Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), Telihold Velencében (2020. Jelenkor). Budapesten él.

„El, valahová” – A roma asszimiláció zsákutcái Tar Sándor A mi utcánkjában

Többen tekintették már a szociografikus irodalom mesterművének[1] Tar A mi utcánkját, de a novellafüzért még nem vizsgálták a roma szereplők, a roma asszimiláció nézőpontjából[2].

Pedig a Görbe utca egymással oly szenvedéllyel kommunikáló lakói természetesen számon tartják egymás származását is.  Hisz a kocsmában, a Misi presszóban vagy Piroska néni bögrecsárdájában semmi sem tabu: se a szex, se az erőszak, se a politika, se a halál, se a család. A „cigány” szó csak a tiszteletes szemében elmarasztaló értékítélet: „Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok[3]. Erre a dehonesztáló megjegyzésre akkor kerül sor, mikor a Vida-fiú temetési menete megáll a Misi presszónál. Az egyik szomszéd nem is késlekedik a válasszal: „van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor”, feleli közömbösen. De mit jelenthet a vágás Dorogi szóhasználatában? Nem szükségképpen származást, hanem inkább kitaszítottságot, osztályhelyzetet, ellenvilághoz tartozást.

A Görbe utca két groteszken tragikus sorsú, cigányként nevesített szereplője, Harap Sanyi és Sóvágó Lajos persze asszimilálódni, nem a lecsúszottakhoz akart tartozni a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ez a törekvés persze egészen nevetségesnek tűnhet a rendszerváltás utáni történések fényében, mikor is mindenkiből, a vidéki magyar munkásosztályból és parasztságból egyformán senki lett. („Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában[4]”) Harap Sanyi és Sóvágó Lajos görcsös igyekezete, hogy folyamatos munkával, megfelelni akarással kiérdemeljék az „odatartozást” ma már egészen abszurd a szemünkben. A Görbe utca lakóit többször hatalmába keríti a halálvágy, de csak Harap Sanyi és Sóvágó Lajos, az ún. „rendes cigányok” családjára jellemző az öngyilkosság.  Az elbeszélés jelen idejében Sanyi épp kötelet keres (de nem talál).

Sóvágó Lajos és Harap Sanyi épp görcsös alkalmazkodni vágyásuk miatt „furi” emberek, ők semmiképp sem tartoznak az utca Misi kocsmában gyülekező elitjéhez. Sóvágó hajdan tűzoltóként fontoskodott, Harap Sanyi meg örökös harsány bizonyítási vágyával (élete álma volt, hogy ő is „kiprivatizálhasson” a munkahelyéről egy íróasztalt) tette magát nevetségessé. De mind a ketten végigdolgozták az egész életüket. És nem értik, miért nincs már rájuk szükség.

Rozikára, a Görbe utcában élő prostituáltra viszont szükség van. A „mi fiunk” édesanyját (hiszen senki sem tudja, ki lehet Dezsőke édesapja) mindenki szereti. Vagyis a férfiak szeretik, a nők irigylik. Ám Dezsőkének, az utcában csellengő nagykamasznak, a „mi fiunknak” már semmilyen jövője vagy helye nincsen. Néha bebuszozik a nagyvárosba, néha saját édesapát akar szerezni magának. Ellopja anyja „csodatevő érmét”, az ezüstpénzt – remélve, hogy ezután majd mindenki őt fogja szeretni – de mikor azt a szájába veszi, „nem érez semmit”. Anyja személyes varázsát és integritását képtelen kisajátítani vagy örökölni.

Egy közösségben, ahol nincs semmiféle jövő, a múlt könnyen felértékelődhet. Végső Márton tiszteletes egy „ásatás” apropóján ismerkedik meg alaposabban a Görbe utca lakóival: a falu múltját kutatva turkál az utcát szegélyező árokban. No de miféle varázslatos múlt rejtőzhet a Görbe utca befejezetlenül rohadó házai alatt?  „A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avar kori sírok vannak, római kori emlékek…[5]

A roma szereplők viszont egy egészen másféle múltba álmodják vissza magukat. Rozika elalvás előtt a fiának egy időtlenségbe merült csodálatos nyárról beszél: „halkan dünnyögve, énekelve az alkonyról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelenül fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte.[6]” Ezt az emlékképet nem is tarthatjuk egészen irreálisnak – de nagyon jellemző, hogy se Rozika, se Dezső nem akarja elhagyni a Görbe utcát. A csodálatos alkony és a közös fürdés már csak ábránd.

Ennél jóval zavarba ejtőbb és szürreálisabb a szerencsétlen sorsú tűzoltó, Sóvágó Lajos utolsó „utazása”. Mikor Lajos édesapja öngyilkos lesz, a Misi presszó vendégei már biztosak  abban, hogy Lajost elviszi a mentő, a kórházból pedig „nemigen jön haza egyhamar”. De a mentőautó helyett egyszercsak tíz felcicomázott szekér érkezik a Görbe utcába. „Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak (…) már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, mint egy király, és boldogan nevetett.” A menet egyre csodásabb lesz: „… színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.[7]” Ez a fejezet – jellemzően – a Néha úgy elmennénk címet viseli.

Mi annak a realitása, hogy valaki virágfüzérekkel ékesített vándorcigány-karavánt láthatott a kilencvenes években? Éltek-e még Magyarországon vándorcigányok akkoriban? Vagy ez a felvonulás inkább egy mennyegzői menetre emlékeztet? De Sóvágó Lajos, a szerencsétlen (és amúgy meglehetősen sótlan) tűzoltó nem vőlegénye senkinek. A Görbe utca lakóit megbűvölő csodálatos menet – a cirkuszhoz hasonlóan, amivel Rozika érkezik a faluba – a mágikus realizmus alapművének, a Száz év magánynak a cigány-karavánjait is megidézi. A mi utcánk lakói amúgy hajlamosak a véletleneket is (a Vida bácsi háza fölött köröző madarat, a váratlanul megkerült fekete lovat) is amolyan „csodás valónak” tekinteni. De ez a délibábos menet majdnem olyan abszurd és irreális, mint a lelkész által az Észak-Alföldön (Debrecen környékén!) keresett római romok. Amolyan mítosz. Vagy inkább ábránd. (De kulturálisan  megalapozott ábránd.)

A valószerű és a valószerűtlen határait összemosó, a „majdnem-csodás” elemekkel való folytonos játék miatt is nehéz Tart szabályos realistának tekinteni. Ám A mi utcánkban azért megtaláljuk a nyomát a tipizálásnak. Nemcsak a Vida-apa és a Vida-fiú alakjára gondolok (a „fiú” – akinek a halála szinte kettévágja a ciklust –  az egyetlen szereplő, akinek a gondolatait nem ismerjük meg). Béres Bálint és Végső Márton osztályának, a kelet-magyarországi parasztság és református értelmiség igen árnyaltan, részletezően ábrázolt képviselője. Hozzájuk hasonlóan az utolsó előtti fejezetben felbukkanó Ocsenás is beszélő nevet („miatyánk”) visel.

Ő egyáltalán nem olyan egysíkú, reflexióra képtelen, már-már karikatúraszerűen groteszk figura, mint Harap Sanyi vagy Sóvágó. Az ő asszimilációs törekvéseit siker koronázta: munkahelyén, a kórházban, ahol beteghordó volt megbecsülték, és közben nejével, Edittel élvezhette egy nagyvárosi panellakás „áldásait”. Beilleszkedett ember – aki érzelmileg mégsem tud a késő-kádári vagy rendszerváltás-kori Magyarország érzelmi valóságába beilleszkedni – szándékosan kilóg a sorból. A kórházban haldokló asszonyokat általa kotyvasztott vodkával itatja, a felesége ridegségét nehezen viseli.

