Bánki Éva összes bejegyzése

Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina napló)

Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.

Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. A  címben szereplő “Szarasina” tulajdonképpen csak egy helynév, egy irodalmi utalás, nem magára az írónőre vonatkozik. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának. Az irodalomtörténet-írás többnyire Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként  ismeri a szerzőt[1]. Erre a korra amúgy jellemző, hogy a nőknek (még ha jelentős szerepet játszott is egy-egy császárnéi vagy császári udvar kulturális életében) nem maradt fenn a nevük, és még a történelmi feljegyzésekben vagy arisztokrata naplókban is csak “lány”-ként (“nő”-ként) aposztrofálták őket. Ennek ellenére én nem tudok elszakadni ettől a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Jellemző, hogy nagy nőírók életművei Japánban névtelen alkotásokként maradtak fenn. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) viszont az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében teljesítették ki magukat. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrákban ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette) is. Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb, vagy megállapíthatja épp ilyen ostobán, hogy a nyugat-európai középkor “értékesebb”, mert rugalmasabb.

Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása  miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –,  álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja. Takaszue lánya nem társadalmi regényt, hanem sajátos verses naplót ír.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:

Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.

Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.

[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató  Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.

Fogadj szót! (Fordított idő III.)

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.

 

 

Hogy egyem a szívüket (Fordított idő III.)

Az állatok jobbak. Tisztábbak, fegyelmezettebek. Nem sopánkodnak szemforgató módon, ha éhségükben fel kell falniuk a szeretteiket. És nem óbégatnak, mikor velük is így tesznek.
A Sjönnek hívott, hatalmas öregember  a legképmutatóbb fajtának látszott. Tömi magába a lencsét, de közben lelkesen ócsárolja a háziasszonyt. Kár volt eljönniük otthonról. Micsoda világ ez, ó borzalom! Ha nem lenne olyan éhes, talán prédikálna is az otthon szentségéről. A családtól, a nyugalomról, a szeretetről. A világ bűnös, rossz, de előbb hadd rágjam meg, különben éhen halok.
Miközben Knut a félhomályos ajtókeretben leselkedett, vigyorogva intett Frederikjének, aki fáradhatatlanul hordta föl-alá a tálakat.
Az asztalfőn prédikáló öregember, ez a Sjön nevetséges volt, de egy csöppet sem látszott idegennek. A csámcsogva falatozó, tizenhárom vadmalac viszont egészen különleges fajzatnak tetszett. Mintha testvérek volnának… Mind a tizenháromnak egyformán göndörödött a haja, és furcsán violaszínű volt a szembogara. Gyapjúból kötött, barna lebernyegeikben nem hajósoknak, hanem a birkanyájat dudaszóval terelgető, félvad pásztoroknak tűntek. Az öregemberen is ilyen rongyok fityegnek, de ő a vonásai miatt mégiscsak úgy festett, mint egy kiszolgált, öreg katona.
Micsoda búvalbaszott szerencsétlenek!
Frederikje pedig csak sürgött-forgott tovább, hol sóért, hol ecetért szaladt, de ők tizenöten csak rendületlenül faltak tovább. Annyira önelégültek és ostobák, gondolta Knut, hogy egy pillanatra sem emelik föl a fejüket.
De nézd csak! Az öregemberrel szemközt ülő asszony még egész fiatalka. Ócska, kézzel kötött rongyok helyett ügyesen szabott köpenyt visel – ez a nő biztosan nem egy pásztorkunyhóban nevelkedett. A szembogara hasonlít a tizenhárom vadmalacéhoz, a haja is ugyanolyan torzonborz és hullámos, de az arcából és a tartásából sugárzik valami kiismerhetetlen álnokság. Ráadásul ő sem tud evés közben csendben maradni, annyit beszél, mintha fizetnének neki. Nem vagy még fáradt, nővérem? Nem akarod, hogy eltemessük a gyerekeidet? Nem szeretnéd, hogy elkísérjünk a rokonaidhoz? duruzsolta egyfolytában.
Hogy ez micsoda visszataszító perszóna!, gondolta Knut. Lelkifurdalás nélkül megzabálja a szegény özvegyasszony utolsó lencséjét, és közben szipogva érzékenykedik.
Mondd csak, drága nővérem, miben segíthetünk?
Frederikje úgy tett, mintha nem is hallaná.
Ám ebben a percben a nő háta hirtelen megmerevedett, mintha észrevette volna, hogy a nyitott ajtóból figyelik. Knut rögtön hátrébb húzódott: számtalan éjszakai portya után pontosan tudta, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem az összes érzékszervünkkel. A fülünkkel, a hajunkkal, a tallpunkkal, a bőrünkkel,
A gyerekek és a nők (különösen az ilyen rókafélék) mindig megérzik, ha idegen lopakodik mögéjük.
– Milyen furcsa, drágám – fordult Frederikckjéhez az idegen nő – itt élsz Northumbriában, de hozzánk mégis dánul beszélsz!
Frederikjének szerencsére vágott az esze.
Vigyorogva elhadarta, hogy drága mamája és a papája még mindig Helsingőrben él, ő csak kilenc esztendeje telepedett le Normandiába. De amíg él, nem felejti el Dánia zöld mezőit és gyönyörű egét…
Knut elvigyorodott, ám az idegen nő gyanakvását nem lehetett egyszerűen elaltatni.
Gyorsan felállt, és mint aki másra sem vágyik, csak egy kellemes nézelődésre, és megindult a fönti hálószobák felé.
Olyan határozott volt, hogy a talakat cipelő Frederikje nem tudta megállítani.
– Mondd, nővérem, hogy lehet, hogy ebben a házban nincsenek gyerekjátékok?
Frderikje, aki most már megrémült, gyorsan odakiáltott neki valami butaságot.
De az asszony, akit a többiek Rioldának hívtak, egy percre sem hagyta abba a kutakodást. – Hogy lehet, drága nővérem, hogy a te házadban csak öregasszonyoknak való ruha van?
Az asztalfőn trónoló Sjön elégelte meg ezt a nevetséges faggatózást. Teli szájjal rámordult a feleségére, hogy ne sürögjön-forogjon, ne turkáljon a ládákban, viselkedjen hálásabban, ne faggatózzon, és tartsa tiszteletben a háziak bánatát. És mindenekelőtt mondjon köszönetet a háziasszonynak.
Az asszony persze a füle botját sem mozdította.
Knut elmosolyodott, és óvatosan a kapu felé hátrált. Elviselhetetlen ez a perszóna, álnok és képmutató, de legalább több esze van, mint a szakállasnak.
Ahogy kiért az utcára, megütötte a fülét az emeleten turkáló nő óbégatása: Mennünk kell innen, Sjön. Ne maradjunk itt, ez valami csapda…  Ó, jaj, szörnyű, szörnyű!

