ELRENDELÉS SZERINT

A szél most nem alszik a leveleken,
elpattantak a zöld sziluettek,
a csillagfény is csak illúzió.
Egy pillanatra mégis felragyog a nyár,
mert úgy vackolta el magát íriszemben,
hogy olykor életjelet is ad magáról,
sugarán hideg szikrát pattint a hó.

A pelyhek csendes kavarodásában
kinyújtózik a sötét, ostorával oda-
csap a megbokrosodott árnyéklovak
közé; átmeneti mennybéli rendcsináló.

Közeledik az Ég a Földhöz, próbál
kitérni az éteri öleléstől, nem akar behódolni,
csak helyet keres magának a kék ürességben,

hogy összebújhasson egyszer a tartalommal,
ahogy a szerelmesek egymásra lelnek
az eredeti elrendelés szerint.

 

A KÖLTŐ MÁSSÁ VÁLIK

A köd már fürtökben lógott, a hangok
bukdácsoltak a homályban, a világ-
mindenség már csaknem belehalt a sebeibe,
a képletekben nem voltak zárójelek, a hexameterek
szétszóródtak a költő lábai elé, aki már nem
akart többé világcsavargó lenni, de nem akart
a kijelölt remetelakba sem beköltözni.
Imára kulcsolta kezét, majd az asztal alsó
fiókjából elővette az odarejtett
tükröt, s belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
az Édenkert laboratóriumából beadatta magának
a metamorfózishoz szükséges vérátömlesztést,
s a karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Egy kicsit állt még a tükörrel a kezében, majd
felcsatolta a lételőtti csendből kimentett szárnyakat,
s az emelkedés felszabadító mámorával
átbillent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: John Wilhelm: The good weather umbrella)