fogom a mozsarat
csöndet török:
kemény burka
földre pattan
s megvillan a
dióbél mosoly
/Török Ági: Csöndtörő/

A kortárs költészetben különleges helyet foglal el a palettán Török Ági Alkonyuló alkonyidő című verseskötete, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából kerülhetett az olvasók kezébe. A fenti versgyűjtemény a 78 éves szerző első kötete, de ezek az írások nem szárnypróbálgató kezdeményezések, Török Ági már közel 50 éve ír, mégis csak most került sor első alkalommal írásai kötetbe rendezésére.
A már régóta az asztalfióknak dolgozó szerző elég bátorságot és elszántságot érzett ahhoz, –és nyilvánvalóan kiadói biztatást is – hogy megmutassa nekünk mindazt, amit korábban már Weöres Sándor is az olvasók elé tárt: Szemhéjam alá befér az egész világ.
A kötet címe is arra utal, hogy egyfajta számvetés, önértékelés történik az oldalakon, de ez a visszatekintés és létértékelés igazán eredeti és kivételes, így feltétlenül egyetérthetünk Turai Laura kedvicsináló méltatásával, amelyben kiemeli, hogy a szerző eredetisége részlet-érzékenységében … szókimondó varázslásában rejlik.
Török Ági verseiben közeledünk a létmegértéshez, s érezzük, fájdalmainak kibeszélésével megtisztulnak bennünk is a lelki-szellemi járatok, még akkor is, ha az univerzumban nyilvánvaló az ember kicsinysége: A szárnyalásban van valami csoda/ még akkor is, ha Ikarosz-szárnyad  / viasza megolvad, s szörnyethalsz / és szoborként nyel el a moréna.
Azt is el tudjuk fogadni, hogy a disszonancia nem ellentéte az emberi életben a harmóniának, ellenkezőleg, a kiegészítője, így a szerző saját tér-és időbeli korlátait nem feltétlenül szorongásként éli meg. A korábban idézett néhány soros Csöndtörő egyfajta költői öndefiníciót is megfogalmaz, így már az olvasás kezdetén beleolvadunk Török Ági gazdag élményvilágába, tudatosul bennünk, hogy a költő fény- és létszerelmes, mindig megtalálja a belső békéhez vezető utat, mert tudja, a titkokat minden ember magában hordja, de csak kevesen tudják megfejteni azokat.
A kötetben egy egész életutat kísérhetünk végig, megtudjuk a szerző születésének körülményeit az Inkubátor című versből, tisztában vagyunk azzal, hogy lehetetlennek tűnő történések is valóságossá válhatnak, hiszen az életutak vártak vagy váratlanok…földiek és égiek / mosolyok és könnyek / összegyűrt papírlapok…
Török Ági versuniverzumát a természetben és a magánéletben megtapasztalható élmények teljessége tölti fel, az életörömöket olykor traumák homályosítják el, ahogy a Klinika triptichon soraiból is kiolvashatjuk, de tudjuk, hogy a létfolyamatban az ember mindig felfelé vágyakozik, mert a titkok csak látszólag vannak elérhetetlen magasságban; hiszen szinte mindig Vértengerből / kisziporkázik a Nap…/ Tátott csecsemőszája/fájdalomkör. / Életre sírja magát/ és szétordítja a Fényt.
Az életértékek megfogalmazása olvasás közben Kant egy gondolatát is felidézi bennem, egyidejűleg Török Ági emberi és poétikai kvalitását is meghatározzák. Lelkemet két dolog tölti el megújuló csodálattal és áhítattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
Török Ági az élet törékeny hídján egyensúlyoz, olykor Istenhez is fohászkodik, hisz érzi, nem nőtt fel a feladathoz, a kozmikus égi-földi közegbe berejtve egy kicsiny élet, csak mikró része a mindenségnek.     A létezés öröme pedig nem egyszer kemény falba ütközik, az ember próbálkozásaiban csak kicsi csónak törött horgonnyal… szétszórt szelektív emlékek…rejtőzködő lélek. A reális és az irreális egyazon pillanatban jelenik meg Török Ági költészetében a képek sajátos asszociációs rendjében. Lírájában ott lebeg a maga teremtette varázslatban, ahol a hangok, a fák, a virágok, az illatok visszanyerik eredeti jelentésüket.
A ragyogást olykor sötétülő képek is megzavarják. Török Ági világ-pusztulást sejtető érzete is fájdalmat sugárzó képekbe önti napjaink zavaros élethelyzeteit. Életünk viharok dacvihara / életlen késsel nyúzott szalonna, az élet alkonyán azonban az ember leginkább fényre vágyódik, olvashatjuk kérését a Szólhatnál üzenetében: szóhatnál a gerincembe / görbült IDŐnek / ne rohanjon/üljön sámlira elém/ nézzen fakasszemet /velem / a pillanat panteonjában.
Az idő múlásával szembeni tehetetlenségünket Simone Weil egy gondolata is megerősíti: Ne akard megváltoztatni súlyodat a világ mérlegén.
A létben otthonra találó költő líráját újra meg újra átitatja az emlékezet, mely valójában tisztán belső dolog, egy mikrotörténelem megteremtője és őrzője, melynek székhelye az individum elméje. s a visszaemlékező sorokban érezzük, a szeretett személy mindvégig a közösség tagja marad, amig emlékezünk rá. Így tud a ’semmi közepén tátongó hiány’ mégis feltöltődni a múltból visszahozott jelenvalóságba.: álomvalóságban látom/jelenléted…Te keringsz a horizonton / fényfutamon vársz engem / Vársz
Török Ági különleges poétikai eszköztárával is megismerkedhetünk a kötetben. Játszik a szavakkal, látszólag össze nem illó jelentéstartalmakat is sikeresen párosít úgy, hogy azok fokozott figyelemkeltéssel erősítik megfogalmazott üzenetinek fontosságát. (könyvrongy, sziklacsontok, magánymozsár, nyugágydélután, porcelánjaj, jégszekerek stb.) A kreatív szóalkotások mellett, ahogy a kiadó is jelzi, szokatlan helyesírási megoldásokat is alkalmazott, melyeket a kiadó a szerző kérésére változatlanul meghagyott a kötetben.
Török Ági kötete mindenképpen figyelemre méltó, sajátos költői képeivel, élményvilágának nem mindennapi feldolgozásával. mindenképpen helyet kér könyvespolcunkon. És feltétlenül egyetértünk  az Alkonyuló idő a költészet lényegét meghatározó két sorával: az írás mit sem ér, ha csak üres betűk egymásutánja / ha nincs benne gondolat. 

   Török Ági: Alkonyuló alkonyidők. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.

Karácsonyi Zsolt költő egy merész poétikai hajtűkanyarban gondolt egyet, miszerint mégis csak túl komoly dolog a regényírás ahhoz, hogy azt a regényírókra lehessen bízni, így inkább ő maga írt egy regényt Belső tízezer címmel (Bookart Kiadó, 2023). A szöveg a kóros költőiség jegyeit hordozza magán, amely jelenségre a szerző poétikus lelkülete és versíró hajlama lehet a magyarázat.

A regény – vagy a próza álcáját magára öltő lírai szövegfolyam – nem rendelkezik cselekménnyel. Bár van egy főhősünk, akinek az a története, hogy lassan mindent elfelejt és nincsenek emlékei, valamint nem ismeri fel a hozzá legközelebb álló embereket. De vajon kik vagyunk, ha nincsenek emlékeink? Lehet még autonóm énről beszélni, ha az agyban semmiféle képe nem él már a múltnak?

„Nem emlékszem a nevemre. Mondta magának az Öreg.” (7.) Ezzel a két mondattal indul a regény. Az első mondat jelen idő. A második múlt. Hiszen, aki nem emlékszik semmire, annak nincs múltja, és a jövője is kérdéses. Ily módon lesz ez a mű egyetlen megélt mozzanat kifeszített pillanatának jelene, valamiféle örökkévaló most, mindig ittlévő idő, ahol a szerző ügyesen zsonglőrködik a két idősíkkal, annak megfelelően, hogy a főhős éppen tisztában van-e azzal, hogy állapota fokozatosan romlik (itt jelenik meg a múlt idő) vagy éppen az örök jelenben leledzik, ahol finoman folyik egybe a pillanat valósága a tudat folyamatos áradásával.

Ebben a poétikai síkban, amelyet a szerző minden igyekezete ellenére sem lehet nagyprózai ívekkel vádolni, kúszik be egy szürreális szál, ahol háromlábú lovak és Kutyaistenek mászkálnak a képzelet és a zavaros valóság közti keskeny mezsgyéjén. A görög mitológia alakjai: akhájok, trójai hősök is felbukkannak, hiszen Karácsonyi Zsolt módfelett érdeklődik az ókori görög irodalom iránt – a homéroszi eposzokat már tízévesen lelkesen végig olvasta szülei könyvtárából.

„Ezt szeretik, és akad sárkány, aki megunja, hogy az emberek városokat égetnek, ágrólszakadtakat nyúznak, és teljes valójában jelenik meg előttük, mint hosszan elnyúló hegygerinc, vagy völgy mélyén szinte alvón kanyargó folyó. Az embersereg, nevezzük Thészeusznak, vagy Siegfriednek, ilyenkor megretten és visszavonul egy időre. Történeteket találnak ki, miért kell támadni a sárkányt. Az unatkozó sárkányok a történetek miatt jelennek meg előttük, lássuk, a korábbiakhoz képest, mit tudnak kitalálni.” (35.old.)

Ez a Sárkány monológja, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az Öreg meghasadt emlékeinek valamiféle foszlányával van itt dolgunk, amely mintegy kiszakadva az egészből (jelen esetben az egész az elme, amely híven őrizné az emlékeket) önálló életet élve demisztifikálja a világ és a kultúránk hősies mítoszait – más szavakkal konzekvensen átírja az érzékelt valóságot, amelynek során az ápolónőből Ápoló lesz, a kerítésből pedig Kerítés. Azaz mitikus szintre emelkedik a széthullt elme újrakonstruált világértelmezése.

 De még mielőtt ezt a rejtélyt meg tudnánk fejteni, az Öreg kentaurrá változik, akit egy feldúlt vadász azonnal nyílhegyének végére tűz, és ez a feldúlt vadász nem más, mint Apollón, a „gyilkos költő”, aki üldözi őt. Méghogy itt nincs cselekmény! Ugyan már. A nem-cselekményben, ha ezer darabban is, de felsejlik a gyerekkor, a felnőtt férfi életének néhány mozzanata, és ha ködösen is, de valamit a jelen mindennapjairól is megtudunk.

Itt tulajdonképpen a hiány és a fosztóképző tobzódásáról beszélhetünk. Hiány van emlékekben, de hiány van a bizonyosságból, hiány van ifjúságból, hiány van egészségből, hiány van még a hiányból is.

„De nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni mások emlékképeit is.” (39-40. old.) Majd máshol felmerül, hogy az emlékek tulajdonképpen nem mások, mint meg nem fejtett jóslatok.

„Ezért tetováltatta az Öreg még egészen fiatal korában a Napot és a Holdat a két szemhéjára, hogy homályosan és később már önmaga számára is értelmezhetetlenül megtartson valamit a meg nem teremtett világ érzékelhetetlenségének emlékéből.(…)…igenis létezik a teremtethetetlen, ahogy a meg nem született, az el nem gondolt is létezik, azzal a különbséggel, hogy a meg nem született és az el nem gondolt világok felé mégiscsak útjelzőként mutat a Nem.” (56. old.)

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kinek a tudata árad itt szerteszét. A főhősé, azaz az Öregé? Vagy valamiféle mindentudó narrátor beszél az Öreg nézőpontjából, ezért folynak egybe a valóság jelenlévő pillanatai a szürreális síkkal némi görög mitológiával keverve?  Vagy az Öreg darabokra eső tudatának a folyamatát látjuk?

A szöveg a szisztematikus elbizonytalanítás mellett egyfajta körkörös technikával újra és újra tér vissza már korábban felbukkant motívumokhoz. Így kerül elő újra és újra a tenger, valamilyen víz, a hajózás témája. Ahogy újra és újra megjelenik Apollón, aki üldözi az Öreget, vagy valakit. Mint ahogy a seb és a sebezhetőség is vissza-vissza térő és tovább írt motívumok. Az a motívum is többször előfordul, ahogy kívülről figyelik az Öreget. Hogy kik ezek a „figyelők” szintén a szisztematikus elbizonytalanítás homályába vész.

Ami viszont bizonyos, hogy ez a lírai prózanyelv, amely uralja a Belső tízezer szövegvilágát, szentenciaszerű bölcsességeknek álcázott paradoxonok sorát fogalmazza meg, amely paradoxonok magabiztosan tartják egybe a szöveget. Hiszen történet nincs is. Azaz a szentencia, amely mégis csak feltételez valamiféle bizonyosságot, magabiztosan bontja le a szöveget szóról szóra, mondatról mondatra. Nemcsak az elme, de a szöveg is szétesik. Először történetekre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, majd mondatokra, és végül szavakra.

Ez a könyv tehát egy belső utazás a széteső elme mélyére, ahonnan eltűnnek az emlékek, a vonatkozási pontok, a referenciák és relevanciák – így jutunk el olyan elemi részecskékhez, mint a szavak. De van-e a szavaknak önmagukban értelmük, ha már az elme képtelen értelmes összefüggő narratívát alkotni?

„Azt hittem szavak nélkül is lehet szavakat mondani, felsorakoztatni egyik szót a másik után, mintha csak népszámlálást tartanánk, mintha csak megterveznénk egy várost, és abban mindenkinek az volna a feladata, hogy kimondjon egy szót(…)talán tízezer szó fér el abban a városban(…) (186.)

Miután a címet – Belső tízezer – ily módon maga a szöveg fejti meg, az igazi kérdést az alcím veti fel: igaz történet. Mihez képest igaz? Az egyetemes nagy mítoszokhoz képest? Az emberi élet végességéhez képest? Az emberi test mulandóságához képest? Az összefüggéstelen tízezer szóhoz képest?

És ahogy a szavak határa a mondat és célja a szöveg, úgy az én határa a tudat és célja az emlékek.

(Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer (igaz történet), Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023., 201. oldal)

Ez, a mostani, ha jól számolom, Madarász Imre harminchatodik könyve. „36.(önálló) kötete”, fogalmazhatnék, amúgy szokványosan. Ám a „csupán” olaszul vagy éppen angolul, esetleg németül megjelent munkáival, illetve némely művének olasz (vagy más idegen-) nyelvű változatával filológiai konkrétumként nem foglalkozva – továbbá szerteágazó kiadói/közreadói/szerkesztői, továbbá (mű)fordítói tevékenységének teljes spektrumát sem átfoghatva – a nevéhez, aktivitásához összességében kapcsolható kötetek számának meghatározási , áttekintési, öszegzési kísérletétől eltekintek. A Rómába minden úton mármost hasonlít is a hamarosan nyilván már negyvenre emelkedő számú, többi szerzői munka közül (jó)néhányhoz, meg nem is.

