– Elmondom, mit csinálj.
– Hogy mit csináljak? – kérdeztem.
– Megmondom, hogy hogyan szabadítsd fel magad.
Ottó mindent tudott. Azt is, hogy hogyan gondolkodjam pozitívan. Hogy mennyi vitamint szedjek. Hogy nyáron hova utazzak. Ő volt a lelki vezetőm.
– Rajtad csak a tellurikus áramok segítenek.
– A tellurikus micsodák? – kérdeztem.
– Azok, azok – bólogatott Ottó. – A föld életvonalai. Okos fiú vagy, te is tudod.
Nem is tudtam. De Ottó elmagyarázta, ha egy híd átszel egy ilyen áramlást, csoda történik azzal, aki a hídon végigsétál. Minden gondját beledobja egy fekete lyukba.
– Hogy dobja bele?
– Elkiáltja magát. Utána meg újjászületik.
– És hol van ilyen csodahíd? – kérdeztem.
– A Rábcánál. Ott egy kis híd áthalad egy ilyen áramvonalon.
– Rábca? Nem inkább Rába? Vagy Répce?
Ottó begurult: – Mit tudom én? Megadom a gps-koordinátákat. Amúgy könnyű a helyet felismerni, mert egy hálóinges fazon őrzi a hidat.
– Egy hálóinges kicsoda?
– Valami szobor, ja. Egy levágott nyelvet tart a kezében. Hiszen szent hely. Csak a kiválasztottak tudnak róla.
Áprilisban sok volt a munka a műhelyben, májusban végig esett az eső, úgyhogy június végén indultam a hídhoz. Mosonmagyaróvárig könnyen elvergődtem, utána meg kellett keresnem egy Rábcakapi és egy Bősárkány nevezetű helyet. Atyaég! Micsoda nevek!
Bősárkány kocsmájában vettem egy dobozos sört. A csapos úgy méregetett, mint aki a magasságom miatt nem igazán hiszi, hogy elmúltam tizennyolc éves.
Egy kiskrapek és egy nagykrapek.
– Hol van a folyó? – kérdeztem óvatosan tőle.
– A folyó? Hát Rábcakapiban – felelte.
Mutattam a telefonomon, hogy a gps szerint itt kell lennie a hídnak.
– A híd itt is van – mondta a csapos. – A folyó költözött el.
– Elköltözött? – hebegtem.
– El hát. Kapiban folyik már hetven éve.
Mit volt mit tenni. A csapos iránymutatása szerint bekanyarodtam egy elhagyott dűlőútra. Míg törölgettem magamról az izzadtságot, éreztem, hogy szuttyog körülöttem a mocsár és a dögletes, forró levegő. Mi ez a tellurikus baromság? Ha elsírnám magam, fekete vagy sárga könnyeket hullajtanék a kocsiban.
De azért csak gurultam előre, mert dühített ez a nyavalyás híd. Persze sehol egy lélek. Se egy pásztor, se egy bojtár, se egy kutyafüle. Csak a billió szúnyog.
A dűlőút végén aztán megláttam a hálóinges pasast. Őrizz minket, Nepomuki Szent János!, véste valaki a szobor talapzatára. Szóval egy szent! Ahogy hessegettem a fejem körül a szúnyogokat, már láttam is a szittyós mocsár fölött magasodó hidat. Hogy a híd magasodott volna, az túlzás. Nem is híd volt, inkább egy nyomorúságos tákolmány, egy valamikori híd csontváza. Nem csoda, hogy a Rábca vagy Répce megszökött alóla.
Megvan! De nem valami nagy szám, üzentem SMS-ben Ottónak.
Figyelj a lelkiállapotodra, üzent Ottó vissza.
Most először éreztem, hogy Ottó nem tud mindent.
Tellurikus áramok? A mocsár fölött állhatatos szúnyograj lebegett.
Másszak fel a hídra, és álljak bele szúnyogtenger közepébe? Kiáltozzak, mint valami eszeveszett?
Ahogy lépkedtem a hídhoz, néhány repülő gyilkos az arcomnak csapódott. Folyamatos zümmögésük az anyámra emlékeztetett.
Amióta az eszem tudom, anyámmal élek. Az udvarunkban van anyai nagybátyám autófényező műhelye, itt dolgozom, mióta az eszemet tudom. Én vagyok a mester unokaöccse, a húzd-meg, fogd-meg, hozd-ide Zolika. Ebédre hazacammogok a lakrészünkbe, és hallgatom anyám zümmögését: le se ülj, Zolikám, amíg nem mosol kezet. Kezet mosok, közben anyám papucsban, átizzadt hálóingben emelgeti a fedőket. Arra sem méltat, hogy rendesen felöltözzön.
Húst eszünk ebédre, húst eszünk vacsorára. Pörkölteket, oldalasokat, nagy, tottyadt, zsírtól csillogó rántott húsokat. Anyám valamikor azt olvasta, hogy a sok hústól nőnek a gyerekek, de ami azt illeti, rajtam ez sem segített, én alacsony maradtam.
Egy autófényezőbe ritkán járnak lányok. Próbáltam persze a neten ismerkedni, de a 160 centim mindenkit elriasztott. Maradt hát Ottó és az önsegítő csoport. Kristályterápia. Agykontroll. Tellurikus áramok. Megéri Zolika, hidd el nekem. Csak havi hetvenezer. Meglátod, hogy mindjárt új szintre kerül az életed.
Ez az Ottó! És az ő szintjei! De nehezemre esett most mindent végiggondolni.
Inkább gyorsabban belefúrtam magam az anyaszagú, fojtó melegbe, a hullámzó szúnyogtengerbe. És ha már idáig eljöttem, rátettem a lábam az első lépcsőfokra. Nagyot nyögött a híd, de lassan-lassan elértem a közepére.
– Neeeeem! – ordítottam bele a forróságba.
És csak kiabáltam, amíg kifulladtam. Mintha a hangommal próbálnám összetörni ezt a nyavalyás hidat.
Óvatosan átvergődtem a túloldalra, és térdig süllyedve a susnyásba, intettem Nepomuki Akárkicsodának. Ottót, a vezetőmet még soha nem láttam hálóingben. De esküszöm, hátulról a szobor rá emlékeztetett.
Ahogy magamra húztam a kocsim ajtaját, feljajdult a telefonom.
– Merre csatangolsz? – kérdezte anyám.
Nem feleltem, de anyám mérgesen tovább zümmögött.
– Hát már csak így! Se szó, se beszéd! Tudom, hogy tudod! Hogy már mióta várlak téged! Nem hallasz, Zolika? A füleden ülsz, vagy mi van?
– Nem vagyok itt – feleltem. – És a fenekemen ülök, nem a fülemen.
Anyám percekig nem jutott levegőhöz. Vagy csak életében először nem találta a szavakat.
– Ugye, a tejfölt nem felejted el, fiam?
– Esküszöm, semmit nem felejtek el.
Mielőtt folytathatta volna, kinyomtam a telefont, és rezgőre állítottam.
Rezgett is anyám rendesen, mintha csak bezártam volna magamhoz a kocsiba.
Egy, kettő, három, négy, öt, aztán elunta.
Döcögtem kifelé a dűlőúton, és egy csöppet sem éreztem magam kétségbe esve.
Itt vagyok az osztrák határ mellett, megnézhetném magamnak Bécset.
Mért ne? Vagy megkereshetném a nagy Duna-hidakat. Ha azokat nem, akkor legalább a tellurikus áramokat. Valamit, ami én vagyok. Ahogy hajtottam a faluból kifelé, a karom, a lábam is bizsergett a boldogságtól.

Ez a szöveg shortlistes novellája. Első megjelenés: https://www.szifonline.hu/pestext/pestext-2024/2954-banki-eva-tellurikus-aramok-2024-07-23

Ha tetszett, itt szavazz rá!

https://forms.gle/WhDaMQ94XWyr5NgP6

vagy itt is elérhető a link:

(Illusztráció: Paul Klee)

Mintha eddig kevés figyelem irányult volna Bodor Sinistra körzetének[1] stiláris töréseire. A furcsa tényre, hogy az önmagukkal sem szabadon rendelkező, karjukon, lábukon dögcédulákat viselő, denaturált szeszen, makkon, fonnyadt krumplin tengődő nincstelenek közül többen milyen kimódolt, már-már szertartásos nyelvet beszélnek. Nemcsak a tanultabbak, mint a főhős, Andrej Bodor vagy Coca Mavrodin ezredes, hanem olykor Elvira Spiridon, a törpe Gábriel Dunka vagy akár a kantinos Nikifor Tescovina is. A körzet lakói akkor is udvariasak és körülményesek, ha épp feljelentik, meglopják, beárulják vagy meggyilkolják egymást. Ez a fajta „úriemberség” nem a tetteken, hanem a szavakon múlik. Andrej Bodor Coca kisasszonnyal társalogva kiköp az ablakon, mielőtt sor kerülne az „úriemberség” mibenlétét taglaló párbeszédre.

Világos beszéd volt, megmarkoltam a sapkám, egyet-kettőt gyűlölettel rávillantottam köszönés helyett, útközben az ajtó felé, kiköptem az ablakon. Coca Mavrodin hangja a küszöbön utolért:
– No, álljon csak meg. Felőlem köphet. De én úriembernek hittem.
– Az vagyok és nem is köptem.
– Az más. Akkor mégiscsak megkérhetem egy szívességre. (37.)

