Bánki Éva összes bejegyzése

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

Rejtőzködés és geometria (Láng Zsolt Bolyai-regényéről)

Noha a szerző már az elején leszögezi: „a könyvbeli valóság merő fikció”, a regény nem egy kitalált matematikust állít a középpontba. Ráadásul ez a „valódi”, ez a hús-vér matematikus nem is akárki, az ő elmélete minden matematika szakon tananyag, a név ismertsége miatt a legtöbb magyar értelmiséginek van valamilyen Bolyai-képe.
De milyen Bolyai-képe?
Gyerekkorom Nyugat-Dunántúlját mintha nem is egy ország, hanem országok választották volna el a Bolyaiak szülőföldjétől. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek elején egy rosszul xeroxozott Bolyai-életrajzba belekeveredett Mandics György néhány Bolyai nevében írt költeménye is. Nem túlságosan jó versek. De az iskolai ünnepségeken – mert a Bolyai-kultusz akkoriban szinte már mindenhol elterjedt – a nagykanizsai tanulóifjúság őszintén elképedhetett Bolyai János József Attila-utalásain… A zseni lángelméjén, aki (lám-lám) mindenben megelőzte a saját korát… Ezekben az években hallottam arról, hogy az Akadémiai Könyvtár kézirattárában mikrofilmen őrzik Bolyai János egész hagyatékát.
Egy ilyen „titkos hagyaték” egészen mást jelent manapság, mint a nyolcvanas években, Kavafisz, Pessoa felfedezésének évtizedében, mikor még szokás volt a Stalkertől vagy Csontvárytól is „megőrülni”. Egy „el nem ismert erdélyi zseni” a maga titokzatos Üdvtanával, a saját maga alkotta helyesírásával, a hivatalos társadalomból való kivonulásával nagyon is beleillett az akkori idők fülledt,  szenvedélyes hangulatába. A képzeletben éltünk, mert máshol nem lehetett.
De akkoriban még mindenki szívesen beszélgetett. A történelem szakon a tanársegédek is mindig ráértek „egy sörre”, egyikük egy kocsma mélyén mesélt A maja papok titkainak, mindannyiunk kedvenc gyerekkori olvasmányának hőséről, Jurij Knorozov nyelvészről. A maja írás egyik leghíresebb megfejtője 1945 májusában a lerombolt Berlin Porosz Állami Könyvtárából „zsákmányolt el” egy ritka könyvet, mely az akkor ismert három maja kódex másolatát tartalmazta. Ez a „lopomány” lett aztán a későbbi megfejtés alapja. Jurij Knorozov természetesen 1989-ig nem hagyhatta el a Szovjetúniót, 1989-ig egyetlen eleven majával sem találkozhatott. Ám miért áldoz valaki egy életet egy olyan civilizáció felderítésére, amit agg koráig nem láthat a saját szemével?
Azt hiszem, épp a diktatúrákban álmodoznak a legtöbbet titokzatos módon megtalált kéziratokról – talán mert a megfejtésükkel a saját sorsunkkal való szembenézést is elodázhatjuk. De lehetséges lenne olyan megfejtés, ahol éppen a saját sorsunkkal való szembesülés a kulcs? Láng Zsolt Bolyai-regényét – mint erre majd visszatérünk – olvashatjuk így.

