Bánki Éva összes bejegyzése

Telihold Velencében (részlet)

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

 

 

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében

A bűn mint lehetőség

Mi a bajod? Semmi, semmi. Csak idegesítenek az ügyesebbek, jobbak, szebbek – vagyis, ha őszinte vagyok, akkor mindenki. Elég kinyitni az újságot, elég bekapcsolni a tévét, és máris gyönyörűbbnél gyönyörűbb, karcsúbb, elevenebb, fiatalabb nők jönnek szembe velem. Nyomulnak, áradnak! És ezek az életutak! Húsz évesen már mind megmászták, feltalálták, megalapították… hát hol vagyok én ettől? Lassan eltelik az életem, és még egy nyomorúságos hegyet sem másztam meg. Nem találtam fel semmit, se a rák ellenszerét, se egy nyomorúságos krumplipucoló gépet. Nem fogadtak a Fehér házban, nem hívtak meg Harry herceg esküvőjére. Nincs egy nyomorult kitüntetésem sem. Titokban csodálom a sorozatgyilkosokat, akik az éjszakai filmekben megfojtják a tűsarkakon billegő, fiatal, sikeres rohadékokat. De hát megérdemlik, nem?
Én nem utazom, nem billegek soha sehova. Csak munkából haza, otthonról munkába. Néha elmegyek jógázni. Bevásárolok idős szüleimnek. Egyszer-egyszer befizetek egy társasútra. Semmi extra.  Soha.
Hát akkor mi a baj velem? Hiszen én semmi nagyobb bűnt nem követtem el. Persze tudom, hogy irigykedni vagy mások halálát kívánni nem dicséretes. És arra sem lehetek büszke, hogy erotikus izgalmat érzek, ha a jelenlétemben valakiről kiderül, mekkora féreg. De ártani? A légynek sem.

A keresztény morál nem sokat tud kezdeni a „langyosakkal”, akik túl félősek, restek vagy konformisták ahhoz, hogy igazi bűnösek legyenek. A keresztény felfogás szerinti példaszerű bűnös az eltévedt bárány, a tékozló fiú, akit híres vallomásainak is köszönhetően jól megtestesíthet az ifjú Augustinus: fiatalkori kicsapongásai után megbánja vétkeit, és megsebzett lélekkel, bűntudattól gyötörve az atya megbocsátásáért esdekel. A szenvedélyek, ugye… De milyen az a lélek, amit semmilyen elkövetett bűn vagy szenvedély nem szennyez be, miközben féltékeny, irigy, é a rosszra sincs elég ereje.
Vigasztalja-e őket az atya valamivel?
Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! / Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.[1]
Fogós kérdés: hogyan vigadjon az, akivel még soha senki nem „vígadt”, akiért tulajdon apja egy „kecskefiat” sem áldozott fel soha. Vagy ez a szegény jó fiú téved, és nem emlékszik arra, hogy apja érte is mennyi áldozatot hozott? Mert hiszen sokszor személyiségzavar, nárcizmus, téves önértékelés áll a „rossz emlékezet”, az elvetettség-érzés mögött. Ám az atya a válaszában nem tér ki erre.
És tényleg nincs oka a „jó fiúnak” a neheztelésre?
El kell ismernünk, a kockázatvállalás („virtus”, „kurázsi”) nélkül élő örökös jó fiúk a nyugati hagyomány nagy vesztesei. Hogy lehetett volna nagy szent Ágoston, ha előtte nem követ el bűnöket? Hogy fedezte volna fel Kolumbusz Amerikát, ha nem kockáztatja lelkiismeret furdalás nélkül az emberei életét is? Hol lenne egyáltalán a reneszánsz, a felvilágosodás, a tudományos forradalom számos vívmánya, ha mindenki a járt úton halad? És ne feledjük el, a „jó fiúk” élete többnyire megíratlan: hiszen ki az, aki azzal büszkélkedne, hogy a rosszra is képtelen volt. Hogy ő soha, egyszer sem. Hogy ő azért tiszteli a törvényt, mert megszegni nem volt bátorsága.
Másfelől az egyéni kiválóság, a látványos megtérések, a nagy érzelmi tűzijátékok, földrengések, látványos pálfordulások kultusza, amely nemcsak a hellenizmusból, hanem a bibliai hagyományból is fakad, a kereszténység egyik nagy gyengesége is. Hiszen ki nyújt vigaszt azoknak, akik épp a kisszerűségük miatt szenvednek? Akik semmilyen dorbézolással, látványos bűnnel, kicsapongással, szenvedéllyel nem tudják magukra vonni atyjuk figyelmét? És ők többen vannak, mint a drámákban, költeményekben, filmekben, az emlékezet színpompás díszletei között ünnepelt lázadók. Akik szorgosan dolgoznak Kolumbusz hajóján – gyalulják az árbocokat, verik a kötelet, varrják a vitorlát – de nincs bátorságuk tengerre szállni. Akik titokban azt kívánták, bár süllyedne majd el ez a hajó ezzel a pökhendi, folyton folyvást Indiáról hablatyoló hajóskapitánnyal.
Más vallások mintha kevesebb figyelmet szánnának a „kiválasztott fiúk” dicsőséges bűneire és dicsőséges megigazulására. Az iszlám és a buddhizmus például nem teszi az egyéni kiválóság / kiválasztottság mércéjét ilyen magasra. Az arabok ősatyja a Biblia és a Korán szerint az egyik ószövetségi „sértett testvér”, Ábrahám házasságon kívül született fia. Az Úr angyala így szólt Hágárhoz, Ismáel édesanyjához:
Ímé te terhes vagy, és szűlsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat. / Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.[2]


Ismáelnek is lesz jövője, bár az messze nem olyan dicsőséges, mint Izsáké. Ám a Biblia annak ellenére keveset beszél a „sértődöttek” üdvösségéről, hogy a Szentírás legtöbb bűnét féltékenységből, irigységből, megbántott szeretetből követik el. A szeretettől, elismeréstől megfosztott emberek sokszor alamusziak – de nem mindig. Káin féltékenységből gyilkol, Józsefet testvérei irigységből adják el rabszolgának, Saul sértett szeretetében, megbántottságában, irigységében fordul az endori halottlátóhoz, és talán joggal hisszük, hogy Júdást is elsősorban valamilyen csalódás, féltékenység, nem pedig a kapzsiság vezette tette elkövetésekor.
Bár sokan vannak ezek a „vérig sértett”, háttérbe szorított testvérek, a Biblia mégis mintha keveset foglalkozna a kínjaikkal – és mindig valami világraszóló bűnt kell elkövetniük, hogy az üdvtörténetben egyáltalán helyet kapjanak.
A tékozló fiú testvére az egyetlen, aki nem tettekkel, hanem kizárólag gondolatban vétkezik, és mégis „szót kap”.

Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak.[3]

Ám atyja minden különösebb empátia nélkül  „helyére teszi” a fiát.
De vajon téved-e a megsértett testvér? Észre sem vette netán az ajándékul kapott kecskefiakat? Az evangélium homályban hagyja ezt. Az atya szavai, a mindenem a tiéd, meglehet, azt jelenti, hogy a nagyobbik testvér is csaphatott volna mulatságot a barátaival?
Ha igen, akkor miért nem csapott? Talán mert a tékozló fiú testvére nem is mert erre gondolni.
Ez a nagyon tömör párbeszéd, a „jó fiú” vádaskodása, az atya megnyugtatónak szánt válasza felvillant valamennyit egy szorongásban, féltékenységben, örökös bizonytalanságban eltöltött szeretetkapcsolat poklából. Ami az enyém az vajon tényleg az enyém-e? Vágyhatok-e arra, amit a másik, történetesen az atya nem helyesel? Mert ki tudja pontosan, hogy mit helyesel, mit bocsát meg? Lehet, hogy már azzal vétkezem, ha vágyakozom valami másra, ami nem kimondottan helyes.
Az irigység tulajdonképp személyiségzavar: a „jó testvér” nincs tisztában a saját egzisztenciája határaival, úgy érzi, hogy a másik, a „bűnös” az őt megillető javakból túrja ki. Képtelen a saját vágyait, a saját szükségleteit a másik emberétől elválasztani.
Saul, az első ótestamentumi király még az evangéliumi tékozló fiú testvérénél is őrültebben viselkedik: hozzáadja a lányát, Mikhált, Dávidhoz, de mikor észreveszi, hogy Mikhál túlságosan szereti Dávidot, akkor féltékeny dühében felbontja a házasságot. Dávid olyan karizmatikus, hogy mindenki túlságosan szereti – férfiak, nők, még a tulajdon ellenségei is, hát nem csoda, hogy Mikhál eleped érte.  De persze Saul nem veheti feleségül Mikhált, nem birtokolhatja a Dávidra irányuló szeretetet. És hogyan kell egy feleségnek szeretni? Kicsit, nagyon, túlságosan, vagy épp-valamennyire? No de Dávid apósának mi köze lehet ehhez? Saul féltékeny Dávid sikereire, kiválasztottságára – és még arra az odaadásra is, amivel A FELESÉGE, MIKHÁL övezi. Mintha a világ minden szeretete, sikere, odaadása minket illetne. És az ellenségeink ezt elbitorolhatnák tőlünk. Az a sok rohadék a földön az én életemet éli, az én örömömben, az én sikereimben lubickol.
Vajon őrült-e Saul? Az Ótestamentum első királya a neurózis, a személyiségzavar, a hisztéria, a depresszió számos jelét mutatja, sem Istennel, sem Dáviddal, sem a tulajdon gyerekeivel nem képes kiegyensúlyozott kapcsolatra, de sohasem igazán eszeveszett, saját tragikus helyzetével mindvégig tisztában van. Ennyiben sokkal egészségesebb sok XXI. századi nárcisztikusnál.
A Biblia nem ismer született pszichopatákat, csak bűnösöket. (Nagyon jellemző, hogy Jézus azt is képtelenségnek tartja, hogy valaki ne szeretné minden körülmények között a saját gyerekeit („Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki?[4]) Senki sem születik gonosznak, ezért azt is gondolhatnánk, a bűnök és a szenvedélyek torzítják el a személyiséget. De mi Saul égbekiáltó bűne, ami az ő rettenetes szenvedését és összeomlását okozza? Saul valóban engedetlen az Úrral, kivívja az Úr haragját, megkíméli az amálékiták állatainak legjavát – de mai szemmel ez nem akkora bűn, mint Dávid király tette, Uriás feláldozása. És mintha maga Saul sem egészen hinné el, hogy egyetlen megszegett parancs miatt örökre elfordul tőle az Isten. Talán nem tévedünk, ha úgy hisszük, Saul mentális állapotának romlását nem a bűn felismerése, „súlya” okozza, hanem a bizonytalanság, a szorongás és a szeretethiány.
És ez pedig nyomasztó kérdésekhez vezethet el minket. Lehet-e irgalmas az az atya, aki tudja, hogy megtagadott szeretete és kegyelme a legőrjöngőbb kétségbeesésbe taszítja fiait: Sault, de tulajdonképpen Káint is. És ott a tékozló fiú apjának feltehető kérdés (amit a „jó fiú” nem tesz fel): mit ér az a szeretet, amit a szeretett lény nem érzékel? Valahol, meglehet, létezik, de se erőt, se magabiztosságot nem ad… egy kecskefiát sem ér a szeretett lény szemében.
Összefügg-e valahogy a tisztánlátás és a szeretet? Az antik kultúra fogalmain iskolázva nyilván úgy gondoljuk, hogy kétszer kettő minden körülmények között négy, a matematika, a fizika törvényei teljesen függetlenek tőlünk, hogy mindenféle „bölcsesség” alapja, hogy érzelmeinket és értelmünket szétválasszuk, hogy szigorúan elvonatkoztassunk szenvedélyeinktől, személyes sértettségünktől, traumáinktól…
De a tisztánlátás feltétele a Biblia szerint a hit és a szeretet. Egy nem kellően magabiztos, egy „nem-szeretett”, magát elvetettnek érző ember önmagának sem képes jót akarni, nemhogy a másiknak. Mint ahogy Saul, rendre kétségbeesik, rossz döntéseket hoz, nem képes felismerni a politikai érdekeit, és szánalomra méltóan bizonytalan. Miközben harácsol és basáskodik, nem is tudja racionálisan felmérni önnön határait. Vele szemben Dávid a józan előrelátás és a stratégiai tervezés mestere, „magát eszesen viseli”, ahogy a Szentírás is fogalmaz.[5] Egy nem-szeretett embernek vele szemben soha nem lehet igaza. De nemcsak igazsága nem lehet, hanem kiérlelt, lehatárolt személyisége sem.[6]
Mind az Ó-, mind az Újszövetség nagy hangsúlyt fektet a szegényekkel való együttérzésre, de azért a bibliai hit – és ez igazán zavarba ejtő – mégiscsak mindenekelőtt a győztesek, a „szeretett gyermekek” vallása. A szegényekben a Biblia nem nincsteleneket lát, hanem potenciális győzteseket – hiszen előbb-utóbb majd ők öröklik a földet. De megfelelő „szeretettség” nélkül a felemelkedésük esélytelen lenne. Ezért is lenne nehéz pusztán az evangéliumokkal megalapozni egy társadalmi forradalmat.
Megfelelő érzelmi állapot nélkül a jó és rossz döntések összemosódnak, felelősség nem létezik, az „én” és „te” nyomasztóan felcserélhető lesz. A nárcisztikus ember nem is önző tulajdonképpen, hiszen teljesen ésszerűtlenül képes féltékenykedni, olyan dolgokat is irigyel, amire neki magának semmi szüksége. Lehet, hogy nem is szereti a hízott tulkot, de a testvérétől irigyli.
Nem tagadhatjuk persze, hogy szinte felfokozott empátiával, érzékenységgel járó, már-már költői állapot az „elvetettség”. Mert hiszen annyira nem vagyunk otthon a saját életünkben, hogy irigységünkben-féltékenységünkben örökké mások életét éljük, mások vendégei vagyunk – tehát nem vagyunk sehol. Már-már önnön magunknál is jobban ismerjük a szomszédunkat, akinek az életét „elkívánjuk” – de nemcsak a szomszédunkét, hanem bárkiét, csak hogy a saját életünket betöltő rettenetes ürességtől és szorongástól szabaduljunk.
Ma pedig nagyon könnyű önmagunktól szabadulni. A virtuális világban mintha könnyedén átléphetnél egy másik ember életterébe. Persze ez a bekebelezés, a kisajátítás teljesen viszonylagos vagy inkább illuzórikus, hiszen soha nem tehetjük ténylegesen a másikat magunkévá, miközben persze képesek vagyunk féltékenységünkben az irigyelt személyt „játékosan” megmérgezni vagy tönkretenni. Bárki jó hírét könnyen kikezdheted, anélkül, hogy a kisujjadat felemelnéd, vagy hogy a jó hírét, a boldogságát, az elégedettségét ténylegesen megkaparintanád. Ez a virtuális zsákmányszerzés, önkiterjesztés hasonlít ahhoz, mint mikor Saul a lánya szerelmét akarja „visszaszerezni” – egy olyanféle odaadást, ami nem volt, nem is lehetett a birtokában.
Az irracionális cselekvés és a szeretetlenség, sértettség, féltékenység tébolyba torkolló összecsapásokat eredményezhet, ezt látjuk az Ószövetség egyik, intenzitásában már-már a Pasolini-filmek csúcspontjaival vetekedő, legszívszorítóbb, legdrámaibb jelenetében.

Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében vala. És elhajítá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék.[7]

A hárfázó ifjú felnyársalásának, falra szegezésének vágya egészen zavaros szexualitást, szadista képzeteket sugall. És túl sok értelme sincs. A gyilkosság után mit mondhatna a király az alattvalóinak? Ugyan semmi veszélyt nem jelentett rám ez a katona (épp a parancsomra zenélt, hárfa volt a kezében), de megöltem, mert azt akartam, hogy jobban szeressen. Ez a tett ugyanolyan mélységesen irracionális, mint Ábel meggyilkolása – mert hiszen semmilyen józan pillanatában nem hihette Káin, hogy a gyilkosság után Isten jobban fogja szeretni.
De az éneklő ifjúra való „célba dobásnak” más jelentősége is van. Hiszen ez csak egy játékos gonosztett, szado-mazo játszma, nem is igazán komoly. Dávid elhajolhat – és tudjuk (hogy miképp egy épeszű fiútól elvárható) el is hajol – eldobja a hárfát, elszalad, és nem is tér vissza Saul udvarába. Ez a „dobálósdi” pusztán csak szerepjáték, virtuális gyilkosság – a király nem öl meg, csak jelzi, hogy akármit megtehetne veled. Saul (bármiféle fizikai érintkezés) nélkül a saját tébolyult valóságát akarja rákényszeríteni a másikra.
Sámuel könyve a költészetre és politikára való rendszeres hivatkozásaival is alaposan körbejárja a hatalom kiterjesztésének a problémáját. Ahogy Sámuel próféta anyja, úgy a jövendő győztes, Dávid is költő – Izrael és a költészet magalapítása szinte egylényegű Sámuel könyvében. És hát nem próbálja meg egy költő a versével manipulálni a múzsáját? Nem akarja-e a hívő az énekével maga is befolyásolni az Urat? És nem várunk-e mi mindannyian a kimondott szavainktól, a jelképes tetteinktől azonnali hatást? És melyik embertől nem teljességgel idegenek a Dávid és Saul között folyó játszmák? De hiába mélységesen (és riasztóan) emberi Saul viselkedése, a játéka, a sunyisága és az alattomossága mindenkit elborzaszt, magát Dávidot is.
Hiszen az a legnagyobb bűn, amit el se követünk. Csak nagyon szeretnénk. Annyira szeretnénk, hogy hajlandók vagyunk átlépni a mintha világába. Jelezni, hogy… akár… de nem igazán.
Ahelyett, hogy megölnénk valakit, megrágalmazzuk. Elirigyeljük a mindenét, a fiatalságát, az idejét, a pénzét, a sikereit, a gyerekét, a feleségét. Az eltaszítottak, a sértődöttek, a kiváltságaiktól megfosztott elsőszülöttek pokla ez, akik nem hiszik el, hogy „te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd”.
Mert ha ez igaz lenne, akkor mi szüksége van Istennek a „másikra”, a kisebbik testvérre, aki esetleg hatalmas bűnök, pálfordulások után tér vissza az atyai hajlékba? Miért kedvesebb az eltévedt bárány annál, aki sose veszett el? Aki morgolódva, valódi szeretet nélkül, de mégiscsak hűségesen kitartott a pásztor mellett?
A bűn lehetőség is, hogy saját határainkat és a kegyelem fontosságát felismerjük. De a bűn csak akkor tanít minket bármire, ha nemcsak játszunk vele, ha nemcsak szóban és szimbolikus tettekben megidézzük, (mondhatni, hozzászokunk), hanem ha ténylegesen el is követjük. Ám a virtuális valóságokban, a képzelet birodalmában semminek sincs tétje: beszólhatsz álnéven bárkinek, magadat sorozatgyilkosnak képzelheted, dárdát dobálhatsz „játékból” egy fiatal katonára… tenni nem teszel semmi rosszat vagy jóvátehetetlent.
Bár szokás világunk féktelen romlottságát szidalmazni, manapság tulajdonképpen nagyon kevés esélyünk van a bűnre. A cselekedethez ugyanis sok bátorság, magabiztosság, pénz, képzelőerő szükséges. A nagy dorbézolás, a tékozló fiú választása csak keveseknek adatik meg, mert keveseknek van eltékozolnivalója egyáltalán. A többségnek ott az online pornó, a csaholás, a rágalmazás, a virtuális világba való, annyi szorongást, elégedetlenséget eredményező kiruccanás. A mintha-, a majdnem-, a nem-egészen bűn. Az örökös kielégületlenség és játék, mely sem a bűn valódi mélységeit és szakadékát, sem a kegyelem dimenzióit nem képes bevilágítani.
Egyszerűen nincs elég eldorbézolni-való a mi világunkban, ahol már maga a bűn is csak szerepjáték.

Adós a bibliai atya a jó testvérnek, a hűséges fiúnak adott részletesebb válasszal.
Ahogy adós a nyugati kereszténység is. Mert mit tegyünk azokkal, akik jóknak ugyan nem jók, de nem képesek a bűnre sem?
Lehetséges-e ebből az állapotból megtérni?

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 31-32

[2] https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-16-4E8/ 16.11-12.

[3] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 29.

[4] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-11-15555/ 11.11.

[5] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 5.

[6] Amúgy a görög gondolkodás egyik ága, a platonizmus is valamilyen kapcsolatot tételez igazság és szeretet/szerelem, lelkesültség között. Hiszen az igazi gondolkodót mindig az erósz, a tudatosult nem-tudásból kiinduló vágy sarkallja arra, hogy új és új utakon keresse az igazságot. Az erósz, mint valami dinamikus erő köti össze az ellentéteket, kapcsolja egybe a mindenséget. Nélküle nem létezhetne a „bölcsesség szeretete”, filozófia sem.
[7]https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 10 -11.

 

Illusztráció: Rembrandt: Tékozló fiú

Beszélgetés Mohai V. Lajossal a magyar irodalom vidék-fogalmáról

– Az egyik legjobb, legolvasottabb, leginkább meghatározó tanulmánykötetedet Kosztolányi vidék-felfogásáról írtad. Miben különbözik Kosztolányi vidék-fogalma a népi írókétól?

 

M. V. L.: Kosztolányi a kettős Monarchia emlékezetének a tükrében jeleníti meg – szinte teljes alkotói gyakorlatában – az őt származtató vidéket és azt a kisvárosi létet, és társadalmi teret, amelybe beleszületett, és amelynek később éles szemű megfigyelője lett. Kosztolányi először is a kettős monarchia szülöttje. Olyannyira először, hogy ez mindent eldönt nála. Prózai művei nagyobb részének tanúsága szerint a kisváros írója, de nemcsak a kisvárosé, nemcsak az „otthon maradóké”, hanem egy folytatás nélküli világé is. A húszas évek Kosztolányija a sárszegi regényekben a saját, koragyermekkorától körvonalazódó Szabadka-élményét a Monarchia kulisszáira vetíti. Sárszeg hiába a „kis pont”, nem magányos sziget a felbomló Monarchia térképen. Kosztolányi kor- és pályatársai rokonfelfogással írtak a vidékről. Egyébként Szabadka, a Bácska központja nem is volt olyan kicsinyke pont („kicsinyke ponttá” csak Sárszegként válik), hiszen az akkori Magyarország egyik legnagyobb települése, több, egymással békében élő nemzetiséggel — mások mellett magyarokkal, szerbekkel, németekkel. Összetett, mozgalmas világ, a belvárosi, módos-polgári Kosztolányi-háztól, a szélesen elterülő, nyomott levegőjű alföldi parasztportákig, tanyavilágig. Csakhogy mindezzel együtt, és ez a lényeg, a vidék volt, szemben a századfordulón meglendülő és világvárossá fölcseperedő Budapesttel, amelynek az erős szívóhatása a legizgalmasabb kultúrtörténeti jelenségek egyike a kettős Monarchia térképén: Budapest, a főváros az Ígéret földje volt, gondoljunk csak a Pacsirta költő-szereplőjére, Íjas Miklósra. Nem véletlen tehát, hogy az elbeszélő csak Ijas Miklóst, a nagyvárosba vágyakozó költő jellemét ruházza föl értékesebb vonásokkal, mélyebb lelki tulajdonságokkal a regényben, akiről épp ezért elhiszi az olvasó, hogy “szája vonaglott az undortól”.

Még egyszer aláhúznám: Szabadka „kicsinyke ponttá” csak Sárszegként válik. A kisvárosi lét által kialakított és konzervált magtartásformák, valamint az emberi élet nézőpontjából fontos képzetkörök elemzése természetesen a sárszegi regényekben történik meg a maga művészi teljességükben.

Ez a vidék-fölfogás – magyarázni is fölösleges — gyökeresen más, mint a népi íróké, akik igen tisztességes módon, nagy szociológiai indulatokkal tárták a világ elé a szegényparasztság, a zsellérség sorsát, és kilátástalan helyzetét egy feudálkapitalista csapdában vergődő Magyarországon.

– Sárszegben hogy ismerhetünk rá Szabadkára?

M. V. L.: Ehhez a válaszhoz egy pillanatra pillantsunk rá az Esti Kornél-történetekre: az írói alteregó utazásai során olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek nem mindig támasztják alá a magyar vidéki élet alacsonyrendűségét. Az Esti Kornélban Kosztolányi többször ütközteti a nagyvilágival a peremvidékit, élét véve a kritikátlan külföldbarát, de még inkább a hazai vidékies állapotokat csak lenéző és megbélyegző fölfogásnak. A vidékiesség, a peremvidéki szemlélet, a provincializmus az Esti Kornélban is jelen van, de nem, mint a nagyvárosiasság (világvárosiasság) szimpla ellenpólusa, hanem mint a lét egyetemes tapasztalata és alaposan szemügyre vett látlelete. De vajon hogyan szűrődik át a bethleni konszolidáció tapasztalatán, valamint a közvetlenül azt megelőző évek zilált történelmi mozgásain keresztül a Monarchia „időtlenségének” életérzése – ez a kérdés is foglalkoztatja a húszas évek nagy alkotói periódusában az írót, mindenekelőtt a Pacsirta, és az Aranysárkány című regényekben. Még az Esti Kornél művészi hatásának is ez az egyik sarkköve. Posztmonarchiás vonás benne az erősen jelenlévő vidékiesség. A vidékiesség, mint negatív, értékhiányos állapot, létforma, életminőség talán csak a sárszegi regényekben kap nagyobb hangsúlyt, bár ezekben sem ítél végérvényesen, mivel Kosztolányi iróniával ötvözi mondanivalóját.

A művészi küldetésre már pályája első szakaszában is sokat adó és sokszor rámutató Kosz­tolányi Dezsőnek van egy hírlapi tárcája 1910-bõl, az Alföldi por, amelyben “az új bácskai regényt” kéri számon. Az életmű későbbi fejleményei „gondoskodnak” arról, hogy ezt az írást komoly jelentéssel ruházzuk föl: sárszegi regényeivel és elbeszéléseivel Kosztolányi majd „felel” a szöveg „követeléseire”. Persze, fiatalságának hősies én-­kultuszától sem esik távol őt meglátni abban a szerepben, amit cikkének végén az elképzelt regényírónak (tehát önmagának) szán:

“Most szinte átélem az új bácskai regényt. A címet már megadtam hozzá. Az alföldi por. A gombhoz csak a kabátot kell felvarrni. Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi embert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyá­jába, és még többet tesz kehessé, rövidlátóvá és vi­dékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regény­írót?”

Az Alföldi por tehát meglehetős korán jelzi Kosztolányinak azt az irodalmi szándékát, hogy szűkebb hátországának pusz­tuló világáról művészi látlelet maradjon fönn. Bácska, Szabadka szóra bírta saját a költő-szülöttjét – ez igen mélyenszántó döntés volt, amelyhez óriási energiákat mozgatott meg. Az is szinte az írói pálya startjánál fölfedezhetővé vált, hogy a vidéki élet ábrázolása (nem mindig szigorral) jellegzetes tartományává válik majd a Kosztolányi-műnek. Ezzel – filológiailag is alátámasztható — magyarázatot is adhatunk arra, hogy mit jelentett számára a Sárszeg(Szabadka)-tematika: magától értetődő művészi inspirációt, olyan erőset, hogy ennek maradéktalan és végső kifejtéséhez még a Pacsirta és az Aranysárkány remekműve sem lehetett számára elegendő.  Bácska földereng később is a műveiben, például az Esti Kornél tizedik fejezetében a történet színhelye.(Melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez meg.)

– Babits is, Krúdy is a hanyatlás fészkének látta a vidéket. Miért? Mintha nem ez lenne a korszak történészeinek véleménye.

M. V. L.: Ezt a kérdést is nagyobb összefüggésben érdemes szemügyre venni. Először is a történészek véleményét tiszteletben tartom, más nézőpont, más megközelítés, és időbeli távlat az övék. Az eszköztáruk, és az észjárásuk is más; ezzel tehát nem foglalkozom most.

Vajon Kosztolányinál teljes egészében a „hanyatlás fészke” a vidék?  Nem, vagy nem úgy, ahogy Babitsnál történt a Halálfiai regénykonstrukciójában (már ez a cím, a halálfiai kifejez és elárul mindent az írói szemléletből és hozzáállásból), és korántsem úgy, mit Krúdynál, aki teljesen külön képlet a vidék- és kisváros-ábrázolásban; ő a történelmi Magyarország széthullását mintegy Ady-módjára, a halottak élén, a magyar vidék pusztulásában, irodalmi élőhalottként élte meg 1920 után. Krúdy nehezen körülhatárolható világát eredendően a búcsúzás lírai elégiája lengi be..

Krúdynál, szerintem, ez a készülődés a lényeg. Krúdy Gyula emblematikusan is a Ferenc József-i kor írója. Krúdy rövid történeteinek hangneme, elbeszélői modora, bizonytalan nosztalgiákkal színezett (és gyakorta nosztalgiákhoz odaláncolt) alakjai a századforduló különös és némiképp megkésett írójának mutatják. A szörnyű háború, a kettős forradalom és Trianon azonban maradandó változást hoz szemléletében, és elfekélyesülő nyomot benne; a Monarchia végórája fölötti a veszteség azonban alkalmat nyújt neki, hogy átvilágítsa korábbi, még inkább gyanútlan, mint keserű magatartását, szemléletét a “századfordulós” érzésvilággal szemben.

Nehéz felelni tehát arra, hogy ezeknek a nagy íróknak a vidékábrázolását vajon a „hanyatlás fészkének” a bemutatásaként tekintse-e az irodalomtörténet; pusztán annak semmiképpen, még Babitsnál sem; a származtató szülőföld, és ez a vidék, mindvégig csábítja Kosztolányit és Krúdyt – a személyes „életanyag” tartalmazásával. Megjegyzem, hogy Babits is számtalanszor él ezzel a „csábítással”, csakhogy ő más pozícióból például a Keresztülkasul az életemben (1939), vagy az egy évvel korábbi Szekszárdi kadarka című írásában. Balassa Péter egyik Babitsról írott esszéjében – épp az önéletrajzi írásokról szólva – a gyermekkori tárgy, hely és idő elvesztésének világképalkotó motívumára hívja föl a figyelmet – de már nem csak Babits egyéni, alkotói horizontján. Babits megnövekedett irodalmi és kulturális súlya a harmincas években más követelt meg, és ő ennek igyekezett is eleget tenni.  De ez az aspektus messzire vezetne az eredeti kérdéstől.

– Hol él Csáth Géza varázslója? Bécsben, Prágában, Budapesten? Vagy egy félreeső, kisvárosi utcában?

M. V. L.: Ha egy mondattal kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy Csáth varázslója mindenütt ott van, ahol fölcsillan a magyar prózairodalomban a szecesszió köde. Csáthnál ez egyértelműen a romlás virágait jelenti ellentétben például a század első évtizedében számottevő, mára viszont feledésbe merült novellista világával, Szini Gyuláéval, aki a morbiditás ábrázolása helyett csipkemintás (gyerek)szobák apró eseményeit párolta prózává. Egyik karakterisztikus elbeszélésének a címe: A rózsaszínű hó. Ő a főváros szülötte, és a kettős monarchia összetett, szétáradó és a belső ellentmondásokat halálos változatokkal reprezentáló élményvilága nem hatott rá. Ahhoz, úgy látszik, a perifériákról kellett érkezni az írónak, távol a centrumoktól.

Nem így Csáthra. Vele kapcsolatban számomra minduntalan fölmerül az a tény – a tény összes mentális, világnézeti és világképi vonatkozásával –, hogy Magyarország akkor a Monarchia része volt a bizonytalanságaival, a kiegyensúlyozatlanságával, amit a vidéki élet inkább a felszínre hozott, mint a három nagy centrumé: Bécsé, Prágáé, Budapesté, de még Zágráb is idevonható e tekintetben. Tehát nem elég, hogy Csáth unokatestvéréhez, Kosztolányihoz hasonlóan egy fáradás jeleit mutató birodalom szülöttje, de még a vidék monarchikus kisvilágé is.

Nem szabad kihagyni a számításból, hogy Csáth visszament a Bácskába, elmenekült Budapestről, visszatért oda, ahonnan az irodalomba érkezett. A palicsi fürdőorvosi léte végletesen példázza a romlás virágai-életérzést nála. Továbbá azt se feledjük, amit épp Kosztolányi el nem készült Mostoha című kéziratának töredékeiből tudunk, hogy minden, ami Csáth, így a varázsló kertje is egy félreeső, kisvárosi utcában van. Az is kihámozható a részletekből, hogy a szereplők, az Anyagyilkosságból ismert Wittmann-fiúk ebből a „Csáthból” vannak. Felesége szerint is Kosztolányi Csáth emlékével viaskodik, amikor a Mostoha vázlatait, töredékeit papírra veti – és a kézirat azért maradt, maradhatott torzó, mert ezzel a szörnyű végzettel, amit az unokaöccsére, és Csáth Géza íróra mért az élet, ő sem tudott íróilag megbirkózni. Ennek a tragédiának, családirtással befejeződött végzetdrámának a súlya ott lebegett Kosztolányi fölött élete végéig. Vagyis a kérdésre a válasz: igen.

– Hamvas Karneválját ritkán elemzik monarchia-regényként. Pedig teljes joggal tehetnénk. Hamvas vidék-felfogása talán nem is áll annyira távol Csáthétól. A bomló kisvilágból, a kisváros őrületéből származnak majd a huszadik század rettenetes katasztrőfái. Csáth is, Hamvas is démoni erőt tulajdonít a kisvárosnak. Ez a vonal a magyar irodalomban megszakad. De az amerikai művészfilmekben és az amerikai popkultúrában ez ma is nagyon eleven.

M.V. L.: Igazad van, éles szeme van Spiró Györgynek: a XX. század első nagy „őrületének” a csíráját a monarchia kisvárosai, és a kisvilágok démonai hordozták. Megjegyzem: ez tanulmányok hosszú sorát igényelné, ez a munka még messze nincs elvégezve. Hogy ez a prózavonal megszakad-e? Igen, a későbbi írók már nem látnak vészjósló sugallatokat a vidékben és a kisvárosban, de itt azért érdemes egy-két szóra Mészöly Miklós kései „mesélő” prózájánál megállni. amely a nyolcvanas-kilencvenes években a jókais-krúdys epikai tradíció több elemének visszavételében talált céljára és eszközére. Nála csapódott le s talán összegződött az a mitologikus, katasztrófikus, apokaliptikus látomás-szerkezet, történetszemlélet, amelyből a térség egészére, archiváltan továbbélő historikumára epikai perspektíva nyílhat. Vagyis: az utolsók egyike Mészöly Miklós, ki a posztmonarchiás magyar vidék koloritját őrzi, s belső átéléssel veszi tudomásul szétmállását, lassú pusztulását. Ő egy sajátos hangulatú és perspektívájú, áradó pannon tájköltészetet állít elénk Szekszárd, régi nevén Alisca visszaidézésével, ahol évszázadokon és nemzedékeken átfolyik a történelem; családtörténet ez. Mészöly termékenyítő hatását látni a felvidéki Grendel Lajos prózájában, aki saját környezetének kisvilágát ábrázolja. Grendel témája a szlovákiai magyarság önvizsgálata. E közösség ennek az önvizsgálatnak a terhét rótta írójára. A korai regényekben megformált szuverén kisközösségek – értelemszerűen felvidéki kisvárosok családi kisvilágáról van szó, többségében magyar vagy színmagyar kisvárosok művészileg újraalkotott kisközösségi történelméről – magukon viselték a kultúra szakadása folytán elszenvedett kárt. A tét kockázatát és arányait az mutatja, hogy Grendel egy létében veszélyeztetett közösség krónikása. Tehát ő Mészöly Miklós életművében saját szellemi beállítódásának megfelelő mintát talált, ugyanis éppúgy a kisközösségi lét, a vidéki kisváros veszendő világának, múltjának, történelmének, archív valóságának írója, mint mestere. A fölbomló régi világ jegyzője.

Ami az amerikai filmet és kisvárosi popkultúrát illeti, erről nem tudok mit mondani, mert nem ismerem mélységében; az valóságosan is egy másik földrész a számomra.     

Az Édes Anna cselekménye Budán történik, de a regény mégis mintha Szabadkán játszódna…

M. V. L.: Igen. Még az Édes Anna krisztinavárosi polgárvilágában is lépten-nyomon a vidéki élet bensőséges kulisszáira ismerhetünk akárcsak a Vizy-ház mikroklímájában. Mint föntebb jeleztem már: árulkodók az Esti Kornél-történetek is: az írói alteregó utazásai során olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek nem mindig támasztják alá a magyar vidéki élet alacsonyrendűségét.. Figyelemre méltó tény ez azért is, mert Kosztolányinak nem kisebb a része Krúdynál a metropolisszá fölserdült Budapest irodalmi kultuszának létrehozásában; ez nála főleg a hírlapi tárcákban mutatkozik meg. Ezeket a ragyogó miniatűröket én korántsem érzem csupán az életmű melléktermékének.

Krúdy a nagyvárosi életet, szokásrendjét kevésbé látja különbnek a vidékénél, ez azonban – isteni szétszórtságában is igen nagy tehetség lévén — nem gátolja abban, hogy apokaliptikus látomássá fesse a rohamos kapitalizálódás következményeitől korán fuldokló magyar fővárost a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című gigantikus költői torzójában, igaz már a világháború után.

– Ha már az Édes Anna: Krisztinaváros, Kosztolányi, Buda. Önként adódik a kérdés, hogy vajon minek a „vidéke” Buda?

M. V. L.: Személyeké, irodalmi személyeké: Nemes Nagy Ágnes a krisztinavárosi templommal, Kosztolányi a Logodi utcával, Babits az Attila úttal, a Vérmezővel, Márai a Mikó utca hét gesztenyefájával, és Ottlikkal a Horváth-kerttel. A sor folytatható lenne például Szabó Dezső Philadelphia-kávéházával, és az isteni Tandori Lánchíd-utcájával, részvétet csillagmagasságba emelő tabáni verébtemetőjével. Vagyis Buda a hazaszeretet egyfajta, nemesített megtestesülése a szememben.

De van valaki, akiről sohasem szabad megfeledkeznünk, és most átlépünk a Dunán: a budapesti tájélményt a legmagasabb nívóra emelő Mándy Ivánról.

Könnyű belátni, hogy Mándy Iván írói munkássága teljes egészében Budapesthez kapcsolódik, írásainak többsége a huszas-harmincas években kapitalista nagyvárossá növő, majd az ötvenes-hatvanas évek komorságát őrző főváros kulturális emlékezete köré szerveződik; ebben a vonatkozásban nincs párja irodalmunkban. Abban viszont igen, hogy kikhez kapcsolódik ezáltal. A budapesti irodalomnak ahhoz a nagy szólamához, amely korai állomásain megjelenik Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkja, Krúdy több tucatnyi regénye és elbeszélése, egyebek között A vörös postakocsi, a Hét bagoly, és Az utolsó szivar az Arabs szürkénél, ám a legtöbb ismeretlen terület, a nagyváros mítoszainak és folklórjának fölkutatását mégis talán neki köszönhetjük, akinek egy vallomása szerint már Soroksár határában honvágya volt. Mándy életművében az a megragadó, hogy a szülőföldje, Budapest iránti érzékenysége sohasem csökkent, és a külvárosban, az Árusok terén, a Józsefváros omló falú, foszlott kapualjainak – csak vele észrevett – költészetében képződött meg Budapest kulturális emlékezete. Ez a város iránti hűség saját művészetének is a tradíciója, szinte költőien formált álma pedig Budapestről nem holmi (általa is ellenszenvvel viselt) „gennyes költői” próza, hanem a periféria költészete, ahogy hétszáz kilométerrel északnyugatra egy világnagyságé, Bohumil Hrabalé volt és maradt. A lepasszoltak, az esendők, az elesettek, a kültelkek pocsolyáit kerülgető, látszólag céltalanul csámborgók galériája: tárgyak és források, hommage-ok a Mándy részvét­világban.

Mándy azt mondja, hogy a grund is haza, meg lehet érte halni. Ez a hazaszeretet legszebb megnyilvánulásai közé tartozik a magyar irodalomban. 

–  Italo Calvino Láthatatlan városok-jában a számtalan várost bemutató Marco Polo bevallja, hogy tulajdonképpen ő mindvégig egyetlen városról, Velencéről mesélt. Melyik a te Velencéd, Lajos?

M. V. L.:

Kanizsa, a hatvanas évek városa. 

A múlt magának követeli az emlékezést.
Írói eszmélkedésem óta keresem, hogy gyermekkorom és szülővárosom ködbevesző múltjának bemutatásához megtaláljam a kulcsot, zárba illesszem, de sejtem, hogy azt a kulcsot halálomig keresni fogom. Annyit azonban elértem, hogy a múlt már nem veri vissza a közeledésemet; naponta odanyúlok a képzeletbeli falióra számlapjához, és összecsippentem a mutatóit. A megállított idő mágiáját nemcsak a diplomaták használják előszeretettel, hanem az írók is, mert ez az elbeszélés egyik metaforája. Én azért állítom meg az óra mutatóit, hogy egyetlen részletet se hagyjak elveszni abból a régmúlt világból. Az idő fogyása kötelességgé teszi az utazást a saját életünk mélyére; olvastam róla, hogy sok írástudó esett már bele ebbe a maga ásta csapdába.

Sokszor teszem föl a kérdést, hogy vajon éden volt-e a saját gyermekkorom? A gyermekkor elégikus víziója foglalkoztat. Egyszer régen, húsz éve is elmúlt, hogy írtam a kertünkben maradt betemetetlen bombatölcsérről: háborús seb, rossz emlék. A medrében vadszeder futott, mélyén szeméthalom, aljnövényzete hömpölygő rozsda, bogáncs. Ezt tartogatta a gyermekkor cseresznyefák, diófák alatt, katonák teteme fölött – ma már belátom, nem volt az éden, de az éden ígérete marad mindhalálig.

 

 

Je suis S.

Je voudrais parler au professeur.
Mindig hajnalban telefonálnak. És  nem mutatkoznak be soha.
Mezítláb végigrohanok a szutykos folyosón, és félig csukott szemmel felveszem a kagylót. Mindig ugyanazt mondják: Je voudrais parler…
Papa! Papa! Gyere! Megint téged keresnek.
Nagyapám összefogja magán a csíkos köntösét, és morogva kivánszorog a folyosóra. Dühösen int, hogy ne hallgatózzam,  takarodjam vissza a szobámba.

Mire emlékszem még a gyerekkoromból?
Mások elbeszéléseiből tudom, hogy mi is sétálgattunk a Margitszigeten. Fényképek is készültek rólunk:  egy torzonborz hajú kislány és egy sértődött öregúr az ősziesen halvány napkoronggal szemben. Nagyapámnak amúgy minden oka megvolt a sértődésre és a méltóságteljes neheztelésre. Tényleg professzor volt…  igazi professeur, hiszen pár évig még a Sorbonne-on is tanított. De valamit elkövetett…
Valami rosszat én is elkövettem, hiszen nem voltak szüleim, nem voltak barátaim, ráadásul  velem egyik tanítónő sem szívesen állt szóba. Az iskolai védőnő elszörnyedt, mikor meglátta a lábkörmeimet, és megtudta, hogy  a nyakamat sem mosom meg rendesen. De hogy én  mit éreztem, azt nem tudom felidézni.
Világosan csak a tetűre emlékszem. Nálunk is a fél osztály eltetvesedett, de nekem nem volt senkim, aki lehúzogatta volna a hajszálaimról a serkéket. Nagyapám leborotválta a fejemet, aztán szitkozódva, zsörtölődve elégette az összes játékomat. De ez mind nem volt elég. Talán ki kellett volna tisztogatni az ágyneműt és a szőnyegeket is. Én voltam a leghosszabb ideig tetves, az osztálytársaim csak Serkének hívtak.
Je voudrais parler au professeur, ismételgették a hangok hajnalban.
De én kivel beszélgethettem volna?

Arra is emlékszem, hogy sokan irigyeltek. Hiszen négyezer kötettel és egy tudós nagypapával éltem egy hatalmas villában. Nyáron  franciául beszélgettünk a cseresznyefa alatt. Hatalmas volt ez a fa már akkor is: uralta az utcát, uralta az egész hegyvidéket, de nem termett rajta egy szem cseresznye sem. Papa hetente kétszer eltaxizott a belvárosba, és hihetetlen csemegékkel tért haza: hozott francia salátát, grillcsirkét, téliszalámit. Az ebédért viszont nekem kellett elmennem. Az éthordót reggel letettem az osztályterem végébe, és iskola után elbattyogtam az étterembe. Rettenetesen szégyelltem a maszatos, ütött-kopott alumínium éthordót, amibe az osztálytársaim sokszor falevelet, papírszemetet, kavicsokat szórtak. Ha belépett egy új tanár az osztályterembe,  az volt az első kérdése, kié az az éthordó ott a sarokban.
A Serkéé, kiabálták mindannyian.
Nagyapám régi tanítványai bonbonokat hoztak. Sokszor bebújtam a paplanom alá, és egyszerre felfaltam az összeset. Kicsit féltem ezektől a bonbonos bácsiktól, mert az egyik benyúlt a ruhám alá, mikor nagyapám nem nézett oda. Egyszer negyed kiló rumos meggytől olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hozzám hívni orvost. Ez a gyerek részeg, mondta a doktor, és gyanakodva mért végig minket. A szobámban ragadt a padló, a szőnyeg foltos volt, és az ágyam telistele  csokipapírokkal, rajzokkal, levetett zoknikkal. Fel lehet így nevelni egy gyereket?, kérdezte az orvos szemrehányóan. Nagyapám széttárta a karját. Mit csinálhatott volna?
Ő soha nem beszélt a szüleimről, én meg elfogadtam, hogy a rosszaságom miatt nem lehet anyukám. Hiszen serkés vagyok. A nyakam se tiszta. A körmöm se. Egyetlen tanítónő sem szeret.
A serkézés elkísért a gimnáziumba is, csak ott viccesebbnek tartották a Sörkét, mint a Serkét. Sörke Kati… mondta egyszer hangosan az osztályfőnököm. Ha-ha-ha-ha, nevetett az osztályban mindenki. Én is nevettem, mert tudtam, ha megsértődöm, kegyetlenebbek lesznek, elgáncsolnak, megcsipkednek, kavicsot szórnak az éthordómba. Nagypapám egyszer beült a szülőértekezletre az anyukák-apukák közé, mon ami-nak hívta az osztályfőnököt, és franciául motyogott maga elé. Már nagyon beteg volt, és olyan áporodott szagot árasztott, mintha a Városligetben töltené az éjszakáit. Az anyukák elmesélték ezt a gyerekeiknek, a gyerekek meg másnap megkérdezték tőlem: ha egyszer nagyapád ilyen büdös, mért nem fürdeted  meg.
Ha-ha-ha-ha. Mért nem fürdeted meg? Együtt nevettem velük.
A magyartanárom, Sanyi bácsi viszont nagyon megértő volt velem. Külön feladatokat adott, magához rendelt a könyvtárba, hogy elolvassa az esszéimet. Falusi fiú volt, neki rettentően imponált a négyezer kötet, hogy a cseresznyefa alatt franciául beszélgetünk… Sanyi bácsi megértő volt, és állítása szerint mindig is a legjobbat akarta nekem. Teljes szívével. Minden erejével. Élesen emlékszem a délutánra, mikor a Hármashatárhegyen, a Skodája hátsó ülésén elvette a szüzességemet. Igen, emlékszem a hidegre, a csupasz ágakra, Sanyi bácsi lihegésére… és arra a furcsa érzésre is, hogy nem fáj semmim. Mintha csak tornáznék Sanyi bácsival a hátsó ülésen. Talán a fotók, a bevillanó emlékképek csak arra jók, hogy elfedjék a folyamatos iszonyatot, és elhitessék velünk, vannak jobb és rosszabb perceink. Én néha még mindig úgy érzem, a lakásunk egy távoli zugában heverek, és rettegve várom, hogy besurran-e hozzám nagypapa egyik vendége. Néha már annyira félek, hogy azt várom, hogy legyek már túl rajta, minél előbb történjék meg… de hogy micsoda, arra nem tudok visszaemlékezni.
Sanyi bácsi viszont tele volt a legkülönfélébb, legváltozatosabb történetekkel. Sógorok, komák, nagynénik, nagybácsik. Haverok az egyetemről, kollégák a tantestületből… egy rakás gazember, aki őt nem érti meg… De édes Katikám! Te legalább itt vagy nekem! Bár máshol lehetnék, gondoltam magamban. Még a Hármashatárhegy is tele volt velem egykorú fiatalokkal, akik szánakozva figyelték, ahogy egy bajszos, középkorú férfi ölelget vagy különórát tart nekem.
Ilyen csúnya volnék? Sanyi bácsi szerint csak az a fontos, hogy mi van a szívemben és a fejemben. A kultúra, igen. És kétségbeesetten próbált győzködni, hogy csak tőle számíthatok megértésre. Az éretlen fiatalok mind kinevetnek.
És kinevettek, tényleg. Az osztálytársaim még mindig Sörkének hívtak, a fiúk kakaót öntöttek a táskámba, a lányok befogták az orrukat, ha közelebb mentem. Mért nem fürdeted meg a szegény nagypapát, Sörke? Nem akartam elárulni, hogy nagypapa hónapok óta kórházban van, de eszem ágában sincs meglátogatni, nem hogy megfüröszteni. Mert mi történik egy tizenhét évessel, ha meghal a gondviselője? Elviszik intézetbe, elveszik mindenét, sós kútba teszik, majd onnan is kiveszik… Szerencsére én elég pénzt találtam nagypapa holmijai között, úgyhogy ki tudtam fizetni a számlákat. Már senki sem telefonált hajnalonként. Nagyapa még élt, de már a titokzatos franciák is elfelejtették.
A temetés után két héttel – épp a matematika érettségi napján – került elő az édesanyám. Néhány napra bekvártélyozta magát hozzám. Szörnyülködött, hogy az Akadémia nem temettette el a papát “tisztességgel”. Hogy zsíros a hajam, koszos a nyakam. Hogy az újságok a papa haláláról semmit sem írtak. És hadovált valami rettenetes nemzetközi bonyodalomról vagy összeesküvésről – mindig másféléről –, ami miatt nem jöhetett haza korábban. Én tudtam, hogy csak a lakásra fáj a foga, de egy ideig mindent ráhagytam. A felvételi utáni nyarat kint akartam tölteni Párizsban.

Csontos, magas, fekete hajú lány voltam, olyan fejletlen, hogy a franciák még tizenötnek sem néztek. De vajon akkora baj ez? Budapesten majd én leszek a lány, aki most jött haza Párizsból. Nem Sörke, nem Kati, vagy ami még rosszabb, Katika, hanem a legkatább Kata. A hátam mögött egy híres, halott nagypapával, egy százötven négyzetméteres villalakás tulajdonjogával és Párizzsal, amit most hazaviszek a zsebemben.
És pontosan így is lett.
Én mindig túl ideges voltam, hogy hosszú regényeket végigolvassak. Háború és béke. Vörös és fekete. Karamazov-testvérek. Százmillió oldal. Mind rémségesek. Nekem már a századik oldalnál el szokott fogyni a türelmem. De az egyetemen gyorsabb voltam másoknál, okosabb, ügyesebb, elmésebb. A Kata Párizsból. A Makkai György unokája. Még mindig rettentő sovány voltam, de ez még izgalmasabbá tett. Én voltam a legkatább Kata, akit a bölcsészek maguk elé képzelhetnek. De nem ambicionáltam túlságosan az egyetemet, a nagyapám híre itt is beburkolt, mint valami rossz szag, amit nem lehet a függönyökből kiszellőztetni.
Utolsó gazember volt, mesélték róla. Hatalmas tehetség. Hogy mekkora köpönyegforgató! Hány és hány embert tönkretett, megtaposott, kirúgatott! Egyszer egy ismeretlen nő  a csoporttársaim füle hallatára megátkozott, és a leggonoszabb sintér unokájának nevezett. De a tanáraim biztosítottak róla, hogy rám,  Makkai Katára eszük ágában sincs haragudni. Hisz én nem tehetek róla. Még fiatal vagyok és annyira ártatlan.
Annyira-annyira, de mennyire? Még mindig a nagypapa lakásában laktam. Még mindig a nagypapa edényeit használtam. Anyagi gondjaim nem voltak: a nagypapa éjjeli szekrényében találtam egy dobozkát tele régi érmékkel. Hát nagypapa nemcsak gazember volt, nemcsak leggonoszabb sintér és felülmúlhatatlan tehetség, hanem híres éremgyűjtő is? Hogyan kerültek az éjjeli szekrényébe ezek az érmek? Az is furcsa volt, hogy nagypapa összesen hét évig volt házas, mégis annyi fazék, vágódeszka, szűrő, szita sorakozott nálunk, ami elég lett volna egy tízfős családnak. Mi ketten évekig ki se nyitottuk a konyhaszekrényt. Akkor ki gyűjtötte össze ezt a  sok limlomot?
Nagypapa 1944-ben beköltözött Schwarzék villájába, de csak 1948-ban, a hű szolgálataiért törvényesíthette a „foglalását”. Netán  a Schwarz is valami egyetemi ember volt? Ismerte nagyapámat? De miért hagyott nagyapámra mindent? Az éremgyűjteményét, a fazekait, a lábtörlőjét? A hagyatékában találtam egy levelet, amit elvált nagyapám írt Schwarz Lenkének, a drága, kedves, egyetlen menyasszonyának, szíve szerelmének. De akkor hol ez a Lenke? Hol van nagyapám szíve szerelme? Őszintén reméltem, hogy soha nem kerül elő. Az éremgyűjteményt ugyanis eladtam. Miből is fizettem volna a számlákat?
Akármilyen borzasztó volt a lakás, nekem eszem ágában nem volt innen kiköltözni. Nagyapám titkai, ezek a félárnyékos szobák éltettek engem. A barátaimmal nyáron a nagy cseresznyefa árnyékában szoktunk üldögélni. Biztosítottam őket, hogy behívnám őket, megvendégelnék mindenkit a konyhában, megmutogatnám a lakást, de sajnos tele a ház kísértetekkel. Hogy micsoda szörny volt a nagyapám, azt ti is tudjátok, remélem.
A fiúk ezt rettentő izgatónak találták. És ott volt a kis piros Fiat a ház előtt. Mert Schwarz bácsi éremgyűjteménye minden várakozást felülmúlóan értékesnek bizonyult. Most már értettem, miért szeretett anyám a házban sündörögni. Talán ezt a dobozkát kereste hetekig.

Bár megtehettem volna, eszem ágában nem volt Párizsba kiköltözni. Én abba a világba vágyódtam vissza, ahol Sörkének hívtak. Visszatértem hát a régi középiskolámba.
Az első nap a portás tegezve megállított, és felelősségre vont: hogy merészelek hippi módra beállítani. Mi ez a szoknya rajtam? Mi ez a kendő? Milyen a hajam? És hogy képzelem, hogy zöldre festem a lábkörmömet? Lajos bácsi nehezen hitte el, hogy nem vagyok negyedikes. Hogy egy tanárnő ennyire kata lehet.
Már az első hónapban tömegével kaptam a fiúktól-lányoktól a szerelmes leveleket. Hiszen itt van az új franciatanárnő. Aki az órán Magritte-képeket mutogat. Aki zöldre festi a körmeit. Aki péntekenként francia filmklubot vezet. Aki zseniálisan megrendezte Genet Cselédekjét, csak az igazgatónő – micsoda botrány! – szégyenében félbeszakította az előadást. Kata, aki Kata. A fiúk találgatták, kivel élek együtt abban az irdatlan villában. Én mindenesetre az összes tanítványommal lefeküdtem. Hiszen nem számítottak – ahogy betöltötték a tizennyolcat, elfelejtettem a nevüket.
Na, mit szólsz ehhez, Sanyi bácsi?
Szegény vénember még mindig reménytelenül csodált engem.

De akkor miért is hagytam ott a gimnáziumot?
Féltem attól, hogy ha kimaradok a rendszerváltásból, akkor e én is lúzer vagy balek leszek? Egy felkapott budai gimnázium Sanyi nénijeként végzem? Semmivel nem volt izgalmasabb francia cikkeket lektorálni, a Nizzai filmfesztiválra utazgatni, mint a diákjaimmal a cseresznyefa alatt beszélgetni. De kicsit megöregedtem, szálkás és nyúzott lettem, harmincnégy évesen egyetlen portás sem kevert volna össze a tinédzserekkel.
Maradt hát a kulturális diplomácia, az újságírás. A fogadások. Más nyúzott, agyonfestett, öregedő arcok. Tudjátok, hogy én egy szörnyeteg unokája vagyok? Mindenki udvariasan nevetett, mintha csak azt mondtam volna, Sade márki leszármazottja vagyok. Sajnos egyre kevesebben tudták, ki az a Sade márki, ki volt az a Makkai professzor, a franciás rendezvények is megfogyatkoztak, úgyhogy kénytelen voltam iskola-ügyekkel is foglalkozni. Hiszen milyen híres gimnáziumi tanár voltam valaha!  Jöttek hát a fogyatékos vagy hátrányos helyzetű gyerekek. Mancika autista kisfiát nem vették fel az Artista-képzőbe! Szörnyű, szörnyű! Sokan az egyik legbátrabb újságírónak tartottak.

Aztán egyszer kaptam egy furcsa levelet.
Mindig jó kollégánk voltunk, ezért ezt a cikket először neked küldöm el, írta az egyik újságíró-barátnőm. A riport egy budai elit gimnázium francia tagozatáról szólt, ahol egy K-nak nevezett tanárnő megalázta és kihasználta a tanítványait. Dezsi, Ottó, Tomi, Andris (ma már befutott, középkorú emberek)  egymás után  elzokogták, hogy ez a szörnyű K. mit tett velük, hogy mi minden történt az osztálykirándulásokon, a színjátszó körben, no meg persze a  regényes cseresznyefa alatt. Egy bizonyos, reménytelenül szerelmes T.I. – akit egyesek szerint „bántalmaztam” – öngyilkos lett húsz éves korában.
No de ki lehet ez a T.I.?
Nem akartam a rágalmakat a tagadásommal dagasztani. Leírtam, hogy fiatal, tapasztalatlan középiskolai tanár voltam, magam is bántalmazott gyerek, úgyhogy nem igazán voltam képes tiszteletben tartani a határokat. Ezek a határok amúgy a hetvenes-nyolcvanas években még egészen máshol voltak. Az elkényeztetett kamaszok csak kihasználták  az én engedékenységemet.
Amúgy meg régesrég elévültek ezek az ügyek.
A nagyapám szörnyeteg volt, de én nem tehetek róla.

Ahogy a cikk megjelent, nem hívtak többé kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra. Egy autista gyerek anyja viszont felhívott, és kikérte magának, hogy én, egy szörnyeteg merészeltem írni az ő fiacskájáról. Mégis mit képzelek? Hogy süllyedtem ide? Én nem képzeltem semmit, már a fiacskája nevére sem emlékeztem.
És azt sem tudom, ha még meghívnának valahova,  elmennék-e. Már kezdek olyan csapzottan jönni-menni, elhanyagoltan öltözködni, mint nagyapám. A nagyapám, akinek még a naplójából sem derül ki, mit gondolt komolyan, miben reménykedett. A rossznak nincs kezdete, nincs története. Beburkol bennünket, mint valami rettentő szag, amit nem lehet sehonnan kiszellőztetni.
Aztán egy vidéki lap megírta, hogy a gimnáziumban az osztálytársaim Sörkének hívtak. A kisboltban hallottam, hogy az eladónők  a hátam mögött összekuncognak: No, nézd csak, itt  a Sörke Kata! Elmosolyodtam.  Ha életben akarsz maradni, együtt kell netned a többiekkel.
De talán most lesz időm kipakolni a konyhaszekrényt, és kidobálni a hasznavehetetlen fazekakat. Csak éppen nyomaszt ez a rettenetes, könyörtelen csend. Nyáron meg a cseresznyefa sértődött susogása. Nem bánnám, ha volna egy kisunokám, egy fekete hajú, sovány kislány. Vagy ha hajnalban nekem is rejtélyes idegenek telefonálgatnának.

A jelenlét nyoma(ta)i. Szigethy Rebeka Sára alkotásai

Szigethy Rebeka Sára hat éve él és alkot az angliai Folkestone-ban. Ahogy tanulmányai, úgy művészi érdeklődése is sok szállal kötődik az irodalomhoz és képzőművészethez.

 

Szigethy vizuális munkáiban (bölcsész-, majd képgrafikus-képzés és Steffi Klenz erős teoretikus hátteret biztosító mentori munkája nyomán) egyre határozottabban mutatkozik meg  valami filozófiai terheltség. Fotogramjai, monotípiái, szitanyomatai sokkal inkább érdekesek, mint a klasszikus értelemben véve szépek: tetszetősségük alárendelődik annak a tapasztalatnak, amiről beszélni kényszerülnek. Jellemzően olyan gondolati munka mentén megfogalmazódó vizuális kísérletek végtermékei ezek a nyomatok, ahol az ötletek ugyan valami mélyen személyes emberi tapasztalatból indulnak, az életrajzi hang mégis többnyire eltompul az általános érvényűre csupaszított élmény végső, filozofikus kijelentései mentén.
Legfrissebb munkái fotogramok. Maurer Dóra 70-es években készült fotogram- és rézkarc-kísérletei, Gabriel Orozco ezredfordulós agyag- és plasztilin-gesztusai fontos inspirációt jelentettek a vizuális útkeresésben. Maurer kijelentése, mely szerint a fotogram „egy jelenlét nyoma” egyenesen vezetett Szigethy legutóbbi kísérletei felé.  Ezek a munkák a nyersanyag és az alkotó közötti kapcsolatról, az alkotás eseményéről beszélnek, hangsúlyozva annak hozzáférhetetlenségét, egyben megkérdőjelezve a műalkotás tárgyszerűségét, és rávilágítva arra, hogy a mű mint tárgy pusztán ennek az alkotó-nyersanyag kapcsolatnak a lenyomataként létezik. A hosszú, leíró jellegű műcímek és a munkák vizuális egyszerűségének keresztmetszetében a befogadó szembesül azzal, hogy a tárgyak fluid létezése csak darabkákban hozzáférhető, egészében sosem. A tapasztalatnak ez a töredékes volta hozza létre aztán bennünk a szilárd Tárgy, bevégzett Forma illúzióját. Szigethy alkotásai a munka belső valóságáról, magáról az alkotófolyamatról beszélnek, önmagukba fordulva: nem ábrázolnak mást, mint a folyamat nyomát.

Szigethy legtöbbször olyan banális, mindennapos cselekvések nyomait örökíti meg fotogramjain és frottázsain, mint a fonalgombolyítás, gömbformázás, papírtépés és vágás. Ezek legtöbbször – vizuális szempontból – olyan érdektelennek tekintett tevékenységek, amelyek sohasem önmagukért, hanem mindig egy feladat elvégzéséért vannak, valaminek a létrehozására irányulnak, legtöbbször (alkotói) részmozzanatok.
A műalkotás kerete hangsúlyosan csak egy szeletet mutat a munkafolyamat teréből. A papírt tépő kéz, a vágó olló, a gombolyodó fonal egyszer volt jelenlétének csak egy töredékét őrzik: ami a fényérzékeny felületen kívülre esik a rögzítés kritikus másodperceiben, az rejtve marad, megfigyelő híján soha nem is voltak ezek elérhető, befogadható mozzanatok.
Ahogy az alkotófolyamat válik a mű központi kérdésévé, hangsúlyt kap a gondolat, hogy nemcsak a műalkotás, de az élet minden formája fluid és változó, és mint olyan, hozzáférhetetlen a maga teljességében, amit tudunk, azok csupán tapasztalat-fragmentumok. Az egyszerű gesztusok mentén kialakuló nyomatok formálásában a véletlen-elemek is fontos szerephez jutnak. Az, hogy Szigethy sorozatokban gondolkodik, tovább hangsúlyozza a véletlen folyton változó, letaglózó jelenlétét az alkotófolyamatban. Az újra meg újra ismételt mozdulatok egymástól különböző vizuális eredményei közelítések a rejtőzködő cselekvéshez.

Szigethy olyan műalkotásokat igyekszik létrehozni, amelyek nem többek, mint saját létrejöttük, múltjuk indikátorai.

Kiállításon legközelebb a Fringe Arts Bath fesztivál Outside the Form eseményén tekinthetők meg Szigethy munkái, ám az eseményt 2020 áprilisa óta várjuk: a vírusintézkedések miatt határozatlan időre tolták el a fizikai kiállítást. A www.works.io/rebeka-sara-szigethy honlapon azonban folyamatosan megtalálunk jó néhányat vizuális munkáiból és szövegeiből.

A képek:

Tearing photopaper in half by hand in 8 seconds I, fotogram, 2019.

Tearing photopaper in half by hand in 8 seconds II, fotogram, 2019.

Photopaper cut up and thrown on itself under light in 8 seconds, fotogram, 2019.

Mikor reszket a galagonya? (A trubadúroktól Weöres Sándorig)

A Weöres Sándor híres versében megidézett galagonya a középkor egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák fehérek voltak) megidézi az ártatlanságot, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát, és mint birtokhatárokat kijelölő cserje, „sövényvirág” jelképezte az emberi sors határhelyzeteit is (búcsú, beteljesülés). De a híres szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták.[1] Ovidiusnál Ianus isten galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel kárpótolta a szerelemre kényszerített Carna nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve. .[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? édes Istenem!

……………………………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[1]. Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák „sorsát” [2].
Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e? Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba.[3]  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[4].
A provanszál galagonyák nem „változnak át”, de azért változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[5]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                                   /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, azaz újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk valamiféle tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus[6] inverz tükrét kapjuk. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[7]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével Bertran de Born[8].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túlfehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.  Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A láthatatlanná tevő, a vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik. Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weörös-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.
Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[9] a trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének[10] két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[11]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre hagyatkozunk.

Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[12]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket-e (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[13]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure. BdT 29.11) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[14].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani. De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

 [1] Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 23 maggio 2008. Con altri contributi di Filologia romanza, Bologna 2009 (Quaderni di Filologia romanza della Facoltà di Lettere e Filosofia dell’Università di Bologna), 55-70.

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzé.

[6) Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] BdT 183.1. Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10 BdT 80, 37 Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de BornAix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Er vei vermeills vertz blaus blancs …  (BdT 29,8)

[11] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[12] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[13] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[14] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.