Bánki Éva összes bejegyzése

Törik-szakad

Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.

 

Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html

Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina napló)

Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.

Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. A  címben szereplő “Szarasina” tulajdonképpen csak egy helynév, egy irodalmi utalás, nem magára az írónőre vonatkozik. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának. Az irodalomtörténet-írás többnyire Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként  ismeri a szerzőt[1]. Erre a korra amúgy jellemző, hogy a nőknek (még ha jelentős szerepet játszott is egy-egy császárnéi vagy császári udvar kulturális életében) nem maradt fenn a nevük, és még a történelmi feljegyzésekben vagy arisztokrata naplókban is csak “lány”-ként (“nő”-ként) aposztrofálták őket. Ennek ellenére én nem tudok elszakadni ettől a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Jellemző, hogy nagy nőírók életművei Japánban névtelen alkotásokként maradtak fenn. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) viszont az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében teljesítették ki magukat. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrákban ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette) is. Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb, vagy megállapíthatja épp ilyen ostobán, hogy a nyugat-európai középkor “értékesebb”, mert rugalmasabb.

Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása  miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –,  álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja. Takaszue lánya nem társadalmi regényt, hanem sajátos verses naplót ír.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:

Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.

Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.

[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató  Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.

Fogadj szót! (Fordított idő III.)

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Hogy te mennyire! (Fordított idő III.)

Egy szélroham kivágta hirtelen a konyhaajtót, és berontott a torony második legtekintélyesebb személye, Rigoberta úrnő szóvivője, lába, karja, hangja, a szutykos kötényes, kis szobalány.
Rigoberta úrnő vacsorázni akar.
Rigoberta úrnő egy almát, egy pohár tejet, egy szelet kenyeret kíván.
Óriási zsivaj támadt, és vagy húszan álltak neki a vacsorakészítésnek.
Milyen szelet legyen? Kicsi vagy nagy? És az alma? Piros vagy sárga? A túl piros vértolulást okoz, a sárga álmatlanságot. Kiválasztottak egy hibátlan, hatalmas almát, amit legalább tízen megdörgöltek a kötényükkel. Ráfújtak, tovább suvickolták, dörzsölték, fényesítették, míg az alma úgy ragyogott, mint egy drágakő.
No de most meghámozzák? Szeletekre vágják? Hogy esne jobban Rigoberta úrnőnek?
És a tej! Nem mindegy, hogy kövér, lefölözött, meleg, langyos, savanykás vagy édes? Melyik csuporból öntsenek? Borzasztó lenne, ha a szegény úrnő még a tejben is csalódna! Az asszonyok végig járták a sajkákat, mindegyikbe beledugták a mutatóujjukat, hogy a tej elég friss és édes-e. Végül kiválasztották a megfelelőt, két asszony az ujjával gondosan kicsippentette a szőrszálakat, és óvatosan öntöttek belőle az úrnő ezüstpoharába.
De ez nem jó, kiáltott közbe valaki. A tegnapi tej sokkal édesebb volt. Nemcsak édesebb, hanem krémesebb, sűrűbb, melegebb. Még egy kis méz kellene bele, egy egészen kevés, szóltak közbe többen, az úrnő hadd érezze, hogy szeretik és gondolnak rá. No de mennyi az a kevés? Egy csönnyi, egy kiskanálnyi vagy nagykanálnyi? Hárs- vagy akácméz legyen? Az asszonyok gondosan, szakértőleg végig nyalogatták a mézeket, és végül egy ritka akácméznél maradtak, amit egy aquitániai nagyúr küldött ajándékba – ez annyira különleges, hogy még az úrnőnek sem okozhat csalódást.
Riolda nem vett részt a vacsorakészítésben, a nagy tereferében, és még az asszonyok nógatására – gyere nővérem! mondj te is véleményt! ez a méz elég nagyvilági-e? – sem kóstolgatta végig a mézeket.
A konyhaasztalon egy búcsúajándékul szánt verset körmölt az elcsent pergamenlapra.

A nap a húgocskáját keresi.
Oly fenségesen egyedül van,
hogy délidőben csak áll leszegett fejjel,
a ragyogásától elvakítva. Sehol egy üstökös,
sehol egy csillag. Ha körbenézne,
csak hódolókat találna, tétova,
könnyelmű, kis bárányfelhőket.
Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik,
egy erősre és megközelíthetetlenre.

Ám ki gondolná, hogy estefelé
az a körömhegynyi, sápadt árnyék
maga a hold? Aki a föld mélyéből is
előcsalogatja a holtakat, de kísérői,
a glóriás csillagok közt is megtörten,
szégyenlősen mosolyog.
A bátyjára áhítozik.