Már a korai kritikák némelyike is felfigyelt a párbeszédek bizarr szertartásosságára. De azon túl, hogy tényleg meglehetősen „eszelős hatást” keltenek, mi lehet a funkciójuk ezeknek a beszéd ritualizáltságát hangsúlyozó párbeszédelemeknek[2]?
A körzet lakóinak alávettségén, kiszolgáltatottságán egyébként nem sokat változtat az „úriemberség”, a választékos beszéd vagy akár a tanultság (mely elsősorban a párbeszédekben mutatkozik meg, de olykor-olykor – pl. Cocának tett „lovagi” gesztusokban is). Ám a körzetben lakók egymás között mégiscsak mégiscsak érzékenyek erre, és ez befolyásolja a legmeghittebb emberi viszonyaikat is. Elvira Spiridon úrnak nevezi és magázza a szeretőjét, Andrejt, aki viszont – kiforgatva ezzel a nyugati lovagiasság legalapvetőbb normáit – minden alkalommal tegezi. A Sinistra körzetbe érkezők pontosan tudják, kinek milyen megszólítás vagy nyelvhasználat „dukál”, akkor is, ha ennek nincs hatalmi vagy politikai következménye. A Liga az éjszaka közepén felbukkanó emberének is van valamiféle elképzelése, hogy a nála tanultabbak hogyan beszélnek. Alig ismeri Andrejt, de igyekszik a beszédmódjához alkalmazkodni. Ami azért is furcsa, mert hiszen fogalmunk nincs, a körzetben élők egyébként milyen nyelvet beszélnek.

– Ó, persze. Oszt ki a hegyivadászok parancsnoka?
– Coca Mavrodin a neve.
– Csak nem egy nő?
– Eltaláltad.
– Mert akkor nem kizárt, még holnap, mihelyst hatalomra kerültünk – ahogy az ilyesmit te mondanád –, közösülök egyet vele. (127.)

A műveltség egyfajta „stílus”, levegő, kisugárzás, amit a körzetben élők érzékelnek. Ezek a (hajdani) úriemberek ugyanazt a nyelvet beszélik, csak másképpen fejezik ki magukat, mint a többiek. Arról nincs szó, hogy Andrej Bodor olvasna, hogy a medvészekhez rendelt bojárivadék, Connie Illafeld festene, vagy hogy a hajdani kottamásoló, Andrej Bodor nevelt fia, Béla Bundasian zenével foglalkozna, tehát hogy bármelyikük is a művészet segítségével reflektálna saját helyzetére. Pedig ahogy a sakk vagy a malom, úgy a művészi kifejezés sem idegen teljesen a körzetben, Tomoioga bakter például klarinétozik.
A körülményeskedő, udvariaskodó, sejtelmeskedő, szóvirágokkal tűzdelt beszédmódban a körzet parancsnoka, a „talányos asszony”, Coca Mavrodin-Mahmudia ezredes jár az élen. Az ezredes szinte mindig körmönfontan fogalmaz, nyíltan senkit sem biztat besúgásra vagy gyilkosságra. A beosztottjai rendre találgatják, mikor „viccel”, hogy mire gondolhat épp, vagy mi lehet a „lapjaiban”. De Coca szinte senkit nem avat a titkaiba. Cocára – de csakis Cocára — lehet igaz, hogy ez a finomkodó nyelv legtöbbször a hamisságot, vagyis az igazság eltakarását szolgálja[3] Ez a rejtettség, rejtőzködés – vagy rejtélyeskedés – amúgy nemcsak a szereplők nyelvhasználatában, hanem a mű egész világára jellemző.[4]
A szavak és a tettek, a körülményeskedő udvari(as)ság és a tettekben kifejeződő morbid kegyetlenség ellentéte akkor a legnyilvánvalóbb, mikor Andrej Bodor a köpésnél is sokkal súlyosabb dolgot készül elkövetni. Coca ezredes parancsára élve temeti be a tunguz náthával megfertőzött, de a kunyhójuk felgyújtását szerencsésen túlélő Aron Wargotzkit. Az utasítást maga Coca sem meri nyíltan megfogalmazni.

– Aron Wargotzki, úgy érzem, nem ez a megfelelő időpont a bemutatkozásra. Annyit azért elárulhatok, Andrej Bodor álnéven éltem a körzetben. Kérlek, egy ilyen nevű embernek nézd el ezt az egészet. (120.)

