Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak, a Magyar Pen Clubnak. A Magyar Múzsa olvasószerkesztője. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter, 2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021), Futómadártavlat (2023 Hungarovox), Intézményesitett lélek (2024 Cédrus Művészeti Alapítvány).

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK; ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA; VALAMI

 

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

(Pilinszky János, A többi kegyelem)

Már kiszívták mások a csillagok
vérét, nem volt számomra
segítség, fényeddel
nem tudtam töltekezni.

A titkokhoz nem volt
hozzáférésem, csak kínzott
az akarat szögesdrótja… hiába.

Nem ölelt a megkönnyebbülés,
összezártam… méhemben kiszáradtak
a szirmok, atrofiás lett a vágy.

Már nem számít bennem más,
csak a múltbeli ragyogás, halott
köveken vagyok élő álom.

Isten tenyerébe melegszik
megtépett, rongyos valóságom.

 

ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

A legfelső szirmokból már
nem ér le az égi kék fény,
a kóstolót odaátról már nem
kapod meg, csak néhány
magányos, romlás-szagú
vízcsepp érkezik a távoli
légtérből, de nem tud a porral
elvegyülni, csak a nedves szél
jelzi arcodon, hogy az éteri
lét tócsáiból küldemény
érkezett… de hiába hagyta
el az égi szekeret, nem tudta
átélni a szabadságot és a
könnyű lebegés örömét, nem
küldött jótékony biztatást, s te is
hiába kínálod fel magad,
nem tudod prezentálni
a megújuláshoz szükséges,
teremtés -kompatibilis gyökeret

 

VALAMI

Ma alattam vannak a hegyek,
a fűből indián szoknyát szövök,
ma lelátok a folyók medrébe,
a világok súlya lemérhető,
ma fenyvesek fölött röpködök.

Ma megmarad a nyomom a hóban,
a hétpróbának alávetem magam,
átmenetileg vezérhajós vagyok,
az emberarcú távolság testében,
van valami titok, amit csak én tudok.

 

(Illusztráció: Jaroslaw Kukowski: Dream (2004))

GYÖKÉRTELENÜL; STEP BY STEP

 

GYÖKÉRTELENÜL

Isten haragszik, hogy
megtépáztam az almafát,
többé nem állhatok meg előtte,
hátat fordít a közöny magaslesén

Börtönömben újra festem a rácsot,
felparcellázom a lehetőségeket,
nincs már élő kapcsolatom,
nem működik a szabadalom,
eltéptem az útjelző fonalat.

A vízbefulladt völgyekben már
nem látszanak a metamorfózisok,
nincs tisztánlátás, nincs elszámoltatás,
kedvezőtlen a lélekállapot.

A látszat árnyéka borul szememre,
hiába vettem át a mennybéli
receptfüzetet, nincsenek hozzávalók,
elvesztettem a szent morzsát,
nem tudok teremteni kenyérhegyeket.

 

STEP BY STEP

Az idő mélységei határtalanok,
s benned csak nő a döbbenet,
hogy mennyire védtelen lettél
ebben a nagy kavarodásban…
tévedésed útvonalán lazítottad
meg a követ…
felismerhetetlenné torzított
odalent a gyűlölet, s végül
nem maradt belőled más,
csak egy széttört lepkeszárny,
csak betűjét vesztett ékezet.

Talán még nincs minden veszve,
talán még lehetsz Új Odüsszeusz,
a leleményes…
talán még mondhatsz dicsőítő
éneket, s átrendeződhetnek
a hangsúlyjelek…

Talán még várnak rád
a túlsó parton, talán még
időben megkapod az összetételedet
átrendezését megerősítő garancialevelet.

 

(Illusztráció: Takáts Eszter & Molnár Zoltán: Jönnek csodák)

ELRENDELÉS SZERINT; A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

 

ELRENDELÉS SZERINT

A szél most nem alszik a leveleken,
elpattantak a zöld sziluettek,
a csillagfény is csak illúzió.
Egy pillanatra mégis felragyog a nyár,
mert úgy vackolta el magát íriszemben,
hogy olykor életjelet is ad magáról,
sugarán hideg szikrát pattint a hó.

A pelyhek csendes kavarodásában
kinyújtózik a sötét, ostorával oda-
csap a megbokrosodott árnyéklovak
közé; átmeneti mennybéli rendcsináló.