Knut szívesen széttépte volna a ripacskodó fiatalasszonyt, a gyapjúrongyokba göngyölt, bamba fiúkat, a málészájú, korlátolt vénembert, de gondolnia kellett a váltságdíjra. Hiszen a hadjárat, a partvidék elfoglalása nem járt túlságosan fényes eredménnyel. Járványokkal megvert, szegény vidék ez, errefelé csak zab és rozs terem, még a kolostorokban sincs más, csak néhány, selyemdarabba tekert, rohadó csontocska. Ha épp nem éheznek az emberek Northumbriában, akkor elássák a föld mélyére a garaskáikat. Telente ócska ruhában fagyoskodnak, nyáron meg látástól-vakulásig törik a köves talajt. Jámbor emberek. Ó, Szent Bandiamus, ó, Szent Humpréciusz, segíts meg!  Hogy egyem a szívüket.
De amikor meghalnak, őszintébbek lesznek. Barátságosan rávigyorognak Knutra, az igazi szabadítójukra, hajlonganak vagy kezet csókolnak, és mint akiket megbűvöltek, örömmel engedelmeskednek. A nők szégyentelenül széttárják a combjukat, a kicsik zokszó nélkül, jókislányok, jókisfiúk módjára lekuporodnak. Érted jöttem. Az apád vagyok, szokta mondogatni Knut a foglyainak, akik pár perc múlva abbahagyják a vonyítást, hogy a holtak országában neki szolgáljanak.
Hiszen minden halott gyerek az ő fiacskája. Minden halott asszony az ő menyasszonya.
Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kellett fosztania a halál dicsőségétől, és át kellett adnia a rabszolgakereskedőknek. A legfenségesebb nyugalom nem a szolgáké, hanem a halottaké. Csak akkor tapasztalod meg a legtökéletesebb, a legmaradéktalanabb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád nem szeretett annyira, mint az ilyen kiválasztottak, akik agóniájukkal megajándékoztak a megistenülés pillanataival.
Vénséges vén emberek rogynak a lába elé. Az apám vagy, suttogják szent odaadással.
A halálra ítéltek mind szépek és különlegesek, de köztük is van egy-egy szebb és különlegesebb. A fríz partvidéken megvívott egy kamaszfiúval, aki egy felgyújtott városban egy nevetségesebn óbégató anyát és öt kisgyereket védelmezett. A halálfélelem megsokszorozta a fiúcska erejét, ezért Knut egy kicsit eljátszadozott vele. A lángoló viskó előtt elnyújtotta a párbajt, hogy a suhancnak megjöjjön az étvágya, bátrabb legyen, reménykedjék a győzelemben.
Minél nagyobb az elszántság, annál édesebb a megadás. Ki ne tudná?
Ő, Knut minden halotthoz egyformán igazságos, nőket-férfiakat, öregeket-gyerekeket is megajándékoz a szerelmével. De milyen mámorító volt akkor a meglepetése, mikor a páncél alatt kitapintotta a még meleg lánytestet!
Ez a lány – vagyis a lány, ahogy magában szokta nevezni – nem bújt el, nem esdekelt,  nem csókolgatta a csecsemőjét, nem imádkozott birka módra, nem ajánlotta magát a vikingek jó szívébe, nem jajgatott eszelős módon, de még csak nem is szorongatott keresztet, hanem felöltötte az apja fegyverét, és párbajt vívott egy nála kétszer nagyobb katonával, aki annyiszor kelt és feküdt a halállal, míg eggyé nem vált vele.
Knut szíve bizony nem is maradt érzéketlen: jegyesének tekintette a lányt, és a tábortűznél úgy hencegett vele, mint a leggyyönyörűbb feleséggel.
Van-e sötétebb szín a feketénél? A megalvadt vér fekete ugyan, de emlékezik a vörösre, a szenvedélyre.
Az engedelmes Frederikje, az ő dán rabszolganője eme „lány” nyomában sem érhet. Pedig  bármire képes lenne, hogy mentse a bőrét, Knut parancsára jóllakna akár emberhússal vagy kukacokkal is. Minek? Mire jó ez az egész? A végén úgy sefog neki irgalmazni. És ott az a másik asszony, akit Rioldának nevez a megbízó. Ravasz, álnok teremtés, az efféle nőszemély aljasul belerúg a lábadba, ha a nyakát szorongatod. Egyik asszony sem érdemli meg, hogy a Halál Katonája emlékezzen rájuk.
De nem ő dönthet egyedül a foglyai sorsáról.
Egyetlen fegyver sem olcsó mulatság, ráadásul egy hajó felszerelése többe kerül, mint amennyi aranyat vagy ezüstöt találnak egy ilyen brit porfészekben. Egy olyan szegény vidéken, ahol a kölesszem is hússzor meggondolja, hogy előbújjon a földből. Egy sivár, embertelen tájon, ahol a drágaköveiket elássák a fukar szerzetesek. Ő, Knut, mit tehetne? És mit tehetne Sigurd, a kapitánya? Alkalmazkodnak, engedelmeskednek.
Rabszolgákkal szolgálják meg, hogy újra és újra hadba induljanak.
A katonát, ha már csak a harcban érzi jól magát, nem fogadják vissza az övéi. A lakomákon díszhelyre ültetik, de senki nem iszik a serlegből, amit ő megérintett. Menj innen, Knut, mosd meg a kezed, és kérlek szépen, ne érj a gyerekhez! Téged eljegyzett a háború, mondják a falusi lányok, mikor megkéri a kezüket. Sötétebb az árnyékod, mint a többieknek.
Pedig kedves halottainak, a legbátrabb asszonyoknak és férfiaknak Knut énekelni is szokott. Talán már ő sem vágyott egy zsémbes feleségre, de még egy doromboló asszonykára sem, aki hajnalonként kilopja az aranytallérokat a zsebéből, és halálra gyötri a félelmeivel. Jaj, Knut, ne olyan durván emelgesd azt a gyereket! Hát nem látod, drágám, hogy  fáj neki? 

Barátok és rokonok híján marad Sigurd kapitány és a megbízó,  a se öreg-se fiatal, se élő-se halott Al-Rakmarán.

 

Előzmény:

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Megértettem, uram (Fordított idő III.)

Sigurd látott már tízéves kisfiút, aki a ráncai, a púpja, a járása miatt aprócska kilencven évesnek látszott. Asszonyokat, akik idősnek mondták magukat, de a szoknyájuk suhogása mégis megbolondította a férfiakat. Az idő nem mindenkit igáz le egyformán, és az elme különös dolgokra képes. Ő már látott mindenféle embert: gyengét, akinek az őrület megsokszorozta az erejét, bátrat, aki egy rossz szó hallatán csecsemő-módra nyüszített, de olyat még nem, aki hol megjelent, hol eltűnt az emberek előtt.
Márpedig a megbízó, aki Al-Rakmaránnak nevezte magát, a kedve szerint foszlott szét, vált köddé. A korát pedig még megsaccolni sem lehetett. Ha eléjük állt, akkor csak valami bizonytalan félelmet és rosszkedvet hagyott a beszéde után.
De akkor mit csinál, ha épp senki sem látja?
Gazdag és gonosz semmirekellő, csak egy vérszomjas, púpos nyomorék, mondogatta magának. Pedig Al-Rakmarán – már ha egyáltalán ez volt a neve – másképp volt vérszomjas, mint Kalapácsfejű Knut, Kékfogú Sven vagy az a csúf Mindentlátó Jette. Nem gyújtogatott falvakat, nem táncolt meztelenre vetkőztetett halálraítéltekkel, csak előbukkant a félhomályból, és közölte, hogy hány rabszolgára, milyen könyvekre vagy név szerint kikre van éppen szüksége. Mire Sigurd felemelte a fejét, vagy megvakarta az üstökét, már szertefoszlott. Eltűnt, mint valami rossz álom.
De legalább bizánci soliudusokkal fizetett. És ezek az aranypénzek nem olvadtak el, nem foszlottak szét, nem váltak köddé, hanem kitartóan ott csörögtek a zsebében, míg ki nem fizette az embereit.
Al-Rakmarán – meglehet – nem is igazi sátánfajzat, csak egy okos nyomorék, aki túl korán bújt elő az anyja méhéből. És azért tűnik el mindig oly könnyedén, mert senki sem szeret a szemébe nézni. Sigurdot is émelygés, sőt szégyen fogta el, akárhányszor végig kellett hallgatni az utasításait.
De hogy lehet ennyi pénze egy torzszülöttnek?
És hogy vesz rá másokat, hogy lehajtott fejjel engedelmeskedjenek?
Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja.
És mire ő, Sigurd felnéz, Al-Rakmarán már nincs is a sátorban.

Sigurd eddig is sok csodát látott.
Hét esztendős korában apja hajóját meglékelték, őt pedig eladták rabszolgának a Fény városába, Alexandriába. Ügyes fiúcska volt, az arab nyelvvel is boldogult, a gazdája betegsége után ő fogadta a kikötőben a fűszerrakományokat. Természetesen nem egyedül: legelöl állt a gazda örököse, utána a második, a harmadik fia, végül a titkára és leghátul Sigurd, aki vállára vette a fűszeres bálákat. Ha behunyja a szemét, ma is látja maga előtt a hatalmas, hínáros folyón át a tengerre kisodródó, lusta vízilovakat. Sigurd megtanult alkudni a gyömbérre, a fahéjra és borsra, kitapasztalta, hányféleképpen hamisítják a sáfrányt az egyiptomiak  – de melyik viking fiúcska lenne büszke erre a tudományára?
Sigurd is érezte, hogy a sors sokkal nagyobb lehetőségeket tartogat.
Elrejtőzött egy velencei gályán, és ott elhitette, hogy hatalmas váltságdíj üti a kereskedők markát, ha hazaérnek. A kapzsiság nagyobb tökfilkóvá tesz az istenhitnél is.
Ezután úgy szaladtak az évek, hogy még Sigurd sem tudta számon tartani. Harcolt Bizáncban, aztán a görögök birtokait védte Szicíliában, végül Marokkóba ment, hogy megvédjen valami keresztény püspököt… de nem, oda nem is jutott el. A fejében úgy összekavarodtak az események, mint tömegsírban a kezek, lábak, nők, férfiak, gyerekek. Őt magát háromszor keresztelték meg, mert a megbízói nem hitték, hogy igaz keresztény lenne.
Nem is volt az, ahogy Sigurd szerint maguk a megbízók sem. Az imádott emberfia már régesrég, az ő születése előtt kiszolgáltatta a világot a tébolynak és az őrületnek. Miért is ne? Isten talán nem fárad bele? Ő, Sigurd tíz évesen vesztette el a tehetséget, hogy együttérezzen valakivel: ha azóta meglát egy falatozó embert, dühöt érez, hogy az az ő, a személyesen neki járó kenyeret habzsolja fel. Minden könnyet nevetségesnek tartott, amit nem érte ontottak, és minden dicséret fájt, ami nem őt illette.
Utoljára elégedett talán Alexandriában volt. A gazda fiai a kertben állatokkal játszottak, kis sapkákat húztak a kacsák fejére, és azt vizsgálták, hogy vesztik el az állatok az időérzéküket: szépen összezavarodnak, nem tudják, mikor van tavasz, mikor van tél, mikor jön el a költés ideje. Mennyivel izgalmasabb volt ez a játék a kacsákkal, mint az örökös ricsaj, lótás-futás, ide-fuss, oda-fuss a kikötőben!
Az állatok fejében van egy harmadik szem, egy titokzatos pont a koponyájukban, talán ezzel érzékelik a múló időt. És a kísérletek még az örökös fűszerválogatást is elviselhetővé tették volna – vagy tehették volna, ha Sigurd nem gondol arra, hogy ő csak egy szolga. Egy rabszolga. És hogy a sors sokkal fényesebb lehetőségeket tartogat.
De vajon tényleg tartogat-e?
Vagy a láthatatlan sapka a fején nem engedi, hogy a múló időt érzékelje?
Pedig a szívében élő, éhes és követelőző féreg, az én azóta egyre többet és többet követel. Több tiszteletet, több megbecsülést. Több asszonyt, több zsákmányt, több izgalmat. Több napfényt, több örömet. És persze már régóta vágyott, hogy rátaláljon egy olyan legyőzhetetlen lényre, aki nem retteg önmagától. A visszataszító Al-Rakmarán a maga púpjával tulajdonképpen épp ilyen volt: fegyverek nélkül rákényszerítette az akaratát bárkire, és ha kérdőre akarták vonni, eltűnt a vádlói elől. Titokzatosabb volt, mint a Próféta, mint maga az emberfia vagy mint a világ fölött lebegő Ázok. Al-Rakmaránt senki sem látta félni, enni vagy aludni.
– Csak egy nem gyógyuló seb vagyok – mondta Sigurdnak.
Talán nem is volt született arab. Ugyan tökéletesen beszél arabul – ahogy tökéletesen beszélt írül, latinul, dánul, angolszászul, talán még a kígyók nyelvén is. Ám hiába szólított meg minden teremtményt az anyanyelvén, az emberek, de még az állatok is féltek vele kettesben maradni vele. Sigurd lova kitágult orrlyukakkal reszketett, ha Al-Rakmarán odalépett melléje.
De természetesen Sigurdot mégiscsak vonzotta, hogy a töpörödött megbízónak senkire és semmire nincs szüksége. Se álomra, se barátra, se nőre. Hogy Allah nevében követeli a rabszolgákat, de halandó ember még nem látta még imádkozni, se keresztet vetni vagy térdre borulni.
Talán mert nem is emberfia.
Sigurd minden rajtaütés előtt átvette a háború folytatásához szükséges összeget. Mindig eldöntötte, hogy magabiztos lesz, de úgy hajlongott Al-Rakmarán zsámolya előtt, mint valami rabszolga.
Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram.
Megszámolta a pénzt, és kicsit téblábolt, mintha a megbízó titkait akarná kipuhatolni.
– Mire vársz még? Nem elég? – förmedt rá ilyenkor a púpos nyomorék.
Sigurd azért szívesen rákérdezett volna ezeknek a gondosan megtervezett rablóhadjáratoknak az értelmére. Hiszen neki csak negyven katonája volt, ahhoz elég, hogy óriási riadalmat keltsen, de arra már kevés, hogy letelepedjenek itt, a partvidéken. De akkor az egésznek mi értelme?
Mintha a megbízójuk háta mögött ott várakoztak volna más láthatatlan hadvezérek.
Megértettem, uram.
Igenis, uram.
Köszönöm, uram.
Al-Rakmaránnak nem volt semmilyen személyes tárgya, takarója, könyve, váltóruhája. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, egy rejtélyes bőrdarab volt, amire szorgosan jegyezgetett a sátra félhomályában. Sigurd titokzatos költeménynek gondolta, Jette pedig úgy látta, nem valami különleges írás, hanem a partvonal öbleinek, zátonyainak, városainak rajza. Egy fantasztikus szezám tárulj, amivel évente lehet Észak-Angliát végigpusztítani.
No de Szicíliában az ásó aranykelyheket fordít ki a földből, Egyiptomban meg még a homok is – ki ne tudná? – oroszlánokat, aranyba öltözött királyokat, szárnyas fenevadakat rejteget. De milyen kincsek rejtőznek a szegény, felvullkodott I. és II. Ethelreid király palotája alatt? Itt, Northumbriában, az árpaföldekkel övezett, a koszos és szegényes Bamburgban?

Sigurd a dárdáját simogatva ült a trónteremben, és vigyázott a különleges, az Al-Rakmaránnak fontos rabszolgákra – akik persze nemigen különböztek a főtéren leöldösött többi szerencsétlentől. A dárdára tulajdonképpen semmi szüksége sincs most, csak jelezni akarja élőknek és holtaknak, hogy nem közönséges rabszolga, hanem Sigurd, a sereg ura.
De mégis, kik ezek a különleges foglyok? Egy öreg pap, a másokat örömmel leckéztető fajtából, aki maga alá vizel a függöny minden rezdülésére. Egy nyavalyatörős nyomorék, aki órák óta varázsigéket mormol. Pszprk, pszcsrkmdtn…  Rosszabb a a falban percegő szúnál is. És egy furcsán szánalmas, rózsaszínes szembogarú társaság, akiket Jette szúrt ki a part menti sziklákról.
Szánalmas vademberek, valami baljós áramlat hátán idetévedt halászok vagy birkapásztorok, akiket rendesen el kellett agyabugyálni, mielőtt a trónterembe rángatták őket.
A legharciasabb az öregember volt köztük, Sigurdnak kellett közbeavatkozni, hogy a szegény vénséget az eszetlen Knut ne verje agyon. A kócos fiatalasszonyra öten támadtak, az egyik balra rángatta, a másik jobbra rángatta, és Jette volt az, aki egyszercsak ott termett, és védelmezőn a vállára kapta.
Jette, Jette…! De hát Jette eddig soha nem tett még ilyet! Tőle aztán elevenen is felfalhatták a nőket a többiek. Sigurd mindig veszélyesnek tartotta, ha az ő ölésre szakosodott, pihenést nem ismerő, jól együttműködő darazsai, a katonák egyik napról a másikra megváltoztatják a szokásaikat. A jó harcos nem érzi az idő múlását, sapkát visel a fején, meglehet láthatatlant, de akkor is…
Az embereknek szabad változni. De nem a katonáknak.
A Rioldának nevezett asszony – egyem a kis szívét – most úgy szipog, mint valami kislány, akinek a haját a fiúk játék közben bogánccsal teleszórták. Ó, borzalom!
De mitől értékesebbek ezek a nyomorult lények, mint a többiek?
Sigurd megint a függöny felé pislantott.
És közben megint elfogta az a gyötrelmes érzés, hogy nem becsülik, nem tisztelik, nem veszik semmibe. Hogy kihasználják, lenézik, hogy az ő idejét lopják, hogy megint a sor legvégén áll, mint az alexandriai kikötőben.
Hát mit csinál ott bent órák óta az a nyomorult Al-Rakmarán?
Imádkozik egy olyan istenhez, akivel senki emberfia nem ér fel? Vagy megint azzal a nyomorult rajzzal foglalatoskodik?
Dehát ki ez a púpos? És minek nézi őt? Nyomorult testőrnek, borotvált fejű, szerencsétlen rabszolgának, akinek szöget vertek a hátsójába, és ezért képtelen leülni?
Mért váratja itt reggel óta?
És mintha egy láthatatlan kar lökte volna előre, berontott Al-Rakmarán kamrájába.
A megbízó most nem vénembernek, hanem szánni való fattyúnak tűnt.  Egy kis semmirekellőnek, akit talán a saját szülőanyja is szégyell.
Hogy mondta Al-Rakmarán? Egy nyitott seb.
–  Hbrrr… Brrrrr… –  Sigurd felháborodásában csak hápogni tudott. –  Már reggel óta arra várok, barátom, hogy ezeket a nyomorultakat bevezessem hozzád.
Megnyomta a barátom szót, hogy Al-Rakmarán érezze, nem egy szolgával, hanem egy kipróbált harcossal, a főkapitánnyal áll szemben.
De a  megbízó még mindig nem fordította felé az arcát.
– Talán bizony imádkozol, testvérem?
Tényleg hány éves lehet? Sigurdot megint elfogta az a csüggesztő, nyugtalan érzés, mint mindig Al-Rakmarán jelenlétében.
Semmirekellő vagyok. Hamarosan végeznek velem.
Al-Rakmarán végre megfordult: – Mit beszélsz? Ugyan kihez imádkoznék? Hiszen nincs isten.

Húzd ki magad! (Fordított idő III.)

Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.