Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötete Szépíró-díjas lett. Versei Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. Térey-ösztöndíjas, jelenleg Budapesten él.

A galagonya színeváltozásai – a trubadúroktól Weöres Sándorig (a galagonya-motívum hatástörténetéhez)

A Weöres Sándor emlékezetes gyerekversében szereplő galagonya a középkori udvari líra egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák mind fehérek voltak) megidézi a trubadúrok tavaszának ártatlanságát, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát. Mint birtokhatárokat kijelölő cserje, divatos „sövényvirág” az emberi sors határhelyzeteit (búcsú, beteljesülés) is jelképezheti. De a nevezetes szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták[1].

A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve.
[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? Édes Istenem!

……………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[3] Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák„sorsát”[4].

Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e?
Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) sehol nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba[5].  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[6].

Noha a provanszál galagonyák nem „változnak át” növényből emberré Weöres galagonya-lányához hasonlóan, de persze változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[7]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                    /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, vagyis újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk nála is valamiféle „trubadúros” tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus inverz tükrét kapjuk[8]. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[9]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája (a magyar költő esetében nyilván nem beszélhetünk tudatos motívum-átvételről) vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével a provanszál Bertran de Born[10].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túl fehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.
Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik.
Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weöres-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.

Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[11] trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[12]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre kell hagyatkoznunk.
Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[13]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[14]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[15].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani.

De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (ahogy Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

(Nyomtatott megjelenés: Magyar művészet. 2025/IV.)

[1] Mint közismert, Ovidiusnál Ianus galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel jutalmazza az egyik a szerelemre kényszerített nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
(Az antik és kora középkori galagonyákról ld. még: Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 2008. V. 23., 55-70.)

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.)

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzék.

[6] Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10] Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de BornAix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[13] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[14] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[15] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.

„Én” és „mi” Csontos Márta Intézményesített lélek c. kötetének verseiben

Northrop Frye óta nem kevés tanulmány született a Biblia irodalmiságáról. Többen gondolják (gondoljuk) úgy, hogy nemcsak irodalmi műfajok nyomai találhatók a bibliai könyvekben, hanem az irodalmi kifejezés a Szentírás egyfajta létmódja, amely elválaszthatatlan a kinyilatkoztatástól.
Miért érezzük például, hogy Jézus költőként szól hozzánk? Semmiképp sem azért, mert a beszédei költőiek („díszesek”) a szó mindennapi értelemben – először épp látszólagos egyszerűségük nyűgöz le. Sallangtalannak hat ez a beszédmód, miközben messze nem együgyű (vagy egy-ügyű), néhány példázata, „mondása” koanként vagy abszurd költeményként is olvasható. Jézus arra is képes, hogy saját beszédhelyzetét kifordítsa: egyik példázatában például arról beszél, hogy a jó pásztor ott hagyja a nyáját, hogy az elveszett bárány nyomába eredjen. A földművelőkből és állattenyésztőkből álló hallgatóság nyilván pontosan tudta, hogy a megbízható, jó pásztor egyáltalán nem ilyen – egyedül az Úr az, akinek minden elveszett jószág a legfontosabb és az egyetlen. A példabeszéd abszurd kiindulópontja (hát ilyen a jó pásztor, ugye)  rávilágít az emberi és az isteni dimenzió különbözőségére.
Jézus kinyilatkozásai rendkívüli (költői) módon rétegzettek, ő minden mondatában valódi meglepetéssel szolgál. Ám a „kinyilatkoztatás”, mint beszédmód mára annyira elcsépelt és egyhangú lett, hogy – nem alaptalanul – ez lett a mai köznyelvben a dagályos nagyotmondás, az öntetszelgő butaság metaforája. Persze a költői beszéd a XX. században sem kerülheti el a „mindenkihez szólás” ünnepélyességét. Gondoljunk csak egy nagyon személyes költő, József Attila egyik híres sorára: Légy fegyelmezett! Vajon ki mondja ezt? Kit idéz, kinek-minek a nevében beszél a költő? És mit kéne tudnunk róla?

