Bánki Éva összes bejegyzése

Inkavirág

Nincs az a bolond, aki az egyik kertbe csak pirosat, a másikba csak sárga virágot ültet. Nincs olyan ember,  akit ne gyönyörködtetne a tarkaság. Akinek négy lánya született, az ötödiknek fiút akar. Akinek négy fia van, az kislányt szeretne.
Legyen piros, sárga, fiú, lány, szőke, barna.
De még Joli néni sem szeretett minden virágot egyformán.
Hisz a margaréták, a gerberák kicsit olyanok, mint az ünnepre kiöltözött tanácsi dolgozók vagy a tűsarkakon billegő, kosztümös titkárnők az amerikai filmekben. Az árvácskák torz, halálfejes arcától pedig Joli néni egyenesen iszonyodott.  Mint a  megkínzott kisbabák, a bőrük bársonyos, a színük varázslatos, ám közben szinte grimaszolnak a fájdalomtól. Az ember szíve elfacsarodik.
Gyerekekből Joli néninek jutott sárga is, piros is, szőke is, barna is, fiú is, lány is. De ők hamar hamar egyetemre mentek, aztán már csak az unokák jártak haza: fürdeni a közeli Balatonba, kirándulni, vakációzni. Joli néni a közeli város piacán a nyolcvanas-kilencvenes években májusban-júniusban virágokat árult, hogy ki tudja fizetni a strandbelépőket, a parton a lángost, a kólát, a hamburgert, a beugrót a koncertekre. Ballagáskor minden rokon, még a legcsóróbb is kinyitja a pénztárcáját, egy időben Joli néni – a divatra tekintettel –  gerberákat is nevelt a kertjében.
Egy idő múlva aztán az unokák átköltöztek a közösségi oldalakra, Amerikába, Angliába, az egyik elment francia nyelvet tanítani Mexikóba, a másik itt maradt a közelben, valami „lehetőségre várva” Ausztriában. Igen, élnek, de olyanok, mintha halottak volnának.
A legkisebb unokától, mielőtt hosszú-hosszú hónapokra eltűnt volna, kapott egy okostelefont. Annyira okos ez a telefon, hogy mesét is mond? Beveszi a gyógyszereket, netán még meg is hal helyettem?, tréfálkozott Joli néni. Az unoka is nevetett, elmondta, hogy nem helyes, hogy a mama itt él elzárva, elfelejtve vidéken, csak a propagandából tájékozódik, nem ismer semmi igazságot… de most kiokosodhat, és megtanulhatja a telefont kezelni…
Joli néni egymaga nevelt fel négy gyereket, tudott tapétázni, tévét szerelni, vízvezetéket javítani, úgyhogy magabiztosan rávetette magát a gombokra, és megpróbálta a telefonját kitanulni. Először is gyönyörű, éles képeket csinált a kertjében a virágairól, a jázminbokrokról, a virágzó labdarózsáról, majd pár nap múlva rátalált az unoka által javasolt oldalakra.
Ám ezeknek az igazsága kicsit olyan volt, mint Laci atya prédikációi vasárnaponként a templomban. Szegény Laci atya bottal járt, fájt mindene, de ha föléjük magasodhatott a szószéken, dörgő hangon intette, óvta hat-hét megmaradt hívét a hús kísértéseitől, a paráznaságtól, a szodomától, a kárhozatba taszító kívánságoktól. Vajon tudja-e  Laci atya, miközben prédikál, hogy ő maga hány éves? Látja-e őket, vagyis őket látja-e? A hat-hét kiöltözött öregasszonyt, Joli néni-korabelieket? Vagy mikor felmegy a szószékre, napolajtól izzadt, vörösre sült, izgatottan kacarászó, strandoló lányokat képzel maga elé?
Kihez beszélünk, mikor beszélünk?