Andrej Bodor a maga gentlemanlike módján elnézést kér a fulladásra ítélt Aron Wargotzkijtól, akinek ezek után már nem sok ideje lesz bármit elnézni… Ezt a  különleges vagy inkább morbid „bemutatkozást” az is félelmetessé teszi, hogy a regény elején már sor került egy másikra: Andrej már jövendő szerelmének (és áldozatának) Elvirának is sajátos módon mutatkozott be, mikor térden állva, a nyugati középkorból ismert, lovagias testtartásban a fogával szedte ki az asszony talpából a bábakalácsot „Ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki” (11.).
A maguk módján ezek a jelentésükből kiforgatott, ideillőnek nem érzett retorikai képletek, hanem gesztusok, középkorias regényelemek természetesen mind hozzájárulnak a regénynyelv komplexitásához. De a funkciójuk ennél is összetettebb: megidézik a lovagregény narratív sémáját is. Hiszen a Sinistra körzet a keresés és szabadítás története is lehetne, a főhős egy ármányos asszony, Coca „birodalmában” próbálja a fogadott fiát megtalálni és megszabadítani.

Ahogy a lovagregényekben, úgy a Sinistra körzetében is a név és viselője közti ellentmondásos viszony jelzi az identitás problematikusságát. A Grált kereső hősök sokszor nem ismerik világosan a származásukat, lovagi, vagyis igazi nevüket csakis valamilyen hőstett során szerezhetik meg.
Bodor Sinistra körzetében a politikai megbízottak gyakorolják a családfők, királyok, varázslók hagyományos névadó, identitásteremtő feladatát: mindenkit előírásosan „törzskönyveznek”, aki a körzetbe beteszi a lábát. Az „ezredesek” identitásteremtő hatalma megfellebbezhetetlen, senkinek nem jut eszébe a „kapott” nevet kétségbe vonni. A lakosok a nyakukra, csuklójukra, lábukra illesztett „dögcédulákon” hordják a hatalmasok által rájuk ruházott nevüket. A Sinistra körzet világába csak az illeszkedhet be könnyedén, aki a korábbi identitását már elvesztette.

– És mi a neve?
– Nem tudom. Elvesztek az irataim.
– Akkor jó. Minden rendben. (24.)

Bár a körzet urai igyekeznek mindenkit átnevezni, név és egyén, jelölő és jelölt viszonya azért mindvégig ellentmondásos és zavarba ejtő marad. Ebben a világban a „doktor” vagy „ezredes” titulus nem feltétlenül jelent végzettséget vagy katonai rangot. Géza Kökény nevét egy éjjeliőr és egy hajdanvolt „hős medvész” is viseli – az utóbbi már meghalt, de mégiscsak jelenvaló, hisz a szobra ott áll a körzet közepén.  Vagy az éjjeliőr és a szobor ugyanaz a személy lenne? A szobor amolyan reduplikáció[5]? Egyesek, mint Coca Mavrodin és Connie Illafeld egyszerre több nevet viselnek, miközben az egypetéjű ikrek mindegyikét Hamza Petrikának nevezik.
Bármivel is próbálkozik a hatóság, nem a dögcédulákon szereplő név, hanem a szag teszi az egyént összetéveszthetetlenné és egyénivé. Dobrin Cityben nincs közvilágítás, éjszaka a szagukról ismerik fel egymást az emberek. A havazás és szélmozgás (tulajdonképpen a szagok is) felülírják a körzet határait. Még a „láthatatlan medvéket”[6] is a szaguk teszi valamiképp láthatóvá vagy jelenvalóvá. (A medvék gondozójának Oleinek dokinak „vad, émelyítő állatszaga volt, mint egy lehugyozott bokornak” 82.) És a szagot, ezt a legfőbb, meglehetősen állatias identitás-jelölőt a hatalom, de még a halál sem törölheti el. A körzet parancsnoka, Coca Mavrodin-Mahmudia ezredesnő matt, mint „egy moly, egy éjszakai lepke”, és jellemzően (csakis rá jellemzően) féreg- és egérszagú. Mikor Coca jégtuskóba fagy, a teste – és természetesen a neve – is elenyészik, de hatalmi jelvénye és jellegzetes „bogárszaga” hosszú ideig megmarad.

Évekkel később, Dobrinban jártamkor hallottam, maga is milyen talányos módon végezte. Ültében elaludt az erdőn, ott lepte meg az ónos eső, s ő mozdulatlanul, mint egy alvó lepke, a rárakódó jégcseppek üvegébe fagyott. A jégtuskót később a szél fölborította, széttört darabokra, és egyszerűen elolvadt. Helyén csak egy ázott, bogárszagú, ezredesi csillagokkal teletűzdelt rongykupac maradt. (43.)

Az érzékelők közösségében, vagyis a Sinistra körzetben (ahol a szagok mindenkit lelepleznek) a nemzetiségek nem jelentenek valódi választóvonalat. Elég sok, a mű multikulturalizmusát boncolgató tanulmány született,[7] ám én úgy látom, német, lengyel, magyar, román, ukrán, török kereszt- vagy vezetéknevekhez nem kötődik semmiféle egyéni, az adott kulturális beágyazottság által meghatározott tapasztalat. Béla Bundasian, Andrej Bodor, Zoltán Marmorstein sem „magyarabb”, mint a körzet többi lakója. Mintha a nyelv tényleg amolyan rituális tulajdonnévként működne[8]. Az etnikumnál még a műveltség vagy a múltban élvezett kiváltságos helyzet, az „úriemberség” is inkább meghatározza az egyént. (A „meghatározza” szóval persze csínján kell bánnunk. Inkább arról van szó, hogy mint a vallás, a régebbi kulturális diskurzusok sem mentek egészen feledésbe.)
De igaz-e mindez a nemekre? Elvirát tényleg a neme miatt nem engedi beszállni Mustafa Mukkermann a kamionba („régen megesküdött, nőt nem szállít” 143.), de például a körzetet irányító Coca „kisasszony” esetében már keverednek a férfi és női szerepek. Coca asszony is, katona is. „Talányos asszony, szeszélyes katona volt Coca Mavrodin-Mahmudia: úgy tűnt, csak játszadozik velem, közben meg akart tartani”, állítja Andrej (43). A nemi meghatározottság más esetekben sem számít döntőnek: ő évek múlva sötétkék selyemszalaggal átkötött konttyal tér vissza Görögországból (156.).
A körzet lakói az idegent rögtön „kiszagolják”, mintha a „mi” és az „ők” között a szag jelentene átjárhatatlan válaszvonalat[9]. De milyen is az a bizonyos idegenszag, amitől Elvira férje, Severin Spiridon oly szomorú és zaklatott lesz, hogy képtelen egyedül tölteni az éjszakát? A körzet lakói felkavarónak, nyugtalanítónak érzékelik a „várótermek félelmetes szagát” (132.), a nagyváros „tetűporos, szeszgőzös, fojtó illatát” (133.). Úgy tűnik, a körzet lakói minden olyan szagelegyet (pl. „váróterem”) rettenetesnek, természetellenesnek és undorítónak tartanak, mely lehetetlenné teszi az egyéni azonosítást.  Ez az undor arra utal, hogy a szereplők mégsem teljesen animálisak, a szaglásuk nem annyira kifinomult, mint pl. a kutyáké.
Mintha a személyiség legsajátabb része, a lélek valamiféle fludium lenne – ilyen értelemben a lélek emlékeztet is kicsit a bokrok közt „lappangó” tunguz náthára. A Sinistra körzetben nemcsak a lélek vagy a járvány jelenhet meg illatként, párafoltként, hanem a tavasz is, melynek „illatai úszkálnak a levegőben” (133.)[10]  De nemcsak a kellemes illatok helyettesíthetik az egyént (vagy magát a körzetet, aminek a „lelke” talán szintén valamiféle illat lehet.). Tudjuk, hogy a halni induló Hamza Petrika „mint akiből éppen a lélek távozik, útközben nagyokat szellentett” 90.
Mint a középkori vallásos lírában és táblafestészetben, a lélek nemcsak illatként, párafoltként „áradhat”, hanem megjelenhet tündöklő fénysugárként is. Borcan ezredes az őt megfigyelő szemtanúk, Nikifor Tescovina gyerekei szerint ragyogóan áttetsző lesz a halál közelségétől, a körvonalai remegnek, csillog még a „szép nagy füle” is (71.)
Ez a középkorias lélekképzet legszebben talán Bodor másik művében, A Verhovina madarainak Nika Karanika-fejezetében jelenik meg, jellemzően egy szent hely romjainál, a villámsújtotta Szent Vazelina kápolnában: „A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.”[11]”
Ez a fajta lʹaurea, „aura” leggyakrabban a provanszál trubadúrok tavaszi nyitóképeiben, a szerelmi vallomásokat bevezető Natureingangokban jelenik meg. Ezekben híres nyitóstrófákban leggyakrabban csak az „édes szél”, lʹaurea doussa, vagyis a láthatatlan, mégis érzéki tavaszi levegő és a hófehér galagonyavirág (albespi) utal a másik jelenlétére. A Sinistra körzetben két majdnem szabályos tavaszi nyitóképre is rábukkanhatunk. Béla Bundasian és a „buja tündér”, Connie Illafeld a tavaszi virágzás, madárcsattogás idején pillantja meg egymást, az idillből a tavaszi nyitóképek másik kötelező eleme, a patak (forrás) sem hiányzik. ”Virágvasárnap, valami ilyesmi” (95.) jegyzi meg az elbeszélő lakonikusan. Itt megjegyezném, hogy mintha ezek a tavaszi nyitóképek Mustafa Mukkermann szavaival csak „betanult szólamok” vagy amolyan idézetek lennének, nem különösebben érzékletesek.