Az autofikciós megszólalás népszerűsége miatt a kortárs lírára persze kevésbé jellemző a beszédmódokkal való ilyenféle kísérletezés. Mintha soha nem találnánk a kiutat önmagunkból, mintha ezek a mai költemények amolyan lírai szelfik, autogrammok lennének. Csontos Márta verseinek egyik különlegessége, hogy egyáltalán nem ismerhetjük meg belőle a versek szerzőjét. Nem mintha Csontos különösebben rejtőzködő vagy szemérmes költő lenne vagy akár a Pessoa-féle többszólamúsággal (megsokszorozott énnel, szerepjátékkal) kísérletezne. Vérbeli lírai költészet az övé, de nem az önkifejezés, a szerző „megmutatása”, a lírai személyesség újfajta kimunkálása a verseinek az igazi tétje, hanem – én úgy látom – a közösségi beszédmód újrakonstruálása. Bár Csontos is gyakran alkalmazza az E/2-es beszédmódot (pl. az Intézményesített lélek Torlaszok közt ciklusában), de én Lajtos Nórával ellentétben (https://tiszatajonline.hu/irodalom/akinek-ajkain-elhal-a-bibliai-jeremiad ) nem igazán hiszem, hogy akár ezek valódi önmegszólító versek lennének. Mintha a „te” helyett Csontos mindvégig a „ti”-hez beszélne. Ez a legerősebben talán Tájkép csata után, 2023 c. remek versben érezhető. A tanító szándék itt nagyon szemléletes módon hangsúlyosabb a vallomásosságnál.

 

A kötet harmadik ciklusában megjelennek elmúlással, öregedéssel kapcsolatos megejtően bensőséges hangulatú versek. Az elmúlásra, a test elkopására való reflexió első pillantásra roppant személyesnek hat.

mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset
.
(Mélysötét)

Ám nemcsak a lírai tudósítás méltóságteljes távolságtartása miatt érezhetjük ezt is egyfajta közösségi állapotképnek, egy kultúra hanyatlását, lassú elöregedését bemutató, szépen kimunkált példázatnak. A költeményben az „én” mögött szinte azonnal megkonstruálódik a „mi” is – és ezzel nem veszít, hanem nyer a költemény.

A szakralitás természetesen igen gyakran megidéződik ebben a költészetben, de Csontostól mi sem áll távolabb, mint az Ószövetség jellegzetes közösséghez forduló beszédmódja, a szaggatott felkiáltásokkal és ismétlésekkel a hallgatóságot „bombázó” prófétai hevület, bár azért az Ady-féle „ostorozós hagyomány” is megvillan az első ciklus verseiben. Ám nemcsak Csontos szelíd iróniája, hanem markánsan hangsúlyos nézőpontváltásai, paradoxonokban gazdag lírai megszólalásai is inkább az Újszövetség beszédmódjára emlékeztetnek. Több költeményéből egy-egy koan is kibontható lenne. Én mindenképpen a sűrítésben, a példázatos beszédmód megerősítésében látnám ennek a költészetnek továbbfejlődési lehetőségét.
Több kritikus (Lajtos Nóra, Fabulya Andrea) felhívta a figyelmet, hogy képiségben milyen gazdag költészet ez. Mindezzel egyetértve azt azért kiemelném, hogy Csontos legszemléletesebb képei szinte mind a nyelv válságára, a költészet, a vallomásosság lehetetlenségére vonatkoznak. A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe (Intézményesített lélek); A „testemből / kilúgozom az elégiát (Romlott gyönyör); már foglaltak mind a szavak (Mindenszenteki elégia); a versekben megvadultak a metaforák; hieroglifák keringtek a szélben (Elsivatagosodás); ráadásul megöregedett szóként néz szembe a pusztulással a költő (Elsivatagosodás).
Ez persze annak is a felismerése, hogy az autofikciót vagy az igazi vallomást megalapozó hitelességről vagy személyességről (ld. az Intézményesített lélek kötetcímet) a XXI. század elején már nem igazán beszélhetünk. A közvetlenség elveszett, valóság és érintés között túl hosszú a várakozás, mondja Csontos remek Mélysötét című versében.
Újra kéne tanulnunk hát az egyszerűséget és közvetlenséget.
Meglehet, ez is Csontos Márta költészetének egyik üzenete.

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

Illusztráció: Paul Klee

Apjalánya (részlet)

