Bánki Éva összes bejegyzése

„A szó elszáll… a kép megmarad” (Pusztai Virág: A képekből összerakott ember)

Theodor Fontane Porosz esküvőjében a főhős, a fess katonatiszt nem hajlandó feleségként elfogadni a himlőhelyektől elcsúfított, számára mégis vonzó Victoire-t, hanem számtalan kalamajka (teherbe esés, kikényszerített esküvő) után öngyilkosságba menekül. Hiszen hogy nézne ki egy „pettyes arcú”, himlőhelyes hitves az ősök arcképcsarnokában, annyi szabályos orcájú ükanya, dédanya és nagymama között? Schach von Wuthenow, a főszereplő még egy képzeletbeli beszélgetést is lefolytat a festővel, akinek el kéne tüntetnie a jövendőbeli asszony himlőhelyeit. A regénybeli katonatiszt számára az arcképcsarnok azt az esztétikai és morális keretet jelképezi, ahová jövendőbelijével be kéne illeszkedniük. A halottak képmásai, a sok déd- és ükanya a norma halhatatlanságát is képesek kötelező erejűvé tenni.
Ám nemcsak Schach von Wuthenow, hanem mi mindannyian a képek hatalmában vagyunk.
Hogyan (miképpen) történhetett így?

 

Pusztai Virág médiafilozófus A képekből összerakott ember c. monográfiájában szinte minden létező aspektusból veszi szemügyre a vizualitás nyugati civilizációban betöltött szerepét. A képiség manapság majdhogynem olyan jelentőségteljes téma a humán tudományokban, mint a nyelv volt nem is olyan régen.
De vajon csak a médiatudományban jártasak forgathatják ezt a monográfiát haszonnal? Azt a vizuális kommunikáció kutatásában való komolyabb elmélyülés nélkül is érzékeljük, hogy a szavak – a bibliai kultúrára jellemző – uralma után a képek átvették fölöttünk a hatalmat, és immár nem is esik nekünk sem nehezünkre elképzelni egy olyan távoli jövőt, ahol már csak a „szakemberek”, az elit tagjai tudnak írni-olvasni? (A kisgyerekek  sokasodó tanulási és koncentrációs problémái tapasztalva ez a jövő talán nem is  olyan távoli.)
Milyen volt a kereszténység előtti képkultúra? Hogy tartották a képek “mágikus fogságban” a képek szemlélőit? Milyen volt a középkor, ahova sokak szerint épp „visszatérünk”? Hogyan győzi le a reneszánsz a középkori ember képtisztelettel kapcsolatos „vizuális gátlásait”? A képek készítésére és fogadására alkalmas eszközök elterjedése, a vizuális információcsere, a ma látható, irtózatos képdömping hogy változtatja meg a szavak világát? Az emlékezést, az időt, az identitást, a kommunikációt? Vajon egyetemes-e a képek nyelve? A vizuális kommunikáció esetében beszélhetünk-e még „bábeli nyelvzavarról”?

 

Ez a lenyűgözően gazdag monográfia irodalomtörténészek számára sem haszontalan. A „képmás” problémája ugyanis nemcsak a vallásban és a vizuális művészetben jelenhet meg. Mindig gondolkodunk, ha képeket „látunk” – de vajon képesek volnánk-e gondolkodni vagy beszélni képek nélkül? Hogy feszíti szét a képiség „kényszere” a szavak egyeduralmát a költészetben, és hogy lesz ihletője a költészet vagy az elbeszélő irodalom a vizuális művészetnek?
Az emlékezést a legtöbb trubadúr a szívbe zárt kép metaforájával fejezi ki. Bárhol is jár a költői én, a kedvese vele marad, mert „képét” a költői én mindenhova magával viszi. Ez az arckép természetesen mindig az elmúlt boldogságot, a tavaszt jelképezi, a trubadúrok időfogalma eme vizuális kód nélkül talán meg sem szilárdulhatott volna.
De milyen képekről is beszélnek ezek a költők a XII-XIII. században? Hogyan is képzelték el ezeket a „szívbe zárt hölgyeket”?  Mozgóképként? Profán oltárképként? Portrékat világi személyekről a XII-XIII. században még nem gyakran festettek. A trubadúrok „emlékképei” mégis mintha portréra engednének következtetni (az arcot, a szemet „tükrözik”) – és ha ez tényleg így van, akkor a költői retorikában rejtőző vizuális kód nemcsak a középkori individualitás megszilárdulásához járult hozzá, hanem megelőlegezte a képzőművészetet. Hiszen egy emlék arcképként való rögzítése (tulajdonképpen elképzelése) hozzátartozott a személyes integritáshoz – „rögzített” képek nélkül is.  A láthatatlan képek inspirálják a láthatóakat. A retorikában rejlő vizuális kód magát a festészetet. Hasonló jelenségre figyelmeztetnek a ferences himnuszköltők által megénekelt, a festészetben a költői szövegeket követően ikonikussá lett passió-ábrázolások is (Stabat mater).
De vannak a portréknál is elképesztőbb vizuális műtárgyak a középkori irodalomban. Trisztán, a költő egy szobrot emel a távol lévő Izoldának, ezt egy barlangba cipeli, és ott „bálványozza”. A XIII. században (épp a bálványozást kerülendő) többnyire csak a templomkapuban vagy a templomában kívül helyeztek el egészalakos szobrokat, valódi portrészobrokról pedig alig van a korból tudomásunk. És most képzeljük el, hogy egy kizárólag fegyverforgatásban és költészetben jártas lovag egyszercsak szobrot „emel”! De hogy? Milyen eszközökkel? Milyen segítőkkel? A szoborkészítésről a korabeli regényíróknak nem sok fogalmuk lehetett. De a „bálvány” szó mozgósít egy képet, a kép aztán szoborszerűvé,  kézzel foghatóvá válik a szövegben (Trisztán letérdel elé), az „élethű szobor” pedig  életre hív egy művészi tevékenységet.
Pusztai Virág nagyon mélyen foglalkozik fényképészet és portréfestészet, fényképészet és kép viszonyával. De egy kezdetleges „médium” már ezt megelőzően befolyást gyakorolhatott a portréfestészetre: ez pedig a tükör. (A víztükör még nem igazán képes az arcok egyedi jellegzetességeit „visszaadni”: a kora középkorban még  kevesen tudhatták, hogy hogy „néznek ki” a másik ember szemében.) Mihelyt a tükör, ez a kifinomult és méregdrága luxuscikk elterjed, mint amolyan „nőies kiegészítő” (vagy  afféle kezdetleges protézisz) megjelenik a fiatal hölgyekről készített  portrékon is.  A magukat donátorokként lefestető késő középkori arisztokraták és nagypolgárok nyilván már mind látták a saját vonásaikat, és ezt a tükörben látott képmást akarták a megrendelt oltárképeiken viszontlátni. De a „tükrözés” tulajdonképpen régebbi, mint a tükör elterjedése vagy a nyugati portréfestészet.  A trubadúrok verseiben a költői én szemében vagy szívében „tükröződik” a másik. Ráadásul a középkori szív olyan, mint a web-kamera vagy a modern fényképezőgép. A vonások megőrződnek – ha kell, mindörökre.
A nyugati képkultuszt nemcsak a vizuális művészet vagy a technológiai újítások inspirálják, hanem a költői retorika vizuális kódja is. A kép akár képek nélkül is a nyugati civilizáció alapfogalmai közé tartozik, az én és a másik, a külső és a belső, a múlt és a jelen megkülönböztetésének egyik legfontosabb eszköze.  Talán a kevesebb erotikus tabuval függ össze, hogy miért épp a világi / udvari irodalom képes erre a dinamikus képiségre.

A modernséget leírhatnánk a képek lassú deszakralizálódásának, láthatóvá, sőt tömegessé válásának folyamatával. Pusztai Virág számtalan aspektusból, társadalmi folyamatokra különösen érzékenyen mutatja be, hogy mára hogyan lettünk a „vizuális portfoliónk”, a minket tükröző képek sokaságának foglyai. Miközben a kép tömegessé válása előrevetíti az emberi képzelet lassú visszafejlődését és az emberi méltóság devalválódását is. Ahol (arc)képeket számolatlanul lehet reprodukálni, torzítani, javítani, felhasználni (dekorációként akár), sőt elfelejteni, kihajítani, ott hamarosan az arc „tulajdonosa”, a képek szemlélője is veszít önnön fontosságából. A kép, amely a trubadúrok számára a múltat (a tavaszt) segített megőrizni, a jelentől (a téltől) megkülönböztetni, a mai képszerkesztő eljárásoknak köszönhetően a múlt átalakításának is eszköze lett. Az életünket elárasztó képiség már a nyugati időfogalom felbomlasztásával fenyeget.

Szűkös tudása miatt a sorok írója képtelen felmérni, hogy Pusztai Virág az egész képirodalmat áttekintő, a képekről való számtalan elmélkedést és véleményt tükröző monográfiája mennyire innovatív, hogy miben más a szerző álláspontja, mint a többi média-filozófusé. Csak bizonyos hangsúlyváltást érzékel: a szerzőt mindenekelőtt az emberi egzisztencia és a képiség viszonya, a vizualitás antropológiája foglalkoztatja. De nem is kell ahhoz média-szakembernek vagy média-filozófusnak lennünk, hogy ez a jól megírt, pazarul szerteágazó, rengeteg szempontra érzékeny monográfia ablakot nyisson nekünk egy felkavaró világba.