 

Riolda aláírta a levelét, és reményét fejezte ki, hogy fenséges Roland gróf most már hamarosan látogatást tesz. Közben asszonyok ragacsos ujjakkal elhelyezték a tálcán az almát és a poharat, elrendezgették a kenyérszeletet.
Ám egyszer csak árnyék hullt föléjük, a toronyban szorgoskodó, nyurga szerzetesé. Megállt a sürgölődő asszonyok előtt, és egyenesen Rioldának szegezte a kérdést.
– Hozzád tartoznak, úrnőm, ezek a fekete hajú, furcsa szembogarú tengerészek?  Dél óta itt csellengenek a parton, és úgy bámulják a lovakat, mintha sárkányok lennének.
Először nem tűnt úgy, hogy a szerzetes különösebben aggódna az idegenek miatt. Éhesen emelgette a fedőket, belekóstolt szinte mindegyik ételbe, és nyilvánvalóan ő nem elégedett volna meg egy gondosan kifényesített almával vagy egy szelet kenyérkével.
Letelepedett Riolda mellé, és nekiállt a keserű füvekkel körített nyúlpecsenyének.
– Te mért nem laksz jól, nővérem? – kérdezte, és jó házigazda módjára rámutatott a fejedelmi kincstárra, a szanaszét heverő, megnyúzott, füstölt, pörkölt, szárított, pácolt, savanyú és édes mártásban fővő húsok garmadájára.
Riolda megköszönte az invitálást, és elmesélte, hogy Rigoberta úrnő volt az, aki jó szívvel engedélyt adott arra, hogy a parton megpihenjenek.
A szerzetes, aki ugyanazt a mutogatós, bárgyú latint beszélte, mint a konyhában mindenki,  élvezettel lenyalogatta az ujjait és így felelt:
– Látszik rajtad, hogy udvari dáma vagy. Mindig azt mondod, amit kell. Mindig úgy, ahogy kell. A szavaid igazság és hazugság közt lapulnak.
Riolda bólintott. A szerzetes talán valami zsandára Rigobertának. És nemcsak a zsandára, hanem a bizalmasa, a gyóntatója, az ellenőre, a felügyelője, az intézője, a lelkiismerete, az egyetlen barátja. Talán mihelyt Riolda elindult lefelé a lépcsőn, egyből ott termett, és töviről-hegyire kifaggatta, miről beszélgettek.
– Sok furcsa szerzet köt ki a partjainkon, tudod jól, nővérem. Ezek a csavargók életre-halálra keresnek holmi kitalált népeket, soha nem élt királyokat vagy királynőket. És csak kevesen találják fel magukat olyan gyorsan, olyan könnyedén, mint te. Hány kóborlót láttunk már, akik átkozódnak, sírva fakadnak, öngyilkossággal, rebellióval fenyegetőznek, mikor eláruljuk nekik, hogy Julius Caesar óta mi uralkodunk a partvidéken. A Mindenható, aki rovarokat, virágokat, csigákat és tengeri csodákat alkotott, saját szórakozásból teremtett bolondokat is.
Fürkészőn ránézett Rioldára, mintha mérlegelni akarná, vajon a tengeri csodák, a virágok vagy a rovarok közé tartozik.
– De mondd csak, nővérem, miért nem eszel egy kis gesztenyével töltött kenyeret? Ez a mi konyhánk legnagyobb büszkesége.
Riolda udvariasságból letört egy darabot. És a kenyérnek pontosan olyan íze volt, mint amit ünnepnapon a nem-létező Vilmos herceg nem-létező szakácsa készített.
– Ezek a csavargó jöttmentek össze-vissza álmodoznak, és minden dombtetőre, minden magaslatra barbár királyokat képzelnek. Trisztán, Márk király, Artúr, Bandemag, Vilmos herceg! Mennyi-mennyi beteg téveszme! És a tudatlanok még csak  észre sem veszik, hogy nemcsak az álmaik halottak, hanem ők maguk is.
