Minden anya egyidős a tengerrel. Az ő arcát előbb látjuk, mint a napot, a lábunkat a kezünket, az apánk, a szeretőnk vagy a saját magunk arcát.
Kyd is úgy érezte, immár időtlen idők óta figyeli ezeket a hol durcás, hol álmélkodó vonásokat, melyek váltakozása talán a tenger lélegzetvételét is mozgatja. Meglehet, az édesapjával, Sjönnel többet nevetett, az ő arcát talán jobban is ismerte – de az anyjáé volt az elő- vagy ősképe minden később látott arcnak.
És most ez az örök időktől ismerős ábrázat mered rá értetlenkedve! Ezek a gödröcskék, ezek a szeplőcskék, a legeslegkékebb szemek! Hát nem azt hallotta eddig mindenkitől, hogy az anyja nem csak csodálatosan művelt, ír, olvas, mindent lát, mindent hall, királyok és királynők a barátai, hogy ismeri a holtak és a még meg nem született gyerekek akaratát is.
De most gyűlölte ezeket a fensőbbségesen kék szemeket.
Anyai érzés! Ez is pont akkora hazugság, mint hogy a jótett mindig elnyeri méltó büntetését… Ki korán kel, aranyat lel, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát, és más hasonlók.
– Nem tudsz te semmit – köpte dühösen. – Te nem értesz semmit, nem látsz semmit, nem szeretsz senkit. Egyáltalán ki vagy te? Egy idióta… egy igazi nkfffrkgrbbr…
Megroppantotta az anyja csuklóját, erre valaki dühösen meghúzta a karját, és hátra taszította. – Mi a fene, Kyd! Térj már észhez! – mordultak rá többen is.
A legidősebb barátja, Osjan eléje lépett, lefejtette a kezét az anyja derekáról, és helyet foglalt Rioldával szemben.
Kövér, lompos, lusta fiú volt. Kyd régóta megvetette: egyetlen játékban sem szívesen vett részt, de szeretett döntőbírót játszani.
Most viszont eljött az ő ideje. Bő lére eresztve, lassan, komótosan mesélni kezdett.
– Sok minden történt, bizony igaza van Kydnek. A norvégok halálán még senki sem csodálkozott. Borzasztó ilyen fiatalon elevenen elrohadni, de talán valami szörnyűséget követtek el, ezért kellett szenvedniük. Amin túl kell lenni, azon túl kell lenni, hát istenem, mit tegyünk. De a bűn és a szenvedés könnyen átragad másokra, a félelem pedig – Osjan láthatóan szeretett bölcselkedni – a lepránál is veszedelmesebb. Az utolsó norvég magányosan jajgatott, vízért könyörgött, de akárhogy sírt-rítt, senki sem mert a közelébe menni. – Riolda felszisszent, de Osjan elhallgattatta. – Hát nem mindegy, hogy valaki éhes vagy szomjas, ha úgyis meg kell halnia? Már csak azt vártuk, hogy vége legyen. De a fiúnak a düh vagy a szomjúság megsokszorozta az erejét, egész éjszaka bömbölve kiabálta, hogy itt vérfertőző korcsok élnek… mi mind démonok vagyunk, gonosz nyomorékok, mi nem érdemeljük meg a napfényt.
Osjan felemelkedett, hogy dülöngélve, félig-meddig öntudatlanul utánozza a parton átkozódó norvégot, aki könyörög a napnak, hogy ne keljen fel többé.
És ez az éjszaka rettentő hosszú ideig tartott. Két napig, három napig, időtlen időkig, vagy pontosan tizenkét óráig – de a percek végtelen hosszúságúra nyúltak, mintha nem akarnának többé megmozdulni. Ezen az éjjel a szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették a magzatukat. Aztán hajnalban végre jött egy irdatlan hullám, és a haldokló norvégot magával ragadta.
– Szörnyű, szörnyű, szörnyű! – sóhajtott Riolda. – A szavak ütik a legnehezebben gyógyuló sebeket.
Kyd dühe mostanra elpárolgott, és alaposan megfigyelte az édesanyját. Riolda egyre csak a szemét dörzsölgette, a halántékát simogatta, mintha valami finom műszer lenne, aminek időtlen időkig megbízhatónak kell maradni.
Osjan végre visszaült a helyére, mintha Riolda szertartásai őt magát is megnyugtatták volna.
– Senki sem értette, mi történt – folytatta Osjan. –  Láttunk már öregeket, akik kínlódva adták oda a nyugati szélnek a lelküket, de ez a toporzékolás, üvöltés, átkozódás, sikítozás – ugyan ki érti ezt, ki látott ilyet? Ráadásul a szél ide-oda dobálta a sziklák közt hangokat. Mintha százan vagy ezren lettek volna a kikötőben, és mintha egy egész légiónyi, egymást túlkiabáló, dühödten vagdalkozó norvég követelt volna friss vizet. Borzalmas volt, nemcsak borzalmas, egyszerűen hihetetlen. Senki sem mert elaludni, és aki tudott beszélni, az borzasztó dolgokat vágott a másik fejéhez. Gyűlöllek. Csalódtam benned. Egyetlen napig nem szerettelek. Bár pusztulnál el. Ezen az éjszaka szaladgált a kunyhók közt ruha nélkül Fiona, és azt sikoltozta, hogy ő II. Bandemag unokája, szent lány, királylány, ő legszebb a világon, és azé lesz a sziget, aki feleségül veszi.
– Reggelre a tenger is vörösre változott – tódította valaki.
– És mért ne változna – sóhajtott Riolda –, ha az embereknek szabad változni?
De senki se vehette el a szót Osjantól.
Akkurátusan felsorolta a botrányokat, a halálos összeveszéseket, de egy kérdés nem hagyta nyugodni: – Ki az ördög ez a II. Bandemag? – kérdezte Rioldát.
Riolda legyintett. Nehéz lett volna elmagyarázni, hogy II. Bandemag talán egy vérszomjas őrült fia, talán az ő édesapja, talán Vilmos herceg első feleségének a sógora. De nem akarta a sok rémséget még a két Bandemag történetével is fokozni: – Nem érdemel sok szót, nem volt ez a Bandemag szeretetre méltó ember – felelte csendesen.
Osjan mesélt még a norvég halála után kezdődő, vigasztalan esőről, amely mintha a percek múlását akarta volna megállítani. Hogy aztán a szűnni nem akaró esőszálak, ez a sűrű acélfésű régi csontokat kotorjon elő a barlangokból, hogy lassan járhatatlan mocsárra tegye a sziget keleti részét, hogy gyilkos surrogásával kioltsa a csecsemőkből az életet.
– A norvég szomjas volt, de nem bírta kivárni, mire az esőfelhők elérik a szigetet. Pedig az imáinak micsoda ereje volt! Emberfia nem látott ekkora égszakadást!
Bizony, bizony, helyeseltek egymás szavába vágva. És persze mindenki tudott valami szörnyűségről, mindenki családjában iszonyatos balesetek történtek, és most már csak mondták, sorolták, egymás szavába vágva, pihenés, lélegzetvétel nélkül. És a szörnyűségek között a legfurcsább maga Shiobian volt. Ő már a második nap akkurátusan felkeresett minden kunyhót, beszédeket tartott, szónokolt: szövetséget sürgetett az írekkel, a velsziekkel, a skótokkal, a kornvalliakkal, a tatrikánokkal, a deklirusokkal, mígnem a sok őrült nép, a sok-sok eszeveszett terv beleveszett a gyerekek jajgatásába.
De a gyerekek nem Shiobian eszeveszett terveitől rémültek meg, hanem hogy a fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek.
– Meglehet, nem is akartak örökké nálunk maradni. Csak megpihentek nálunk, és folytatták az útjukat Afrika felé – vélte Riolda.
– Lehet – mondta Osjan. – Nagyon is meglehet.
Osjan és a többiek engedelmesen bólogattak. Afrika sem jelentett nekik többet, mint amennyit a fantázia, az ítélőerő vagy az örökkévalóság szavak.
– És ez mind nem elég! – szólt közbe Kyd kiabálva. – Vörös Sjön úgy tervezte, hogy a szorgokból szervez hadsereget, és elkergeti Shiobiant. Nem elég, hogy elkergeti, összezúzza, miszlikbe szaggatja, és azt a szerelmes, ostoba Fionát gyorsan kikergeti a palotából. És csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét se telt bele, elfelejtették a nevüket, ledobták a ruháikat. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák!
– Ó, borzalom! – sopánkodtak mindannyian.
– Nincs okunk háborogni, mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítani. – Én is, te is, mindannyian! Csak kevesen élnek köztünk, akinek egy csepp sem jutott a szorgok véréből. És már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel.
– Tudom – felelte Osjan. – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy beszéd helyett vakkangassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek.
– A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Szentséges ég! Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban!
Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye mostanra odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. Az esendősége egyszerűen elvarázsolta.
– Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad!
De a rémhírek áradata még mindig csak dagadt, egyre csak dagadt, mint a viharos szél a tengeren.
– Azt tudtad, hogy Shiobian karámot akar a szorgoknak építeni? És szerinte semmi bajunk nem lenne, ha éjszakára megkötöznénk őket, és az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket?
Riolda töprengve egyre csak az ujjait nézegette. Megvizsgálta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozott volna.
Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, gondolkodott Kyd. Hisz gyorsan kiszáradunk, elsorvadunk, megöregszünk. A sok bánat elfonnyaszt bennünket.
Végre Riolda megszólalt: – Az a féleszű pap a toronyban azt hiszi, mi Nagy Károly alattvalói vagyunk, a frankok szolgái, a hűbéresei. Ezért, ha nagy a baj, kérhetjük, hogy Nagy Károly katonákat állomásoztasson a szigeten.
Szinte mindenki fellélegzett: katonák, alattvalók, Károly (aki ráadásul nem akárki), a szigorúan csengő állomásoztatás… jelentsen ez pontosan bármit! Ezek végre a rend, a fegyelem, a béke szavai. De néhány perc múlva Kyd megsajnálta ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt.
Odalépett hozzá és átölelte: – Mi már nem lehetünk Nagy Károly alattvalói. Mielőtt elindultunk hozzátok Northumbriába, megjelent egy kékköpenyes asszony a szigeten, súgott-búgott, minden kunyhóba belenézett, ígért fűt-fát, és azt mondta, mi az ő szolgái vagyunk.
– És mit mondott, hogy hívják? Milyen hajóval jött ez az asszony? – kérdezte Riolda.
– Hát ez volt a legfurcsább – felelt Kyd. – Egyszerűen csak ott termett, és közölte, hogy már időtlen idők óta velünk lakik.
– Nocsak! – mosolygott Riolda. – Egy ártatlan asszony! Az legalább vigasztaló, hogy legalább sárkányokat, óriásokat, emberevő démonokat nem láttatok a szigeten.

Illusztráció: Hieronymus Bosch

A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó  nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig  életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most  azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még  éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts,  nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még  tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett.  mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.

De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta,  Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához.   Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze  ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt.  Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy  csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette.  Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:

– Eldöntötted végre, mikor indulunk?

Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski