Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter,2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021).

ÉLETREVALÓSÁGOD BALLADÁJA; HORATIUS LÁTOGAT KERTEMBE

 

ÉLETREVALÓSÁGOD BALLADÁJA

A gerincborzongató esélyek
csak megérintettek ujjukkal,
s máris továbbgurultak a tömör
éjszakában, s már nem volt
többé hatalmad lehetőségeid
rendetlenségén úrrá lenni.
Próbáltál sziluett maradni ima-
zsámolyodon, átlátni gyertyád
auráján a mögöttes világba.

Amit elszalasztottál, senki nem
veheti el tőled, egyensúlyozhatsz
az emlékek törésvonalán,
csak nincs kinek megmutatni,
hogy a kinőtt élet-kabát alól
kilóg a megzavart lélek.

 

HORATIUS LÁTOGAT KERTEMBE

Carpe diem, mondtad magadnak,
s léptél egyet a sorstáblán.
A lóugrásnál szembenéztek
veled fenyegető kobrafejek,
a bástya mögött koponyafal
emelkedett, a csapdákkal
felszerelt csatamezőkön
kimenőt kapott a gyűlölet.

Carpe diem, mondtad magadnak,
s a gazdátlan idővel kihívóan
szembenéztél, kezedben ugrált
a Végzet Lándzsa. A csönd pille-
könnyű köntösét páncél öltözékre
cserélted, tudtad, merénylet
készül ellened nemsokára.

A király hallgat, a királynő hallgat,
a gyalogság hallgat.
Nem tudni, ki fogja végül
átvenni a hatalmat.

 

(Illusztráció: Surreal illustration)

SZENT ÖSSZEESKÜVÉS; SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

 

SZENT ÖSSZEESKÜVÉS

Ezer hidat ácsoltál,
kérdést is tettél fel; ezernyit,
ezerszer próbáltad megfejteni
a harangszó üzenetét,
s léted nagy erőművében
próbáltad illanó füstté
varázsolni a tények ördögi szeletét.

Emberszagú földet akartál,
akartad, ne menjen le a Nap,
s árnyékba szórtál ezer magot.
Észre sem vetted, hogy
cinkos vagy a vétkesek közt,
s hátat fordít neked az Úr,
hiába kéredzkedsz az Ég szívébe,
ha homokzsákba zártad sivatagot.

 

SIRATÓÉNEK EGY VIRÁGLÁDA FÖLÖTT

Itt most megint arat a tél,
fáznak a hóvirágok, a fehér
harangszoknyák túl hidegek,
az alvó fákon nem gyúl fény.

Valami feszíti az ablakpárkányt,
halkan pattan az üveg,
nincsenek jégbiztos búvóhelyek,
csak a virágládában lapul az
égről leamputált nyár múmiája,
a megszáradt petúnia tölcsérben,
gyökeret eresztett itt a gyűlölet.

A hajnal torkába megint belefagyott
az ének, jégostyát köpnek a madarak.
Mentha rejtőzik az süppedő avaron, a
nimfa, akin csak Hádész tudott
varázslatot tenni, így nem látszik a zöld
fátyol alatt a halálfej, nem látszik, hogy
összetört a fényszínű arc körvonala.

A bosszú széthordott minden kincset,
csak töredékek maradtak a rokkant
növénytestek alatt, – valami mégis
kezd újraépülni, van remény, hisz
Perszefoné szemét kivájták a madarak.

Az árnyék pedig ott ül a kő alatt,
nem látszik változás a mozduló térben,
csak a levegőben ömlik finoman,
a metamorfózis jellegzetes illata.

Én pedig hagyom, hogy az üveg
túloldalán, a langyos semmiben
tovább gőzölögjenek a gondolatok.

 

(Illusztáció: Winter)

PORBA FOJTOTT NYÁR

 

Hajszálrepedések nyílnak a forró köveken,
szőlőindák lebegnek sivatagi szélben,
a virágok szirmaiba lyukat éget a nap.
Macska nyújtózik a fűben madarakra lesve,
a magasban hársfaillat bújik a rozsdafarkú
fészkébe, a megolvadt végtelen főzetében
csak te kínzod teremtett önmagad.

Ott állsz elszántan, ajkadon dallam izzad,
ott szűröd a száraz homokot, gyűjtöd
a tarackgyökereket, külön halomba rakod
a napra nyújtózó apró köveket.
Gerincedben valami prehisztorikus erő
feszül, szép álmodás árad szét ereidben.
Nyílt sisakkal támad a céltalan próbálkozás
láthatatlan követe, már csak ruhacsomóba
rejtett árnyék vagy, pedig kitörni vágysz
a történelmi villámfénybe.

Új gödröt ásol, rostálod a göröngyös
homokkövet, minden csupa sárgás-szürke.
Közben turkálsz emlékeid között, s megszerzett
értékeidet teszed önanalízised mérlegére.