Rioldának eszébe sem jutott tiltakozni. Az ujját szopogató szerzetes mögött ott állt egy láthatatlan püspök, egy láthatatlan hadsereg és maga a Birodalom. A meggyőződés, hogy Károly hatalma örökkévaló és megkérdőjelezhetetlen.
– Azt megteszed, atyám, hogy  egyetlen verset felolvasol Rigobertának? Sajnos nem volt időm méltóképp elbúcsúzni tőle.
A szerzetes nagy sóhajtással, megjátszott, színpadias szörnyülködéssel eltolta magától a pergamenlapot.
– Nők nem tudnak írni, mármint, ha tisztességesek. Csakis a legfeslettebb némberek akarják kiskutyák módjára utánozni a férfiakat. Ráadásul a beszélt nyelv alkalmatlan arra, hogy lejegyezzük. Az a helyes, ha csak a legtisztább latin nyelven írunk. Az angyalok nyelvén lehetetlen hazudni.
– Tiszta latin? – hördült fel Riolda. – Még hogy tiszta latin! Ezt már errefelé senki sem beszéli. Ti már csak mutogattok, nem deklináltok, nem konjugáltok. Úgy beszéltek, mint a barbárok!
– Milyen igazad van, nővérem – mosolygott a pap. – Fajankók vagyunk, műveletlenek, tudatlanok. Ismerjük a hibáinkat, úgyhogy em is írunk mi semmi egyebet, csak számokat és kimutatásokat. De jobb ostobának lenni, mint szántszándékkal hazudni.
Magához húzta a pergamenlapot, és figyelmesen átolvasta. – Felismerem, ez N. herceg egyik költeménye. Édesanyám még fejből fújta az összeset. Ha megengeded, itt helyben megtanulom, és elszavalom az úrnőnek.
Ó, a mama! Aki az alkony csendjében, a saját várában költeményeket dúdolgat. Riolda egy percig sem hitte, hogy ez a falánk, otrombán fenyegetőző és hízelgő pap a szülei kastélyában nevelkedett. Talán épp olyan, kegyelemkenyéren nevelt árva, mint én vagyok. De ez mit számít? Ebben a frank Örökbirodalomban mindenki hazudik.
A szerzetes elolvasta a verset, a jó titkosszolga odaadásával, végig olvasta, egyszer, kétszer, háromszor, de mivel semmi kivetnivalót nem talált benne, elnézően elmosolyodott.
Végül a gyertya lángja fölé tartotta a pergamenlapot.
– Ne gondold, hogy mi barátságtalanok vagyunk egy mesebeli országból érkező hölggyel! Ne gondold, hogy ennyire barbárok vagyunk! Ha belátod, hogy az írás és az olvasás megbetegíti az asszonyokat, hogy a hímzés mennyivel szebb, nemesebb és egészségesebb, akkor személyesen is megtiszteltetésnek tartom, ha itt maradsz velünk, Csillagvárosban.
Csillagváros! Riolda felidézte magában a pazar kerteket, a kidőlt-bedőlt viskókat, a szánalmasan apró monostort, ami Velencében még gabonaraktárnak se lenne alkalmas. Hát hol van itt a város, kérdezte magától.
Közben udvariasan bólogatott, de úgy érezte, millió poloska bújt el a ruhája redőiben, és elevenen felfalják, ha még három napig itt marad.
Természetesen hálás a fogadtatásért – de hát mit tehetne? Az alattvalóinak és a fiának megígérte, hogy holnap reggel indulnak a saját szigetükre. De persze nagyon hálás a szerzetes tanácsaiért, és különösen Rigoberta úrnő jóindulatáért, hogy mennyire…, hogy mennyire, de mennyire…!
A szerzetes, akit a saját sziget említése egy kicsit megharagított, a végén fáradtan már legyintett.
– Menjetek csak! – mondta. – Sok szerencsét, jó utat! De egy percig se felejtsétek el, a tenger is a mi uralkodónk szövetsége. Azok a szigetek is a mieink, amiket még a kóbor lelkek sem fedeztek fel. Akárhova mentek, ti mindig otthon vagytok. A mi birodalmunkban maradtok.