Közeledik az Ég a Földhöz, próbál
kitérni az éteri öleléstől, nem akar behódolni,
csak helyet keres magának a kék ürességben,

hogy összebújhasson egyszer a tartalommal,
ahogy a szerelmesek egymásra lelnek
az eredeti elrendelés szerint.

 

A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

A köd már fürtökben lógott, a hangok
bukdácsoltak a homályban, a világ-
mindenség már csaknem belehalt a sebeibe,
a képletekben nem voltak zárójelek, a hexameterek
szétszóródtak a költő lábai elé, aki már nem
akart többé világcsavargó lenni, de nem akart
a kijelölt remetelakba sem beköltözni.
Imára kulcsolta kezét, majd az asztal alsó
fiókjából elővette az odarejtett
tükröt, s belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
az Édenkert laboratóriumából beadatta magának
a metamorfózishoz szükséges vérátömlesztést,
s a karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Egy kicsit állt még a tükörrel a kezében, majd
felcsatolta a lételőtti csendből kimentett szárnyakat,
s az emelkedés felszabadító mámorával
átbillent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: John Wilhelm: The good weather umbrella)

Intellektuális feszültség a képzelet felszabadítására (Bánfai Zsolt: Aratóhold)

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, egy reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
(Bánfai Zsolt, Ünnep)

 

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok többszörösen kiemelt alkotója, 2024-ben adta olvasói kezébe második kötetét, az Aratóholdat, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg. A mohácsi születésű szerző közgazdasági egyetemi diplomával német nyelvtanárként járja életútját, az elmúlt néhány év során azonban költőként és műfordítóként is az élvonalba került.   Költészete a képzelet felszabadításával titkok megértésére és feltárására törekszik, mondanivalója világteremtő és világértékelő erővel telített. Az Ablakok című versében már a nyitó sorokban hangot ad poétikai szándékának, annak tudatában, hogy a szellem zavartalan önműködése során megmutathassa, a valóságon kívül is tud valóságos lenni. Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.

 


