Bánki Éva összes bejegyzése

Boti, a költő

Kiss-Farkasnak rossz napja volt. Délelőtt a sógora kocsiját vitte vizsgáztatni, délután a személyigazolványát intézte az Okmányirodában, aztán órákig ült a hetes buszon a dugóban…  csak nyúlt-nyúlt az idő, mint egy Duna-parton tekergő, hatalmas kígyó, és nem látszott a vége.
Otthon érte az üzenet, középső gyereke, Boti megnyert egy irodalmi pályázatot.
– De hiszen csak kilenc éves! – hördült fel Kiss-Farkas a telefonban. – Miféle versek! Ilyen nincs is, ez abszurdum!
Gyorsan hívta a feleségét, de Erika ki volt kapcsolva, hívta az anyósát, végül – kínjában – a kislányát, Lénát, de senkit sem ért el.
Botinak, a fiának nem volt telefonja.
De hát miért lenne akkora képtelenség?, töprengett. Ha vannak gyermeteg lelkű költők, akkor miért ne lehetnének a költők közt gyermekek? Miért ne írhatna egy kilenc éves fiú is tökéletes verseket? Kiss Botond, Kiss Botond, Kiss Botond… Egy negyedik osztályos tanuló! Micsoda meglepetés! Kiss-Farkas végigdőlt a kanapén, és a legszigorúbban végigolvasta a fia neten keringő verseit.
Üres poénok, semmi különös.
Mikor az ötödiket olvasta, átfutott rajta a boldog felismerés, hogy ezeket a fia  csak kimásolta valahonnan. Ügyes kisfiúként csúfot űzött néhány sznob szerkesztőből. Az ő Botond fia egy elmés trükkel leleplezi… de mit leplez le egy kilenc éves? Abszurdum. Ez ugyanakkora abszurdum, mint a költészet
A hatodik versnél tartott, mikor visszahívta Erika, a felesége.
Ő mindig jó anya volt, neki a gyerekei az elsők, ő értük él, mindig rájuk gondol, magyarázkodott, mintha nyilvánosan rajta kapták volna valami mulasztáson. Három gyerek, igen: Léna, Boti, Samu. És ő mindig erején felül. Mindig maximálisan… Boti is mindent megkapott! Figyelmet, szeretetet, törődést. Intellektuális pluszt.
– Nagyszerű dolog ez a díj, büszkének kell Botira lennünk – mondta Erika bizonytalanul.

Kiss-Farkas Sándor, bár nem élt a családjával, egyáltalán nem volt hanyag apa. Mint sokat nélkülöző dramaturg természetesen nem engedhette meg, hogy anyagilag is méltóképp támogassa Erikáékat. De szerencsére az édesapja, a befutott építész nem viselhette el, hogy az unokái nélkülözzenek. Az öreg mániája volt a Botond név, és mivel nehezményezte, hogy a fia, Kiss Sándor beillesztette a nevébe a Farkast, ezért a fia kénytelen volt az unoka nevében kompromisszum-késznek mutatkozni.
Így lett Botiból Boti.
Kiss Botond. Kiss Botond. Kiss – és hozzá  Botond! Te jó ég!
Kiss-Farkas hátradőlt, és újra elolvasta a verseket. Aztán újra és újra.
Hát semmi értelmük, az biztos. Csak egy kis  ingyom-bingyom tá libe.
Hamarosan telefonált az egyik legközelebbi barátja, és kérte, meséljen valamit a kis zseniről.
– Ó, öregem! Ez valami abszurdum! – dadogta Kiss-Farkas, és félszegen  bontotta a vonalat.

Erikának igaza van, mind a ketten sokat tettek a gyerekekért.
Lénát hetente háromszor kellett jazz-balettre vinni, előtte-utána elviselni a hisztijeit, fellépőruhát csináltatni, ide-oda kísérgetni. Samu autista volt, Erika feladta az állását, hogy éjjel-nappal fejlesztésekre hordhassa, hogy blogot írjon Samuról és a magyar oktatásügy siralmas állapotáról. Erika nemcsak anya volt, hanem híres és tiszteletre méltó aktivista is
A szendvicsgyereknek, Botinak persze nem volt könnyű két ilyen különleges gyerek mellett: Sándor csak annyit tudott a fiáról, hogy a 33-as a lába, kicsit nagy a füle, él-hal a minecraft-ért, és hogy semmi baj nincs vele az iskolában. Hogy megfelelt, jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt. Boti többnyire jól megfelelt. De hogy kik a barátai és mi van vele…? Tutá libe má libe. Közepes fiú, középső gyerek.
Tárcsázta Erikáék vonalas számát, hogy viccelődve gratuláljon a díjhoz, és megkérdezze a fiától, hogy hogy van.
– Semmi különös – mondta a gyerek.
Mikor visszafordult a laptopjához, Boti megosztásai már 350-nél tartottak.

