Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), Telihold Velencében (2020. Jelenkor). Budapesten él.

A gyerek (5.)

Géza bácsi már kilenc éve nem tanított. A nevelés persze nem olyan mint a villanyszerelés, az embernek a vérévé válik. Küldetés ez. Étosz a javából.
Egy magányos, nyugdíjas tanár persze ritkán találkozik gyerekekkel. Géza bácsi leginkább csak a társasházban lakó gyerekes anyukáknak szokott tanácsokat osztogatni. Melyek a gyereknevelés aktuális trendjei. Melyek a tanulási zavar biztos jelei? Hogy kéne… mikor,  meddig, mennyire,. Ám ezek a nők nem voltak hálásak. Géza bácsi megpróbálkozott apróhirdetéssel: nyugdíjas tanár délutáni korrepetálást vállal. De kinek kell egy nyugdíjas földrajztanár, aki nem beszél angolul, és nem tudja, hogy mi a különbség a paralelogramma, a paradeltopipoid és a deltoid között? A szülők kinevették. Maradtak hát a buszon utazgató vagy a játszótér szélén őgyelgő anyukák. Géza bácsi nekik is tanácsot adott: mikor kell logopédushoz vinni a gyerekeket, pontosan hány óra testmozgás egészséges. De hogy játszótéren őgyelgő mamákkal szóba elegyedhessen, neki magának is őgyelegnie kellett – és ki lehet gyanúsabb, mint egy, a játszótér sarkában a gyerekeket bámuló sovány öregember?
Mi Japán fővárosa, tudod-e?, kérdezgette egyszer egy magányosan ácsorgó kislánytól. És ki volt az a hajós, aki először megkerülte a földet? Erre a padon ülő anyukák előkapták a mobiljukat, és rendőrt hívtak rá.
Ezek után Géza bácsi többnyire céltalanul rótta az utcákat vagy a konyhaablakából figyelte a társasház lakóit. Ki hánykor indul, mikor érkezik. De ha legalább lenne egy kutyája! A téren hány fontos, jó és megszívlelendő tanácsot osztogathatna! De sajnos egy ósdi rendelkezés miatt tilos volt kutyát tartani a társasházukban. Géza bácsinak időtlen idők óta csak aranyhalai voltak.
A „kutyás szabályt” egyébként még az ő édesanyja fogadtatta el a ház lakóival. Emmi néni ugyanis nem bírta az ugatást, a piszkot, a kutyákkal való rajcsúrt, a felfordulást. A macskákat is utálta, de még a tengeri malacokat és a hörcsögöket is. Példás rendet tartott, három-négy évente kifestette a szobákat, minden évben átnézette a konvektorokat és a vezetékeket, feltakaríttatta a pincét, mert rögeszméje volt, hogy a patkányok beleköltöznek a csövekbe. Hogyan költözhetnének, anyuka, hiszen bele se férnek. De Emmi nénit, az anyukát ez nem érdekelte.

Hét éve aztán rászakadt Géza bácsira a szabadság. Ő már nem tologatta hetente a bútorokat, nem hajkurászott patkányokat a pincében. A pókok elfoglalták a sarkokat, hangyák szaladgáltak a konyhaszekrényben, és mintha a függönyök is életre keltek volna: szürkésen-sárgásan lengedeztek az örökös dohányfüstben. De honnan volt anyukának annyi pénze tisztítószerekre? Hogy volt képes mindent megjavíttatni és időben befizetni? Géza bácsi annyira elmaradt a számlákkal, hogy kénytelen volt nyaranta táboroztatást vállalni. Csakhogy volt ezzel egy kis bökkenő: Géza bácsi a kerület több iskolájában tanított, és a volt kollégái nem akarták őt maguk mellé felügyelő tanárnak.  Pedig aligha volt Géza bácsinál képzettebb földrajztanár.
Tudod, melyik a föld leghatalmasabb folyója? Tudod, hogy ki mászta meg a Mount Everestet először? A gyerekek nem tudták.
A háta mögött Gizi bácsinak csúfolták.

De a legrémesebbek mégis a gyerektelen őszi és tavaszi napok voltak. Amikor semmiféle táborra nem nyílt kilátás. Géza bácsi otthon bámulta a lengedező függönyöket, és azon töprengett, milyen lenne, ha az unokájával élhetne. Példásan, mások tiszteletétől és irigységétől övezve.
A konyhaablakból figyelte a szomszéd házban lakó Hajniékat! Micsoda család! Szerencsétlenek örökbe fogadnak egy kisfiút, és lám, nem tudnak mit kezdeni vele. Hiába, pancserek. Nem értenek a gyerekekhez.
Beszélgetni próbált szegény Hajnikával, ajánlott neki szakirodalmat, de a kosztümös liba eleresztette a füle mellett. Olykor megpróbált csatlakozni a kutyáját sétáltató Bercikéhez: mesélt arról, milyen romvárosok lapulnak még a latin-amerikai őserdők mélyén. hogy hogy fedezték fel az amerikaiak Machu Picchut.
Bercikét ez egy cseppet sem érdekelte.
Pedig célozgatott rá, hogy milyen mélyen együtt érez Bercike problémáival, az ő beilleszkedési nehézségeivel. Az egész problémahalmazzal, mondta fontoskodva. Hiszen pontosan tudja, hogy milyen nehéz dolga van egy örökbe fogadott kisfiúnak. De szívesen segít a matekban, kikérdezi a Himnuszt, és elkíséri Bercikét a Természettudományi múzeumba…
–  Kopj le már, te vén pedofil – rivallt rá a játszótér szélén  Berci.
Géza bácsi halálosan megsértődött. Való igaz, hogy a nőkkel nem volt szerencséje… de, hogy ő! Soha.
Még álmában sem.

Úgyhogy nem is kopogott rá Bercire, mikor anyukáját, azt a nagyképű libát elvitték a mentők koronavírussal. Ő nem akaszkodik senkire! Csak tévézze magát hülyére az a hálátlan kis patkány! No de hogy patkány! Géza bácsi egy pillanatra elszörnyedt magától. Egy pedagógus… ejnye-ejnye! Elszégyellte magát, de közben egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az utcákon ténfergő Bercit.
Patkány, patkány, patkány. Talán már bele se férne a csövekbe, olyan kövér, gondolta elégedetten. Hogy meghízott pár nap alatt! Az a sok csipsz, csoki, kóla! És elképzelte, hogy a magányos Berci beszorul egy nap a bejárati ajtóba, és a tűzoltóknak kell kiszabadítani.
Pár nap múlva Berci egy négy-öt éves gyereket vonszolt magával az utcán. Rabolt magának egy kis társat, gondolta komor elégtétellel Géza. Egy ilyen gyerektől minden kitelik. A szemét a mocskos konyhaablakra szegezve most valami nagy drámát várt: visító anyukát, visító apukát, fel-alá  rohangáló szomszédokat, rendőröket, de nem történt semmi.
Ki lehet ez a kisfiú?, töprengett Géza bácsi.
Hogy lehet, hogy senkinek nem hiányzik?
Ám mint pedagógus nem engedhette, hogy egy ártatlan gyermek áldozatul essen ennek az elhízott, hálátlan Bercinek.
Pontosan tudta, hogy kell a gyerekeket – különösen a rossz tanulókat – megfélemlíteni.
Becsöngetett Hajniék lakásába, és egy dossziét szorongatva elkezdett a gyámhatóságról, az emberi jogokról, az államtitkárokról, a gyerekvédelmi ombudsmanról fecsegni.
Ombudsman? Emberi jogok? Államtitkárok?
Berci a felét se értette, de nagyon megszeppent. Úgyhogy a kisujját sem mozdította, mikor Géza bácsi a dossziéját szorongatva bemasírozott a nappaliba.
Micsoda rendetlenség! Géza bácsi majdnem elcsúszott egy kóla-tócsában. Talán nagyobb itt a kupi, mint az ő lakásában.
– Hol az a szegény kiskorú? – kérdezte egy családlátogatásra induló osztályfőnök hangján.
Ám az ütődött Berci csak meglapult a folyosón.

A kisfiú összekuporodva ült a nappali szőnyegén, és kifelé bámult az ablakon.
Talán valami baj van a fülével?
– Hogy hívnak, gyermekem?
A kisfiú lustán felé fordította a fejét.
Mint valami halacska az akváriumban, akinek megkocogtatták az üvegét. Géza bácsi rámosolygott, és könnyedén felemelte.
– Tiszta idióta ez a gyerek – fakadt ki Berci a folyosón. – Nincs ki a négy kereke. És talán nincs is neve.
Géza bácsi megcsóválta a fejét.
Hiszen mindenkinek van neve. A kutyáknak, az aranyhalaknak is. Talán azoknak a szigeteknek is, amiket nem fedezett fel senki.
De ő most a hatóságokat, a törvényt, az emberi jogokat képviselte.
– Csak van anyja valahol! Beviszem szegényt a rendőrsége.

De ahogy a gyerekkel a karján kilépett az utcára, egészen más járt a fejében.

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek IV.

