Bánki Éva összes bejegyzése

ÁT – Hajós Eszter könyvbemutatóján (Bejárati égbolt) jártunk

MagNet-ház. Ezotéria luxuskivitelben.
Csodálatos architektúra, drága kávézó, vadul tekergő növények. A hajdani palota belső udvarán beszélget Hegyi Zoltán Imre és Bodnár Barbara Hajós Eszterrel, a Bejárati égbolt szerzőjével.
A meghívót látva már valamiféle, Hajós Eszter alkotásaihoz illő összművészeti találkozóra készülünk. És nem is csalódunk: a színpad mellett egy gyönyörű cselló várakozik. A székeken apró képecskék; matricák, Hajós Eszter-idézetekkel. Szinte mindegyik idézet (ahogy a felolvasott három szöveg is) a Napra vonatkozik.
A belső udvar fölötti, gyönyörű üvegkupolán át zuhog ránk a júniusi napfény.
Először zene. A Prágai Tamás-díjas Hajós Eszterrel Szeverényi Orsolya énekel duettet. Eszter bámulatos altját hallottuk más könyvbemutatókon is, de itt, ebben a kitűnő akusztikájú kupolateremben lenyűgöző, egyenesen drámai hatást kelt a felvidéki  magyar népdal, ami a szeret próbájáról, és a (finnországi) svéd népdal, mely a tehenek tereléséről szól. Mivel nem tudunk svédül, azt hisszük, hogy a világvégére készülnek ott Skandináviában, és a lírai én épp búcsút vesz a földtől és az égbolttól.
Hol van már a MagNet-ház kimódolt eleganciája? Mikor a dal véget ér, boldogan(?) látjuk, hogy a kicsit maszatos üvegkupola érintetlen fölöttünk.
Két, Hajós Eszter életművét jól ismerő, a szövegeit gyengéden szerető irodalmár faggatja a szerzőt. Hogyan kapcsolódnak Eszter szövegei a zenéhez (a szerző minden írása elején „ajánl” egy-egy dalt vagy zeneművet) – és egyáltalán minek tekintsük ezeket a csodálatos szövegeket? Lírai prózaműveknek vagy prózaverseknek?
Természetesen egy rövid, felolvasásokkal megszakított beszélgetésben csak új és új szempontokat lehet felvillantani, nem lehet végérvényes megállapításokra jutni. Bodnár Barbara azért szolgál egy különleges megközelítéssel: szerinte a Hajós-univerzum valamiféle pre-tudati állapotot rögzít, és ebben, általa „transznyelvinek” mondott világban találkozunk mi, olvasók az emberétől eltérő léttapasztalatokkal. Kövekkel, fákkal, madarakkal.
A három kiválasztott szöveg a Hajós-próza egyik központi motívumát, a Napot járja körül. Hegyi Zoltán kérdése szinte magától adódik: hol vannak ebben a szövegvilágban az emberek? A közönségnek az a része (a sorok szerzője ide tartozik), aki szerint villanyszerelőnek, bántalmazott gyereknek vagy török rendőrnek, bolgár kalauznak lenni majdnem olyan kalandos és izgalmas, mint fává, kővé vagy madárrá változni hirtelen nagyon figyelmes lesz. A Hajós-prózából amúgy kibonthatók társadalmi tapasztalatok is, de nem a szerző által most kiválasztott szövegekből.
Míg a beszélgetőpartnerek példákat hoznak az animisztikus szemlélet szépségeire, mi inkább az emberi nyelv, a minden emberi közösségben megtapasztalható „univerzális nyelvtan” szabályain tűnődünk. A nyelv alapvetően társas (emberi) kapcsolatokat képez le: minden emberi nyelvben van pl. egyes szám első és második személy, minden emberi közösség meg tudja különböztetni a „mi”-t a „ti”-től, a barátot az idegentől vagy az ellenségtől. Viszont egyetlen nyelvben sincs kő-eset, víz-eset, föld-eset, a természeti elemek, ahogy a növények és állatok is szinte kivétel nélkül az „ő”, a „másik” kategóriájába kerülnek. A zenei nyelv ennél sokkal rugalmasabb – nem lehet hát, hogy a Hajós-életmű (amely a zenét önmagában szinte soha nem tematizálja), ezért kapcsolódik mégis olyan szorosan a zenei kifejezéshez is? Hogy a zene (a zenei mottók) Hajós Eszternél nemcsak hóbort és különcködés, hanem a szövegek „transznyelvi” grammatikáját biztosító, különleges alkotóelem?
Kertész Endre csellóművész túlvilági „zajait”, kísérleti zenéjét hallgatva könnyű ábrándozni egy ilyen tökéletes nyelvnél is tökéletesebb, minden léttapasztalatot kifejezni tudó nyelvről.
Mindeközben nagy kérdés, hogy egy ilyen koranyári, összművészeti „szeánsz” alkalmas-e arra, hogy teljes novellákat, rendkívül összetett szövegeket ismertessünk meg a vendégekkel. Talán az est létrehozói is érezték ezt, és ezért helyeztek el apró idézeteket, „képecskéket” a nézők székeire. Érdekes módon a Hegyi Zoltán Imre által spontánul idézett szövegrészek elevenebbnek hatottak, jobban megrázták a közönséget, mint a teljes novellák.
Ilyen hőségben, ilyen szikrázóan jelentőségteljes ég alatt már egy-két korty is elég, hogy repülni támadjon kedvünk.
A fölénk boruló üvegkupolának és a kicsit kiábrándítóan ható nagypolgári díszleteknek hála saját lábunkon tértünk haza. Pedig meglehet, jobb lett volna „madár-esetben” maradni.