Másnap Kiss-Farkas Sándorból Kiss Boti édesapja lett.
Szerkesztők hívogatták, aztán egy unokatestvér az állami tévéből, majd az a színházigazgató, aki kirúgta két éve, és most az orrát szívogatva kifejtette, hogy „mennyire irigyli”.
Ő meg közben újra és újra elolvasta a verseket. Mást amúgy nem olvashatott a neten: ha kinyitotta facebookot, minden percben a fia díjnyertes versei jöttek vele szemben, mintha őt akarnák elnyelni.
Kilenc éves, ugye? Ez valami abszurdum.
Szép lassan azért kiderült, hogy hogyan kerültek ezek a kis, Boti-féle ingyom-bingyomok, játékos versikék a szerkesztőségekbe. Kiara nénit  helyettesítette a 4/A-ban Ági néni, Ági nénit aztán Adrienn néni, aki Boti verseit benevezte az iskolai Ki mit tud-ra. A Ki mit tud zsűrijében ott ült egy izgága öregdiák, aki javasolta Adrienn néninek, hogy Boti verseit küldjék el egy irodalmi pályázatra. Meg is mondta, hova.
Kiss-Farkas most természetesen botrányt kavarhatott volna – de Adrienn néni meghurcolása azt a hitet kelthetné, hogy nem örül a fia sikerének. Pedig , a fene vigye el, dehogynem!
Rápislantott a facebookra: a versek már hétszáz megosztásnál tartottak.
Ez már tényleg abszurdum! Boti óvodás korában felolvasta a betegágynál Weöres Bóbitáját, aztán néhány népmesét és egy kalózos mesekönyvet, amit az egyik színházi kollégája tukmált rá, de Boti csak udvariasan unatkozott. Egyetlen vers sem váltott ki belőle nagyobb lelkesedést, mint a Csodák palotája vagy az Állatkert. Kiss-Farkas akkor becsapva és megalázva érezte magát. De nem annyira, mint a díjnyertes pályázat után.
Délután már apja, Kiss Zoltán vidéki építészirodájába is eljutott a hír.
Hát ez hihetetlen, nem? Jobban kéne vigyáznunk erre a  kis gyöngyszemre. Az öreg lelkesedése nem ismert határt: ha egy gyerek kilenc évesen megnyer Magyarországon egy költőversenyt, akkor tíz év múlva már akármit megnyerhet. Talán külföldre kéne vinni, egy jónevű magániskolába. Boti lesz az angol nyelvterület legnagyobb költője. Egy új Shakespeare. Csak vigyázni kell rá.
És bár az öreg egy rendkívüli összeget átutalt a számlájára, Kiss-Farkasnak esze ágában nem volt az iskolából kivenni a fiát. Viszont visszaköltözött Erikához, mintha valamelyik gyerek – vagy maga Erika – halálosan beteg lenne.
Mert valakinek irányítani kell a dolgokat.
Kézben tartani. Becsatornázni.
Mit szólsz, Boti ehhez a Pilinszky-vershez? Hogy tetszik neked?
Boti udvariasan és félénken felelgetett, és Kiss-Farkasnak az volt az érzése, a fia talán még azt sem gondolja, hogy a versei, amikből manapság akkora hűhót csinálnak, olyanfélék, mint amikkel tele van az irodalom tankönyve.
A minecraftos barátait pedig nem érdekelte a költészet.
– És kik ezek a minecraftos barátok? – kérdezte Kiss-Farkas.
– Orange-Eszti. Crocodilus 17. CreepyShake. Jó fejek.
– Ó! – mondta Kiss-Farkas Sándor. – De kik ezek?
Boti sem tudta. Pedig a minecraft és az anyja laptopja jelentette a kapcsolatot az igazi valósággal. Ami azt illeti, Botinak naplója vagy kéziratai sem voltak, a verseit fejben tartotta.  – Mi értelme lenne leírni azt, ami már arra sem elég jó, hogy emlékezzünk rá? – magyarázta.
Boti elhitte, hogy az ötletek áradata kitart az élete végéig. Hogy minden nap lesz jobb, lesz másik. Hogy elég reggel felébredni, és kezdődik az “áradás”.
Kiss-Farkas péntekenként felolvasóestekre vitte a fiát.
Boti a kicsit manószerű arcával, az elálló füleivel ott ült a közönség első soraiban. Udvariasan és félénken. Mint valami kis zombi, gondolta szégyenkezve az édesapja.
– Alig hiszem el! Te vagy a kis Botika? – kérdezgették öregedő költőnők a felolvasások szüneteiben.
Gyengéden a tarkóját simogatták, a fülét húzogattak, némelyek a keblükre is vonták, mintha Boti nem egy kisfiú, hanem egy rózsaszín malacka lenne.
– Istenem! Alig hiszem el!
Kérdezgették, hogy hány kiló, ki a kedvenc költője, és hogy mit álmodott tegnap. És nem jönne el, hogy néhány aranyos, kis abszurdot felolvasson a saját költői estjükön?
Az aranyos, kis abszurdok szerzője udvariasan és félénken hallgatott. Este kilenckor már rettenetes fáradt volt, az ágyába vagy a minecraftos barátai közé kívánkozott.
– Igen, igen – hajtogatta engedelmesen.
Kiss-Farkas megígérte a hölgyeknek, hogy ő lesz az, aki a fia jelenlétében majd felolvas a verseiből. Mert nem akarja a sok nyilvános szerepléssel a fiát tönkretenni. Ő még egy kisfiú, mindene a foci, a minecraft, ezt tiszteletben kell tartani.
Kiss-Farkas Sándort ezek után már senki sem hívta Kiss-Farkasnak. A nevéből kihullott a „farkas”, Kiss Sándor lett, a csodálatos és zseniális Kiss Boti édesapja. A legodaadóbb, a legigazabb apa.
Erikával eldöntötték, hogy a „körülményekre való tekintettel” felújítják a fürdőszobájukat, és vesznek egy saját laptopot Botinak. Hogy Olaszországba mennek nyaralni az „atmoszféra” miatt. Az öreg Kiss amúgy egy használt autót ajánlott fel, ha Boti eljön az ő szülővárosába, és ad egy „szép interjút” a megyei újságnak. A verseket természetesen mindig Kiss-Farkas Sándor olvasta fel, és ő nyilatkozott – Boti nevében – a megyei újságnak. A tévébe is együtt mentek, ahol Boti a szerénységével mindenkit „megigézett”.
Igen-nem. Igen-nem.  Boti soha nem felelt egyebet.
A rendes tyúkok naponta egy tojást tojnak, de Kiss-Farkas naponta két verset is ki tudott a fiából préselni, egyet reggel és egyet este.
Soha nem beszélgettek egymással, mert ami azt illeti, a zseniális Botit egy cseppet sem érdekelte a kultúra. Boti csak úgy írt verseket, mint ahogy mások futnak vagy levegőt vesznek. Az apja színházi bemutatóját ugyanolyan udvariasan ülte végig, mit a saját felolvasásait. – Olyan kis szerény a fiad, meg kell enni – mondták Kiss-Farkas kolléganői.
Megenni, megenni, megenni. Boti egyre soványabb lett, mintha az emberek a pillantásaikkal is harapnának belőle.
Kiss-Farkas Sándor csak mosolygott. Lenézte a fiát, miközben rettegett is tőle.