Van ugyanis Madarásznak egy többé-kevésbé azonosítható, közelebbről behatárolható könyvtípusa (és köteteinek nem elhanyagolható hányada mintha már ebbe a kategóriába tartozna), amely a mindenkori, a mindenkor éppen összegyűjtött, vagyis az alkotó által ismét, megújra momentán módon csokorba fogott, főként eminensen italianisztikai tanulmányoknak pontosító gyűjtőcímkét ad egy(-egy) sajátos, közelebbről mindig speciálisan meghatározott irányba(n). Ezt, az általam azonosíthatónak vélt mindenkori, azaz könyvenkénti, pontosabban könyvről könyvre variatívan változó/ismétlődő szakmai-szerzői mintázatot, emez együttesen, összességében afféle, a kötetek megjelenési egymásutánjaként már ebben a (külön) tekintetben is – minden esetenkénti eltérés vagy külön irányvétel ellenére is – egységes szakkönyvi sorozatnak tartható kiadványvonulatot (aminek tehát Madarász Imre egymásra sorjázó, sűrűn megjelenő munkái együttesen felfoghatók) megannyi beszédes könyv(al)cím és a tematikai meghatározás, meghatározottság fémjelzi. Madarász Imre némely tanulmányköteténél éppúgy felmerül a kulturatörténet, az irodalomtörténet témaként, vizsgálódási területként, mint ahogyan komparatisztikáról, sőt ,kifejezetten „összehasonlító italianisztikáról” is hallunk. S az általunk nevezetesnek, de legalábbis jellegzetesnek gondolt témaspecifikációk között olyan distinkció, illetve esetenkénti azanosítás  is előjön, mint amilyen az olasz irodalom korszakos, netán jellegbeli általánossága és/vagy klasszikus minősége között feltételezhető.[1]

Ez a hivatkozási tételekkel hevenyészett módon is bőségesen alátámasztható felsorolás, kiragadássorozat is világosan megmutathatja tehát, hogy több, évekkel, évtizednyi léptékkel ezelőtti Madarász-mű szerveződésbeli-jellegszerű rokonságot mutat a mostanival. Pontosabban a mostani azokkal, mivel a korábbi, kétségtelenül megállapítható témaspecifikációk, tárgyaláskoncentrációk után most a lehető legtágasabban, legáltalánosabban vétetik fel az italianisztikai (közelítés) fókusza, amennyiben – és ezt leszögezhetjük – Róma nem csupán az „örök várost” magát, nem pusztán a birodalmi, egyház(tartomány)i, majd ország-capitalt jelenti a kultúra- és művészettörténetben. Tehát aligha (kizárólag) földrajzi, geopolitikai, turisztikai desztináció megragadását az itt felbukkanó fejtegetések közepette sem, sokkal inkább a kutatói témaválasztás(ok) olaszos orientációjú, olasz-kulturális jellegét mint olyat, jelképesen és átfogóan.[2]

Az „italianista zarándoklatai” ezért aztán jobbára jelképesen értendő kifejezés a könyv alcímében és közelebbről meghatározható tematikájának átfogó kognitív kapcsaként: az olaszos irodalmár értelmezői vállalkozásairól, nekibuzdulásairól, szellemi ’kalandozásairól’ van jobbára szó. Mindazonáltal a Rómába való elutazás, majd az oda történő megérkezés konkrét eseményei sem hiányoznak minden interpretatív tárgyalásból. Krisztina svéd királynő nagyszabású, elmélyült tájékozódása az Árkádia királynője című tanulmányban éppen ilyen orientációjú téma. Azonban ha az északi „úrasszony” életének fontos konkrét állomása is a Tevere-parti látogatás, e pontszerű esemény ismertetésénél jóval többet kap itt az olvasó, mégpedig érdemleges szembesítést a skandináv női uralkodó valóságos szellemi portréjával. Amely portré nem elsősorban politikai kvalitásokat, illetve – egyáltalán – törekvéseket ragadhat meg a figurával kapcsolatban, lévén ő maga sem az efféle intenciók bűvkörében élt elsősorban. Ez, persze, főként és inkább a Madarász által ismertetett (és bírált) vonatkozó szakirodalom tekintélyes részének felfogása, míg maga Madarász Imre úgy vélekedik, hogy „»Svédországi Krisztina« (1626–1689) nemzete történelmének leghíresebb nőalakja s országának legismertebb uralkodója volt apja, Gusztáv Adolf után. Ami pedig utóéletét, hatástörténetét illeti, sosem élt svéd, akinek mítosza az övéhez mérhetően kiterjedt és maradandó lenne, kivéve talán […] Greta Garbót”. [42–43] Az italianista tanúsága szerint a Krisztina pártfogásával, udvarában alapított olasz-európai Árkádiai Akadémia (Accademia dell’Arcadia) igenis maradandó teljesítmény. Éspedig az az akadémiákban olyannyira bővelkedő Itália számára is mint a voltaképpen „első nemzeti léptékű irodalmi intézmény”. [44] Az elismerő megállapítások kései apropója a Krisztina-motívum egyik újabb, szépirodalmi feldolgozása, Dario Fo Quasi per caso una donna. Cristina di Svecia című műve. Vagy „ürügy” csak a Nobel-díjas alkotó művének említése, a figuratörténet megalkotásának egyik állomása? A karakteres Fo-idézet szerepeltetése, miként az alkotó egész könyve, mindenesetre a szerző szerint is elősegíti Krisztina feminista és valamennyire leszbikus „ikonná” alakulását a jelen recepciójában. Afféle botrányait, úgymint a szingliséget, pacifizmust, majd az utóbbiból következő – mind az államrezon szükségleteként feltáruló háborús perspektívát, mind a dinasztikus házasságkényszert elutasító – „trónelhagyást” [46] egy továbbival, talán a legsúlyosabbnak tekintettel tetőzte be. Ez lett a katolizálás, amelyhez szervesen kapcsolódott nevezetes római útja.

Ami a kultúra- és művészettörténeti korszakokat, illetve azok gondolati-bölcseleti hátterét illeti, Svédországi Krisztina esetében a felvilágosodás volt az, amelyet éppenséggel – és ez a tanulmányszerző távlatos következtetése – nem előlegezett kellő mértékben. Vagy nem kellő mértékben előlegezett. Legalábbis institucionálisan, mert a kortárs magyar italianista által neki tulajdonított „szabad szelleműség” [47] talán túlságosan is általános személyiségi vívmány, és az emberi habitusba beletorkolló tulajdonság. Miközben a királynő által alapított Akadémia poétikája és poézise a barokk–rokokó stílusváltás határmezsgyéjén helyezkedhetett el; a szervezet tevékenységét legalábbis a „görögös szerepjáték”, a „mesterkéltség”, „gyermetegség”, az „utánzó gyakorlat” minősítő elemeivel tűzdeli meg értékelésében Madarász. [47] Mind megannyi olyan, tulajdonképpen degradáló jellemző és jellemzés, amely részletként összevág Francesco de Sanctis klasszikus irodalomtörténetének átfogó megállapításával, miszerint a fentebb sorjázó karakterisztikumok, tulajdonképpen: hiányok által fémjelzett gyakorlat aligha vezethetett el egy/az „új irodalomhoz”. [47] De attól „Krisztina” természetesen még bőségesen „[í]rónő volt (önéletíró is) és mecénás”. [46] –

A könyvben lefolytatott értekezői vállalkozások, az előbukkanó, egyáltalában: megállapítható, feltérképezhető stíluskorszakok tekintetében a XVII. századi svéd úrasszonnyal foglalkozó írást megelőző tanulmányok a reneszánsz tárgykörébe tartoznak. A Rómába minden úton első tanulmányának fókuszálásában Giorgio Vasari (1511–1574) eleve mint »keresztapa«, vagyis „névadó”  [29] merül fel ebben az összefüggésben, lévén a szakmai tudomás szerint ő használta először a „rinascita”-t ama jelentőségteljes filozófiai-kulturális összefüggésben, amely utóbb a reneszánsz fogalmát és értelmét eredményezte. Az arezzói illetékességű képzőművész és (művészeti) író nevezetes alkotói biográfiáival, Életrajzok-könyvével (Vite) magával is egy műfaji újjászületés tanúja lesz az európai kultúra. Konkrétan egy, az antik görögségig visszanyúló paralellizmus merül fel ezzel, vagyis Vasari Plutharkosz Párhuzamos életrajzok című művét látszik (lényegileg) követni a már szerzője életében két kiadást megért s ezek között döntő bűvülésen-javításon áteső, alapvető mű.[3] S legalább ennyire – ha nem még inkább – alapozó értékű a Lorenzo il Magnifico ifjúságról szóló dalát tárgyaló Humanizmus és hedonizmus című tanulmány a kötet valóságos nyitányaként.