Csak a tenger (Fordított idő III.)

Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

 

 

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?

Majdnem csillag (Fordított idő III.)

A sziklák mögött bujkálva már régóta figyelték a sziget körül köröző hajót.

Frízek? Normannok? Angolszászok?
Riolda biztos volt benne, hogy norvég kalózok.
– Hakan vagyok és szükségem van erre a földre! – bömbölte a partra lépő parancsnok.
És minthogy egy árva lelket sem látott, még magabiztosabban ordítozott:
– Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, akkor megkegyelmezünk nektek! Akkor nem vágunk miszlikbe benneteket!
Meglehetősen gyámoltalan kalózoknak látszott. Riolda óvatosan előbújt a szikla takarásából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva.
Szerencsére a parton ordítozó parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával hányódott hónapok óta a tengeren. Még a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy cseveghessen valakivel?
– Lányokat! – bömbölte. – Nagyság szerinti sorrendben! – és hogy saját rettenthetetlenségének nyomatékot adjon, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Ivóvizet! Brrrkrtrmscc!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára.
Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a női jajveszékelés hét éhenkórászt is eőrjöngő vadásszá változtathat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – kapdosták egymás szájából a partra kászálódó norvégok a germán káromkodást.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc?
Valami átok? Dögöljetek-meg! Karóba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra: – Mi szél hozott ide titeket? Látod, ezek a kékesfehér madarakat? Már megjövendölték az érkezéseteket.
És körbemutatott a kíváncsian nézelődő, tengeri tajtékhoz hasonló madarakon.
Hakan elvörösödött, zavarba jött, de Riolda rendíthetlenül csevegett tovább. És csak azért nem simította végig Hakan karját, mert a Rettenthetetlen mókusprémes köpenyt viselt. Riolda régi tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a tengeráramok, hanem a mókusok terjesztik a leprát.
Bár ki látott már mókust farok, fül vagy orr nélkül?
De jobb a biztonság.
– Nem akarsz velünk vacsorázni, Hakan? Nem akarsz mesélni arról, hogy merre jártatok?
Harald zavartan nyelt egyet, de azért ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és Hakanhoz hasonlóan zavartak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez a Nyugati szél szigete, ahol mindig a legnagyobb örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Itt az idő, hogy pihenjetek egy kicsit… Hogy vacsorázzatok… Hogy aludjatok egy jót…
És közben abban reménykedett, hogy Shiobian a lányokat a mocsár mögötti hasadékba rejtette, és sorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét férfi csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és az óbégatásukkal, a sikolyaikkal, a saját védtelenségükkel feltüzelik a támadóikat.
Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után vágyakoznak egy kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és egy furcsa, germán nyelvjárásban azt motyogta: – Ez a hölgy a rokonom. Most mit csináljak?
A hat norvég leeresztett karddal hümmögött.
Riolda óvatosan kerülgette a sziklákat, és pillantását Hakan szemébe mélyesztve csak csevegett tovább. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ilyen sok eső esett tavasszal megállás nélkül…? Hogy egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak a mellettük levő szigeten? Észrevették a tüneményt a norvégok is? Micsoda szerencse! Nahát!
Aztán végre meghallotta a saját fia, Kyd hangját: – Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadt gazember!
És a záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani, és reszketve a földre hasalni.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen kardot leszámítva – nem voltak fegyverek. De a meglepetés most Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Vagy túlságosan kimerültek voltak Hakan legényei?
Pár perc múlva mind a heten ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az ő alattvalói ilyen gyorsan ezeket a kalózokat leteperni?

