Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), Telihold Velencében (2020. Jelenkor). Budapesten él.

A feloldódás lehetetlensége. (Polgár Anikó „A másik tekintet” című esszékötetéről)

Van-e értelme kis nyelven vagy kisebbségi helyzetben anyanyelvi irodalmat művelni? A fiatal, akkor még ultraliberális Kosztolányi meglehetősen radikális választ ad erre a kérdésre az egyik I. világháború előtt közölt esszéjében: a kis irodalmak mind nevetségesek, provinciálisak, “röghöz kötik” a szárnyalni tudó és akaró tehetségeket, akik könnyebben kibontakozhatnának egy nagyobb nyelv, egy nagyobb kultúra árnyékában. Minek örményül írni – példának okáért –, ha írhatunk olaszul is? (https://kosztolanyidezsoter.blog.hu/2012/08/26/az_ormeny_paradicsom)

Persze gyakorlati és hatalomtechnikai okok is szólnak a kis irodalmak létezése mellett. Egy kis nemzet vagy nemzeti kisebbség túlélési esélyei anyanyelvi írásbeliség nélkül minimálisra csökkennek. Egy kisebb közösség elitje az anyanyelvi irodalmon keresztül is megpróbálhat (és többnyire meg is próbál) normát közvetíteni. Ráadásul egyetlen „szárnyalni akaró” költő sem tud könnyedén egy másik nyelven (azaz nem az anyanyelvén) verset írni.

Elgondolkodtató, hogy a felvilágosodás képviselte univerzalizmus   sem vezetett automatikusan a kis nyelvek felszámolódásához. Meglehet, minden nyelv képes megmutatni valamit, amit a másik nem, a világirodalom nem képzelhető el eme sokféle „másság” egymásba tükrözése nélkül. Nagy kérdés, ha csak egyetlen nyelv lenne a földön, létezne, létezhetne-e irodalom? Ama nevezetes „nyelvzavar”, a különféle nyelveken rögzített tapasztalatok sokfélesége nem feltétele-e az irodalmi kifejezésnek?

Izgalmas kérdések ezek – és különösen határon túli magyar szemszögből: hiszen azt sem tudjuk, hány vagy hányféle magyar irodalom létezik. Ám a magyar irodalmi kritika nem igazán segíti ezeknek a kérdéseknek az árnyalt kibontását. A kilencvenes évek divatja (minden provinciális, ami nem illeszthető bele a nyugati trendekbe) csak látszólag hasonlít a fiatal Kosztolányi állásfoglalásához. Kosztolányi ugyanis nem beszél „felzárkózásról”, a kritikusok és más közvetítők útmutatásairól, ő a fiatalok szabadságvágyával indokolja a „nyílt tengerek” iránti vonzódást. A kétezres években persze már nem hátrány, ha egy író ún. kisebbségi tapasztalatokat is rögzít. De vajon minden tapasztalatot szabadon rögzíthet…? A politikai korrektség irodalmi kritikákba beleszűrődő elvárásai az irodalom autonómiája szempontjából nem sok jót ígérnek.

 

Polgár Anikó figyelemre méltó esszékötete, A másik tekintet a költő, műfordító, irodalomtörténész szerző másság-tapasztalatokkal kapcsolatos kritikáit gyűjti össze. A költői igénnyel megfogalmazott előszó és Az allegorizált kisebbségi tér a kötet egyik legérdekesebb írása, itt a szerző elméleti alapossággal boncolgatja a kisebbségi irodalom, egyáltalán a „kisebbség” a publicisztikákban és a politikai közbeszédben annyiszor elcsépelt kategóriáit. A szerző nézőpontja nemcsak azért különleges, mert másoknál árnyaltabban, ügyesebben érvel, és mert nem törekszik kizárólagos válaszokra, hanem mert a műveltsége is unikális: itt egy latin és görög irodalmon nevelkedett klasszika-filológus beszél a finn, észt, szlovákiai magyar irodalomról vagy a feminizmust vagy a zsidóságot tematizáló írásokról. A különféle problémakörök, nyelvek, tapasztalatok egymás mellé helyezése a legkevésbé sem öncélú: Polgár Anikó elemzéseiben a különféle „tekintetek” egymást értelmezik. Ilyen perspektívaváltásokra nyelvtudás, műveltség híján kevesen lennének képesek.

Egy ennyire varázslatosan sokszínű kötetnek akár a szerző szándékaitól függetlenül óhatatlanul van némi ismeretterjesztő jellege, hiszen az itt felsorolt alkotók egy részéről (finn költők pl.) nem is hallott a hozzám hasonlóan tájékozatlan olvasó. Természetesen egy esszékötetben lehetetlen költői életműveket vagy akár versciklusokat idézni. (Ám mikor az elemzés egyetlen, a nagyközönség számára ismeretlen vagy nehezen fellelhető versre fókuszál, azt talán érdemes lenne legalább jegyzetben közölni.)

Egy kicsit a kötetbe nem illőnek érzem Tőzsér Árpád nőképének elemzését. Hiszen A másik tekintet felépítése kicsit egy arcképcsarnokra emlékeztet: amikor továbblépünk, mindig egy új nézőpontot, másságot, kisebbséget ismerünk meg. De a Tőzsér naplóiból áradó nőmegvetés tekinthető-e egy elnyomott (elhallgatott, háttérbe szorított) kisebbség álláspontjának? Természetesen nem, ezt a szerző sem sugallja, ámbár a hímsoviniszták jellemzően tényleg áldozatként tekintenek önmagukra. Vagy a Tőzsér-féle kriminális nőkép a kisebbségi léthelyzettel függ össze? Én alig hiszem. Persze nem csak ideológiai alapon, a saját önmeghatározásukkal egyetértve érdeklődhetünk emberi csoportok iránt (én például nagyon szívesen elolvasnék egy, a militáns incelek zárt világát belülről láttató novellát). Ám Tőzsér patriarchális attitűdje oly közhelyes, hogy tulajdonképpen nehezen érthető, hogy mért pont őt választotta a szerző a női identitás és a férfitekintet viszonyának bemutatására.