Illusztráció: Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése

Te semmit sem értesz, anya (Fordított idő III.)

Nagylelkűen búcsúzott a Nyugati szél szigetének lakóitól a Károly-féle Örökbirodalom. Kenyérrel, borral, gyümölccsel, füstölt hússal, szárított hallal, sok-sok dallal, intelemmel, jókívánsággal. Fel a fejjel! Jó szelet! Sok szerencsét! Szent Cryspianus segítsen benneteket!
Riolda karba tett kézzel unatkozott. Az éljenző tömegben csak a fia, Kyd tűnt gondterheltnek.
Pedig a víz is sima és nyugodt volt, mintha a tenger – vagy inkább Tenger – levetett sapkával, alázatos mosollyal bekopogott volna a torony konyhájába, hogy tanácsot kérjen Rigoberta intézőjétől és bizalmasától, hogy hogyan, miképp viselkedjen, és a kimérten falatozó szerzetes engedélyt adott volna a szép időre.
Mintha minden csak a pillanat ihletésére történt volna: a partra hordott ajándékok, a mutogatva előadott jókívánságok, a szamárfület mutogató, rohadt körtével dobálózó gyerkőcök, miközben Riolda sejtette, hogy a Nagy Intéző minden mozdulatot árgus szemmel figyel, és boldogan felsóhajt, mihelyt a Nagy Balett végetér, és ők integetve kibontják a vitorlákat.
És szinte megkönnyebbült, ahogy az egyre kisebbedő, egyre jelentéktelenedő, a párába csendesen belevesző tornyot figyelte. Vajon tudja-e Normandia Főintézője, hogy érkezésükkor egy holttestet rejtettek el az egyik félreeső öbölben?
– Anya, anya, anya! Figyelsz végre rám? – szólalt meg Kyd, ahogy kikanyarodtak a kikötőből. – Anya, anya! Meghallgatod végre, amit mondani akarok?
Riolda mosolyogva bólogatott, mert a jámbornak, jóindulatúnak szánt mosoly azóta ott lebegett az ajkán, hogy a torony konyhájában elbeszélgetett a múltról és jövőről.
Minek kell egy ilyen kis bárkán kiabálni? Mi mást tehetne, mint hogy engedelmesen meghallgatja a fiát?
Kyd átfogta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett: – Azt akarom tudni,  hogy kettőnk közül melyikünket választod? Vörös Sjönt vagy engem? Hogy melyikünk mellé állsz majd, ha háború lesz?
Riolda megdermedt. Miféle háború?
Minden gyerek egyetlen – vagyis az a helyes, ha ezt képzelik a testvérek. Vagy ezt Kyd nem tudja? Neki nincsenek gyerekei?
Mélyen a kisebbik fia szemébe nézve magyarázkodni kezdett, a fiai közül soha nem tudna választani. Legjobban persze Fionát, a lányát szereti, bár meglehet, ennek sincs köze a rokonszenvhez: hajdan egy Fionának tett ígéret vezette vissza a Nyugati szél szigetére.
– No de megőrültél, fiam? Én vagyok a szüleim kedvence vagy más? Ezen csak éretlen kisfiúk aggodalmaskodnak, te viszont felnőtt férfi vagy. Milyen háborúról beszélsz? Elment az eszed vagy megbolondultál?
Még mindig reménykedett benne, hogy Kyd játszik vele, vagy csak a parton benyakalt körtebor beszél belőle.
– Azt tudod, anya, hogy Fiona összeköltözött Shiobiannal? Hogy otthagyta a férjét, és beköltözött hozzá a palotába?
Riolda legszívesebben odakiáltott volna a hajósoknak, hogy fordítsák meg a vitorlákat, és haladéktalanul térjenek vissza Normandiába. Kétszáztizenhárom lépcsőfok? Talán nem is olyan elviselhetetlenül sok. És az Főintéző, a fontoskodó szerzetes? Az a pökhendi pap kéziratokat éget, de legalább nem háborúzik senkivel.
– Nem, erről még nem hallottam. Mi ez az egész? – dadogta a fiának.
És már hiába is kiáltott volna bármit a hajósoknak, a kis Csacsi, amivel évek óta halászni jártak, nem volt képes kunsztokra, ügyes félfordulatokra. Ha elkapta egy szélroham, vagy ha megtalálta a saját útját, irányíthatatlanná vált, és mint valami csökönyös háziállat, nyargalt hazafelé
A szabad kezével Riolda átfogta a fia vállát, és könnyedén megsimogatta: – Ez még azért nem olyan nagy dolog ám, fiam. Biztos összekaptak Morkkal. Látott már ilyet a világ! Majd lenyugszik és visszatér az övéihez.
Könnyedén, diplomatikusan beszélt, mintha csak valami udvarban társalogna. Még ott ragyogott a Normandiában betanult mosoly a szája sarkában, de vele szemben Kyd szinte fürdött az izzadtságban.
Fél hazatérni, gondolta Riolda.
Megigazgatta a fia fürtjeit, szabad kezével végigsimított a hátán, a vállán, de Kyd vibrált az ingerültségtől.
– És azt tudtad, hogy Shiobian, a te pártfogoltad taplóknak, büdös birkapásztoroknak, ostoba, faragatlan tuskóknak tart minket? Hogy mi, akik a Nyugati szél szigetén születtünk,  tanulatlan barmok vagyunk, és az orrunkat se tudjuk a seggünktől megkülönböztetni. Ő majd, bezzeg, megkülönbözteti! Mindent megteremt, mindent megalapít! Egy csodálatos királyságot, aztán egy csodálatos flottát, egy csodálatos hadsereget. Akinek meg ez nincs ínyére, az átköltözhet Northumbriába, az örök hó birodalmába, vagy mehet a fenébe!
– Ejnye, ejnye – mondta Riolda.
– Fiona pedig fülig szerelmes belé, azt mondja, hogy a gyerekeit se bánja. Hogy az otthonában senki sem érti meg, hogy Mork nem illik hozzá, hogy Morknál jobbat érdemel. Mork pedig megfogadta, hogy Shiobianra gyújtja a palotát. Hogy cafatokra tépi, hogy feladarabolja. És nemcsak ő, Vörös Sjön is háborút akar.
– Nahát! Nahát! – sóhajtozott Riolda, és megint megpróbálta gyengéden magához húzni a fiát.
Kyd úgy bámult az anyjára, mintha itt lenne a vég. Mintha a szigetre sodort holttestek látványát, az édesapja halálát, a rémálmot, a Normandiába való kísérteties utazást, a dolgok zavaros értelmetlenségét csak betetőzné az anyjából áradó könnyelműség.
Riolda még bólogatott, de a fia helyett már a vizet figyelte, a dühödten vöröslő villanásokat a hideg áramlatok közt, a tenger mélyében.
Mintha egy új, mindennél veszélyesebb halraj készülne elfoglalni a tengert.
Ám érteni a világon semmit sem értett. Megpróbálta türelmesen lefejteni magáról a fia ujjait.
– Még mindig nem fogod fel? Még mindig nem értesz semmit? – támadt Kyd újra. – Pedig világosan beszélek: azt akarom tudni, hogy kettőnk közül melyikünket választod, Vörös Sjönt vagy engem?
Rioldának már csak egyetlen fegyvere maradt, megpróbált lassan és halkan beszélni.
– Hát akkor most jól figyelj, fiam. Azt akarom, hogy nyugodj meg, és ne csak a füleddel figyelj, hanem a szíveddel. Azért szerettem volna, hogy édesapád meggyógyuljon, mert mindegyiteket alkalmatlannak tartom az uralkodásra. Téged is, Vörös Sjönt is, Shiobiant is! Fionáról aztán nem is beszélve, aki hagyja, hogy egy unatkozó szélhámos rajta keresztül kaparintsa meg a szigetet! De ebben a percben mit vársz, tőlem, fiam? Mit szeretnél? Ígérjem meg, hogy ahogy partot érek, mindenkit lekaszabolok? Mindenkit lekaszabolok, felnégyelek, karóba húzok, de előtte betiltom a gyűlöletet, a vádaskodást és a csúnya beszédet? Vagy tegyek örökös hűségesküt neked? Fogadjam meg, hogy rajtad kívül senkinek nem hiszek? Hát ennyire bolondnak nézel?
Míg a Csacsi lelkiismeretesen nyargalt, a többiek, Kyd barátai lélegzetvisszafojtva figyeltek. A bamburgi mészárlás, a normandiai bőség és ragyogás, a különös öböl, ahol elrejtették Sjönt, talán csak álom volt, ami a hazatérésre készülve rögtön szertefoszlott. Mint az ébrenlét és álom határán megpillantott tájak vagy a félálomban, egy ismeretlen nyelven tett szerelmi ígéretek, reggeli előtt még világosan emlékszünk rájuk, de dél felé már csak szorongás marad belőlük. Délben már azt hisszük, valaki más álmodta őket. Riolda biztos volt abban, hogy ezek a fiúk arra sem fognak biztosan emlékezni, hogy ez az utazás tényleg megtörtént-e.
– Mit csináljunk! Mondj már valamit! – könyörgött Kyd.
Riolda most már érteni vélte, hogy nem az aggodalom, hanem a kétségbeesés űzte őket Bambergbe.
– Mondj már valamit, Riolda! – nógatták a többiek is.
Riolda végigsimított a homlokán, a haján, a derekán, mintha a testéből erőt meríthetne. A halálpontokat minden harcos ismeri: Jette például biztosan tudta, hogy a halánték mely pontját kell megütni, hogy a másik holtan essen össze.
De mik az életpontjaink? Amiket könnyedén megsimítva az életünk fölötti irányítást is visszaszerezzük?
– Valamikor minden napnak saját nevet adtam, de mostanában már csak a csillagok alapján tartom számon az idő múlását. És úgy számolom, tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább ez az utazás. Tizenkilenc nappal és tizenkilenc éjszaka. – Riolda könnyedén felemelkedett, hogy mindannyian hallják. – Ez nem olyan nagy idő! Ebből ti csak tizenkét napot töltöttetek a szigeten. Ez alatt a tizenkét nap alatt partra sodródtak a holttestek, Fiona beleszeretett egy másik férfiba, elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, Shiobian pedig bejelentette, hogy király lesz. Ó, jaj, a másik két fiam pedig ahelyett, hogy összefogna, hajba kap, és engem állít döntőbírónak. Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben. Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem.

