Csontos Márta összes bejegyzése

CSONTOS MÁRTA Győrben született 1951-ben; tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-angol szakán. 2019-ben kapta meg PhD fokozatát summa cum laude minősítéssel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Tagja a Magyar Írószövetségnek a Szegedi Írók Társaságának, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Vörösmarty Társaságnak, a Magyar Pen Clubnak. A Magyar Múzsa olvasószerkesztője. Mértékadó folyóiratokban publikál verseket, recenziókat, aforizmákat és tanulmányokat több mint tizenöt éve. Tizenhét önálló kötete jelent meg. Legújabb kötetei: Zónahatárok (versek, Littera Nova 2016), Látószögek (versek, Kráter, 2018), „Zászló a szélben”, Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében (monográfia, Hungarovox, 2020). Carpe diem-kísérletek (versek, Napkút, 2021), Futómadártavlat (2023 Hungarovox), Intézményesitett lélek (2024 Cédrus Művészeti Alapítvány).

AZ OTTHONTALANSÁG-ÉRZÉS MINT A LÉTHIÁNY RÉMKÉPE

Gondolatok és kérdések kavarogtak a fejemben, miután végigolvastam Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő című karcsú versfüzetét, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány új kiadványa.
Ki lehet e remek versek szerzője, aki Walter Benjamin egy mondatát választja mottónak, annak a huszadik századi német filozófusnak egy megállapítását, aki korának meghatározó gondolkodója volt, s akinek megfogalmazásában: A képzelet… kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül.
A kis kötet 27 verse olyan élményanyagot tár elénk, mely utal a szerző személyiségének összetettségére. Szatmári Fischer Teréz számos megoldhatatlannak tűnő problémát vet fel elmélkedéseiben, hiszen a való világ alapvetően nyomasztó, egyéni traumatapasztalatok sötétítik.  Az Egy fehér felhő alcíme is (Töredékek egy száműzött építész monológjából)   sejtet valami sajátos szerzői utalást, bizonyosságot keres ahhoz, hogy mennyire nehezen tudunk belépni értelmezési kísérleteinkben az emberei létezés dimenzióiba…Kioltottam magamban a világ áldott képét, jajdul fel a szerző a Távollétben, amelyben a sehova nem tartozás kínzó érzése keríti hatalmába. Az Édenből való kiűzetést követően így hangzik az utolsó sor félreérthetetlen summázata: A halál nélküli lét veszett el.
Tamási Áron pontosan tudta, hogy otthon kell magunkat érezni abban a világban, ahol élünk, s a szerző verseinek ismeretében azt hiszem, Szatmári Fischer Teréznek nincs igazán otthonérzete ebben a felbolydult élettérben, feltehetőleg már az is összezavarodott benne, hogy a világ élhető-e még egyáltalán, hogyan viszonyuljon az emberi szellem az embernek, mint érzékelő lénynek vitális lelkéhez, s hogyan reagáljunk hajlamainkra, melyek sokszor ellentmondásban állnak kötelességeinkkel. A világ, akár az asztalról lesöpört maradék, panaszolja rezignált hangvétellel – szétszórt darabokban hever előttem.
Álmok, emlékek, tudatalatti és bibliai képek szövik át a sorokat, olvasás közben valami sajátos mágia bűvkörében lebegünk, s olykor-olykor leereszkedünk a kollektív traumákat felvonultató szövegháló mélyrétegeibe.
Nagyon keveset tudok a szerzőről, mégis, az olvasás során nyert impressziók alapján úgy gondolom, ebben a költői univerzumban Simone Weil gondolatai köszönnek vissza, hiszen nem tudjuk feltölteni legtöbbször a bennünk lévő ürességet, nem tudjuk, mivel lehetne a belső fájdalmat kompenzálni: A szerencsétlennek, hogy merjen szembenézni szerencsétlenségével, természetfölötti kenyérre van szüksége.
A
z ontológiai jó és a morális jó az embervilágban két külön megközelítés, a jelenkorra jellemző szabadságtöbblet lehetővé teszi a problémák új érzékenységgel való megközelítését, ebben gyökereznek az értelmezési disszonanciák.