A műelemzés vagy a motívumkutatás, illetve a témakoncentráció és az eszmetörténet Madarász Imre más tanulmányköteteiből is jól ismerhető tájékozódási gesztusát, módszerét a Medici-szöveget középpontba állító dolgozaton túl ebben a könyvben több írás is alkalmazza. Sorrendjükben haladva, amely egyúttal az irodalomtörténeti korszakokban való előre mozgást is jelenti: Óda a vakcinához. A tudomány és a sötétség harca Giuseppe Parini A himlőoltás című versében [53–61]; „Kenők” és a rájuk kent gyalázat. Egy XVII. századi koncepciós per utóélete az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában [75–89]; Egy életkudarc sikerkönyve. Giovanni Papini „ifjúkori önarcképe” [171–179]; Senkiföldje, nulladik év. Curzio Malaparte „kegyetlen könyvei” a második világháborúról [181–191]; Szocreál Pasolini? Az Egy erőszakos élet irányregény és naturalizmus között [207–222].

A szerzőnknél szokásos, majdnem elmaradhatatlan ’ÖH-reszort’ (vagyis az összehasonlító irodalomkutatás) darabjai ezúttal elég széles fogásúak; egész életműveket, a mögöttük, a mélyükön rejlő alkotói habitusokat, arcéleket, törekvéstípusokat vetnek egybe. Ilyen az Alfieri és Schiller [91–103], a Moravia és Sartre [193–204] című írás. Már műfaji jellegűbe fordítja és a kevésbé hangsúlyos alcímbe viszi, telepíti le a komparatív viszonyítás képletét az Antikrimik. Sciascia és Dürrenmatt [225–235], ugyanakkor az előbbi két munkához hasonlóan ez is megmarad a kulturális és nyelvi köztesség önkéntelenül duplikáló gesztusú tájékozódásának talaján. Ugyanezt, az ÖH-figyelmet az „összehasonlító italianisztika”[4] közegileg szinguláris, azaz a nemzeti irodalmiság sokban egynemű világot alkotó terrénumára redukálja a Változatlanság a változásban című tanulmány [117–129], amely Federico De Roberto 1894-es megjelenésű regényét (I Vicerè/Az alkirályok) Giuseppe Tomasi di Lampedusa több mint hatvan esztendővel később napvilágot látott Párduca  (Il Gattopardo) írányából közelíti meg.

A külföldi, ebben az esetben magyar italianista számára az egyik legnagyobb élményt a saját kultúrájának, irodalmának a ’célnyelvi’, a vizsgálatilag megcélzott közeggel vagy annak konkrét teljesítményeivel létrejövő interferenciái képezik. Legyen szó bár ide-oda történő (mű)fordításról, vagy éppen más(ként) megvalósított szöveghasználatról, -értelmezésről. Mármost A „magyar Beccaria” olasz szemmel című dolgozat [63–73] egyik fontos részlete, rétege Simona Nicolosinak Cesare Beccaria szellemi örökségét Magyarországon lekövető, egészen pontosan A bűnökről és a büntetésekről elnevezésű munka hazai átültetéseinek elemzését és kommentárját nyújtó olasz nyelvű monográfiáját méltatja.[5] Érdekesség, illetőleg tényspecifikum ebben az összefüggésben, hogy a jogfilozófiai alapmű egyik emlékezetes magyarítása – éspedig emlékezetes időpillanatban is – éppen Madarász Imre kezéből származik.[6] Mint az irodalomtörténész (másutt) megfogalmazza, „Dei delitti e delle pene-fordítása, […] [a] nyugati emberjogi bölcseleti irodalom egyik alapművének, szent szövegének” itthoni közre bocsátása „Európa és Magyarország szabadságévében, a rendszer- és korszakváltó »annus mirabilis« végén szükségszerűen hatott oda, hogy az értekezés több lett, mint jogtörténeti-jogelméleti »kötelező olvasmány« és tekintélyesen porosodó eszmetörténeti emlék”.[7] A szerző bölcsészeti-filológiai, azaz a társadalomra, politikára nézve „csak” áttételes, ám feltétlenül lényegi hozzájárulását tette lehetővé ez a rendszerváltozáshoz; európaibbá válásunkhoz, a halálbüntetést eltörlő hazai jogharmonizációhoz a rendszerváltoztatás pillanatában. – Íme az irodalmár egyik irodalmon, irodalomtörténeten túlmutató jelentőségű momentuma!

A 105–114. oldalakon Arany János és az olasz irodalom témában kapunk rövid, tömör, lényegre törő áttekintést. Mint a némiképp kedélyes hatású idézetet („Rettegő örömnek elragadja kéje”) főcímében felvonultató tanulmánynak rögtön a felütéséből – szinte fokozhatatlan sűrítés révén – megtudhatjuk:

Arany János jelentősége az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok történetében is nagy. E nagyságot lemérni elsősorban nem olyan filológiai bogarászással lehet, hogy a költő hányszor tett (meglehet, futó) említést írásaiban olasz költőtársairól, nem is azon, hogy költészetére formailag, műfajilag, verstechnikailag mennyire hatottak itáliai klasszikusok, még kevésbé műveinek olaszországi hatását vizsgálva. És nem is elvont általánosságokban, hanem főként két kiemelkedő remekmű fényében. Az első az 1852-ből való Dante óda […], világviszonylatban is egyike a legszebb Dante-verseknek, talán a legcsodálatosabb költemény, amelyet olasz poétáról valaha is írtak. A másik az 1859-es akadémiai székfoglaló, a Zrínyi és Tasso, melynek kapcsolattörténeti fontosságát különösen megemeli, hogy Arany ezzel az „olaszos” tanulmánnyal-monográfiával alapozta meg a magyar összehasonlító irodalomtudományt, komparatisztikánk tehát italianisztikai gyökerű. [105–106]

A kiemelt művek számos hozadékán és tanulságán túl érdemes konstatálni még, hogy Arany az Isteni Színjáték magyarításával is megpróbálkozott (az első sort illető nevezetes átültetése majd Babits Mihály hasonló vállalkozását is indítja átvételként: „Az emberélet útjának felén”), s bővebben fordította Ariostót és Tassót. Ezzel szemben az ő múlt század eleji olasz átköltései nem valami sikerültek, főleg nem túlzottan élvezhetőek. Pedig a Toldit és a Toldi estéjét egyaránt munkába vették szakértő kezek.

Madarász Imre a kötet fennmaradó tanulmányaiban tisztán italianisztikai vizsgálódásokat végez. Olasz klasszikusoknak az Indexre kerüléséről, Gabriele D’Annunzio fogadtatástörténetének buktatóiról ír, egy intermediatizálódó itáliai kulturális jelenség, Del Grillo márki „újjászületéseit” követi nyomon. Könyve összességében felemelő és magas szintű körkép, az általa végrehajtott szellemi kalauzolás igazi felvilági vezetés.