A kötetben tárgyalt másságok legnagyobb része beilleszthető valamiféle politikai diskurzusba: elnyomó-elnyomott, kisebbségi-többségi. A kései Kertész Imre-életműben kifejeződő identitásválságok viszont nem vagy nem mindig illeszthetőek ezekbe az alá-fölé rendeltségeken alapuló kategóriákba – ami nem jelenti, hogy az identitás(ok) történelmi-politikai kereteitől akár az ő esetében is eltekinthetnénk. Ám a „másiknak”, miképp azt a szerző a kötet talán legfilozofikusabb esszéjében („Idegenségem nagy szerencse”. A másik tekintet Kertész Imre A néző című művében) nemcsak nyelvi, szexuális, politikai, hanem metafizikai dimenziói is lehetnek. Hiszen az „én” csakis azáltal létezhet, hogy valaki, a „másik” megfigyeli. Ez az életünkben leginkább jelen lévő „másik” legtöbbször nem az elnyomó, nem az idegen, hanem életünk társa, a férjünk vagy a feleségünk. A „másik” halálával az identitásunk, az emlékezetünk is csorbát szenved, hiszen elveszítvén a „nézőnket”, mi magunk is meghalunk.. Ezek az identitás-roncsolások (-roncsolódások), ezek az elkerülhetetlennek tűnő agóniák mennyiben tekinthetők az élet természetes részének? Létezhet-e irodalmi kifejezés ezek számba vétele nélkül?

A kötetben közölt Kertész Imre-esszé oly sokrétű és oly megragadó, hogy bízunk benne, hogy ezeket a szempontokat egy,  a kései Kertészt átértelmező (mondhatjuk, rehabilitáló) monográfiában is sikerül majd a szerzőnek kibontani.

  

Polgár Anikó: A másik tekintet. Kisebbség, mítosz, idegenség a finn, magyar és a szlovákiai magyar irodalomban. Nap Kiadó. Dunaszerdahely. 2021.

 

Illusztráció: Paul Klee: Gruppe macht Augen

Petőfi Oroszországban (Esőváros, részlet)

(…)
Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, hogy mindegyikből gúnyt űzhessek.Tulajdonképp ezért is kedvelem máig ezt a munkácskámat. 

– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.
De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop (fogoly) már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, a homlokáról letörölte a vért, és így szólt:
– Élek.
Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították a Kárpátoknál az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth. De legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt velünk Petőfi Sándor, a nemzet költője. Őt személyesen Piripovics ezredes kísérte a menetoszlopunkhoz.
Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics úgy rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett. Íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett, Sándor a sor élére állt.
Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák, meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, messze van még Szibéria?, ki tudhatná, mentünk előre, tovább. Vagy hátrafelé, mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, mint a hópelyhek, hullottak a szemek a kalászokból, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a mosoly vagy a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de mi csak mentünk előre.
Moldvában északra fordultunk, vagy talán délre, hisz nem láttunk semmit, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak menetelünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, majd a lángpap, Cyprian atya. Magyarországon ilyenkor tavasz van, mondta Cyprian testvér, lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak minket megölni, talán csak körbe-körbe járunk a hóesésben. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig, előbb-utóbb elfogy a lelkesedés. Piripovics vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk. Mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.
Nos hát, ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket sem, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megint megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, ezekből annyi se maradt, mint egy marék havacska, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta. Hej, mennyire örültünk nekik!
Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, de a hó egyre magasabb, egyre sűrűbb lett, és mi mentünk, meneteltünk tovább a fehérségben. Egyszer harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap azt mondta, már évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben. Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ezek a gaz oroszok, ki tudja, hányadszor járunk itt körbe-körbe. Ekkor az ezredes korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt.
Hol vagyunk, merre vagyunk? Az út most fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. De füttyentett az ezredes, és mentünk tovább utána. Most is Sándor haladt elöl, a lángpap utána, és közben magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Milyen furcsa lett minden, alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül. Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak, derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben a szememet, az se a régi. A kékségébe talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni.
Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem klerikális reakciós is, a híres Hell Miksa tanítványa, és talán még hisz a szentáldozásban. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, hát nem ismersz fel, Géza? De Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, az én rosszéletű, álnok unokatestvérem, Mályi Géza, de akármilyen is, nem akarhat nekünk ártani. Mi a világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak szomorúan bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.
A maradék ment tovább lefelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat takarta a föld vagy az ég vagy a felhők vagy a köd, évek óta napot se láttunk, a megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, hogy szépséges orosz lány mindegyik. Hát nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, mentünk Sándor után előre, a nagy ködbe. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lányokkal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.
Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a legmélyén, az Alsóvilágban. Lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket, a lengyelek nevettek, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóban a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam, akik csak beszéltek, beszéltek, olyan fegyverekről, amikről mi nem is hallottunk a szabadságharcban.
Mályi Géza újra kihallgatott minket, szomorúan, búsan, ahogy viselkedik egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, már meghaltak azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Petőfi Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy magyarországi médium, és ő küldött is, hogy ne búsuljanak az otthoniak, Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.
Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, és hát mit tehettek, reszkettek a reszkető rabok. De ez sem tartott örökké. Mi ez a csudás fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, és győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, egy rojtos csipkefüggönnyel takarózott, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit elmondtak neki a magyar szellemidézők, hetven év telt el, Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, egy férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud.
Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (aki talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, és ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian atya, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus magyarokat talált, és most szegény jó magyarok bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Sándor, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni. Cyprian atya nevetett, szerinte a fölső világban már ezer év is eltelt.
Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban, a szűrőállomásokon hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, azt se tudhattuk, víz vagy hegy van fölöttünk, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett.
Piripovics odament hozzá, udvariasan kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz Cyprian atya, a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, megparancsolta, induljunk, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk őket, beértünk a harmadik szűrőállomásra.
A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk, találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, szánakozott szomorú sorsunkon, adatokat most nem is kérdezett – milyen nemzetiségekkel, milyen gyanús alakokkal találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott, a németekkel Cyprian atya társalgott, mert érdekelték a csillagászat és a geológia legújabb eredményei. De a németek orra-füle lefagyott, nem volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik, az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó, Cyprian atya pedig kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet a múltba IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.
Mentünk tovább előre, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább mi, maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, hamarosan elérjük a földköpenyt, mondta, és a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. Mi inkább Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, és aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, vagy ne legyen magyar vitéz a nevünk.
Tizenketten maradtunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket – a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.
A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást is.
Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…

A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy köszöntjük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, mit láttunk, mit hallottunk, milyen nemzetiségekkel találkoztunk, végül Sándorhoz fordult, és azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen nagy költővel utazhat. Cyprian atya az oroszokat faggatta, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem, titkos expedíció lehet, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.
Énekeljük el a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmoccant, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, és eszembe jutott, hogy tizennyolc éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, de talán meglátom most a saját arcomat is. A robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, Uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.
Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, mi pedig szorítottuk, ami a műszerfalból megmaradt, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja.
Amerikában szabadság van, örvendezett Cyprian, a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én pedig a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol. Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből vakító, szemkápráztató fény ömlött.
Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul, szilveszter van, nevetett, és itt Amerikában az eljövendő évezredet ünneplik.

 

Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, borzasztó hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták, felugrott az asztalra Kenessey Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor kiabált, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, hogy majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíció történetét. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz „gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját, és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt.

„Szeretni szinte semmiség”. Mohai V. Lajos természetverseiről (Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez)

Az Utószó a magyar költészethez egy kisvárosi vagy városszéli, jellegzetesen kelet-közép-európai kertbe kalauzol minket: cseresznyefa, körtefa, hóvirágok, orgonabokrok, kerítés mögött sötétlő erdő és hegyek. De ez mégiscsak különös hely, nemcsak amolyan elhagyott „haza”, vagy kicsit ósdi, az emlékeink mélyén melengetett-becézgetett „otthon”, hanem az ég (a felhők) írásjegyeiből létrejött alkotás. (Vízfestmény)

A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja:
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt-fényű kalligráfiája.

Írott, vagyis a szemünk láttára íródó alkotás – ám nem a paradicsom, hanem a magyar költészet, egyáltalán a magyar nyelvű irodalmi hagyomány (és ez azért nem egyenlő a magyar magas költészettel) „kertje”. Ösvényein élő és halott olvasók járnak. Régi verssorok, dallamok, ritmusok éltetik. Minden fa, minden bokor, minden virág „újjászületés”, idézet vagy inkább újraolvasás (újrateremtés). Micsoda irodalmi kavalkád! A Mohai-féle természetfelfogás egyfelől posztmodernnek tűnik, másfelől nagyon hasonlít a trubadúrok felfogásához: az ő tavaszi nyitóképeikben még latinul énekelnek a madarak—az „új idő”, a tavasz dallamai, motívumai megidézik az összes régebbi tavaszt, az udvari líra majdnem minden rétegét, a teljes irodalmi hagyományt. Mohai kertjében egymás mellé (fölé, alá) rétegződnek Weöres, Arany, Nemes Nagy, Kosztolányi tájélményei, verssorai, dallamai.  A kert tulajdonképpen egyfajta örökös újraolvasás vagy szellemidézés, a Borges által oly sokszor emlegetett Könyv és Természet egymásra kopírozódása. De a hagyományhoz nemcsak az írott vagy magas irodalom tartozik. A Nyugat és Kosztolányi Dezső avatott ismerőjétől a legmeglepőbb a magyar népdal- és nótakincs, sőt a gyerekköltészetet idéző rigmusok átemelése.

Ebben az ütött-kopott, „megbántott” (magára hagyott?), hangsúlyosan kelet-közép-európai kertben a legmegrendítőbb a pátosz emlékezete. Márpedig magyar irodalomról nehéz annak patetikus, romantikus, „hősi” vonulata nélkül beszélni. Ám a Mohai által többször megidézett évszak-tematika (elmúlás és újjászületés) mintha ellentmondana a tragikus veszteség-érzésnek. De a „megbántott kert” cseresznyefái mintha nem érdemelnének meg több tavaszt, csakis egyetlenegyet. Az ő „hősi haláluk” Mohai lírai univerzumában végleges és jóvátehetetlen (A nyár halottja):

A cseresznyefák: habos lovak.
Remeg sörényük a Nap alatt.
Egyedül vannak. A fejek éle
körcikkelyt vág az ég szemébe,
fény herseg a fogak alatt –
cseresznyefa, habos ló:
a nyár halottja vagy!

A cseresznyefa a nyár halottja – de vajon kicsoda a kert „halottja”, a magyar költészet legutolsó „birtokosa” és olvasója? A kérdés még az idő ciklikusságát felmutató verseskötet kapcsán sem értelmetlen: Mohai verseit, „újraolvasását” mindvégig átjárja a személyes halál és vereség balsejtelme. A költemények végén a versritmus gyakran megbicsaklik, mint a magányosan bóklászó öregember térde. Ezek a „bicsaklások”, drámai kifordítások a kötet számos remekében tetten érhetők – és nemcsak a metrikát érintik.

Egészen különösen siklatja ki Mohai V. Lajos a Soproni virágének, a legelső magyar szerelmes vers (vagy inkább szerelmes vers-töredék) lírai alaphelyzetét. Az elválás egészen más értelmet nyer itt – a magára hagyott a „virágot” a beszélő halála teszi kiszolgáltatottá és magányossá (Tavaszi gyönge ág).

Márciusi ajándék, tavaszi gyönge ág,
Ha elhagy a szerelem, terád ki vigyáz?
Ki kísér szemével, ha tőled kell válnom,
S fekszem majd fehéren a halottas ágyon?

Az ágy nem a beteljesülés, az egymásra találás, hanem az elválás színhelye. De ez az elválás mégiscsak egymásra találás, hiszen a halál fehérré, azaz virággá változtatja a költői ént is. Szerelem és halál, boldogság és gyász, miképp a középkorban, ma is egymásba tükröződik. Csak épp a halál a cserben hagyás metaforája is.

Lesz-e még magyar irodalom, ha többé nem fogja szeretni senki?

Ezt a veszteség-érzést nem a magyar líra hanyatlása vagy valami ködös világvége-sejtelem implikálja, hanem a személyes magára hagyottság érzése. Aköltő rendszeresen visszautal a szerelmi költészet dilemmájára, alaphelyzetére: „én” akkor létezik, ha van kihez beszélnie. Ennek a fényében formálja  át a magyar betyár- és bujdosó-hagyományt is Mohai: a kiszakadás, elmagányosodás az én széttöredezettségét és pusztulását implikálja.