Tényleg megértetted? (Fordított idő III.)

– A nőt hozd ide, te szerencsétlen!
Sigurd először azt hitte, a megbízó, Al-Rakmarán csak szórakozni akar a kamrájában valamelyik asszonnyal. De hogy is szórakozik egy ilyen púpos nyomorék, egy ennyire szerencsétlen emberfajzat? Ha nem eszik, nem iszik, nem alszik, akkor mi szüksége van asszonyokra? Egy ilyen kis összetöpörödött, koravén gyereket Knut egy pillanat alatt lecsapna, földbe döngölne, miszlikbe szaggatna… már persze, ha lenne mersze vele négyszemközt maradni.
De ha nő, akkor nő…legyen.
Nos, egyetlenegy nő van a trónteremben: a kócos szerencsétlen, akit Jette mentett meg az erőszaktól.
Sigurd kifelé indult, a lándzsáját büszkén maga előtt tartva, hogy senki se képzelje, hogy ő testőr, ajtónálló vagy pénzért vett rabszolga.
De Rioldát nőt nem kellett szitkozódva felrángatni a földről: már ott állt szálegyenesen, lesimított hajjal a függöny előtt. A köteleit azóta valaki elvágta, a vörös csík, mint valami harapás ott tekergőzött a csuklóján.  Hölgy vörös karkötővel.
Sigurd az áruló Jette felé vetett egy pillantást.
De egy vérbeli parancsnok nem hordja le a foglyok előtt a katonáját.  Úgyhogy visszanyelte a mérgét, és ráförmedt a függöny előtt ácsorgó nőre.
– Ki engedte meg, hogy ugrálj?
De a nő tudomást sem vett róla, állhatatosan a zsámolyon kuporgó Al-Rakmaránra szegezte a tekintetét. Sigurdba beléhasított a gyűlölet: mégis mit képzel? Nem is tért vissza a többi fogolyhoz, csak rávicsorgott a nőre, és lecövekelt Al-Rakmarán mellett.
– Örülök, hogy személyesen is találkozunk, Riolda – mosolygott a belépőre Al-Rakmarán. – Nyugodj meg, drága nővérem, és helyezd magad kényelembe!
A nőnek esze ágában sem volt Al-Rakmarán lába előtt helyet foglalni a szőnyegen.
– Nem vagyok nyugtalan. Azt akarom tudni, te ki vagy? És miért hurcoltatok ide?
– Talán egy kicsit idősebbnek kéne lenned – sóhajtott Al-Rakmarán, miközben a nőt jó rabszolgakereskedő módjára méregette. – De talán igaz, hogy csak a szegények és nyomorultak élnek az időnek alávetve. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a múlt, jelen és a jövő egyszerre történik velünk.
– Azt akarom tudni, hogy te ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán barátságosan hunyorgott, miközben a ráncok az orra mellett lassan megkeményedtek. Sigurdot kiverte a hideg, számtalanszor látta, hogy a ráncok a másik halálos ítéletét jelentik. Ráadásul nem is értette ezt a teketóriát – azt kívánta, hogy a megbízó azonnal végezzen a nővel: veszejtse el, vagy mondjon valamit, amitől Riolda a szívéhez kap, jajongva elterül, akkor ő végre kilökheti a többi holttest közé, a főtérre. Nem bölcs dolog, ha hagyjuk a foglyokat a fejünkre nőni.
– Nem mondtad el, hogy ki vagy, és márt nem engedsz hazatérni a szigetemre!
Sigurd meglepve látta, hogy a megbízó tovább mosolyog. Tényleg: mire jó ez? Ahogy máskor is, émelygett, bizonytalannak érezte magát, hogy Al-Rakmaránnal kell egy levegőt szívni. De a kíváncsiság még a szokásos rosszérzésnél is erősebb volt: eddig még nem látta nő társaságában a megbízóját. Úgyhogy – az ágyékában csiklandós forrósággal – figyelte a megbízó fölé magasodó nőt és Al-Rakmaránt, akivel a részeg katonák is csak szemlesütve mertek beszélni.
– Ugyan ki vagy? – folytatta a nő magabiztosan. – Évekkel ezelőtt beszéltem egy másik mórral, Hákimmal Hispániában. Neki a tudtára adtam, nem tartom a fejemben az északi partvidék térképét, nem rendelkezek hadseregek fölött, semmit sem tudok a sarkvidék uráról, csak egy ici-pici sziget királynője vagyok. Azóta évek teltek el, és én egy szemernyivel sem lettem okosabb. Úgyhogy azt parancsolom, engedj szabadon a az embereimmel!
Sigurd a dárdájához kapott, a hegyével kicsit még meg is bökte Rioldát. Aztán eszébe jutottak az állatkísérletek Alexandriában: hát a gazda fiai nem hölgyecskéknek, húgocskáknak, drágaságoknak szólították a tyúkokat és kacsákat? Lehet, hogy Al-Rakmarán csak játszik: ezt a kis tyúkocskát – mielőtt széttépi – még meg akarja bolondítani.
– Ó, Riolda, ne heveskedj! Hát nem vagy kíváncsi a származásod titkára? Ilyen közömbössé tettek téged az évek? Nem is érdekel, kik a valódi szüleid?
A hölgyecske megremegett, Al-Rakmarán meg falusi tanítómester módjára türelmesen folytatta:
– És nem akarod tudni, ki volt az az N. herceg? Hogy hogyan kerültek a versei a te szigetedre? Pedig milyen igaza van a nagy költőnek! Hát nem emlékszel?

Mint a rossz pénzt, szolgám megveti
a hölgyeket, ezeket a törékeny, illatos
játékszereket. Hisz csak zűrzavart hagynak
maguk után, kínos lelkifurdalást. Pókok,
hazugságokba gabalyodva: tettetik,
hogy elájulnak, de hajnalonként kiosonnak,
sült húst tömnek magukba, és utána
felpofozzák a leskelődő cselédlányaikat.

“Csak a madarak érdemelnek szerelmet, uram.
Ők repülnek. Nemcsak beszélnek róla.”

Sigurd még sohasem hallotta a megbízót verseket idézgetni. Az utolsó dolog, amit elképzelt a megbízóról, hogy valami félhomályos kamrában verseket idézget. Talán rokona Al-Rakmaránnak ez a pökhendi szerencsétlen?
– És nem érdekel, hogy mi lesz veled a jövőben, Riolda? Azzal sem törődsz, hogy mi lesz a gyerekeiddel, a férjeddel, a szigeteddel?
A nő nem hagyta magát: a karját összefogta maga előtt, hogy uralkodjék a remegésén: – Azt akarom tudni, hogy te ki vagy.
– Megszöktél Normandiából, megszöktél Almériából, megszöktél Velencéből, és közben nem érzed jól magad a saját szigeteden, ahogy nem érzed jól magad a saját bőrödben sem. Talán azért vagy ennyire állhatatlan, mert nem tudod megfejteni, milyen üzenetet kaptál a szüleidtől. Ó, gyönyörűségem! Szívből sajnállak! Azt sem tudod, mi történt apáddal, azt sem tudod, ki gyilkoltatta meg az anyádat, csak tollpihe módjára repdesel. Egy felbontatlan levél vagy, aminek a pecsétjét még senki sem törte fel. Hát nem akarsz békét kötni, Riolda az idővel?
– Még mindig nem feletél arra, te ki vagy te.
Sigurd felnyerített, mert szerette volna érzékeltetni, hogy igenis jelen van, ért mindent: és rettenetesen elítéli ezt a cafkát, ami azt illeti, a legszigorúbb, a leggyomorforgatóbb  büntetést sem tartaná igazságtalannak…
A tyúkok és a kacsák nem beszéltek vissza Alexandriában. Csak zavarodottan hápogtak, csipogtak, méltatlankodtak, mikor a gazda fiai sapkát húztak a fejükre. A jajgatás az egyetlen, ami jár egy foglyul ejtett nőnek –  az íj izgatóan megremeg, a meztelen kés megvillan: a foglyul ejtett nagysága egy rövid, édes trillával áldoz hódítója nagyszerűségének.
– Nem húst és csontot öröklünk a szüleinktől, hanem bosszúvágyat – folytatta tovább nyugodtan Al-Rakmarán. – A vallásnak, az imáknak az egyetlen értelme, hogy ezt a szent érzést továbbadjuk az utódainknak. Minden gyerek egy beszélő fegyver, csak vannak olyan szerencsétlenek, akik nem tudhatják meg, hogy kinek-minek a nevében cselekszenek.
– És te kinek a fegyvere vagy? Kinek-minek a nevében cselekszel?
A zsámolyon guggoló Al-Rakmarán most elsápadt… vagyis inkább lassan, fokozatosan elszürkült, ahogy Sigurd a hosszú évek alatt sokszor megfigyelte. Mintha pókhálóra emlékeztető fátyol ereszkedne a jelenlevőkre, ez a könnyű lepel elviselhetetlen lassúsággal beburkolna tárgyakat, legelőször is a zsámolyán kuporgó Al-Rakmaránt. Minden jelenlévő úgy érzi, nem szabadna itt lenni…, fel kéne végre ébredni, néhány perc múlva valami elviselhetetlen, iszonyatos dolog történik.
A nő csapkodott a karjával, mintha Al-Rakmarán füstölőt égetne.
És tényleg! Miért nem gondolt soha arra, ő, Sigurd, hogy egy ilyen együgyű, vásári trükk áll az összes vikinget halálra rémítő szertefoszlás mögött?
De Riolda hiába csapdosott, az a borzalmas valami továbbra is ott hömpölygött a lábuk, a kezük, az arcuk előtt. És nem az volt a legrémesebb, hogy lassan már az orrukig sem láttak, hanem hogy a gomolygás mindent elárasztott csüggedéssel és halálfélelemmel. Talán egy ilyen rettenetes felhő takarja be a harcosokat, mikor  a csata kezdetén megsejtik, hogy minden hiába, a végén alulmaradnak.
– Látom, ügyes trükkjeid vannak – szólalt meg a nő. – A halál és a megadás szellemével bénítasz meg másokat. De még mindig nem mondtad el, hogy kinek a megbízásából utazgatsz, hogy kik a szüleid…, kik azok, akik megbíztak ezzel a… … küldetéssel.
Al-Rakmarán rekedten felnevetetett:
– Hát nem térsz, nővérkém, jobb belátásra? Nem leszel barátságosabb? Nem leszel engedelmesebb?
– Még mindig nem mondtad el, hogy ki vagy, és mit akarsz tőlem.
Al-Rakmarán vagy valami rettenetes, a félelmükből táplálkozó démon felnevetett. Senki vagy. Semmi vagy. Add vissza a szívedet a földnek.
Sigurdnak már nehezére esett, hogy Al-Rakmarán kimondott szavaira figyeljen.
– Nem vetted észre, nővérkém, hogy a te szigetedről már régesrég eltűntek a tündérek? Nem akarod megtudni, hogy miért hagytak benneteket cserben? Hogy miért lettetek kiszolgáltatottak mindenféle sötét erőnek?