A gyerek IV.

A felnőttek összeolvassák a betűket szavakká, a szavakat mondatokká, de nem mennek semmire. Összeadnak, kivonnak, de ez csak egy ostoba játék, se teteje, se veleje. Micsoda ostobaság!
Berci jobban szeretett videózni vagy a kertben ugrálni. Tizenegy évesen hozták ki az intézetből, tizenkét évesen fogadták örökbe. Tizenkettőből tizenegy az egy. Hét meg három az tíz. Tizenegy meg tizenegy az huszonkettő. Pontosan annyi, mint hárommillió meg háromszázhetvenöt milliárd.
Vagyis semennyi. Az egésznek semmi értelme.
Hajnalka és Bandi, a nevelőszülei semmi mást nem tudtak, csak számolni. A betűket a számokat tologatni. Hétszer hét az mennyi? Mondd csak meg, Bercike! Melyik az a szám, amit megszorzunk hárommal, és kilencet kapunk?
Ki a fenét érdekel?
Az új otthonában Bercit reggeltől estig a matekkal és az olvasással gyötörték. Hajnalka elmesélte, hogy ő, ahogy minden unokatestvére, elvégezte az egyetemet, már legalább millió és millió számot adott össze… nem nagy ügy, csak egy kis figyelem kell hozzá. Ambíció, türelem, lelkesedés.
Megembereljük magunkat, ugye, Bercike?

De semennyi szám és betű (meg ambíció) nem segített Bandin és Hajnalkán. Hiába volt rengeteg pénzük, minden nap csak füveket és főzeléket ettek. Ha volt egy kis szabadidejük, takarítottak, tologatták a dolgokat vagy veszekedtek. Poroltak, súroltak, szidták egymást vagy éppenséggel Bercit. Nem jó helyre tetted, kisfiam! Nem raktad vissza! Nem jó helyre raktad! Mért nem dobtad ki? Ha kidobtad, akkor mért nem vigyáztál jobban? Hajniéknak óriási lakásuk volt, de semmi sem volt jó helyen benne.  Mindent mindig keresni kellett. Aztán mindig mindent a helyére tenni. Leginkább Bercit, aki álmodozva gondolt rá, hogy az intézet is mennyivel izgalmasabb volt ennél az örökös rakosgatásnál.
Összead, kivon. Feltesz, lerak. Elővesz, visszarak. Kidob a szemétbe. Berci soha nem értette: hova lesznek ezek az elpakolt, összerakott-összeadott dolgok? Segít-e bárkin vagy bármin, ha örökösen rakosgatnak? Négyen éltek a Soós-családban: apa-anya-fiú-kutya, azaz Bandi, Hajni, Berci és Kolomp, a skót juhászkutya. Mindig pakolgattak, de sosem érezték jól magukat.

Apa nagyon szerette Kolompot, vele hempergőzött a nappali szőnyegén, miközben Berci ott rostokolt valamelyik unalmas matekpélda fölött. Igazi megtiszteltetés, ha Kolompot, a csodás juhászkutyát elviheti a József-hegyi kilátóhoz! A kilátónál  Berci próbált barátokat szerezni, de a gyerekek, akik Kolompot istenítették, tőle elhúzódtak. Hisz Kolomp gyönyörű, fajtiszta, okos, ő Berci intézeti gyerek — pár hete fogadták örökbe, gyanús, rossz tanuló. És ez még nem elég! Barna bőrű is. Berci elunta, hogy a kilátónál körbeállják és csodálják Kolompot, ezért szeretett jó hangosan ilyeneket kiabálni a kutyának: jössz-ide-te-tetves-rohadék-a-kurva-anyádat! Az anyukák elszörnyedtek, a gyerekek sikongva menekültek.
A kiabálás volt a legszebb az egész kutyasétáltatásban.
De valahogy az ostoba Bandi fülébe jutott, hogy ő sétáltatás közben kínozza az állatot. Hogy csúnyaságokat kiabál. Hogy nem elég, hogy rossz tanuló, hogy visszabeszél, hogy a takarításban nem segít, még micsoda rossz ember is… Egy állatkínzó, egy söpredék, mondta sziszegve Bandi. Hajnalka reszketve csillapítgatta: ez csak valami pszichés probléma, kivizsgáltatja a gyerekek szakorvossal, nem kell ennek akkora feneket keríteni… Bercike megjavul egy-kettőre. Minden problémáját hamarosan kinövi.
Ám pár sör után Bandi kibökte: ő soha nem akarta, hogy ez a kis emberszabású itt éljen velük. A gének, ugye. Ő már az első percben látta, hogy ebből a Berciből nem lesz senki.

Egy meg egy meg egy meg egy az négy. Ha négyből elveszünk kettőt, akkor kettő marad. Bandi és Kolomp elköltözött, Hajni és Berci maradt. Talán nemcsak Kolomp, a kutya miatt. Meglehet Hajni egy vázát, egy poharat, egy dísztányért rossz helyre rakott vissza, és Bandi örökre megsértődött.
Most már csak ketten vagyunk, édes kisfiam! Ugye, nem akarsz engem elszomorítani többé? Bercinek nem volt különösebb oka szomorkodni, különösen járvány idején, mikor a fene sem törődik azzal, hogy bekapcsolódik-e vagy sem az online órákba.
Ugye, megcsináltad a leckéidet, kisfiam? Berci ilyenkor engedelmesen bólintott. De Hajni állandóan köhécselt, prüszkölt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy őt ellenőrizgesse.
Bekaptad azt a koronát, mondja Berci együttérzően. Most micsoda szerencse, hogy nincs itt Bandi, egyedül járhat az Aldiba bevásárolni: banán csoki, chips, kóla, nagy tábla Milka.
Ezek mind rendes kaják, Hajni, meglátod, majd megerősödsz.
De Hajni napok óta egy falatot sem eszik.
Nem hogy nem eszik, nem is rakosgat, nem is pakolgat semmit. Egész nap csak sír és sír.
Fehér ruhás férfiak jönnek a lakásba, elszörnyednek a rendetlenségen, a szétdobált csokipapírokon a nappaliban. Ki fog felügyelni a kiskorúra?, kérdezik. Berci Hajninak szólítja az anyukáját, a mentősök ezután nem sokat törődnek vele, nyilván csak egy szomszéd kisfiú vagy egy itt tébláboló rokongyerek.

És most már végre Bercié a világ.
Senki nem jön, senki nem telefonál. Senki nem pakolgat semmit. Senki nem kérdezi, hogy hét meg kilenc mennyi, hogy mit mondott az osztályfőnök, hogy megmosta-e a fogát, hogy miért chipset reggelizik.
Berci kirángatja az ágyneműt a nappali közepére, és hajnalig bámulta Tom és Jerryt, utána a Clarence-t. Másnap kódorog egy kicsit az utcán, vesz egy kis energiaitalt, aztán újra bekapcsolja a tévét. De nem talál vissza Tom és Jerryhez, a felnőttek egyre csak a járványról harsognak, korona, korona, korona – vége-hossza nincs. Berci elszörnyed, mi lesz, ha Hajnalka nem jön többé vissza, ő elkapja ezt a szörnyű micsodát, és egyedül fog haldokolni ebben a teraszos, hatalmas lakásban. Nem is Bandi, nem is Hajni hiányzik, hanem Kolomp, a juhászkutya.
Hirtelen majd eleped az intézeti gyerekzsivaj után, haza szeretne menni – de hol van a haza? Berci eddig egyedül még soha nem közlekedett sehova. Intézetis korában mindenhova a többiekkel vonult, mikor pedig Hajniékhoz került, állandóan  kocsival vitték ide-oda – talán hogy út közben is gyötörhessék a szorzótáblákkal.
Hát hol van az intézet? Merre van a Trombita utca? És merre lakik Hajni anyukája? Ha neki lenne igazi, rendes anyukája, ő vajon felhívná a kórházból? Hajni, Hajni, Hajni… a telefon hosszan kicsengett, mintha  Hajni elmenekült volna előle egy másik világba.
És merre van Kolomp? A kutya, aki akkor se sértődött meg, ha mások füle hallatára az édesanyját szidta.
Késő este kióvakodott a Pusztaszeri útra. Hangosan füttyögött, ugrált, de egy teremtett lélek nem jött, hogy leteremtse, ugyan mit csinálsz itt,  kisfiam?

Másnap délelőtt, a villák közt ténferegve vette észre, hogy egy négyéves-forma kisfiú csimpaszkodik az egyik magasföldszint ablakpárkányán.
Talán az ő szüleit is elvitték a mentők, talán nem talál vissza ő sem az intézetbe. Kis agyalágyult. Talán neki sincs is senkije.
– Hé! – kurjantott rá. – Téged hogy hívnak?
A kisfiú felé fordította az arcát, de nem felelt.
Micsoda lúzer, gondolta Berci, ez a gyerek nemcsak számolni, még beszélni sem tud. De más játék nem volt az utcában. A lábánál fogva  lerángatta a gyereket az ablakpárkányról.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, de a kisfiú egy szót sem szólt.
Akkor sem felelt, mikor Berci megrángatta a fülét, Akkor sem sírt, mikor Berci a gyomrába bokszolt,  rávágott a térdére, megrángatta a lábujját Hát ez gyagya, gondolta Berci. Kis húgyagyú. Retardált. De mivel hetek óta nem találkozott egyetlen gyerekkel sem, elég érdekes játék volt. Nem nevetett, nem sírt, nem felelt, de azért gyerek volt. Olyan amilyen, de azért  eleven, puha, mozgékony.

Akár haza is viheti. Meg is etetheti. Viheti sétálni.
– Akarsz-e a kutyám lenni? – kérdezte a fiútól.

 

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek II.

Trepáknét se ma szalajtották. Átlátott ő a nyafizós védőnőkön, a félbolond úriasszonyokon, a nagyképű illetékeseken…. Átlátott mindenen, mindenkin… Kádáron, Orbánon, talán még a Gorbacsovon is… Ha él még valahol ez a tökkelütött.
Ha él még… A világ egyre bolondabb, minek a tévét bámulni.
Tudta ő már 1980-ban, hogy a kommunizmusnak annyi. Abban is biztos volt, hogy ez az új rendszer sem tart sokáig. De mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Így ment már csillebérci úttörőtáborban is. Ők eladták a férjével a megmaradt ételt, a leselejtezett ágyneműt, no, de a gazemberek, a hatalmasok még többet loptak! Nekik semmi nem volt elég. Még jó, hogy a gyerekek szemét meghagyták… Szép élményekkel térhettek haza…  Hisz  a kommunizmusban mindenki boldogulhatott. Trepáknén akkor sem múlt semmi. Ő a szívét-lelkét is kitette,  éjjel-nappal talpon volt. Egyik gyereknek a hasa fájt, a másiknak a foga, a harmadiknak meg ki akart lyukadni a vakbele. Szaladni a mentő után, mosogatni, rendet csinálni, takarítani. Intézkedni reggeltől estig. Mert arról híresek a tanárok, hogy nem csinálnak semmit. A munka nehezét az alantasokra hagyják. A takarítónőkre és a gondnokokra.
Piszkok, gondolta Trepákné. De legalább úgy végezték, ahogy kell. Tengődnek otthon a kis nyugdíjukból. Ő, Trepákné Magdi viszont  nem hagyta magát. A férje halála után – a szíve vitte el, hisz hitt a rendszerben – elég hamar összekapta magát. Volt otthon három kiló Kiváló úttörő-jelvénye.  Egy csomó, a nagy összeomlásból kimentett jegyzőkönyve. Melyik nagy kereszténydemokrata volt rajparancsnok Csillebércen… Hogy ugrált ő is, mint a mókus fenn a fán… Na, majd meglátjuk, mit szólnak hozz?.  Egyszer majd ő is előáll az igazsággal!
Szegény embernek is kell a biztonság.

Ő nem gyűjtött szemetet, konzervdobozokat, kidobott újságot, összetaposott cigarettásdobozt, mint az a szerencsétlen Lenke, a szomszédasszonya. Csak értékeket: igazolványokat, pénztárcákat. Az ember nem szürkülhet bele a nyomorúságba!  Egyszer talált az egyik hegyi úton egy autóstáskát, benne egy államtitkár kulcsaival, noteszével, igazolványaival. Ha megkeresi a gazembert, akkor pár ezer forinttal kiszúrják a szemét. Ám ha csak őrizgeti a kincseket, és arra gondol, mennyi csalafintaságot követhetne el az iratokkal, a boldogságba belereszketett.
De egy talált gyerek persze más.
Az annyit ér, amennyit fizetnek érte.
Épp a nyomorult Lenke tornáca közelében ólálkodott, mikor elhozták a kisunokáját. Ő aztán tudta, hogy ez a nyomorult Lenke két nap múlva már nem emlékszik rá, hogy került hozzá ez a gyerek. Gyogyós, mit csináljunk.
Elvesztette az unokát? Nem vigyázott rá? Megy a börtönbe vagy a diliházba.
Ezt a Lenkét arról is meg lehet győzni, hogy az idő a járvány miatt visszafelé folyik: szerda után kedd jön, utána hétfő… a végén meg majd mind megfiatalodunk.
Nem is volt nehéz elhozni tőle a gyereket. – Most szépen hazasétálunk az unokámmal, maga meg csak pihenjen – mondta Lenkének, és szép nyugodtan kézen fogta a gyereket.
– Gyere Andris, indulunk!
Helyes kölyök, az bizony igaz. De hogy lehet, hogy nem tud beszélni?
Trepáknénak az úttörőkre korlátozódtak a tapasztalatai, nem  is nagyon ismert kicsiket. Hirtelen nem is tudta, hány éves korban kell elkezdeni beszélni a gyerekeknek. De ha nem beszél, akkor annál jobb. Legalább nem csinál lármát, nem óbégat, nem rázza fel az utcában az összes szerencsétlent.
Befektette a gyereket a saját ágyába, és ráripakodott, ne bámuljon rá, hunyja le a szemét, nyugodjon szépen! Normális gyerek persze zokogna, ha el akarják a családjától választani. De ez? Minél mulyább, annál jobb.  Majd ő keres neki jó szülőket.  Kiteszi a szívét! Megteszi, amit megtehet.
De ahelyett, hogy nyugodtan átengedte volna magát a tervezgetésnek, a hasára szorította a kezét. Eddig azt hitte, tíz vetélés után őt már nem érheti meglepetés. Hogy örökre meggyűlölte a gyerekszülés gondolatát is. De ahogy nézegette a lehunyt szemmel fekvő gyereket, átsuhant rajta, ő is felnevelhetné. Elmúlt hetvenöt, no igen. De kutya baja sincs, nyugodtan megérhetné a kilencvenet is. A rokkantnyugdíj persze kevés. No de ha eladná a gyűjteményét? Vagy ezt a príma, budai telket, és leköltözne egy faluba Andriskával… Kézen fogva járnák az erdőket-mezőket…
Felröhögött az ötlet képtelenségén.
– Fordulj a fal felé! – mordult a gyerekre.

Trepákné azért járta a piacokat, üzleteket, sőt azért lófrált a városban, hogy minél több emberről minél több mindent megtudhasson. Az emberek imádnak panaszkodni – de csak kevés alkalmuk van rá. Ő, Trepákné szívesen segített ezen. Mindenkit örömmel meghallgatott, alig várta már, hogy megtudja, melyik szemétláda mikor mit csinált. Elég volt leülni a buszon az emberekhez, és már ömlött belőlük a sóhajtozás. Sógor, unoka, unokahúg, unokaöccs, polgármester, miniszterelnök. A körzeti orvosok még a vízvezeték-szerelőknél is rosszabbak. Nem hallgatnak rájuk. Nem figyelnek. Hiába tömik őket pénzzel, nem csinálnak semmit.
Így aztán Trepákné pontosan tudta, hogy a Héthalom utcában él a Kinizsi házaspár, ahol az asszony már belebolondult a mesterséges megtermékenyítésbe. Évek óta szurkálják, de semmi eredménye. Szegény Kinizsi doktornő! Mit nem adna már egy babáért! Persze Trepákné nem tudta, hogy hány évesnek kell lenni az áhított babának. De gondolta, Andris is megteszi, olyan tedd ide-tedd oda. Nem tud beszélni. Úgy néz ki, mint egy óriási csecsemő.

Másnap meglátogatták doktor Kinizsiéket a Bóbita utcában.
– A legjobb szívű doktornőt keressük, bejöhetünk-e? Csak egy kis bizalmi megbeszélésre…
De Kinizsiné Tünde, az agyonszurkált doktornő nem sok bizalmat érzett Trepákné iránt. Csak a harmadik felcsengetésre volt hajlandó elindulni a társasház kapujához. Elkínzott arcú, nagy darab, harmincas nő volt,  és körzeti orvoshoz méltatlan viszolygással méregette Trepáknét.
Hát nem ezek a rókaképű vénasszonyok árulnak román ágyneműt? Akciós étkészletet? És nem ők azok, akik rosszullétet színlelnek, és gyorsan fel kapkodnak mindent?
Harcias tartással vonult a kapuhoz.
Trepákné bemutatkozott, és gyorsan elhadarta: ennek a drága kisgyermeknek, ennek a drága kis Andriskának az édesapja autóbalesetet szenvedett. Az édesanyja meg Olaszországban kóricál valamerre. Apai nagyanyjának nem kell, anyai nagyanyja meg azt sem tudja, milyen nap van ma. Hát nem érdemel ez az ártatlan kisgyermek egy csöpp szeretetet? Egy csöpp figyelmet?
Tünde legyintett, és megkérdezte, miért nem fordul Trepákné a gyámhatósághoz. Ez az ő dolguk, mi köze ehhez egy körzeti orvosnak?
Trepákné elkapta a karját. Biztos forrásból tudja, hogy minden gyerekből bűnöző lesz, ha bekerül egy intézetbe. Hát hogy lehet a doktornő ilyen szívtelen? Ez a kis Andris nem érdemelne valami különbet?
Tünde sarkon fordult volna, de Trepákné belecsimpaszkodott a vállába.  Ha kap 300 000 forintot, elfelejti, hogy itt járt. Ennek a szegény Andriskának semmilyen igazolványa nincs. Aki ügyes, az megszerezheti. Csak egy kis bátorság kell hozzá, és mindenki jól jár.
Kinizsiné Tünde rácsapta Trepáknéra a kaput.

A kitüntetések, a leltári jegyzékek, az eldobott igazolványok nem kérnek enni. De mennyibe kerül egy éhes kisgyerek, töprengett Trepákné a buszon. Ha ez a gyerek csak eszik, eszik, eszik, és végül senki nem hajlandó elvinni.
– Kuka vagy, csúnya,nem kellesz senkinek – sziszegte Andriskának, miközben lecibálta a buszról.
Ám nem érzett különösebb szomorúságot. Érdeklődő később is jöhet, ez a hisztérika, ez a bolond Kinizsiné  nem a világ. És ha nem jön érdeklődő, akkor majd ő feláldozza magát. Elköltözik ebből a rohadt Budapestről, és egyedül felneveli a gyereket.
Alszunk rá egyet, aztán majd meglátjuk.
Ahogy álmában átölelte a gyereket, arra jutott, ketten laknak majd az erdőben. Andriska előbb-utóbb meghálálja a gondoskodást és a szeretetet, kedve támad megszólalni, és az első szó, amit kiejt a száján, az lesz, hogy…
Reggel arra ébredt, hogy nincs az ágyában a gyerek.
Ha ott nincs, akkor hol lehet?
Valahova elcsatangolt? Hogy a fene vinné el! Kinn bóklászik az udvaron? Átment a szomszédba, és kézzel-lábbal reggelit kunyerál? Micsoda rohadék! Nem  hagyja aludni, és még szégyent is hoz rá!
Káromkodva összegombolt magán egy régi iskolás köpenyt – jó az, nem a bálba megy – és kiállt az udvar közepére. Andris! Hogy-az-a-fene-vigyen-el-téged! Hol-az-istenbe bujkálsz?
De a gyerek nem volt az udvaron. Nem volt a szomszédban. Nem volt az utca túlsó oldalán sem. Gyere elő, mert úgy megjárod, hogy na!, kiáltotta, és ekkor vette észre az ablakának támasztott sárga borítékot.
Hát mégis meggondolta magát az a bolond hisztérika, gondolta Trepákné, és bent a konyhában reszkető ujjakkal átszámolta a pénzt.
Harminc tízezres. Se több, se kevesebb.
Kicsit elszontyolodott. A szívében ürességet érzett. Most akkor kinek főzzön ebédet?
A hőség is egyre elviselhetetlenebb lett, nem volt tekintettel senkire és semmire.
Hát nem lesz semmi a nagy önfeláldozásból? Az erdőbe való kiköltözésből? Ez az Andris soha nem fogja neki azt mondani, hogy mama?
Ám ha már lemondott arról, ami minden nő életének értelme, kérhetett volna egy kicsit többet. Kicsit okosabban is kifundálhatta volna a végösszeget.

Első rész:

A gyerek

Drága, drága! (A gyerek III.)

Kinizsi Tünde szülei orvosok voltak. A nagyszülei is. A szülei, a nagyszülei barátai is. Fül-, orr-, bőr-, tüdő-, szív-. A sok orvoson kívül csak betegek éltek a földön. Ők örökösen aggódnak, fegyelmezetlenek … Nem szedik be a gyógyszereiket, nem jönnek vissza időben… Mellébeszélnek és sajnáltatják magukat. Tünde úgy tervezte, orvos lesz, hozzámegy egy másik orvoshoz, születik két szép gyereke – ők is potenciális orvosok – és zúgolódva szolgálják tovább a betegeket.
Tünde a valakikhez akart tartozni, és nem a mindenkihez.

Tünde szülei orvosok voltak. Az összes rokon, a rokonok barátai is. És mindnek volt két szép gyereke, leszámítva Kálmán bácsit, aki csak pszichiáter; ő kivétel, ami a szabályt erősíti. Tünde biztos volt benne, hogy mihelyt felteszi az első lakásában a függönyöket, eljön az ő ideje is, és lesz két szép gyereke. De az az idő, a nagy boldogság nem jött el. Az orvosok őt is, a férjét, Gábort is tökéletesen rendben levőnek találták, makkegészségesnek, a pszichiáter, Kálmán bácsi pedig megsúgta, hogy nem kell annyira akarni… csak szépen, lazán, élvezettel. Eltelt két év, három év, négy év, öt év, a függönyök már kicsit megkoptak, de semmi.
Tünde csak a hetedik év után esett teherbe. Végig olyan érzése volt – milyen nevetséges is ez egy orvostól! – hogy valahogy fordítva ül benne a gyerek. Egy hathetes magzat persze nem ül sehol. Lebeg, úszik, fickándozik. De az ő gyereke valahogy rosszul fickándozott. Tündét már az első perctől balsejtelmek gyötörték. A rosszullét épp a kezelőben tört rá. Ó, a szegény doktor néni, milyen véres a köpenye!
Szörnyű, szörnyű, de ez legalább erőt ad nekünk, mondogatta Gábor. Hogy mégis. Hogy megvan a bizonyosság. Most már csak nagy odaadás és türelem kell. Tünde öt éven keresztül gyakorolta az odaadást és a türelmet. Háromszor elvetélt, elviselte a kezeléseket, a petesejt-beültetéseket, magára szedett harminc kilót, és már a gyerekrendelő portása is azzal alázta meg, hogy remélem, Tündike, most végre szerencséje lesz.

És itt van most  egy hús-vér kisgyerek!
Ha jól értette azt a szánalmas öregasszonyt, a kisfiú félárva, az anyja külföldre költözött, a nagyanyja teljesen demens. Csak fel kell kapni az utcáról, és kezdődhet a  családi élet.
Éjjel  csodálatos tervek suhantak át rajta: átcsempészi a kisfiút Olaszországba, és aztán meg sem állnak Amerikáig. Félálomban már egy Rejtő-regény hullámain hajókázott, látta magát (harminc kilóval könnyebben), hogy  a kisfiával leszáll a hajóról az Angyalok városában… A tömeg éljenez, a kormányzó (aki meglehetősen hasonlított Kálmán bácsira) eléjük siet…
Csak lazán, csak élvezettel!
Egy szempillantásnyi idő múlva Tünde a mobilja pittyegésére ébredt.
Hajnalban beszállt a kocsijába, elhozta a gyereket arról a nyomorúságos telepről, hiszen az álom is erre kötelezte. Meg a tizenöt év hiábavaló küzdelem. Senki sincs, aki könnyedén beismerné, hogy egész életében illúziókat kergetett. De a Csillebércen megtalált gyerek nem hasonlított az álombeli, virgonc fiúcskára.
Egy mukkot nem szólt, csak engedelmesen beszállt Tünde kocsijába.
Jól vagy, ugye, drágám? Aztán majd mesélsz magadról, duruzsolta Tünde. A gyerek – egészségesnek látszó, négyéves fiúcska – nem vonakodott, nem sírt, hagyta magát kézen fogva vezetni, és most engedelmesen ücsörgött a hátsó ülésen. Vigyél, ahova akarsz! Csak nyugodtan rabolj el. Érted, amit mondok?, kérdezte Tünde. A gyerek nyilván ugyanilyen engedelmes lett volna, ha Tünde felülteti egy sárkány hátára. De nem volt sárkány sehol. Nem volt egy lélek az utcában. Csak az engesztelhetetlenül tűző nap és Tünde rozoga Toyotája.
Drágám, drágám, drágám, motyogta Tünde zavarában, és gázt adott. Csak pár száz méter után jött rá, hogy a fiú keresztnevét sem tudja.
A Pusztaszeri úton, a saját nappalijában aztán megvizsgálta a kisfiút.
Csípések, horzsolások, semmi komoly. A fogak? Rendben. Még mit vizsgálhatna meg?  Tetű? Nem tűnt annyira elhanyagoltnak a gyerek. Zavarában megint megölelgette a kisfiút. Drága, drága, drága! Mintha az iskolai színjátszó körben próbálna egy jelenetet, és a többi lány lélegzetfojtva figyeli, hogy nem hibázik-e. Kérsz egy kis tejet?, Mindjárt hozok, légy türelmes! A fiún nyoma sem látszott türelmetlenségnek, egy kortyocskát lenyelt, aztán visszaadta a poharat. Inkább csokit szeretnél?, faggatta Tünde, és kirohant a konyhába. Az csak a mosogatónál jutott eszébe, hogy az utolsó fogyókúrája előtt kidobálta az édességeket.
A gyerek elé odatett valami sós kekszet, aztán rohant a rendelőjébe.

Bogi, Panni, Berci, Flóra. Mintha minden gyereknek három torka és hat lába lenne. És a váróban rohangáló egészséges testvérek! No de senki sem olyan mulya, senki sem olyan tedd-ide, tedd-oda, mint az a kisfiú az ő nappalijában. Traumatizált vagy fogyatékos lehet? Tündébe belehasított, hogy hagyhatta ott a szerencsétlent néhány sós keksszel. És mi lesz, ha az a nyomorult a kekszet szétszórja? Ha unalmában vagy rosszaságból beletapossa a szőnyegbe? Mi van, ha Gábor korábban hazajön a klinikáról, és talál a nappaliban egy közönyös arccal szemetelő, kis ufót, aki nem emlékszik a saját nevére…  De nem volt ideje aggódni. Betoppant egy anyuka, és  egy megégett kezű kislányt húzott maga után. Kiömlött a kávéfőzőből a kávé, a kis Valentina meg megégette magát. Ha nincs ilyen szerencséje, dorgálta Tünde az anyukát, eljárás is lehet a dologból. Börtön, meghurcolás.
Börtön, meghurcoltatás. Valentina anyukája kisétált, de Tündének nem ment ki a fejéből. Elkapják az olasz határon a kisfiúval. Megírja a Nők Lapja. Nagypapa, apuka elhatárolódik tőle. Anyuka összeszorított szájjal mentegetőzik: ő nem tehet semmiről. Hogy az a szegény Tünde!
Szegény Kinizsi Tünde! A gyerekrabló.
De még nem volt vége a rendelésnek. Összeszorított ajakkal megvizsgált egy hisztis kislányt, akinek egy galamb költözött a hasába. Galamb! Te jóságos ég! Legszívesebben felpofozta volna a kislányt, de azért kitöltött egy beutalót. Aztán az utolsó pillanatban berobbant egy torokfájós testvérpár. Versenyt köhögtek, versenyt sírtak, versenyt kiabáltak. Összenyálaztak mindent. Körbeköpködték a rendelőt. Körbeköpködték Tündét, az asszisztensnőt. Körbeköpködték a  bútorokat.
Fél óra múlva Tünde reszketve ült a kocsijában. Ez nem lehet igaz! Erre vágyott ő tizenöt éven át? Vagy nem is vágyott annyira erre? És a babák, a hasában ficánkoló apróságok érezték ezt?
Csak sikerülne végre lefogyni, és újra átgondolhatná a dolgot!

De még nem csaptak össze a feje fölött a hullámok. Beviheti a kisfiút a rendőrségre. Ő, dr. Kinizsi Tünde meglátta a hajdani úttörőtábor környékén ezt a magányosan csellengő kisgyereket. És mint felelős orvos, keresztény értelmiségi rögtön arra gondolt, hogy a gyereknek megfelelő elhelyezésre lesz szüksége. Megfelelő elhelyezésre, gondolta, és egy pillanatra összeszorult a szíve. Rendelés előtt persze nem volt ideje beugrani a gyerekkel a rendőrségre. Addig a gyereket a saját otthonában biztonságba helyezte.
Biztonságba? És mi van, ha a gyerek fogott egy kötőtűt, és belenyúlt a konnektorba? Vagy ha Gábor már hazaért, és megtalálta a szőnyegen a magát összepisilt-összekakilt gyereket, és értesítette a rendőröket? Gyorsan tárcsázta az élettársát. Igen, igen, szívem, minden rendben.
Hamarosan odakanyarodott a házukhoz. Nem látott tűzoltókat, rendőröket, izgatott szomszédokat. Újságírókat sem. A gyerek biztos bent kuksol a nappaliban. Talán szétlocsolta a tejet – na, de kit érdekel. Persze egy gyerekorvostól a közvélemény elvárná, hogy enni adjon egy négyéves gyermeknek. Majd betesz egy mirelit pizzát a sütőbe. A többi nem érdekes.
Kopogós létekkel, a táskáját a hasához szorítva vonult végig a kerten. Dr. Kinizsi Tünde. Hát akkora bűn, hogy megesett a szíve egy szegény kisgyereken? És csak hat óra elteltével vitte be a rendőrségre?
Magabiztosan nyitotta az ajtót. Drága, drága, drága!, Csak én vagyok!
De a gyerek nem volt sehol.

Előzmények:

A gyerek

A gyerek II.

A gyerek

I.
Orsinak mindenben szerencséje volt.
Tizennégy évesen megnyert egy rajzversenyt. Száz és száz kortárs verset fújt kívülről, a költők megtiszteltetésnek tartották, ha illusztrálta a verseiket. És Orsi egyre jobban rajzolt, egyre többet lelkesedett, főiskolásként díjat kapott egy általa illusztrált kötetre. Káprázatos, mesés, földön túli, lelkendeztek a kritikusok. Ki várna ennyi súlyt egy ennyire koboldszerű, törékeny kislánytól?  Orsi alig nyomott negyven kilót. Egy régi betegsége miatt képtelen volt hízni, az orvosok megmondták, soha nem fog gyereket szülni. De így, negyven kilósan, a díjaival, a kitüntetéseivel, a szégyenlősségével, az örökké lesütött szemével még elbűvölőbb volt. Így gondolta ezt a kiadója igazgatója is: gyöngyszem ez a lány, álmában is sugárzik.
Orsi észre sem vette, és már beérkezett. Huszonöt évesen feleségül ment Gézához, a kiadójához, és anyukája lett Géza három éves  fiacskájának, Andrisnak. Immár semmi más dolga nem volt, csak hogy üldögéljen egy elvarázsolt kertben és sugározzon… És még egy gyereket is kaptál hozzá, mondták  az évfolyamtársai.  Orsi titokzatoskodva elmosolyodott. Mindenki azt hitte, hogy élete álma egy gyerek – hisz annyi gyerekverset illusztrált, és mindig olyan  édes volt, olyan könnyű…
Legalább megérdemled, mondták a barátnői.
Orsi nem tudta pontosan, hogy akar-e gyereket. Hogy akarna-e, ha lehetne. Hogy épp ezt az András-gyereket akarja-e. Azt se tudta, hova lett a gyerek anyja, Nikolett. Narcisztikus idegbeteg, ki tudja, merre jár, ne törődjünk vele, legyintett Géza.
Orsi nem is törődött vele. Este hatig bébiszitter vigyázott a kis Andrisra, utána Géza megfürdette, megvacsoráztatta, majd hármasban hemperegtek a szőnyegen. Néha Orsi kivitte magával a kertbe, gügyögött neki (Géza szerint tündérnyelven ), aztán fürdés, vacsora, kacagás, ahogy kell. Anya lettem, mondta nevetgélve Orsi a barátnőinek, persze még csak félédes, tette hozzá szerénykedve… Nem szeretett a házban kettesben lenni a kisfiúval: valahogy azt érezte, tudna beszélni a gyerek, ha akarna…  De vele valamiért nem akar.
Kettesben voltak együtt, mikor jött a telefon.
Géza megcsúszott a kocsival, szörnyű, szörnyű… a mentők szerint már nem sok esélye van. Tessék? Tessék? Minden olyan gyorsan történt, mintha egy regényben olvasná, és összekeverte volna a lapokat. Egészen biztos? Igen, egészen, tessék elhinni, mondta a mentőtiszt. Összekapni a gyereket, megkeresni a kulcsot, bezárni az ajtót, aztán nyomás, rohanni… De hova?
Ugye, ez nem komoly? Az orvos átölelte a kórházban.
Andriska, gyere szépen, nézd meg utoljára a papádat!

Az egész világ Orsi mellett állt. A szomszédok, a barátok, a kiadók.  De még az olvasók is, akik a facebookon üzengettek. Csak egy tündér boldogulhat ekkora teherrel. Ember nem,  egy tündér viszont igen. Orsi birtokába került egy százhúsz négyzetméteres, budai lakás, egy fele balatoni villa, egy fele könyvkiadó, hozzá még Géza életjáradék-kötvényei és  két laptop, amihez senki  nem ismerte a jelszót. Meg persze árt a vagyonhoz egy hároméves tündérbaba. Andriska. Akinek se anyja, se apja.
Orsi azt se tudta, hol a házban a pincekulcs, hol tartotta Géza a ház papírjait, a villanykörtéket, Andriska oltási könyvecskéjét, hőmérőjét, lázcsillapítóját.
Meg egyáltalán. Mit csinál egy hároméves gyerek? Orsi rajzolt már sárkánybabákat, tündérbabákat, tűzbabákat, kengurubabákat, de ezt az Andris-babát soha nem lett volna kedve lerajzolni.
Nem kéne már ennek a gyereknek beszélnie? Vagy valami jelét adni a gyásznak? Orsi meggyőzte magát, így könnyebb. Apa eltévedt egy rettenetes erdőben, megvív a sárkányokkal, de hazajön egyszer… A gyereknek is az a jó, ha ő, Orsi lefoglalja magát. Ha lerajzolja azt a borzasztó erdőt. Ha nem veszíti el az összes munkáját.
De nem volt könnyű dolgozni, a vasgyúró Andris egyik napról a másikra elkezdett betegeskedni. Először a füle fájdult meg, aztán a hasa, a következő hónapban a csuklója. Orsi kétségbeesetten kutatott az interneten, mi baja lehet a gyereknek: ahogy valamije meggyógyul, azonnal elkezd fájni másvalamije. Talpmasszázs, kiskutyus, sok mozgás a szabad levegőn, tanácsolták Orsi barátnői. De Andris újabban tettette, hogy nem tud járni – és túl nehéz volt ahhoz hogy Orsi a babakocsiba tudja emelni.
Túl nehéz, túl kreol bőrű, túl másmilyen.
Nem kéne feltűnnie már  a Nikolettnek? Vagy ennyire nárcisztikus? Ennyire idegbeteg?  Végülis ő az anya, az édes, hát nem? Hát hogy lehet, hogy valaki leráz a válláról egy aranyos kisgyereket? Aki nem mosolyog, nem beszél, csak sír és eszik… és úgy odaragad a földhöz, hogy alig tudja felemelni.
Egyetemista korában álmodozott arról, hogy kap egy olasz ösztöndíjat, és csak vándorol városról városra. Az ő életében olyan hirtelen jött minden! A férfiak a tenyerükön hordozták, óvták-becézték, a széltől is óvták, úgyhogy nem vándorolhatott sehova. Pedig huszonhat éves, mások ilyenkor még csak álmodoznak egy kiállításról vagy megbízásról. De álmodozni azért  neki is szabad. Nem egy dacos háromévest pesztrálni. Kérsz még, Andris? Elég volt, Andris? Mi a baj, Andris?
Ha megint levered a könyvespolcot, akkor… Na, majd meglátod…

Írt egy levelet Ágotának, Géza Siófokon élő anyjának. Hogy fantasztikus szakmai előrelépésre nyílt lehetősége. Ösztöndíj Velencében. Tengerben úszó paloták, káprázatos színek és fények. Ez a város a felnőtteknek áldás, de a gyerekeknek átok. Velencében nincsenek játszóterek. És ha vannak is bébiszitterek, ő nem ismeri őket. Csak három hónapra kéne elvállalni Andriskát, aztán majd visszatér, és folytatják a közös életüket————–

II.

Ágota már három gyereket nevelt föl. Három fiút, három égetnivalót – persze mind a hárman tehetségesek voltak. A legnagyobb Kanadában lett orvos, a középső Németországban bankár … szegény Géza, a nőket nem választotta meg túl okosan. Először az idegbeteg Nikolett, utána meg Orsika, a drágalátos. Géza szerint tündéri teremtés, aki a maga álomvilágában uralkodik. Él és uralkodik. Ámen. Hát akárhol is uralkodik ez az Orsi, ügyesen csinálja. Hány éves? Huszonhat? Van egy budai háza. Egy jó kocsija. Egy fél kiadója. És egy aranyos kisfia.
Persze mindenkinek a maga keresztje. Nem lehet könnyű átvállalni egy súlyosan traumatizált gyereket.
Ágota huszonkét évig iskolaigazgató volt Siófokon. Hitt abban, hogy a gyerekek a magzati korukra is emlékeznek, minden emlék nyomot hagy bennük – hát mért pont az ő unokája lenne a kivétel? Ez a szegény nyomorult átélte, hogy édesanyja, édesapja is eltűnt… sőt a szegény édesapja milyen hirtelen és tragikusan! Hát nem ilyenekből lesznek a kukkolók? A pedofilok? Akik a végén agyba-főbe verik a nagyszüleiket?
Persze Ágota nem hangoztathatott  nyíltan efféléket. Hisz ott a gyülekezet. Az egész város. A férje emléke. Ő modern keresztény. Nem hirdet olyan vaskalapos nézeteket, mint egyesek, nem ítéli el  az eutanáziát sőt a mesterséges megtermékenyítést sem. De azért  bizonyos dolgokat nem szabad mások orra alá dörgölni.  Hiszen semmilyen iskola nem tudja a gyerekeket megváltoztatni
A gyerek, a gyerek, a gyerek. No, igen. De milyen gyerek?
Orsika kapott egy ösztöndíjat Olaszországba. Hogy tényleg kapott-e vagy a férje pénzéből szeretne egy kicsit utazgatni, nem számít. Fiatal nő, meg kell őt érteni. Az idősebbeket senki sem akarja megérteni.
Minden nagymama szívrepesve várja, hogy kocogás, pihenés helyett a kisunokát tologassa a játszótéren. Plusz egy fiú már úgysem számít.  A mamának ez “igazi kibontakozás”lesz, írta Orsolya.
Ágota régebben egy csomó gyereket készített fel a Bolyai-versenyekre. A gyerekeket akkor szerette, ha  a szorzótáblával már nem kellett vesződni, ha egy-egy izgalmas problémán együtt törhették a fejüket. Lelkizni? Na, azt nem! De mit csinál egy hároméves? Aki csak akkor töri a fejét, ha kibukik  a hintából. Mamaaaaa! És kész a veszedelem. Ráadásul meglátszanak a családi traumák ezen a kis Andriskán: nem beszél, mindene fáj, képtelen az éjszakákat végigaludni. Az utcán nem szabad a kezét elengedni.
Szegény gyerek, sóhajtoztak a szomszédok. Ágotán átvillant, nem őt, a nagymamát sajnálják, hanem a kisfiút, aki itt fog  vele élni.
De hát mindenkinek a maga keresztje.
És nem hasonlít rájuk, a Fodrosokra sem. Túl barna. Túl alamuszi. Túl nagydarab. Az ő férje, Béla, három éves korában már a betűket találgatta az utcán. Mamika, milyen betű az ott a T után? Ő pedig három évesen azon töprengett, ha a föld forog, mért nem esnek le róla az emberek.
No de ez a kisfiú min töpreng…
Semmi baja, mondja az egyik gyerekorvos. Csak a mozgáskoordinációján kéne javítani.  Lassan érő típus. Az is lehet, hogy valami allergia, mondja a másik. Talán egy idegrendszeri nyavalya, mondja Bertike, aki körzeti védőnő volt Siófokon huszonöt évig. Ki kéne vizsgálni, hogy miért fáj mindene, miért kerüli a szemkontaktust…
De ezt már a művésznő fogja kivizsgáltatni, gondolta Ágota. A gyerek negyedik születésnapjára sem jött haza, csak üzent, hogy az ösztöndíját meghosszabbították. És hosszan írt arról, hogy milyen káprázatos, inspiráló olasz költőkkel ismerkedett meg. De sajnos még mindig nem talált megbízható bébiszittert… Aztán arról írt, hogy a határokat lezárták, de annyi pénzt utal, amennyire a drága Andriskának szüksége van. Remélem, a mama is vigyáz magára, maszkot hord, rendszeresen kezet mos:  Ágota megborzongott: a világjárvány húsz-harminc évig  eltart, ő pedig itt ül addig ezzel a tehetetlen, nyöszörgős kisfiúval, és mozdulni sem tud.
Már az egészen kis csecsemők is értik, amit mondunk nekik. Ágota szépen, tagoltan elmagyarázta Andriskának, hogy neki hamarosan epeműtétje lesz, és a kórházba nem vihet magával egy kisgyereket. Ő, Andriska, szépen elköltözik az anyai nagymamájához, és ott várja meg, mire a mami eljön érte Olaszországból.
Semmi baj nem lesz, ígérte, majd sokat gondolnak egymásra.

De hol a francba lakhat Nikolett édesanyja? Mintha rémlett volna egy színtelen, hebehurgya nőszemély, aki ott tengett-lengett abban a pesti étteremben Géza esküvőjén.
De mindenkinek lakni kell valahol. A hebehurgyáknak is.
Matematika tanárhoz méltó alapossággal vágott bele a felkutatásába. Géza egyik évfolyamtársa mutatta be a fiatalokat egymásnak. Ez az évfolyamtárs megadta Nikolett (ó, a szegény!) hajdani legjobb barátnőjének címét, ez a legjobb barátnő pedig ismert egy még jobb barátnőt, aki ismerte Nikolett édesanyját is. Hamarosan Ágota kezében volt a cím: Kisdobos utca 4.
Hát létezik ilyen idétlen  utca Pesten?
Úgy látszik. A hajdani Csillebérci úttörőtábor mellett kialakított nyaraló utcákat mind így hívják: Mókus utca, Százszorszép utca, Üdülő utca, Kisdobos utca.
Ágota nem sokat morfondírozott, beültette a gyereket a kocsiba, és indulás. Hát nem az a borzasztó Nikolett, az első feleség az oka mindennek? Szül egy gyereket, aztán megunja az egészet, és még a címét sem hagyja meg senkinek. Hát nem az igazságos, hogy Nikolett anyja is részt vállaljon a gyerek felnevelésében? Legalább pár hétre. Amíg a dolgok eldőlnek.

A Mókus utca és az Üdülő utca környékén alig néhányan tébláboltak. Egy melegítős, napszemüveges alkoholista elmagyarázta Ágotának, hogy nincs is Kisdobos utca, hisz már felszámolták. Ugyan, ugyan, ki lakna ott, ha  nem létezik? Egy szabolcsi kiejtéssel beszélő nő  hozzáfűzte, hogy a Kisdobos utca a hegy másik oldalán található. Ő csak tudja, mindig itt élt, oda jár az anyósával kontrollra. Ágota mutatta a telefonján, hogy a Kisdobos utca nem a túloldalon, hanem itt van.
– Hát legyen csak – mondta a nő a vállát rángatva.
Egy utca, aminek nem szabadna lennie.
De a négyes szám megvolt. Ugyanolyan hebehurgyán kifestett, toldott-foldott, rettentő víkendház, mint a többi.
– Maga az, Lenke!? Üdvözlöm – kiáltott Ágota a tornácon napfürdőző nőre.
És ahogy lerogyott egy kerti székre, elmesélt mindent. Szegény Gézát, Orsolya olaszországi tanulmányútját, az ő epeműtétjét és annak várható dátumát. Hiszen vészhelyzet van. Össze kell tartanunk. Mindenkinek nehéz. Itt a kis  ártatlan.
Lenke  felemelkedett a székből széttárta a karját, mint aki azonnal orra akar bukni. – Hol van az én kisunokám? – sikította.
Ágota gyorsan az ölébe ültette a gyereket.
A víkendház, a drogosokra jellemző gesztikuláció, a sikoltozós beszéd, a félig szétnyílt otthonka nem sok bizalmat keltett benne.  Kicsit emlékeztetett Nikolettre. Kicsit csapongó természet, gondolta. De hát kit érdekel? A négyéveseknek úgyis csak a  szeretet számít.
Még a tornácon  SMS-t küldött Orsolyának. Nagy betűkkel, hogy  a művésznő tisztában legyen a fontosságával.
EGÉSZSÉGÜGYI VÉSZHELYZET! ANDRISKA ANYAI NAGYANYJÁNÁL VAN PESTEN, A KISDOBOS UTCA 4-BEN. MINÉL ELŐBB JELENTKEZZ ÉRTE!
Aztán akkurátusan kipakolta Lenke elé Andris TAJ-kártyáját, oltási kiskönyvét, születési anyakönyvi kivonatát. Ha bármi közbejönne…   Három húszezrest belecsúsztatott az anyakönyvi kivonatba.
Nem lesz itt semmi baj! A gyerek bizakodóan ölelgette az anyai nagyanyját.
És egyszercsak  belehasított : vajon ez a Lenke találkozott-e egyszer is Andrissal? ———————–

III.

Lenkének a Kisdobos utca 4-ben  voltak sírós, nevetős és takarítós napjai.
A sírós napokon sok mindenre visszaemlékezett. Hogy a férje kidobta, hogy a lánya eltűnt, hogy a fia elzavarta. Hogy, hogy, hogy. Csupa fájdalmas dolog. Hogy valamikor a Nyugatinál laktak. a Radnóti utcában. De ma vajon felismerné-e a házukat?  Ilyenkor eszébe jutott, hogy régen franciából és spanyolból fordított. Hogy egy időben itt lakott vele Nikolett. Ilyenkor sírva végigjárta a szomszédokat, és izgatottan a lányát kereste.
A nevetős napokon semmire sem emlékezett. Pörgött, sürgött, forgott, ajánlgatta a szomszédoknak, hogy “bemegy a városba”, elintéz mindent, kihoz ide egy parlamenti képviselőt, mert ez a telep tűrhetetlen. A takarítós napokon valamit keresett, de a sok lomtól,  a házban felgyűlt kincsektől nem fért hozzá. Ilyenkor mindent kidobált, amit más napokon a környékbeli kukákból kikotort: zacskókat, könyveket, újságpapírt, ételmaradékot. Az ember nem élhet disznóólban, nemde?
Pár hét múlva kezébe akadt Fodros Andriska anyakönyvi kivonata. Hát nem lehet, hogy ezt a gyűrött papírt kétségbeesetten keresik a Fodros Andriska szülei? Ha belegyömöszölik a kukába, akkor megérdemlik, hogy ő  tűzbe dobja. Minek annak kisgyerek , aki  a fia okmányaira sem képes vigyázni? Szerencsére a húszezreseket észrevette, és kikapta a lángokból.
Ő, Lenke szereti a kisgyerekeket. Itt van ez a kis néma, fogyatékos fiú. Mit mondtak, hogy hívják? Az anyja elutazott, mert műtik valahol az epéjét, nincs, aki erre a kis szerencsétlenre vigyázzon. Majd ő. Lenke. Mert ő még egy kiscicát se hajítana ki a házból.
Esténként úgy érezte, a gyerek beszél hozzá. De talán nem akar magyarul megszólalni… nem magyarul akar megszólalni. A sírós napokon emlékezett arra, hogy tolmácsolt egy francia csoportnak, ment minden, mint a karikacsapás, aztán egyik pillanatról a másikra elfelejtett franciául. A vendégek egyre dühösebben kiabáltak, ő pedig ott állt középen, vérvörösen, és azt sikította: nem értem, nem értem!!! Hát lehet, hogy ez a gyerek is kiabál, sikítoz, csak ő nem hallja. De ez legyen csak az ő baja.
A nevetős napokon odaengedte az ágyába, a takarítós napokon átküldte a szomszédba. Eredj kisfiam, mert a végén téged is kidoblak.
A gyerek ilyenkor szűkölve elszaladt. Nem is annyira fogyatékos, gondolta Lenke. Beszélni nem beszéli, de érzi a nyelvet. Még talán az én kisfiam is lehetne. ——–

IV.

Barbara, a védőnő minden hónap első hétfőjén járta körbe a víkendházakat. Mert ilyen az ő szerencséje, gyerekek itt is vannak. Él egy csángó pár három gyerekkel az Üdülő utcában, följebb egy öregember egy süketnéma kisfiúval.  Kije-mije ez a gyerek? Borsodból ideköltözött a Fülemüle utcába egy nagy család, de oda csak rendőri kísérettel mer belépni. Mindig megkönnyebbült, ha a rendőrökkel szépen eltervezgethetik, hogy lehetne ezt egész kócerájt felgyújtani. Ilyen napokon sokkal kedvesebb volt a gyerekekhez. Felszabadult a szívében valami.
A régi cukrászda kerítésénél vette észre a kisfiút. Maszatos volt, de se alultápláltnak, se betegnek nem látszott.
– Kié ez a gyerek? – kérdezte Trepáknét. – Még soha nem láttam itt csellengeni.
Trepákné, akinek a férje karbantartó volt az úttörőtáborban,  mindent tudott. Erről a kisfiúról is.  Az anyja híres énekesnő, aki elment valamijét megoperáltatni Franciaországba. A gyereket itt hagyta valameddig, jó kisfiú, nem sok vizet zavar, hozzá is gyakran bekéredzkedik. Mulya fajta, soha nem mond semmit.
De jöjjön csak vissza az anyja, jól beolvas neki!
Barbara bólogatott. Ha a gyerek ideiglenes, akkor nem sok vizet zavar. De hova jár óvodába? Ki vigyáz rá? Hány éves pontosan? Kinek a felügyeletére van bízva? Trepákné ezt nem tudta.

Barbara néhány napig meg is feledkezett a kisfiúról. De aztán  elolvasott egy újságcikket egy meghurcolt védőnőről, aki nem vette észre egy hatéves kislányon a bántalmazás nyomait. Eszébe jutott a kerítés előtt ácsorgó kisgyerek. Lehet, hogy őt is… De milyen híres énekes az anyja? És ki lehet az a rokon, akire rábízta a gyereket? A híres énekesek egészen másféle világban élnek: nem szedegetnek szemetet az utcán, nem égetnek az udvaron autógumikat. Talán az erdélyiek befogadtak egy negyedik gyereket? Vagy ez a félnótás öregasszony a Kisdobos utcában? Melyik épeszű ember hagyna nála egy gyereket?
De egy védőnőnek mindenről tudni kell. Ha egy nagypapa rámászik  az unokájára, ha egy anya nem ad  enni a gyerekének, akkor előkapják a védőnőt, mert neki mindent látni kellett volna. Mert a megerőszakolt gyerekek mind rögtön zöldre változnak, égnek áll a hajuk, és úgy rohannak a gyerekorvosi rendelőbe, hogy alaposan kivizsgálják őket. Jajajajaj, tessék rajtam segíteni! De a sok hülye mind ezt hiszi.
Messze volt még a következő hétfő, de azért kiautózott  a Kisdobos és az Üdülő utca sarkához. Valahogy úgy képzelte, a gyerek ott vár rá, vakargatja a varrt a térdén, tépkedi a gazt, és engedékenyen mosolyog. Hello Barbara! Nincs semmi bajom!
De csak a telepen megszokott édeskés szag és a mindent maga alá gyűrő, rettenetes hőség fogadta. Fejbe kólintva álldogált egy kicsit a kerítésnél, aztán meglátta, hogy Trepákné imbolyog a forróságban a biciklijével.  Nem tud a fenekén megülni, gondolta Barbara.
– Jó melegünk van, ugye?  Azt a kisfiút keresem, aki pár napja itt csámborgott. Négy-öt éves, olyan nem tudom milyen-hajú.
Trepáknén műszálas pulóver volt, rajta egy félig begombolt otthonka. Ha nem vigyáz magára, meggyullad, gondolta Barbara.
– Nyugodjon már meg, aranyom – mondta Trepákné. – Nincs baja annak a gyereknek, a rokonai elvitték. Ez az igazság! Tessék lepapírozni!
Barbara még a hőségnél is megalázóbbnak  érezte,  hogy az otthonkás Trepákné oktatgatja.

Hát ez a baj azzal, ha valaki túlontúl lelkiismeretes, és szívére veszi a dolgokat. Kipréselt magából egy mosolyt, és gyorsan beszállt a kocsiba. —-

(folyt.)

Kép: Igor Melnikov

 

„Örömmel jöttem, örömmel megyek”. Csehy Zoltán: Grüezi!

 

Rövidke könyv Csehy Zoltáné, mégis hetekbe-hónapokba telik tisztességesen végigolvasni. Ebből a naplószerű Kunstreisenből Svájcot talán nem ismerhetjük meg egészen, de nem is ez a cél: átélni tanulunk, olvasás közben alámerülhetünk a kortárs zene, irodalom és képzőművészet birodalmába. Hagyományos olvasásról persze nincs szó. Ha kicsit is lelkiismeretesek vagyunk, akkor megszállottan keresgetjük az interneten a hivatkozott műveket: belehallgatunk a megidézett zenékbe, el-elbámészkodunk a képek közt, és újraolvassuk az irodalmi szövegeket – vagyis beleveszünk a káprázatos , egyre több új kalandot ígérő Csehy-féle hipertextusba,
Micsoda labirintus ez! Ha egyszer eltévedsz, nem fogsz könnyen kitalálni.
Mert nem is tudjuk, hol vagyunk. Fél éves svájci tartózkodása alatt a szerző nemcsak a kortárs művészetet kóstolgatja. Ovidiust fordít, sokat idéz is a készülő Átváltozásokból – és számomra új, sőt teljesen meglepő mozzanatokat is megvillant az ún. formahű fordítás születéséről. Azok közé tartozom, akik a tűznyeléshez vagy a levitációhoz hasonló mágikus adottságnak tekintik, hogy egyesek verslábakban képesek beszélni – mit beszélni? futni, táncolni, zakatolni vagy csak lebegni… Csehy könyvéből egy kicsit érteni vélem (ha utánozni nem is), miképpen adja át magát a fordító a ritmusnak. Ez a megtalált ritmus hogyan születik a külvilág ingereiből („dobol az őrült gyerek”), a fordított mű struktúrájából és valamiképpen a saját testünk működéséből. Ez a módszer teszi érthetővé, miért tartoznak a „múzeumszédelgő” Csehy munkanaplójához a különféle mozgásélmények, még a káprázatosan megírt edzőtermi „kalandok” is. Több bejegyzés (számomra ezek a legizgalmasabbak) egy-egy fordításrészlet kihordását érzékelteti.
Az utazás, a kalandozás, a hódítás a magyar műfordítás-irodalom és -kritika régi metaforája. Hiszen mindig ott motoszkál az olvasóban a kérdés: egy nagy költő miért műfordít? Miért a másét hordja ki? („Azért fordítok, mert nincs elég olyan saját ötletem, amibe mámorodásig bele tudok szeretni, vagy épphogy azért, mert túlságosan kicsapongó vagyok? Azért fordítok, mert nem merem kimondani, amit mások kimondtak, vagy azért, mert mások jobban kimondták azt, amit folyamatosan ki akarok mondani?”) Miért írja meg Wagner – ez Csehy nagyon szép példája – Beethoven X. szimfóniáját? Talán mert nem tehet másként: a műélvezet tulajdonképpen a szexuális csábítás-elcsábítódás, örökös megigézettség,a  várandósság állapota. Márpedig más műveket megismerni csak olyan elementáris erővel érdemes, ahogy Csehy teszi, aki végigszereti ezt a fordítással, olvasással, utazással töltött fél évet.
De térjünk vissza az első kérdéshez: hol is utazgatunk tulajdonképpen? Hol is töltjük el ezt a csodálatos fél évet? Az ókori Rómában, az Átváltozások szülőföldjén vagy Svájc egyik kantonjában? Csehy Zoltán Kunstreisenje (milyen régies, kicsit sznob szó ez!) emlékeztet Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékezéseire. Hadrianus nem művész, csak a birodalom Első Számú Turistája. Hatalmas kísérettel, ráérősen utazgat saját országában, és mindenütt fantasztikus, elementáris, erotikus útkeresésnek beillő ”beavatások”, kulturális élmények érik. Ő maga szinte megsokszorozódik a kulturális tapasztalatszerzés közben, ámde birodalma többi polgárával alig van kapcsolata. Aki Hadrianus szeme elé kerül, az vagy ellenség (barbár), vagy politikus, vagy művész – tehát csábító mindenképpen. Emiatt lehet az az érzésünk, hogy a regénybeli Hadrianus színpadról színpadra vándorol, a sötét és irracionális valóság, a “rút” pedig előbb-utóbb el fogja nyelni az ő pompás és gyönyörűséges színházát-birodalmát. (Ami így is történt.)
Csehy Zoltán persze nem Perzsiától Aquincumig utazgat, hanem az élmények jönnek házhoz. („Világkörüli úton vagytok? – kérdezi M. A. a fotóimat nézegetve. Nem, „csak” Svájcban, válaszolom.”) A „ház”, ahol a szerzőt ennyi kulturális inspiráció éri: Svájc, a „régi Európa”, a hajdani Imperium egyik barátságos és nyugodt szeglete. A különleges körülmények között létrejött városok kíváncsivá tesznek a lakóikra. Hiszen kik lehetnek azok, akik várost építenek a tengerszint alatt vagy épp a tengeren?  Velencét nem lehetséges saját polgárai nélkül csodálni, hiszen még az olvasó Szűz Mária háta mögött is ott látjuk a Szent Márk teret (Giorgione), és az ószövetségi tárgyú reneszánsz és barokk festményeken is ott vonul, táncol, lakomázik a velencei nép apraja-nagyja. És ez az örökös reflexió vagy inkább szereplés aztán magát a társadalmat, a közösséget-közönséget is folyamatosan alakítja.
A svájci „életről” a magyar írók (pl. Márai, Kosztolányi) ajakbiggyesztve számolnak be. Svájc első pillantásra olybá tűnik, mint egy fénylően üres, hegyekkel-tehenekkel határolt kiállítóterem. Ezt a Svájccal kapcsolatos „ürességet”, ezt a talán (nem)csak Magyarországon létező előítéletet maga a szerző próbálja lerombolni a fantasztikusan szép, a könyv csúcspontját jelentő  Klee-miniesszékkel. Ez egy bámulatos álomkép a svájci régiókról – de a svájciak vajon milyenek? Bárki letelepedhet ott, kiállíthat, írhat, eltemetheti magát, a svájcerek (Móricz Zsigmond kifejezése), csak kedvesen mosolyognak. (És ezek a „kedvesen mosolygó” polgárok évszázadok óta kézifegyvereket tartanak a saját otthonaikban. Készülvén egy háborúra… amit ma már – sejthetően – nem ósdi kézifegyverekkel fognak megvívni. Hát érti ezt valaki?)
Kedvesen mosolyog a kertész, kedvesen mosolyog a hölgy a múzeumban – az ám!, kedvesen mosolyog még a pincérlány is. Némi érdesség, meghökkentő asprezza vagy mélység Csehynél is csak a kelet-közép-európaiakkal kapcsolatban merül fel („Anyósom otthon éretlen almákat szed a kertben, és ököllel veri a tükröt.”) Az egyik leghosszabban bemutatott szereplő egy Svájcban kéziratokat lopkodó, szlovák álprofesszor. Bár rémesen perverz és romlott figura, még egy ennyire utolsó szélhámos is kész felüdülés annyi kiváló, felejthetetlen, csodálatos, tiszteletre méltó (stb.) alkotó és kedvesen mosolygó svájci között.
Azért olyan békés, nyugodt és befogadó Svájc, mert itt mindenki kisebbségi? Egy kisebbségi magyar író nyilván nem ok nélkül gondolja, gondolhatja ezt így. Ám az ilyen, csak kisebbségekből álló társadalmak sem mindig működnek békésen, lásd a Közel-Kelet és a Balkán sok-sok riasztó példáját. Svájc csodáját, vagyis toleranciájának elevenségét és dinamizmusát nyilván nem lehet egyetlenegy okra visszavezetni. De a szerző nem is akar semmit le-, fel- vagy visszavezetni. Csak megtanítani látni, hallani, érezni. Megihletődni és megidéződni ebben a káprázatos, Hadrianus tünékeny nyarára emlékeztető ragyogásban.
Örömmel érkezni, és örömmel indulni.

Csehy Zoltán: Grüezi! Fél év Svájc
Kalligram. 2020.