Hiszen nemcsak az írás, hanem az olvasás is valamiféle eleven kölcsönösséget feltételez. Az „utolsó olvasó” már csak a saját halálát olvashatja ki a kert /a könyv lapjairól.

És ez lesz a kert (a kultúránk, a tulajdonképpeni természetünk) végzete is. Olvasók híján semmibe vész. Ezért is indokolt Mohai V. Lajos remek kötetének címében kiemelt utószó.

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez.
Prae.hu. 2021.

Illusztráció:
Rembrandt Tájkép az irgalmas szamaritánussal

Az örmények szigetén, Kosztolányi nyomában

A köd és rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre.
Múzeumba járó idő van. Pontosítok: még mindig, hetek óta múzeumba járó idő van.
Persze Velence a művelt turisták városa, a Szent Márk téren épp a Bosch-kiállítást reklámozzák hatalmas molinókon. BOSCH, hirdetik a Palazzo Ducale fölött irgalmatlan nagy betűkkel, a kislányom azt hiszi, mosógépvásárlásra buzdítják a velenceieket. Én kicsit félek Bosch soha igazán meg nem fejtett világától, ahogy a Gallerie dell’Accademia Giorgionéit is a szebb időkre tartogatom.
Szebb idők? Mérgezésem van a múlttól.
Lengyel barátaim azt tanácsolják, menjünk kirándulni – ha valamerre elindulunk, akkor talán felszakadozik a mindent megbénító köd, az alulról-felülről szivárgó eső. Két osztrák művészettörténész és az ő barátnőjük, Albertine javasolja, hogy hajókázzunk el a leprások szigetére, az Isola di San Lazzaróra, utána vacsorázzunk egy másik szigeten vagy a Mommóban. Mért ne? Igaz nincs sok pénzem, és Eszter sokkal szívesebben pingpongozna az osztálytársaival a Frari
patronató
jában.Nagyon is hízelgő, hogy Velence legragyogóbb temploma, a hatalmas bazilika befogadott bennünket. Idejár ez a furcsa magyar nő azzal a szőke kislánnyal – de sebaj, egy kilencéves lány mindenhol a lehető legjobb ajánlólevél.
A papok ránk köszönnek, mikor kiugranak a szemközti bárba kávézni – ugyan hol máshol fogadná egy pap a régi barátait vagy osztálytársait? Ez a Campo dei Frari, azaz a Barátok (vagy familiáris velencei stílusban) a Testvérkék tere.
A Frariban ministrálnak Eszter osztálytársai, itt énekelnek a kórusban az anyukák, itt lehet pletykálkodni a mise után – és ha nem figyelnek a papok, egy kicsit kergetőzni is –, a templom a rengeteg benyílóval, kápolnával, oszloppal, síremlékkel egy város a városban. Nem tudom, hogy Szent Ferenc, aki 1220 körül járt a városban, elégedett lenne-e ezzel a mesevároshoz hasonló templommal, ezzel az eleven, élettel teli, zegzugos várossal. Nem csoda, hogy Eszter inkább itt futkosna, mintsem kirándulni jöjjön pár nagyképű történésszel az Örmények szigetére.
A sokat szenvedett örmény nép sorsa vagy a hajdani leprakórház nem sok rokonszenvet ébreszt benne.
És mi van, ha megbetegszünk, ha majd mi is megkapjuk a lepracsírát vagy valami más borzalmat?
Nyugtatgatom, hogy a járványok eltűntek a középkorban.