Andrej Bodor és Connie Illafeld találkozásakor is húsvét idején, a legnagyobb madárcsattogás közepette kerül sor. A hölgy, a meztelen női test jelölője az udvari irodalomban a fehérség, nem véletlenül helyettesítheti a „másikat” a tavaszi nyitóképekben a hófehér galagonyavirág. Akit szeretünk, csakis hófehér lehet. Így aztán a főhős, Andrej Bodor alig ismeri fel az iroda előtt várakozó fekete „szőrösben” fia szerelmét, a hajdani „tündért”, Connie Illafeldet. (Aki aztán Oleinek doki pártfogásába kerül, akinek erős medveszagától amúgy irtóznak a fehérnépek 85.)
És végső soron maga a Sinistra körzet Borcan ezredes halála után egy „talányos”, sőt „szeszélyes” asszony, Coca birodalma. Coca parancsnok igazi szuverénként, élet-halál uraként próbál viselkedni (kihirdetteti például, hogy „idén a téli járvány elmarad”81. ), miközben beilleszkedése a körzet, a többértelmű jelek világába azért meglehetősen kudarcosnak tekinthető[12].
Az ezredesnő szexualitásával eddig kevés tanulmány foglalkozott. Coca amúgy csúnya, jelentéktelen, „matt” asszony, bogárszagú, fakó hangú („nem is gondolná róla az ember, hogy nő” 68., mondja az elbeszélő) ám alárendeltjeivel kisasszonynak szólíttatja magát, finomkodva beszél, és nagyon kedveli, ha beosztottjai becenevén, vagyis Cocaként emlegetik. Mindenki gondolataival, szándékaival, titkos terveivel tisztában van, és egy igen különös, a csodálatos kenyérszaporítást is megidéző jelenetben szó szerint tenyeréből eteti „hűséges alattvalóit”. A hal természetesen visszautal a legelső fejezetre, az ezredesnek halat hozó vörös kakasra.

– Harapjunk valamit – ajánlotta Coca Mavrodin. – Ma nem is akármi várja magukat, ebédre konzervet hoztam: hagymás pontyot árpakásával. Aztán, ha jóllaktak, szeretném, ha előkeresnék a dögcédulákat. Személyenként hármat kérek: egyet a nyakukban viseltek, mint maguk, egyet-egyet még külön a csuklón s a bokájukon. Megköszönném, ha sikerülne valamennyit betakarítani.
A konzervet köpenye zsebében hozta, meg sem kellett bontani, mert a folyadék útközben megfagyott, és a csavaros üveget szétvetette. A cserepek, szilánkok közül kibontotta a fagyott árpakásahengert, amelyből sötétkék uszonyok meredeztek, körmével tépdeste, darabokra, hogy tenyeréből csipegetni lehessen. (113.)

Coca ezredes nemcsak „szeszélyes” és „talányos”, hanem boszorkányos is. Megesküszik, hogy az engedetlen Béla Bundasianra baglyokat, denevéreket küld, hogy „cincogjanak és huhogjanak a fülébe”, és így bírják menekülésre (140.). A baglyok és a denevérek a törpékkel, griffekkel, (hatszáz kilós) óriásokkal együtt jól illenek a Sinistra körzet a lovagregények mesebeli lényekkel teli, csodás atmoszférát is megidéző világába.
Ez a középkorias parancsnok, a Sinistra körzet úrnője (vagy inkább királynője) az egyik legnagyobb középkori regényhősnő, Izolda nevét viseli. A regény törpéjét, Gabriel Dunkát is el lehet helyezni ebben az összefüggésrendszerben úgy, mint a Trisztán-történet legnagyobb intrikusa, Márk király besúgója, a szerelmesek esküdt ellensége Frocin, a törpe.