[1] A megfogalmazás dinamikájában és konkrétságában ld. pl. Madarász Imre következő munkáit: Kultusz, vita, feledés. Olasz irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2008. 224; A legfényesebb századforduló. Tanulmányok a XVIII-XIX. század olasz irodalmáról. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2009. 226; Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011. 216; Klasszikus kapcsolatok. Összehasonlító italianisztika. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015. 268; Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 266.

[2] Madarász Imre könyvcíme nyilvánvalóan arra a közismert mondásra utal, amely szerint „[m]inden út Rómába vezet”. Ha ezt visszalatinítjuk, pontosabban az „eredetijét” keressük, úgy az omnes viae Romam ducunt kifejezést kaphatnánk eredményül (vagy akár azt: omnibus viis Romam pervenitur). Ennél azonban autentikusabb a francia „tout chemins vont à Rome” megfogalmazásra támaszkodni, ugyanis La Fontaine: Le juge arbitre, l’hospitalier et le solitaire / A békebíró, az ápoló és a remete című és ilyen címen magyarított munkája képezi – a hagyomány szerint – az ide vonatkozó originális nyelvi anyagot.

[3] Teljes (eredeti) címén: Le vite de’ più eccellenti pittori, scultori e architettori italiani da Cimabue insino a’ tempi nostri. 1550, 1568. A Madarász Imre által használt modern kiadás: Le vite dei più eccellenti pittori, scultori e architettori, Newton, Roma, 1993. Az általa hivatkozott hazai kiadás: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Magyar Helikon, Budapest, 1973.

[4] Ld. Madarász Imre 1. megjegyzésben említett 2015-ös könyvét!

[5] Simona Nicolosi, L’eredità del Beccaria in terra magiara. Analisi e commento delle traduzioni in ungherese del Dei delitti e delle tene. Aracne editrice, Canterano, 2018.

[6] Cesare Beccaria, A bűnökről és a büntetésekről. Fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Madarász Imre. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1989.

[7] M. I., Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 115.

(Madarász Imre: Rómába minden úton. Az italianista zarándoklatai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023. 250 oldal, 2900 Ft)

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Most olvasom ezt a könyvet, most kaptam kedvet hozzá.

Csáth Gézáról egyébként alig tudtam többet, mint amennyit egy irodalom iránt érdeklődő, a témában nem jártas ember tudhat. Tudtam, hogy valódi, polgári neve Brenner József volt; tudtam, hogy polgári foglalkozása orvos volt; tudtam, hogy Szabadkán született, és hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére (egy időben egyik legjobb barátja, lakótársa, tréfamestere) volt; tudtam, hogy írt pár zseniális novellát, amelyben halál, misztikum, borzongás és gyönyör valamiféle szecessziós prózában vegyült el egymással; és persze azt is tudtam, hogy tragikusan korai halálát (mindössze 32 évet élt) közvetve a morfiumfüggőség, közvetlenül pedig öngyilkosság okozta. És még valamit: a magyar- és világirodalom egyik legcsodálatosabb versének tartom Kosztolányi: Csáth Gézának című művét, amely persze talán nem is annyira Csáthról szól, mint inkább az elmúlásról, a halálról, arról, hogy aki egyszer eltávozott, az soha vissza nem tér, és ily módon a szöveg méltó párja az utolsó Kosztolányi-verseknek, a Halotti beszédnek vagy a Hajnali részegségnek. E miatt a vers miatt Csáth személye valamelyest mégiscsak jobban foglalkoztatott, mint amit egy nagyon tehetséges, de a legnagyobbak közé mégsem sorolható szerző egyébként megindított volna bennem.

A monográfiának most értem el nagyjából a közepére. A “közepe” azonban egyszersmind az epicentruma is a könyvnek, ez tartalmazza az egész munka eszmei magját. Bár terjedelmileg éppen ez a középső, ötödik fejezet (Az utolsó medikus év. Kitejesedés és a hanyatlás megalapozása) a legkarcsúbb, mindössze húsz oldal, az igazi mondanivaló itt sűrűsödik össze; és talán sűrűsége miatt is robbant bennem akkorát, hogy még a könyv végigolvasása előtt írni akartam róla.

Ez a fejezet tartalmazza az alaptézist, a választ arra az alapvető kérdésre, hogy végül is miért tört derékba ez az üstökösként induló karrier. Miért nem tudta Csáth ugyanazt az utat bejárni, amit unokatestvére, noha összességében valószínűleg nem volt tehetségtelenebb nála? A morfium miatt? Nem. A morfiumfüggés nem kiváltója, hanem következménye volt a hanyatlásnak.

Szajbély egy sokkal meglepőbb elmélettel hozakodik elő. Csáth pályáját az törte derékba, hogy gyakorló orvosként, művelt és érdeklődő emberként 1908 tavaszán végigrágta magát németül a pszichoanalízis egyik alapművén, szóval elolvasta Sigmund Freud könyvét, az Álomfejtést.

Nem fogom itt megkísérelni, hogy pár bekezdésben összefoglaljam azt az egyébként is tömör húsz oldalt, amelyben Szajbély kifejti és megmagyarázza tézisét. Csak azt a mondatot és eszmei összefüggést szeretném kiemelni belőle, amely engem személy szerint is legjobban megragadott, és mintegy atomvillanás fényével világította be azt a homályt, amelybe modern korunk identitásválságai közepette nap mint nap beleütközünk, és amely majdnem engem is annyira padlóra vert, kétségbe ejtett, és tönkretett, mint Brenner Józsefet.

Az eszmei összefüggés Niklas Luhmann rendszerelmélete, a mondat pedig a következő:

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Luhmann elmélete szerint a modern társadalmat az különbözteti meg a középkoritól, hogy mivel sokkal komplexebbé vált, a társas élet különféle alrendszerekre oszlott. Ezek az alrendszerek (pl. politika, művészet, gazdaság stb.) a saját különböző szabályaik szerint működnek, és csakis akkor tudnak hatékonyan működni, ha szabályaik a többi alrendszeréivel nem keverednek. Az egyes emberek ugyanakkor több alrendszernek is részesei lehetnek (és általában részesei is), minélfogva a modern ember nem pusztán egyetlen monolit identitással rendelkezik (mint a középkori), hanem számtalan különböző identitással. A lelki béke és a kiegyensúlyozott élet záloga, hogy az ember ezeket az identitásait megfelelően el tudja különíteni, “menedzselni” tudja.

Magam éppen nemrég írtam róla, hogy a gazdaság rendszere is csak akkor képes hatékonyan működni, ha figyelembe veszi az etika szabályait; ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a gazdaság alapvető működési szabálya nem az etika, hanem a profit. Vagyis a részrendszerek időről időre érintkeznek egymással, de lényegüket tekintve elkülönülnek. És aki ezt nem veszi figyelembe, képtelenné válik az adott alrendszerben hatékonyan teljesíteni. (Például ha valaki a politikában folyton a morálra hivatkozik, valószínűleg nem lesz eredményes politikus; és aki a művészetet tudományos ismeretek kiaknázási lehetőségének tekinti, soha nem lesz igazi művész. További példák naphosszat sorolhatók.)

Luhmann rendszerelmélete nem volt új számomra. Egyrészt magától a szerzőtől is olvastam már pár szöveget (nem sokat); másrészt éppen Szajbély Mihály volt az, aki egy másik nagyszerű könyvében már kísérletet tett rá, hogy a luhmanni rendszerelméletet az irodalomtudományban is alkalmazza. Ez az említett könyv A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után valósággal lenyűgözött, mert rendet tett a fejemben számos olyan problémát illetően, amelyekről addig csak zavaros elképzeléseim voltak (pl. hogy mit jelentett a XIX. századi nemzetfogalom, mikor alakult ki a “nemzeti” irodalom Magyarországon, hogyan különült el egymástól széppróza és értekező próza, és így tovább).