Eltűntek a középkorban? Velence maga is rettentő sok járványt élt át a középkor után. A visszatérő pestis (ami talán el sem „ment”, hanem lappangott a szűk utcákon, a csatornákban) tíz-húsz évente megtizedelte a lakosságot, az egyik XVI. századi pestisjárványban halt meg kedvenc festőm, Giorgione is. A politikai racionalitás is azt kívánta, hogy a betegeket a legszigorúbban különítsék el. Nemcsak a pestiseseket, hanem a leprásokat is. Márpedig a leprások sokáig haldokoltak – kínosan, lassan, akár évekig-évtizedekig is. Milyen érzés lehetett egy kicsi szigetről bámulni Velence fényeit, hallgatni a karneváli-pünkösdi-húsvéti zenebonát, és éjjel-nappal a szüleinkre-gyerekeinkre vágyakozni?
Ülünk a vaporettón, és mindenki elmondja a legjobb pestises sztoriját: mit hallott, mit olvasott. Mivel egy érdekes történettel én is tartozom nekik, elmondom, hogy a nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, csak néhány megbetegedés történt a nyugati megyékben.
Hogyan, kérdezgetik.
Nem igazán kedvemre való ez a téma, fáj a fejem, szédülök, nyirkos a cipőm, az esőköpenyem, és kicsit sajnálom a gyereket. Nem is vagyok igazi történész, mint a többiek. De azért kifejtem, hogy a magyarok ellenállóképességének talán az akkoriban érintetlen erdőkhöz is lehetett köze: a legszegényebbek is ehettek húst, friss gyümölcsöt, gombát, halat. Ne vágj ki minden fát, dúdolom, és a lengyelek az osztrákok olyan tisztelettel néznek, mintha rám is háramlana valami a túlélés dicsőségéből.
Velencét Napóleonig senki sem foglalhatta el – csak a késő középkorban, kora újkorban visszatérő járványok. Nagy árat fizettek a velenceiek, hogy tenger vette körül őket, hogy senki sem léphetett a földjükre: a gyümölcs megrohadt, a hús megkukacosodott, a tej megsavanyodott, mire a hajók kikötöttek Velencében. Dominik mesél arról a rettenetes, baljóslatú télről, amikor a nagy pestisjárvány rázúdult Velencére. Aztán a borzalmas gyerekhalandóságról, a rettentő sok feláldozott (külföldre küldött) fiatalról, ami miatt Velence, a középkori Európa leggazdagabb városa mindvégig rászorult a migrációra, mert önmagát soha nem tudta reprodukálni.
Minél rosszkedvűbb az ember, annál vidámabbnak próbál mutatkozni. Én is nemzethalál-gondolatokkal viaskodom, mint Kosztolányi, aki az I. világháború előtt lépett az Örmények szigetére – egy olyan korban, amikor Velence, a „nászutas-város” már beépült a magyar irodalomba. Az esszéje szerint Kosztolányi rekkenő hőségben érkezett, most viszont még az apró szigetet körbe vevő ciprusok is és kaktuszok is dideregnek.
Körül se nézünk, beszaladunk a templomba, leszurkoljuk a belépőt (nem kevés), és csatlakozunk egy franciákból álló csoporthoz. Bár pocsék az idő, a legkevésbé sem igaz, hogy ez az örmény kolostor elhagyatott lenne.
Vagy a pocsék idő miatt vannak ennyien? Ilyen nagy szélben nem jó a Szent Márk téren a túldíszített koporsókhoz hasonló, az esőcseppek közt óvatosan ringatózó gondolákat bámulni. Most mindannyian szinte belekáprázunk a nagy ragyogásba, az örmény kolostor felfoghatatlanul élénk, vibráló színeibe.
Ettől a harsány színkavalkádtól rögtön zavarba is jövök, úgy érzem magam, mintha egy óvodás rajzpályázat képeit nézegetném. Mert minden lobog körülöttünk: a zöld, a kék, a sárga, az iskolai faliújságokat idéző, élénk tulipirosok. És ez nem nyegle megvetés: én úgy gondolom, Csontváry naiv festőket idéző színei is hasonló meglepődést válthatnak ki a külföldiekből. A szent öröm színei, a felháborodás vöröse, az ábrándozás giccsbe hajló világoskékje. És lassan megvilágosodik előttünk, hogy egy nem akármilyen templomocskában sétálgatunk, hanem a Szebasztei Mechitár – milyen gyönyörű név! – alapította szerzetesrend (az örmény bencések) székhelyén. A XVIII. században kértek menedéket Velencétől, és később aztán meg is vették a leprások szigetét. Elég furcsa kombináció: olyan mintha a grúz egyház egyik szerzetesi központja nem Grúziában, hanem Piliscsabán működne.
Fel-alá sétálgatunk azokban a szobácskákban, ahol az örményekbe beleszerelmesedő Lord Byron tanulta a nyelvet lázasan fantáziálván az örmények (és persze minden más nép) felszabadításáról. Kosztolányi, aki többször is írt az Isola di San Lazzaróról, ifjúkorában még nem ábrándozott effélékről. A „sír, hol nemzet süllyed el” benne csak bizarr szégyenkezést, önutálatot keltett, ám mikor beleírja a kolostor vendégkönyvébe a nevét, hogy „én, a magyar”, akkor az „el-pihenésre” való utalás egészen kétértelmű és baljós értelmet nyer. Ez a kis „örmény paradicsom” a milleneumi Magyarországgal való szembenézésre kényszerítette.
Mert az Isola di San Lazzaro nemcsak egy kolostor, nemcsak az örmény papképzés és imádkozás helye, hanem egy reprezentatív „örmény pavilon”, ahol minden tiszteletre méltót, fantasztikusat, tragikusan fájdalmasat megmutathatnak az örmények magukról. Egy mesebeli kis sziget, ahol őrzik az örmény kultúra lángját, az örmény nyelv szellemét, ahol gyártják a folyóiratokat, a szótárakat, a szövegkiadásokat, noha örményül egyre kevesebben beszélnek.
Ma már a leghíresebb örmény a nagy fenekéről nevezetes Kim Kardashian.
De mi mit árulnánk el rólunk, magyarokról, ha kiállítanánk legszebb kódexeinket, és ősiségünket és kivételességünket bizonygatnánk ilyen bazári, hivalkodó összevisszaságban egy zsebkendőnyi szigeten?
Kicsit elszégyellem magam: a franciák érdeklődő arccal hallgatják a bennünket vezető szerzetest, és rápislantva a szarkalábakhoz hasonló, rejtélyes betűkre, a sok szent, mártír, önfeláldozó király és miegyéb színe előtt óvatosan el-elnyomnak egy ásítást.
Kicsit üresen kong ez a szellemi nagyszerűség, hisz magáról az örmény életről, társadalomról, a sajátos nagyhatalmi viszonyokról, ahol megszületett a sajátos „örmény sors”, szinte semmit nem tudunk meg.
A franciák megvetése ellenszenves, de valahol érthető is: egy nagyhatalomnak eszébe sem jutna egy nyúlfarknyi kiállítótérben bizonygatni saját nagyságát. Királyok, költők szent tanítók – „bús csiricsáré”, fojtogató, önpusztító hagyomány, sugallta Kosztolányi is, némiképp önironikusan. Persze csak Trianon és az örmény népirtás előtt gondolhat arra egy nagyon-nagyon fiatal és nagyon-nagyon lázadó költő, hogy az örmény gyerekeket „jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni (…), és kibocsátani a szabad óceánra”.
Lassan én is megbékélek, mert egyre gyönyörűbb, egyre regényesebb férfineveket hallunk – ők valójában mind szent férfiak, de a nevük olyan, mintha egy soha véget nem érő szerelmi románc legyőzhetetlen hősei lennének. Tigran, Arakszi, Komitasz, Artak. Aztán az elő- és utónevek bábeli zűrzavarában, ebben az édes kavargásban egyszer csak megüti a Transylvania szó a fülemet.
– Hogyan? – kérdezem az atyát.
A szerzetes úgy megörül, hogy magyar vagyok, mintha tízmillió ember nevében túléltem volna egy pestisjárványt.
Ő a disszertációját a gyergyószentmiklósi születésű apátról, Kövér Istvánról írja, aki a velencei örmény gimnáziumban érettségizett, és később a rend főapátjaként végzett hallatlan szervezőmunkát. Kövér István neve magyarul nem túl lelkesítő, de ne feledkezzünk el, örményül Amira Acontiusnak hívták – ez azért mindjárt más. A főpap egyike volt azoknak, aki Napóleonnal tárgyaltak, hogy a kolostort haladó buzgalmukban ne oszlassák fel a franciák. (Napóleon persze nem tagadta meg magát, a szerzetesközösséget – a felvilágosodás nevében – az Örmények Tudományos Akadémiájaként ismerte el.) Az örmény felvirágoztatását maga elé célul tűző Kövér/Acontius romantikus lélek lehetett: mint Lord Byron, ő is csak felnőtt korában tanult meg örményül.
A káprázatos szervezőmunka és egyházi karrier (előbb főapát lesz, utána érsek) ellenére Kövér nem volt egy kifejezetten szerencsés ember. Három évig dolgozott a latin-örmény szótáron, mely aztán a megjelenés előtt „elveszett”.
Pedig ez a múlt fenséges pompájába öltözött múzeum (mauzóleum)
azt sugallja, hogy itt soha semmi nem veszhet el. De hát mégis…
Újra visszasétálunk a templomba, ahol a tenger mögül végre valahára kibukkanó nap újra felragyogtatja a gyermekien piros körvonalakat. Az atya reménykedve kérdezi, hogy ugye Kövér István emlékezetét a magyarok ma is tisztelik.
Én nem tudom, hogy tisztelik-e, én még életemben nem hallottam róla.
– Tiszteljük, persze. Mi sem természetesebb – mondom az atyának mosolyogva.