– Hadd halljam, miért támadtatok ránk?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Brrrkrtrmscc. Egy-az-isten. Anyád-apád-pusztuljon!
Rohadjon-le-a-hús-mind-a-két-kezedről.
Shiobian meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta.
Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta őket.
– Hogy keveredtetek ide?
Brrrkrtrmscc, sziszegte gyűlölködve Hakan.
Aztán pár falat birkahús lassan megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük annyira szánalmas volt, hogy Riolda majd` elnevette magát.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia jóslatot kapott, hogy egyenesen délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból császár, kísérőiből hercegek lesznek. És egyedül fogják őrizni a Szória Mória palotát (ez Konstantinápoly legtitkosabb neve), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből és a lányok örökké kezesek.
És csak hét nap hajókázás után jutott a nyakigláb Hakan eszébe, hogy a féltestvérei alighanem ki akarják forgatni az örökségből. De nem találták a hazafelé vezető utat, és elkapta őket egy alattomos tengerár, immár képtelenek voltak a hajójukat kelet felé fordítani.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak a tengeren.
– Micsoda ügyefogyott szerencsétlenek! – sóhajtott Riolda.
A föld reménytelenül szűkös és sivár. Minden álom nem fér el ezeken a reményvesztett, sziklás partokon. A könnyen befolyásolható Hakan tényleg olyan testvérnek tűnt, akit egy buta mesével is félre lehet állítani. Ezeknek a norvégoknak a Hagia Sophia templom, Konstantinápoly már mindörökre mesebeli hely marad.
– És lesz velünk? Vacsora után megöltök bennünket? – kérdezte dadogva egy másik langaléta.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek, és megbarátkoztok a mi szigetünkkel.
Nagylelkű ajánlat volt, hiszen a Nyugati szél szigetén már így is túl sokan éltek. Hét fiatal férfi előbb-utóbb egy rakás kisgyereket jelent, és ennyi birkát és gyümölcsfát nem tud eltartani ez a kopár kis sziget.