Hetvenöt év múlva, 1989-ben az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, de már nem ment. A zene meghalt a torkukban.
A dallamot, az ütemet senki sem tudta.
Ami azért is furcsa, mert hiszen a kilencvenes évek elitje magát költőnek, írónak, történésznek, bölcsésznek, szabadgondolkodónak nevezte. És közben épp a mindent és mindenkit elragadó érzület, a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból. A falvakban bezártak a művelődési házak – ne pocsékoljuk a villanyt feleslegesen, a fűtésről nem is beszélve. Kanizsán megszűntek a társadalmi eseménynek számító hangversenyek, a filmklub, a galéria érdeklődés hiányában bezárt, ezt hamarosan követte az „igazi mozi” is. Kávéház? Ugyan! Otthon is lehet kávét inni. Miért dobjuk ki a moziért a pénzt, ha otthon, alsógatyában is lehet filmeket nézni? Piedonét lehet élvezni a hálószobában is. Sőt, úgy az igazi. Az emberek agykontrollra jártak, horoszkópokat csináltattak, kristályokból olvasták ki a jövőt, csalánt és más csodabogyókat gyűjtöttek a teájukhoz, amit magányosan, a konyha sarkában állva kortyolgattak el. Legalább nem kell vesződni a terítéssel. Az a sok koleszterin! Mire jó az? Reménykedtek benne, hogy egyszer csak jobb lesz. Vagy valami lesz.
Apámnak próbáltam elmagyarázni, hogy van kultúra, csak itt „lent” nem értik. Pesten pezseg az élet, forradalmasítják a regényt és a költészetet, kísérleteznek… egyre csak kísérleteznek. Igazamat bizonyítandó irodalmi folyóiratokat mutogattam apámnak, Pesten elrángattam egy kísérleti színházba, de apám nem sok érdeklődést mutatott. Vele eddig már túl sokat kísérleteztek. Csirkefej? Ugyan! Ő aztán nem akarja kinevetni a prolikat. Nekik is tenger bajuk van, inkább együttérezne velük, ha azt még szabad. Azon is felháborodott, mikor az egyik irodalmi lapot ottfelejtettem a lakásban. Egy vasárnap unalmában tényleg beleolvasgatott, és elszörnyedt azon, ki kit utál, kit miért kell elfelejteni, ki az, aki nem vagy nem úgy trendi… Ez lenne az a nagy kultúra? Pfuj, én nem szeretem a lincseléseket, főleg nem a saját házamban, mondta a telefonba.
Apám persze túlzott: nem is volt háza, egy hatvannégy négyzetméteres, anyai nagyapám által vásárolt OTP-lakásban lakott egész életében. Két és fél szoba, akkora konyha, hogy megfordulni sem lehet benne (csak csendben „matekozni”). És akkoriban nem is lincseltek, hiszen nálunk – mint köztudott – vér nélkül folyt a rendszerváltás, mindenki úgy és akkor halt meg, úgy bújt el szégyenében, ahogy akart vagy ahogy a sors hozta. Az igazsággal és más hazugsággal betemetve. Szennyes ágyneműben, a kisszobában, egy ezoterikus tanfolyamról hazajövet, a barátnőjével reikizve, vagy a szőlőjében magányosan bort vagy pálinkát kortyolgatva. Besározva vagy elfelejtve, de békésen. Még az öngyilkosok is, szelíden, csendben, ámbár „tragikus hirtelenséggel” – jobb a csend, nemde? Apám, aki világéletében kisközösségekben élt, akinek a sorsa az arcára volt írva, már attól fizikai fájdalmat érzett, ha valakit a jelenlétében a földbe döngöltek. Vagy csak besároztak, leoltottak, helyretettek, kioktattak, a fejébe verték, hogy hány méter az előre… Biztos sok hibája volt annak a Zemplén Győzőnek és Csáth Gézának, de ők mikor tettek volna ilyet?
Mikor tettek volna ilyet?
Apád egy Ábel, mondta a háta mögött anyám. Az biztos, hogy nem neki találták ki a közéletet. A pofozkodásokat, a felfordulást, a nagy vircsaftot, ahogy anyám a politikát nevezte.

Ám életében egyszer apám is kilépett a rivaldafénybe, a „vircsaftba”, a nagypolitika színpadára, mikor helyettesített valakit egy SZDSZ-es küldöttgyűlésen.
A Pistit már nyugdíjazták, mondogatták a városban, szabadon lófrál, ideje, mint a tenger, igazán elmehetne és körülnézhetne helyettük. Ha olyan kedve van, még jegyzetelhetne is, ő legalább nem hazudik, mint az újságírók. Apám el is ment egyetlen napra „helyettesíteni” – ő, ugyebár, soha nem volt igazi.
Akkoriban már fájt a szíve, de három és fél órát döcögött a vonattal. Megette anyám szendvicseit, lecsöpögtette a nyakkendőjét, leette a legjobb ballonkabátját, elvesztette a legjobb sálját, és közben meghallgatta egy látásból ismert keszthelyi doktornő – micsoda Mozart-rajongó! – összes búját-baját. Ezzel a hölggyel később találkoztam, elragadó úriembernek nevezte apámat… csak valahogy olyan kopottasnak. Mintha egész úton szomorú lett volna.
Apám berobogott a Délibe, megivott egy kávét, aztán felkészült a „nagy vircsaftra”. Ám nem tudom, végül alkalma nyílt-e a polgárias, jó életről beszédet mondani a küldöttgyűlésen, a párt fejesei elé tárni a kanizsai ipartestületi székház átalakításának fájdalmasan bonyolult, ám társadalmilag felettébb fontos ügyét, vagy akár a Budapest–Zágráb–Fiume vasútvonal és a polgári társas élet jelentőségéről szónoklatot tartani… Egyáltalán volt-e ezen a küldöttgyűlésen valaki, aki egy kopottas nagykanizsai anyagbeszerzővel szóba akart volna ereszkedni. A „vircsaftot” sűrű homály fedi, apám senkinek nem mesélt róla semmit.
Anyám mindenesetre aznap délután táviratban kirendelt engem a Déli pályaudvarra, hogy megnézzem, apám rendesen felszáll-e az „éjszakai személyre”, mely a leghalálosabb órában – hajnali fél háromkor – ér majd Kanizsára. Anyámat felhívtam az alattunk lakó szomszéd, Anikó néni telefonján, morogtam neki, hogy mégis mit képzel, rengeteg dolgom van, nem vagyok bébiszitter, és egyáltalán. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb dolgom. Tar Sándor novelláit olvasgattam a kollégiumban.
Anyámat a rengeteg dolgom nem hatotta meg. Micsoda őrület ez az egész, sóhajtozott a telefonban. A politika az ugribugriknak való, a fiataloknak, akiknek se ingük, se gatyájuk, akik ráérnek reggeltől estig handabandázni. Úgy tenni, mintha. Mintha számítana, hogy mit gondolnak. No de belekeveredni ilyesmibe vén fejjel! Inkább focimeccsre vagy moziba menne! De ha már apád vén fejjel bolondot akar csinálni magából, ő nem bánja, csak jusson haza épségben.
Anyám nemcsak apám lelkesedést tartotta nevetségesnek, hanem az egész „ugrándozást” is. Hogy úgy teszünk, mintha lehetne a dolgokba beleszólásunk. Pedig senki nem adja ki a kezéből a hatalmat önként, örömmel. A síneket egyszer már lefektették. Bárki láthatja, hogy ma is ugyanott vannak, mint régen. És nekünk nincs más dolgunk, mint ezeken végigzakatolni. Vigyázni egymásra, és ép ésszel kibírni az egészet.
Vén fej! Nézegettem a pályaudvari büfé előtt ezt a rendetlen, fáradt bácsikát, aki az utasok közt botladozva ügyetlenül próbálja takargatni a nyakkendőjén a paradicsomfoltot. Utasok! Éjjel tizenegykor alig lézengtek itt valódi utasok! Reménytelenül, kimondhatatlanul sötét volt, a mögöttünk elnyúló Vérmező már réges-rég elnyelt minden fényt. Talán a titokzatos Esztert és szegény apám összes szabadulási kísérletét is. A ködben imbolygó fények közt most viaszos arcú szerencsétlenek próbáltak egymásba vagy egy-egy üveg borba megkapaszkodni. Apámnak, Kanizsa legszebb fiatalemberének is fehéres-kékes, furcsán viaszos volt az arca, és ha nincs a feje búbjára tolva az idétlen napszemüvege – az a bizonyos, amit a lellei parkolóban találtunk –, talán meg sem ismerem.
Hogy vagy?
Ó, Évikém! Hát én nagyon jól vagyok.
Még rengeteg időnk volt – mint azt a karórámra sandítva, kétségbeesve megállapítottam. De micsoda szerencse, hogy annyira szeret beszélni! Ám nem a küldöttgyűlésről beszélt – apám soha semmiről-senkiről nem szeretett rosszat mondani –, hanem a legelső pesti utazásáról, mikor egy évvel a háború után feltették a vonatra. Hogyan vitték ki az állomásra, arra már nem is emlékszik. Mint a többi beteg gyereket, késő este feltették, hajnalban meg levették a vonatról. Akkor azt hitte, belehal a kínokba, és hogy soha, de soha nem lesz vége az éjszakának. Rettenetesen fájt a lába, és még valamije… hogy mije még, arról sem akkor, sem máskor nem beszélt. De azt most kibökte, hogy attól félt, a vonat meg sem áll vele Lengyelországig.
Lengyelországig?, kérdeztem.
Minden szó valamilyen körülményre vonatkozik, még az állítmány is. Értelmezhetetlen önmagában.
Hálókocsi? Ugyan! Akkoriban még fapadok voltak a másodosztályon, mesélte apám, ő kapott az anyukájától egy plédet és kispárnát, hogy valamennyit tudjon aludni. Csak hunyd le szépen a szemed, és ne gondolj semmi rosszra! És viselkedj jól, kisfiam! Fájdalomcsillapító? Kinek lett volna a háború után fájdalomcsillapítója? Fájt az egész világ, de ki törődött vele. Egy fájdalomcsillapítás létezett: nem szabad gondolni a rosszra.
A kispárnát egy részeg jutasi őrmester – most hallottam először ezt a szókapcsolatot – Székesfehérvárnál elvette tőle. Csak egy pillanatra add ide, kisfiam, megnézem, mi van benne, aztán hozom is vissza. A részeg őrmestert Siófok és Fehérvár között lelökték a vonatról. De hiszen mindegy is volt, apám egész úton le sem tudta hunyni a szemét a fájdalomtól. Csonthártyagyulladás, ez már csak ilyen, mondták Pesten az orvosok.
Az édesanyja, Irén mama persze küldött egy levelet a nővérééknek, Adél néniéknek az Alkotás útra de senki sem tudta, hogy megkapták-e, és végül jön-e valaki ide, a Délibe, hogy őt leszedje. A kalauz úgy mesélte, van egy rendőr a pályaudvaron, neki az a dolga, hogy összeszedje a gyerekeket. Senki nem merte elképzelni, mi lesz azokkal, akikért nem jelentkeznek.
Ó! Én azt hittem, békésen végigaludtad az egész utat, mondtam.
Talán, jegyezte meg apám. Végigaludtam. És azóta nem is ébredtem fel.
Olyan viharvert és csalódott volt, hogy bár beállt a csend, már nem volt miről beszélnünk, nem mertem megkérdezni tőle, hogy is sikerült a nagy tanácskozás. Pedig máskor szívesen kajánkodtam vele. No de melyik tanáromról vagy barátomról hittem volna el, hogy szívesen szóba áll egy ilyen dzsörzénadrágos, lesajnált bácsival? Egy ilyen viharvert öregúrral, aki szeret esténként a szép életről és a szabadságról beszélgetni, nagy álma Trieszt és Fiume, kedvenc írója Jókai, és egy méltó módon felszerelt klubhelyiséggel kívánja a nemzetközi progresszió ügyét előmozdítani.
Egy kis konyak a kávéba? Jöhet, nem bánom. A bécsi szelet után mindig jólesik.
Homályosan éreztem, hogy jobb lenne, ha marasztalnám, ha valahogy becsempészném a kollégiumba – elég sokszor kijátszottuk a portásokat, és hívtunk fiúkat a szobánkba –, vagy legalább megkérdezem az egyik pesti barátomat, nincs-e valami félreeső zug, ahol apám eltölthetné az éjszakát. Úgy látom, nagyon nincs jól, apukám, az igazat megmondva, rettentő ramatyul van, a szívével már régóta bajok vannak. Azért nem tettem, azért nem hívtam senkit, mert a vágányok környékén nem volt telefonfülke, és mert mindenképp szabadulni is akartam tőle. Este dolgom volt. Vagyis nem volt semmi dolgom, de dologtalankodni egyedül akartam. És a szívem mélyén nagyon szégyelltem.
Menjen csak! Egye le, igya le magát! Aludja el magát! Mit bánom én? Szenderegjen csak a halálosan fekete vagy a becsapódó fényektől lucskos ablakok között, a bűntudattól ragadós, lemoshatatlanul mocskos műbőr üléseken, az állomások közt fel-fel riadva gondoljon csak a vízbe fúlt debreceni gyerekekre, vagy az osztálytársaira, akik 1944-ben egy másik vonatra szálltak fel, egy úgynevezett rossz vonatra – az összes nyavalyás, szánalmas titkára, amit nem osztott meg velem. Remélhetőleg végül szerencséje lesz, és talál valami taxit a kanizsai állomáson. Vagy anyám, az utolérhetetlen, addig kitalál valamit. Odaküld egy lúzert, egy munkanélküli kollégát, hogy fuvarozza haza.
Kicsit fáztam, a cipőm is szorított, de persze makkegészségesnek, életerősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Egyetlen félelmem az volt, hogy apám elvárja, hogy ácsorogjak mellette engedelmesen, míg el nem indul a vonat. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy harminckét év múlva a tulajdon sejtjeim fellázadnak, felismerik saját, halálos törvényeiket, és az elpusztításomra szövetkeznek. Hogy egyszer majd én is úgy reszketek a halálfélelemtől, ahogy ő reszketett előttem. Hogy majd én is sápadt és szánalomra méltó, sőt „viaszos” leszek. Pedig a sejtjeim, az én láthatatlan, hűségesnek hitt, apámtól örökölt, aprócska építőköveim először talán épp ezen a budapesti peronon lázadtak fel. Ezekben a percekben, mikor apámat „elengedtem”. Mikor rákkal diagnosztizáltak, majdnem annyi idős voltam, mint apám, amikor elindult az utolsó útjára.
Soha nem hittem volna. De annyira nyomorúságos volt ez az imbolygó részegekkel teli, éjszakai pályaudvar, hogy egyszer csak megsajnáltam mindkettőnket.
Arra emlékszel, hogyan utazott Fülig Jimmy a Honolulu-Staron?, kérdeztem tőle.
Apám arca végre felderült.
Hát persze! Fülig Jimmy felváltva volt José, a pincér és Wilson Hutchins, a fűtő. Azt hitte, így elrejtőzhet. És senki sem veszi észre, hogy ő két ember. Mit csináljak, ha olyan élénk utasok vannak itt?
Azért az sem lehetett egy fényűző utazás, tettem hozzá. Olyan álmos volt szegény Jimmy, a nagy átváltozóművész, hogy meg kellett mérgezni a hajó utasait. Hogy is mondta? Túlságosan eleven mindenki ezen a hajón.
Álomkór, mormolta apám. Álomkór, hát persze. Csak nehogy a végén aztán én is Triesztben vagy Velencében, a Canal Grandén ébredjek fel.
Megnyugtattam, erre semmi esélye. Ez csak egy rémes személyvonat, kicsi, füstös, köhögős, nem megy Triesztbe vagy Velencébe, belehalna, ha külföldre kellene mennie. Öreg igásló. Lerogy a semmi szélén, a kanizsai állomáson, és csendben kifújja magát. A mi városunk már nem is Kanizsa. Csak Licsipancs, a nem létező pástétomsütő városa. Nem hozzánk utaznak a titkos koronahercegek, a nemzetközi hamiskártyások vagy a Nobel-díjas szélhámosok.
Apám fáradtan rám kacsintott, én meg reménykedtem, hogy nem várja, hogy itt szobrozzak az indulásig, és hülye viccekkel szórakoztassam. Licsipancs így, Licsipancs úgy. Még be sem érkezett a mozdony, de nekem már szorított a cipőm, és rettenetes mehetnékem volt. Csak érjem el az utolsó metrót! A vonat körül lassan már szállingóztak az utasok, tétova, sehova nem tartozó emberek, a rossz kabátok alá rejtett borosüvegekkel, óvatosan mindig a hátuk mögé pislantva – talán ezen a személyvonaton, a kintről becsapódó éles fények között akarták kialudni magukat. Vonaton egyébként már én is aludtam. Az előző évben jártam a barátaimmal Párizsba, Interrail-jegyünk volt, szállásra nem volt pénzünk. Éjfélkor felszálltunk egy dél felé vonatra, és Nizzában vagy Marseille-ben, a Földközi-tenger fűszeres illatában, a déli nagyvárosok hajnali fényei között ébredtünk. Hiszen annyi, de annyi lehetőség van! Annyi, de annyi város!
Azt el sem tudtam képzelni, hogy apámat utoljára látom.
Hogy a vonat hajnalban bedülöngél a kanizsai állomásra, a semmi szélén a kalauz végigrohan a kocsikon, durván felrángatja a csendesen szendergő alkoholistákat. Ugye megváltottátok már, Pisti, Pesten a világot? A kalauz ismerős, telekszomszédja anyám egyik kolléganőjének, és mindig a legnagyobb megvetéssel beszélt a rendszerváltásról, a „pesti kalamajkákról”. Apám persze talál az állomáson taxit, mert anyám kirendeli a hajnali vonathoz a fölöttünk lakó szomszédot, Trézsi bácsit, aztán hetekig csak pihenget otthon.
Ne féljen, már csak két hét, addig elvirrasztok valahogy, ígéri a szállásmesternek Fülig Jimmy.
Apám nem virrasztott, csak heteken át bóbiskolt otthon. Közben azért elment egy másik kolléga, egy bizonyos, szintén a korkedvezményes nyugdíj áldásait élvező Karcsi bácsi temetésére, ott még valami beszédet is mondott, de utána nem járt sehova, nem hívta vissza a barátait, anyámat sem nyaggatta többé, hogy főzzön spagettit „olaszosan”, nem beszélt többé szinte senkivel, nem hallgatta a rádiót, nem mérgelődött a szokásos nagyotmondásokon, és talán már egészen elfeledkezett nagy szenvedélyéről, a felújítandó ipartestületi székházról.
Ugye nincs semmi bajod, Pistikém?
Apám megrázta a fejét. Ugyan, mi bajom lenne?

Anyám úgy mesélte, hogy az ágya mellett szétdobált újságokat összerendezte takaros kupacba, és arról ábrándozott, milyen szép lenne, ha volna egy kutyája, egy kis „kajla”, aki elkísérhetné őt mindenhova. Mert mindig arra vágyott, hogy ne legyen egyedül.
Anyám felhorkant: ugyan miket beszélsz, Pistikém, hiszen te nem vagy egyedül!
Jajaja, hát persze-persze, mondta apám, és barátságosan rámosolygott.

 

Él, mert még nem halt meg

Él, mert még nem halt meg.
A néni a szemközti házban. A kislány,
akit a saját anyja elfelejtett. A kutya,
aki vár valakire. Sír az egyik szemem,
a másik meg… Ó, ez a sok szerencsétlen!
Nem is látom a lányt, aki a szemközti házból
engem figyel. Rég elfelejtettem anyámat,
aki régen elfelejtett. Leszáll az éjszaka,
inak szakadnak, csontok törnek. Rend van,
de én minden reggel várok valakire.
Élek, mert még nem haltam meg.

 

Utazás és önmegvalósítás (Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás)

Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.

AZ ÉRTELEMIG (ÉS TOVÁBB)

Sokan sokféle kritikával illetik a globalizmust, de az nem kérdés, hogy a kezdeményezői hatalmas arcok voltak. Cseng Ho (1371- 1433) muzulmán vallású eunuch a születő Ming-dinasztia csillagflottájának admirálisa, hét fantasztikus tengeri expedíció szervezője. Expedíció? Hazudik az a nyugati gondolkodó, aki azt állítja, miért grasszáltak annyit a kínaiak az Indiai-óceánon (egyesek feltételezik, hogy Cseng Ho megkerülte a Jóreménység-fokot is). A kínai flotta nem háborúzott, nem gyarmatosított, nem térített (Cseng Ho ökumenikus felfogású volt), és bár kiépített kereskedelmi kapcsolatokat, de nem kalmárkodott, és ami tényleg fura, tudományos kutatásokat sem végzett. Ők nem felfedezték a világot, hanem megmutatták magukat – azaz demonstrálták Kína, vagyis a kínai császár fantasztikus felsőbbrendűségét. Baráti látogatásokat tettek az Indiai-óceán, Kelet-Afrika nagy kikötőiben: a kínaiak megfújták a trombitáikat, átadták az ajándékaikat, a népek elájultak… A diplomata Cseng Ho arra is ügyelt, hogy mindig elegendő élelmet vigyenek magukkal… mennyire snassz lett volna, ha ezek a fantasztikus hajókon érkező istenek bárhol ennivalót kuncsorogtak volna…
Ez a békés erődemonstráció, ez a káprázatos külsőségek között zajló diplomáciai küldetés nem volt olcsó mulatság, legalább felét felemésztette a császári udvar jövedelmeinek. Miért tette ezt Kína? És hogy lehet az, hogy mihelyt idegengyűlölővé vált a császári politika, és felégették a fantasztikus hajókat, elfelejtették az utazásokat. Később már a nagyobb tengeri utakért halálbüntetés járt – no de nem akadt a flottában egy kapitány, egy navigátor vagy legalább egy hajósinas, aki „valahogy” utazni szeretett volna? A nagy admirálist, Cseng Hót is elfelejtették, mígnem a XX. századi történelemtudomány és mindenekelőtt a popkultúra elő nem ásta a feledésből.
Nincs fantasztikusabb fantasy az emberi történelemnél.
A nagy portugál utazások mögött is egy felemelkedő, mindenáron bizonyítani próbáló család, az Avis-rendi dinasztia áll. Az expedíciók „lelke”, szervezője Tengerész Henrik királyi herceg (1394-1460) mintha egy kései, misztikus lovagregényből lépett volna elénk. Szűz volt, mélységesen vallásos, tartózkodó (személy szerint nem is szeretett utazni!), mégis a tengerekre és a felfedezésekre tette az egész életét. A tenger, a „távolság” valamiféle erosz lehetett az ő életében (ezt feltételezhetjük a másik megszállott hajós, Cseng Ho esetében is). Küldetés, szerelem. De a „felfedezések” nemcsak lovagi kaland, spirituális reconquista vagy reneszánsz önmegvalósítás volt Tengerész Henrik és kortársai számára, hanem véres hódítás, kegyetlen térítés és mindenekelőtt üzlet. Nem igaz a marxista tétel, hogy a kapitalizmus kezdeményezői „racionális polgárok” voltak. Portugáliában ilyen Tengerész Henrikhez hasonló ábrándos és küldetéstudatos arisztokraták szervezték az utakat, vitatkoztak százalékokon, marakodtak a haszonkulcson, lettek kapitalisták és befektetők. A későbbi portugál királyt, I. Manót (1469-1521) egész Európa Szatócs melléknévvel illette.
Így vagy úgy, a kicsinyke Portugália erőforrásai össze sem voltak hasonlíthatók a Ming-dinasztia Kínáéval. Még a legábrándosabb felfedező sem gondolhatta, hogy Portugália „egyszercsak” lerohanja Kínát, bekebelezi Afrikát vagy Indiát. (Bár a fent említett I. Manónak megpendítették, hogy lehetne Európa császára, és ily módon egyesíthetné, a tengerek felé fordíthatná a nyugat erőforrásait. Avis-rend kontra Habsburgok – érdekes alternatíva.) A portugálok technikailag, szellemileg sem voltak annyira felkészültek, mint a kínaiak. Egy-két hindu király nem is volt hajlandó átvenni a portugálok ajándékait, annyira szánalmasnak találta. Érdekes módon a portugálok a hindukról először azt hitték, hogy ők szegény, eltévelyedett keresztények… Hát nem mind Krisztust éltetik? Csak tudatlanságból a nevét Krisnának ejtik…
A portugálok keveset tudtak, de sokat tanultak. Éltette őket a lovagi világ lendülete, a reneszánsz fantasztikus tudás- és kalandvágya. Ez a lelki-szellemi háttér, ez a kulturális kontextus volt az, ami a kínai expedíciókból hiányzott. A portugál felfedezők kicsit mind olyanok, mint a regényhősök. Ilyen Vasco da Gama nyelvzseni tolmácsa, az Indiában megtalált, többször nevet és identitást váltott Caspar, a nagy reneszánsz diplomata, felfedező, tudós, sikeres hadvezér(!) Pero Vaz de Caminha. (Ez a nagyon művelt, Brazíliáról oly szép, oly ihletett útleírást rögtönző férfiú volt a század egyik legravaszabb diplomatája, valószínűleg tevékenyen járult hozzá a Tordesillasi szerződést megkötő spanyolok átveréséhez.) És a személyes kedvencem, a portugál király kémje, Pêro da Covilhã, aki muzulmán kereskedőnek álcázva bejárta az arab világ és India kikötőit, és miután felderítette a kereskedelmi útvonalakat, és megírta jelentését a királyi udvarnak, úgy döntött, önállósítja magát, meglátogatta Medinát és Mekkát és végül letelepedett a keresztény etióp királyságban. Mért ne? Az értelemig és tovább…
A nyugati felfedezések személyes és birodalmi-gazdasági érdekek szétválaszthatatlan kombinációjaként működtek, ezért nem lehetett volna eltitkolni vagy betiltani őket. Tengerész Henriket senki sem felejtette, ő lett „a par excellence portugál”, vagyis a nép lelkét, „sóvárgását” (saudade-ját) kifejező történelmi ikon. A példája máig hathatós. (Egészen elképesztő, hogy Erdélyben élő, fiatal, posztmodern költők (KAF) ezt a réges régi portugál herceget választották költői alteregójuknak.)
A tenger, a tenger, a tenger… A felfedezések híre hamar lázba hozta Európát. Reneszánsz, portugál templomokban díszítményekként ananászok és más egzotikus növények bukkannak fel. Azt nem tartjuk csodálatosnak, hogy a tengerparti Angliában már hamar felbukkannak a felfedezésekre való utalások (Shakespeare: Vihar, John Donne szonettjei), de az azért meglepő, mikor a szerelem conquistadora, Amor hadvezére, Balassi Bálint az Indiák meghódításáról beszél a Szép magyar komédia előszavában. (Magánleveleiben a pártfogóit fenyegeti azzal, hogy ha nem „becsülik meg”, akkor „kimegy”, azaz elbujdosik az Indiákra…)
Ebben a világban a felfedezéseket már nem lehetett visszafordítani, annyi, de annyi embernek lett személyes ügye… Elképzelhetetlen, hogy miután a portugál udvar elutasította Magellánt és Kolumbuszt, ők szépen állást változtatnak, és letelepednek Lisszabon külvárosába. Dehogy telepedtek le! Továbbmentek egy ajtóval, és bekopogtak a spanyol udvarba.