Nem vesztesként érkezik a Görbe utcába, hanem „kipihenni” a fáradalmait. Ehhez képest hihetetlen energiával nyüzsög, „néhány nap múlva már mindenütt jelen volt, az utca teljes hosszában és szinte mindig.[8]” Mindig siet, mindenhol mindenkinek segít, Mérő Lajos azt gyanítja, „hogy Ocsenásék többen is vannak, és mind egyforma.[9]” Ocsenással egy gazdagabb nyelvi világ (ha tetszik, tágasabb emlékezet) érkezik a Görbe utcába. A hajdani beteghordó ugyanis rengeteg kuplét, nótát, mozgalmi dalt tud – és hozzá még kelmednek szólítja a lakókat – bár a Béresnek dúdolt nóta (Sej-haj szénaszál, a madár is odaszáll) eredetijére én sehol nem bukkantam.

Ocsenás vonzódása a Görbe utcához esztétikai és erotikus természetű, mint a másik „idegené”, a lelkészé, csak ezt ő nem is próbálja megvetéssel vagy pironkodással álcázni. Ocsenás nem Rozikába szeret bele, hanem Béres szélütött feleségébe, a magatehetetlen Magdikába.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…[10]

Különös, de Ocsenás fin de siècle-érzékenysége megidézi az arisztokratikus nőeszményt is. Itt, a Görbe utcában is csontsoványra fogyott, nehezen pihegő, rákos asszonyokról álmodozik. A pusztuló világok „bája” Ocsenást megigézi és elbűvöli. A mi utcánk, a benne megmutatkozó öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a 19. század mindent élesen szétválasztó fogalmainak is[11]. Hiszen a Görbe utca nemcsak borzalmas, hanem minden „rettenetével” együtt szép is.

És talán ez a magyarázat arra, hogy az Ocsenás-fejezet, az El, valahova miért csak a keretes szerkezetű novelláskötet végén, a zárófejezet előtt kap helyet. Ocsenás viszonya a Görbe utcához és lakóihoz kijelöl egyfajta nem kizárólagos, de mindenképp figyelemre méltó befogadói attitűdöt A mi utcánk világához.

[1] Születtek érdekes tanulmányok (ld. pl. Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szociográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11–19.), de ez a megközelítés Tar realizmus-fogalma miatt idegen tőlem

[2] A teljesség igénye nélkül néhány figyelemreméltó tanulmány A mi utcánkról: Szilágyi Márton: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső, 7. évf., 2005. tél, 73–78 Szilágyi Márton: Túl a reményen, Ex Symposion, V. évf., 57. szám, 2006/3., https://exsymposion. hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357, Deczki Sarolta: A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk, in Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan, 2018, 279–285.), A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból – 1. rész, A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/

[3]Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017,  193.

[4] Mi utcánk, 229.

[5] A mi utcánk, 47.

[6] A mi utcánk, 242.

[7] A mi utcánk, 163-164.

[8] A mi utcánk, 213.

[9] A mi utcánk, 214.

[10] A mi utcánk, 224.

[11] Bánki Éva: Bűn és kegyelem Tar Sándor rendszerváltás utáni prózájában, in Meghitt Bábelek, szerk. Horváth Csaba, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021. 227-268., 247.

Szabadság és rend: a narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben

Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?[1](1Sám 1, 1.8)
Sámuel édesapjának, Elkánának ez a három mondat jutott osztályrészül az Ószövetségben. Se születéséről, se haláláról, se „küzdelmeiről” nem tudunk meg többet. Ám ezek a vigasztalónak szánt rövid kérdések is – az Auerbach által is elemzett problematikus-egzisztenciális ábrázolás segítségével[2] – elénk állítanak egy karaktert, egy szeretetreméltóan önző és gyerekesen naiv férfit. Hogy a gyerekre áhítozó, a meddősége miatt megalázott Anna mit szólt ehhez, azt nem tudjuk meg[3].
Szólni valószínűleg nem is szólt semmit: az Ószövetség párbeszédei akármilyen drámaiak, gyakran nem szó szerinti értelemben vett dialógusok, hiszen egy kérdésre sokszor csak a másik fél évtizedekkel későbbi cselekedete felel –, Elkána szavai azonban már előrevetítik az Anna későbbi sorsában rejtőző feszültségeket. Anna Hélitől, a silói szentély papjától elszenvedett sérelmét (aki kezdetben nehezményezi, hogy Anna „magában” – azaz szerinte részegen – imádkozik[4]), és különös hálaénekét, amelyben a gyermek megszületését az Úr világtörténelmi tetteként, Istent pedig a Seregek uraként ünnepli.
Anna későbbi „válaszai”, az általa elindított történelmi folyamatok is különlegesek. A Héli pap dorgálását alázatosan fogadó Anna fia, Sámuel lesz az, aki által majd az Úr megüzeni Hélinek, hogy fiait eltörli a föld színéről, és új, „hűséges papot” támaszt magának. Anna hálaéneke, az Ószövetség egyik legerőteljesebb verses alkotása (1Sám 2, 1–10) is válasz – és pedig micsoda válasz! A gyermek születése kapcsán a költői én (a kontextus szerint tehát Anna) a Történelem Urának minden konvenciót felforgató forradalmi tevékenységéről beszél[5]. És talán prófétál is Izrael jövőjéről[6]. Ez a metaforaháló pedig segít értelmezni, hogy mért ilyen, női magazinba illő „meddő-nős történet” vezeti be Izrael királyságának és a prófétaság intézményének megszületését.
Mert a féltékenységekkel, ki nem mondható indulatokkal és vágyakkal teli női kisvilágot és a nagypolitikával, birodalmi játszmákkal érintkező férfias valóságot (amely szintén nem mentes a féltékenységektől és a ki nem mondható vágyaktól – – gondoljunk csak Dávid és Saul párharcára!) egy fontos mozzanat köti össze: a költészet és a szavak valóságteremtő erejébe vetett hit.  Dávid nemcsak király, hanem költő is – Sámuel könyveiben Izrael, a nemzetállam és a költészet megalapítása egybeesik.
De Dávid királlyal ellentétben Anna és Elkána mégiscsak az üdvtörténet mellékszereplői. Bár nem vérrokonai Dávidnak, ám történetük mégiscsak a nemzés, a Mózes után következő, nagy próféta, Sámuel révén kapcsolódik a „Dávid-ház” felemelkedéséhez. Az ószövetségi szereplők többségének csak az „actus” biztosít halhatatlanságot – nemcsak abban az értelemben, hogy a nemiség révén lépnek át valamiféle öröklétbe (a Jób könyve is mégcsak ilyen „genetikai örökkévalóságot” ismer), hanem mert a párválasztás teszi őket individuumokká. És ez egybevág a népmesei-mitológiai gondolkodással, ahol a hősökkel már semmi érdekes nem történik, miután elnyerik a királylányt, és személyes sorsuk feloldódik egy hetedhét országra szóló lakodalomban – csak az Ószövetségben a „végpont” nem a mennyegző, hanem a fiúörökös születése. Ez a mitikus szemlélet amúgy ellentétes a posztmodern, mágikus realista családregények, például a Száz év magány individuum-felfogásával: a Buendíák az ismétlődő nevek, a vérfertőzés révén és a jövendölések révén a család, az „örökös ismétlődés” foglyai lesznek: a szexualitás nem beteljesíti az egyéniségüket, hanem kioltja azt, ami bennük egyedi és összetéveszthetetlen[7]. (Az első Buendíák jellegtelenné kopott, egyéni vonásaiból lesz az „aurelianóság”, a „josé-arcadióság”, amelyek legyengített vírusokként keringenek a későbbi nemzedékek szervezetében. Az örökölt hagyományt, ahogy az örökölt rögeszméket, szerelmeket és személyiségjegyeket koloncként adják tovább.)

Ha a bibliai „történet” amolyan óriási családregénynek látjuk, ami Dávid és Jézus elő– vagy család-történeteként mutatja be a zsidó és világtörténelmet, akkor persze csak a Szentírás „felületes”, betű szerinti olvasatáig jutunk. De nem vagyunk-e nagyon földhözragadt értelmezők, ha erről sem feledkezünk meg, és ha úgy véljük, hogy a különféle jelentésrétegek egymásba-kapcsolása is a kinyilatkoztatás lényegét érintő kérdések közé tartozik? Ha a Szentírás narratív sémáit nemcsak „héjnak”, hanem formának vagy sajátos jelentésalkotásnak tekintjük, amely képes teológiai összefüggéseket sugalmazni?
Mert nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a változatos, az ok-okozatiság bizonyosságát hirdető szerelmi- és születés-történetek Jézus feltámadása után egycsapásra véget érnek. Az Apostolok cselekedeteiben már egy egészen másfajta ember jelenik meg – egy „új ember” –, akinek már nincs szüksége feleségre, szülőkre, nemzetségtáblára, a házasságban való „föltárulkozásra”, hogy másokkal összetéveszthetetlen legyen[8]. Ennek alapján úgy gondolhatjuk, hogy az élet továbbadásának a vágya a Bibliában nem az ember teremtményi kiszolgáltatottságából fakad, nem valami ösztönös imperatívusz, és nem is a szenvedéshez vagy a szabadsághoz hasonló par exellence jellemzője az emberi létezésnek. Az évszázadokon átívelő „élet-vonalnak” ugyanis egyetlen személyben, a Messiásban beteljesedő, konkrét célja van. Hogy az önmagát vőlegényként is kijelentő Jézus – aki legelső csodáját épp egy menyegzőn teljesíti be – megalkothassa az új szövetséget.
Ilyen értelemben számos ószövetségi szerelmespár a vőlegény és a menyasszony előképe. De ha Ruth és Bóáz történetében például csak a kiválasztott nép és a Teremtő szerelmének allegóriáját látjuk, vagy a moábitáknak tett politikai gesztus vagy akár az első halachikus betérés[9] dokumentumaként olvassuk, akkor nem érthetjük meg Mária és József viszonyának különösségét vagy akár fenségesség és humor egészen különös, csak a Bibliára jellemző összekapcsolódását sem. Mert Bóáz nemcsak nagylelkű és bölcs patriarcha, aki majd úgy ereszkedik le Ruthoz, vagyis az idegenhez (vagy „a bennünk élő idegenhez”[10]), aki majd úgy hívja el, miképpen az Úr Ábrahámot. A fiatal béresei és a szép „szemfelszedőnő” füle hallatára a szántó szélén ágáló, a tűző napon a szolgái füle hallatára szónoklatot tartó koros parasztgazda nemcsak a Magvető előképe[11], hanem humoros figura is, aki komolykodva próbálja társadalmi tekintélyét és érzelmi megindultságát összeegyeztetni. (Az elveszett bárány miatt csapot-papot hátrahagyó Jó pásztorhoz hasonlóan a szeretet esztelenségét is példázva.) Ám ami retorikailag már-már kibékíthetetlennek tűnik, az a narráció szintjén hogy simul egybe mégis? Hogy lehetséges, hogy a fenségesség és a humor a Ruth könyvében nem oltja ki egymást? Hogy Ruth anyósának praktikái mégsem teljesen nevetségesek? A Bóázt kacérkodva meghódító Ruth lehetne éppen vígjátékian kacér fiatalasszony, de egyáltalán nem az – minden megnyilvánulásából visszafogott szerénység és konok méltóság árad. Személyisége nem zárja ki a történet betű szerinti értelmezését (a „férjfogós verziót”), de lehetővé teszi, hogy a történetben másféle értelmet is lássunk. Ruth több is, más is, mint amit a „helyzet” megkövetel, de ez a többlet, ez a már-már tanítványi eltökéltség és odaadás csak az Ószövetségre jellemző mitikus ismétlések, a szerelem és a gyerekszülés révén teljesedhet ki.
De Ruth konoksága még ezen túl is elképesztő. És ennek hangsúlyozása felesleges is a cselekmény szempontjából. Ruth sokat beszél – áradozva, jóízűen – de szinte sohasem reagál anyósának és Bóáznak az érzelmi állapotára, Naomi sirámaira és Bóáz dícséreteire és lelkendezésére. Idegen tőle minden praktika és ravasz előrelátás (engedelmes, de nem „praktikus”, mondhatnánk), és végig úgy viselkedik, mintha valami örökös jelenben élne. Ő az, aki nem vár semmit, nem törekszik semmire. Mintha gyermek vagy házasság nélkül is benne lenne Isten idejében.
Az „életvonal”, a gyereknemzés narratív sémája természetesen csak állandóan módosulva, nemzedékről-nemzedékre változva maradhatott, hogy József és Mária frigyében, az „utolsó” gyerekszüléshez vezető, mindent beteljesítő férfi-nő szövetségben már a pörgő dialógusokba torkolló, hangos feltárulkozás is elmaradjon: „Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1.19). A nász valamifajta némaságba torkollik – és itt a titok, az elhallgatás az egyetlen „igaz emberhez” méltó cselekvés. De mi is az, amit a Biblia egyik leghallgatagabb szereplője, József „végiggondol”, vagy forgat a szívében? Hiszen a Tóra a házasságtörő nők büntetéséről világosan és egyértelműen rendelkezik. Istenfélő hívő hogyan is merészeli a Törvényt gondolatban felülbírálni? De titok és személyesség nélkül létezhetne a szeretet esztelensége? Ez a „fontolgatásban” kifejeződő belső szabadság talán amolyan próbatétel lenne? Mert mintha Bóáz tirádáihoz hasonlóan ez a jelentőségteljes hallgatás is a szeretet esztelenségét példázná?
Utaltunk már a posztmodern családregényekre, ahol a genealógia rögzíti az egyén családnak és szokásoknak való alávetettségét, a maradéktalan diadalt az individuum felett. (hiszen a legtöbb modern és posztmodern családregény amolyan hanyatláás-történet.) A Biblia „családtörténeteiben” viszont másféle mozgást figyelhetünk meg: a csodálatos születések kapcsán épp valamifajta közvetlenségnek és rendkívüliségnek, a társadalmi rend és a szokások felforgatásának vagyunk tanúi. A csodálatos születések révén Isten közvetlenül szól bele a történelembe. (Szól bele – miközben a vér szerinti apa, Keresztelő Szent János apja, Zakariás a gyerek megszületéséig megnémul.) És talán ez is magyarázza, hogy a Bibliában miért három nagy próféta, Sámuel, Mózes és Keresztelő Szent János csodálatos születéséről értesülünk kimerítő részletességgel. A gyerekszülés – ahogy Anna, az Istenhez közvetlenül szóló költő beszél róla – Isten közvetlen beavatkozása az emberi történelembe, nem a szokás vagy a Törvény megerősítése. Úgy is mondhatnánk, Isten nyíltan csak a szavak és születések révén avatkozik a történelembe.
Ezt már Dávid genealógiája is igazolja. Naomi azért keres férjet Ruth születendő gyermekének, hogy halott fiai, Mahlón és Kiljón neve „ne vesszen el”, ne hulljon ki az emlékezetből. A levirátus intézménye szerint tehát Ruth születendő gyermekének apjaként valamelyik fiú nevét kéne feltüntetni, hiszen Bóáz – a Tóra rendelkezéseinek megfelelően – semmi mást nem tesz, csak őket helyettesíti.
De Dávid családfáján, ezen az isteni dicsőségtáblán nem Naomi halott gyermeke, Mahlón, hanem – a szokással és a Törvénnyel ellenkezve – Bóáz neve szerepel.

[1] Az idézetek a protestáns új fordítású, revideált Bibliából valók.
[2] Eric Auerbach: Odüsszeusz sebhelye, in Mimézis, ford. Kardos Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985., 5-26.
[3] A Talmud és a Midrás feladata a zsidó hagyományban a mindenkori párbeszédek közötti űrt kitölteni, a történteket „magyarázni”, és ezzel – akaratlanul is – az Írás drámai erejét gyengíteni.
[4] Erről a konfliktusról ld. Bánki Éva: Szavak, költészet, hatalom – Nőköltők az Ószövetségben: http://ujnautilus.info/szavak-kolteszet-hatalom-nokoltok-az-oszovetsegben
[5] Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 306.
[6] A Talmud Annát a „hét prófétanő” között tartja számon. (Megilla, 14 a)
[7] Bényei Tamás: A családfa mint kód: névadás és genealógia a Száz év magányban, in  Filológiai Közlöny 42.2, 1996. 148-54.
[8] Bánki Éva: Az „idő angyala” és az apostolok cselekedetei, in Napút, 2010/5, 23-27.
[9] Naftali Kraus: Nők a Bibliában és a Talmudban, PolgART Kiadó, Budapest, 2005. 190.
[10] Julia Kristeva: A választott nép és az idegenség választása, in Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert, Napkút Kiadó, Bp., 2010.
[11] Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, II. kiad., Pápai Református teológiai Akadémia, Pápa, 2005. Egeresi László Sándor: Ruth könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

Illusztráció: Gauguin: Jákob harca az angyallal

A gyerek (5.)

Géza bácsi már kilenc éve nem tanított. A nevelés persze nem olyan mint a villanyszerelés, az embernek a vérévé válik. Küldetés ez. Étosz a javából.
Egy magányos, nyugdíjas tanár persze ritkán találkozik gyerekekkel. Géza bácsi leginkább csak a társasházban lakó gyerekes anyukáknak szokott tanácsokat osztogatni. Melyek a gyereknevelés aktuális trendjei. Melyek a tanulási zavar biztos jelei? Hogy kéne… mikor,  meddig, mennyire,. Ám ezek a nők nem voltak hálásak. Géza bácsi megpróbálkozott apróhirdetéssel: nyugdíjas tanár délutáni korrepetálást vállal. De kinek kell egy nyugdíjas földrajztanár, aki nem beszél angolul, és nem tudja, hogy mi a különbség a paralelogramma, a paradeltopipoid és a deltoid között? A szülők kinevették. Maradtak hát a buszon utazgató vagy a játszótér szélén őgyelgő anyukák. Géza bácsi nekik is tanácsot adott: mikor kell logopédushoz vinni a gyerekeket, pontosan hány óra testmozgás egészséges. De hogy játszótéren őgyelgő mamákkal szóba elegyedhessen, neki magának is őgyelegnie kellett – és ki lehet gyanúsabb, mint egy, a játszótér sarkában a gyerekeket bámuló sovány öregember?
Mi Japán fővárosa, tudod-e?, kérdezgette egyszer egy magányosan ácsorgó kislánytól. És ki volt az a hajós, aki először megkerülte a földet? Erre a padon ülő anyukák előkapták a mobiljukat, és rendőrt hívtak rá.
Ezek után Géza bácsi többnyire céltalanul rótta az utcákat vagy a konyhaablakából figyelte a társasház lakóit. Ki hánykor indul, mikor érkezik. De ha legalább lenne egy kutyája! A téren hány fontos, jó és megszívlelendő tanácsot osztogathatna! De sajnos egy ósdi rendelkezés miatt tilos volt kutyát tartani a társasházukban. Géza bácsinak időtlen idők óta csak aranyhalai voltak.
A „kutyás szabályt” egyébként még az ő édesanyja fogadtatta el a ház lakóival. Emmi néni ugyanis nem bírta az ugatást, a piszkot, a kutyákkal való rajcsúrt, a felfordulást. A macskákat is utálta, de még a tengeri malacokat és a hörcsögöket is. Példás rendet tartott, három-négy évente kifestette a szobákat, minden évben átnézette a konvektorokat és a vezetékeket, feltakaríttatta a pincét, mert rögeszméje volt, hogy a patkányok beleköltöznek a csövekbe. Hogyan költözhetnének, anyuka, hiszen bele se férnek. De Emmi nénit, az anyukát ez nem érdekelte.

Hét éve aztán rászakadt Géza bácsira a szabadság. Ő már nem tologatta hetente a bútorokat, nem hajkurászott patkányokat a pincében. A pókok elfoglalták a sarkokat, hangyák szaladgáltak a konyhaszekrényben, és mintha a függönyök is életre keltek volna: szürkésen-sárgásan lengedeztek az örökös dohányfüstben. De honnan volt anyukának annyi pénze tisztítószerekre? Hogy volt képes mindent megjavíttatni és időben befizetni? Géza bácsi annyira elmaradt a számlákkal, hogy kénytelen volt nyaranta táboroztatást vállalni. Csakhogy volt ezzel egy kis bökkenő: Géza bácsi a kerület több iskolájában tanított, és a volt kollégái nem akarták őt maguk mellé felügyelő tanárnak.  Pedig aligha volt Géza bácsinál képzettebb földrajztanár.
Tudod, melyik a föld leghatalmasabb folyója? Tudod, hogy ki mászta meg a Mount Everestet először? A gyerekek nem tudták.
A háta mögött Gizi bácsinak csúfolták.

De a legrémesebbek mégis a gyerektelen őszi és tavaszi napok voltak. Amikor semmiféle táborra nem nyílt kilátás. Géza bácsi otthon bámulta a lengedező függönyöket, és azon töprengett, milyen lenne, ha az unokájával élhetne. Példásan, mások tiszteletétől és irigységétől övezve.
A konyhaablakból figyelte a szomszéd házban lakó Hajniékat! Micsoda család! Szerencsétlenek örökbe fogadnak egy kisfiút, és lám, nem tudnak mit kezdeni vele. Hiába, pancserek. Nem értenek a gyerekekhez.
Beszélgetni próbált szegény Hajnikával, ajánlott neki szakirodalmat, de a kosztümös liba eleresztette a füle mellett. Olykor megpróbált csatlakozni a kutyáját sétáltató Bercikéhez: mesélt arról, milyen romvárosok lapulnak még a latin-amerikai őserdők mélyén. hogy hogy fedezték fel az amerikaiak Machu Picchut.
Bercikét ez egy cseppet sem érdekelte.
Pedig célozgatott rá, hogy milyen mélyen együtt érez Bercike problémáival, az ő beilleszkedési nehézségeivel. Az egész problémahalmazzal, mondta fontoskodva. Hiszen pontosan tudja, hogy milyen nehéz dolga van egy örökbe fogadott kisfiúnak. De szívesen segít a matekban, kikérdezi a Himnuszt, és elkíséri Bercikét a Természettudományi múzeumba…
–  Kopj le már, te vén pedofil – rivallt rá a játszótér szélén  Berci.
Géza bácsi halálosan megsértődött. Való igaz, hogy a nőkkel nem volt szerencséje… de, hogy ő! Soha.
Még álmában sem.

Úgyhogy nem is kopogott rá Bercire, mikor anyukáját, azt a nagyképű libát elvitték a mentők koronavírussal. Ő nem akaszkodik senkire! Csak tévézze magát hülyére az a hálátlan kis patkány! No de hogy patkány! Géza bácsi egy pillanatra elszörnyedt magától. Egy pedagógus… ejnye-ejnye! Elszégyellte magát, de közben egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az utcákon ténfergő Bercit.
Patkány, patkány, patkány. Talán már bele se férne a csövekbe, olyan kövér, gondolta elégedetten. Hogy meghízott pár nap alatt! Az a sok csipsz, csoki, kóla! És elképzelte, hogy a magányos Berci beszorul egy nap a bejárati ajtóba, és a tűzoltóknak kell kiszabadítani.
Pár nap múlva Berci egy négy-öt éves gyereket vonszolt magával az utcán. Rabolt magának egy kis társat, gondolta komor elégtétellel Géza. Egy ilyen gyerektől minden kitelik. A szemét a mocskos konyhaablakra szegezve most valami nagy drámát várt: visító anyukát, visító apukát, fel-alá  rohangáló szomszédokat, rendőröket, de nem történt semmi.
Ki lehet ez a kisfiú?, töprengett Géza bácsi.
Hogy lehet, hogy senkinek nem hiányzik?
Ám mint pedagógus nem engedhette, hogy egy ártatlan gyermek áldozatul essen ennek az elhízott, hálátlan Bercinek.
Pontosan tudta, hogy kell a gyerekeket – különösen a rossz tanulókat – megfélemlíteni.
Becsöngetett Hajniék lakásába, és egy dossziét szorongatva elkezdett a gyámhatóságról, az emberi jogokról, az államtitkárokról, a gyerekvédelmi ombudsmanról fecsegni.
Ombudsman? Emberi jogok? Államtitkárok?
Berci a felét se értette, de nagyon megszeppent. Úgyhogy a kisujját sem mozdította, mikor Géza bácsi a dossziéját szorongatva bemasírozott a nappaliba.
Micsoda rendetlenség! Géza bácsi majdnem elcsúszott egy kóla-tócsában. Talán nagyobb itt a kupi, mint az ő lakásában.
– Hol az a szegény kiskorú? – kérdezte egy családlátogatásra induló osztályfőnök hangján.
Ám az ütődött Berci csak meglapult a folyosón.

A kisfiú összekuporodva ült a nappali szőnyegén, és kifelé bámult az ablakon.
Talán valami baj van a fülével?
– Hogy hívnak, gyermekem?
A kisfiú lustán felé fordította a fejét.
Mint valami halacska az akváriumban, akinek megkocogtatták az üvegét. Géza bácsi rámosolygott, és könnyedén felemelte.
– Tiszta idióta ez a gyerek – fakadt ki Berci a folyosón. – Nincs ki a négy kereke. És talán nincs is neve.
Géza bácsi megcsóválta a fejét.
Hiszen mindenkinek van neve. A kutyáknak, az aranyhalaknak is. Talán azoknak a szigeteknek is, amiket nem fedezett fel senki.
De ő most a hatóságokat, a törvényt, az emberi jogokat képviselte.
– Csak van anyja valahol! Beviszem szegényt a rendőrsége.

De ahogy a gyerekkel a karján kilépett az utcára, egészen más járt a fejében.

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek IV.

A gyerek IV.

A felnőttek összeolvassák a betűket szavakká, a szavakat mondatokká, de nem mennek semmire. Összeadnak, kivonnak, de ez csak egy ostoba játék, se teteje, se veleje. Micsoda ostobaság!
Berci jobban szeretett videózni vagy a kertben ugrálni. Tizenegy évesen hozták ki az intézetből, tizenkét évesen fogadták örökbe. Tizenkettőből tizenegy az egy. Hét meg három az tíz. Tizenegy meg tizenegy az huszonkettő. Pontosan annyi, mint hárommillió meg háromszázhetvenöt milliárd.
Vagyis semennyi. Az egésznek semmi értelme.
Hajnalka és Bandi, a nevelőszülei semmi mást nem tudtak, csak számolni. A betűket a számokat tologatni. Hétszer hét az mennyi? Mondd csak meg, Bercike! Melyik az a szám, amit megszorzunk hárommal, és kilencet kapunk?
Ki a fenét érdekel?
Az új otthonában Bercit reggeltől estig a matekkal és az olvasással gyötörték. Hajnalka elmesélte, hogy ő, ahogy minden unokatestvére, elvégezte az egyetemet, már legalább millió és millió számot adott össze… nem nagy ügy, csak egy kis figyelem kell hozzá. Ambíció, türelem, lelkesedés.
Megembereljük magunkat, ugye, Bercike?

De semennyi szám és betű (meg ambíció) nem segített Bandin és Hajnalkán. Hiába volt rengeteg pénzük, minden nap csak füveket és főzeléket ettek. Ha volt egy kis szabadidejük, takarítottak, tologatták a dolgokat vagy veszekedtek. Poroltak, súroltak, szidták egymást vagy éppenséggel Bercit. Nem jó helyre tetted, kisfiam! Nem raktad vissza! Nem jó helyre raktad! Mért nem dobtad ki? Ha kidobtad, akkor mért nem vigyáztál jobban? Hajniéknak óriási lakásuk volt, de semmi sem volt jó helyen benne.  Mindent mindig keresni kellett. Aztán mindig mindent a helyére tenni. Leginkább Bercit, aki álmodozva gondolt rá, hogy az intézet is mennyivel izgalmasabb volt ennél az örökös rakosgatásnál.
Összead, kivon. Feltesz, lerak. Elővesz, visszarak. Kidob a szemétbe. Berci soha nem értette: hova lesznek ezek az elpakolt, összerakott-összeadott dolgok? Segít-e bárkin vagy bármin, ha örökösen rakosgatnak? Négyen éltek a Soós-családban: apa-anya-fiú-kutya, azaz Bandi, Hajni, Berci és Kolomp, a skót juhászkutya. Mindig pakolgattak, de sosem érezték jól magukat.

Apa nagyon szerette Kolompot, vele hempergőzött a nappali szőnyegén, miközben Berci ott rostokolt valamelyik unalmas matekpélda fölött. Igazi megtiszteltetés, ha Kolompot, a csodás juhászkutyát elviheti a József-hegyi kilátóhoz! A kilátónál  Berci próbált barátokat szerezni, de a gyerekek, akik Kolompot istenítették, tőle elhúzódtak. Hisz Kolomp gyönyörű, fajtiszta, okos, ő Berci intézeti gyerek — pár hete fogadták örökbe, gyanús, rossz tanuló. És ez még nem elég! Barna bőrű is. Berci elunta, hogy a kilátónál körbeállják és csodálják Kolompot, ezért szeretett jó hangosan ilyeneket kiabálni a kutyának: jössz-ide-te-tetves-rohadék-a-kurva-anyádat! Az anyukák elszörnyedtek, a gyerekek sikongva menekültek.
A kiabálás volt a legszebb az egész kutyasétáltatásban.
De valahogy az ostoba Bandi fülébe jutott, hogy ő sétáltatás közben kínozza az állatot. Hogy csúnyaságokat kiabál. Hogy nem elég, hogy rossz tanuló, hogy visszabeszél, hogy a takarításban nem segít, még micsoda rossz ember is… Egy állatkínzó, egy söpredék, mondta sziszegve Bandi. Hajnalka reszketve csillapítgatta: ez csak valami pszichés probléma, kivizsgáltatja a gyerekek szakorvossal, nem kell ennek akkora feneket keríteni… Bercike megjavul egy-kettőre. Minden problémáját hamarosan kinövi.
Ám pár sör után Bandi kibökte: ő soha nem akarta, hogy ez a kis emberszabású itt éljen velük. A gének, ugye. Ő már az első percben látta, hogy ebből a Berciből nem lesz senki.

Egy meg egy meg egy meg egy az négy. Ha négyből elveszünk kettőt, akkor kettő marad. Bandi és Kolomp elköltözött, Hajni és Berci maradt. Talán nemcsak Kolomp, a kutya miatt. Meglehet Hajni egy vázát, egy poharat, egy dísztányért rossz helyre rakott vissza, és Bandi örökre megsértődött.
Most már csak ketten vagyunk, édes kisfiam! Ugye, nem akarsz engem elszomorítani többé? Bercinek nem volt különösebb oka szomorkodni, különösen járvány idején, mikor a fene sem törődik azzal, hogy bekapcsolódik-e vagy sem az online órákba.
Ugye, megcsináltad a leckéidet, kisfiam? Berci ilyenkor engedelmesen bólintott. De Hajni állandóan köhécselt, prüszkölt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy őt ellenőrizgesse.
Bekaptad azt a koronát, mondja Berci együttérzően. Most micsoda szerencse, hogy nincs itt Bandi, egyedül járhat az Aldiba bevásárolni: banán csoki, chips, kóla, nagy tábla Milka.
Ezek mind rendes kaják, Hajni, meglátod, majd megerősödsz.
De Hajni napok óta egy falatot sem eszik.
Nem hogy nem eszik, nem is rakosgat, nem is pakolgat semmit. Egész nap csak sír és sír.
Fehér ruhás férfiak jönnek a lakásba, elszörnyednek a rendetlenségen, a szétdobált csokipapírokon a nappaliban. Ki fog felügyelni a kiskorúra?, kérdezik. Berci Hajninak szólítja az anyukáját, a mentősök ezután nem sokat törődnek vele, nyilván csak egy szomszéd kisfiú vagy egy itt tébláboló rokongyerek.

És most már végre Bercié a világ.
Senki nem jön, senki nem telefonál. Senki nem pakolgat semmit. Senki nem kérdezi, hogy hét meg kilenc mennyi, hogy mit mondott az osztályfőnök, hogy megmosta-e a fogát, hogy miért chipset reggelizik.
Berci kirángatja az ágyneműt a nappali közepére, és hajnalig bámulta Tom és Jerryt, utána a Clarence-t. Másnap kódorog egy kicsit az utcán, vesz egy kis energiaitalt, aztán újra bekapcsolja a tévét. De nem talál vissza Tom és Jerryhez, a felnőttek egyre csak a járványról harsognak, korona, korona, korona – vége-hossza nincs. Berci elszörnyed, mi lesz, ha Hajnalka nem jön többé vissza, ő elkapja ezt a szörnyű micsodát, és egyedül fog haldokolni ebben a teraszos, hatalmas lakásban. Nem is Bandi, nem is Hajni hiányzik, hanem Kolomp, a juhászkutya.
Hirtelen majd eleped az intézeti gyerekzsivaj után, haza szeretne menni – de hol van a haza? Berci eddig egyedül még soha nem közlekedett sehova. Intézetis korában mindenhova a többiekkel vonult, mikor pedig Hajniékhoz került, állandóan  kocsival vitték ide-oda – talán hogy út közben is gyötörhessék a szorzótáblákkal.
Hát hol van az intézet? Merre van a Trombita utca? És merre lakik Hajni anyukája? Ha neki lenne igazi, rendes anyukája, ő vajon felhívná a kórházból? Hajni, Hajni, Hajni… a telefon hosszan kicsengett, mintha  Hajni elmenekült volna előle egy másik világba.
És merre van Kolomp? A kutya, aki akkor se sértődött meg, ha mások füle hallatára az édesanyját szidta.
Késő este kióvakodott a Pusztaszeri útra. Hangosan füttyögött, ugrált, de egy teremtett lélek nem jött, hogy leteremtse, ugyan mit csinálsz itt,  kisfiam?

Másnap délelőtt, a villák közt ténferegve vette észre, hogy egy négyéves-forma kisfiú csimpaszkodik az egyik magasföldszint ablakpárkányán.
Talán az ő szüleit is elvitték a mentők, talán nem talál vissza ő sem az intézetbe. Kis agyalágyult. Talán neki sincs is senkije.
– Hé! – kurjantott rá. – Téged hogy hívnak?
A kisfiú felé fordította az arcát, de nem felelt.
Micsoda lúzer, gondolta Berci, ez a gyerek nemcsak számolni, még beszélni sem tud. De más játék nem volt az utcában. A lábánál fogva  lerángatta a gyereket az ablakpárkányról.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, de a kisfiú egy szót sem szólt.
Akkor sem felelt, mikor Berci megrángatta a fülét, Akkor sem sírt, mikor Berci a gyomrába bokszolt,  rávágott a térdére, megrángatta a lábujját Hát ez gyagya, gondolta Berci. Kis húgyagyú. Retardált. De mivel hetek óta nem találkozott egyetlen gyerekkel sem, elég érdekes játék volt. Nem nevetett, nem sírt, nem felelt, de azért gyerek volt. Olyan amilyen, de azért  eleven, puha, mozgékony.

Akár haza is viheti. Meg is etetheti. Viheti sétálni.
– Akarsz-e a kutyám lenni? – kérdezte a fiútól.

 

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek II.

Trepáknét se ma szalajtották. Átlátott ő a nyafizós védőnőkön, a félbolond úriasszonyokon, a nagyképű illetékeseken…. Átlátott mindenen, mindenkin… Kádáron, Orbánon, talán még a Gorbacsovon is… Ha él még valahol ez a tökkelütött.
Ha él még… A világ egyre bolondabb, minek a tévét bámulni.
Tudta ő már 1980-ban, hogy a kommunizmusnak annyi. Abban is biztos volt, hogy ez az új rendszer sem tart sokáig. De mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Így ment már csillebérci úttörőtáborban is. Ők eladták a férjével a megmaradt ételt, a leselejtezett ágyneműt, no, de a gazemberek, a hatalmasok még többet loptak! Nekik semmi nem volt elég. Még jó, hogy a gyerekek szemét meghagyták… Szép élményekkel térhettek haza…  Hisz  a kommunizmusban mindenki boldogulhatott. Trepáknén akkor sem múlt semmi. Ő a szívét-lelkét is kitette,  éjjel-nappal talpon volt. Egyik gyereknek a hasa fájt, a másiknak a foga, a harmadiknak meg ki akart lyukadni a vakbele. Szaladni a mentő után, mosogatni, rendet csinálni, takarítani. Intézkedni reggeltől estig. Mert arról híresek a tanárok, hogy nem csinálnak semmit. A munka nehezét az alantasokra hagyják. A takarítónőkre és a gondnokokra.
Piszkok, gondolta Trepákné. De legalább úgy végezték, ahogy kell. Tengődnek otthon a kis nyugdíjukból. Ő, Trepákné Magdi viszont  nem hagyta magát. A férje halála után – a szíve vitte el, hisz hitt a rendszerben – elég hamar összekapta magát. Volt otthon három kiló Kiváló úttörő-jelvénye.  Egy csomó, a nagy összeomlásból kimentett jegyzőkönyve. Melyik nagy kereszténydemokrata volt rajparancsnok Csillebércen… Hogy ugrált ő is, mint a mókus fenn a fán… Na, majd meglátjuk, mit szólnak hozz?.  Egyszer majd ő is előáll az igazsággal!
Szegény embernek is kell a biztonság.

Ő nem gyűjtött szemetet, konzervdobozokat, kidobott újságot, összetaposott cigarettásdobozt, mint az a szerencsétlen Lenke, a szomszédasszonya. Csak értékeket: igazolványokat, pénztárcákat. Az ember nem szürkülhet bele a nyomorúságba!  Egyszer talált az egyik hegyi úton egy autóstáskát, benne egy államtitkár kulcsaival, noteszével, igazolványaival. Ha megkeresi a gazembert, akkor pár ezer forinttal kiszúrják a szemét. Ám ha csak őrizgeti a kincseket, és arra gondol, mennyi csalafintaságot követhetne el az iratokkal, a boldogságba belereszketett.
De egy talált gyerek persze más.
Az annyit ér, amennyit fizetnek érte.
Épp a nyomorult Lenke tornáca közelében ólálkodott, mikor elhozták a kisunokáját. Ő aztán tudta, hogy ez a nyomorult Lenke két nap múlva már nem emlékszik rá, hogy került hozzá ez a gyerek. Gyogyós, mit csináljunk.
Elvesztette az unokát? Nem vigyázott rá? Megy a börtönbe vagy a diliházba.
Ezt a Lenkét arról is meg lehet győzni, hogy az idő a járvány miatt visszafelé folyik: szerda után kedd jön, utána hétfő… a végén meg majd mind megfiatalodunk.
Nem is volt nehéz elhozni tőle a gyereket. – Most szépen hazasétálunk az unokámmal, maga meg csak pihenjen – mondta Lenkének, és szép nyugodtan kézen fogta a gyereket.
– Gyere Andris, indulunk!
Helyes kölyök, az bizony igaz. De hogy lehet, hogy nem tud beszélni?
Trepáknénak az úttörőkre korlátozódtak a tapasztalatai, nem  is nagyon ismert kicsiket. Hirtelen nem is tudta, hány éves korban kell elkezdeni beszélni a gyerekeknek. De ha nem beszél, akkor annál jobb. Legalább nem csinál lármát, nem óbégat, nem rázza fel az utcában az összes szerencsétlent.
Befektette a gyereket a saját ágyába, és ráripakodott, ne bámuljon rá, hunyja le a szemét, nyugodjon szépen! Normális gyerek persze zokogna, ha el akarják a családjától választani. De ez? Minél mulyább, annál jobb.  Majd ő keres neki jó szülőket.  Kiteszi a szívét! Megteszi, amit megtehet.
De ahelyett, hogy nyugodtan átengedte volna magát a tervezgetésnek, a hasára szorította a kezét. Eddig azt hitte, tíz vetélés után őt már nem érheti meglepetés. Hogy örökre meggyűlölte a gyerekszülés gondolatát is. De ahogy nézegette a lehunyt szemmel fekvő gyereket, átsuhant rajta, ő is felnevelhetné. Elmúlt hetvenöt, no igen. De kutya baja sincs, nyugodtan megérhetné a kilencvenet is. A rokkantnyugdíj persze kevés. No de ha eladná a gyűjteményét? Vagy ezt a príma, budai telket, és leköltözne egy faluba Andriskával… Kézen fogva járnák az erdőket-mezőket…
Felröhögött az ötlet képtelenségén.
– Fordulj a fal felé! – mordult a gyerekre.

Trepákné azért járta a piacokat, üzleteket, sőt azért lófrált a városban, hogy minél több emberről minél több mindent megtudhasson. Az emberek imádnak panaszkodni – de csak kevés alkalmuk van rá. Ő, Trepákné szívesen segített ezen. Mindenkit örömmel meghallgatott, alig várta már, hogy megtudja, melyik szemétláda mikor mit csinált. Elég volt leülni a buszon az emberekhez, és már ömlött belőlük a sóhajtozás. Sógor, unoka, unokahúg, unokaöccs, polgármester, miniszterelnök. A körzeti orvosok még a vízvezeték-szerelőknél is rosszabbak. Nem hallgatnak rájuk. Nem figyelnek. Hiába tömik őket pénzzel, nem csinálnak semmit.
Így aztán Trepákné pontosan tudta, hogy a Héthalom utcában él a Kinizsi házaspár, ahol az asszony már belebolondult a mesterséges megtermékenyítésbe. Évek óta szurkálják, de semmi eredménye. Szegény Kinizsi doktornő! Mit nem adna már egy babáért! Persze Trepákné nem tudta, hogy hány évesnek kell lenni az áhított babának. De gondolta, Andris is megteszi, olyan tedd ide-tedd oda. Nem tud beszélni. Úgy néz ki, mint egy óriási csecsemő.

Másnap meglátogatták doktor Kinizsiéket a Bóbita utcában.
– A legjobb szívű doktornőt keressük, bejöhetünk-e? Csak egy kis bizalmi megbeszélésre…
De Kinizsiné Tünde, az agyonszurkált doktornő nem sok bizalmat érzett Trepákné iránt. Csak a harmadik felcsengetésre volt hajlandó elindulni a társasház kapujához. Elkínzott arcú, nagy darab, harmincas nő volt,  és körzeti orvoshoz méltatlan viszolygással méregette Trepáknét.
Hát nem ezek a rókaképű vénasszonyok árulnak román ágyneműt? Akciós étkészletet? És nem ők azok, akik rosszullétet színlelnek, és gyorsan fel kapkodnak mindent?
Harcias tartással vonult a kapuhoz.
Trepákné bemutatkozott, és gyorsan elhadarta: ennek a drága kisgyermeknek, ennek a drága kis Andriskának az édesapja autóbalesetet szenvedett. Az édesanyja meg Olaszországban kóricál valamerre. Apai nagyanyjának nem kell, anyai nagyanyja meg azt sem tudja, milyen nap van ma. Hát nem érdemel ez az ártatlan kisgyermek egy csöpp szeretetet? Egy csöpp figyelmet?
Tünde legyintett, és megkérdezte, miért nem fordul Trepákné a gyámhatósághoz. Ez az ő dolguk, mi köze ehhez egy körzeti orvosnak?
Trepákné elkapta a karját. Biztos forrásból tudja, hogy minden gyerekből bűnöző lesz, ha bekerül egy intézetbe. Hát hogy lehet a doktornő ilyen szívtelen? Ez a kis Andris nem érdemelne valami különbet?
Tünde sarkon fordult volna, de Trepákné belecsimpaszkodott a vállába.  Ha kap 300 000 forintot, elfelejti, hogy itt járt. Ennek a szegény Andriskának semmilyen igazolványa nincs. Aki ügyes, az megszerezheti. Csak egy kis bátorság kell hozzá, és mindenki jól jár.
Kinizsiné Tünde rácsapta Trepáknéra a kaput.

A kitüntetések, a leltári jegyzékek, az eldobott igazolványok nem kérnek enni. De mennyibe kerül egy éhes kisgyerek, töprengett Trepákné a buszon. Ha ez a gyerek csak eszik, eszik, eszik, és végül senki nem hajlandó elvinni.
– Kuka vagy, csúnya,nem kellesz senkinek – sziszegte Andriskának, miközben lecibálta a buszról.
Ám nem érzett különösebb szomorúságot. Érdeklődő később is jöhet, ez a hisztérika, ez a bolond Kinizsiné  nem a világ. És ha nem jön érdeklődő, akkor majd ő feláldozza magát. Elköltözik ebből a rohadt Budapestről, és egyedül felneveli a gyereket.
Alszunk rá egyet, aztán majd meglátjuk.
Ahogy álmában átölelte a gyereket, arra jutott, ketten laknak majd az erdőben. Andriska előbb-utóbb meghálálja a gondoskodást és a szeretetet, kedve támad megszólalni, és az első szó, amit kiejt a száján, az lesz, hogy…
Reggel arra ébredt, hogy nincs az ágyában a gyerek.
Ha ott nincs, akkor hol lehet?
Valahova elcsatangolt? Hogy a fene vinné el! Kinn bóklászik az udvaron? Átment a szomszédba, és kézzel-lábbal reggelit kunyerál? Micsoda rohadék! Nem  hagyja aludni, és még szégyent is hoz rá!
Káromkodva összegombolt magán egy régi iskolás köpenyt – jó az, nem a bálba megy – és kiállt az udvar közepére. Andris! Hogy-az-a-fene-vigyen-el-téged! Hol-az-istenbe bujkálsz?
De a gyerek nem volt az udvaron. Nem volt a szomszédban. Nem volt az utca túlsó oldalán sem. Gyere elő, mert úgy megjárod, hogy na!, kiáltotta, és ekkor vette észre az ablakának támasztott sárga borítékot.
Hát mégis meggondolta magát az a bolond hisztérika, gondolta Trepákné, és bent a konyhában reszkető ujjakkal átszámolta a pénzt.
Harminc tízezres. Se több, se kevesebb.
Kicsit elszontyolodott. A szívében ürességet érzett. Most akkor kinek főzzön ebédet?
A hőség is egyre elviselhetetlenebb lett, nem volt tekintettel senkire és semmire.
Hát nem lesz semmi a nagy önfeláldozásból? Az erdőbe való kiköltözésből? Ez az Andris soha nem fogja neki azt mondani, hogy mama?
Ám ha már lemondott arról, ami minden nő életének értelme, kérhetett volna egy kicsit többet. Kicsit okosabban is kifundálhatta volna a végösszeget.

Első rész:

A gyerek

Drága, drága! (A gyerek III.)

Kinizsi Tünde szülei orvosok voltak. A nagyszülei is. A szülei, a nagyszülei barátai is. Fül-, orr-, bőr-, tüdő-, szív-. A sok orvoson kívül csak betegek éltek a földön. Ők örökösen aggódnak, fegyelmezetlenek … Nem szedik be a gyógyszereiket, nem jönnek vissza időben… Mellébeszélnek és sajnáltatják magukat. Tünde úgy tervezte, orvos lesz, hozzámegy egy másik orvoshoz, születik két szép gyereke – ők is potenciális orvosok – és zúgolódva szolgálják tovább a betegeket.
Tünde a valakikhez akart tartozni, és nem a mindenkihez.

Tünde szülei orvosok voltak. Az összes rokon, a rokonok barátai is. És mindnek volt két szép gyereke, leszámítva Kálmán bácsit, aki csak pszichiáter; ő kivétel, ami a szabályt erősíti. Tünde biztos volt benne, hogy mihelyt felteszi az első lakásában a függönyöket, eljön az ő ideje is, és lesz két szép gyereke. De az az idő, a nagy boldogság nem jött el. Az orvosok őt is, a férjét, Gábort is tökéletesen rendben levőnek találták, makkegészségesnek, a pszichiáter, Kálmán bácsi pedig megsúgta, hogy nem kell annyira akarni… csak szépen, lazán, élvezettel. Eltelt két év, három év, négy év, öt év, a függönyök már kicsit megkoptak, de semmi.
Tünde csak a hetedik év után esett teherbe. Végig olyan érzése volt – milyen nevetséges is ez egy orvostól! – hogy valahogy fordítva ül benne a gyerek. Egy hathetes magzat persze nem ül sehol. Lebeg, úszik, fickándozik. De az ő gyereke valahogy rosszul fickándozott. Tündét már az első perctől balsejtelmek gyötörték. A rosszullét épp a kezelőben tört rá. Ó, a szegény doktor néni, milyen véres a köpenye!
Szörnyű, szörnyű, de ez legalább erőt ad nekünk, mondogatta Gábor. Hogy mégis. Hogy megvan a bizonyosság. Most már csak nagy odaadás és türelem kell. Tünde öt éven keresztül gyakorolta az odaadást és a türelmet. Háromszor elvetélt, elviselte a kezeléseket, a petesejt-beültetéseket, magára szedett harminc kilót, és már a gyerekrendelő portása is azzal alázta meg, hogy remélem, Tündike, most végre szerencséje lesz.

És itt van most  egy hús-vér kisgyerek!
Ha jól értette azt a szánalmas öregasszonyt, a kisfiú félárva, az anyja külföldre költözött, a nagyanyja teljesen demens. Csak fel kell kapni az utcáról, és kezdődhet a  családi élet.
Éjjel  csodálatos tervek suhantak át rajta: átcsempészi a kisfiút Olaszországba, és aztán meg sem állnak Amerikáig. Félálomban már egy Rejtő-regény hullámain hajókázott, látta magát (harminc kilóval könnyebben), hogy  a kisfiával leszáll a hajóról az Angyalok városában… A tömeg éljenez, a kormányzó (aki meglehetősen hasonlított Kálmán bácsira) eléjük siet…
Csak lazán, csak élvezettel!
Egy szempillantásnyi idő múlva Tünde a mobilja pittyegésére ébredt.
Hajnalban beszállt a kocsijába, elhozta a gyereket arról a nyomorúságos telepről, hiszen az álom is erre kötelezte. Meg a tizenöt év hiábavaló küzdelem. Senki sincs, aki könnyedén beismerné, hogy egész életében illúziókat kergetett. De a Csillebércen megtalált gyerek nem hasonlított az álombeli, virgonc fiúcskára.
Egy mukkot nem szólt, csak engedelmesen beszállt Tünde kocsijába.
Jól vagy, ugye, drágám? Aztán majd mesélsz magadról, duruzsolta Tünde. A gyerek – egészségesnek látszó, négyéves fiúcska – nem vonakodott, nem sírt, hagyta magát kézen fogva vezetni, és most engedelmesen ücsörgött a hátsó ülésen. Vigyél, ahova akarsz! Csak nyugodtan rabolj el. Érted, amit mondok?, kérdezte Tünde. A gyerek nyilván ugyanilyen engedelmes lett volna, ha Tünde felülteti egy sárkány hátára. De nem volt sárkány sehol. Nem volt egy lélek az utcában. Csak az engesztelhetetlenül tűző nap és Tünde rozoga Toyotája.
Drágám, drágám, drágám, motyogta Tünde zavarában, és gázt adott. Csak pár száz méter után jött rá, hogy a fiú keresztnevét sem tudja.
A Pusztaszeri úton, a saját nappalijában aztán megvizsgálta a kisfiút.
Csípések, horzsolások, semmi komoly. A fogak? Rendben. Még mit vizsgálhatna meg?  Tetű? Nem tűnt annyira elhanyagoltnak a gyerek. Zavarában megint megölelgette a kisfiút. Drága, drága, drága! Mintha az iskolai színjátszó körben próbálna egy jelenetet, és a többi lány lélegzetfojtva figyeli, hogy nem hibázik-e. Kérsz egy kis tejet?, Mindjárt hozok, légy türelmes! A fiún nyoma sem látszott türelmetlenségnek, egy kortyocskát lenyelt, aztán visszaadta a poharat. Inkább csokit szeretnél?, faggatta Tünde, és kirohant a konyhába. Az csak a mosogatónál jutott eszébe, hogy az utolsó fogyókúrája előtt kidobálta az édességeket.
A gyerek elé odatett valami sós kekszet, aztán rohant a rendelőjébe.

Bogi, Panni, Berci, Flóra. Mintha minden gyereknek három torka és hat lába lenne. És a váróban rohangáló egészséges testvérek! No de senki sem olyan mulya, senki sem olyan tedd-ide, tedd-oda, mint az a kisfiú az ő nappalijában. Traumatizált vagy fogyatékos lehet? Tündébe belehasított, hogy hagyhatta ott a szerencsétlent néhány sós keksszel. És mi lesz, ha az a nyomorult a kekszet szétszórja? Ha unalmában vagy rosszaságból beletapossa a szőnyegbe? Mi van, ha Gábor korábban hazajön a klinikáról, és talál a nappaliban egy közönyös arccal szemetelő, kis ufót, aki nem emlékszik a saját nevére…  De nem volt ideje aggódni. Betoppant egy anyuka, és  egy megégett kezű kislányt húzott maga után. Kiömlött a kávéfőzőből a kávé, a kis Valentina meg megégette magát. Ha nincs ilyen szerencséje, dorgálta Tünde az anyukát, eljárás is lehet a dologból. Börtön, meghurcolás.
Börtön, meghurcoltatás. Valentina anyukája kisétált, de Tündének nem ment ki a fejéből. Elkapják az olasz határon a kisfiúval. Megírja a Nők Lapja. Nagypapa, apuka elhatárolódik tőle. Anyuka összeszorított szájjal mentegetőzik: ő nem tehet semmiről. Hogy az a szegény Tünde!
Szegény Kinizsi Tünde! A gyerekrabló.
De még nem volt vége a rendelésnek. Összeszorított ajakkal megvizsgált egy hisztis kislányt, akinek egy galamb költözött a hasába. Galamb! Te jóságos ég! Legszívesebben felpofozta volna a kislányt, de azért kitöltött egy beutalót. Aztán az utolsó pillanatban berobbant egy torokfájós testvérpár. Versenyt köhögtek, versenyt sírtak, versenyt kiabáltak. Összenyálaztak mindent. Körbeköpködték a rendelőt. Körbeköpködték Tündét, az asszisztensnőt. Körbeköpködték a  bútorokat.
Fél óra múlva Tünde reszketve ült a kocsijában. Ez nem lehet igaz! Erre vágyott ő tizenöt éven át? Vagy nem is vágyott annyira erre? És a babák, a hasában ficánkoló apróságok érezték ezt?
Csak sikerülne végre lefogyni, és újra átgondolhatná a dolgot!

De még nem csaptak össze a feje fölött a hullámok. Beviheti a kisfiút a rendőrségre. Ő, dr. Kinizsi Tünde meglátta a hajdani úttörőtábor környékén ezt a magányosan csellengő kisgyereket. És mint felelős orvos, keresztény értelmiségi rögtön arra gondolt, hogy a gyereknek megfelelő elhelyezésre lesz szüksége. Megfelelő elhelyezésre, gondolta, és egy pillanatra összeszorult a szíve. Rendelés előtt persze nem volt ideje beugrani a gyerekkel a rendőrségre. Addig a gyereket a saját otthonában biztonságba helyezte.
Biztonságba? És mi van, ha a gyerek fogott egy kötőtűt, és belenyúlt a konnektorba? Vagy ha Gábor már hazaért, és megtalálta a szőnyegen a magát összepisilt-összekakilt gyereket, és értesítette a rendőröket? Gyorsan tárcsázta az élettársát. Igen, igen, szívem, minden rendben.
Hamarosan odakanyarodott a házukhoz. Nem látott tűzoltókat, rendőröket, izgatott szomszédokat. Újságírókat sem. A gyerek biztos bent kuksol a nappaliban. Talán szétlocsolta a tejet – na, de kit érdekel. Persze egy gyerekorvostól a közvélemény elvárná, hogy enni adjon egy négyéves gyermeknek. Majd betesz egy mirelit pizzát a sütőbe. A többi nem érdekes.
Kopogós létekkel, a táskáját a hasához szorítva vonult végig a kerten. Dr. Kinizsi Tünde. Hát akkora bűn, hogy megesett a szíve egy szegény kisgyereken? És csak hat óra elteltével vitte be a rendőrségre?
Magabiztosan nyitotta az ajtót. Drága, drága, drága!, Csak én vagyok!
De a gyerek nem volt sehol.

Előzmények:

A gyerek

A gyerek II.