De furcsa módon a hét norvég nem számíthatott a lányok rokonszenvére. Hiába suvickolták magukat másnap ragyogó tisztára, az erjedt, gyűlöletes szaguk megmaradt.
Mintha nem a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, sóhajtoztak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelenek lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt az erejükből, hogy reggelenként kicsit káromkodjanak, aztán bambán dülöngéljenek a szigetlakók között.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat piszkálva visszamásztak a vackukra. És nemcsak a gyerekek, hanem az állatok, a birkák és a madarak is féltek tőlük.
Vajon milyen halálos kór tünete lehet ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen borzasztó bűnt sújt ilyen fertelmes, megalázó módon? Vagy ez nem betegség, hanem már maga a halál? Riolda sok iszonyatos betegségről hallott. A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, ahogy Hakan mondja, nem is érzik a testüket. Úgy dülöngélnek itt, mint hét élőhalott, hét halálból visszatért kísértet. Mintha a bomlás belülről emésztené őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.
De az egyik tavaszi reggel letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, pontosan milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a betegek, a törődöttek meggyógyulnak, és visszanyerhetik az ifjúságukat. Hiszen milyen törvény az, ami előírja, hogy életünk végén, hatalmunk teljén fogyatkozzon meg az életerőnk?
Hogy mindig a vereség, a megsemmisülés felé meneteljünk.
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Mi csak mentünk, amerre a szél vitt. Megfordultunk a Madarak szigetén, aztán láttunk egy tengerben úszó óriási jáspist, végül a nyolcadik napon kikötöttünk egy pici szigeten, ahol egyetlen ragadozó lakott, aminek a színe a napszaknak megfelelően váltakozott. Még nem láttunk ilyen fura állatot. A bundája hol világos, hol sötét volt. Ez a macska, ez a lény megengedte, hogy jóllakjunk, hogy a kútból vizet vegyünk, és egy éjszakát a szigeten töltsünk.
– No de miféle állat ez? Felelj! Róka, menyét, macskaféle?  És hogy érted, hogy megengedte nektek? Talán emberi nyelven beszéltetek vele? – faggatta Riolda.
De egy kicsit távolabb húzódott, mert alig tudta elviselni Hakan bőréből áradó dögletes bűzt.
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – folytatta Hakan olyan vontatottan, mint aki ültében elalszik. – Finom kenyeret, pecsenyét, édes gyümölcsöt. És nem vettük észre, hogy ez a macskaféle közben a mi félelmünkből táplálkozik.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan katonája, akinek a szemén látszott, hogy ő sem húzza sokáig.  –  Inkább madár volt. A kút és az oszlopok közt gubbasztott. De éreztük, hogy nem szabad a közelébe menni. Hogy a hatalmában tart minket.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami képes megbetegíteni, az képes gyógyítani is. És van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Brrrkrtrmscc, mormolta félálomban Hakan. Most épp roskatag , áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda megijedt saját magától.
– Kérlek, Hakan, figyelj rám, és ne aludj el! Merre él ez a ragadozó?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abban az irányban, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös. Ahol az idő megszületett.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával, amit úgyis hadizsákmánynak tekinthet, felkeresi ezt a szigetet.

 

 

 

 

Hát te kit szeretsz? (Fordított idő III.)

Shiobian, Riolda fogadott fia viszont egyetlen emberi lényt sem tudott megszeretni a szigeten.
Lusták, köszönségesek, tudatlanok, magyarázta a mostohaanyjának, Rioldának, aki tizenkét éve kimentette Velencéből. Ó, Velence persze egészen másféle hely! Az aztán város! A napok ott nem folynak szét, mint a kiömlött bor! Ahol okos emberek terveket szőnek, ott az idő irányt és értelmet kap – a maga medrében folydogál, akár a megzabolázott folyó. Azok a hidak! Azok a csatornák! És azok a felejthetetlen, csodás mozaikok! A könyvek, amikhez elég volt hozzérni, és maguktól elmesélték a saját történeteiket.
– Hát nem emlékszel, hogy te csak rabszolga voltál Velencében, Shiobian?
De Shiobian szinte semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy mennyire rettegett Benjamin úr ereklyéitől, és hogy éjjel-nappal azért imádkozott, hogy mihamarabb visszatérjen északra, a szülőföldjére. És hogy milyen kalandos úton-módon jutottak vissza északra.
– Most miért hagyod, hogy számolatlanul teljenek a napok, Shiobian? Most miért vesztegeted az időt ezen a kis szigeten? Nosza, építs hajót! Menj, láss világot! Keresd meg a szülőföldedet!
Shiobian megrázta fürtös fejét és nevetett.
Sjönt, Riolda férjét kivéve az összes szigetlakónál fél fejjel magasabb volt. Huszonegy esztendejével nemcsak magasabb, hanem szebb és erősebb. A többieknél tapasztaltabb és világlátottabb. Ő volt az egyetlen Rioldán kívül, aki értett a betűvetéshez. És ő volt az egyetlen, aki még a legnagyobb ködben sem hitte el, hogy a szigeten túl nincs semmi… Hogy minden emlék álom csak, hogy ő maga a tengerből jött és a tengerbe tér vissza.
De az örökös semmittevés azért már meglátszott Shiobian tartásán. Puhány és elkényeztetett volt, mint egy jóllakott királyfi, a vonásai pedig löttyedtek, mintha átdorbézolta volna a fél életét.
Reggelenként megtömte a hasát kagylóval és apró halakkal, aztán életunt képpel kétszer körbesétálta a szigetet, bámulta a parton társasjátékozó férfiakat, a fel-alá ugráló gyerekeket, ebédkor teletömte a hasát birkapörkölttel, megint sétált egyet, majd mint egy unatkozó király, leült a vacsoraasztalhoz.
– Miért nem mész el világot látni? Miért nem keresed meg Og földjét? Miért hagyod, hogy számolatlanul múljanak a napok?
Riolda biztonsági okokból is minél távolabb akarta tudni Shiobiant. Hiszen a szigetlakók nem tartották megtiszteltetésnek, hogy éveken át etethetnek egy nagyra nőtt, előkelő idegenként viselkedő , megvető arccal tébláboló fiatalembert. Aki három ember helyett eszik, de soha nem fogja meg az evezőlapátot, és köszönésre is alig méltatja őket.
– Miért nem utazol el, fiam, világot látni?
Talán Shiobiant, a régi kedves és kíváncsi fiúcskát csapdába csalták a befejezetlenül maradt  Bandemag-palota szellemei. Hajnalonként Riolda hallani vélte, hogy nevelt fia kísértetekkel hadakozik. Másnap pedig olyan eseményekre is emlékezett, amelyek még az ő gyerekkorában vagy a születésekor estek meg.
Hiszen honnan tudhatna másként Fargeinről, az ő édesapjáról? És honnan veszi, hogy az édesanyját meggyilkolták, és soha nem találták meg a tettest?
Hogy emlékezhet Shiobian azokra az időkre, amikor meg sem született?
– Ha ennyire érdekel a múlt, miért nem ülsz be olvasgatni a könyvtárba? Mért nem nézegeted a könyveket, amiket Bandemag hozott Írországból?
De Shiobiant nem a történelem, hanem csakis Riolda múltja érdekelte.

Nincs az a lomha, melankólikus, kísértetek közt tébláboló fiú, akinek ne jót tenne a házasság, vélekedett Riolda. Azokban az években, amikor az időt számontartotta – minden nap nyilvánosan bejelentve a napokat – még reménykedett abban, hogy Shiobian feleségül veszi az ő lányát, Fionát. Ha nem Fionát, akkor valamelyik talpraesett szász vagy ír lánykát, akiket elbűvölnek a kamaszodó Shiobian göndör fürtjei és hosszú körmondatai. De Shiobiant bizony nem bűvölték el a sziget lányai, lompos, ostoba teremtményeknek, tudatlanoknak, agyalágyultaknak tartotta őket.
– Hát akkor kik tetszenek neked?
Ennél fontosabb kérdés aligha létezett. Hiszen egy-két év, és túl sokan lesznek a szigeten. Ha egy alattomos járvány megtizedeli a férfiakat vagy megbetegíti a birkákat, akkor a szigetlakók azt kutatják majd, ki lehet a bűnös, ki felel a romlásért. Shiobian az egyetlen a szigeten, aki nem vér szerinti rokona senkinek. Egy harcos, akinek még senki sem látott hálót vagy pásztorbotot a kezében – és ami azt illeti, fegyvert sem. Ha megtámadják, meg sem tudja védeni magát.
És az idő csak foszladozik, akár a türelem.
De egy  házasság  jó sokáig védelmet nyújtana.
Ám Shiobian egyre csak sóhajtozott. Végül elővett egy rajzocskákkal díszített bőrdarabot, szégyenlősen megcsókolta, és kiterítette a térdén.
A hidon maszkos, maskarás, pipaszárlábú lánykák táncoltak, a  Velencéből ismerős Philippák, Pippák, Brunák, Ceciliák. Riolda szinte az orrában érezte a karneváli sült gesztenye illatát. De ez hogy lehetséges? Shiobian csak egy két vonással jelezte a hajladozó hidat és a hajladozó lánykákat.
– Ugyan, Shiobian! Az ilyen kislányok rád se néztek Velencében. Te csak egy pénzen vett rabszolga voltál. És nem emlékszel, hogy mennyire féltél a karneváli hercehurcától? Elbújtál az ágy alá, és egyetlen gyerekkel sem mertél szóba állni!
De hát sehol sem vagyunk otthon, gondolta Riolda. Le akarunk horgonyozni a múltban vagy a jövőben, mert másképp nem tudjuk a jelenünket vagy a hozzátartozóinkat megbecsülni.
Annak azért szívből örült, hogy nevelt fiának, akit ő tanított meg írni, olvasni van valamilyen tehetsége.
De talán nem is a lányok tetszenek Shiobiannak igazán?
Ám Shiobiannak barátai sem voltak. Nem épített játékvárat a többiekkel, nem szeretett halászni, nem évődött a cimborákkal Ken bátyó dadogásán vagy Ois sógor balesetén, és ami azt illeti, bugyutaságnak tartotta a szigetlakók történeteit.
Hát akkor kit szeretsz?, kérdezte volna Riolda.
De ilyen nyíltan nem merte kifaggatni, mert tulajdonképpen rettegett a választól.
Shiobian tizenkét évvel fiatalabb volt nála, de talán azt szerette volna, hogy együtt hagyják el a szigetet. Hogy együtt induljanak útra, fedezzenek fel új országokat, és vesszenek bele a messzeségbe.
Rajta, Rioldán kívül Shiobian csak a szülei szelleméhez kötődött.
Talán mert én vagyok az egyetlen lény a földön, aki arra emlékezteti, hogy az egyforma mindennapokon, az unalomig ismert sziklákon kívül létezik egy másik valóság. Ahol még van tavasz, tél, ősz, nyár, ahol érdemes a napokokat számon tartani… Hadsereget szervezni, követeket fogadni, várost alapítani… Születni, meghalni.
Shiobian, a Velencéből hazahozott fiú soha nem fogadta el Riolda gyerekeit a testvéreinek, Sjönt, Riolda férjét a nevelőapjának.  Egyedül a megmentőjéhez ragaszkodott.
Hát akkor kit szeretsz, Shiobian? A kérdés mindig ott reszketett a levegőben. És mikor Riolda nyíltan ki akarta faggatni, a mondat dadogásba fulladt: Htktszretsz
Shiobian nem is értette.
Vagy talán nagyon is értette, csak szégyellt rá felelni.
Pár hét múlva aztán a nevelőanyjának kifejtette, hogy Sjönnek, Riolda férjének a lelke beteg… Hogy szegény, öreg királyt a saját komorsága emészti. Még nem halt meg egészen, még rángatózik, mert a csontjai, az izmai erősek, nem adták  át a testét az enyészetnek.
De hát micsoda tehertétel egy ilyen hatalmas, elevennek tűnő, fel-alá járkáló halott ezen a kopár szigeten, fejtegette Shiobian szemlesütve. Mennyivel bölcsebb lenne egy fiatalabb, de világlátott férfira támaszkodva felfedezőútra indulni…
Riolda arcát látva aztán gyorsan belekezdett egy ügyetlen magyarázkodásba. Tavasszal tucatszám érkeznek a szigetre fiatalemberek! Eltévedt halászok Northumbriából, vagy vihar által partra vetett katonák, akik ivóvízért és menedékért esdekelnek, és hetekig könyörögnek, hogy a szigetlakók segítsenek megjavítani a hajójukat. Mind fiatalok. Világlátott életerős férfiak. Akár…
Hiszen ő egész életében a legfontosabbnak tartotta a nevelőanyja boldogságát…
Riolda, aki egy perccel sem volt fiatalabb, mint Sjön, sarkon fordult, és hetekig egy szót sem szólt Shiobianhoz.
Csak üldögélt a könyvtárszobában a kódexekkel szemben, és minden idegszálával érezte, mit élhettek át a sziget első királyai, akik a bűntudat és a reménytelenség közt őrlődve hagyták az időt meghalni. Mert se meghalni nem tudtak, se erről az átkozott, kopár kis szigetről elköltözni. Akik itt rohadtak meg a saját bőrükben. És ugyanerről a székről bámulták a reménytelenül egyhangú tengert, amely se élni, se szabadulni nem engedte őket.
Mi lenne a megoldás? Htktszrtsz?
Ha lecserélhető báboknak tekintjük az embereket, akkor mások majd minket is annak tekintenek. Tényleg nincs valami gyógyír Sjön betegségére?
Riolda a a kezét tördelve bámult maga elé, míg az alkony mindent beborított a maga puha kétségbeesésével. Nem maradt más hátra, mint térdre ereszkedni, és ájulásig mormolni: nem akarom, ez a tétlenség nem az én életem.