A nyolcvanas években divat volt „titkos” kéziratokkal foglalkozni. Az akadémiai kézirattárban rögtön közölték is velem, hogy havonta-kéthavonta felbukkan itt egy őrült, aki haladéktalanul a „Bolyai-hagyatékot” akarja megfejteni. Nekem szerencsém volt, egy velem tolakodóan rokonszenvező könyvtáros segítségével elég olcsón lefotóztathattam a hagyaték egy részét. Aztán otthon ért a döbbenetes meglepetés: akárhogy nézegettem, csoportosítottam a lapokat, nem láttam bennük mást, mint egy mindent kényszeresen rendszerezni akaró őrült zavaros firkálmányait. Igen, közben nagyon izgalmas részletekre is bukkantam – de hogy mi lehet ez az egész, arról sejtelmem sem volt.
És a szakirodalomból úgy tűnt, másoknak sincs sejtésük – talán mert senki sem vette a fáradtságot / nem vállalta a kockázatot, hogy sorról sorra átrágja magát a kézirathegyen.  Nem lustaságból vagy érdektelenségből, hanem mert a hagyaték a saját őrületeddel vagy a  törvényeid viszonylagosságával is szembesít, a legteljesebb mértékig képes elbizonytalanítani önmagaddal. De persze „zavaros firkálmánynak” sem minősítette soha senki, hiszen még a felületesen áttekintett lapokon is matematikai felfedezések, szemiotikai, fizikai, nyelvészeti sejtések tömegére bukkantak.
Engem az döbbentett meg leginkább, ami a kézirattengerből hiányzik, ugyanis semmiféle klasszikus „bölcselet”, irodalom vagy filozófia nyomaira nem akadtam. A zseniális Bolyai János, Einstein egyik fő előfutára neves édesatyja, Bolyai Farkas gólemje, tanítványa, „csodagyereke” volt (hosszú ideig otthon, apja felügyelete mellett tanult), aki nyugdíjaztatása hosszú évtizedei alatt sem pótolta műveltségbeli hiányait. Hiába volt csodálatosan intelligens, hiába volt zseniálisan problémaérzékeny, nem volt igazi kapcsolódási pontja a kortársaihoz, ez is magyarázza, hogy miért nem lett a XIX. század Nietzschéje vagy Schopenhauerje.  És talán azt is, miért nem tudott semmilyen kapcsolatot kialakítani a kor egyetemi / tudományos tekintélyeivel. Természetesen van arra példa, hogy egy kelet-európai tudós a hivatalos tudományos világon kívül érvényesül (nem „hajt” kitüntetésekre vagy katedrára), ilyen volt Nicola Tesla is, de a romantika korában élő (az épp a romantika korában élő!) Bolyaiból ehhez hiányzott a lendület és az excibicionizmus.
Kézirata jól olvasható, miközben mégis megfejthetetlen. Nem részleteiben értelmezhetetlen, hanem egészében. Pedig Bolyai hagyatéka a saját maga által következetesen végigvitt helyesírási reform ellenére messze nem támaszt olyan látványos akadályokat, mint a maja hieroglifák megfejtése, ám mi mégsem boldogulunk vele.
Mint egy nagyon egyszerűnek tűnő verssor. Érezzük a titkát, de akárhogy ismételgetjük, sehogy sem jutunk hozzá közelebb. Nem tudjuk megfogni.
Egyáltalán mit akart Bolyai?
Rejtőzködni vagy feltárulkozni?

A Bolyai-regény hőse/elbeszélője is a hagyaték „titkát” akarja megfejteni Svájcban. Nem is akármilyen körülmények között: bezárkózik egy svájci alkotóházba. Csend, luxus, nyugalom. Az alkotóházban a kelet-európai irodalom szokványos flórája és faunája várja, miközben a felületesen megismert svájciak is barátságosak és segítőkészek. Csak éppen ez nem az az izgalmas, titkokkal teli Svájc, ahova Lord Byron érkezett a kíséretével, ahol egy fénytelen évben Mary Shelley megalkotta a maga Frankensteinjét. Vagy mégis? A Frankenstein-történet számos eleme visszatér a Bolyai-regényben, és engem a szerző meggyőz, hogy a Bolyai-történet is értelmezhető ekképp.
A nemeuklideszi geometria egyik alapvetése: a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. Hegyek, tehenek, tekintélyek. Eléggé temetőszerű ez a Láng Zsolt ábrázolta Svájc, itt minden utcában, minden oldalon halott nagyságok csinosan elrendezett emléknyomaira akadunk: a két Szondi, Keller, Joyce, Canetti, Tristan Tzara… elkezdtem jegyzetelni a nagy neveket, de rettenetesen meguntam. Ám a tekintélyek között van egy eleven, aki ráadásul nem is szfinxként, valamiféle kulturális útjelzőként bukkan fel, ő Krasznahorkai, a Háború és háború szerzője. Persze a mi narrátorunk nem egy vidéki levéltáros, aki egy rejtélyes kézirat hatására metafizikus versenyfutásba kezd, hogy egy svájci városkában végezzen magával, hanem egy  józanabb szemlélődő, aki szép lassan otthonossá szereti maga körül a világot.
Ám ez nem könnyű. Svájc a maga hegyeivel és tekintélyeivel rettentő kísérteties hely, mindvégig érezzük, hogy a fegyelmezettség álarca alatt lappang valami tébolyító. Éjszakánként az elbeszélő rejtélyes sóhajtásokra, csoszogásokra, zörejekre riad, egyszer halott mókust talál a saját lakásában. Néha felpattan az utcán egy ablak, és egy nő ordítása, majd őrjöngő veszekedés lármája szaggatja föl az utcákat. És a fegyelmezett polgárok, a csendesen sétálók, a törpe, a pepita kosztümös nő sem kevésbé rejtélyesek. Ráadásul a svájci otthonosság jelképei is milyen zavarba ejtők! Itt van például az Anker-féle cseresznyetorta. Nem szabad porcukorral készíteni, mert az összetört cukorkristályok túl sok cseresznyepálinkát szívnak fel. És még a cseresznyével is ajánlatos csínján bánni. Napsütésben tanácsos szüretelni, mert akkor lesz tökéletes. Valaki itt a bolondját járatja sznob kelet-európaiakkal? Vagy egy olyan országban, ahol ötszáz éve nem volt háború, ilyen kifinomult szokások uralkodnak? Meglehet. De ahogy a Bolyai-hagyaték lapjai között, úgy ebben az archaikus módon kifinomult, elviselhetetlenül módszeres és közben mégis kísérteties világban is nehéz kiigazodni.
Az emberi-állati természettel ellentétes, kristályszerű, magába húzódó létezés paradoxonja összekapcsolja a Svájcban és Erdélyben játszódó fejezeteket. Mit is csinált annyi éven át Bolyai János Erdélyben?
Bravúrosak a regény Erdélyben játszódó fejezetei. Egy olyan embert látunk, aki tulajdonképpen soha nincs jelen, hiszen bármit is csinál, elmerül egy másik térben, egy másik dimenzióban. A kortársai számára  követhetetlen. Jelen van, de nincs. Mintha látnák és beszélnének hozzá, de a válaszokból és a reakciókból nyilvánvaló, hogy a hős egy övékénél tágasabb térben tartózkodik.
De pontosan hol?
Lehetséges-e a radikális befelé fordulás törvényszerűségeit, koordinátáit meghatározni? A titokzatosan növő-fogyó kristályok nemcsak a cseresznyetorta receptjében tűnnek fel, hanem a két őrült svájci, a két amatőr természettudós (doktor) Jörg és (doktor) Horchidal világraszóló kísérleteiben is. Miért épp kristályok? Talán mert a rejtőzködő élet a legnyugtalanítóbb.
Éva és a szerelem, a család viszontlátásának reménye nélkül összeomlana ez az elbeszélő tudatában megkonstruálódó Svájc. Ez a vonzó-taszító létezés és a vonzó-taszító ország. A másikra való vágyakozás, várakozás tagolja az alkotóházban eltöltött időt. A „szer” amúgy a nyelvészkedő Bolyainak is kedvenc szógyöke –  noha ebből, szeretetből, szerelemből, elfogadásból jutott neki a legkevesebb.
Bolyai János szinte minden életrajzírója érezte, hogy a Bolyai-titok megfejtése nem Erdély vagy Magyarország sajátosságaiban, „elmaradottságában”, hanem a két Bolyai önmagában is kísérteties apa-fiú-viszonyában rejtőzik. Egy unatkozó matematikaprofesszor zseniális matematikust nevel a fiából, de a „teremtményével” nem tud mit kezdeni – meglehet, szeretni sem képes igazából. Igen jellemző, hogy a könyvtárát is a Kollégiumra, nem a saját fiára hagyja, noha évtizedeken át ott téblábol mellette a század egyik legnagyobb matematikusa. Mary Shelley Frankensteinjében érzelmesebb a kapcsolat Teremtő és Teremtmény között, mint a két erdélyi matematikus, Farkas és János között.
Milyen is lehetett volna az életre szeretett, a valódi életre képessé tett, szeretettel is felszerelt Bolyai János életpályája? Kár, hogy (doktor) Horchidal romantikus Bolyai-életrajzából nem ismerünk meg részleteket, csak a cselekmény kivonatát. Az ő Bolyaija kalandorként utazgat Európában, párbajozik, kaszinózik, elképesztő kalandokba és összetűzésekbe keveredik, no de Vlad gróf leszármazottjaként az ő sorsa sem mentes némi kísértetiességtől.
Mindeközben az „igazi” Bolyai korai nyugdíjaztatása után egyszer sem hagyja el Erdélyt.
A korabeli matematika „fejedelmével”, Gausszal a kapcsolatot az apa, Bolyai Farkas tartotta. De milyen kapcsolatot? Tanulságos Bolyai János legjobb életrajzírója, Paul Stäckel dédunokájának a megjegyzése: Gauss igazából nem szerette a Bolyaikat. Már megint ez a bizonyos „szer”…  Ennyi év távlatából persze lehetetlen bizonyítani (se Láng Zsolt, se Stäckel nem próbálkozik vele), hogy az ismeretlen erdélyi inzsellér-kapitány felfedezése épp a rajongva tisztelt Gauss közvetítésével jutott el a kazanyi egyetem rektorához, Lobacsevszkijhez.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. És a Bolyaik bizony hibásan mérték fel a „teret”, az őket körülvevő tudományos világot. Nyilván mindketten hitték, hogy „nyugaton” a szellem köztársasága honol, és nagy elmék vállvetve fáradoznak a matematika nagy kérdéseinek a tisztázásán. Tulajdonképpen a felvilágosodás csalta meg őket, a rend és szellem látszata, az akadémiák és egyetemek ál-világa, amiről ők tényleg kevesebbet tudtak, mint XXI. századi olvasóik.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. A matematikai rend a társadalom „rendje” is – az Üdvtant író Bolyai maga tisztában volt ezzel. És Gauss nyilván úgy vélte, jobb, ha a rendet – ha már elengedhetetlenül szükséges – egy cári főtisztviselő bontja meg, és nem egy ismeretlen erdélyi matematikus.
A Bolyai-életrajzban legalább annyi a sejthető, mint amennyi a tudható. Ezért is lehet képes egy fikciós elemekben bővelkedő prózamű a nagyon is létező és sokakat nyugtalanító „Bolyai-paradoxont” a leghívebben bemutatni.
Ám ezen a ponton nem térhetünk ki a műfajra vonatkozó kérdések elől. A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?
A virtuális testek is átalakíthatják maguk körül a teret. Az élők, a holtak, a kitalált lények, ha valamilyen viszonyba keverednek egymással. Nemcsak a “szer” mozgatja az embereket.  Tudnak-e  egyáltalán „nem keveredni”? Természetszerűen alakítják azt a társadalmat, amelyben – úgy hisszük – egyedül és visszhangtalanul élünk.

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019.

 

 

1989

Az úgy kezdődött,hogy Tóthné
kórházba ment a kilencedikről,
Barabásné meg reggelente átment hozzájuk,
hogy segítsen a kicsiket (három fiú),
óvodába, iskolába indítani. Hogy mi jár
két felnőtt fejében, míg a fiúk kergetőznek,
rugdosódnak, dobálják a sapkájukat,
keresik a cipőjüket, indulás előtt
leöntik magukat kakaóval, azt nem tudom.
De talán valami – valami volt mégis.
Elhitte az egész ház, elhitte Tóthné,
Barabás az asztalosműhelyben,
a gyerekek, de még a kézbesítő is,
Barabásné lányát is lekurvázták,
és a spánieljükről elmondták, hogy büdös, rühes,

hogy ez a legrondább állata világon, fúj.
Barabásék készültek elköltözni,
mert Barabásnak volt egy saját asztalosműhelye,
esténként is öltönyt-nyakkendőt viselt,
mint az a sok majom a tévében.
Becsöngettél hozzájuk este, és kijött Barabás
nyakkendősen, és felvont szemöldökkel
megkérdezte, mit parancsolsz. Őrület, nemde?
Zúgott a nézd-a-kurvát, az azt-a-kurváját-neki
a nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken.
Míg Barabás nyakkendősen a költözést tervezgette
szegény Tóth okleveles műszerészként vécépapírt,
olcsó mosóport árult a Mázsa téri piacon.
Mert szabadság van, mindenkiből minden lehet,
megmondták azok a szemetek a tévében,
az öltönyösök, akik ha farmerban feszítenek,
csak annál szemetebbek. Mégis mit képzelnek?

1989. A nagy földindulás éve. A kisdoktorimat
a Széchenyiben. Csak a nyelv érdekel:
a provanszál trubadúrok formaművészete.
De a sűrűsödő gyűlölet a Várban is utolér.
Egy nekem címzett üzenetet találok
Schultz-Gora Altprovenzalisches Elementarbuch-jában.
Ne állj többé szóba azzal a baromarcúval! Puszi
és egy olvashatatlan aláírás. No de ki lehet az a baromarc?
Hamar megtanulom, kinek szabad köszönni,
kinek kell bólintani. Lelkesen számolgatom a rímeket,
de néha elrontom a köszönéseket és a biccentéseket,
és közben töröm a fejem, hogy lesz ebből Magyarország,
ha ennyire… Ha ennyire és ilyen rettenetesen…?
Várok valami jelre, talán, hogy a baromarcúakra
figyelmeztető ismeretlen egy újabb üzenetet hagy.

Menjek vagy maradjak?

Hömpölyög a köd a Praça de Comercio-n,
Alulról-felülről árad az eső, hullámzik-hömpölyög,
felhőkön lépkedünk, és egy felhő van felettünk.
Mire valaki a köd szívéből elrikkantja magát magyarul:
micsoda idő, már a picsámat sem találom!
Micsoda ideges villámlás! Másfajta mondat,
mint amiket a honvágy varázsol elő
a tudat legmélyéből, a portugál ködtengerből,
ahol közel az óceán. És hirtelen eszembe jut
Tóthné, Barabásné, a szegény spániel,
a szemétledobó szaga Kőbányán, a szüleim,
a bombatölcsérek egy Kanizsa körüli kiserdőben.
Elveszek ezen a téren, érzem.

Ki emlékszik már az Altprovenzalisches Elementarbuchra?

De évente elmegyek a tízemeletesekhez,
és megnézem a kapucsengő melletti névsort,
hogy a szomszédok megvannak-e.
Szabó, Krizsán, Tóth, Barabás.
Mert persze Barabásék is maradtak,
a kimért nyakkendős-öltönyös asztalos
nem lett nagyvállalkozó, mikor hazajöttem
Portugáliából, hallottam, leteperte a rák,
talán mert nem bírta a kurvázást,

a gyűlöletet, ami foltot hagy a legfehérebb ingen is.
Nett volt, szorgalmas, de hiába, élhetetlen.
Milyen rákban halt meg, kérdezem.
Talán szívrák, feleli Tóthné,
és sunyin elmosolyodik.

Hát mind megvannak!
De hogy a szegény spániellel mi lett,
és hogy hol vesztek el a gyerekek,
nem tudom.

 

(Illusztráció: Elena Petrova Gancheva – Praca Do Comercio )

Szeretnéd tudni? (Fordított idő III.)

A könyvek nem tudnak megfelelni mindenre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
De melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig bátran elindultak valahova, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás, mindenkit elképesztő találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.

Ő maga soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket…
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a zárt függőfolyosókon, a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogyan képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a romlott emberek? 

Riolda mindig is úgy hitte, a nyelv a legbiztosabb fogódzónk. De van-e okunk azt hinni, hogy a nyelv sohasem változik, és az emberek ugyanígy fejezték mi magukat a múltban is? Biztosak lehetünk-e bármiben, ha a nyelvben sem bízhatunk?
De a könyvek mélyén lakozó bölcsek sem tudtak minderre felelni. Mint Rioldának, nekik is csak kéréseik voltak. 

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait? És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger miért nem fárad ki az örökös hullámzástól?

 De ha minden változik, töprengett Riolda, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme egyáltalán hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha jól elboldogulunk nélkülük is?

A könyvtárban olvasgató Riolda nem csak az unalmasan körben forgó vagy lomhán terpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta töprengéssel megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze.
De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, melyek meggyógyítják a beteg szíveket?

Micsoda állat! (Animalitás és transzcendencia Tar Sándornál)

Tar realizmusa nem azonosítható a szociografikus igényű társadalomleírással, ezért tévedés is őt ilyen alapon a népi írók folytatójának tekinteni. Ám a „tévelygők” mentségéül szolgáljon:  szociografikus ihletésű irodalom híján többnyire csak Tar-elbeszélésekből következtethetünk a rendszerváltást átélt munkásság és parasztság élethelyzeteire, ezért tarthatják Tart sokan az „elnyomottak krónikásának”. Ennek ellenére Tar Sándor “nem hírmondó és nem közvetítő.”[1] A következtethetünk még nem jelenti, hogy egy szociografikus olvasat kimerítheti az ő kelet-közép-európai élettapasztalatokat is tükröző prózavilágának értelmezési lehetőségeit.
A Tar-próza legszembetűnőbb motívumai nehezen is illeszthetők bele a hagyományos realizmus skatulyájába. Mit kezdjünk például a szokványos áldozat- vagy elnyomás-tematikát kitágító, a Tar egész életművét meghatározó transzcendens motívumokkal? Misztikus  vagy épp okkult sejtetések, bibliai jelképek, utalások, varázslatok, áltudományos magyarázatok, ezoterikus jövendölések. Az effélék nemcsak a realista elbeszélésektől, hanem a bűnügyi regényektől (különösen a klasszikus, angolszász típusú detektívregényektől) is meglehetősen idegenek, ennek ellenére átszövik Tar leghíresebb regényét, a Szürke galambot is.  Ezt a meglehetősen apokaliptikus hangulatú „bűnregényt” tekinthetjük az emberek legtitkosabb vágyait teljesítő álmessiás, Antikrisztus, a galambos ember utáni nyomozás történetének, noha ebben az elbeszélésben sincs olyan fogódzó, amely segítene a már-már karneváli összevisszaságban felbukkanó bibliai vagy okkult utalásokat (Apostolok, varázslás, ezotéria, áltudományosság, számtalan Krisztus-, Mária-, Szentlélek-utalás etc.) értelmezni.
Még különösebb, hogy Tarnál ezek a a hagyományos realizmusba nehezen beilleszthető spirituális utalások legtöbbször a természetes létezés, az „állatiság” tapasztalatához kapcsolódnak. A természet a Tar-életmű egyik központi problémája[2], ezért sem furcsa, hogy az állatok (Tarnál leggyakrabban madarak és kutyák) legtöbbször a természetfölötti (emberfeletti) világ jelölői. Közülük talán a „szürke galambok” a legismertebbek, akik az emberek legtitkosabb vágyait teljesítve megszabadítják a lakótelepen élőket a feleslegessé vált hozzátartozóktól – a galambok terjesztette járvány egyfajta kiút is a „létezés börtönéből”, a „nemzés körforgásából”[3] (Szürke galamb). Ám nem mindig kiforgatva jelennek meg a bibliai jelképek. Az eltűnt ló és a Görbe utca házai fölött köröző madár mitikus keretet ad a Vida-fiú halálának (A mi utcánk), egyetemes-emberi, meglehetősen hagyományos perspektívát teremtve a fiú (Vida bácsi fiának nem tudjuk a keresztnevét) agóniájához. A Vadászatban a beszervezett és tönkretett parasztembernek az állatok nyújtanak menedéket – ráadásul az őz, mint amolyan helyettes halott, át is vállalja a halált a főszereplő lánya helyett. Az „állattá válás” tehát sokszor nem jelent elszemélytelenedést, sőt elembertelenedést sem: a szereplők csak kilépnek (kimenekülnek) a társadalmi életük kereteiből, és „jellé” lesznek. A folyamat fordítva is végbe mehet, állat vagy növény is “szerezhet” társadalmi rangot. A mi utcánk egyik akácfáját Bélának hívják, a Misi kocsma látogatói szemében ő is amolyan „sorstárs”.
Az animalitáshoz hasonló a funkciója a betegségeknek, különösen A mi utcánkban többször felbukkanó, mindig valamiféle borzongással emlegetett ráknak is. A betegség a Vida-fiút megfosztja önállóságától, kibillenti a társadalmi szerepéből, miközben a közösségét (legalább egyetlen napra) jobbá tevő aszkétává változtatja – „én drága fiam”, búcsúzik tőle halála napján az édesapja. A rák, mint valami pillangó, arra is képes, hogy az asszonyokat áttetszővé, bágyadttá, erotikusan vonzóvá, könnyűvé, finommá, angyalivá varázsolja (A mi utcánkban erre csak a rák képes, nem az ifjúság, jellemző, a ráktól a klimaxos asszonyok, mint Hesz Jancsi anyósa, újra vérezni kezdenek) – szinte már öröm őket ágytálazni, mosdatni, dédelgetni, cipelgetni, babusgatni, állítja Ocsenás, a hajdani betegszállító a nagybeteg feleségét gondozó Béres szomszédnak. A magatehetetlen Béresné Magdika olykor kutya módra pitizik, hogy őt ápoló férjének a kedvében járjon, ám ez a “megkutyásodás” sem csökkenti Ocsenás és Béres szemében a vonzerejét. Mintha a rák egy sajátos bestialitás lenne, mely egy rövid időre varázslatossá, nem-mindennapiva teheti az embereket. Kínálkozik a párhuzam a betegséget terjesztő gyilkos galambokkal.
Ám az animalitást nyíltan transzcendens síkra emelő Szürke galamb hemzseg az anyák és gyerekek ellen elkövetett gyilkosságoktól. A galambos ember, a regény sorozatgyilkosa is a saját, mindvégig névtelenül maradó lányán kezdi az öldöklést. A várost feldúló járvány első áldozata egy másik gyereklány, Adélka – az ő véres agóniája mintha a menstruáció vagy a gyerekszülés tragikus paródiája lenne. A bátyus-szálat a galambos emberrel összekapcsoló, a regényben eléggé központi szerepet játszó bérgyilkosságnak pedig egy telhetetlen vaginaként bemutatott, nimfomániás feleség, Ilus az áldozata[4]. Érdemes felfigyelni rá, hogy ez a két áldozat mennyire feminin, a magyar irodalomban szinte megszentelt nevet visel (Adél-Léda, Ilona-Iluska-Tündérszép Ilona).
A Szürke galambban a nők a vérrel, a vörösséggel, a Ház a térkép szélénben pedig a fehérséggel kapcsolódnak össze. „(T)emérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.” A „libalepel” már-már fojtogatja a tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal az ő gágogásukat (a “hebegésüket”) hallgatják.
És persze mindenkit a libák táplálnak.  Az ő  lenyúzott, megsütött húsukkal van tele a tanya konyhája.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.” A le-alacsonyodás, az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget.
Alig van olyan Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[5], ahol az állatnevek (különösen a nőkre és libákra egyaránt alkalmazott “dög” szó) ilyen sokféle értelemben szerepelnének. A terroron, brutális elnyomáson alapuló „rend” bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Folyamatos erőszak nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”.
Az állatiasság ilyen – Tarnál meglehetősen szokatlan – értelme talán a novella időkezelésével is összefügg. Tar kimeríthetetlen fantáziával játszik az iszonyattal, de ritkán érezzük, hogy valamilyen katasztrófa, tragédia vagy bűntény örökre megsemmisíthetné a fennálló rendet, „a mintázatot”. A mi utcánkban először Vida bácsi fejti ki, hogy az ismétlődés, a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér[6]. Mindig új és új rezsimek jönnek, de ezek olyan egyformán rettenetesek, hogy még saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve.) A Szürke galambban olyan borzalmas bűncselekmények történnek, hogy ezek súlya alatt még egy Hong Kong-méretű város is összeroppanna, ám nem érezzük úgy, hogy ezek „mifelénk” különösebben kivételes események lennének – a gyilkosságok egy részét felderítő Molnár karrierjén mindenesetre az egész nem sokat változtat. Mintha évtizedenként megjelenhetne egy galambos ember a városban, és az efféle kataklizmáknak meglenne a helye az „idők sorában”.
Nincs történelmi távlat, csak örökös ismétlődés. Jellemző, hogy a Mi utcánk amatőr régésze, a tiszteletes csak szemetet talál a föld alatt – de ha mélyebbre ásna, akkor, meglehet, egy, a föntihez kísértetiesen hasonló Görbe utcát találna. Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy az idő „körben forogna”, hogy a szörnyű libatelep megint visszaváltozhatna virágzó majorsággá. Az időnek itt határozott, a végleges pusztulás felé mutató iránya van, ezt jelzi a történetet lezáró tűz is.
Meglehet, az időkezelés különösségében itt az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar valószínűleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[7].

„A liba rosszul repül”.  A felgyújtott tanyán kétségbeesett, lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  a földre – ez az utolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem folytathatatlanságával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet is teremthet, ahol minden visszarendeződés vagy újrakezdés lehetetlen.

[1] „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.” Erre a következtetésre jut a Mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz/)  Tar realizmusáról ld. még: Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak – In: Az érzékiség dicsérete, Kalligram, Budapest, 2013., 23-4.

[2] Deczki, 24.

[3] A regény feminista értelmezési lehetőségeiről ld. Sebesi Viktória tanulmányát. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”. http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol

[4] Ld. Sebesi.

[5] Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről: Hhttp://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/

[6] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk – In: Töredékes dialektika. L’Harmattan Kiadó, Budapest, pp. 279-285.)

[7] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalói: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2019/04/26/_pusztuljon_velem_mindenki_230 és Bátyi Zoltán cikke: https://magyarnoir.blogstar.hu/2016/05/26/csengelen-egy-ejszaka-kilenc-halal/27521/

ILLUSZTRÁCIÓ: Hajdu Szabolcs a Délibáb c. film forgatásán

A faluban (Összetört idő III.)

Nemcsak a hajnali szél, hanem az éjfél után tetőző dagály is minden éjszaka felébreszti a Nyugati szél szigetén férfiakat.
Többen felkászálódnak, és ha nem zuhog az eső, köpenyt kerítenek, és kimennek a partra megnézni, megvan-e még a tenger. Néhányan félálomban kószálnak a parton, és elégedetten üdvözlik a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is cserben hagyta volna őket. Félálomban bólogatnak, váltanak pár szót egymással, kicsikét kóstolgatják a szelet, aztán visszacsoszognak a kunyhóikba. Egy kicsit dörmögnek, tesznek-vesznek, aztán nagyot sóhajtva betakargatják a fiaikat-lányaikat. Nincs mit tenni. Aludni kell, aludni, aludni…
Vagy összebújni. A Nyugati szél szigetének gyermekei az éjszakai dagály órájában fogannak.
Mikor a dagály visszahúzódik, halálos csend ereszkedik a kunyhókra.
Szétvetett tagokkal alszanak a nők és a férfiak, a gyerekeik, mint a jóllakott hernyók, pokrócokba bugyolálva szuszognak. De belőlük nem kiterjesztett szárnyú pillangók, hanem felnőtt férfiak és asszonyok lesznek, természetesen csak akkor, ha nem fulladnak meg az átizzadt takaróik mélyén, ha játék közben nem vesznek bele a tengerbe.
De hajnalban még a halálra ítélt kisgyerekek is mélyen alszanak.
Néhány anya a beteg csecsemője mellett virraszt, törölgeti a homlokát, csitítgatja, magához öleli – néha túl szorosan, mert annyira sírós és satnya, hogy nem érdemli meg, hogy megérje a reggeli dagály óráját. Elnyugodott az édesanyja kebelén, mondják másnap a részvétlátogatókat fogadó édesapák.
Vannak anyák, akik azt mesélgetik, hogy ők éjszakánként egy szemhunyásnyit sem alszanak. Annyit sír a szegény kicsi, az én egyetlen drágaságom, hogy nem hagyhatom magára. Egyetlen percre sem, soha. De a kunyhók közt csendesen járkáló éjszakai asszony tudja, hogy az éjszakai apály óráit mindenki átalussza, nemcsak az önfeláldozó anyák, a sírós csecsemők, hanem a haldokló öregek is. Ők tehetetlenül belzuhannak a félálom szakadékába, hogy aztán reggel felébredjenek az öklelő fájdalomra. Mert a fájdalom olyan, mint a tenger, semmi sem csillapítja.
A legszebb és a legszentebb óra, amikor senki sincs ébren, a hajnali apály órája.
Megszűnik a kín, az emberek fájdalom nélkül kóstolgatják a halált, nem is sejtve, hogy az már ott lopakodik a kunyhóiknál, vagy ott lapul a takaróik alatt. De az alvókat ilyenkor nem fojtogatja sem a kiszolgáltatottság, sem a halálfélelem, nyitott szájjal, szétvetett tagokkal hortyogva azt sem vennék észre, ha egy óriási kar átlökné a szigetet egy másik tengerre.

Negyvenkét kunyhó tele hortyogó családokkal. Halálraítéltekkel.
Edgar és a gyerekei kunyhója, Harcias Morké, Gyllighaené, (aki maga mellé vette az anyját), az özvegy Edmundáé és a púpos lányáé. Osjané, Ethelé, aki a sánta öccsével él, Gallighaené, aki a sógornőjét vette feleségül, a fiatal és az öregebb Ericé, Leleményes Haraldé (az ő legkisebb fia lesz az, aki nem éri meg a reggelt), Kirwané, Birgittáé, az öreg Edmundé, aki még mindig a felnőtt fiával él. A fenyér mögött rejtőzik Kyd kunyhója, Otte anyóé, aztán Samuelé, a Northumbriából jött asztalosé, a részeges Máelduné, Bert hosszú, lapos háza, (ő öt suhancot nevel, kevés is a hely nekik), majd következik Harold kunyhója, Vörös Sjöné, a mocsár mögött pedig Eric fia Dané, aki nem is tudja, hogy a felesége Vörös Sjönbe szerelmes. Aztán Szőrös Edit kunyhója, a svéd Olafé, Finné, Részeges Edgaré, aki semmi rokonságban nincs az Igazi Edgarral, aki a szigeten született, és Malone mellett lakik. Az özvegy Friderikje háza, aki a fia nélkül mozdulni sem tud, végül Haldor kidőlt-bedőlt viskója. A sziget túlfelén Algard, Uwe, Pocakos Sam, Nolan, a két vak lányt nevelő Oxerna háza, majd leghátul Ken és Björn tanyája – a kövér Björn most nyugodtan alszik, nem is sejtve, hogy holnap a ház a fejére roskad, alig lesz ideje kimenekülni.
De nem minden kunyhóban alszanak.
A holtak viskóit pár évig kegyesen őrizgetik, és nem engednek senkit beköltözni. Hetente-kéthetente járnak nagy áhítattal a holtak szellemeit köszönteni, megidézni a jó cselekedeteiket, táncolni, falatozni, elmélkedni – de hiába is próbálják a halált megszelídíteni, az ott lebeg mindannyiuk feje felett.

A görnyedt asszony gyorsan végigjárta a kunyhókat, mert ezek a szedett-vedett jövevények nem is igen érdekelték. Ugyanolyan közömbösen hagyták őt, mint a palota szellemei, az elátkozott, gonosz királyok, vagy az az izgága teremtés, aki Rioldának nevezi magát, királyokkal-királynőkkel barátkozik, de ugyanúgy végzi majd, mint a szigetet elfoglaló, pökhendi jöttmentek. A bokrok közt alvó norvég kalózokra ügyet sem vetett: a betegség már szétrágta a testüket, a lelküket, az emlékezetüket – egyetlen pillantást sem érdemeltek tőle.
Az övéi a Nyugati szél szigetének keleti oldalán, a földbe mélyesztett kunyhókban élnek. Három különálló, szerény kunyhó: sok test – egyetlen lélek. A szorgok nem kérkednek mindenféle nevekkel, nem akarják magukat magukat minden percben másoktól megkülönböztetni, ezért még álmukban is ártatlanabbak, mint a többiek. Egymáshoz préselődve alszanak, hiszen jól tudják, egy eleven testnek csak egy másik test lehet az orvossága. Hajnalban úgy lebeg a lélegzet – a közös lélegzet – felettük, mint valami túlvilági növényekből szőtt, könnyű, eleven takaró. Az élet a legkisebb szorgokból átáramlik a legidősebbekbe, a férfiakból a nőkbe, a nőkből a még meg nem született gyerekekbe. Ha valamelyiküknek megfájdult a feje, az összes szorg szenved. Ha egy öregember meghalt, egy kicsit a csecsemők is meghalnak vele. Hogy aztán a haldokló utolsó sóhajától új erőre kapjanak, és az öreg utolsó mosolyával nevessenek a szüleikre.
A kunyhók közt fel-alá sétálgató, éjszakai asszony volt a lelkiismeretük.
Aki már azt is tudta, hogyan szerezze vissza a szigetet az övéinek.
Ha a jöttmentek kunyhóit felgyújtja, akkor a szorgok is odavesznek. Ha betegséget hoz a betolakodókra, akkor azok az elcsábult lányok is meghalnak, akik ostoba módon összeálltak a jöttmentekkel. De a félelem és az éhezés! A betolakodók, akiknek az élete és a lelke elveszik a testükkel, mind a kettőtől halálosan rettegnek! Hiszen az ő emlékezetük addig terjed, ameddig a becses személyük – ők csak addig élhetnek, amíg ver a gyengécskén dobogó szívük. Igen, hasonlítanak a gyerekeikre, szeretik is őket, de a lelkük nem folytatódik bennük. Ezért is aggatnak magukra különféle nevetséges neveket, ezért beszélnek annyit megállás nélkül, a királynőjük ezért írogat folyton, és ezért gyötrik a leszármazottaikat különféle intelmeikkel.
Mert félnek. Nem mernek meghalni.
Ha a kunyhókban szuszogó jövevények, a Nyugati szél szigetének lakói polgárai nem is, de az istállókban alvó birkák felneszeltek a lépteire.
De nem menekülhettek. A szorg asszony, az éjszaka úrnője nemcsak az élet-, hanem a halálpontjaikat is jól ismerte.

 

 

Bélyegkép: Remedios Varo