 Pusztai Virág: A képekből összerakott ember.
Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

 

 

 

 

Akiknek nem szabad

A filozófia már nagyon korán tematizálta a nevelést és az oktatást. Platón legtöbb dialógusában  fiatal felnőttek beszélgetnek, akik vitatkozva tanulnak Szókratésztől. De a gyerekek hol vannak eközben? A kicsik olyannyira hiányoznak a szülők örökségét és személyét (lásd tragédiák) oly fontosnak tekintő görög gondolkodásból, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mit csináltak a görögök a fogamzásuk és az iskolába járásuk közti időben. Egyáltalán azonosultak-e bárhogy a gyerekkori önmagukkal?
Erószt kivéve az Olümposzon nincsenek gyerekek. Sok hellén isten „teljes fegyverzetben” született meg, vagy azzal nyilvánította ki isteni valóját, hogy már gyerekként is felnőttesen viselkedett.
Gyerekek – nem idilli vagy vígjátéki díszletként – először Augustinus vallomásaiban bukkannak fel. Látjuk az ifjú Augustinust tanulás és körtelopás közben, és itt már nem is kérdés, hogy a felnőtt vallomásíró valamiképp azonosnak tekinti-e magát gyerekkori önmagával.
A gyermeket is integráló „én” képére, a gyerekkort is magába foglaló élettörténet kialakulására hatott-e Szentírás? A gyerekáldás központi jelentőségű a Biblia világképében, a bibliai hősök talán még a szerelemnél is jobban vágynak az utódjuk megszületésére. Ám gyerekszereplőt ennek ellenére csak ritkán ábrázol a Biblia – és ha igen, akkor az felnőttként viselkedik, mint Jézus, aki megszégyeníti a bölcseket a templomban. A gyerek – ámbár rendelkezik az ártatlanság adományával – amolyan fogyatékos felnőtt, ezért tart gyakran könyvet a kezében Jézus a középkori madonna-ábrázolásokon. De bármilyen furcsák is ezek az öreges arcú, a mi fogalmaink szerint „csúnya” Krisztusok, a kép szemlélője itt mégiscsak egy vágyott lény, Szűz Mária intim közelségét élvező gyerekkel azonosul.
De a középkori elbeszélő irodalomban sem jelennek meg gyerekek. Ami azért is furcsa, mert a középkor példátlan kultuszt űzött az ifjúságból: a trubadúrok költészetében mindenki joven (fiatal), a regények hősei is kezdetben csak fiatalemberek lehettek. Az Artúr-mondakört feldolgozó elbeszélések egy minden tekintetben kamaszos világot tükröznek: aki itt “számít”, az mind fiatal, gyerekek egyáltalán nem léteznek, az idősebbek vagy „jóságos aggastyánok”, vagy gonosz szörnyetegek, vagy megcsalt férjek (mint maga Artúr király is). Gyerekkora és „nevelődése” csak egyetlen szereplőnek, Percevalnak van.
Véleményem szerint az első elbeszélés, melynek gyermek (kiskamasz) a főhőse, Dantének a Beatrice-szerelem kezdeteit, a saját költővé válását megörökítő Vita nuovája. Az elbeszélőt itt sem látjuk gyerekkori foglalkozás közben, hiszen legfőbb „játéka”, hogy álmodozik, Beatrice után leskelődik és szonetteket ír. De egy gyerekkorban kezdődő nagy szenvedély ábrázolása megteremti az első gyereket is a világirodalomban.

Mint látjuk, csak fokozatosan, nagyon lassan foglalják el a gyerekek helyüket az irodalmi és egyáltalán művészi, filozófiai reprezentációban.
Ma már a gyerekeknek van „hangja”, irodalma, jogai, a jogaikat képviselő ENSZ-szervezetük, mi több, egész iparágak épülnek a szórakoztatásukra / nevelésükre / öltöztetésükre / etetésükre / betegségeik gyógyítására. A gyerekek a művészetekre sem panaszkodhatnak, ezer és ezer elbeszélés próbálja megörökíteni „gyermeki nézőpontjukat”. A közvélemény pedig – a kiskorúak védelmét amolyan „humanista minimumként” definiálva – ma is a gyerekek elleni bűncselekményeket ítéli el a legsúlyosabban.
De ki definiálta ezt így? És ez a gyerekekkel való, nagyon lassan kialakuló együttérzés nem volt-e az újkorban képmutató? Hiszen lehetsz „keresztény”, miközben ünnepled a háborút, vagy  nevezheted magad „elvhű baloldalinak” a szegények kivégzése vagy megalázása, kifosztása (kelet-európai rendszerváltás) után is. Mindennek ellenére én úgy vélem, a gyerekekkel való szolidaritás  nem volt mindig teljességgel farizeus dolog. A XX. század elején számos veszélyhelyzetben lévő felnőtt férfi  fogadta el a Titanicon, hogy a gyerekeknek több joga van megmenekülni, mint neki. A gyerekekkel kapcsolatos „humanista minimumból” tehát következ(het)ett megmásíthatatlan következményekkel járó, konkrét cselekvés is.
Az európaiak „gyerekszeretetét”, érzelgősségét sokan, sokféleképp próbálták kihasználni. De mint a menekültválság bizonyítja, hiába. Nyugat-európai polgárok millióit jobban érdekli, hogy épül-e minaret Hamburgban (hogy örülnünk vagy siránkoznunk kell-e azon, hogy „vége a kereszténységnek”), mint az Európába tartó úton vagy épp Európában elveszett tinédzserek ügye. (Százezrekről van szó.) Másfelől meg épp a menekültválság, a gyerekük nélkül menekülő fiatal férfiak tömegeinek látványa szembesítette azzal Nyugat-Európát, hogy a gyerekszeretet egyáltalán nem nem valamiféle „közös emberi dolog”, és nem jellemző egyformán minden kultúrára.

