Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat                                               ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / van–ba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.

Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)

                                                             (Marton Árpád: Zsoltár)

Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.

    Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.

      A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.

     Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)

    A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.

     Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek …mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.

    Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.

     Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…

    Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.

    Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.

    Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.

    Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába… 

    Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.

    A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.

   Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…

     Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.

    A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!