Szajbély Mihály

De csak most döbbentem rá, hogy ez a kérdés engem is mennyire személyesen érint.

Hiszen magam is kapcsolatba kerülök ezekkel az alrendszerekkel. Van egy identitásom a gazdaság alrendszerében; van egy a politikáéban; van egy az etikáéban; van egy a szakmámban; és van két olyan identitásom is, amelyik parlagon hever: él bennem egy elvetélt tudós, és egy elvetélt művész. Ez utóbbi kettő számomra a legizgalmasabb, éppen azért, mert ez utóbbi kettő volt számomra a legtöbb gyönyört és izgalmat okozó terület.

Csáth katasztrófáját az okozta, hogy nem tudta a tudósi, orvosi identitását a művészével összhangba hozni. Mihelyt mélyebben belemerült a freudizmusba, rádöbbent, hogy saját írásaival mintegy leleplezi magát, legtitkosabb vágyait, örömeit, késztetéseit. Olyan, mintha meztelenre vetkőzne a világ előtt, közönség elé cipelné lelke legmélyebb, többnyire mélyen szégyellnivaló bugyrait. És ez a rádöbbenés megbénította a kezét, amikor írni kezdett volna.

Meghökkenve érzem, hogy hiszen velem is ez van! Hiszen én is ezért nem tudok írni! Annak megbolygatása, ami bennem van, nem hozható összhangba polgári énemmel. Márpedig az irodalom számomra is az, ami Csáth számára: annak kifejezése, ami más módon nem fejezhető ki. Ugyanakkor a tudományos életre is alkalmatlan vagyok, szintúgy lelki okokból. Hiszen ott sem lennének kisebbek az igényeim: valami olyat mondani, ami valóban megállja a helyét. Az irodalom- és nyelvtudomány ugyanakkor nagyon nehezen (vagy még inkább: sehogyan sem) különíthető el a fejemben egy csomó olyasmitől, ami folyamatosan belekúszik. Emlékszem a pánikra és kétségbeesésre, ami elfogott akkor, amikor egy tudományos dolgozatot kellett készítenem: azt éreztem, hogy képtelen vagyok megragadni, leszűkíteni, elemeire bontani a témát, annyi minden belekúszik és összezavarja.

Nem azt mondom, hogy én olyan tehetséges lennék, mint Csáth; inkább azt, hogy úgy. Vagyis túl sok minden érdekel, nem tudom (és igazából nem is akarom) leszűkíteni az érdeklődésemet egy bizonyos területre. Kosztolányi csak író volt, és más semmi. Érdekelte persze minden, ami a világban észlelhető volt, de éppen csak annyira, amennyire azt íróként használni tudta. Így használta a freudizmust is; eszébe sem jutott, hogy ez az akkor fiatal és izgalmas tudomány szét tudná roncsolni írói ambícióit; tisztában volt vele, hogy a tudomány sohasem értheti a művészet lényegét. El tudta különíteni a kettőt. Csáth egyfajta univerzális művész volt: író, festő, zeneszerző, és mélyen érdeklődött a természettudományok iránt is, gondolkodását legalább annyira befolyásolta Darwin, mint Tolsztoj. Írni akkor tudott igazán, amikor boldog tudatlanságban elfelejtkezett róla, hogy egy novellát tulajdonképpen “tudományos” szempontból is vizsgálni lehet. Amikor erre rádöbbent, némi túlzással egy sort sem tudott leírni többé.

Az ismertebb magyar írók közül Csáth talán az egyetlen, aki művésznevén vált ismertté. Ezt a tényt korábban egyfajta esetlegességnek tartottam. Valahogy úgy képzeltem, akkoriban sokaknak lehetett művészneve, és az övé valahogy rajta ragadt. Most, Szajbély könyvét olvasva világosnak tűnik, hogy ez korántsem esetlegesség volt: éppen Brenner József személyiségéből következett. Őbenne két ember élt: egy természettudományok iránt élénken érdeklődő, professzionális orvos és pszichiáter, akit Brenner Józsefnek hívtak; illetve egy különleges novellákat szerző író, akit Csáth Gézának. Amikor Csáth olvasni kezdte Freudot, rá kellett döbbennie, hogy ez az elkülönítés korántsem olyan problémátlan, mint képzelte: az élet valamennyi jelensége vizsgálható tudományos alapon. Két alrendszerben használt két különböző identitása elkezdte irritálni és zavarni egymást, ami ahhoz vezetett, hogy személyisége összeomlott. Brenner József megölte Csáth Gézát.

Van-e ebből valamilyen tanulság számunkra? Bizonyára. A társadalom különböző alrendszerei elkülönült szabályok szerint működnek, és aki ezeket a belső működési szabályokat nem fogadja el, az csak irritálni tudja az adott rendszert, sikeressé válni benne nem. Ez az irritáció adott esetben persze lehet olyan erős, hogy a belső működési szabályokra is kihat, de a modernitásban az már nem fordulhat elő, hogy valamennyi alrendszer tartósan egyetlen alapelv szerint működjön hatékonyan. Korunkban a teljességnek csak illúziója létezhet. Annyiféle ember vagyunk, ahány alrendszerben mozogni kezdünk. Okkal állít ez nagyon sokakat kihívások elé, és érthetővé teszi azt a sajátos neurózist és frusztrációt, amely jelenkorunkra olyannyira jellemző.

Már alcímével is zavarba ejti az átlagos versolvasót Domokos Johanna új kötete (A rend szívdala). Mert hogy így jelzi annak műfaját: „retro és avantgárd zarándokversek”. S a hátsó borítón egy még inkább közelítő s távolító, a fekete lapon szerény jelzésként megjelenő ajánlást olvasunk: „Lehetne ezt a verskép-képvers játékot spirituális avantgárdnak nevezni? Létezik avantgárd-misztika? Vagy minden misztika szükségképpen avantgárd? „Fény alatti forma – gyönyörű”. Jegyzé a sorokat Visky András, s kicsit bővebben erről ír a kötet bevezetőjében G. Komoróczy Emőke is: „ifjúkorunkban „vándorútra kelünk -amelyből … „zarándokút” lesz a magasabb rendű s messze fölöttünk tündöklő transzcendens Értékvilág felé.” Mondtam, zavarba ejtő sorok; avantgárd, képvers, retro és misztika? Domokos Johanna esetében azonban mindez már korántsem összeegyeztethetetlen, sőt, mintha már akkor erre készült volna, amikor az olvasó még csak meghökkent, s ő maga is csak keresgélte a szavak, a betűk, s az elsődleges jelentések takarásában elbújó valódi világot – amire nincsenek szavaink.

Mert hiszen létünk beteljesítése, a „miért vagyunk” megértése a szavak megtalálásával kezdődik. Az eredendő és a múlandó a szavak ritmusában található, azok zenéjében, jelentés-tartományaik viszonyrendszerében. S leginkább a legfontosabbat kell magunkba építeni: a szavak szavakon túli s még inkább talán azok előtti tartományát. Amikor még csak körvonalazódnak, a fogalmak körvonalai – mint s miként a tárgyaké – lassan tisztulnak csak a befogadó előtt; a tekintet, az értelem, az eszmélet úgy alkotja meg önmaga szókészletét, hogy abból majd, és csak abból, megnevezhetővé válik saját élete.