Már a kötet címe is elgondolkodtatja az olvasót és olyan érzése van, hogy az aratóhold létező természeti jelenség lehet. Gyors búvárkodás után kiderül, hogy az arató-hold valójában a nyárzáró telihold, felruházva különleges mágikus erővel, melynek segítségével fel tudjuk raktárainkat tölteni, így gabona-hold néven is kötődik a terményekhez és az újjászületéshez.
A szerző Aratóhold című verse Halmai Tamás szavait idézve tágas asszociációs körök és poszthumán távlatok segítségével nyitogatja az emberi életben megtapasztalt elpergetett emléknyomok albumait. Az aratás pedig nem csak az emlékek felidézésére utal, hanem a tisztogatás szükségszerűségére is. Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet…Új aratóhold.
Bánfai Zsolt három ciklusba rendezi verseit új kötetében. (Elméleti futamok, Szűrreál poszterek, Vetítővászon) Olvasatában az emberi lét az álom képével indul, nem tudni még, a dobogó rostok közé helyezett maroknyi jövő mit hoz számunkra. A felidézett, könnyen romló emlékfoszlányok azokra a pillanatokra utalnak, amikor létértékelésünket követően levonjuk a konzekvenciát: az idő valójában nem gyógyít, de megtanít bennünket átértékelni az eseményeket, másként értelmezni személyes érintettségünket élettörténeteinkben. Mintha Nietzsche egy gondolata köszönne vissza a sorokban, mikor azt mondja: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságokba.
Bánfai Zsolt nem véletlenül választja a szabadverset mondanivalója kifejezésére, a nyelv erejével, a szavak szabad áramoltatásával, saját összehasonlításokkal és a rugalmas sortörés segítségével ’nyersebben’, hitelesebben tud megszólalni.  Tisztában van azzal, hogy határai nem végtelenek, mégis így fogalmaz vallomásosan Közös egünk napjai…átkékítik a távlatokat…rájuk nyúlik a horizont. Lírája személyes, közvetlen önkifejezéssel, egyéni és kollektív élethelyzetek felnagyításával fogalmaz üzeneteket újjáteremtési képessége birtokában: Ha visszajutok a térre, újjá emelem a halmot, / törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni / visszajövök még…
Bánfai Zsolt költészetének befogadásához kellő beleérző képességgel kell rendelkeznünk, így tudjuk saját mozgásainkat, érzéseinket és gondolatainkat beleforgatni a nagy, közös élettérbe, így tudjuk folyamatosan befogadni és értelmezni az intellektuális feszültség okozta élményfolyamatokat. Az energiák áramlása pedig az esztétikai élmény befogadó-feloldódó gyönyörét tudja kelteni az emberben. Összetevői: félelem, életvágy, megújulás, emlékek, beidegződések, melyek mind-mind szerepet játszanak az élmények felszabadításában. A titok pedig az átélt pillanat szépségének, tartalomközvetítő szerepének befogadásával tárul fel. A lét – Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, az egymás mellett létezés során azonban tudni kell együtt lélegezni másokkal is, a különbözőségekkel is: Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal / temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, / mindig /szigorúan fölé a kikapart csontoknak
Az élettérben történő váratlan, negatív, kiábrándultságot, kiszolgáltatottságot jelentő állapot lényegét már Blaise Pascal francia filozófus is megfogalmazta: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
A Szürreál poszterek ciklus névadása sem véletlen, hiszen a jelenlegi apokaliptikus világhelyzetben a szürreális ábrázolás igazán helytálló, annyira sok abszurd, megdöbbentő dologgal, magatartásformával kell szembesülnünk. A versek bizonyítják, hogy az ésszerűtlen, a lehetetlen milyen hatást gyakorol az érzelmekre és az értelemre. Bánfai Zsolt bele tud helyezkedni abba a lelkiállapotba, amikor a tudat mélyrétegei felszakadnak, s az irreális, a valószínűtlen és a szürreális realizmus feletti állapotok összeolvadnak. Olvasatában így kerül mindez a sorokba: Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.
Picasso így kiált egy alkalommal: Ha a világnak nincs értelme, a képeimnek miért legyen? Életművét idézve pedig tudjuk, hogy valójában mennyire nem így gondolhatta. Bánfai Zsolt pedig, nem véletlenül Walt Whitman két sorát idézve próbál a látszat teremtette káoszban eligazodni. Egy közeli traverzen Walt Whitman / költőlelke feszeng, erősáramú kábelekre jár száradni…szabad szélben szabadon versel.
Az arányok nagyon eltérőek világunkban, civilizációk, életszemléletek, ideológiák összecsapása történik, felerősödik a nosztalgia a képzelet, az idealizmus iránt, bekövetkezhet identitás gyengülés, a folyamatokat az elismertségért folytatott harc határozza meg, Az arányok közti lehetetlenségekről így nyilatkozik szerzőnk: kísérleteket végzek most is, / azt latolgatva, mekkorának kell lennie annak / az egyetlen mozdulatnak, parancsnak…fogyatékosságot előidézve.
Bánfai Zsolt verseiben a halmozás és a felsorolás stílusélénkítésre, feszültség növelésre szolgál, a szavak egymásmellettisége nem feltétlenül vonatkozik közös valóságdarabokra. A felsorolások plasztikusabbá teszik a mondatokat, a fokozódó feszültség az erősebb érzelmi-hangulati hatás megvalósulását szolgálja.
A szerző költői univerzuma a close-reading elméletét is feleleveníti bennem, amikor az egyedit, a különlegest helyezi az állandó fölé. I.A Richardson szintéziselmélete juthat eszünkbe, amelynek értelmében az alkotón keresztül a műalkotásnak megvan az a képessége, hogy egyensúlyba rendezi az ellentétes impulzusokat, amelyek a valóságos életben kizárják egymást, ennek segítségével pedig a teljesség, az élet gazdagsága és a személyiség kiteljesedésének élménye erősödik fel az olvasóban.
A Vetítővászonban olvasható versek számos napjainkban lényeges problémát járnak körül, az új abszurditások korában nem tudjuk, van-e még lehetőség továbblépni, vagy itt az endizmus kora, van-e mód arra, hogy az emberek határok nélkül éljenek egy nagy közös olvasztótégelybe zsúfolva? hová vezet itt az út, kell-e még tovább/ taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki/ ki egyet csettintve szebb jövőt ígér…Ott lehet rabságban a szabadság? Ha álmodunk, határok nélküli világban lebegünk.
Álarcokat viselünk egész életünkben, legtöbbször kényszerűségből, annak megfelelően, hogy az ember mennyire sikeres vagy sikertelen önmaga kilétének vagy mibenlétének az álcázásában vagy éppenséggel önnön valósága felmutatásában. Érdemes ehhez elolvasni Kaposi Márton filozófus egy könyvét, amely a rejtőzködő egyén álarcaival foglalkozik, hiszen az ’élet’ nevű nagy álarcosbálban mindannyian résztvevők vagyunk. Akkor kell igazán cselekednünk, amikor álarcunkat eltávolítva, ’feltárt ’állapotban kell ésszerűen dönteni, vagy ahogy a Kassák című versben olvashatjuk, a háttérben meghúzódni. Elég kötelék a naponta vasra vert / békevágy, hiszen életterünkben folyamatosan érezzük: Tarlón sétálni sebekkel jár.   Bánfai Zsolt költői szövegvilágában az olvasónak szánt üzenet világos: a műalkotás szolgálja azt, amit a tudattalanban megbújó titkos vágy közvetít felénk, szolgálja az alkotó személyiség intuitív megértését, bekapcsolódik az önmegértés folyamatába, melyet irányít a sensus spiritualis, a mögöttes értelem. A szerző erőteljes gondolati lírát termet, egyfajta ’világmagyarázat’-költészetet hív életre, hiszen, ahogy Hans-Georg Gadamer német filozófus fogalmaz az Igazság és módszer című könyvében: A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. 

    Bánfai Zsolt: Aratóhold. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE; EMLÉKMAGOK

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE

……………….Én szeretek minden túlbeszélni. A bűnt is.
……………….Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
……………….poszthumán őrületet? Legalább tudom, hálás a boci
……………….ha a kedvemért hamburger lehet…
…………………..(Bánki Éva, Az ő képére és hasonlatosságára)

Többek között örököltem az eredendő
bűnt is, nem csak a járáshibát,
s a betonkemény elszántságot anyai vonalon.

Isten minden almamagba belekódolt egy
üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt,
kiköptem vagy kivágtam a magházat,
így maradtam örök kétségek közt,
nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni
az édeni kapuszárnyakat.

Kiszökött szívemből a hajnal,
agykamráimba beköltözött az alkonyat.

Még a big bang előtt, mikor
átvettem a mennybéli receptfüzetet,
az Úr kezembe adott egy morzsát,
s várta, hogy teremtsek idelent
kenyérhegyet…

Most az Idő ostora suhint fölöttem,
hiába falazom be a látóteret,
már csak zárt csoportban vadászok;
nincs kőtábla, erkölcstan, nincs
igaz teória… odakint már csak
veled született szükségletek vannak,
tanácstalan lett az evolúciós pszichológia.

Én is egyfolytában hazudok magamnak,
hogy nem akarom megnyerni a játékot,
s az odakozmált földgolyón már nem akarok
győztese lenni a Nagy Demonstráció
Visszafejlődési fokozatnak.

Saját munkaértekezletem zárt ajtók
mögött folyik, s egyre gyakrabban
jön az alkalom, hogy feltegyem az örök
kérdést Hamlet nyomán.

 

EMLÉKMAGOK

Valami mélysárga szomorúság
hullámzik végig a fákon,
a lecsüngő ágak, mint tört
madárszárnyak lógnak a fényben.

A nyár homokvárát
már széthordta a szél, s ahogy
ott állok lehajtott fejjel, hiába
beszélek fűnek, fának virágnak;
lakatlan lett bennem a teljesség.

Emlékmagokat szórok
a friss hantok közé… téltűrő mind,
nem fenyegeti őket lejárti idő.

Az emlékek nem öregszenek,
néha változik a méretük
és a súlyuk sem állandó,
olykor színesebbek lesznek,
kihűlnek vagy felmelegszenek.
A magok arcokat rejtenek,
az arcokon nincsenek ráncok,
a maghéjak alatt padlóra
csendesített sóhajok.

Anyám fekete bölcsőben fekszik,
apám botjára támaszkodva ül
a kőnéni mellett egy padon.
Tante Ilon lábnyomában fürdenek
égből lehullott csillagok.
A felhők árnyékában távoli
hegedűszó borzongatja az eget.

Még szórom tovább a magokat,
állok a napsütötte csendben,
közben morzsolom kezemben
a megszáradt faleveleket…
szeret… nem szeret
szeret… nem szeret…
s ahogy szórom tovább a magokat,
önmagam ítéletét várva
könyörületre kérem az isteneket.

 

(Illusztáció: agsandrew – Thought Cloud (Univesal Mind series))

Az értelmezéslényeg transzcendenciája (Babics Imre: Poszt a humuszon)

Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat
                                              ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

 

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / vanba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.