Három hét múlva soha nem látott, ezüstös-kék színű vándormadarak érkeztek a szigetre.
Olyan kecsesek, finomak, már-már áttetszően karcsúak, hogy Fiona úgy vélte, talán az örök hó birodalmában nevelkedtek. Vagy nincs is olyan földi ország, amely otthont adhatna ilyen tökéletes, villódzóan ezüstös lényeknek? Finom tollaik a lemenő nap fényében nem is kékesfehérnek, hanem aranyszínűnek tetszettek. Riolda titokban abban reménykedett, hogy egyikük majd tizenöt éves tündérlánnyá változik, és ezt az őrült Shiobiant, az ő Velencében megismert nevelt fiát is viszi magával. Afrikába. Normandiába. János pap országába. Az örök hó birodalmába.  Akárhová.
De sajnos egyikük se változott tündérkisasszonnyá.
Ám azért az első tavaszi széllel feltűnt madárraj gyorsan ünnepi hangulatot varázsolt a szigeten. Kiterjesztett szárnyakkal lebegtek a kunyhók és birkák fölött, és olyan kíváncsiak voltak, mintha még soha életükben nem láttak volna nemhogy négylábú, de  kétlábú lényeket sem. Csak Sjön nem volt kíváncsi rájuk, úgy meredt maga elé továbbra is, mintha nem látná őket.
Először Rioldának tűnt fel, hogy milyen hallgatagok ezek a madarak: nem rikácsolnak, mint a sirályok, nem vijjognak, mint a sólymok, és nem is énekelnek hízelkedve, mint a madarak a boldogabb országok virágoskertjeiben.
Csak kíváncsiak. Kecsesek, szépek és hangtalanok.
Az életunt Shiobiant mintha kicserélték volna.
Valamilyen rejtélyes okból ő meg tudta különböztetni őket. Minden könnyedén lebegő madárnak külön nevet adott, és minden reggel és  este megszámolta őket. Mohát és leveles ágacskákat gyűjtött, hogy a sziklák között a tojók könnyebben felépítsék a fészkeiket. Hogy biztonságban érezzék magukat, és letelepedjenek a szigeten. Éjjel-nappal vigyázott rájuk, nehogy egy idétlen gyerek felverje őket.
Úgy viselkedett, mintha a pásztoruk, a testőrük vagy a királyuk lenne.
De miféle madarak lehetnek? Riolda azt is furcsállta, hogy még a fiókáik sem csipognak. És akkor sem adnak ki semmilyen hangot, ha éhesek, vagy ha vadászni indulnak a nyílt tengerre.
Meglehet, titokzatos rokonságban állnak a szorgokkal, és ők is olyan finom hangon társalognak, hogy földi halandó vagy történelemben élő ember nem hallja őket?
– Az én madaraim – suttogta Shiobian, aki sudárabbnak és élénkebbnek tűnt, mint bármikor évek óta. – A túlsó világból jöttek. Úgy érzem, nekem hoztak üzenetet.
Rioldát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát látod, fiam! Itt az ideje! Talán neked is utaznod kell.
– Ugyan! – legyintett Sjön. – Úgy érzem magam, mint aki most érkezett meg.