Élmény kell a műről, ennek hiányában nincs mit elemezni, megállapítani. Az élmények Szatmári Fischer Teréz opusaiban sajátos megvilágításba kerülnek, s ha a versek világát a sajátunkéhoz közel tudjuk hozni, találkozik a két horizont, s megtörténik a befogadás. Mindez lehetővé teszi a rejtett jelentések felszínre hozását, olyan módon, hogy bizonyos kulcsszavak vagy motívumok a figyelem középpontjába kerülnek. Szerzőnk versszövetében például a színek ilyen kulcsszóként vannak jelen, a színek ugyanis sokrétű hatást gyakorolnak érzelmeinkre, viselkedésünkben, reakcióinkban változó hangulati állapotokat eredményeznek.
Szatmári Fischer Teréz gazdag színvilágot alkalmaz látomásai megjelenítéséhez; a kék többféle árnyalata, a szürkülő est, a sárgálló tűlevelek, a vérszínben dörzsölt gömb, az archoz simuló fehér holló konglomerátumában aztán feltűnik az elérhetetlen csoda: A magány és a végtelen súlypontját hordozó fehér-tűzpiros gömb. Istennek hívják néha…
Az akromatikus és kromatikus színek felvonultatása az embert testi érzékelő lényként és szellemi szubjektumként is megjelenítik. A szellemi megismerést nyilvánvalóan a költői nyelvben tanulmányozhatjuk, mindez a nyelv transzcendentális jellegét is igazolja.
Szatmári Fischer Teréz versei fontos üzenetet közvetítenek, melynek lényege a kínzó léthiány, mely valójában távollét a léttől. A kilátástalanság, a békétlenség, az összeférhetetlenség maga a távolodás, s ebben a dimenzióban rosszul érzi magát az ember. Megritkult levegő van itt, / a szürke országban… Jelentéktelen idegenként süllyedünk alá… Hajszolt állatként bolyongunk a szendergő puttók szárnyas rengetegében.
Milyen következtetéseket vonhatunk le? Mintha a szubjektum irányába vett fordulat az öntörvényűen fejlődő társadalom eszményét erősítené. Az offenzív viselkedés látszólag a szabadság többletét adja, de vajon mi történik az új érzékenységgel felruházott megközelítés esetén? Csak Heidegger a lét mindenkor az enyém autenticitása érvényesül? A pokolban összevegyül / a jó s a rossz, a szívek pedig lesznek / halottak… Iszonyodik / az angyal tőlünk…
Úgy vélem, Szatmári Fischer Teréz költészete arra próbál választ adni, hogy a létezők mennyire tekinthetők jónak az emberi akarat szempontjából, de fókuszál az eredendő bűn kérdésére is, hiszen a bibliai történet lényege már régen elveszett, megsemmisült. A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár… A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet…
Nagyon erőteljes víziókban bontakozik ki a menny és a pokol képe, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a közel és a távol, az álom és az ébrenlét. Mintha folyamatosan antagonisztikus ellentét feszülne a teremtő és a magát teremtésre alkalmasnak gondoló ember között. Így lesz a tér a pusztulás helye, így leszünk képtelenek az igazi otthon megteremtésére. Ez a magára maradottság az embert hajszolt állatként jeleníti meg, da valójában Isten is magára marad. A Teremtő virraszt a hegyen, de senki sem / említi már a nevét.
Szatmári Fischer Teréz verseiben hihetetlenül szuggesztív nyelvi kifejező erő ragad magával bennünket, az egyedi képalkotás nagyon erős gondolati lírát hív életre, a hétköznapi kommunikáción messze túlmutatva nemcsak átlagon felüli esztétikai élvezetben részesülünk, hanem megnyílnak rejtett jelentésrétegek is, megvilágosodnak fontos utalások.
Közben kialakul bennünk egy összkép, magunk előtt látjuk a földrontó ember földmegmentő kísérleteit. de a helyes megoldást nem igazán látjuk, inkább a világ megsemmisülésének rémképe villan fel. Mintha Schopenhauer jelenne meg, hogy a következőt hozza tudomásunkra:
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
Szatmári Fischer Teréz verseskönyve kimagasló költői teljesítmény, együtt küzdünk vele a sorokba belefeledkezve, hogy összetartsuk az eget és a földet, akkor is, ha kapcsolataink miatt tele vagyunk megaláztatással. Valójában a test és a lélek együttese az emberben az összetettség alapja, az ember testiségében a szellem tűnik át. A kötet végén a szerző teremtette intellektuális feszültség feloldódik egy fehér felhőben, hogy érezzük és elfogadjuk, az ember szellemként a természet felett áll. Írásom végén Fodor Ákos egy haikujával szeretném ezt a katarzis megerősíteni: Bukdácsolva is / hálás vagyok, hogy felé / lejt minden utam. 