 

(Illusztráció: Sasin Tipchai)

INSTABIL TÁGASSÁG; ZÓNAHATÁROK

 

INSTABIL TÁGASSÁG

Megfélemlített Csend
ül a látóhatáron,
a szél hancúrozó örömét
idebent nehéz elfogadni,
mégis irigylem, hogy
mindenhol jelen lehet,
én meg csak a szoba négy
sarkába tölthetem ki a teret.
talán az időérzékem is
sántít, s a mába átfolyó
jövőképben nem látom
meg a baljós jelet.
Ma korábban hajnalodik,
a tulipánok mélylilára
váltanak, ahogy a krétafehér
fagyos pára betakarja a füvet.

Valami készül, a barna árnyak
sejtelmesen elvékonyodnak,
s csak annyit érzek az ember-
lakta táj kifosztott paradicsomában,
valami engem is fenyeget.
Van valami instabil nyitottság,
valami belterjes könyörtelenség,
valami, ami a belső rózsaszín
testében hiányt és vágyódást jelez.

Milyen visszafogott az ég kékje
ebben a tavaszban! – az utcákon
kevés az ember, mintha fogyóban
lenne a mindennapi kegyelem
lehetősége, kevés az ének.
A reggeli fény szégyenlősen
borul a pusztulásra, égbe-földbe
vetett bizalommal van csak esély
az ember-fölötti megmaradás folytatására.

 

ZÓNAHATÁROK

A meztelen kék öléből
katapultálnak a madarak,
a felhőkből kivonul a fény,
lepattan a fejsze a fák törzséről,
a szél megtölti az üregeket,
az Édenből száműzött Sötét
benyel füvet, virágot, követ.

Ott ülök a Káosz szélén,
nekidöntöm hátam az almafa
árnyékának, s érzem,
miként olvadok bele a megzavart
állandóság keverékébe.

Távoli sziklák negatívjairól
gyűjtöm az emlékképeket, kezemben
az örökzöld indigócserje másolata.
Még nem látszik az új birodalom
körvonala, de már meg tudok olykor
kapaszkodni a levegőben.

 

(Illusztráció: Absztrakt háromszögek)

KÍVÜL A KÖRÖN

 

Csak képzelem a Nap mögött
az égi világot, s azt hiszem, a
felhőkből azért emeltél spanyolfalat,
hogy ne láthassak be ablakodon,
ne tudjam, mi van a homály helyén,
az üresség fehér függönye mögé ne
nézhessek be soha, ne tudjam meg,
kik alakítják a Nagy Színjátékot.

Csak gondolatban tárom fel a
pokol tüzében kiégetett, szürkületbe
száműzött mélység titkait. Hát csak
annyit tudsz, hogy folyton bújócskát
játszol velem? Élvezed, hogy dicsőítésedre
falra mázoljuk árnyékodat, s miközben
erőlködünk, mögöttünk állsz, s nevetsz
azon, mily buzgó az ima az ajkunkon,
mennyire nem látjuk jeleidet a fényben.

Egyszerűen elmegyünk melletted,
kezünkben elhervad a virág,
szemünkből kiolvadnak a színek,
s utolsó sóhajunk apró porszemcséi
lerakodnak köntösöd szegélyén.

 

(Illusztráció: The Ring)

ERDŐ A KERTBEN; FAISKOLA

 

ERDŐ A KERTBEN

Aphrodite közeleg, kezében majoranna,
kakukkfű és más fűszerek, homlokát a lombok
árnyékába rejti, s ahogy kikönyökölök
az ablakon, a fák közötti zöld hullámokon
látom, bújócskázik a fény a levélrések között.
Megvillan a törékeny test körvonala a
párás derengésben, s míg hajladozva keresi
az ültetésre alkalmas helyet, leomló haja
megkapaszkodik az ágakon, várja, hogy a
madarak fészküket béleljék a puha szálakkal,
várja, hogy a mezítelen sötétség felszívódjon
a fűcsomókból szőtt selyemágyon.
Álmomban árnyékliliomok mellett baktatok;
változik a szín, már csak angyal-másolatok
vannak és nedvüket vesztett csillagok.

Gazdátlan erdőbe tévedtem, eltűnt katona-
sírok között járok, de a reggeli fél-sötétben
még látom a nyomokat; itt járt a habok
szülötte, virágzó loncok varázslólánya.

 

FAISKOLA

Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják,
a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált,
s észrevétlenül úgy nőnek egymás fejére, hogy közben
gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva
törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe,
s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg
a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében,
pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját
járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol
nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad
változtatni a díszleten.
A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan
belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken.

 

(Illusztráció: Christophe Kiciak: Ponthus Beech)