De vajon tényleg létezhet-e gyerekek és felnőttek között érdekellentét?
A gyerekeket „kiszolgáló” iparágak óriási volumene, a gyerekek nézőpontját is tükröző művészet korában már-már bűn feltételezni, hogy a gyerekek és a felnőttek között valódi érdekellentét állhat fent.
Hiszen minden gyereknek az jó, ha a „szüleik elégedettek”. Minden gyereknek az a jó, ha „az édesanyja / édesapja kiteljesedhet”. Ez a felfogás legtöbbször a gyermeküket morálisan kizsigerelő mártír-anyák ellen irányul – de vajon a teljes érdekegység tételezése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy amolyan tartozéknak tekintsük a gyereket – a szülő meghosszabbított testének, idegrendszerének, érzékszervének. A gyereknek természetesen nem „jó” minden, ami a szüleinek. Mert többet kell aludnia, mert többet kell mozognia, mert nem bírja az alkoholt… Mindenkinek jár a teljes család (gyerekkel), de vajon egy csecsemő jól jár-e süketnéma vagy épp hetven éves örökbefogadó szülőkkel? És természetesen nemcsak a kapitalizmus teremthet alapvető érdekellentétet gyerek és szülő között (hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra), hanem a szexualitás is. A gyereknek nem ugyanaz , ami a felnőtteknek. A gyerekek és a felnőttek közötti érdekellentétek tagadása könnyen elvezethet a pedofília legalizálásához is.
A gyerekek jogait egy sóhivatal is képviseli az ENSZ-ben, a Save The Children világszervezet. Természetesen ez sem meri felvetni, hogy a gyerekek és a felnőttek között bármiféle érdekellentét létezhetne, és ugyan kikel a gyerekprostitúció és a gyerekmunka ellen, de például az abortusz vagy az örökbefogadás témáját nem meri megpiszkálni. Sok egyéb mellett hősiesen küzd a csecsemő-inkubátorok ellen, melyek nem kellőképp biztosítják a túlélő gyerekek „identitáshoz való jogát”.
Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jognak – például örökbefogadásnál – mindig a felnőttek (az erősebbek, az adózó és fogyasztó polgárok) érdekeit kell képviselni.
De akiknek nincs „érdeke”, annak nincs saját autonómiája, azaz „joga” sem. Csak amolyan díszítmény, mint a puttók a reneszánsz festményeken. Miközben a szülő természetesen korlátozhatja (és korlátozza is) a gyerek jogát, mikor úgy dönt, hogy gyermekének „mégiscsak” el kell mennie iskolába, „mégiscsak” be kell vennie a gyógyszert – de ha minden érdekellentétet viszonylagosnak tekintünk, akkor hol van a gyereknek bármiféle külön szabadsága, amit a szülőnek „mégiscsak” tisztelnie kéne?
A gyerekek költséges függelékké válását persze megkönnyíti az emberi szaporítószervek árucikké válása. Hiszen vehetsz petesejtet, hímivarsejtet, anyatejet, bérelhetsz magadnak méhet – a gyerek áruvá vált, amelyet a szegények „állítanak elő” a gazdagabbaknak. Mint a tyúk a tojást vagy a tehén a tejet. De mi az a különleges haszon, amivel a gyerek „birtoklása” kecsegtet? A régi rómaiak azért vásárolták meg és nevelték fel a rabszolgagyerekeket, hogy azok később a munkájukkal hasznot hajtsanak.
Ma viszont egy gyerek azonnali hasznot jelent. Rögtön meghálálja a törődést, szeretet ad. És micsoda presztízst jelent a gazdájának! A polgári beérkezettség, az intimitás, a család és a „jóemberség” látszatát.

Hosszú volt az út, míg a gyerek a „saját jogán” megjelent a gondolkodásban, a jogban és a művészetben. És az sem volt kevésbé göröngyös út, míg a gyerekek költséges (de kapitalista viszonyok közt könnyen beszerezhető) függelékké váltak, anyu vagy apu puszta idegnyúlványává, egy drága „protézissé”, melyet a szülei tizennyolc évig használhatnak.
De hogy védekezhetnek a gyerekek az efféle kapitalista tárgyiasítás ellen? Florina Illis A gyerekek háborúja című regényében a különféle társadalmi osztályokból származó gyerekek elfoglalnak egy vonatot, és háborút kezdenek a „felnőttekkel”. De ha nincs vonat, akkor mit kezdjenek a gyerekek, hogy védjék meg a saját autonómiájukat a szüleik világával, a gyermeki ártatlanságból is üzletet csináló felnőttekkel szemben?
Fura módon a dolog mégsem tűnik teljességgel lehetetlennek. A gyerekek „szórakoztatására” kitalált piaci gépezet egy csomó közösségi oldalt hozott létre, ahol gyerekek milliói léphetnek kapcsolatba más gyerekekkel.
Nem lehetetlen, hogy a következő forradalmat a közösségi oldalakon egymásra talált, a felnőttek gyámkodását, erőszakos marketing-akcióit lerázó kiskamaszok vívják majd „gondviselőikkel”, a felnőttekkel szemben.

