Bánki Éva összes bejegyzése

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

A csonkaságtól a gonoszságig (Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása)

 

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai

 

Még nem jött meg…

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.

 

A megtörtént jövő (Bene Zoltán: Áramszünet)

Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

 

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

A Fekete-tenger se lehet sötétebb (Fordított idő III.)

 

 Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

 

Szeretnéd tudni? (Fordított idő III.)

Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?