A szürkeség tovább gomolygott. És továbbra sem füst módjára tekergőzött, úgyhogy Sigurd már végleg elvetette, hogy ez a valami egy ravaszul egyszerű mór trükk lenne. De ha nem ravaszul egyszerű trükk, akkor mi?  Felébredni!, parancsolt magára. Kötelet föl! Fordítsd a szél felé a vitorlákat! De megmoccanni sem bírt, úgy érezte, a kudarc levegője, ez a halálos  az ő szívéből árad.
Pedig nem vagyok rabszolga, ismételgette magának. Én már megszöktem Alexandriából. Szabad vagyok. Szabad, szabad, szabad… Ötven katonám van.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy te ki vagy – mondta Riolda csendesen. – Olvastam a könyvtáramban a világszép Aldoráról, Hispánia utolsó királynéjáról, aki egy erőszakból született gyereket rejtegetett a hálószobájában. Semmi különös: sok ilyen fiúcska él a földön, nemde? De ennek a gyereknek nem lett volna szabad élnie: a bácsikái elevenen bedobták egy kútba, ám az édesanyja addig-addig imádkozott, míg a fiú visszatért hozzá. Ezentúl az anyja ágya alatt aludt, az anyja poharából ivott, az anyja gyűlöletéből táplálkozott. Egy gyermek, aki nincs is. Egy gyermek, akinek nem lett volna szabad megszületni. Sok ilyen fiúcska él nemde? De ez a fiú erős volt és ravasz: a mórok kezére játszotta Hispániát, ő volt az, aki még a vereség előtt minden termet, minden kamrát, minden templomot, minden csatateret elárasztott a kétségbeesés levegőjével.
Riolda a halálraítéltek nyugalmával a zsámoly felé fordult:
– Mit keresel te itt, Britanniában, te gonosz nyomorék, te szerencsétlen? Nem azt mesélik rólad, hogy ott lapultál a seregben, amely Vilmos herceggel is végzett? Mért hinném el, hogy igazat mondasz a szüleimről?
A húr, ami elpattan. Az ág, ami lassan megadja magát a hó súlyának..
A nő, mint valami fúria, felemelt karral sikoltozott.
Ekkora botrányt!, gondolta Sigurd.
Ekkora ricsajt, ekkora felfordulást nem engedhet meg magának becsületes zsoldosvezér. Ilyen sikoltozást és hozzá még egy zavaros történelmi mesét! Kútba dobott, elrejtett, halálos bosszúra nevelt gyerekek! A nők persze feljajdulhatnak, mielőtt agyonverik őket, de melyik asszony intézhet bárki emberfiához ekkora tirádát… Ez a Riolda a végén még képes lenne megvádolni Bagdad kalifáját, a római pápát, a bizánci császárt, Dánia királyát…! Az összes szárnyas fáraót és fáraónőt, aki csendesen piheg Egyiptom homokjában! A vihar istenét, aki a tenger fölött őrködik a kalapácsával!
Nem tűrhette tovább! Gyorsan odalépett, és nyakszirten csapta a dárdája tompa végével.
– Ostoba, hálátlan perszóna – sóhajtott fel szomorúan Al-Akmarán, mikor a nő ájultan összerogyott a zsámolyánál.
Ez már a megbízó hangja volt, nem a gomolygás mélyén lakó szellemé.
A sátor mélyén végre megjelent egy óriási szem, egy nyitott száj. Sigurd hátrahőkölt.
Mit is mondott ez a szerencsétlen nőszemély?? Az ember, akinek nem lett volna szabad megszületni, és akit csak a tulajdon anyja bosszúvágya tartott életben.
Aki van, de nem szabadna lenni.
A kamrában egy kicsit világosabb lett, és mintha a félelem is engedett volna a szorításból. A halálos gomolygás talán kiszökött innen, szerteszórodott, hogy maga körül megbetegítsen minden növényt és állatot.
– Tényleg igaz, hogy te Hispánia királynéjának fia vagy? – hebegte Sigurd. – És igaz, hogy te szabadítottad a mórokat a saját hazádra?
Sigurd fejében kétségbesetten kergetőztek az évek, az évtizedek.
– Hát ha így van, akkor már jócskán elmúlhattál nyolcvan vagy kilencven éves. És talán nem is vagy hithű mohamedán.
– Nincs isten – mondta Al-Rakmarán csendesen.
A függöny mögött ekkor nyugtalan mozgólódás támadt.
De melyik bajtárs, melyik viking katona volna képes vérfürdő nélkül rendet csinálni? Rámordulni a foglyokra, a rendbontókat és az engedelmeseket egyetlen ütés nélkül szétválasztani?
Hívja talán ide a megbízhatatlan Jettét? De az az átkozott Jette is mindenféle meggondolatlanságra képes. A faggatózást jobb lesz későbbre hagyni.
– Helyes, menj csak ki, és csinálj rendet! – szólt Al-Akmarán, aki mintha látta volna az ő gondolatait is. – És ügyelj rá, hogy ennek a nőszemélynek egyetlen hozzátartozója se érje meg a holnap reggelt.

 

 

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński