Bánki Éva összes bejegyzése

Iskola, hazugsággyár

Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.

 

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

A húsevés hasznáról és káráról (Fordított idő III.)

Nemcsak Szent Pantaleon foglalkozott sokat a testnedvek és az üdvösség egyensúlyával, az égitestek és a táplálkozás összefüggéseivel, a húsevés áldásos vagy elítélendő voltával, az állati és emberi vér különbségével, hanem a sziget első királya, Bandemag is. Ő a bizánci doktornál gyakorlatiasabb útmutatót szerkesztett. Ennek töredékére talált rá Riolda a Pantaleon-kódex kötése alá rejtve. 

A madarak, a kacsák, a tyúkok húsa finom, porhanyós, de jó lelkiismerettel csak terhes asszonyoknak és kisgyerekeknek ajánlhatók. A fehér húsok simogatják a beleket, megnyugtatják a félős lelkeket, de erőt nem adnak a harcosnak. A galambhúson hizlalt asszonyok szépek, porhanyósak, kellemesen hízelkedők, de épp ezért nem feleségnek, csak ágyasnak valók.
Mielőtt felhajtanád egy asszony szoknyáját, tudd meg, milyen húsokon nevelkedett, és ennek alapján döntsd el, milyen sorsra való!
(…) A húsok befolyásolják a kitartást és az akaraterőt. Hiszen nemcsak az állat húsát és vérét, hanem akaraterejét, emlékeit, a tapasztalatait is megemésztjük.
Ki ne tudná, hogy a kacsahús fáradhatatlanná és izgágává tesz, hogy a gondos gazda ezzel eteti a szolgálóit. Mert a vízimadarakon nevelt asszonyok sokat fecsegnek, de belőlük lesznek a legtürelmesebb, a legkitartóbb mosónők. A kacsahúson hizlalt nőstények akkor sem fagynak meg, ha telente a puszta földön alszanak, vagy ha a befagyott folyón fehérneműt mosva a köpenyük a derekukra fagy.
A szabad embereknek, a győztes katonáknak, a diadalmas férfiaknak csak friss, vörös húsok valók. Ezek – egy időre – lobogó tűzzel töltik meg a szíveket, erősítik az izmokat, állhatatossá és bátorrá teszik a lelkeket.
Előrelátó atya tej helyett vérrel itatja a fiúgyerekeket! A tehén- vagy kecsketejnek minden cseppje méreg! Puhánnyá és álmodozóvá teszi a serdülő ifjakat.
(…) A nyers marhavér fájdalommentesen megfojtja azokat a félénk és satnya fiúcskákat, akik nem lennének alkalmasak a harcra, akikből a leggondosabb, a legszakszerűbb kiképzés után sem válhatna jó katona.
Ne hallgass hát az asszonyokra! A marhavért nem szabad kisütni, nem szabad fűszerezni, mert megrontja a kisfiúkat, és elveszíti jótékony tulajdonságait.

Zsigerek, vesék, tüdők, szívek, májak, körmök, véres, főtt vagy porrá őrölt csontok. Talán egy recepteskönyv bevezetője? Vagy hadtudományi munka? Vagy szent Pantaleon őrült kiegészítése?
A szorgok gyilkosa, a terhes anyákra íjjal-nyíllal lövöldöző, nagy Alapító talán az étkezés megreformálásával akart unalmában egy mindennél erősebb népet kinevelni?

A háziállatok húsának mértéktelen élvezete a druidák és az ókor legszentebb filozófusainak véleménye szerint előbb-utóbb elkerülhetetlenül lomhává és ostobává tesz. A birka húsa engedelmessé, a tehéné lustává, a disznóé falánkká.  A háziállatok húsa előbb-utóbb lealjasítja a katonákat. Mi lesz abból a harcosból, aki heteken-hónapokon, sőt éveken-évtizedeken át színtelen-szagtalan húsokat vesz magához? Még a gyümölcsön, gabonán, főzeléken hizlalt szolgáknál, az ostoba fiatal lányoknál, a dologtalan vénasszonyoknál is ábrándosabb és beletörődőbb semmirekellő. Egy disznó-testvér, birka-testvér, kecske-testvér nem vágyik semmi másra, csak hogy böfögve, bóbiskolva a múlt legszebb csatáin, az emberfián, a szerelmen és más költői haszontalanságokon merengjen. Ám azért nagyon sok múlik az elkészítésen. A háziállat húsa akkor a legártalmasabb, ha vajjal, fűszerekkel készíted, és balga módon gyümölcsöt vagy kenyeret harapsz hozzá.
A vaddisznó- vagy szarvashús talán nem ennyire káros és veszedelmes, ám mértéktelen fogyasztásuk riadozóvá, félénkké tesz. A vadhúst csak ízesíteni és puhítani lehet. Nincs az a pompás szakács, aki a szarvas húsából ki tudná vonni a félelmet, a menekülés vágyát, a nyugtalanságot.
Egy legyőzhetetlen hadseregnek, a halál katonáinak egészen másféle húsokra van szüksége.
Nem az állatok megadására, riadalmára és emlékeire…

És aztán egy jókora folt a beszámolóban. Mintha valaki rémületében vagy felháborodásában bodzalevélből készült tintával akarná eltüntetni I. Bandemag eszmefuttatásait.

Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…

Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?

Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

Anyu, apu

Anyukám mintha kicsit szégyellné a nevét. A barátai hívják
Gittának, Margónak, Manókának, Tündének, Tücsinek. De van-e igazi neve? Azon túl, persze, hogy anyuka. Néha az az érzésem, ha valaki Katinak szólítaná, akkor is kitárt karokkal sietne az illető üdvözlésére.
Anyukám elbűvölő, sziporkázó, imádni való, akárhova megy, jókedvet és nevetést hagy maga után. Ami azt illeti, mi már végig kacagtuk egész Budapestet, minden teret, minden körutat, minden utcácskát. Az összes kerületben laktunk már: kétablakos családi házban, ötemeletes bérkaszárnyában, egy négylakásos társasházban, ahol egy hóbortos gipszoroszlán majdnem a fejünkre esett. Éltünk lakótelepen, téliesített faházban, alagsorban, menő penthouses-ban, ahonnan a Nyugati pályaudvar homlokzatát bámulhattuk egész éjszaka.  Nem tudom, anyukám mivel és hogyan fizet: lehet, hogy csak egy kis nevetéssel.
Végül is mindegy. Az a fő, hogy szeretem.
Anyukám színháznál, lapnál, alapítványnál dolgozik – vagy egyik helyen sem, vagy egyszerre mindegyiken. Állandóan elfoglalt, hol angolul, hol magyarul, hol franciául beszél telefonjába. Nevetgél, intéz, megnyugtat, fenyeget – próbálja „megoldani a problémákat”, „elejét venni a hisztinek”., “rendezni a dolgokat”. Nem tudom, hogy őt ezek a problémások Gittának, Manónak vagy Tücsinek hívják-e – sokszor azt hiszem, anyukám maga sem tudja, hogy kikkel-mikkel beszél. Akár szellemek is hívogathatnák esténként.
Ugye, engem azért szeretsz?, kérdezem. És engem soha nem veszítesz el?
Ilyenkor anyukám felfújja az arcát. Magához húz és erősen megcibálja a hajam. Hogy kérdezhetek ilyen szörnyűségeket?
Mi mindig intézünk, mindig költözünk. Mindig van valami közös ügyünk: színészek, színésznők, üldözöttek, áldozatok. Anyukám szerint mi csak élvezzük a nagyvárost, jövünk-megyünk, ismerkedünk, egész évben nyaralunk. Én nem így szeretnék nyaralni: hanem két-három hétig nyugodtan ücsörögni, megszokni a dolgokat, sehová sem mozdulni. Sokszor alig tudok ellenállni a vágynak, hogy felírjam a nevemet a csuklómra, hogy soha ne veszítsem el, vagy ne kelljen attól félnem, hogy elfelejtem.
Büszke lehetsz anyukádra, mondják mindenhol.
És én büszke is vagyok. Mert anyukám tényleg elbűvölő, sziporkázó, imádni való. No de éjszakánként majd elemészt a félelem, hogy ő vajon elégedett-e velem. Hogy nem cserélne-e le szívesen egy másik kislányra: egy sziporkázóbbra, egy elbűvölőbbre, aki nem kérdezgeti folyton, ugye, nem veszítesz el? Ugye, szeretsz? Ugye, ugye, ugye…? Azok a legfontosabb kérdések, amiket nem is tudok befejezni.

Elveszíteni anyukám még nem veszített el, de mikor Svédországba ment, két hónapot töltöttem egyedül Kiskunhalason.
Nagyanyám szerint én nagyon kicsi koromban már jártam náluk, de – ha ez igaz – azóta elveszítettem az emlékeimet. Most nehéz volt megszokni, hogy a reggelek olyan korán kezdődnek, hogy az esték hamar befejeződnek, ahogy nehéz volt elviselni a nagyszüleim szekrényéből áradó láthatatlan gomolygást, ezt az áporodott, furcsa öregségszagot. Mintha hatalmas termetű nagyanyám a zacskókban vagy cipősdobozokban összeaszott állatokat vagy szárított pókokat rejtegetne.
Szivacsos-szürke volt az ég, mikor felkeltünk, és a napkorong még el sem érte a szemközti jegenyéket, mikor aludni küldtek. Mert aki eleget alszik, az nem lesz ideges. Aki sokat pihen, mondogatták, az nem fél ennyire. Három kutya élt Kiskunhalason a nagyszüleimmel, Néró, Farkas, Karolina, nyugodt, lomha, öreg állatok – én tényleg szívből irigyeltem őket. Szívesen ottmaradtam volna velük negyediknek, és egy életen át keltem volna a nagymamával a szivacsos-szürke reggeleken, és csendesen elaludtam volna, mihelyt elkezdődik az első időjárás-jelentés a tévében. De nem lehetett, hiszen csak vendég voltam, pesti kislány: a nagyanyám örökké izgult, hogy nem unatkozom-e.
– Miért nem mész, kicsikém, játszani a kertbe?
A kert túl nagy volt, túl szabálytalan, nem éreztem jól magam benne. Még csak ki se kellett volna lépnem a kapun, csak fel-alá sétálgatni a bokrok közt, hogy végérvényesen elvesszek.
A nagyszüleim és a kutyák után legjobban a tévés sorozatokat szerettem. És különösen azt, amit nagypapa annyira gagyinak tartott, az örökös szájbarágásokat és az ismétléseket. Mit tegyen Eufemia Alves, hogy soha többé ne találkozzon a bácsikájával… De Aurelio nem ismer könyörületet…  Rögtön ebéd után befészkeltük magunkat a fotelokba – ez a döglött szag már nem is zavart annyira –, és izgultunk, hogy megbocsát-e Aurelio bácsi, hogy szegény Claudia, Silvia, Romana, Pilar Augusta találkozik-e a régen elveszett testvérekkel.
Csodálatos volt ez a nyár, az idő annyira lelassult, hogy  én is jól éreztem magam benne.
De nagymama sokat aggódott miattam: hogy nem telefonálok senkinek, hogy nincsenek barátaim, hogy nem járok el a szomszédok gyerekeivel biciklizni, rollerezni, hogy nem rohangászok, hogy nem építek semmit, hanem csak kuksolok a tévé előtt a porszagú, csúnya fotelekben. Jaj, nagyon ideges szegényke, senkivel sem beszélget, pedig mehetne játszani a többi gyerekkel, itt a strand, a kert, a játszótér. Mi kéne szegénykének?
Jól hallottam, hogy anyukám felháborodottan magyarázza, hogy azért vagyok ennyire félős, mert a Pasaréten majdnem a fejemre esett egy gipszoroszlán. Erre a mama felháborodottan kikérte magának, hogy a kertben bármi a fejemre eshetne, egy vadállat, egy szobor, egy akármicsoda… és olyan hangosan kiabáltak, hogy befogtam a fülem, és próbáltam láthatatlan maradni a fotelben.
De anyukám engem is odarendelt. Remegő hangon elnézést kért, hogy nem tud azonnal kiszabadítani, és sajnálkozott, hogy olyan kibírhatatlanul, hogy olyan rettenetesen unatkozom. Hogy nem tud mit csinálni. Hogy minden annyira szörnyű, szörnyű, szörnyű.
– Csak légy türelemmel, manókám, most már hamar itt lesz a szeptember.
Az aureliós sorozatok, a jegenyék, a fotelok mellett legjobban a nagymama fényképeit szerettem. Szegény úgy őrizgette őket, mint mások a szárított gyümölcsöket. És talán ezek a régimódi, sárgás fényképek árasztották azt a szekrényekből áradó, fura izzadtság- vagy inkább állatszagot, ami az első nap annyira émelyített. Mintha éjszakánként ezek a képek lélegeztek volna a nagyszüleim helyett. Nagymama minden fénykép hátuljára felírta: Andriska, Tónika, Erzsike udvarlója, szegény Zsuzsi néni, szegény Kálmánka. Kezdetben nem is hittem el teljesen, hogy ezek a szegények valódi emberek, nem carmenek, nem aureliók, egy sorozat szereplői.
De ki a szegény? Akinek egy jegenyefája sincs?  Aki meghalt, és elvesztette a nevét? Aki senkinek sem hiányzik? Akire már a nagymama és a nagypapa sem emlékszik?
– Pedig ezek a te rokonaid – mondta nagymama. – Hát még szegény apukádat sem ismered fel?
Sanyikám 1986-ban. Sanyika 1993-ban. Sanyi a diplomaosztóján. Végül szegény Sanyi utolsó fényképe: egy szögletes arcú, szőke fiatalember egy kisbabával, aki nagymama szerint én vagyok.
– Na, nézd csak! Ő a te édesapád! Hogy-hogy nem ismered fel?
– No de én itt vagyok, ez a szegény Sanyi meg ott!
Nagymama megrázkódott. – Hát anyukád tényleg nem beszélt róla?
Nem mertem se azt mondani, hogy igen. És nem mertem azt mondani, hogy nem. Az én anyukámnak, meglehet, ez a szegény világ , ez a sok Mérti, Zsuzsi, Kati talán idegenebb, mint az Anastasiák az argentin filmekben.  Vagy a „problémások”, akik éjjel-nappal hívogatják telefonon.
– Anyukám nagyon hadar – mondtam szégyenlősen.
Se fényképeket nem nézegettünk, se apukámról nem beszélgettünk többet. Nagymama valahogy kiszáradt és megkeményedett, mint egy darab sütemény, amiről megfeledkeztek, nagypapa pedig már nem ajánlotta fel, hogy „csapunk egy jó murit”, elutazunk Szegedre. Csak szó nélkül bámultuk a sorozatokat, és nagymamának már az is mindegy volt, hogy mikor fekszem le. Vagy hogy mennyit “idegeskedem”.
Anyukám a nyár utolsó vasárnapján egy nagy kocsival jött értem. A jegenyék esténként már átszúrták a napkorongot, és a levegő is hűvösebb lett. Minden elromlott. Talán mert akkora hibát követtem el. Most gyűlöltem a kutyákat, akik nyugodtan egymás hegyén-hátán heverésztek.
– Aztán nagyon várunk ám az őszi szünetben – mondta a küszöbön a nagypapa, és felborzolta a hajam. De most sem mondta, hogy “csapunk egy murit”, és elutazunk Szegedre.
És tudtam, hogy nem is várnak már igazán: azt a másikat, a szegény Sanyit szeretnék, akiről nagymama nem volt hajlandó elmondani, hogy hova lett. Pedig az Aureliók életében minden megoldódik, ők mindenkit megtalálnak, akiket keresnek.
– Betokosodott, sértődött emberek – mondta anyám dohogva, miközben a napkorong legurult az égről, és mi a megbocsáthatatlan sötétben száguldottunk haza.
Hogy még szörnyűbb legyen, Pest előtt belefutottunk egy záporba. Ssss-psss, ssss-psss, az ablaktörlők helyettem törülgették a szemüket. – Szegény Kálmán bácsi, szegény Ica néni – kezdte anyukám – nem tudnak beletörődni abba, hogy a fiúk, a te apukád eltűnt Amerikában. Hogy hiába várják haza, semmi hír, talán egészen odaveszett vagy csak megfeledkezett róluk.
Haza, haza! De a haza most persze egészen máshol volt, mint ahol korábban sejtettem. Anyukám ezen az őszön is pártfogásába vette a lecsúszottakat és a szerencsétleneket, éjjel-nappal az ő ügyeikben intézkedett.
A harmadikat már egy másik kerületben kezdtem, anyukám új munkahelyéhez, a szállóhoz közel. A szegényeket alaposan meg kell ismerni, hiszen ők is pontosan olyan emberek, mint mi, szokta anyukám mondogatni. Csak elvesztek. Csak elvesztették a talajt a lábuk alatt. Vagy elvesztették a hozzátartozóikat. Vagy csak azt képzelik, hogy elvesztettek mindenkit. Ők a szegények.
Anyukám nemcsak nekem, hanem az új osztályfőnökömnek is a szegényekről tartott előadást, Zsuzsa néninek, aki szerint annyira szorongó és zárkózott vagyok, hogy nem a normál gyerekek között lenne a helyem.
De akkor hol lenne a helyem? Talán észre sem vettem, hogy elvesztem?
Míg anyuval barangoltam a hajléktalanszállókon, jártam a  tanácskozásokra, a konferenciákra, csak a szegény Sanyira gondoltam, és persze nagymamára és nagypapára, akik gyorsan visszafogadnának, ha ezt a Sanyit, az apukámat megtalálnám nekik. Együtt mehetnénk vissza Kiskunhalasra, járhatnék az ottani iskolába, hétvégenként a fotelből figyelhetném a jegenyéket, egy normális lány lennék, egy normális apukával. Akkor nagypapát Aureliónak hívnák, nagymamát Aureliának, és mindenki boldog lehetne.
– Senki sem normális – kuncogott anyukám. –  Senki sem átlagos, senki sem mondhatja magáról, hogy… – de anyu nem mondta el, hogy, mit nem szabad magunkról mondani. Én sem mondtam el neki, hogy miért fürkészek minden elveszett arcot olyan kétségbeesetten.
A szeplős, a borostás, a bibircsókos ábrázatokat, a szőke, fekete, menyéthez hasonló arcú vagy szögletes állú férfiakat.
Hogy beköltözzem valaki szemébe.
Talán ez anyukámnak sem lenne ellenére. Hisz sokszor mondogatja, hogy érett, felelősségteljesen gondolkodó emberré akar nevelni engem.
Hogy neki én vagyok az első. Hogy ő mindent megtesz értem. Hogy ő soha nem adja fel. Hogy rettenetesen, szörnyűségesen, sőt borzasztóan szeret.
Egyszer egy nagy társaságban – hogy érezzem, milyen szörnyűségesen fontos vagyok – megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék a legjobban.
Mondtam valami ilyenkor szokásos hülyeséget: hogy utazni akarok…, hogy mennyire örülnék egy biciklinek.
Az igazat nem mondhattam meg. Hogy csak meglenni szeretek.

 

Illusztráció: Paul Klee

A csonkaságtól a gonoszságig (Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása)

 

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai

 

Még nem jött meg…

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.