Mint aki a halálközeli, vagy az azon túli világból visszatérve azt mondja: nincsenek szavaim. Arra, az odaátra, a pillanatnyi csöndre, mielőtt. És nem is keresgél, nem próbálkozik, mert arra, ami az életen, a létezésen túli – vagy akár előtti – élményvilág, az ismeretlen; az nem épülhetett bele a létezés egyetemes szókincsébe, nyelvi környezetébe, hasonlataiba, a metaforák metamorfózisaiba; mint ahogyan sokszor álmainkat sem tudjuk teljes értékűen elmesélni, visszaidézni – képek, villanások, valami megvan, de az egész szétesik, nincs dramaturgiája, nincs létezés-logikája, még illogikus formában sem. S innen közelítsünk végtére Domokos Johanna varázslatos versvilágához, aki, említettem, úgy három évtizede formázza, gazdagítja különleges, egyedi versképvilágát; némiképp összegzése ennek ez a kötet, de vélhetően csak levegővétel, folytatás, a kapaszkodás fölfelé újabb szakasza előtt.

Évtizedekkel ezelőtti kezdetekről szóltam föntebb, nos, illesztenék ide egy korabeli idézetet ennek aláhúzására; a ’hátország’ című erdélyi egyetemi lap 1992/2-es számában megjelent versére (címe: (a kerék nélküli…))  gondolok: „el kellene felednem / nem az utcát s a percet / melyek mint kétsávos légzŐÚtjaim / akkorkák / a körvonaltól szabadulnék / (áttetsző jelentéssel)” Több, mint mottó, érzem ezt itt, most; valamiféle – akár akkor még nem is tudatosan kijelölt – életvezetés poézise számára.

S minden, amit azóta cselekszik, szinte ennek jegyében történt. Nevezhetnénk akár a multikulturális világ faggatásának is több nyelven (angol, finn, német, számi, román és török) író-műfordító alkotói jelenlétét; két-három nyelvű köteteiből ebben is olvashatunk egy ciklust; de esszéket ír a nyelvek ütközésének, a fordítások problémáinak jelenségeiről, okairól; mindez a multikulturalizmus művelődéstörténetének sajátos megközelítésén túl valóban az ezen túl létező, vagy elképzelt, vagy sejtett transzcendens megközelítése; egy transzcendens valami, hiszen nincs, már erre sincs, valódi, azt terjedelmében, mélységében, magasságában befoglaló megnevezésünk.

Mindez csupán áttetsző jelentés, s kiváltképp a nyelvi leképezés folyamatában vehetjük észre. Erről ad számot, készít számvetést – mintegy másodlagosan – ez a kötet, rendkívül izgalmasan. S hogyan? Itt kicsit ellentmondanék a bevezető írójának, aki szerint a szerző „visszafelé halad az időben”, mert ezt én nem érzem egészen pontosnak. Noha ’időbeliségében’ ez talán így van (de egy-egy versszituáció nagyon is a jelenre utal), ám poézise eszközeiben, szerkezetében viszont valóban a kezdeti szabadversek korszakára, a szavak általi elmondás lehetőségeiben bíznak versmondatai. Egyáltalán: vannak versmondatai, van versbeszéde. De lassan szertefoszlik ez a verskapcsolat, hiszen egyre több a kérdés: mi az, hogy szabadvers? Asszociációi a legtágabbra nyitva is kötöttek maradnak. Valamiféle poétikai szabadulóművészet kell ahhoz, hogy a gondolat megszabaduljon a valósággal összefüggő-összeláncolódó labirintusból, s az érzelmek lebegését, a sejtelmek lélekköpenyét öltse magára. A meztelenség nyugalmával. Nem lecsupaszítás ez, nem a verstest csupasz megjelenése, hiszen az még tele van a bizarr félreértések lehetőségével. Ami csupasz, az még magában hordja a megelőző állapotot, bennünk sem ébreszt többet visszaemlékezetnél; de ami meztelen, az a szavak születése előtti állapot zavart-tétova mégis-magabiztossága. (Amúgy ezért nincs olyan, hogy meztelen igazság. Ez így egy oximoron csupán).

De hát az alcímmel kezdtem, s nem adtam okát a lehetséges zavarba esésnek. Mit is jelentenek annak szavai? Retro: talán valóban egy fiatalabb kori én megidézése, világlátása, ám meglehet, hogy értelmezhetjük az avantgárd előtti korszak szabadvers-virágzásának, ahol – Celan? Cendrars? Apollinaire? – mellett keresik helyüket a sorok. S amúgy is tobzódik az intertextuális fölismerések kínálatában a kötet, olykor talán meg is téveszt bennünket a mulatság. De hát nehéz nem asszociálnunk a ’szívpiros átjáró’ ciklus mottójaként szereplő Ella Fitzgerald dal (Flying home) ritmikájának (szótagtöredékekkel történő) fölidézéséről egy Morgenstern-klasszikus (a Hal éji éneke – Szabó Lőrinc fordításában) máig ható, halhatatlan humorára. És hiszen formajátékok következnek ezek után, áthúzott, kitakart, egészen vagy félig satírozott sorok – ahol azért a képversvilág nagyon komoly mélységekig hatol, fölidézve itt is a retro-formáját ennek, az elődöket; tisztogatjuk a talált sorokat, mint régészek az agyagtábla-töredékek ékírását, el akarjuk olvasni – miközben elég a csorbulásban, a széttörtségben felismerni a teljesség elérhetetlenségét.

Mindez, tovább olvasva a könyvet, a szemünk láttára strukturálódik át, a szavak betűkre hullanak, megnőnek a szóközök, mint nappalaink fölött a többnyire nem látott éjszaka, a sötét csönd; mert van, amikor látjuk a sötétség színeit, épp csak nem értjük; a vers átváltozik vándorlássá, a mindenség megsejtése és sejtetése ez, amit akkor értünk meg, amikor a gomolygó csönd párája mögül lassan kibontakozó elrendeltetés már az ébredés kínja, a szükségszerűen kevesebb jelentéstér borzongásának fájdalma. Az élet testet ölt, a szavak mondatokat képeznek, s már minden magyarázat csorbítás csupán. A létezés, mint egybefüggő felszín, fecsegni kezd.

De a költészetben – Domokos Johanna versvilágában különösképpen – a szavak előtti s mögötti ismeretlen – mint egy párhuzamos világ – mindvégig jelen van bennünk. Ha a valóság és a tükörkép megegyezik, akkor meg kell, hogy szülessen a kétely bennünk, hiszen, ha ez igaz, akkor nincs álom, nincs képzeletvilág, nincs metafora, nincs ezoteria, nincs misztikum, nincs semmi, csupán a valóság. Illúzió. És e versekben, az eltört sorokban, a növekvő csendjelzésekben valami más, valami távoli, túl homályos hiányjeleket érzékelünk – néha még hályogos tekintettel.

Domokos Johanna egy ilyen vándorútra hívja olvasóit, követőit. Olyan multikulturális utazásra, melyre a folytonos keresés a jellemző magyarázata – mert a nyelv, egyik nyelv (s egyikünk nyelve) sem, tükrözi pontosan azt a jelentést, azt az érzést, amit egymásra kell vetítenünk a teljes megértéshez, befogadáshoz; s épp ebből, innen fakad a tényeken túli szakrális multikultúra mint egyetlen végtelen lehetőség. „Az öröklét titka ez: / legyen minden tetted, / hited, gondolatod, szereteted / egyenletes”

(Domokos Johanna: A rend szívdala, retro és avantgárd zarándokversek, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023, 215.old.)

Útravallók címmel adott ki versantológiát a Cédrus Műhely Alapítvány. A kötet szervező elvét már az alcím is elárulja: Szerkesztők versantológiája. Vagyis a versek szerzői mind-mind folyóirat-szerkesztők (is), egészen pontosan a Napút munkatársai voltak vagy még mindig azok. Húsz költőről van szó, a legidősebb, Suhai Pál, 1945-ös, a legfiatalabb, Borbély András, 1982-es születésű (mint azt, ha máshonnan nem, a kötet fülén látható felsorolásból is megtudhatjuk), illetve hárman a szerzők közül (Gosztola Gábor, Németh András és Prágai Tamás) már csak műveikkel vannak köztünk.