 

Illusztráció: Franz von Stück: Meztelen fiú (részlet)

 

A maszkok szétosztásának mennyekben lefektetett szabályai

Én nem vagyok kelet-közép-európai.
A többi kelet-közép-európaival nem köt össze a közös nyelv. Csak a szokások, az érzékenység, a közös múlt, a szorongás. Emiatt aztán persze a világon mindenütt kelet-közép-európainak néznek. És nem is alaptalanul. Elutazom ösztöndíjjal Velencébe vagy Santiago de Compostelába, rögtön összebarátkozom az ott táborozó csehekkel, lengyelekkel, szlovénokkal, horvátokkal, és késhegyig menő vitákat folytatunk, hogy miben vagyunk mi mások.  Hogy miben különbözünk.
Nem osztom a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos előítéleteket sem. A világkereskedelem hajdani központjában, annyi találmány, innováció helyszínén, Velencében kutatva nem látom igazolhatónak Szűcs Jenő, a nyolcvanas évek illúzióit tükröző tézisét: a legtöbb újítás Nyugat-Európából származik. Azt sem látom be, hogy a bizánci hagyomány má rteljesen passzé  lenne. Lehet, hogy nem rokonszenves nekünk bizáncias intézmények személytelensége, uniformizáltsága, agyon-bürokratizáltsága – de aki figyeli már a mai Unió intézményeit, például a parlamentjét, az nem állíthatja, hogy ez egy teljesen  „idejétmúlt” hagyomány.
Kelet-Közép-Európa tehát bonyolult dolog. És nemcsak Kelet-Közép-Európában „lakozik”.  Lehetnék akár büszke kelet-közép-európai, de ami miatt én mégis idegenkedem tőlem, az a szeretetlensége.

Egy kelet-közép-európai is elismeri, hogy valaki jobban szeretheti Mozartnál Beethovent.  Elhiszi, hogy egyetlen Beethoven-rajongó sem fogja Mozart híveit géppuskával üldözni, nem „tör” a Mozart-szonáták betiltására, és még a Beethovent “túlságosan” szeretők sem akarják a Mozart-rajongókat lágerekbe zárni… De ez csak a zeneszerzőkre igaz. Ha a hazádat „túlságosan” szereted, akkor biztos meg akarod támadni a többi országot, és ha nem is vagy potenciális gyilkos, de bizonyosan elmaradott… bunkó, aki még nem is látott más országot. Ha a migránsokat „túlságosan” szereted, ha támogatod őket, ha teszel értük, akkor a magyarok életére törsz, el akarod venni az ő önbecsülésüket, kenyerüket, sőt a jövőjüket.
Ha a pirézeket szereted, akkor…
Szóval nálunk mindig baj van a szeretettel.
Mert a Mennyek országában pontosan le van fektetve milyen sorrendben kell szeretni az embereket.
És jaj annak, aki merészel ettől egy tapodtat eltérni!
Ez a legborzalmasabb kelet-közép-európai hagyomány: a „rendetlen” szeretet mögött támadó szándékot, gyűlöletet feltételezni. Mert a leleplezőknek többnyire semmilyen szeretet-élménye nincs.

Ezért életveszélyes Kelet-Közép-Európában bárki mellett állást foglalni. Túlságosan szeretni. Elfogultnak lenni.
Én nem foglalok állást az egynemű párok örökbefogadása mellett. Nem tudom, hogy „anya” vagy „apa” nélkül felnevelhető-e egészséges kisgyerek. Az én távolabbi ismeretségi körömben több homoszexuális pár nevel kisgyereket – mégpedig példaszerűen, szeretetben.  De megbízható statisztikák nincsenek. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt „elemi joga”, hogy teljes családban éljenek. Azt viszont kicsit problémásnak tartom, hogy a jog minden esetben (és nemcsak itt, az örökbefogadásnál) a felnőttek (szavazók, fogyasztók) jogait részesíti előnyben.  Ahogy azt is rettentő elítélendőnek tartom, milyen kevés szó esik a 2015-ben eltűnt gyerekek tömegeiről.
De a véleményemet persze nem merem úton-útfélen hangoztatni. Mert a végén valaki feláll a magyar parlamentben, és rám hivatkozva rikácsolni kezd, hogy az egynemű örökbefogadó párok mind gyerekgyilkosok, az őket támogatók pedig a magyarság kipusztításán „mesterkednek”. Egy másik pedig tüntetést szervezne az ablakom elé, hogy védje tőlem  a homoszexuálisok, a természetvédők, az akárkik jogait. De vajon joggal hivatkoznának-e rám?
Az ilyen – Kelet-Közép-Európában szokványosnak számító – elmeháborodottak képviselnek-e bárkit?
A gyerekeket például… A  homoszexuálisokat, a természetvédőket? Vagy ők csak valakik védelme nevében  gyűlölködnek?
Én mindenkit szeretek. Legjobban persze a gyerekeket. Ó, nem vagyok szent! Ez a nemes hitvallás rögtön szertefoszlik, ha felidegesítenek. Például a játszótéren.
De azért alázni, mert valaki valakit/valakiket túlságosan szeret?

Ez a kelet-közép-európaiakra jellemző ki kit szeret, akit nem kéne-játék a magyarországi maszkok elosztásánál érte el a felülmúlhatatlan csúcspontját. Rikácsolva számonkérni, mert valaki nem azokat szereti a legjobban, akiket én? Aztán a számonkérőt álnéven vírusként becsmérelni az „igazság” és „szeretet” nevében? Megtagadni tőle az emberi létezés jogát? Ésígytovább…  A szokott mederben. Ó, mennyire szégyellem, hogy Kelet-Közép-Európában születtem!

A maszkok szétosztásának egyébként tényleg megvannak a mennyekben lefektetett pontos szabályai.
Adj annak, aki rászorul! És ha mindenkinek nem adhatsz, adj annak, akit a legjobban szeretsz!
És viseld el, hogy mások nem azt, nem pontosan úgy, nem előírás szerint…

Egyesült Európa, 1937.

A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

Szabadság és rend: a narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben

Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?[1](1Sám 1, 1.8)
Sámuel édesapjának, Elkánának ez a három mondat jutott osztályrészül az Ószövetségben. Se születéséről, se haláláról, se „küzdelmeiről” nem tudunk meg többet. Ám ezek a vigasztalónak szánt rövid kérdések is – az Auerbach által is elemzett problematikus-egzisztenciális ábrázolás segítségével[2] – elénk állítanak egy karaktert, egy szeretetreméltóan önző és gyerekesen naiv férfit. Hogy a gyerekre áhítozó, a meddősége miatt megalázott Anna mit szólt ehhez, azt nem tudjuk meg[3].
Szólni valószínűleg nem is szólt semmit: az Ószövetség párbeszédei akármilyen drámaiak, gyakran nem szó szerinti értelemben vett dialógusok, hiszen egy kérdésre sokszor csak a másik fél évtizedekkel későbbi cselekedete felel –, Elkána szavai azonban már előrevetítik az Anna későbbi sorsában rejtőző feszültségeket. Anna Hélitől, a silói szentély papjától elszenvedett sérelmét (aki kezdetben nehezményezi, hogy Anna „magában” – azaz szerinte részegen – imádkozik[4]), és különös hálaénekét, amelyben a gyermek megszületését az Úr világtörténelmi tetteként, Istent pedig a Seregek uraként ünnepli.
Anna későbbi „válaszai”, az általa elindított történelmi folyamatok is különlegesek. A Héli pap dorgálását alázatosan fogadó Anna fia, Sámuel lesz az, aki által majd az Úr megüzeni Hélinek, hogy fiait eltörli a föld színéről, és új, „hűséges papot” támaszt magának. Anna hálaéneke, az Ószövetség egyik legerőteljesebb verses alkotása (1Sám 2, 1–10) is válasz – és pedig micsoda válasz! A gyermek születése kapcsán a költői én (a kontextus szerint tehát Anna) a Történelem Urának minden konvenciót felforgató forradalmi tevékenységéről beszél[5]. És talán prófétál is Izrael jövőjéről[6]. Ez a metaforaháló pedig segít értelmezni, hogy mért ilyen, női magazinba illő „meddő-nős történet” vezeti be Izrael királyságának és a prófétaság intézményének megszületését.
Mert a féltékenységekkel, ki nem mondható indulatokkal és vágyakkal teli női kisvilágot és a nagypolitikával, birodalmi játszmákkal érintkező férfias valóságot (amely szintén nem mentes a féltékenységektől és a ki nem mondható vágyaktól – – gondoljunk csak Dávid és Saul párharcára!) egy fontos mozzanat köti össze: a költészet és a szavak valóságteremtő erejébe vetett hit.  Dávid nemcsak király, hanem költő is – Sámuel könyveiben Izrael, a nemzetállam és a költészet megalapítása egybeesik.
De Dávid királlyal ellentétben Anna és Elkána mégiscsak az üdvtörténet mellékszereplői. Bár nem vérrokonai Dávidnak, ám történetük mégiscsak a nemzés, a Mózes után következő, nagy próféta, Sámuel révén kapcsolódik a „Dávid-ház” felemelkedéséhez. Az ószövetségi szereplők többségének csak az „actus” biztosít halhatatlanságot – nemcsak abban az értelemben, hogy a nemiség révén lépnek át valamiféle öröklétbe (a Jób könyve is mégcsak ilyen „genetikai örökkévalóságot” ismer), hanem mert a párválasztás teszi őket individuumokká. És ez egybevág a népmesei-mitológiai gondolkodással, ahol a hősökkel már semmi érdekes nem történik, miután elnyerik a királylányt, és személyes sorsuk feloldódik egy hetedhét országra szóló lakodalomban – csak az Ószövetségben a „végpont” nem a mennyegző, hanem a fiúörökös születése. Ez a mitikus szemlélet amúgy ellentétes a posztmodern, mágikus realista családregények, például a Száz év magány individuum-felfogásával: a Buendíák az ismétlődő nevek, a vérfertőzés révén és a jövendölések révén a család, az „örökös ismétlődés” foglyai lesznek: a szexualitás nem beteljesíti az egyéniségüket, hanem kioltja azt, ami bennük egyedi és összetéveszthetetlen[7]. (Az első Buendíák jellegtelenné kopott, egyéni vonásaiból lesz az „aurelianóság”, a „josé-arcadióság”, amelyek legyengített vírusokként keringenek a későbbi nemzedékek szervezetében. Az örökölt hagyományt, ahogy az örökölt rögeszméket, szerelmeket és személyiségjegyeket koloncként adják tovább.)

Ha a bibliai „történet” amolyan óriási családregénynek látjuk, ami Dávid és Jézus elő– vagy család-történeteként mutatja be a zsidó és világtörténelmet, akkor persze csak a Szentírás „felületes”, betű szerinti olvasatáig jutunk. De nem vagyunk-e nagyon földhözragadt értelmezők, ha erről sem feledkezünk meg, és ha úgy véljük, hogy a különféle jelentésrétegek egymásba-kapcsolása is a kinyilatkoztatás lényegét érintő kérdések közé tartozik? Ha a Szentírás narratív sémáit nemcsak „héjnak”, hanem formának vagy sajátos jelentésalkotásnak tekintjük, amely képes teológiai összefüggéseket sugalmazni?
Mert nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a változatos, az ok-okozatiság bizonyosságát hirdető szerelmi- és születés-történetek Jézus feltámadása után egycsapásra véget érnek. Az Apostolok cselekedeteiben már egy egészen másfajta ember jelenik meg – egy „új ember” –, akinek már nincs szüksége feleségre, szülőkre, nemzetségtáblára, a házasságban való „föltárulkozásra”, hogy másokkal összetéveszthetetlen legyen[8]. Ennek alapján úgy gondolhatjuk, hogy az élet továbbadásának a vágya a Bibliában nem az ember teremtményi kiszolgáltatottságából fakad, nem valami ösztönös imperatívusz, és nem is a szenvedéshez vagy a szabadsághoz hasonló par exellence jellemzője az emberi létezésnek. Az évszázadokon átívelő „élet-vonalnak” ugyanis egyetlen személyben, a Messiásban beteljesedő, konkrét célja van. Hogy az önmagát vőlegényként is kijelentő Jézus – aki legelső csodáját épp egy menyegzőn teljesíti be – megalkothassa az új szövetséget.
Ilyen értelemben számos ószövetségi szerelmespár a vőlegény és a menyasszony előképe. De ha Ruth és Bóáz történetében például csak a kiválasztott nép és a Teremtő szerelmének allegóriáját látjuk, vagy a moábitáknak tett politikai gesztus vagy akár az első halachikus betérés[9] dokumentumaként olvassuk, akkor nem érthetjük meg Mária és József viszonyának különösségét vagy akár fenségesség és humor egészen különös, csak a Bibliára jellemző összekapcsolódását sem. Mert Bóáz nemcsak nagylelkű és bölcs patriarcha, aki majd úgy ereszkedik le Ruthoz, vagyis az idegenhez (vagy „a bennünk élő idegenhez”[10]), aki majd úgy hívja el, miképpen az Úr Ábrahámot. A fiatal béresei és a szép „szemfelszedőnő” füle hallatára a szántó szélén ágáló, a tűző napon a szolgái füle hallatára szónoklatot tartó koros parasztgazda nemcsak a Magvető előképe[11], hanem humoros figura is, aki komolykodva próbálja társadalmi tekintélyét és érzelmi megindultságát összeegyeztetni. (Az elveszett bárány miatt csapot-papot hátrahagyó Jó pásztorhoz hasonlóan a szeretet esztelenségét is példázva.) Ám ami retorikailag már-már kibékíthetetlennek tűnik, az a narráció szintjén hogy simul egybe mégis? Hogy lehetséges, hogy a fenségesség és a humor a Ruth könyvében nem oltja ki egymást? Hogy Ruth anyósának praktikái mégsem teljesen nevetségesek? A Bóázt kacérkodva meghódító Ruth lehetne éppen vígjátékian kacér fiatalasszony, de egyáltalán nem az – minden megnyilvánulásából visszafogott szerénység és konok méltóság árad. Személyisége nem zárja ki a történet betű szerinti értelmezését (a „férjfogós verziót”), de lehetővé teszi, hogy a történetben másféle értelmet is lássunk. Ruth több is, más is, mint amit a „helyzet” megkövetel, de ez a többlet, ez a már-már tanítványi eltökéltség és odaadás csak az Ószövetségre jellemző mitikus ismétlések, a szerelem és a gyerekszülés révén teljesedhet ki.
De Ruth konoksága még ezen túl is elképesztő. És ennek hangsúlyozása felesleges is a cselekmény szempontjából. Ruth sokat beszél – áradozva, jóízűen – de szinte sohasem reagál anyósának és Bóáznak az érzelmi állapotára, Naomi sirámaira és Bóáz dícséreteire és lelkendezésére. Idegen tőle minden praktika és ravasz előrelátás (engedelmes, de nem „praktikus”, mondhatnánk), és végig úgy viselkedik, mintha valami örökös jelenben élne. Ő az, aki nem vár semmit, nem törekszik semmire. Mintha gyermek vagy házasság nélkül is benne lenne Isten idejében.
Az „életvonal”, a gyereknemzés narratív sémája természetesen csak állandóan módosulva, nemzedékről-nemzedékre változva maradhatott, hogy József és Mária frigyében, az „utolsó” gyerekszüléshez vezető, mindent beteljesítő férfi-nő szövetségben már a pörgő dialógusokba torkolló, hangos feltárulkozás is elmaradjon: „Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1.19). A nász valamifajta némaságba torkollik – és itt a titok, az elhallgatás az egyetlen „igaz emberhez” méltó cselekvés. De mi is az, amit a Biblia egyik leghallgatagabb szereplője, József „végiggondol”, vagy forgat a szívében? Hiszen a Tóra a házasságtörő nők büntetéséről világosan és egyértelműen rendelkezik. Istenfélő hívő hogyan is merészeli a Törvényt gondolatban felülbírálni? De titok és személyesség nélkül létezhetne a szeretet esztelensége? Ez a „fontolgatásban” kifejeződő belső szabadság talán amolyan próbatétel lenne? Mert mintha Bóáz tirádáihoz hasonlóan ez a jelentőségteljes hallgatás is a szeretet esztelenségét példázná?
Utaltunk már a posztmodern családregényekre, ahol a genealógia rögzíti az egyén családnak és szokásoknak való alávetettségét, a maradéktalan diadalt az individuum felett. (hiszen a legtöbb modern és posztmodern családregény amolyan hanyatláás-történet.) A Biblia „családtörténeteiben” viszont másféle mozgást figyelhetünk meg: a csodálatos születések kapcsán épp valamifajta közvetlenségnek és rendkívüliségnek, a társadalmi rend és a szokások felforgatásának vagyunk tanúi. A csodálatos születések révén Isten közvetlenül szól bele a történelembe. (Szól bele – miközben a vér szerinti apa, Keresztelő Szent János apja, Zakariás a gyerek megszületéséig megnémul.) És talán ez is magyarázza, hogy a Bibliában miért három nagy próféta, Sámuel, Mózes és Keresztelő Szent János csodálatos születéséről értesülünk kimerítő részletességgel. A gyerekszülés – ahogy Anna, az Istenhez közvetlenül szóló költő beszél róla – Isten közvetlen beavatkozása az emberi történelembe, nem a szokás vagy a Törvény megerősítése. Úgy is mondhatnánk, Isten nyíltan csak a szavak és születések révén avatkozik a történelembe.
Ezt már Dávid genealógiája is igazolja. Naomi azért keres férjet Ruth születendő gyermekének, hogy halott fiai, Mahlón és Kiljón neve „ne vesszen el”, ne hulljon ki az emlékezetből. A levirátus intézménye szerint tehát Ruth születendő gyermekének apjaként valamelyik fiú nevét kéne feltüntetni, hiszen Bóáz – a Tóra rendelkezéseinek megfelelően – semmi mást nem tesz, csak őket helyettesíti.
De Dávid családfáján, ezen az isteni dicsőségtáblán nem Naomi halott gyermeke, Mahlón, hanem – a szokással és a Törvénnyel ellenkezve – Bóáz neve szerepel.

[1] Az idézetek a protestáns új fordítású, revideált Bibliából valók.
[2] Eric Auerbach: Odüsszeusz sebhelye, in Mimézis, ford. Kardos Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985., 5-26.
[3] A Talmud és a Midrás feladata a zsidó hagyományban a mindenkori párbeszédek közötti űrt kitölteni, a történteket „magyarázni”, és ezzel – akaratlanul is – az Írás drámai erejét gyengíteni.
[4] Erről a konfliktusról ld. Bánki Éva: Szavak, költészet, hatalom – Nőköltők az Ószövetségben: http://ujnautilus.info/szavak-kolteszet-hatalom-nokoltok-az-oszovetsegben
[5] Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 306.
[6] A Talmud Annát a „hét prófétanő” között tartja számon. (Megilla, 14 a)
[7] Bényei Tamás: A családfa mint kód: névadás és genealógia a Száz év magányban, in  Filológiai Közlöny 42.2, 1996. 148-54.
[8] Bánki Éva: Az „idő angyala” és az apostolok cselekedetei, in Napút, 2010/5, 23-27.
[9] Naftali Kraus: Nők a Bibliában és a Talmudban, PolgART Kiadó, Budapest, 2005. 190.
[10] Julia Kristeva: A választott nép és az idegenség választása, in Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert, Napkút Kiadó, Bp., 2010.
[11] Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, II. kiad., Pápai Református teológiai Akadémia, Pápa, 2005. Egeresi László Sándor: Ruth könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

 

Illusztráció: Gauguin: Jákob harca az angyallal

Marika a szabadban /Karanténtárca/

Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? –  kérdezem.
– Hamis –  mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.

Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.

Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.