A szereplésekért Boti egyetlen dolgot kért, hogy szombatonként nyugodtan focizhasson a haverjaival. – Hál’ istennek! Ugyanolyan kisfiú, mint a többi – mosolygott Erika.
De Kiss-Farkas Sándor tudta, hogy ez nem igaz.
Az ő fia nem ugyanolyan, halálra sebezte ez a pályázat. Ahogy Boti kitette a lábát, Léna rákezdte, hogy a szülei úgy odavannak ezért a hólyagért, hogy már azt sem vennék észre, ha ő holtan esne össze… Aztán pár perc múlva Samu, a legkisebb kapott dührohamot, mert az apja hazaköltözésével nagy lett a felfordulás, nem talál semmit. Ó, dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind!
Kiss-Farkas arra gondolt, hogy fiát a titokzatos Orange-Esztin, Crocodiluson, CreepyShake-en kívül senki sem szereti. De ez a gondolat ijesztő volt és értelmetlen. Erika, aki Boti „feltűnése” óta amolyan pedagógiai tekintélynek számított a neten, kifejtette, hogy itt az ideje, hogy egy nagyobb és rendesebb lakásba költözzenek.
Itt az ideje, itt az ideje, itt az ideje. Kiss-Farkas Sándor nem morfondírozhatott ezen sokáig, mert a fia hamarabb jött vissza a focipályáról: valaki beletalpalt a sípcsontjába.
– Drága kicsikém! – hajtogatta Erika. – Drága kisfiam! Hidd el, neked ez meg sem kottyan! Gyere csak, megsimizem neked!
Hogy mi kottyan meg a fiának, azon Kiss-Farkas is már sokat gondolkodott. A középső gyereke lába minden ütéstől megduzzadt és bevörösödött, mintha Boti egészen másféle anyagból lenne, mint ők négyen, a „farkasok”. És Kiss-Farkas éjszakánként érezte a falakon át, hogy a fia nem tud a kíntól aludni. De nem mert átmenni a gyerekszobába, hisz mi van, ha csak képzelődik, ha csak szeretné, hogy Boti meglakoljon a zárkózottságáért… Igaz, most sokkal sápadtabb és soványabb is, mint a múlt hónapban… És valahogy fülesebb lett, mert azok a nagy, elálló fülei mintha maguktól nőnének, miközben a gyerek lassan zsugorodik össze.
– Nem akarod, hogy valamit felolvassak, kisfiam? Nem ennél valami különlegeset vacsorára?
Nem, ma nem. És mintha minecraft sem létezne, Boti magzatpózban lehevert az ágyra, és a falvédő mintáit bámulta.
Szerdán a legnagyobb irodalmi lap hozta le Boti „tréfás abszurdjait”, illett hát elmenni a bemutatójukra.  A hét második felében Boti nem ment iskolába, hogy péntek estére friss és kipihent legyen. De a nagypapának így is csalódást okozott, olyan sápadt volt, kicsi és elgyötört. Ám ez a gyötrelem valahogy hitelessé is tette a költészetét. Akárki nem tud kilenc évesen ilyen verseket írni, ám ez a vértanúhoz hasonló, angyalszerűen sápadt kisgyerek, talán igen.
– Beletalpaltak a vádlidba? – szörnyülködött a nagymama. – Ó, kisfiam! Az ilyesmi egy rendes gyereknek meg se kottyan.
Erika nevetett. Mert aki focizik, az normális. Az pont olyan, mint a többi.  Hát, persze. Katonadolog.

Vasárnapra Boti másik lába is megfájdult, a pupillája a szenvedéstől összeszűkült, a szeme nem is acélkék volt, hanem haragos fekete. Megváltozhat valakinek kilenc éves korában a szeme színe? Kiss-Farkas nem tudta. Ahogy még mindig nem tudta, írhat-e valaki kilenc évesen ennyire jó verseket. És ha ír, akkor hogyan?
Elvitték megröntgenezni a lábát: semmi. Talán nő a gyerek, mondta a sebészorvos, ezért fájnak ennyire a végtagjai. Katonadolog, tűrni kell.
De Kiss-Farkas úgy látta, a fia az utóbbi hónapokban nem nőtt semmit, inkább összezsugorodott.
– Mint valami csúnya manó – mondta Léna elégedetten.
Kiss-Farkas tudta, hogy más orvosokat is meg kéne keresni, de készült egy bemutatóra, és neheztelt a fiára: csak duzzogj, kisfiam,  néma gyereknek az anyja sem érti…
A hét közepén az iskolaorvos telefonált, és dühöngve szidta a szülőket, akik ennyire felelőtlenül…, akik ilyen helyzetben sem…
– Milyen helyzetben? – kérdezte dadogva Kiss-Farkas.
Az iskolaorvos úgy beszélt, mintha valami katonai akcióról lenne szó.
Teljes vérkép. Kivizsgálás. Ha-la-dék-ta-la-nul.
– De nem ez a szegény kisfiú ír verseket? Hihetetlen kínokat tűrt összeszorított foggal! Tényleg különleges gyerek.

Nekem a gyerekeim az elsők, magyarázkodott Erika az onkológusnak.
A gyerekek, a gyerekek, a gyerekek! Mindent értük tettem!
Hideg, könnytelen decemberi nap volt, Kiss-Farkas nem tudott sírni, csak tántorgott. Ez nem lehet igaz! Ez abszurdum!
– Van ilyen – mondta az orvos. – A ráknak egy különösen agresszív fajtája, nem is olyan könnyű felismerni.
Kiss-Farkas este visszament a kórházba, hogy megkérdezze Botit, van-e új vers… hogy hogy érzi magát, hogy nem enne-e valami különlegeset, hogy nem akarja-e, hogy felolvasson valamit.
De nem volt semmi: a gyerek magzatpózban hevert az ágyon, a pupillája egy tűhegynyi ponttá zsugorodott.
Már egyáltalán nem válaszolt.
Többször Kiss-Farkas nem is látogatta meg. Erika maradt Botival a kórházban, ahogy az természetes, ő pedig rohant haza, hogy estére pizzát rendeljen a gyerekeknek, kezelje Samu dührohamait, felkészítse Lénát a holnapi fellépésre. Meg aztán jön a vízvezetékszerelő, mielőbb el kell dönteni, hogy lemondják-e a felújítást. Meg egyáltalán… ott a két gyerek.
– Azt mondják az orvosok – sikoltozott a telefonban egy hét múlva Erika –, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra! Hogy fel kell kell készülnünk! Érted ezt?
– Fel kell készülnünk – mormolta tompán Kiss-Farkas. – Ez abszurdum!
Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk, fel kell készülnünk.
Hónapok óta először álmodott: ugyanabban a dugóban ült a hetes buszon, mint aznap, mikor Boti megnyerte a pályázat. De most csoda történt: a kocsisor hirtelen megindult, a hetes buszon káromkodó-zsörtölődő utasok egymás vállának estek.
Másnap reggel a saját facebook-profiljával (a bélyegképe egy farkas) belépett Boti rajongói oldalára.
„Ez elképzelhetetlen” – kezdte a facebook-posztját, melyben hírt adott Boti rettenetes betegségéről, miközben megemlékezett a kisfia csodájáról, a Boti elméjében kavargó csodálatosnál csodálatosabb versekről, az ő mérhetetlen bánatáról. Mióta Boti az onkológián feküdt, valahogy könnyebben ment az írás. Bőbeszédűen újra rátért a csodára, amit Boti jelentett mindannyiuknak. Hogy Boti úgy írt verseket, ahogy más táncolt vagy szökdécselt. Aztán drámai tőmondatokban taglalta  a rájuk váró, szörnyűséges veszteséget.
Megnyomta a „közzététel” gombot, aztán könnyekkel a szemében még egyszer elolvasta a posztot.
Mire felnézett, legalább ötvenen osztották meg.

(Illusztráció: Paul Klee, Igor Melnikov)

Ha

Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még nem vagyok teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hoznék a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogy-hogy? Pedig isten bizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szemem. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért – , vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő, bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogy-hogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni, és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tőle. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye, nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom,  egy kis töltött paprikához?
Már nem szólok semmit.
Utálom őket.

Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek.
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámba, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégiscsak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben elvesztették volna a szüleim. Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
– Hogy-hogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
– Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törődve, közlöm, hogy kint eszem meg.
– Hát nem látod milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok, domesztosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég? Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha a nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni.  Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezőek az ujjaim. Sőt tetőtől-talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI, vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a védőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől-talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.

Illusztráció: Herbert Bayer fotómontázsa.

Első megjelenés: Látó. 2018.

http://www.lato.ro/publication.php/2018.%20okt%C3%B3ber/157/

 