Szatmári Fischer Teréz: Egy fehér felhő. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

 

 

 

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK; ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA; VALAMI

 

ÁTROSTÁLT HOLNAPOK

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

(Pilinszky János, A többi kegyelem)

Már kiszívták mások a csillagok
vérét, nem volt számomra
segítség, fényeddel
nem tudtam töltekezni.

A titkokhoz nem volt
hozzáférésem, csak kínzott
az akarat szögesdrótja… hiába.

Nem ölelt a megkönnyebbülés,
összezártam… méhemben kiszáradtak
a szirmok, atrofiás lett a vágy.

Már nem számít bennem más,
csak a múltbeli ragyogás, halott
köveken vagyok élő álom.

Isten tenyerébe melegszik
megtépett, rongyos valóságom.

 

ÉGBŐL NYÍLÓ VIRÁGLÉTRA

A legfelső szirmokból már
nem ér le az égi kék fény,
a kóstolót odaátról már nem
kapod meg, csak néhány
magányos, romlás-szagú
vízcsepp érkezik a távoli
légtérből, de nem tud a porral
elvegyülni, csak a nedves szél
jelzi arcodon, hogy az éteri
lét tócsáiból küldemény
érkezett… de hiába hagyta
el az égi szekeret, nem tudta
átélni a szabadságot és a
könnyű lebegés örömét, nem
küldött jótékony biztatást, s te is
hiába kínálod fel magad,
nem tudod prezentálni
a megújuláshoz szükséges,
teremtés -kompatibilis gyökeret

 

VALAMI

Ma alattam vannak a hegyek,
a fűből indián szoknyát szövök,
ma lelátok a folyók medrébe,
a világok súlya lemérhető,
ma fenyvesek fölött röpködök.

Ma megmarad a nyomom a hóban,
a hétpróbának alávetem magam,
átmenetileg vezérhajós vagyok,
az emberarcú távolság testében,
van valami titok, amit csak én tudok.

 

(Illusztráció: Jaroslaw Kukowski: Dream (2004))

GYÖKÉRTELENÜL; STEP BY STEP

 

GYÖKÉRTELENÜL

Isten haragszik, hogy
megtépáztam az almafát,
többé nem állhatok meg előtte,
hátat fordít a közöny magaslesén

Börtönömben újra festem a rácsot,
felparcellázom a lehetőségeket,
nincs már élő kapcsolatom,
nem működik a szabadalom,
eltéptem az útjelző fonalat.

A vízbefulladt völgyekben már
nem látszanak a metamorfózisok,
nincs tisztánlátás, nincs elszámoltatás,
kedvezőtlen a lélekállapot.

A látszat árnyéka borul szememre,
hiába vettem át a mennybéli
receptfüzetet, nincsenek hozzávalók,
elvesztettem a szent morzsát,
nem tudok teremteni kenyérhegyeket.

 

STEP BY STEP

Az idő mélységei határtalanok,
s benned csak nő a döbbenet,
hogy mennyire védtelen lettél
ebben a nagy kavarodásban…
tévedésed útvonalán lazítottad
meg a követ…
felismerhetetlenné torzított
odalent a gyűlölet, s végül
nem maradt belőled más,
csak egy széttört lepkeszárny,
csak betűjét vesztett ékezet.

Talán még nincs minden veszve,
talán még lehetsz Új Odüsszeusz,
a leleményes…
talán még mondhatsz dicsőítő
éneket, s átrendeződhetnek
a hangsúlyjelek…

Talán még várnak rád
a túlsó parton, talán még
időben megkapod az összetételedet
átrendezését megerősítő garancialevelet.

 

(Illusztráció: Takáts Eszter & Molnár Zoltán: Jönnek csodák)

ELRENDELÉS SZERINT; A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

 

ELRENDELÉS SZERINT

A szél most nem alszik a leveleken,
elpattantak a zöld sziluettek,
a csillagfény is csak illúzió.
Egy pillanatra mégis felragyog a nyár,
mert úgy vackolta el magát íriszemben,
hogy olykor életjelet is ad magáról,
sugarán hideg szikrát pattint a hó.

A pelyhek csendes kavarodásában
kinyújtózik a sötét, ostorával oda-
csap a megbokrosodott árnyéklovak
közé; átmeneti mennybéli rendcsináló.