Egy pillanatban szívesen egyedül maradnék a felderengő fényben életre kelő, világoskék kontúrú angyalokkal, megfürödnék ezekben az ujjongó, gyermeki bizonyosságot árasztó színekben, ami megpróbálja elhitetni, nincs romlás, nincs felejtés, de már sarkunkban a következő csoport.
Ők skandinávok. Ugyanolyan udvariasan közömbösek, „nyitottak”, mint a franciák.
És mintha a színek keltették volna életre, a felhők mögül végre felragyog a nap.
Tavasz. Na végre-valahára.

 

Romok királynői. Pethes Mária legújabb verseskötetéről

Különös műfajú verseskötetet tart kezében az olvasó. Talán nem tévedünk nagyot, ha a Romok királynőit, Pethes Mária szokatlan, drámai és epikus elemeket is variáló verseskötetét női monológok tablójának tekintjük: különböző helyzetű nők vallanak párkapcsolati tragédiáikról, szerelmi csalódásaikról, a másikhoz való viszonyukról.

A szerelem szóval amúgy nagy bajban vagyunk, hiszen manapság az embereknek identitásaik, esetleg traumáik, függőségeik vannak – a szerelem egy igen divatjamúlt érzemény. A verseskötetben megidézett nők kalandjait, sorsfordító eseményeit mégsem titulálhatjuk egyszerűen „pasizós történeteknek”, bár persze nem kevés szociografikusan pontosan felvázolt vagy fekete humorral előadott, groteszk történetről is olvashatunk. Minden nőszereplő (hősnő?), a romantikusak és a kevésbé romantikusak is a lényét kiteljesítő lelki felszabadulásról ábrándozik – mintha egyikük sem lehetne szabad és teljes a másikra való rátalálás öröme és boldogsága nélkül. A szerelem újra és újra „visszabeszéli magát a női szereplőkbe, még akkor is, ha „nem tudom, mit kerestem / mindent jelentő szívedben / a semmi közepén”.  (Szandráért – a semmi közepén)

Mit jelent a rom a kötet címében? Az elhasznált testeket, a tönkrement, sokszor be nem teljesült szerelmeket, a boldogság kínzó hiányát (a boldogságét, ami nélkül nem lehetnek épek a női beszélők)? És kik ezek a rom-nők? Akik mégiscsak királynők, noha csak egy rommező vagy a romlás (szerelem?) fölött uralkodnak? A változatos nevek és vallomások mintha valami univerzális nő sorsot sugallnának, de erről szó nincs, a kötetben tükröződő élményanyag többnyire csak a középkorú (vagy annál valamivel idősebb), középosztálybeli nők csalódásait öleli fel. De így sem panaszkodhatunk: annyi hangot, tapasztalatot, életérzést ismerhetünk meg, mely már-már epikus gyönyörűséget okoz. Kevés ennyire vállaltan többszólamú lírai kötet született a magyar irodalomban, mint Pethes Mária verseskötete. És nagyon különös demokratikus üzenete is van a címnek: csak a sors, a közös női sors, a romlás vállalása révén lehetsz királynő.

És milyenek a férfiak, akik fel-felbukkannak (majd el-el-tünedeznek) Helga, Tünde, Fatima, Ildikó, Jázmin és a többiek vallomásaiban? Ők is nagyon sokfélék: kavarnak, szörnyet halnak, megcsalnak, hazudoznak, fészbúkoznak, vadásznak, bántalmaznak, kereket oldanak (az egyik legremekebb versben a hazugságtól „összemennek”), ám többnyire csak a távollétükkel vagy a bűneikkel vannak jelen. És akármilyen sokfélék, ők nem szólalhatnak meg különféle nyelveken.

A páratlan stílusgazdagság és sokszínűség a kötet egyik legnagyobb erénye. A szerző a magyar költészet legszebb hagyományaival koronázza meg a „romok királynőit” – a költő (mert hiszen költő) a nyelveket, a lírai megszólalásokat különíti el, nem a szociografikusan megragadható élethelyzeteket. (Bár az utóbbira is láthatunk szép példát, Amal, a menekült lány vallomását.) A kötetben megszólaló nők sorsát többnyire a nyelvük jelöli ki, nem a történetük. Vannak romantikus versnyelven megszólaló nők, más női beszélők szókincse a szürrealista, szimbolista, egzisztencialista vagy épp a népies lírából táplálkozik. Szerintem a legpompásabbak a minimalista vershagyományt variáló versek. Mert hiszen a legtöbb költemény azért felvillant – sokszor a hiányon keresztül is – valamiféle történetet vagy legalább történetszilánkot, ezek gyakran csattanóval zárulnak, márpedig az epigrammatikus zárlatok legjobban a minimalista versnyelv segítségével érvényesülnek.

A Katalinért – időjárásváltozás c. verset teljes terjedelemben idézzük:

szombat éjjeltől hétfőig
szakadt az eső pocsolya
fodrába írtam 

VÁRLAK 

kedden erősen sütött a nap
elillant a tócsa
cserepes száján ennyi állt 

NINCS ÜZENET

Pethes Mária igazi varázsló, a szerelmi vágy halhatatlanságát és végtelenségét (vagy inkább végtelen változatosságát) képes megteremteni az általa megidézett nyelvek, stílusok sokaságával. A Romok királynői tekinthető amolyan kifordított magyar irodalomtörténetnek is: a sok mai nő, a Juditok, Ildikók, Edinák, Lillák vallomása után könnyebb elképzelnünk, hogy éreztek és szenvedtek a hajdani Terikék, Bözsik, Annuskák, Lenkék – a régi idők „királynői”. De a hagyományt illetően csak a saját fantáziánkra vagy a kortárs magyar lírára támaszkodhatunk, hiszen a magyar irodalomból mintha hiányozna ez a fajta nőköltészet – jellemző, hogy a „leghíresebb” és leginkább szerelmes természetű XIX. századi költőnőnket, Lónyay Erzsébetet is egy XX. század második felében írt költő (egy férfi!) teremtette.

A Pethes Mária költői varázstükrében megidézett asszonyok mind a férfiköltészet nyersanyagából építkeznek (mert mást nem tehetnek, a rom-metafora akár innen, a nyelv felől is értelmezhető), de a kötet elején megidézett Frida Kahlo-mottó azt sugallja, lehetne másféle is a magyar irodalom… Ez az elragadóan bátor és varázslatosan sokszínű verseskötet efelé tesz egy nagy lépést.

„El, valahová” – A roma asszimiláció zsákutcái Tar Sándor A mi utcánkjában

Többen tekintették már a szociografikus irodalom mesterművének[1] Tar A mi utcánkját, de a novellafüzért még nem vizsgálták a roma szereplők, a roma asszimiláció nézőpontjából[2].

Pedig a Görbe utca egymással oly szenvedéllyel kommunikáló lakói természetesen számon tartják egymás származását is.  Hisz a kocsmában, a Misi presszóban vagy Piroska néni bögrecsárdájában semmi sem tabu: se a szex, se az erőszak, se a politika, se a halál, se a család. A „cigány” szó csak a tiszteletes szemében elmarasztaló értékítélet: „Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok[3]. Erre a dehonesztáló megjegyzésre akkor kerül sor, mikor a Vida-fiú temetési menete megáll a Misi presszónál. Az egyik szomszéd nem is késlekedik a válasszal: „van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor”, feleli közömbösen. De mit jelenthet a vágás Dorogi szóhasználatában? Nem szükségképpen származást, hanem inkább kitaszítottságot, osztályhelyzetet, ellenvilághoz tartozást.

A Görbe utca két groteszken tragikus sorsú, cigányként nevesített szereplője, Harap Sanyi és Sóvágó Lajos persze asszimilálódni, nem a lecsúszottakhoz akart tartozni a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ez a törekvés persze egészen nevetségesnek tűnhet a rendszerváltás utáni történések fényében, mikor is mindenkiből, a vidéki magyar munkásosztályból és parasztságból egyformán senki lett. („Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában[4]”) Harap Sanyi és Sóvágó Lajos görcsös igyekezete, hogy folyamatos munkával, megfelelni akarással kiérdemeljék az „odatartozást” ma már egészen abszurd a szemünkben. A Görbe utca lakóit többször hatalmába keríti a halálvágy, de csak Harap Sanyi és Sóvágó Lajos, az ún. „rendes cigányok” családjára jellemző az öngyilkosság.  Az elbeszélés jelen idejében Sanyi épp kötelet keres (de nem talál).

Sóvágó Lajos és Harap Sanyi épp görcsös alkalmazkodni vágyásuk miatt „furi” emberek, ők semmiképp sem tartoznak az utca Misi kocsmában gyülekező elitjéhez. Sóvágó hajdan tűzoltóként fontoskodott, Harap Sanyi meg örökös harsány bizonyítási vágyával (élete álma volt, hogy ő is „kiprivatizálhasson” a munkahelyéről egy íróasztalt) tette magát nevetségessé. De mind a ketten végigdolgozták az egész életüket. És nem értik, miért nincs már rájuk szükség.

Rozikára, a Görbe utcában élő prostituáltra viszont szükség van. A „mi fiunk” édesanyját (hiszen senki sem tudja, ki lehet Dezsőke édesapja) mindenki szereti. Vagyis a férfiak szeretik, a nők irigylik. Ám Dezsőkének, az utcában csellengő nagykamasznak, a „mi fiunknak” már semmilyen jövője vagy helye nincsen. Néha bebuszozik a nagyvárosba, néha saját édesapát akar szerezni magának. Ellopja anyja „csodatevő érmét”, az ezüstpénzt – remélve, hogy ezután majd mindenki őt fogja szeretni – de mikor azt a szájába veszi, „nem érez semmit”. Anyja személyes varázsát és integritását képtelen kisajátítani vagy örökölni.

Egy közösségben, ahol nincs semmiféle jövő, a múlt könnyen felértékelődhet. Végső Márton tiszteletes egy „ásatás” apropóján ismerkedik meg alaposabban a Görbe utca lakóival: a falu múltját kutatva turkál az utcát szegélyező árokban. No de miféle varázslatos múlt rejtőzhet a Görbe utca befejezetlenül rohadó házai alatt?  „A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek…[5]

A roma szereplők viszont egy egészen másféle múltba álmodják vissza magukat. Rozika elalvás előtt a fiának egy időtlenségbe merült csodálatos nyárról beszél: „halkan dünnyögve, énekelve az alkonyról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelenül fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte.[6]” Ezt az emlékképet nem is tarthatjuk egészen irreálisnak – de nagyon jellemző, hogy se Rozika, se Dezső nem akarja elhagyni a Görbe utcát. A csodálatos alkony és a közös fürdés már csak ábránd.

Ennél jóval zavarba ejtőbb és szürreálisabb a szerencsétlen sorsú tűzoltó, Sóvágó Lajos utolsó „utazása”. Mikor Lajos édesapja öngyilkos lesz, a Misi presszó vendégei már biztosak  abban, hogy Lajost elviszi a mentő, a kórházból pedig „nemigen jön haza egyhamar”. De a mentőautó helyett egyszercsak tíz felcicomázott szekér érkezik a Görbe utcába. „Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak (…) már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, mint egy király, és boldogan nevetett.” A menet egyre csodásabb lesz: „… színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.[7]” Ez a fejezet – jellemzően – a Néha úgy elmennénk címet viseli.

Mi annak a realitása, hogy valaki virágfüzérekkel ékesített vándorcigány-karavánt láthatott a kilencvenes években? Éltek-e még Magyarországon vándorcigányok akkoriban? Vagy ez a felvonulás inkább egy mennyegzői menetre emlékeztet? De Sóvágó Lajos, a szerencsétlen (és amúgy meglehetősen sótlan) tűzoltó nem vőlegénye senkinek. A Görbe utca lakóit megbűvölő csodálatos menet – a cirkuszhoz hasonlóan, amivel Rozika érkezik a faluba – a mágikus realizmus alapművének, a Száz év magánynak a cigány-karavánjait is megidézi. A mi utcánk lakói amúgy hajlamosak a véletleneket is (a Vida bácsi háza fölött köröző madarat, a váratlanul megkerült fekete lovat) is amolyan „csodás valónak” tekinteni. De ez a délibábos menet majdnem olyan abszurd és irreális, mint a lelkész által az Észak-Alföldön (Debrecen környékén!) keresett római romok. Amolyan mítosz. Vagy inkább ábránd. (De kulturálisan  megalapozott ábránd.)

A valószerű és a valószerűtlen határait összemosó, a „majdnem-csodás” elemekkel való folytonos játék miatt is nehéz Tart szabályos realistának tekinteni. Ám A mi utcánkban azért megtaláljuk a nyomát a tipizálásnak. Nemcsak a Vida-apa és a Vida-fiú alakjára gondolok (a „fiú” – akinek a halála szinte kettévágja a ciklust –  az egyetlen szereplő, akinek a gondolatait nem ismerjük meg). Béres Bálint és Végső Márton osztályának, a kelet-magyarországi parasztság és református értelmiség igen árnyaltan, részletezően ábrázolt képviselője. Hozzájuk hasonlóan az utolsó előtti fejezetben felbukkanó Ocsenás is beszélő nevet („miatyánk”) visel.

Ő egyáltalán nem olyan egysíkú, reflexióra képtelen, már-már karikatúraszerűen groteszk figura, mint Harap Sanyi vagy Sóvágó. Az ő asszimilációs törekvéseit siker koronázta: munkahelyén, a kórházban, ahol beteghordó volt megbecsülték, és közben nejével, Edittel élvezhette egy nagyvárosi panellakás „áldásait”. Beilleszkedett ember – aki érzelmileg mégsem tud a késő-kádári vagy rendszerváltás-kori Magyarország érzelmi valóságába beilleszkedni – szándékosan kilóg a sorból. A kórházban haldokló asszonyokat általa kotyvasztott vodkával itatja, a felesége ridegségét nehezen viseli.

Nem vesztesként érkezik a Görbe utcába, hanem „kipihenni” a fáradalmait. Ehhez képest hihetetlen energiával nyüzsög, „néhány nap múlva már mindenütt jelen volt, az utca teljes hosszában és szinte mindig.[8]” Mindig siet, mindenhol mindenkinek segít, Mérő Lajos azt gyanítja, „hogy Ocsenásék többen is vannak, és mind egyforma.[9]” Ocsenással egy gazdagabb nyelvi világ (ha tetszik, tágasabb emlékezet) érkezik a Görbe utcába. A hajdani beteghordó ugyanis rengeteg kuplét, nótát, mozgalmi dalt tud – és hozzá még kelmednek szólítja a lakókat – bár a Béresnek dúdolt nóta (Sej-haj szénaszál, a madár is odaszáll) eredetijére én sehol nem bukkantam.

Ocsenás vonzódása a Görbe utcához esztétikai és erotikus természetű, mint a másik „idegené”, a lelkészé, csak ezt ő nem is próbálja megvetéssel vagy pironkodással álcázni. Ocsenás nem Rozikába szeret bele, hanem Béres szélütött feleségébe, a magatehetetlen Magdikába.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…[10]

Különös, de Ocsenás fin de siècle-érzékenysége megidézi az arisztokratikus nőeszményt is. Itt, a Görbe utcában is csontsoványra fogyott, nehezen pihegő, rákos asszonyokról álmodozik. A pusztuló világok „bája” Ocsenást megigézi és elbűvöli. A mi utcánk, a benne megmutatkozó öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a 19. század mindent élesen szétválasztó fogalmainak is[11]. Hiszen a Görbe utca nemcsak borzalmas, hanem minden „rettenetével” együtt szép is.

És talán ez a magyarázat arra, hogy az Ocsenás-fejezet, az El, valahova miért csak a keretes szerkezetű novelláskötet végén, a zárófejezet előtt kap helyet. Ocsenás viszonya a Görbe utcához és lakóihoz kijelöl egyfajta nem kizárólagos, de mindenképp figyelemre méltó befogadói attitűdöt A mi utcánk világához.

[1] Születtek érdekes tanulmányok (ld. pl. Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szociográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11–19.), de ez a megközelítés Tar realizmus-fogalma miatt idegen tőlem

[2] A teljesség igénye nélkül néhány figyelemreméltó tanulmány A mi utcánkról: Szilágyi Márton: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső, 7. évf., 2005. tél, 73–78 Szilágyi Márton: Túl a reményen, Ex Symposion, V. évf., 57. szám, 2006/3., https://exsymposion. hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357, Deczki Sarolta: A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk, in Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan, 2018, 279–285.), A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból – 1. rész, A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/

[3]Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017,  193.

[4] Mi utcánk, 229.

[5] A mi utcánk, 47.

[6] A mi utcánk, 242.

[7] A mi utcánk, 163-164.

[8] A mi utcánk, 213.

[9] A mi utcánk, 214.

[10] A mi utcánk, 224.

[11] Bánki Éva: Bűn és kegyelem Tar Sándor rendszerváltás utáni prózájában, in Meghitt Bábelek, szerk. Horváth Csaba, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021. 227-268., 247.