Versantológiáról különösen nehéz feladat kritikát írni. Hiszen meg kell találni azt a centripetális erőt, amely a sok-sok kiválasztott szöveget összetartja; nem tehát külön-külön az egyes darabokról érdemes írni, hanem az egészről. Aligha volna célszerű és értelmes eljárás sorra venni mind a húsz költő – egymásétól egyébként is olykor markánsan eltérő – poétikai karakterét, és egyesével megkísérelni bemutatni őket. Ha rájuk lennénk kíváncsiak, célszerűbb lenne a saját köteteiket föllapozni. Mi, olvasók, azonban az antológiára vagyunk kíváncsiak. Mennyivel ad többet ez a gyűjtemény, mint külön-külön húsz kötetnyi vers a szerkesztőktől?

A centripetális erő – ezt már a fülszövegben hangsúlyozza Szondi György, a kötet összeállítója – semmiképpen sem a folyóirathoz való személyes, anekdotikus viszony. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki megírta a laphoz kapcsolódó emlékeit, élményeit, és ezt a gyűjteményt adták most ki. Ha így lenne, a kötet egyébként igen sokat veszítene érdekességéből, belterjesebbnek, összekacsintósabbnak hatna. Aligha tarthatna érdeklődésre számot azok között, akik – legfeljebb – csak olvasóként kísérték figyelemmel a Napút számait.

Amiről szó van, az ennek a húsz alkotónak a költői világából egy esszencia. Hat, nyolc, tíz, tizenkét vers, mely alapján képet kaphatunk róla, milyenek is ezek a költői világok. Milyenek? Nem külön-külön, hanem együtt milyenek?

Mielőtt rátérnék jellemzésükre és méltatásukra, hadd tegyek egy rövid kitérőt arról, ami a szerzőket egy szempontból biztosan összekapcsolja: mindannyian voltak lapszerkesztők.

Ha irodalmi szerkesztőkre gondolunk, tudatunkban alighanem fölmerül egy előítélet, amelynek egyaránt van pozitív és negatív oldala: ezek az emberek a hozzájuk kerülő szövegeket a befogadói elvárásokhoz igazítják. Olyan formára igyekeznek hozni az adott alkotást, amely leginkább megfelel az irodalmi sztenderdeknek, és ha egy alkotás erre semmiképpen sem alkalmas, azt visszadobják. A szerkesztő ezen előítélet szerint a középszerűség szobra is, hiszen ami esetleg sokkal jobb, mint az irodalmi sztenderdek, azt ugyanúgy nem csatolhatja a befogadói elvárásokhoz, mint azt, ami sokkal rosszabb. Munkája lényege a „középre igazítás”; célja, hogy bizonyos szint fölött ne menjünk bizonyos szint alá, de a bizonyos szint fölötti szintről nem kell hogy saját képzete legyen, ez ugyanis csak összezavarná, sőt esetleg el is lehetetlenítené küldetését. A pozitív aspektusa ennek az, hogy egy szerkesztő kellően biztos kezű és ítéletű ahhoz, hogy igénytelen írásokat ne adjon ki a kezéből; a negatív pedig az, hogy szövegei aligha fognak forradalmian új módokon megszólalni.

Vajon megerősíti-e előítéleteinket ez a kötet?

Bizonyos értelemben igen. A húsz szerző egyike sem megy „bizonyos szint alá”. Ami számomra különösen feltűnt, az a formai változatosság, az, hogy a szerzők milyen biztosan kezelik a legkülönfélébb versformákat; a szabadversek mellett föllelünk hexametereket, időmértékes verseket, szonetteket, haikukat, epigrammákat, a különböző műfajok és módok gazdag tárháza nyílik meg, és a szerzők jól is használják ezeket, azaz a forma mindig hű kísérőzenéje a tartalomnak. Halmai Tamás a kötet előszójában mindezen kívül egy (még) lényegibb vonást is kiemel. A szövegeknek egzisztenciális tétjük van. Ahogy írja: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.” Ez is abból következik, hogy a szerzőktől távol áll az igénytelenség, vagyis ha megszólalnak, akkor azt valami emberi lényeg megragadásának vágyával teszik.

De vajon előítéletünk negatív oldala is igaz-e a kötetre? Vannak-e itt forradalmian új megszólalási módok?

A szerzők között vannak nemhogy befutott, de egyenesen kanonizálódott alkotók is. Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről című versét már húsz évvel ezelőtt egyetemi szemináriumon vitattuk meg mint a kortárs magyar líra egyik gyöngyszemét. De – bár az ilyen felsorolások mindig a sértődés magvait vethetik el, tudniillik mindig vannak kimaradók – mondjuk Báthori Csaba, Zalán Tibor vagy Prágai Tamás nevét kevés irodalomszerető magyarnak kell bemutatni. Vagyis a kötet „nyitott” fölfelé is, már csak ha az irodalmi közeg konszenzusából indulunk ki, abból, hogy milyen szerzőket és milyen szövegeket ítélt a szakma az utóbbi évtizedekben középszer fölöttieknek.

De egy recenzenstől aligha pusztán ezt várja az olvasó. Személyes megrendülést is elvár, tippeket, jótanácsokat, hogy ha már kezünkben van a kötet, kinek a verseinél üssük föl (mondjuk akár a fönt említetteken kívül is).

Állok elébe, és mondok négy nevet.

Az első két említendő szerző világát egymáshoz is közelinek éreztem (nemcsak magaméhoz). Halmai Tamás és Hegyi Botos Attila költészetét egyaránt a filozófiai mélység és a kifejezésbeli finomság, olvadékonyság és precíz szelídség tünteti ki. Ősi motívumok köré épül mindkettejüknél a létezésre döbbenés eufóriája. Mivel Halmait, az ő cizellált művészetét már korábbról is jobban ismertem, hadd idézzek most egy számomra friss élményként ható részletet Hegyi Botos Attila: Zsoltár című verséből: „Kibomlok s zárulok / minden ölelésben, / zuhanok, emelkedem / egyetlen lélegzetben: / ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ.”

A harmadik név legyen azé a Borbély Andrásé, akit van szerencsém személyesen is ismerni, így nem is háríthatom el magamtól az elfogultság vádját. De a politikát (inkább úgy mondom: politikumot) mélyebb (történelem)filozófiai síkon megragadó versei akkor is föltűntek volna, ha a szövegek fölött más nevet olvasok. Hadd említsem itt külön a Migránsozás című elsöprő erejű költeményt.

A negyedik név Domokos Johannáé. Ő az egyetlen szerző, aki mindössze egy verssel szerepel a kötetben, ám ez a vers (Egy tört ének) inkább ciklus; sok kis darabka, versdarabka, Halmai Tamás előszója szerint „kódexmásolók meg nem írt verseit imitálva”. Csak egyetlen kis szilánkot idézek itt: „hegykoszorú véd ki / a bennünk örvénylő / tengerektől”.

Ezek a sorok és versek (is) azt sugallják számomra, hogy többről van itt tehát szó, mint a középszer megnyilvánulásáról, legyen az bár arany közép. Költészetszerető olvasók sok-sok kincset találnak a kötetben, és csak ajánlani tudom, hogy mindenki a maga útját járva folytasson benne barangolást, mint ahogy – hiszen ez is nyilvánvaló volt számomra, egyszersmind fontos jellemzője és erénye a kötetnek – a kötetszerzők is a maguk útját járják-járták a költészet nagy bányájában.