A titkosszolgálatokkal lepaktáló, a szerelmét, Elvirát meztelenül az út szélén hagyó Andrej Bodor morálisan persze a legkevésbé sem hasonlít a lovagi hűség és kiválóság eszményképeire, Perceval, Yvain vagy Lancelot lovagra. Ráadásul tudjuk, hogy az ilyen Andrejhez hasonló, idősödő, éltes férfiak csak mellékszereplők lehetnek a lovagi beavatás-történetekben (melyek nagy részét ma a young adult-irodalomhoz sorolnánk). De a lovagokhoz hasonlóan Andrejnek is van küldetése, ő a nevelt fiát, Béla Bundasiant akarja egy gonosz asszony, Coca hatalmától megszabadítani. A fia megmentéséért változtat nevet, költözik be a körzetbe – hogy aztán gyorsan beletörődjön abba, hogy nevelt fia, Béla Bundasian nem akar vele tartani.
A Sinistra körzet tulajdonképpen egy bukással végződő queste-, vagyis keresés-történet (amolyan ironikus családregény) amely felépítésében, motívumaiban mégiscsak megidézi a francia Queste del Saint Graalt vagy Wolfram von Eschenbach Parsifalját[13]. A lovagregényekben meglepően gyakori, hogy egy homályos hátterű fiú tűzön-vízen keresztül igyekszik az édesapját (és rajta keresztül a nevét és az identitását) megtalálni.[14] Valamiképpen megpróbál nevet szerezni az apa keresése közben – ám Bodor regényében, a Sinistra körzetben megfordul ez a hagyományos szereposztás: itt az apa próbálja a fia titkait kikutatni, és őt a körzetből, a veszedelemből kimenteni.
Nagyon kevéssé ismerjük meg Andrej nevelt gyermekét – „kicsit érzékeny fiú”, jegyzi meg róla Géza Hutira. Béla Bundasian, a fiú azonban a legkevésbé sem látszik megbocsátani, hogy Andrej Bodor leleplezi a titkait, beleolvas a naplójába, és becserkészi őt a búvóhelyén, ebben a szigorúan titkos körzetben, ahol ő szíve szerint sem külföldiekkel, sem belföldiekkel nem akarna kapcsolatot tartani. Tulajdonképpen zokon veszi, hogy a szabadító szerepében tetszelgő nevelőapa amolyan hatóságként vagy titkosszolgálatként lép fel vele szemben. Andrej, a főhős nem képes áthidalni a köztük tátongó szakadékokat – utolsó beszélgetésükre egyébként épp egy hegygerincen, vagyis a „szakadék szélén” kerül sor.
A név és az identitás bizonytalansága nyilván összefügg a családi kötelékek hiányával vagy illuzórikus természetével. Egyetlen klasszikus család (apa, anya, gyerekek) nincs a Sinistra körzetben. Elvira Spiridon elhagyja a férjét, mikor megpróbál Andrejjel elszökni, Géza Hutira a szabadulásért cserébe eladná a lányait. A nem vérségi kapcsolaton alapuló vonzalmak pedig egyoldalúak, bármikor felszámolhatók, mint az ikrek kötődése Oleinek dokihoz vagy Béla Bundasian ragaszkodása Géza Hutirához.
A klasszikus lovagregények a fiú és a fiúság megdicsőüléséről szólnak, a Sinistra körzet pedig a családi kötelékek gyengeségéről, az apa, egy rossz, besúgóvá lett, a saját fia nőjét is megkívánó fogadott (vagy inkább önjelölt) apa bukásáról.

Első megjelenés: A körzet poétikái – Tanulmányok Bodor Ádám életművéről. Szerkesztette: Lőrincz Csongor, Smid Róbert.  Prae.hu. 2024.

[1] A későbbi hivatkozások a regény első kiadására vonatkoznak. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Egy regény fejezetei.  Budapest, Magvető, 1992.

[2] Bán Zoltán András valamifajta sunyiságot vél ebben a nyelvhasználatban felfedezni. „E megszólalásokban mindig ott rejlik a visszavonulás, a jelentés visszavonásának lehetősége – sunyi ez a nyelv. E nyelvkönyvekből, illemtanokból ittragadt szólások eszelősnek tűnnek a rémületesen lezüllött környezetben. Az itt használt idióma nem a közlés, a vágyak, az érzelmek nyelve tehát, de – megfelelve a világ általánosan forgatókönyvszerű jellegének – rituális nyelv, vagyis ugyancsak a koholmányok világához tartozik.” ( Bán Zoltán András: A főmű – In: Kritika 1992. VII. 308-309., 309.)

[3] Coca ellentéte bizonyos értelemben a „vén csataló”, Aranka Westin. Ő mintha nyíltan – vagy l4galábbis nyíltabban — beszélne a tabukról is. („Andrej, Andrej, bele ne keveredjék valamibe. Mindenki tudja, hogy magánál hagyott egy tasakot” 12.) Úgy tűnik, a Sinistra világához nemcsak a gyors regiszterváltások, hanem az egymás mellett párhuzamosan élő beszédmódok is hozzátartoznak.

[4] Sokan, mint Borcan ezredes vagy Severin Spiridon messzelátóval járnak-kelnek, de mi, olvasók soha nem találkozunk medvékkel, pedig az ő ellátásukra szerveződött a rezervátum. Ugyanez a helyzet a tunguz náthával: többször érezteti az elbeszélő, hogy a járvány „ólálkodik”, sőt bujkál” a szereplők körül vagy a Dobrin körüli bokrokban, de persze nem „látjuk”, és még a betegség lefolyásáról sem tudunk meg semmi biztosat. A többször is megjelenő – vagyis nem megjelenő, hiszen a föld alatt rejtőzködő – a Kolinda-erdőt behálózó „búvópatak” pedig talán még a járványnál is metaforikusabb. Minderről ld. Smid Róbert: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023, VI, 48-69. és Lőrincz Csongor: Környezeti poétika (Bodor Ádám: Sinistra körzet) – In: Alföld, 2023, VI, 35-47.

[5]Radvánszky Anikó: Az ember természete és a természet embere – In: A magyar irodalom történetei III., 1920-tól napjainkig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály és Veres András, Gondolat Kiadó, Budapest, 1997. 816-831., 819.

[6] A medvék „kitakarásáról” ld. Smid Róbert: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023, VI, 48-69., 64-65.

[7] Néhány ezek közül: Márton László: Az elátkozott peremvidék. Bodor Ádám: Sinistra körzet – In: Holmi, 1992/12, 1873– 1880., Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám. Pozsony, Kalligram, 1998., H. Nagy Péter: Dezintegráció és identitászavar – In: Tapasztalatcsere – Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2005. 106-113., Bányai Éva: Térképzetek, ​névtérképek, határidentitások. Kolozsvár, Kom-Press, 2011.

[8] A nevekről, a nyelvkről és a fordítás / fordíthatóság problémájáról részletesen ír Lőrincz Csongor a Verhovina kapcsán: Elbeszélés és fordítás – Bodor Ádám: Verhovina madara –  In: Tiszatáj, 2021, XII. 85-99.

[9] A szagokról még ld. Dánél Mónika: Érzékek természete, közvetített természet a Sinistra körzetben. Haptikus befogadás – szagok nyomában – In: Híd, 2012/III. 45-53.

[10] De ilyenek az emberi nyelvek is. „Bejön az a levegővel az ablakon” (50.), állítja Mustafa Mukkerman kamionos.

[11] Budapest, Magvető, 2011. 58-59.

[12] Erről igen részletesen ír Lőrincz Csongor a Mustafa Mukkermann-fejezet kapcsán. Határpolitikák. A Sinistra körzet egyik fejezetéről — In: Irodalmi szemle. 2023. V. https://irodalmiszemle.sk/2022/05/lorincz-csongor-hatarpolitikak-a-sinistra-korzet-egyik-fejezeterol- — In: Irodalmi szemle. 2023. V. Coca sikertelen szuverenitásgesztusairól ld. még: SMID RÓBERT: Egy körzet természetrajza (Zoopoétika Bodor Ádám regénytrilógiájában) – In: Alföld, 2023. Jún. 48-69. különösen 56-58.

[13]  Az Artúr-regények hemzsegnek a fattyaktól (Mordred, Galahad, Feirefiz stb.), vagy az olyan hősöktől, akik a rokonsági hálójukkal, származásukkal nincsenek tisztában (pl. Perceval), és ez számos bonyodalom forrása lesz. A Grált elnyerő, törvénytelen születésű „szent lovag”, Galahad keresése, azaz questéje végig összefügg a házasságtörő apa, Lancelot bűneivel való szembesüléssel, és tekinthető egyfajta nyomozásnak is. A származás, a genealógia, az „apakeresés””narratív funkcióiról az Artúr-regényekben bővebben ld. a Johannes Keller, Michael Mecklenburg, Matthias Meyer által összeállított tanulmánykötetet (Das Abenteuer der Genealogie: Vater-Sohn Beziehungen im Mittelalter, Göttingen, 2006.) Az apakeresés, a törvénytelen fiú és az édesapa egymásra találása ennél is központibb szerepet kap a spanyol lovagregényekben. Ennek legszebb példája talán a Cervantes által is nagyra tartott Amadís de Gaula, ahol király a kalandok végén „ráismer” felnőtt fiára. A törvénytelen fiúknak az ilyen színpadias, az elbeszélés csúcspontjának (és persze a világrend helyreállításának) számító egymásra találások előtt persze nyilvánosan bizonyítaniuk kell a hősiességüket. Ennek a spanyol lovagregényekben igen kidolgozott narratív sémái vannak. Minderről bővebben ld. Daniel Gutiérrez Trápaga: Genealogías, poéticas y estructuras de los libros de caballerías del Amadís a los Espejos de príncipes: una propuesta de metodología para la investigación del género – In: Historias Fingidas, Verona, 2022/X. 137-155.

[14] Én úgy vélem, hogy a magyar irodalomra oly jellemző apakeresős, az apa személyét és múltját a középpontba állító elbeszéléseknek is a középkor az egyik forrása.