Hajléktalan-labirintus

Nem, nem.
Szerintem sem helyes köztereken haldokolni. Aluljárók mélyén, számtalan ember jelenlétében vért köpni, hörögni, agonizálni – a köztereket nemcsak öregek és fiatalok, egészségesek és betegek használják, hanem – ugyanolyan jogon – óvodások is. Épp ezért nem helyes köztereken Sade márki legrafináltabb szerelmi gépezeteit újraépíteni a Filozófia a budoárban útmutatásai szerint.  Egy nyilvános tér nem budoár. Ha mégis így teszünk, a gyerekes családok kiköltöznek a belvárosból, és a város minden szeglete elgettósodik. Nem lesznek köz-tereink.
Nem, nem. Bár nem gondolom az utcát az önmegvalósítás teljesen nyílt terepének, a hatósági vegzálást is elítélem.  Pedig lehet egy csomó ésszerű szabályt hozni – tilos az utcán embert enni, tilos kutyánál nagyobb testű állatot (pl. struccot, elefántot) sétáltatni – de a túlszabályzás semmiképp sem civilizált. Talán érdemes abból kiindulni, nincs mindenkinek strucca vagy elefántja. És ha az embereknek van hol lakniuk, nem fognak az utcán haldokolni.
Nem, nem. Tényleg nem helyes azokkal tüntetni a hajléktalanokért, akik haladó tettnek gondolták komplett iparágak fölszámolását, munkásszállók bezárását, a „prolik” tönkretételét. Nem teljesen alaptalan azok baloldali meggyőződésében vagy akár empátiájában kételkedni, akik például „sértődötteknek” titulálják a rendszerváltás veszteseit. Még Mari nénit is, akinek ugyan tűzifára sem telik, a fia alkoholista, a lánya prostituált, de már harminc éve szép, egészséges, tévéstúdiókban terpeszkedő megmondók hirdetik neki, hogy mikor mitől kell elhatárolódni.
Nem, nem. A mai munkásosztály – a hajléktalanok többsége az átlagnál is rosszabb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező  hajdani munkás – ma nem a baloldal védence. Ha ezeken a “régi dolgozókon” múlt volna, akkor nyilván egy 1848-49 hagyományain alapuló baloldalt juttattak  volna a rendszerváltás után a hatalomba.  A mai baloldal nem is rendszerszinten védelmezi a munkavállalók és a munkából “kicsúszottak” érdekeit.
Nem, nem. Bár a nagypolitika (a rendszerváltás) teremtette meg a tömeges hajléktalanság feltételeit, de a saját hajléktalanságáról mindenki maga tehet. Hosszú betegség, nagy szerelem, alkohol, rossz, üzleti döntések, túl hosszú kölcsönszerződés, indokolatlan bizalom. A hajléktalansághoz vezető okok nem is mindig ellenszenvesek (nem a leghitványabb emberek azok, akiket a hozzátartozóik kiforgatnak a vagyonukból), de személyesnek mindig személyesek.
Ahogy a dzsungelben is elég egy rossz mozdulat, hogy az oroszlán letépje a fejed, egy aprócska figyelmetlenség, hogy hogy megmérgezd, tönkretedd, agyonüsd magad valamivel – ezek a balesetek is mind egyéniek. A jobboldaliak többsége szerint az ilyen „szerencsétleneket” be kell csukni valami biztonságos helyre, el kell takarítani őket, hogy ne legyenek szem előtt. Hogy ne mutassanak rossz példát a gyerekeinknek.
Nem, nem.  Én nem szeretem, amikor egy nagyváros – vagy a társadalom – olyan, mint egy dzsungel. Hogy egy tévedésért, egy bűnért, egy hosszú betegségért a teljes életünkkel fizetünk. A civilizáció azt is jelenti, hogy kaphatunk még egy esélyt – még egy oroszlánt, még egy életet, még egy hajlékot.  Nem, nem. Nem még egy kivilágított aluljárót, ahol nyugodtan megfagyhatunk. Nem kórházi ágyat félrecsúszott, de munkaképes emberként. Hanem esélyt. Jó szót.
Szociális bérlakást. Hajlékot.

Törik-szakad

Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.

 

Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html

Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina napló)

Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.

Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. A  címben szereplő “Szarasina” tulajdonképpen csak egy helynév, egy irodalmi utalás, nem magára az írónőre vonatkozik. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának. Az irodalomtörténet-írás többnyire Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként  ismeri a szerzőt[1]. Erre a korra amúgy jellemző, hogy a nőknek (még ha jelentős szerepet játszott is egy-egy császárnéi vagy császári udvar kulturális életében) nem maradt fenn a nevük, és még a történelmi feljegyzésekben vagy arisztokrata naplókban is csak “lány”-ként (“nő”-ként) aposztrofálták őket. Ennek ellenére én nem tudok elszakadni ettől a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Jellemző, hogy nagy nőírók életművei Japánban névtelen alkotásokként maradtak fenn. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) viszont az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében teljesítették ki magukat. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrákban ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette) is. Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb, vagy megállapíthatja épp ilyen ostobán, hogy a nyugat-európai középkor “értékesebb”, mert rugalmasabb.

Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása  miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –,  álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja. Takaszue lánya nem társadalmi regényt, hanem sajátos verses naplót ír.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:

Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.

Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.

[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató  Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.

Fogadj szót! (Fordított idő III.)

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski