Bánki Éva összes bejegyzése

Marika a szabadban /Karanténtárca/

Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? –  kérdezem.
– Hamis –  mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.

Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.

Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.

Csak mindenkinek szabad meghalni (Bűn és gyilkosság járvány idején)

 

Sok elbeszéléstípusnak vannak mitikus gyökerei, többek közt a detektívregénynek is. Oidipusz a közössége járványtól való megszabadulását biztosítja, mikor nyomozni kezd apja halála ügyében. Pedig micsoda irracionális cselekedet egy hullákkal teli városban detektívesdit játszani, és egy  régi haláleset körülményeit bogozgatni  – de hát ezt kívánják Oidipusz királytól az istenek. Egy régi gyilkosság felderítése, a személyessé változtatott halál (bűn, nyomozás) aztán véget is vet a halál személytelen diadalának, a Théba városát sújtó járványnak.
Persze az Oidipusz király nem krimi, de a XX, századi krimi-műfaj diadalmenete mintha a thébai történéseket is felidézné. A detektívregény az I. világháború után indult el hódító útjára – hiszen annyian estek el a Nagy Háborúban névtelenül és értelmetlenül, hogy az olvasóközönség legalább egyetlen halál okára kíváncsi lett: ki ölte meg szegény Mrs. Williamset, ki csöpögtetett mérget a lord kakaójába vagy ki felelős a szegény kis szobalány lepuffantásáért? A detektívregény mindenkit elképesztő sikere azt is jelzi, az emberek csak a tömegek halálát tudják elviselni, az egyénét – a háború után is – botrányosnak és megbocsáthatatlannak érzik. És talán ez a magyarázata annak, hogy a tömeggyilkosok mért hagyják hidegen a klasszikus krimiszerzőket.
Akinek neve és személyisége is van, az megérdemli, hogy megbotránkozzunk a halálán. A krimi demokratikus műfaj, egy éjjeliőr, egy öreg szakácsnő halála is „számít”, de leggyakrabban mégis vonzó, fiatal nők sarkallják nyomozásra a detektíveket. De ez természetes: a személyessé változtatott halálban semmi sem lehet személytelen. Minden nyomozás önmagunkhoz vezet.
Oidipusz apjának is van neve. A kutatás leszűkíti az áldozat és a nyomozó, a megfigyelt és a megfigyelő közötti távolságot, Kreón királyból szép lassan az „én apám” lesz.
Persze a bűnügyi történetek egyéni bűnt és egyéni felelősséget hangsúlyozó individualizmusa szöges ellentétben áll a krimi értékrendjének konzervativizmusával. Kevés detektívregény szól kasszafúrókról, zsebtolvajokról, adócsalókról, minden történet, minden felderített bűncselekmény középpontjában az emberi élet “szentsége” áll. A detetektív „különcsége” (piál, ópiumot szív, szereti a nőket, ebben-abban áthágja a szabályokat) is merőben felületes és látszólagos: a jó nyomozó, legyen bármilyen “különc”, minden esetben közösségi értékeket képvisel.
A detektívregény kódja (bűncselekmény-megfejtés) univerzális, de értékrendje a legkevésbé sem az, és ez is magyarázza, miért olyan sok a történelmi krimi, és kevés a jelenben játszódó bűnügyi történet. (Pedig a rendszerváltást / polgárosodást éppenséggel kísérhette volna az angolszász típusú detektívregények reneszánsza.) A XX. században nemcsak két világháborút, holokausztot éltünk át, hanem az ötvenes és kilencvenes évek vallásháborúkat megszégyenítő ideológiai csatáit is, melyeket minden esetben a legszegényebbek tulajdontól (földtől, műhelytől) vagy munkahelytől való megfosztása kísért. Túl sok évtized telt el a magyar történelemben, mikor a haladás vagy az európaiság fokmérőjét a mindenkori vesztesek ócsárlása („kulákok”, „panelprolik”, „sértődöttek”) jelentette.
Ki azonosulna egy ilyen társadalomban Mrs. Williamsszel? Vagy csak egy megmérgezett lorddal vagy egy agyonütött villanyszerelővel? Hogy ismerhetne egy ilyen világban Oidipusz Kreónban a saját édesapjára? Pedig minden bűnügyi történet azért varázslatos, mert deduktív műveletek révén képes a másikat „te”-vé vagy legalább névvel és sorssal bíró „ő”-vé (többnyire nem is „he”-vé, hanem „she”-vé) változtatni.
A művészkrimik, mint például a magyar rendszerváltást bemutató Szürke galamb sok esetben kiforgatják ezt a krimit éltető szabályt. A Szürke galamb individuális jellegű bűncselekményekkel kezdődik (a „galambos ember” azokat végzi ki, akik saját családjuk terhére vannak), de aztán a bűn elszabadul, motiválatlan lesz, járványossá válik, és a város a “bűn súlya”,  az egyre hisztérikusabbá váló gyilkosságok alatt összeroppan. A személytelenné váló bűnnel már a rendőrség sem tud mit kezdeni.

 „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)

Egy járvány áldozataival alig lehet személyes viszonyt kialakítani.
De vajon csak a járvány áldozataival vagyunk így? A lakótelep lakásainak ajtaján minden tettes és áldozat neve szerepel – de mi van azokkal, akik álnevet viselnek? Ők mennyiben azonosak önmagukkal? Pedig a krimi lényege éppen a néven nevezés lenne.  Ám  a regénybeli lakótelepen csak az áldozatoknak, a lúzereknek van valódi, azonosításra alkalmas neve, a két sorozatgyilkos igazi nevét, ahogy Bátyusét vagy a többi maffiózóét csak találgatni lehet. Aztán a legvégén a boncterem igazságot szolgáltat (leleplezi a regény társadalmi valóságát): itt már csak össze-vissza dobált névtelen halottak vannak.
A járvány mégiscsak megszűnik, és mivel emberi beavatkozás indította el, azt kell hinnünk, a végéhez is van némi köze az embereknek. A rendőrség messze nem tudja az összes rejtélyt kideríteni –  de azért elég sokat mégis kiderít. És ez az egyetlen általam ismert bűnügyi regény, amely a mesterien alkalmazott szabad függő beszéd kísérletével bemutatja az amatőrök (például Szűcs énektanár) nem zsarolásra szánt, „öncélú” megfejtési kísérleteit. A Szürke galambban még a veszteseknek is van vesztenivalójuk: kétségbeesve, a túlélés reményétől is megfosztva érteni akarják, mi folyik.
Persze a rengeteg megfejtés (ügyes vagy ügyetlen megfejtési kísérlet), az ember eredendő oknyomozó hajlama sem tudja a járvány társadalmi okait felszámolni. A regénybeli város történetében kódolva vannak az efféle kataklizmák – a létezés maga is börtön, és senki nem tudja nem gyűlölni a hozzátartozóit. A gondolkodás és önvizsgálat  persze valamilyen méltósággal ruházza fel a regény szereplőit, ámbár a „járványos” szeretetlenségen és elszemélytelenedésen sem sokat változtat.
A járvány után se sok minden változik. (Persze néhány bűnöst letartóztatnak, és néhány rendőr kitüntetést kap.)
De miért is változna?
Meglehet, a Püthiának kellene arra nem kényszeríteni bennünket, hogy a mindenkori halottakban  önmagunkat ismerjük fel.

Illusztráció:  https://www.ayojon.mx/fotos/204.la-enigmatica-galeria-de-zdzislaw-beksinski

Az erőszak, ha gondosan végzik (Fordított idő I.)

De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve  az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.

Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban  minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.

 

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

Rejtőzködés és geometria (Láng Zsolt Bolyai-regényéről)

Noha a szerző már az elején leszögezi: „a könyvbeli valóság merő fikció”, a regény nem egy kitalált matematikust állít a középpontba. Ráadásul ez a „valódi”, ez a hús-vér matematikus nem is akárki, az ő elmélete minden matematika szakon tananyag, a név ismertsége miatt a legtöbb magyar értelmiséginek van valamilyen Bolyai-képe.
De milyen Bolyai-képe?
Gyerekkorom Nyugat-Dunántúlját mintha nem is egy ország, hanem országok választották volna el a Bolyaiak szülőföldjétől. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek elején egy rosszul xeroxozott Bolyai-életrajzba belekeveredett Mandics György néhány Bolyai nevében írt költeménye is. Nem túlságosan jó versek. De az iskolai ünnepségeken – mert a Bolyai-kultusz akkoriban szinte már mindenhol elterjedt – a nagykanizsai tanulóifjúság őszintén elképedhetett Bolyai János József Attila-utalásain… A zseni lángelméjén, aki (lám-lám) mindenben megelőzte a saját korát… Ezekben az években hallottam arról, hogy az Akadémiai Könyvtár kézirattárában mikrofilmen őrzik Bolyai János egész hagyatékát.
Egy ilyen „titkos hagyaték” egészen mást jelent manapság, mint a nyolcvanas években, Kavafisz, Pessoa felfedezésének évtizedében, mikor még szokás volt a Stalkertől vagy Csontvárytól is „megőrülni”. Egy „el nem ismert erdélyi zseni” a maga titokzatos Üdvtanával, a saját maga alkotta helyesírásával, a hivatalos társadalomból való kivonulásával nagyon is beleillett az akkori idők fülledt,  szenvedélyes hangulatába. A képzeletben éltünk, mert máshol nem lehetett.
De akkoriban még mindenki szívesen beszélgetett. A történelem szakon a tanársegédek is mindig ráértek „egy sörre”, egyikük egy kocsma mélyén mesélt A maja papok titkainak, mindannyiunk kedvenc gyerekkori olvasmányának hőséről, Jurij Knorozov nyelvészről. A maja írás egyik leghíresebb megfejtője 1945 májusában a lerombolt Berlin Porosz Állami Könyvtárából „zsákmányolt el” egy ritka könyvet, mely az akkor ismert három maja kódex másolatát tartalmazta. Ez a „lopomány” lett aztán a későbbi megfejtés alapja. Jurij Knorozov természetesen 1989-ig nem hagyhatta el a Szovjetúniót, 1989-ig egyetlen eleven majával sem találkozhatott. Ám miért áldoz valaki egy életet egy olyan civilizáció felderítésére, amit agg koráig nem láthat a saját szemével?
Azt hiszem, épp a diktatúrákban álmodoznak a legtöbbet titokzatos módon megtalált kéziratokról – talán mert a megfejtésükkel a saját sorsunkkal való szembenézést is elodázhatjuk. De lehetséges lenne olyan megfejtés, ahol éppen a saját sorsunkkal való szembesülés a kulcs? Láng Zsolt Bolyai-regényét – mint erre majd visszatérünk – olvashatjuk így.

A nyolcvanas években divat volt „titkos” kéziratokkal foglalkozni. Az akadémiai kézirattárban rögtön közölték is velem, hogy havonta-kéthavonta felbukkan itt egy őrült, aki haladéktalanul a „Bolyai-hagyatékot” akarja megfejteni. Nekem szerencsém volt, egy velem tolakodóan rokonszenvező könyvtáros segítségével elég olcsón lefotóztathattam a hagyaték egy részét. Aztán otthon ért a döbbenetes meglepetés: akárhogy nézegettem, csoportosítottam a lapokat, nem láttam bennük mást, mint egy mindent kényszeresen rendszerezni akaró őrült zavaros firkálmányait. Igen, közben nagyon izgalmas részletekre is bukkantam – de hogy mi lehet ez az egész, arról sejtelmem sem volt.
És a szakirodalomból úgy tűnt, másoknak sincs sejtésük – talán mert senki sem vette a fáradtságot / nem vállalta a kockázatot, hogy sorról sorra átrágja magát a kézirathegyen.  Nem lustaságból vagy érdektelenségből, hanem mert a hagyaték a saját őrületeddel vagy a  törvényeid viszonylagosságával is szembesít, a legteljesebb mértékig képes elbizonytalanítani önmagaddal. De persze „zavaros firkálmánynak” sem minősítette soha senki, hiszen még a felületesen áttekintett lapokon is matematikai felfedezések, szemiotikai, fizikai, nyelvészeti sejtések tömegére bukkantak.
Engem az döbbentett meg leginkább, ami a kézirattengerből hiányzik, ugyanis semmiféle klasszikus „bölcselet”, irodalom vagy filozófia nyomaira nem akadtam. A zseniális Bolyai János, Einstein egyik fő előfutára neves édesatyja, Bolyai Farkas gólemje, tanítványa, „csodagyereke” volt (hosszú ideig otthon, apja felügyelete mellett tanult), aki nyugdíjaztatása hosszú évtizedei alatt sem pótolta műveltségbeli hiányait. Hiába volt csodálatosan intelligens, hiába volt zseniálisan problémaérzékeny, nem volt igazi kapcsolódási pontja a kortársaihoz, ez is magyarázza, hogy miért nem lett a XIX. század Nietzschéje vagy Schopenhauerje.  És talán azt is, miért nem tudott semmilyen kapcsolatot kialakítani a kor egyetemi / tudományos tekintélyeivel. Természetesen van arra példa, hogy egy kelet-európai tudós a hivatalos tudományos világon kívül érvényesül (nem „hajt” kitüntetésekre vagy katedrára), ilyen volt Nicola Tesla is, de a romantika korában élő (az épp a romantika korában élő!) Bolyaiból ehhez hiányzott a lendület és az excibicionizmus.
Kézirata jól olvasható, miközben mégis megfejthetetlen. Nem részleteiben értelmezhetetlen, hanem egészében. Pedig Bolyai hagyatéka a saját maga által következetesen végigvitt helyesírási reform ellenére messze nem támaszt olyan látványos akadályokat, mint a maja hieroglifák megfejtése, ám mi mégsem boldogulunk vele.
Mint egy nagyon egyszerűnek tűnő verssor. Érezzük a titkát, de akárhogy ismételgetjük, sehogy sem jutunk hozzá közelebb. Nem tudjuk megfogni.
Egyáltalán mit akart Bolyai?
Rejtőzködni vagy feltárulkozni?

A Bolyai-regény hőse/elbeszélője is a hagyaték „titkát” akarja megfejteni Svájcban. Nem is akármilyen körülmények között: bezárkózik egy svájci alkotóházba. Csend, luxus, nyugalom. Az alkotóházban a kelet-európai irodalom szokványos flórája és faunája várja, miközben a felületesen megismert svájciak is barátságosak és segítőkészek. Csak éppen ez nem az az izgalmas, titkokkal teli Svájc, ahova Lord Byron érkezett a kíséretével, ahol egy fénytelen évben Mary Shelley megalkotta a maga Frankensteinjét. Vagy mégis? A Frankenstein-történet számos eleme visszatér a Bolyai-regényben, és engem a szerző meggyőz, hogy a Bolyai-történet is értelmezhető ekképp.
A nemeuklideszi geometria egyik alapvetése: a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. Hegyek, tehenek, tekintélyek. Eléggé temetőszerű ez a Láng Zsolt ábrázolta Svájc, itt minden utcában, minden oldalon halott nagyságok csinosan elrendezett emléknyomaira akadunk: a két Szondi, Keller, Joyce, Canetti, Tristan Tzara… elkezdtem jegyzetelni a nagy neveket, de rettenetesen meguntam. Ám a tekintélyek között van egy eleven, aki ráadásul nem is szfinxként, valamiféle kulturális útjelzőként bukkan fel, ő Krasznahorkai, a Háború és háború szerzője. Persze a mi narrátorunk nem egy vidéki levéltáros, aki egy rejtélyes kézirat hatására metafizikus versenyfutásba kezd, hogy egy svájci városkában végezzen magával, hanem egy  józanabb szemlélődő, aki szép lassan otthonossá szereti maga körül a világot.
Ám ez nem könnyű. Svájc a maga hegyeivel és tekintélyeivel rettentő kísérteties hely, mindvégig érezzük, hogy a fegyelmezettség álarca alatt lappang valami tébolyító. Éjszakánként az elbeszélő rejtélyes sóhajtásokra, csoszogásokra, zörejekre riad, egyszer halott mókust talál a saját lakásában. Néha felpattan az utcán egy ablak, és egy nő ordítása, majd őrjöngő veszekedés lármája szaggatja föl az utcákat. És a fegyelmezett polgárok, a csendesen sétálók, a törpe, a pepita kosztümös nő sem kevésbé rejtélyesek. Ráadásul a svájci otthonosság jelképei is milyen zavarba ejtők! Itt van például az Anker-féle cseresznyetorta. Nem szabad porcukorral készíteni, mert az összetört cukorkristályok túl sok cseresznyepálinkát szívnak fel. És még a cseresznyével is ajánlatos csínján bánni. Napsütésben tanácsos szüretelni, mert akkor lesz tökéletes. Valaki itt a bolondját járatja sznob kelet-európaiakkal? Vagy egy olyan országban, ahol ötszáz éve nem volt háború, ilyen kifinomult szokások uralkodnak? Meglehet. De ahogy a Bolyai-hagyaték lapjai között, úgy ebben az archaikus módon kifinomult, elviselhetetlenül módszeres és közben mégis kísérteties világban is nehéz kiigazodni.
Az emberi-állati természettel ellentétes, kristályszerű, magába húzódó létezés paradoxonja összekapcsolja a Svájcban és Erdélyben játszódó fejezeteket. Mit is csinált annyi éven át Bolyai János Erdélyben?
Bravúrosak a regény Erdélyben játszódó fejezetei. Egy olyan embert látunk, aki tulajdonképpen soha nincs jelen, hiszen bármit is csinál, elmerül egy másik térben, egy másik dimenzióban. A kortársai számára  követhetetlen. Jelen van, de nincs. Mintha látnák és beszélnének hozzá, de a válaszokból és a reakciókból nyilvánvaló, hogy a hős egy övékénél tágasabb térben tartózkodik.
De pontosan hol?
Lehetséges-e a radikális befelé fordulás törvényszerűségeit, koordinátáit meghatározni? A titokzatosan növő-fogyó kristályok nemcsak a cseresznyetorta receptjében tűnnek fel, hanem a két őrült svájci, a két amatőr természettudós (doktor) Jörg és (doktor) Horchidal világraszóló kísérleteiben is. Miért épp kristályok? Talán mert a rejtőzködő élet a legnyugtalanítóbb.
Éva és a szerelem, a család viszontlátásának reménye nélkül összeomlana ez az elbeszélő tudatában megkonstruálódó Svájc. Ez a vonzó-taszító létezés és a vonzó-taszító ország. A másikra való vágyakozás, várakozás tagolja az alkotóházban eltöltött időt. A „szer” amúgy a nyelvészkedő Bolyainak is kedvenc szógyöke –  noha ebből, szeretetből, szerelemből, elfogadásból jutott neki a legkevesebb.
Bolyai János szinte minden életrajzírója érezte, hogy a Bolyai-titok megfejtése nem Erdély vagy Magyarország sajátosságaiban, „elmaradottságában”, hanem a két Bolyai önmagában is kísérteties apa-fiú-viszonyában rejtőzik. Egy unatkozó matematikaprofesszor zseniális matematikust nevel a fiából, de a „teremtményével” nem tud mit kezdeni – meglehet, szeretni sem képes igazából. Igen jellemző, hogy a könyvtárát is a Kollégiumra, nem a saját fiára hagyja, noha évtizedeken át ott téblábol mellette a század egyik legnagyobb matematikusa. Mary Shelley Frankensteinjében érzelmesebb a kapcsolat Teremtő és Teremtmény között, mint a két erdélyi matematikus, Farkas és János között.
Milyen is lehetett volna az életre szeretett, a valódi életre képessé tett, szeretettel is felszerelt Bolyai János életpályája? Kár, hogy (doktor) Horchidal romantikus Bolyai-életrajzából nem ismerünk meg részleteket, csak a cselekmény kivonatát. Az ő Bolyaija kalandorként utazgat Európában, párbajozik, kaszinózik, elképesztő kalandokba és összetűzésekbe keveredik, no de Vlad gróf leszármazottjaként az ő sorsa sem mentes némi kísértetiességtől.
Mindeközben az „igazi” Bolyai korai nyugdíjaztatása után egyszer sem hagyja el Erdélyt.
A korabeli matematika „fejedelmével”, Gausszal a kapcsolatot az apa, Bolyai Farkas tartotta. De milyen kapcsolatot? Tanulságos Bolyai János legjobb életrajzírója, Paul Stäckel dédunokájának a megjegyzése: Gauss igazából nem szerette a Bolyaikat. Már megint ez a bizonyos „szer”…  Ennyi év távlatából persze lehetetlen bizonyítani (se Láng Zsolt, se Stäckel nem próbálkozik vele), hogy az ismeretlen erdélyi inzsellér-kapitány felfedezése épp a rajongva tisztelt Gauss közvetítésével jutott el a kazanyi egyetem rektorához, Lobacsevszkijhez.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. És a Bolyaik bizony hibásan mérték fel a „teret”, az őket körülvevő tudományos világot. Nyilván mindketten hitték, hogy „nyugaton” a szellem köztársasága honol, és nagy elmék vállvetve fáradoznak a matematika nagy kérdéseinek a tisztázásán. Tulajdonképpen a felvilágosodás csalta meg őket, a rend és szellem látszata, az akadémiák és egyetemek ál-világa, amiről ők tényleg kevesebbet tudtak, mint XXI. századi olvasóik.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. A matematikai rend a társadalom „rendje” is – az Üdvtant író Bolyai maga tisztában volt ezzel. És Gauss nyilván úgy vélte, jobb, ha a rendet – ha már elengedhetetlenül szükséges – egy cári főtisztviselő bontja meg, és nem egy ismeretlen erdélyi matematikus.
A Bolyai-életrajzban legalább annyi a sejthető, mint amennyi a tudható. Ezért is lehet képes egy fikciós elemekben bővelkedő prózamű a nagyon is létező és sokakat nyugtalanító „Bolyai-paradoxont” a leghívebben bemutatni.
Ám ezen a ponton nem térhetünk ki a műfajra vonatkozó kérdések elől. A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?
A virtuális testek is átalakíthatják maguk körül a teret. Az élők, a holtak, a kitalált lények, ha valamilyen viszonyba keverednek egymással. Nemcsak a “szer” mozgatja az embereket.  Tudnak-e  egyáltalán „nem keveredni”? Természetszerűen alakítják azt a társadalmat, amelyben – úgy hisszük – egyedül és visszhangtalanul élünk.

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019.