem illő dolgok és jelenségek között.

A nagyapa, Stonawski József kötetét Halmai Tamás úgy ajánlja, mint egy lelki-szellemi naplót, a szerző versbeszédében minden életeseményéből költészetet fakaszt. Stonawski József szabadverseiben nincs semmiféle szerkezeti lazaság, szigorúan végigvezetett gondolati egység biztosítja a tartalom és forma összetartozását. Valamennyi opusában egy indító gondolat, élmény vagy megtapasztalás teremt további asszociációkat, újabb gondolatokat és képeket kapcsol össze abban a teremtő-értelmező folyamatban, amely elvezeti az olvasót a befogadás lehetőségéhez, ez azonban nem mindig könnyű, ismeri be a szerző a Hátulütő záró soraiban. Nincsenek jól megrágva a szavak, / ilyenkor emészthetetlen a szöveg, / a tartalom, és persze / nekem kell tartanom a hátam.

Bármennyire is valószerű az ábrázolás, az alkotás menetében egyfajta eszményítés miatt a valóság tükrözése jellemző vonásaiban felnagyítva jelenik meg, a képzelet a poetizáló megjelenítés eszközeként van jelen, a tényleges valóság illúzióként bujkál a versszövetben.

Az ember a földi életben csak egy villanásnyi időkép, de soha nem nyugszik meg, munkál benne az állandó változtatás igénye, még akkor is, ha árnyékkészlet […] érszűkület vagy tolulás, / vérrögök, mint hajóvonták / találkozása.

A versvilágban felhalmozott képzetek, fogalmak, érzelmi momentumok a költő igazi színei. Az írás segít a szavak jelentőségét megérteni, az embert azonban saját megértésében gátolja a nem megfelelő kommunikáció, ugyanis megvan az a képessége is, hogy úgy tud szólni egy másik személyhez, hogy alapvetően nem mond semmit. Miként reflektál erre a szerző? A múltkor, amikor / az ökörfarkkóró beintett, / ilyen érzésem támadt: / másodhegedűsnek lenni egy szócsatában? elesik néhány mondat, / vágtatva vágsz bele a szóba, / mert azt hiszed: / nemcsak a szóda- / víznek a dolga, / hogy pezsegjen.

Impressziók, megérzések, kavargó képek, ötlettöredékek és végtelen kreativitás jellemzi a kötet 163 versét, a’ kellékek’ egymáshoz közelítése és összedolgozása olyan viszonyt teremt, amelyet nagyszerűen összerendez az alkotói koherencia. A feszültséget a szavak gyengíthetik vagy erősíthetik, a kitárulkozás örömében pszichológia és poétika összeölelkezik, hiszen a költői képzelőerő lelki jelenség. A poéta önvallomása alapján minden olyan, mint amikor én végzek a tollal / firkáló-furkáló satírozó / mozdulatokat, amiben már ott / vannak a szavaim, / de felfoghatatlan, / miért is olyan, / mintha kihűlt volna / megalvadna bennük a vér. Jacques Derrida francia filozófus hangsúlyozza, a szubjektum nem központ, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége.

Stonawski József a szavak hatalmával képes a valóságot másként megjeleníteni, beszédmódjában a léttapasztalat prezentálásán túl a tudathatárok feloldódnak. A középpontban nyilvánvalóan a szubjektum önértelmezése áll, lényege egyidejűleg intrapszichés és intraorganikus; a testi-lelki adottságok, a személyi és a tárgyi környezet, a körülvevő kultúra meghatározó, a költő vagy szemben áll a környezettel vagy beágyazódik. Akkor végül is milyen legyen a vers? Erre is választ kapunk a szerzőtől. A vers legyen / csak úgy egyszerűen / alanyesetre úgyis széteső, / ami a félreérthetetlent / szólítja meg / ami angyalian arany / önteltbe mártott…

 Az én határtalanná válása szabad utat enged az intuícióknak, az alkotó nem az objektív valóságot, hanem a fenomenális mezőt észleli realitásként, élethelyzetekre történő reakcióiban az emlékképek és az érzékfunkciók koordinálása történik. Amikor a visszaeső, / a képzelet / megállít félúton, / s a pillanat illatát, / mint Vegetát, / a sorok közé szór.

Ahogy Bergson kiemeli, az intuíció nem a megismerést teszi lehetővé, hanem az értelmet segíti hozzá a megismeréshez. Sokszor elcsípem azt / a félmondatot, ami azután / velem folytatja magát, olvashatjuk a költői beismerést, a Tölgyválaszban pedig megmutatkoznak az alkotói stációk, a felületi kapirgálást követi a tettvágy, majd a forma szétrobbanása, hogy megismerje mélyebb érzéseit.

 A vers születésekor a költő gátak között mozog, természetesen a gátakat meghatározza az egyéni alkat, valamiféle homály meglétét is lehetővé teszi, de olyan módon, hogy egyre jobban erősödjön benne a világosságigény.

Stonawski József versei monológszerűek, létösszegzők, magyarázó-értelmezők, versuniverzuma, képalkotása egyéni hangvétele a legjobb kortárs költők közé emeli.

A fiú, Stonawski Tamás alkotástechnikája is nagyon figyelemreméltó, apa és fia versbeszédükben felhívják a figyelmet bizonyos állapotokra és helyzetekre, alkotói stratégiájukat sajátos belső ritmus, hangulat és szövegalkotás alakítja. Mindkét kötetben a szerzők által teremtett szubjektív világba lépünk, ahol az alkotók nem nagyszabású témákkal foglalkoznak, a környezeti változásokra és megtapasztalt életeseményeire reflektálva arról írnak, ami személyes és átélhető.  Bizonyosságot szerezhetünk erről az Emelkedett idő olvasása során is.

Stonawski Tamás ciklusokba rendezte verseit, a címekhez rendelt idézetek utalnak az ember lét-időben megélt történetiségének legfontosabb tételeire. Idő és értékszembesítő versek sorakoznak a kötetben, a versmondatok között mindvégig uralkodik a lírai realizmus, a lírai én belső érzelmi világán keresztül. Nem a betűk száma / méri a szavak hosszát, hangsúlyozza Stonawski Tamás, érezzük, a mögöttük meghúzódó mélység a meghatározó: … van kimondatlan igazság, / ami megfér bennünk, / mert a szív nem a szavak / szabályai szerint / működik.

Stonawski Tamás lírájában olyan motívumok bukkannak fel, amelyeket korábbi szerzők írásaiban is fellelhetünk. A kulcslyuknak nincs árnyéka, – olvashatjuk a Kapuink című ciklushoz illesztett idézetben. Ha Kosztolányi A kulcs című novellájára gondolunk, máris egyértelmű, a kulcs, mint jelkép nyithat és zárhat, jelentheti a hozzáférés lehetőségét és lehetetlenségét, tudás megszerzését vagy titkok feltárását. Költői eszköztára segítségével így világítja meg mindezt egy opusában: Zárban a nyelv, / beszédünk lakat, / gondolatunk elakad…Mert valami mindig elhagy, / valami mindig megreked, / valami mindig túlér / a nyelven. Út ez a teljesség felé, ahol felnyitva találja az ’egyedüllét páncélszekrényeit’.

   Stonawski Tamás könyvajánlójában utaltam arra, hogy a szerző a nyelvet mágikus összefüggésrendszernek tekinti, az alkotási folyamatban a feltárulkozás igénye a maga teremtette térben mindig megköveteli egyfajta távolságtartás szükségességét, hiszen amikor a gondolat beengedi magát, rád talál / az elveszett szó […] Szavak alá lapozom / magam, / hogy ne hallják, / amit csendesen / legbelül írok.

    És ránk tör majd a csend is szimbolikus erejével, érezteti velünk a valamire való felkészülés szükségességét, miközben a belső csendben a hang emléke süllyed, a külső csend üressége is elnyelhet bennünket, s nem tudjuk saját szerepünket tetten érni. Frederick Backman svéd író úgy véli, a csend olyan, mint a víz. Ha túl sokáig engedjük folydogálni, megtalálja a repedéseket, megfagy és felrobbantja a szívünket. Stonawski Tamás ’csöndje’ nem árad fenyegetően és megállíthatatlanul, a csend számára inkább érintés, erőközvetítés, benne rejtezik az ősérintés a feltöltődést biztosító enyhülés lehetőségével. Az Érintések és Érintettek ciklusában található opusok finoman letapogatják a tesi érintés csodáját, vágyunk adni és befogadni, megérinteni és megérintődni. Hadd idézzem ehhez a gondolathoz a Nettó érintés néhány igazán beszédes sorát: Tiéd volt / a szorító ölelés, / az erő / enyém / a belső tartalomra / vonatkozó / kitöltetlen mező.   

 A természettel való együttélés soha nem maradhat ki ezekből a versekből, a fa, mint trópus szintén megjelenik. Kahil Gibran libanoni származású amerikai keresztény költő megfogalmazásában a fák költemények, melyeket a föld az égnek ír. De eszünkbe juthatnak Reményik fenyői is, mint az állhatatosság, a megmaradás jelképei, vagy Nemes Nagy Ágnes fái, amelyek a növekedés, az otthon, a biztonság, a csend megtestesítői. Lássunk most egy példát Stonawski Tamás A bennünk növő fa néhány sorát megidézve: A fa belül mindig siet / gyűrűit szorítva / hagyja el ágas-bogas / hajdani énjét…Én is így növök utánad: / a gondolatok / ráncaimat feszítve / belül nyomasztanak.

Az Alkoholnegyed darabjaiban emlékeket hív elő a szerző, utal az ital jelentőségére, melynek nyilvánvaló szerepe van akkor, amikor a bennünk lévő hiányérzetet akarjuk kitölteni, s elkerülhetetlen tény, ha nem ízlik az első sör, valószínűleg akkor is lesz második, s az emlékek kusza tánca, / valóság és fikció / egymásra köszön.

 Ha arra figyelünk, amit nem kaptunk meg az életünkben, vagy arra, amit elveszítettünk, az olyan, mintha kilépnénk a jelenből, a hiányérzet megjelenésével szeretnénk valakit kiszakítani az álmainkból, hogy áteleveníthessük a valóságba. Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, maga a hiányunk. Az idő pedig nem gyógyít, ahogy a Verssé emelkedett idő is bizonygatja. az időt az emberek szomorítására találták ki. ’Álomtól ébredésig van az erőgyűjtés pillanata’j, ahogy a költő nagyon szemléletesen megfogalmazza: van egy hajnalpont, / amikor lecsapódik / a folytatáshoz / szükséges erő. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a bennünket ért veszteséget más oldalról szemlélve az elfogadásban feloldódva tudjuk értékelni.

 A szerzőtől megszokott képalkotói bravúrokkal találkozunk a versüzenetekben, megtudjuk, hogy az élet folyamatos átalakulás, a jókívánságok, az erény, a bennünket körülölelő fény Minden morzsája / átvilágítja lényed… Szeretetté, jósággá, / emberré főz minket / tovább.

 Stonawski Benjamin debütkötetével az alkotói triptichon legifjabb tagja. Fejemben élsz című kötetének 50 verse jelzi, hogy nagyapja és édesapja nyomdokaiba lépve szeretné tovább folytatni a költői mesterséget. A poétikai örökséget készen kapja, de elszántan kívánja saját hangját megtalálni. Tanulni akar az elődök tapasztalataiból, de tele van kételkedésekkel, bizonytalanságokkal, az élet nagy játszóterén személyes küldetést kíván beteljesíteni, ahogy mindez kiderül Hagyomány című verséből: Már mások vagyunk, / Zárt ajtóval vártál. / Szorítanám a múlt kilincsét, / de már nem esik kézre.

Nem lehet véletlen, hogy az öt ciklusba rendezett versek első csoportja az Önreflexió megnevezést viseli. A szerző létlényegének körüljárásával szükségesnek tartja megtalálni helyét a világban olyan módon, hogy a lehetőségek megismerésével emberi jóérzése megmaradhasson. Tudjuk, a véges létezők kozmoszában alkotó elemeink felfedezése segítségével teremthetünk egyensúlyt, de a diszharmónia harmóniává alakítása nagyon nehéz, ugyanis érzéseinket is hűtjük… […] De mire elővesszük, / bomlásútra tévednek.

 A szerző úgy véli, az örökölt dolgok között megrekedhet az eredetiség, az értelmezés és a megismerés transzcendentális és tudományelméleti aspektusainak összefüggéseiben fokozódik a tökéletlenség, a hiány, nyitva marad az a kérdés is, hogy az emberek mennyire tekinthetők jónak, illetőleg tekinthetjük-e a rosszat egyfajta léthiánynak, aminek lennie kell, de nincs itt. Vannak dolgok, / amelyeket nem érthetek. / Bennem egy kapott világ – / magyarázat nélkül / rejtve lüktet. A költő a felgyülemlett ürességérzetet a költészet segítségével akarja feloldani, lehetőséget találni arra, hogy megnyithassa az üresség mögötti kaput, vállalva minden nehézséget: Körbenézve / múltam rám borul. / Lélekben maradni, / testben szökni – / egyformán nehéz.

Az ifjú Benjámin erősen filozofikus alkat, tudja, hogy a megértésnek mindig valami előzetes megértés a feltétele. Ilyenkor a való világban való létünk történetiségére is gondolunk, amely a nyelv közegében csapódik le. Mivel mindig az emberiség tagjaként kutatjuk saját magunkat, nehéz döntéseket hozni az egymásrautaltságban. Talán még az is felmerülhet, hogy felesleges önismerettel foglalkozni, ha mások úgyis jobban tudják, ki vagy. Ami én vagyok, / nem én szabtam meg […] Mikor érdemes kiszállni…  Benn maradhatsz. / Lelked edződik. / De vigyázz: az élet / nem edzőterem. A ’kulcs’ motívum nála is éppúgy megjelenik, mint az apa versuniverzumában, szabadulószobában érzi magát, szeretné levetni a ’magány kényszerzubbonyát’. Az ember sokszor nem tudja elérni azt, ami után kutat, a választ nem önmagában, hanem önmagán kívül keresi, de spirituális ösvényre csak akkor tud lépni, ha belül keresi. A szerzőt talán az önmagától való elidegenedés rémképe is megérinti, feltehetőleg azért, mert a biztonságban félelmet, a félelemben biztonságot keres.

 A felhalmozódó keserűség legtisztábban Az elmúlt jövő jelenében olvasható, ahol önmaga

sokasága / végleg eltemetett…menekülni magam elől / úgysem akarok… nézem az ürességet, / hisz már elrendelte/ saját megrendülését személyem.

 Egy ifjú, a környezeti hatásokra átlagosnál érzékenyebben reagáló költő kételyei halmozódnak fel ebben a kötetben. Tudja, hogy belső szabadságában önmaga foglya, külső szabadságában pedig a humanitásból kell motivációt meríteni. Önvizsgálata opusait tudatos énmegfigyelés, önmaga kérdőre vonása, célok és motivációk körülírása jelenti. Persze a remény lehet hazugság is, amelyet az ember a jövőjéről hajtogat önmagának.

 Stonawski Benjámin szabadversei egyszerű, könnyen átlátható és értékelhető képi ábrázolásokat tárnak elénk. A Stonawski-alkotóműhely legifjabb tagjának kötete ígéretes versgyűjtemény, a szerző helyzete mégsem könnyű, hiszen két kiemelkedő költőtárs között kell bizonyítania, önmegvalósító útkeresőként találni meg legigazibb hangját. Mivel a múlt, a jelen és a jövő problémája foglalkoztatja elsősorban, egy régi angol mondást szeretnék figyelmébe ajánlani: A múlt történelem, a holnap rejtelem, a ma pedig adomány.

 A három Stonawski kötetével való megismerkedés ékes bizonyítéka annak, hogy kis nemzetünk számos tehetsége nagyszerű alkotásokkal örvendeztet meg bennünket, amelyeknek mindenképpen a maradandók között van a helyük. Az idő nagy úr, szokták mondani, de legyünk pozitívak, higgyünk az alkotás erejében és néha idézzük fel Weöres Sándor gondolatait: A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata… Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Stonawski József, Tölgyválasz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Tamás, Emelkedett idő, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Benjámin, Fejemben élsz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Ne húzd ki magadat: a szeget,
mely összetart földet és eget.
(Benkő Ildikó, Helyed)

A kritikus igazi öröme, ha olvasás közben gyöngyszemet talál, s lehetősége nyílik arra, hogy egy korábban megjelent verseskötet ismertetésével egy nem mindennapi költői univerzumba vezethesse be az olvasót. Benkő Ildikó Báránytánc című lírai önvallomásának versüzenetei Lajtos Nóra fülszövegének summázatában, metafizikai távlatokba emelkedve, az intellektuális teret megnyitják az olvasó számára. A költő az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2019. évi kitüntetettje.

 A négy ciklusba rendezett versgyűjtemény a Mélységéből kiáltok hozzád Uram kezdetű Szent István király imájára épülnek, s a szerző élményanyagának értelmezése során egyértelművé válik, hogy Benkő Ildikó szakrális költő, különleges szerkesztésű opusait vallásos, spirituális áhítat szövi át. A Báránytánc minden darabja a szavak, a kreatív nyelvhasználat hatalmát tükrözi, s képet ad azokról a folyamatokról, melyeknek feltárásával az emberi érzések megmutatkoznak a maguk valóságában, felpattannak az érzelmi burkok, s az alkotót saját versterápiája segítségével eljuttatják a megtisztuláshoz.

Úgy gondolom, az eredendően szorongásos, félelmekkel telített szerző saját szenvedéstörténete feldolgozása során megérti, majd megnyitja az elméje körül kialakuló blokkokat, hiszen ki akar jutni önnön labirintusából. Az önleleplezés során szóra bírja önmagát, látszat-inkognitóba rejtve valósítja meg személyes önmaga takarását, s a leleplezést nyitottságként tudja értékelni.

Nem lehet véletlen a címválasztás sem, hiszen a bárány nem csak egy ártatlan, jóindulatú emberre utalhat, bibliai értelemben a megdicsőült Krisztust jelenti, akit ’Isten Bárányának’ neveznek, áldozata pedig az emberiség megváltásának kulcsa. Benkő Ildikó költészetét közvetítő jelenlétnek szánja, a kötetnyitó Mester mágikus sorai elénk tárják az eredendő összefüggéseket. Áldott csöndbe mártottál. / Simítok a vászonra / ezer tiszta és tört fehéret, gyolcsfehért, sófehéret / holdezüstöt, bárányfehéret. csak Te vagy rajta / vérző, ujjongó, édes piros.

Benkő Ildikó versei filozofikus mélységűek, olvasatában az ember személyes létélményeiből és traumatapasztalataiból csak úgy szabadulhat meg, ha máshoz, ha Krisztushoz fordul segítségért.

Igazán figyelemreméltó, ahogy Joseph Jourbet francia moralista és esszéista fogalmaz a költészet és a filozófia kapcsolatáról, megállapítása mindenképpen érvényes Benkő Ildikó attitűdjére is. Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint olykor költőibb, mint maga a költészet.

Az ember meg akar szabadulni a benne lévő rossztól, ebbéli törekvése során azonban hatalmába keríti egyfajta üresség, s egyensúlykeresése során másban is ürességet idéz elő. A Földön élő több  mint hétmilliárd ember ilyen módon nem tudja átértékelni saját helyzetét, önnön ürességük csapdájában vergődnek, úgy, ahogy a Szingularitás nagyon megdöbbentően tudomásunkra hozza; létükkel Szívják a Fényt. Fekete lyukak.

Tudnunk kell, hogy folyamatosan a bennünk lévő nyomorúság megszüntetésére vagy annak átlényegítésére törekszünk. Ennek fényében Benkő Ildikó versvilága közvetlen létfeltárulkozás, érzelmi komplexusokat közelít meg és magyaráz világban-valóságának sajátos közvetítésével. Az Önvigasz című prózavers is az önhit, az önbizalom és az önszeretet triptichonjában láttatja meg, hogy milyen a lélektani segédegyenes…mellyel társaid létét nyugodtan zárójelbe teheted, …utal itt arra is, hogyan jut el az ember a siker biztos titkának tűnő, valójában alaptalan önbízásig…a hübrisz tragikus vétségéig. s küzd az erőszakos jogán, hogy tisztán láthassa önmagát úgy, mint szeretete tárgyát.

A világmegértés és önmegértés kereszttűzében Benkő Ildikó olyan impressziókat közvetít, melyekben valószínűség és szükségszerűség munkálkodik, megtapasztalásai feltérképezésével próbálja visszanyerni, megerősíteni és finomítani érzelmeit, megkísérli önmagát és ezen keresztül a világot is megérteni, s visszatérni az örök titokhoz, az emberi szeretet természetének megértéséhez a krisztusi szenvedés magára vállalásával, úgy, ahogy a gyilkosomhoz sodró lendülete közvetíti: rég / megbocsájtottam / de gyűlnek még szomjasan / mint narancsra lepkék / rám szabadított poklaid / míg megtanullak úgy szeretni / mint te szerettél / kettőnk helyett is lenni…

 A harmónia-vesztettség állapotában Benkő Ildikó legtöbbször a kilátástalanság képeit sorakoztatja fel, lényéből közvetett módon is bizonytalanság, elesettség, tanácstalanság tükröződik, s ez az állapot olyan elkeserítő a ’semmi ’csapdájában, hogy akaratlanul is József Attila Reménytelenül című versét juttatja eszembe.

A Benkő-univerzum a zsoltáros; dicsőítő, áhítatos, bűnbánó költészet nyomvonalán halad, Krisztus szenvedéstörténete önsorsába is beleépül, így attitűdját vágy-önvágy és akarati diszpozíciók is alakítják, valójában ezek költői világának építőkövei.

Test és lélek egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatásuk a filozófia és a spiritualitás központi témája, s olykor igazán zavaró tud lenni, hogy amit a lélekről tudunk, az leginkább a testre gyakorolt hatásából ismerhető meg. Az időnkénti összeférhetetlenség Benkő Ildikó szöveghálójában is az összhang hiányát emeli ki, s a rá jellemző ’építkezés’ alkalmazásával egy alapgondolatból kiindulva vált át fokozatosan fortissimóba, melynek lényegi kelléke a fokozás és a halmozás: idegen kabát / lóg rajtad / idegen illatok/ szálkák, / bolyhok / émelyít / hozzáérnéd / levennéd / nem lehet… sosem találkoznak / a vonalak. A szerző versüzenete csak megerősíti Walt Whitman egy gondolatát, melynek olvasatában: A költészet a lélek nyelve.

Benkő Ildikó áttör a realitások korlátain, és a végtelen dimenziójába tágítja képzetét, így tudja meglátni a látszatok mögött a végtelenben gyökerező lényeget. Folytonos útkeresésben van, átéli a lélek mondat előtti és utáni magányát, a tér azonban érezhetően számára mindvégig az elidegenedés helye marad… észbontó semmiben próbálok valamit találni…panaszolja rezignált hangvételben, majd megerősítésként a teremtőhöz fordul: Létedet iszom, hogy én is legyek, Nem létezem, csak ami belőlem benned hintál…

     Benkő Ildikó költészete bizonyságot ad arról is, hogy az irodalom és az imádság voltaképpen rokonok, nála a mindenség szintjeiben a menny, a bűnbe nem esett világ, a belső erők játéka, a múlt és a pusztító hatalom konglomerátuma kavarodik, így lesz számára az élettér megismerhetetlen, mert hiába van ő maga itt a központban, a tér minden más pontja ott van, ahol nem találja a helyét; előled / hozzád futok / benned hasadok tőled / nem is lehetnék messzebb… nem tudom mi van kívüled / csillagos égbolt a kedvességed / engem véd téged öleltet… óvatosan fogadtalak magamba / bújtam és bújok…

A szavak és a képek ’orgiájában’ érezzük, a racionális tudat csak egyetlen tudatforma, egész más észlelések körülöttük, s ezek csak egy áttetsző függönnyel vannak egymástól elválasztva. Úgy érzem, mintha Simone Weil gondolatai is ott bujkálnának a sorok között: Ki kell tépni a gyökereinket…keresztet faragni belőlük, majd hordani a keresztet nap nap után.

 A versüzenetek közvetítése a Báránytánc formavilágában is nagyon egyedi, a sortörések, a vizuális élményt fokozó képversek számos esetben azt mutatják, hogy olykor valóban lehetetlen a szavak logikus, megszokott rendjét összehangolni a dolgok világának egyediségével. Az üzenetek a szavak és a képek útvesztőiben lapulnak, céltudatos keresgéléssel találjuk meg őket. Az elragadtatott, extatikus én versvilágában szinte önmagán kívül áll, a valóságos én belép a dolgok más rendjébe, igy az érzékelés minden ajtaja megnyílik. A fokozott hatást biztosító halmozás és felsorolás nagyszerű példája a Szerepek című vers, amely az önleleplezésének is igazán autentikus példája: ronggyá hagyott / asszony / hanyaggá kócolt / anya / gondtalanná mocskolt tanár… ajtó vagyok noha tele / rajtam / sok ezer zár van.  A szerző eksztatikus állapota a rejtett áramlatokba is belép, s feltárja, szabad áramlásba tereli a tudatalattit.

 Ahogy a költő túllép a hétköznapi nyelvhasználat korlátain, érezzük, a szerzői szándék nem más, mint finomítani érzelmeit, megérezni önmagát és ezen keresztül a világot, úgy, ahogy a helyem lakonikus tömörséggel megfogalmazza; önként vállalt beletörődéssel, alázatosan fogadva embertársai reakcióit. könyörülj ellenségeimen / őket melengessem / helyettük fagyjak meg / hadd röhögjenek

Benkő Ildikó káosz utáni csendre vágyódik, el tudja fogadni, ha teljesen magára marad, ekkor mutatkozik meg igazi embersége s végül megadatik számára a célba érés öröme. S azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy az igazságot is a metaforákon és a mítoszokon keresztül lehet megtalálni, az útkeresést azonban minden esetben a beletörődés és a kényszerű elfogadás kíséri, az azonosság-másság, egység-különbözőség már Platon által is megfogalmazott dialektikája szerint.: ki keres talál / de nem ami kerestetik / az találtatik .

    Benkő Ildikó versvilága a létben való boldogulás kétes bizonyosságait tárja fel, közben beenged saját világába, szubjektív élményfolyamának befogadóivá válunk. Transzcendens perspektívákat nyitva mi is tudni akarjuk, mi a véges valóság létének és végességének az oka. Sokszor amit nem értünk, azt véletlennek hisszük, Benkő Ildikó azonban érzi, hogy ezeknek a homályban veszteglő véletleneknek a megértéséhez is a krisztusi úton kell haladni egyéni létstációinkat megélve. Ha sikert remélünk életünk menetében, kövessük Márai Sándor néhány tanácsát, hiszen ezek a gondolatok Benkő Ildikó elképesztően egyedi költészetének vezérfonalai is: Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is…Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

Benkő Ildikó: Báránytánc. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019.

Kép: Paul Klee.