EGYNESÚLY(TALANSÁG)

Valaki leszögelte az árnyékodat,
jó fél méterrel felemelt a földtől,
s elrendelte, hogy ezután csak
úgy beleszaladjál a versbe,
ne érje a lábad a talajt, hintázz
csak Holle anyó karján, karcold
az égre zsoltáros prológusodat.

Valaki leláncolt, mert azt hitte,
lázadó Isten vagy, s nemcsak a tüzet
őrzöd, nem csak a fényt viszed
albatrosz szárnyadon, nemcsak
a gyönyör rózsáit szórod, hanem
te vagy a zátonyra futott Hajnal,
aki nem mer magasra nézni,
nem mer a Kertbe belépni, csak
lassan olvad az álom hajlatán,
mint egy túlhevített viaszvirág.

ÓDA A VÁLTOZÁSHOZ

Az anyag ösvényéről leléptem,
voltam hős, tanár és családanya,
félénk kislány levendula-fényben,
merész üzenetekben dadogás,
tiszta hang a napi merényletben.
Áldoztam a fekete mozdony előtt,
nem hagytam az időt rám omlani,
áthelyeztem a vágányzárakat,
átírtam a menetrendeket is,
Istentől kérdeztem a részletekben.

Most sem tudok szépen elnyugodni,
nem hagyom, hogy a fény elvirágozzék,
dolgozik bennem a pirománia,
s ha a szürke csöndben csalódottan
Földre bukik a meggyengült Nap,
ajkam időzített, robbanó töltetével
kioldom a megrekedt sugarakat.

A vers pedig újraíródik majd,
hogy olvashassák mind azok,
kik most nem értik a betűket,
nem látják jól a körvonalakat,
mert szemükben még nem
támadt fel az egykoron átlőtt madár.

(Illusztráció: Kiosea39: Climate Change Concept Image)

Összkép

A kapu Senkiföldjére vezet
ilyenkor november végén,
az ágak ködbe bújnak,
mindenütt halálos csend.
Lelassult a szívdobbanás
a nedves padra vésett
szerelmes üzenetben, a
támla mögött kuporgó csipkebogyó
ráncos bőrébe szorult magvakba
beleszáradt az örökkévalóság.
Hatalmas állókép a kert,
beakadt a vetítővászon az
égi tekercselőben…
Földönfutó lettél te is,
nem tűröd az Idő érdes tenyerének
simítását… húzna, rángatna
magával,… ügyesen próbálsz kitérni
dühe elől… még van benned remény,
a szél üzenetet hozhat Kelet felől.
A félig kivéreztetett élet követ lankadatlan,
szemedben sziklarajzokká kövesedik a táj,
fagyos tárgyak bánata zuhan rád,
égen-földön télidő van.
Valamiből mégis építkezned kell,
hogy bizonyíthassad létezésed hitelességét.

Visszatérő képek

A koponyaűrben megint nagy
a nyugtalanság, a kéreg-csatornákban
ott rekedt valami kitörölhetetlen
emlékkép; velem hallgat, s én vele hallgatok.
A múlt bűzmirigye kifakad újra meg újra,
nem tudom kitépni a gondolat gyökerét,
a távoli gyermekkacaj elbújik a levendula
dombok hajlatába, többé nem hallatszik már,
elsodorta az örvény, a ferde frufrus kislány
is megszökött, beszippantotta az apátság
zsolozsmázó harangjátéka.

Szemfényvesztő fölénnyel hajol fölém
a maradék élet fegyverhordozója,
pimasz önbizalommal hatol csontjaimba,
véredényeimbe olvad, s már nem tudok
új sarjakat hajtani, görbület maradok
remegő virágszáron.

Anyám már régen kibérelte helyét
a romlás műhelyében,
egy távoli kőszív morzsáit szedegeti,
ott, ahol ő sincs már, s a keresett személy
is hiányzik, senki nem nyújtja a kezét.
Megtanulta nem szeretni, akit szeretett,
megtanulta csigaházban növelni a teret,
megtanult a szél hajába kapaszkodni,
s most könnyű fehér porként kavarog
az éjsötétben, hogy hajnalban égi madarak
tollain utazzon a nagy üresség birodalmába,
hogy végre valaki lehessen az észrevétlenségben.

Tolerancia

Álmodban hallgatnak
a fegyverek,
elalszik a homályban
a láng,
csend ül rád
a kiürült térben,
s megfeketedik
a hajnali aranypor.

Álmodban törött
lépcsőkön oson a szél,
hideg köveken
botladozol,
sötét nyílásokban
remeg a lét,
virág-arcod
megmarja a tél.

Álmodban megtaláltad
a búvóhelyet,
ott, ahol neked egykor
kavicsból raktak hegyet.
A Föld illatába
fontad a hajad,
tudtad mit jelent
az ősi legenda,
s nem volt önámítás
a tolerancia.

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Blonde Mother and daughter “our path”)

Ideiglenesen bejelentve

Tudom, csak ideiglenesen állomásozok itt,
csak addig, míg a váltót át nem állítják,
s alkalmazzák azt a trükköt, ami eddig
még mindenkinél bevált, s akkor élet helyett
nem marad belőlem más, csak az emlékezet.

A napokat visszafoglalni nem lehet,
nem múlik rajtam semmi, csak a lélek
vékonyodik észrevétlen az anyagtalanság
várományosaként, így teljesen rendjén való,
hogy alig veszem észre, miként áll bosszút
rajtam az idő, – s nem ismerem fel
az előkészületeket, mert minden annyira
ismeretlen, s a megszokott körforgásban
a dolgok feltárása közben tevékenyen
beleöregszem a küldetésbe.

Majd kiterítem magam a mélység asztalán,
s árnyékom arca beleolvad Isten tenyerébe.

Keskenyszájúak elégiája

Összeszorított ajkad sziklarés,
nem köpheted ki a múlt keserű,
visszaöklendezett darabkáit,
csak halmozod fogaid közt
a romlás üledékét, vastagítod
a hangűr megalit oszlopait,
nem engeded ki a hézagok közt
evickélő titkokat sem, kemény
vagy mindenáron, teljes fegyverzetben
van nálad a készenlét, nem úgy,
mint a telt ajkúak puha domborulatán,
ahol még a hazugság is úgy nyúlik el
kellő kéjjel és szenvedéllyel, hogy
mindenki higgye, a harcra nincs semmi
szükség, elég behízelegni magad,
befúrni fejed a hangfoszlányok melegébe.
Összeszorított ajkad mögött a félelem
ürege olyan hideg, mint a tetők bádog-
pereme fagyos teleken, a bezárt sikoly
éles, mint a boncasztalon megvillanó szike,
a fotón ajkad csak egy fekete vonal,
mely fut a végtelenbe, s viszi a rémület
bilincskattintó igyekezetét; soha nem hiába.
A keskenyajkúak mosolyán csak végigfut
az öröm és a fény árnyéka, de hosszantartó
maradásra nem talál alkalmas helyet
A keskeny ajkon jobban látszik, ha tetten ért
a gyűlölet, nem ásít szemrehányóan, nem
nyeli el a furcsa metaforákat, s a végén,
mikor kékes-feketére színeződik, kontúrjában
még megőrzi azt az undort, amin ott ragad
egy fájó üzenet; most már legyen elég,
még akkor sem tudja magához édesgetni
a feloldozást hirdető gondviselést.

Staccato

Félek a hallgatás súlyát cipelni,
félek – a kimondatlan szavak
nem lobbantanak senkit lángra,
nem jut el se szikra, se dinamit
az elme sötétkamrájába.

Félek a mozdulatlanságban
tovább lépni, félek akkor is,
ha jön a gyilkos lendület.
Félek, magamra uszítom valóságom,
de a menekülésben, az út végén,
mégis én rakom le a templomkövet.

Félek tükörbe nézni, s látni, mi
a különbség köztem és a szörny között,
mely valójában nem létezik, így
nincs kivel szövetséget kötnöm,
szememből is kilopták a ragyogást,
az üregekben nincs más, csak színes kavics.

Félek, hogy beépítik kijelölt helyem,
s majd ott állhatok hontalanul,
eltörlik egyszemélyes államom határait,
s ott maradok a nagy, szürke kozmopolita
katyvaszban, s tűröm alázattal, hogy
álmaimat eltapossák emberarcú férgek.

(Illusztráció: Message In A Dream)

FORDULATSZÁMON KÍVÜL

Valami szorítja a torkomat,
valamit nem jól csinálok, fejemben
üres a fotópapír, nem villan a vaku,
az élmények lelépnek, csak a
gondolatok szemétládája marad,
s ahogy hirtelen megöregszik bennem
az egyszemélyes történelem, módosul
az eredeti terv, amit még az anyagtalanság
zónájában kötöttek velem egy gyümölcs
nélküli almafa árnyékában.
Már nem tudok azonosulni a bizonytalansággal,
meghibásodni látszanak bennem az időspirálok.

Esettanulmány vagyok a megölt pillanatok
hullaházában, érzéseimet bezúzták a saját
döntések alapján végzett kísérletek,
lassan nem értem már önnön nyelvem, nem
tudom használni azokat a stratégiákat,
melyek értékmérők lehetnek az utolsó
ellenőrzésen, ahol már senkit nem érdekel,
miként oszlik szét saját nyomorom a Fény
láthatatlan tartományában.

CSODALÁMPA

Az álom pislogó csodalámpáját
megdörzsöli a virradat, – még nem érnek
fölöttem össze a sugarak, csak a
fák lombjában ásít a csend.
A párnán meleg körvonalak őrzik
testem, az éjszaka már messze jár,
valóság és a nemlét között
kirajzolódódik a határ, s én megint
szörnyülködhetek, hogy túlléptem
a demarkációs vonalon, hiába tolongok
a kijárat felé, csak egy pillanatra
látom a betűket a kapu felett:
FELTÁMDÁS, – indexben elnapolva.
Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem
várni meg, hogy csontomból kisarjadjon
a fű, nem várni meg, hogy a napkorong
vámpírként beszívja vérem.

A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet
hintázik körbe-körbe. Szememben a
történet újra indul, de nem rendeződnek
át a megszokott jelenetek. Egy újabb
szélroham söpör végig a térben, nem
szabad mégsem meghátrálni.
Fogom a vándorbotot, s indulok tovább
hintázó árnyékok szédületében.
A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe
simuló faágon szirmot bontanak a rügyek.

(Illusztráció: Debasree Dey: Sunrays In Forest)

Apokrif

 Véka alá rejtett lámpásnak születtem
világosságomnak nem lesz soha vége
s így fulladok bele magam-setétjébe
(Határ Győző: Opera Omnia)

Nem engedted az életet elmenni melletted,
a csigamászást próbáltad összeegyeztetni
a fénysebességgel, megfogadtad, hogy
soha nem adod fel, te leszel az örök
világosság fáklyáját hordozó Napember.
Fogcsikorgatva nézted, mint szakad
a rend összerakhatatlan mozaikokra,
ringattad, becézted a belőled kiszakadt torzókat,
új túlélőket faragtál a maradékból,
mint Michelangelo a széklábat Madách tablóján,
fogyó időd beleordítottad izzó verssorokba.

A lét most már kisbetűs neked,
riadt kis jószág lettél, önérzet-vesztett nemecsek.
Az észpróbát kiálltad, mégis apokrif maradsz,
rejtett kinyilatkoztatás egy soha nem olvasott könyvben.

Nem az a baj….

 egy tanár monológja 2022-ben

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja
mit kell tennie, de nem teheti meg.

Füledbe forró ólom helyett vissza-
vonhatatlanul maródnak a szavak,
s ha átnézel a fejek fölött, tudod,
nem fogsz kiabálni tehetetlenül,
grimaszba csendesül benned a harag.
’Úgyis megkapja a fizetését, ha nem tanít
ha nem csinál semmit, nem kell folyton
erőlködni’, szól egy túlsúlyos leányka,
s a magamutogatás örömével
hullámzik ülepén a farmerba gyűrt párna.
’Jobb, ha belátja, senkit nem köt le
a maga kultúrszomjas próbálkozása’.
És utálunk ide járni; és úsznak a levegőben
pengeéles szitkok hanyagul.
Ebben a lármavilágban vesztesnek érzed
magad, láthatod, csak néhány
beprogramozott, hipnotizált hülye tanul.
A szókulimász kavarog a teremben,
s ott maradsz tehetetlenül az új emberszabású
mutáns példányok között,
s mikor agyadba sikolt a csengő felszabadító
szirénája, a hangzavar sokáig füledben lapul,
mint egy falra köpött piszkosfehér rágógumi;
nyomot hagy kegyetlenül, levakarhatatlanul.
De holnap majd jössz megint, az előző nap
szörnyetege elenged, pedig tudod…

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja mit
kell tennie, hanem az, hogy nem teheti meg.

POST MORTEM

 Láttam nagyanyámat padlóra
csendesítve a zongoraszobában,
ahol a kifertőtlenített könnyedségben
már nem nyomott a latban az Idő.
Csak feküdt félszegen, s nem vettem
észre, árnyéka támasztotta az Eget,
arca átfolyt már a megsebzett falak
résein, s mikor a mező csöndjébe ért,
a szirmokon túl megláthatta a Hegyet.

Présház-hűvös alkony motozott
fekete kendője ráncai között, s egy nem
várt pillanatban kiröppent a madár a lét
fekete dobozából, a kakukkos órában
lefékeződött a mozdulat, az ingák lassan
lecsúsztak a láncon, s a végtelen fuvallatán
két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta
a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.

(Illusztráció: Azat Nekrospiritual: Surreal painting)

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről,
még indulás előtt,
hogyan ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a megszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve,
porig égetném a Gyűlöletet.

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: Abstract Spiral Galaxies)