Ám még  az újságoknál, a hús bűneiről álmodó Laci atyánál is jobban érdekelte Joli nénit a következő furcsaság: internetezni nem lehetett csak úgy az utcán, a házában, az orvosi rendelőben, hanem csakis az iskolában, ahova csütörtök délutánonként az unokahúga, a takarítónő beengedte. – Tudod, Joli néni, van egy felhő, amit ez a telefon megérez. Rá tud hangolódni, össze tud kapcsolódni vele, ezért nevezik okostelefonnak.
Joli néni hitte, nem hitte, ám  közben elszörnyedve gondolt arra, hogy ilyen rejtélyes, gyanús felhők talán az ő házában is vannak, a fürdőszobájában, a konyhájában, olykor talán kitörnek a házból, és megtelepednek a virágágyai közt.
– Hogy-hogy én nem látom ezeket a felhőket? – kérdezte kétségbeesve.
Ezt Marika sem értette. Viszont megmutatta, hogy Joli néni hogy találhat rá a közösségi oldalakon az unokákra.  Még a Mexikóba szakadt fiú is meglett, aki –  te jó ég! te vagy az, mamikám?–  rögtön küldött is magáról néhány lubickolós-pezsgőzős fényképet. Hálˋistennek, megvannak, gondolta Joli néni, és nagy örömében rögtön visszaigazolt néhány pakisztáni egyetemistát is – ő mindenkinek visszaköszön az utcán, mért is ne igazolná vissza az összeset?
A következő csütörtökön már legalább hetven indiai és pakisztáni  ácsingozott Joli néni barátságára, az ázsiaiak mögött pedig szép lassan feltűntek az amerikai katonatisztek, egy csomó Jack, Bill, Fred, meglett, komoly, egyenruhában feszítő, repülőgépek előtt pózoló férfiak.  Egy repülőgép még nem azt jelenti, hogy valakinek barátja is van, hogy elégedett az életével, gondolta Joli néni szánakozva, és együttérzésből, szép sorban visszaigazolta őket, közben pedig sajnálkoztak Marikával, hogy nem értik az üzeneteket. Marika szerint ilyenkor nem árt nevető fejecskét kell küldeni, mert az „nemzetközi”. Azt minden magányos  szív megérti.
Joli néni hetven mosolygó fejecskét küldött el.
A következő csütörtökön már egy egész hadosztály jelölte ismerősnek. Hát ezek a katonák nem tudnak olvasni? Nem látják az adatlapján, hogy ő, özv. Zsugry Vilmosné 1939-ben született? Marika közben megtudta a barátnőitől, hogy ezek az amerikai katonák mind nigériai bűnözők, akik pénzt akarnak kicsalni a magyar kisnyugdíjasoktól. Joli néni megdöbbent: ha ezek nigériaiak, akkor miért feszítenek amerikai egyenruhában?
Ezek szerint ő is kiadhatja magát francia táncosnőnek?
És a lubickolós képeket küldő unokája esetleg haldokolhat egy mexikói kórházban, miközben a nagymamának azt hazudja… ó, borzalom… nem lehet a világ ennyire aljas!
Joli néni annyira megijedt a katonatisztektől, a világ álnokságától, hogy többé nem merészkedett a közösségi oldalakra. Csak felváltva olvasgatták Marikával a legfontosabb friss híreket: valaki galandférget talált a lánya szemében, megbízható tanúk szerint Indiában kétfejű csecsemő született, megtalálták a gént, ami felelős az öregedésért – hamarosan 120-130 évig élünk mindahányan.
Joli nénit már nem érdekelte a sok igazság. Akkor nyugodott meg, mikor Marika visszament takarítani az osztálytermekbe, és ő a telefonján különleges virágokat nézegethetett.
Kontyvirágok, kaktuszok, orchideák. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint a gyerekek szeméből kimászó galandférgek, a kisfiúvá operált kislányok, a mindig küszöbön álló világvége, a megbízható tanúk.
Izgalmasnak izgalmasak. De vajon valóságosak-e?

Mióta a rokonok szerteszóródtak, Joli néninek szokása volt, hogy új és új barátokat keresve bebuszozzon a városba, visszaköszönjön a régi ismerősöknek, és megnézze, mi maradt az üzletekből. A legfontosabb üzlet, a virágbolt persze még épségben megvolt a temetőnél, Joli néni évtizedek óta járt ide virágillatot szagolni, a tulajdonossal virághagymát cserélni, csendben üldögélni a koszorúk és a vágott virágok között. Joli néni persze nem maradt adósa soha senkinek, segített fellocsolni a virágokat, a vevőket igyekezett rábeszélni egy drágább koszorúra, „tartotta a boltot”, amíg Ibolyka, a tulajdonos átszaladt a kisközértbe. Ha Ibolyka hosszabban maradt, ha a kisközért után átugrott a postára, vagy a gyógyszertárba, akkor megajándékozta Joli nénit néhány virághagymával.
– Ez nem valami holland virágcsoda, de nagyon különleges – mondta Ibolya, és egyszer átnyújtott egy óriási, rücskös krumplihoz hasonlító virághagymát.
– Ha nem holland, akkor milyen? – kérdezte gyanakodva Joli néni,
aki egyáltalán nem látott még ekkora virághagymát.
– Csak ültesse ki, aztán meglátja, Jolikám.
Megadva a módját, Joli néni selyempapírba burkolva süllyesztette az óriási hagymát a szatyrába.
Még ilyet! Akár követ is hurcolhatnék, gondolta dohogva.
Februárban aztán a „különleges virághagyma” mintha meghízott vagy kikerekedett volna a pince dohos félhomályában. Már nem is krumplihoz hasonlított, hanem egy óriási, idomtalan céklához vagy egy hormonokkal agyonkezelt, óriási zellergumóhoz. És egy  kicsit langyosabb is volt, mint a hideget unottan áttelelő, többi virághagyma.  Ahogy Joli néni végighúzta az ujját a gumón, szinte érezte, ahogy télen is áramlanak a nedvek a vastag héj alatt .
Na, majd meglátjuk, gondolta sóhajtozva, mikor helyet keresett az óriásnak a kertjében.
Joli néni szerette a piros virágokat, szerette a sárga virágokat. Szerette a hortenziát, a jácintot, a különféle rózsákat és a mályvákat. De azt eddig soha nem képzelte, hogy egy virág szerepet játszik, örökös átváltozásokra képes, hol apró, kék fürtöcskéket, hol óriási, piros szirmokat nevel. Hogy egyik héten rózsához, másik héten hortenziához hasonló virágokat hajt. Hogy maga körül megfojt minden más virágot, hogy annyi vizet iszik, mint egy szörnyeteg.
– Valami rossz felhő megbetegíthette a kertemet – mentegetőzött a barátnőinek.
– Ez valami szupervirág – lelkesedett Marika. – Minden tudás benne van. Ez az inkák szent növénye.
A többi öregasszony korcsnak, szörnyszülöttnek látta a virágot. De csodálkozni annyira nem csodálkoztak: a nők manapság lecsatolják a mellüket, felveszik a férjük izéjét, a férfiak meg közben nővé válnak, belakkozzák a körmüket, tűsarkú cipőt hordanak, és együtt rávetik magukat a gyerekekre. A disznókba emberi agyat építenek, és mielőtt megeszik őket,  hazudoznak nekik a jogaikról. A többieket hallgatva Joli néni elszörnyedt: a galandféregre gondolt, ami kimászik egy kislány szeméből, a nigériaiakra, akik amerikai katonatisztek, a felhőkre, amely bizonyos telefonokat életre keltenek… Minden lehetséges.
– Sorvadjon el a bestia! Ne locsold annyit! – tanácsolták Joli néninek.
A csodavirág, amely most óriási kardvirágként, húsosan, magabiztosan, mindenkit megszégyenítő dárdaként meredezett az ég felé, talán hallott mindent. Úgy érezte Joli néni, hogy a még ki nem mondott, legborzasztóbb titkaikat is ismeri.
– Inkavirág! Fantasztikus! – lelkesedett Marika. – Gyorsan fotózd le Joli néni, tegyük ki a facebookra!
Inkavirág? Van ilyen valóban? Ő még életében nem hallott róla.
Fojtófügéről, velvícsiáról, Vénusz légycsapójáról már igen. Inkaliliomot már látott, de az egészen másféle.

De ami nincs, az is létezhet Alakot ölthet. Hol sárgán, hol pirosan virágozhat. Megölheti a közönséges virágokat.
– Hagyd kiszáradni! – tanácsolták többen. – Ez valami hormonmicsoda. Egy virágvírus. A végén majd rátelepszik a bokrokra. És nincs semmilyen illata. Hát nem látod, milyen gyanús ez?
Joli néni hallgatott. De amikor a virág apró, fekete szirmokat növesztett, úgy érezte, nincs tovább.
Vannak sárga, piros, kék, rózsaszín, fehér, lila virágok. De ki látott már ébenfekete szirmokat  egy virágoskertben?
Letakarta a növényt egy régi pokróccal, és köveket hordott rá.

Nagyokat nyögve, az izzadtságát törölgetve megállt a házhoz vezető ösvényen.
Hallucinál talán ebben a rettentő, istentelen,  júniusi melegben?
A súlyos pokróc alól mintha halk nyöszörgést hallana.

És lehet-e a jövőre emlékezni? (folyt.) – Fordított idő III.

Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta Riolda. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.
Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek! Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok, férfiak, nők, gyerekek élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? Ezt még a mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.
Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy felejtéssel, önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga halak. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen –, hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik szorgosan kopácsolva, éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás megint belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vízililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Továbblapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsamód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.
De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta Riolda minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? A palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár-e egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.

Ma reggel meghalt Vörös Sjön, a legkedvesebb gyerekem. És ma végeztem a fogadott fiammal, Shiobiannal.. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól.

Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött állatokat.
A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög,
talán 
az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!

N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több költemény is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol sem az állatok, sem az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.

A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Sem csoszogó lépések, sem jajkiáltások, sem nyögések. Most először a hullámok zaját sem hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből.
– Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda. – A lábad itt legyen, a szíved ott!
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.

előzmény: http://ujnautilus.info/es-lehet-e-a-jovore-emlekezni-forditott-ido-iii

Iskola, hazugsággyár

Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.

 

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

A húsevés hasznáról és káráról (Fordított idő III.)

Nemcsak Szent Pantaleon foglalkozott sokat a testnedvek és az üdvösség egyensúlyával, az égitestek és a táplálkozás összefüggéseivel, a húsevés áldásos vagy elítélendő voltával, az állati és emberi vér különbségével, hanem a sziget első királya, Bandemag is. Ő a bizánci doktornál gyakorlatiasabb útmutatót szerkesztett. Ennek töredékére talált rá Riolda a Pantaleon-kódex kötése alá rejtve. 

A madarak, a kacsák, a tyúkok húsa finom, porhanyós, de jó lelkiismerettel csak terhes asszonyoknak és kisgyerekeknek ajánlhatók. A fehér húsok simogatják a beleket, megnyugtatják a félős lelkeket, de erőt nem adnak a harcosnak. A galambhúson hizlalt asszonyok szépek, porhanyósak, kellemesen hízelkedők, de épp ezért nem feleségnek, csak ágyasnak valók.
Mielőtt felhajtanád egy asszony szoknyáját, tudd meg, milyen húsokon nevelkedett, és ennek alapján döntsd el, milyen sorsra való!
(…) A húsok befolyásolják a kitartást és az akaraterőt. Hiszen nemcsak az állat húsát és vérét, hanem akaraterejét, emlékeit, a tapasztalatait is megemésztjük.
Ki ne tudná, hogy a kacsahús fáradhatatlanná és izgágává tesz, hogy a gondos gazda ezzel eteti a szolgálóit. Mert a vízimadarakon nevelt asszonyok sokat fecsegnek, de belőlük lesznek a legtürelmesebb, a legkitartóbb mosónők. A kacsahúson hizlalt nőstények akkor sem fagynak meg, ha telente a puszta földön alszanak, vagy ha a befagyott folyón fehérneműt mosva a köpenyük a derekukra fagy.
A szabad embereknek, a győztes katonáknak, a diadalmas férfiaknak csak friss, vörös húsok valók. Ezek – egy időre – lobogó tűzzel töltik meg a szíveket, erősítik az izmokat, állhatatossá és bátorrá teszik a lelkeket.
Előrelátó atya tej helyett vérrel itatja a fiúgyerekeket! A tehén- vagy kecsketejnek minden cseppje méreg! Puhánnyá és álmodozóvá teszi a serdülő ifjakat.
(…) A nyers marhavér fájdalommentesen megfojtja azokat a félénk és satnya fiúcskákat, akik nem lennének alkalmasak a harcra, akikből a leggondosabb, a legszakszerűbb kiképzés után sem válhatna jó katona.
Ne hallgass hát az asszonyokra! A marhavért nem szabad kisütni, nem szabad fűszerezni, mert megrontja a kisfiúkat, és elveszíti jótékony tulajdonságait.

Zsigerek, vesék, tüdők, szívek, májak, körmök, véres, főtt vagy porrá őrölt csontok. Talán egy recepteskönyv bevezetője? Vagy hadtudományi munka? Vagy szent Pantaleon őrült kiegészítése?
A szorgok gyilkosa, a terhes anyákra íjjal-nyíllal lövöldöző, nagy Alapító talán az étkezés megreformálásával akart unalmában egy mindennél erősebb népet kinevelni?

A háziállatok húsának mértéktelen élvezete a druidák és az ókor legszentebb filozófusainak véleménye szerint előbb-utóbb elkerülhetetlenül lomhává és ostobává tesz. A birka húsa engedelmessé, a tehéné lustává, a disznóé falánkká.  A háziállatok húsa előbb-utóbb lealjasítja a katonákat. Mi lesz abból a harcosból, aki heteken-hónapokon, sőt éveken-évtizedeken át színtelen-szagtalan húsokat vesz magához? Még a gyümölcsön, gabonán, főzeléken hizlalt szolgáknál, az ostoba fiatal lányoknál, a dologtalan vénasszonyoknál is ábrándosabb és beletörődőbb semmirekellő. Egy disznó-testvér, birka-testvér, kecske-testvér nem vágyik semmi másra, csak hogy böfögve, bóbiskolva a múlt legszebb csatáin, az emberfián, a szerelmen és más költői haszontalanságokon merengjen. Ám azért nagyon sok múlik az elkészítésen. A háziállat húsa akkor a legártalmasabb, ha vajjal, fűszerekkel készíted, és balga módon gyümölcsöt vagy kenyeret harapsz hozzá.
A vaddisznó- vagy szarvashús talán nem ennyire káros és veszedelmes, ám mértéktelen fogyasztásuk riadozóvá, félénkké tesz. A vadhúst csak ízesíteni és puhítani lehet. Nincs az a pompás szakács, aki a szarvas húsából ki tudná vonni a félelmet, a menekülés vágyát, a nyugtalanságot.
Egy legyőzhetetlen hadseregnek, a halál katonáinak egészen másféle húsokra van szüksége.
Nem az állatok megadására, riadalmára és emlékeire…

És aztán egy jókora folt a beszámolóban. Mintha valaki rémületében vagy felháborodásában bodzalevélből készült tintával akarná eltüntetni I. Bandemag eszmefuttatásait.

Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…

Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?

Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

Anyu, apu

Anyukám mintha kicsit szégyellné a nevét. A barátai hívják
Gittának, Margónak, Manókának, Tündének, Tücsinek. De van-e igazi neve? Azon túl, persze, hogy anyuka. Néha az az érzésem, ha valaki Katinak szólítaná, akkor is kitárt karokkal sietne az illető üdvözlésére.
Anyukám elbűvölő, sziporkázó, imádni való, akárhova megy, jókedvet és nevetést hagy maga után. Ami azt illeti, mi már végig kacagtuk egész Budapestet, minden teret, minden körutat, minden utcácskát. Az összes kerületben laktunk már: kétablakos családi házban, ötemeletes bérkaszárnyában, egy négylakásos társasházban, ahol egy hóbortos gipszoroszlán majdnem a fejünkre esett. Éltünk lakótelepen, téliesített faházban, alagsorban, menő penthouses-ban, ahonnan a Nyugati pályaudvar homlokzatát bámulhattuk egész éjszaka.  Nem tudom, anyukám mivel és hogyan fizet: lehet, hogy csak egy kis nevetéssel.
Végül is mindegy. Az a fő, hogy szeretem.
Anyukám színháznál, lapnál, alapítványnál dolgozik – vagy egyik helyen sem, vagy egyszerre mindegyiken. Állandóan elfoglalt, hol angolul, hol magyarul, hol franciául beszél telefonjába. Nevetgél, intéz, megnyugtat, fenyeget – próbálja „megoldani a problémákat”, „elejét venni a hisztinek”., “rendezni a dolgokat”. Nem tudom, hogy őt ezek a problémások Gittának, Manónak vagy Tücsinek hívják-e – sokszor azt hiszem, anyukám maga sem tudja, hogy kikkel-mikkel beszél. Akár szellemek is hívogathatnák esténként.
Ugye, engem azért szeretsz?, kérdezem. És engem soha nem veszítesz el?
Ilyenkor anyukám felfújja az arcát. Magához húz és erősen megcibálja a hajam. Hogy kérdezhetek ilyen szörnyűségeket?
Mi mindig intézünk, mindig költözünk. Mindig van valami közös ügyünk: színészek, színésznők, üldözöttek, áldozatok. Anyukám szerint mi csak élvezzük a nagyvárost, jövünk-megyünk, ismerkedünk, egész évben nyaralunk. Én nem így szeretnék nyaralni: hanem két-három hétig nyugodtan ücsörögni, megszokni a dolgokat, sehová sem mozdulni. Sokszor alig tudok ellenállni a vágynak, hogy felírjam a nevemet a csuklómra, hogy soha ne veszítsem el, vagy ne kelljen attól félnem, hogy elfelejtem.
Büszke lehetsz anyukádra, mondják mindenhol.
És én büszke is vagyok. Mert anyukám tényleg elbűvölő, sziporkázó, imádni való. No de éjszakánként majd elemészt a félelem, hogy ő vajon elégedett-e velem. Hogy nem cserélne-e le szívesen egy másik kislányra: egy sziporkázóbbra, egy elbűvölőbbre, aki nem kérdezgeti folyton, ugye, nem veszítesz el? Ugye, szeretsz? Ugye, ugye, ugye…? Azok a legfontosabb kérdések, amiket nem is tudok befejezni.

Elveszíteni anyukám még nem veszített el, de mikor Svédországba ment, két hónapot töltöttem egyedül Kiskunhalason.
Nagyanyám szerint én nagyon kicsi koromban már jártam náluk, de – ha ez igaz – azóta elveszítettem az emlékeimet. Most nehéz volt megszokni, hogy a reggelek olyan korán kezdődnek, hogy az esték hamar befejeződnek, ahogy nehéz volt elviselni a nagyszüleim szekrényéből áradó láthatatlan gomolygást, ezt az áporodott, furcsa öregségszagot. Mintha hatalmas termetű nagyanyám a zacskókban vagy cipősdobozokban összeaszott állatokat vagy szárított pókokat rejtegetne.
Szivacsos-szürke volt az ég, mikor felkeltünk, és a napkorong még el sem érte a szemközti jegenyéket, mikor aludni küldtek. Mert aki eleget alszik, az nem lesz ideges. Aki sokat pihen, mondogatták, az nem fél ennyire. Három kutya élt Kiskunhalason a nagyszüleimmel, Néró, Farkas, Karolina, nyugodt, lomha, öreg állatok – én tényleg szívből irigyeltem őket. Szívesen ottmaradtam volna velük negyediknek, és egy életen át keltem volna a nagymamával a szivacsos-szürke reggeleken, és csendesen elaludtam volna, mihelyt elkezdődik az első időjárás-jelentés a tévében. De nem lehetett, hiszen csak vendég voltam, pesti kislány: a nagyanyám örökké izgult, hogy nem unatkozom-e.
– Miért nem mész, kicsikém, játszani a kertbe?
A kert túl nagy volt, túl szabálytalan, nem éreztem jól magam benne. Még csak ki se kellett volna lépnem a kapun, csak fel-alá sétálgatni a bokrok közt, hogy végérvényesen elvesszek.
A nagyszüleim és a kutyák után legjobban a tévés sorozatokat szerettem. És különösen azt, amit nagypapa annyira gagyinak tartott, az örökös szájbarágásokat és az ismétléseket. Mit tegyen Eufemia Alves, hogy soha többé ne találkozzon a bácsikájával… De Aurelio nem ismer könyörületet…  Rögtön ebéd után befészkeltük magunkat a fotelokba – ez a döglött szag már nem is zavart annyira –, és izgultunk, hogy megbocsát-e Aurelio bácsi, hogy szegény Claudia, Silvia, Romana, Pilar Augusta találkozik-e a régen elveszett testvérekkel.
Csodálatos volt ez a nyár, az idő annyira lelassult, hogy  én is jól éreztem magam benne.
De nagymama sokat aggódott miattam: hogy nem telefonálok senkinek, hogy nincsenek barátaim, hogy nem járok el a szomszédok gyerekeivel biciklizni, rollerezni, hogy nem rohangászok, hogy nem építek semmit, hanem csak kuksolok a tévé előtt a porszagú, csúnya fotelekben. Jaj, nagyon ideges szegényke, senkivel sem beszélget, pedig mehetne játszani a többi gyerekkel, itt a strand, a kert, a játszótér. Mi kéne szegénykének?
Jól hallottam, hogy anyukám felháborodottan magyarázza, hogy azért vagyok ennyire félős, mert a Pasaréten majdnem a fejemre esett egy gipszoroszlán. Erre a mama felháborodottan kikérte magának, hogy a kertben bármi a fejemre eshetne, egy vadállat, egy szobor, egy akármicsoda… és olyan hangosan kiabáltak, hogy befogtam a fülem, és próbáltam láthatatlan maradni a fotelben.
De anyukám engem is odarendelt. Remegő hangon elnézést kért, hogy nem tud azonnal kiszabadítani, és sajnálkozott, hogy olyan kibírhatatlanul, hogy olyan rettenetesen unatkozom. Hogy nem tud mit csinálni. Hogy minden annyira szörnyű, szörnyű, szörnyű.
– Csak légy türelemmel, manókám, most már hamar itt lesz a szeptember.
Az aureliós sorozatok, a jegenyék, a fotelok mellett legjobban a nagymama fényképeit szerettem. Szegény úgy őrizgette őket, mint mások a szárított gyümölcsöket. És talán ezek a régimódi, sárgás fényképek árasztották azt a szekrényekből áradó, fura izzadtság- vagy inkább állatszagot, ami az első nap annyira émelyített. Mintha éjszakánként ezek a képek lélegeztek volna a nagyszüleim helyett. Nagymama minden fénykép hátuljára felírta: Andriska, Tónika, Erzsike udvarlója, szegény Zsuzsi néni, szegény Kálmánka. Kezdetben nem is hittem el teljesen, hogy ezek a szegények valódi emberek, nem carmenek, nem aureliók, egy sorozat szereplői.
De ki a szegény? Akinek egy jegenyefája sincs?  Aki meghalt, és elvesztette a nevét? Aki senkinek sem hiányzik? Akire már a nagymama és a nagypapa sem emlékszik?
– Pedig ezek a te rokonaid – mondta nagymama. – Hát még szegény apukádat sem ismered fel?
Sanyikám 1986-ban. Sanyika 1993-ban. Sanyi a diplomaosztóján. Végül szegény Sanyi utolsó fényképe: egy szögletes arcú, szőke fiatalember egy kisbabával, aki nagymama szerint én vagyok.
– Na, nézd csak! Ő a te édesapád! Hogy-hogy nem ismered fel?
– No de én itt vagyok, ez a szegény Sanyi meg ott!
Nagymama megrázkódott. – Hát anyukád tényleg nem beszélt róla?
Nem mertem se azt mondani, hogy igen. És nem mertem azt mondani, hogy nem. Az én anyukámnak, meglehet, ez a szegény világ , ez a sok Mérti, Zsuzsi, Kati talán idegenebb, mint az Anastasiák az argentin filmekben.  Vagy a „problémások”, akik éjjel-nappal hívogatják telefonon.
– Anyukám nagyon hadar – mondtam szégyenlősen.
Se fényképeket nem nézegettünk, se apukámról nem beszélgettünk többet. Nagymama valahogy kiszáradt és megkeményedett, mint egy darab sütemény, amiről megfeledkeztek, nagypapa pedig már nem ajánlotta fel, hogy „csapunk egy jó murit”, elutazunk Szegedre. Csak szó nélkül bámultuk a sorozatokat, és nagymamának már az is mindegy volt, hogy mikor fekszem le. Vagy hogy mennyit “idegeskedem”.
Anyukám a nyár utolsó vasárnapján egy nagy kocsival jött értem. A jegenyék esténként már átszúrták a napkorongot, és a levegő is hűvösebb lett. Minden elromlott. Talán mert akkora hibát követtem el. Most gyűlöltem a kutyákat, akik nyugodtan egymás hegyén-hátán heverésztek.
– Aztán nagyon várunk ám az őszi szünetben – mondta a küszöbön a nagypapa, és felborzolta a hajam. De most sem mondta, hogy “csapunk egy murit”, és elutazunk Szegedre.
És tudtam, hogy nem is várnak már igazán: azt a másikat, a szegény Sanyit szeretnék, akiről nagymama nem volt hajlandó elmondani, hogy hova lett. Pedig az Aureliók életében minden megoldódik, ők mindenkit megtalálnak, akiket keresnek.
– Betokosodott, sértődött emberek – mondta anyám dohogva, miközben a napkorong legurult az égről, és mi a megbocsáthatatlan sötétben száguldottunk haza.
Hogy még szörnyűbb legyen, Pest előtt belefutottunk egy záporba. Ssss-psss, ssss-psss, az ablaktörlők helyettem törülgették a szemüket. – Szegény Kálmán bácsi, szegény Ica néni – kezdte anyukám – nem tudnak beletörődni abba, hogy a fiúk, a te apukád eltűnt Amerikában. Hogy hiába várják haza, semmi hír, talán egészen odaveszett vagy csak megfeledkezett róluk.
Haza, haza! De a haza most persze egészen máshol volt, mint ahol korábban sejtettem. Anyukám ezen az őszön is pártfogásába vette a lecsúszottakat és a szerencsétleneket, éjjel-nappal az ő ügyeikben intézkedett.
A harmadikat már egy másik kerületben kezdtem, anyukám új munkahelyéhez, a szállóhoz közel. A szegényeket alaposan meg kell ismerni, hiszen ők is pontosan olyan emberek, mint mi, szokta anyukám mondogatni. Csak elvesztek. Csak elvesztették a talajt a lábuk alatt. Vagy elvesztették a hozzátartozóikat. Vagy csak azt képzelik, hogy elvesztettek mindenkit. Ők a szegények.
Anyukám nemcsak nekem, hanem az új osztályfőnökömnek is a szegényekről tartott előadást, Zsuzsa néninek, aki szerint annyira szorongó és zárkózott vagyok, hogy nem a normál gyerekek között lenne a helyem.
De akkor hol lenne a helyem? Talán észre sem vettem, hogy elvesztem?
Míg anyuval barangoltam a hajléktalanszállókon, jártam a  tanácskozásokra, a konferenciákra, csak a szegény Sanyira gondoltam, és persze nagymamára és nagypapára, akik gyorsan visszafogadnának, ha ezt a Sanyit, az apukámat megtalálnám nekik. Együtt mehetnénk vissza Kiskunhalasra, járhatnék az ottani iskolába, hétvégenként a fotelből figyelhetném a jegenyéket, egy normális lány lennék, egy normális apukával. Akkor nagypapát Aureliónak hívnák, nagymamát Aureliának, és mindenki boldog lehetne.
– Senki sem normális – kuncogott anyukám. –  Senki sem átlagos, senki sem mondhatja magáról, hogy… – de anyu nem mondta el, hogy, mit nem szabad magunkról mondani. Én sem mondtam el neki, hogy miért fürkészek minden elveszett arcot olyan kétségbeesetten.
A szeplős, a borostás, a bibircsókos ábrázatokat, a szőke, fekete, menyéthez hasonló arcú vagy szögletes állú férfiakat.
Hogy beköltözzem valaki szemébe.
Talán ez anyukámnak sem lenne ellenére. Hisz sokszor mondogatja, hogy érett, felelősségteljesen gondolkodó emberré akar nevelni engem.
Hogy neki én vagyok az első. Hogy ő mindent megtesz értem. Hogy ő soha nem adja fel. Hogy rettenetesen, szörnyűségesen, sőt borzasztóan szeret.
Egyszer egy nagy társaságban – hogy érezzem, milyen szörnyűségesen fontos vagyok – megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék a legjobban.
Mondtam valami ilyenkor szokásos hülyeséget: hogy utazni akarok…, hogy mennyire örülnék egy biciklinek.
Az igazat nem mondhattam meg. Hogy csak meglenni szeretek.

 

Illusztráció: Paul Klee