Közeledik az Ég a Földhöz, próbál
kitérni az éteri öleléstől, nem akar behódolni,
csak helyet keres magának a kék ürességben,

hogy összebújhasson egyszer a tartalommal,
ahogy a szerelmesek egymásra lelnek
az eredeti elrendelés szerint.

 

A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

A köd már fürtökben lógott, a hangok
bukdácsoltak a homályban, a világ-
mindenség már csaknem belehalt a sebeibe,
a képletekben nem voltak zárójelek, a hexameterek
szétszóródtak a költő lábai elé, aki már nem
akart többé világcsavargó lenni, de nem akart
a kijelölt remetelakba sem beköltözni.
Imára kulcsolta kezét, majd az asztal alsó
fiókjából elővette az odarejtett
tükröt, s belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
az Édenkert laboratóriumából beadatta magának
a metamorfózishoz szükséges vérátömlesztést,
s a karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Egy kicsit állt még a tükörrel a kezében, majd
felcsatolta a lételőtti csendből kimentett szárnyakat,
s az emelkedés felszabadító mámorával
átbillent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: John Wilhelm: The good weather umbrella)

Intellektuális feszültség a képzelet felszabadítására (Bánfai Zsolt: Aratóhold)

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, egy reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
(Bánfai Zsolt, Ünnep)

 

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok többszörösen kiemelt alkotója, 2024-ben adta olvasói kezébe második kötetét, az Aratóholdat, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg. A mohácsi születésű szerző közgazdasági egyetemi diplomával német nyelvtanárként járja életútját, az elmúlt néhány év során azonban költőként és műfordítóként is az élvonalba került.   Költészete a képzelet felszabadításával titkok megértésére és feltárására törekszik, mondanivalója világteremtő és világértékelő erővel telített. Az Ablakok című versében már a nyitó sorokban hangot ad poétikai szándékának, annak tudatában, hogy a szellem zavartalan önműködése során megmutathassa, a valóságon kívül is tud valóságos lenni. Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.

 


Már a kötet címe is elgondolkodtatja az olvasót és olyan érzése van, hogy az aratóhold létező természeti jelenség lehet. Gyors búvárkodás után kiderül, hogy az arató-hold valójában a nyárzáró telihold, felruházva különleges mágikus erővel, melynek segítségével fel tudjuk raktárainkat tölteni, így gabona-hold néven is kötődik a terményekhez és az újjászületéshez.
A szerző Aratóhold című verse Halmai Tamás szavait idézve tágas asszociációs körök és poszthumán távlatok segítségével nyitogatja az emberi életben megtapasztalt elpergetett emléknyomok albumait. Az aratás pedig nem csak az emlékek felidézésére utal, hanem a tisztogatás szükségszerűségére is. Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet…Új aratóhold.
Bánfai Zsolt három ciklusba rendezi verseit új kötetében. (Elméleti futamok, Szűrreál poszterek, Vetítővászon) Olvasatában az emberi lét az álom képével indul, nem tudni még, a dobogó rostok közé helyezett maroknyi jövő mit hoz számunkra. A felidézett, könnyen romló emlékfoszlányok azokra a pillanatokra utalnak, amikor létértékelésünket követően levonjuk a konzekvenciát: az idő valójában nem gyógyít, de megtanít bennünket átértékelni az eseményeket, másként értelmezni személyes érintettségünket élettörténeteinkben. Mintha Nietzsche egy gondolata köszönne vissza a sorokban, mikor azt mondja: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságokba.
Bánfai Zsolt nem véletlenül választja a szabadverset mondanivalója kifejezésére, a nyelv erejével, a szavak szabad áramoltatásával, saját összehasonlításokkal és a rugalmas sortörés segítségével ’nyersebben’, hitelesebben tud megszólalni.  Tisztában van azzal, hogy határai nem végtelenek, mégis így fogalmaz vallomásosan Közös egünk napjai…átkékítik a távlatokat…rájuk nyúlik a horizont. Lírája személyes, közvetlen önkifejezéssel, egyéni és kollektív élethelyzetek felnagyításával fogalmaz üzeneteket újjáteremtési képessége birtokában: Ha visszajutok a térre, újjá emelem a halmot, / törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni / visszajövök még…
Bánfai Zsolt költészetének befogadásához kellő beleérző képességgel kell rendelkeznünk, így tudjuk saját mozgásainkat, érzéseinket és gondolatainkat beleforgatni a nagy, közös élettérbe, így tudjuk folyamatosan befogadni és értelmezni az intellektuális feszültség okozta élményfolyamatokat. Az energiák áramlása pedig az esztétikai élmény befogadó-feloldódó gyönyörét tudja kelteni az emberben. Összetevői: félelem, életvágy, megújulás, emlékek, beidegződések, melyek mind-mind szerepet játszanak az élmények felszabadításában. A titok pedig az átélt pillanat szépségének, tartalomközvetítő szerepének befogadásával tárul fel. A lét – Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, az egymás mellett létezés során azonban tudni kell együtt lélegezni másokkal is, a különbözőségekkel is: Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal / temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, / mindig /szigorúan fölé a kikapart csontoknak
Az élettérben történő váratlan, negatív, kiábrándultságot, kiszolgáltatottságot jelentő állapot lényegét már Blaise Pascal francia filozófus is megfogalmazta: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
A Szürreál poszterek ciklus névadása sem véletlen, hiszen a jelenlegi apokaliptikus világhelyzetben a szürreális ábrázolás igazán helytálló, annyira sok abszurd, megdöbbentő dologgal, magatartásformával kell szembesülnünk. A versek bizonyítják, hogy az ésszerűtlen, a lehetetlen milyen hatást gyakorol az érzelmekre és az értelemre. Bánfai Zsolt bele tud helyezkedni abba a lelkiállapotba, amikor a tudat mélyrétegei felszakadnak, s az irreális, a valószínűtlen és a szürreális realizmus feletti állapotok összeolvadnak. Olvasatában így kerül mindez a sorokba: Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.
Picasso így kiált egy alkalommal: Ha a világnak nincs értelme, a képeimnek miért legyen? Életművét idézve pedig tudjuk, hogy valójában mennyire nem így gondolhatta. Bánfai Zsolt pedig, nem véletlenül Walt Whitman két sorát idézve próbál a látszat teremtette káoszban eligazodni. Egy közeli traverzen Walt Whitman / költőlelke feszeng, erősáramú kábelekre jár száradni…szabad szélben szabadon versel.
Az arányok nagyon eltérőek világunkban, civilizációk, életszemléletek, ideológiák összecsapása történik, felerősödik a nosztalgia a képzelet, az idealizmus iránt, bekövetkezhet identitás gyengülés, a folyamatokat az elismertségért folytatott harc határozza meg, Az arányok közti lehetetlenségekről így nyilatkozik szerzőnk: kísérleteket végzek most is, / azt latolgatva, mekkorának kell lennie annak / az egyetlen mozdulatnak, parancsnak…fogyatékosságot előidézve.
Bánfai Zsolt verseiben a halmozás és a felsorolás stílusélénkítésre, feszültség növelésre szolgál, a szavak egymásmellettisége nem feltétlenül vonatkozik közös valóságdarabokra. A felsorolások plasztikusabbá teszik a mondatokat, a fokozódó feszültség az erősebb érzelmi-hangulati hatás megvalósulását szolgálja.
A szerző költői univerzuma a close-reading elméletét is feleleveníti bennem, amikor az egyedit, a különlegest helyezi az állandó fölé. I.A Richardson szintéziselmélete juthat eszünkbe, amelynek értelmében az alkotón keresztül a műalkotásnak megvan az a képessége, hogy egyensúlyba rendezi az ellentétes impulzusokat, amelyek a valóságos életben kizárják egymást, ennek segítségével pedig a teljesség, az élet gazdagsága és a személyiség kiteljesedésének élménye erősödik fel az olvasóban.
A Vetítővászonban olvasható versek számos napjainkban lényeges problémát járnak körül, az új abszurditások korában nem tudjuk, van-e még lehetőség továbblépni, vagy itt az endizmus kora, van-e mód arra, hogy az emberek határok nélkül éljenek egy nagy közös olvasztótégelybe zsúfolva? hová vezet itt az út, kell-e még tovább/ taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki/ ki egyet csettintve szebb jövőt ígér…Ott lehet rabságban a szabadság? Ha álmodunk, határok nélküli világban lebegünk.
Álarcokat viselünk egész életünkben, legtöbbször kényszerűségből, annak megfelelően, hogy az ember mennyire sikeres vagy sikertelen önmaga kilétének vagy mibenlétének az álcázásában vagy éppenséggel önnön valósága felmutatásában. Érdemes ehhez elolvasni Kaposi Márton filozófus egy könyvét, amely a rejtőzködő egyén álarcaival foglalkozik, hiszen az ’élet’ nevű nagy álarcosbálban mindannyian résztvevők vagyunk. Akkor kell igazán cselekednünk, amikor álarcunkat eltávolítva, ’feltárt ’állapotban kell ésszerűen dönteni, vagy ahogy a Kassák című versben olvashatjuk, a háttérben meghúzódni. Elég kötelék a naponta vasra vert / békevágy, hiszen életterünkben folyamatosan érezzük: Tarlón sétálni sebekkel jár.   Bánfai Zsolt költői szövegvilágában az olvasónak szánt üzenet világos: a műalkotás szolgálja azt, amit a tudattalanban megbújó titkos vágy közvetít felénk, szolgálja az alkotó személyiség intuitív megértését, bekapcsolódik az önmegértés folyamatába, melyet irányít a sensus spiritualis, a mögöttes értelem. A szerző erőteljes gondolati lírát termet, egyfajta ’világmagyarázat’-költészetet hív életre, hiszen, ahogy Hans-Georg Gadamer német filozófus fogalmaz az Igazság és módszer című könyvében: A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. 

    Bánfai Zsolt: Aratóhold. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE; EMLÉKMAGOK

 

EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE

……………….Én szeretek minden túlbeszélni. A bűnt is.
……………….Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
……………….poszthumán őrületet? Legalább tudom, hálás a boci
……………….ha a kedvemért hamburger lehet…
…………………..(Bánki Éva, Az ő képére és hasonlatosságára)

Többek között örököltem az eredendő
bűnt is, nem csak a járáshibát,
s a betonkemény elszántságot anyai vonalon.

Isten minden almamagba belekódolt egy
üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt,
kiköptem vagy kivágtam a magházat,
így maradtam örök kétségek közt,
nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni
az édeni kapuszárnyakat.

Kiszökött szívemből a hajnal,
agykamráimba beköltözött az alkonyat.

Még a big bang előtt, mikor
átvettem a mennybéli receptfüzetet,
az Úr kezembe adott egy morzsát,
s várta, hogy teremtsek idelent
kenyérhegyet…

Most az Idő ostora suhint fölöttem,
hiába falazom be a látóteret,
már csak zárt csoportban vadászok;
nincs kőtábla, erkölcstan, nincs
igaz teória… odakint már csak
veled született szükségletek vannak,
tanácstalan lett az evolúciós pszichológia.

Én is egyfolytában hazudok magamnak,
hogy nem akarom megnyerni a játékot,
s az odakozmált földgolyón már nem akarok
győztese lenni a Nagy Demonstráció
Visszafejlődési fokozatnak.

Saját munkaértekezletem zárt ajtók
mögött folyik, s egyre gyakrabban
jön az alkalom, hogy feltegyem az örök
kérdést Hamlet nyomán.

 

EMLÉKMAGOK

Valami mélysárga szomorúság
hullámzik végig a fákon,
a lecsüngő ágak, mint tört
madárszárnyak lógnak a fényben.

A nyár homokvárát
már széthordta a szél, s ahogy
ott állok lehajtott fejjel, hiába
beszélek fűnek, fának virágnak;
lakatlan lett bennem a teljesség.

Emlékmagokat szórok
a friss hantok közé… téltűrő mind,
nem fenyegeti őket lejárti idő.

Az emlékek nem öregszenek,
néha változik a méretük
és a súlyuk sem állandó,
olykor színesebbek lesznek,
kihűlnek vagy felmelegszenek.
A magok arcokat rejtenek,
az arcokon nincsenek ráncok,
a maghéjak alatt padlóra
csendesített sóhajok.

Anyám fekete bölcsőben fekszik,
apám botjára támaszkodva ül
a kőnéni mellett egy padon.
Tante Ilon lábnyomában fürdenek
égből lehullott csillagok.
A felhők árnyékában távoli
hegedűszó borzongatja az eget.

Még szórom tovább a magokat,
állok a napsütötte csendben,
közben morzsolom kezemben
a megszáradt faleveleket…
szeret… nem szeret
szeret… nem szeret…
s ahogy szórom tovább a magokat,
önmagam ítéletét várva
könyörületre kérem az isteneket.

 

(Illusztráció: agsandrew: Thought Cloud (Univesal Mind series))