A hol kékesfehéren, hol bronzszínűen ragyogó madárraj annyira fellelkesítette Rioldát, hogy eltöprengett azon, mi történne, ha a férjével maga vágna neki a tengernek.
A messzeségre talán nem csak a tengeri madaraknak van szüksége.
Meglehet, épp a távolság gyógyítja az emberi lelkeket.

 

 

A nyomozás tétje (Hász Róbert bűnügyi regényéről)

Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja
Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.

 

Illusztráció:
Munch: Az élet tánca

Szavak nélkül (Fordított idő III.)

A szorgok emberemlékezet óta a szigeten éltek.
De csínján kell bánni az „emberemlékezettel”, figyelmeztette magát Riolda. Vannak, akik a szorgokat nem is tartják emberi lényeknek, hanem csak a tenger hordalékának, démonok és hajótöröttek nászából való söpredéknek. Violaszínű a pupillájuk és pókhálószerű a tenyérlenyomatuk.
Persze a szorgok nem tartották korcsoknak magukat: ők úgy gondolták, a szigetet százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba. Százszor száz esztendő! Mit is jelent ez? Riolda a normannok közt megtanulta, hogy az emberek írás-olvasás nélkül három vagy négy nemzedék életidejét tudják többé-kevésbé felidézni, a száz évvel korábban élt ősök ideje a mesék homályába vész.
Akkor hogy is van ezzel az „emberemlékezettel”?

I. Bandemag, a szigetet kilencvenkilenc éve elfoglaló ír király beszélő kutyáknak tekintette a szorgokat. Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat. Mért ne? A Nyugati szél szigetén, ezen a kopár kis földdarabon nemhogy szarvasok, nyulak sem éltek, a viharos szelek fogságában ittragadt katonák a tél unalmát vadászattal ütötték el. A nagy hódító, I. Bandemag el is rendelte, hogy a szorgok nem hordhatnak ruhákat, nem hallathatnak se makogó, se csettintő hangokat, és hasadékokban, barlangokban kell átvészelniük a hideget.
I. Bandemagot Ulsterben még érzékeny, barátságos, költészetben is jártas királyfinak tartották. Ám hogy vetemedhet arra egy művészetekben jártas, széplelkű királyfi, hogy másokat megfosszon a ruháiktól? Hogy íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Riolda pontosan tudta a választ: a szorgoknak csak kevés birkájuk volt, az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket.
Hiszen a viharos áramlatok miatt télen képtelenség elhagyni a szigetet.
És tavasszal – a naplója tanúsága szerint – I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a kuporgó óriásokhoz hasonló sziklákat, a sziget egyetlen forrásának állott borhoz emlékeztető  ízét,  a szélfútta cserjék kézíráshoz hasonlatos formáját. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabáttyaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… nemcsak a katonák, hanem a szorgok is.
Mi lenne, ha velük építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak?
Riolda tudta, hogy az emberek többsége elszörnyedne az ilyen vágyaktól, és alig várná a tavaszi szeleket, amik elröpíthetnék egy másik szigetre. De az elfogyasztott emberhús, a szigetre nehezedő köd  megváltoztatott valamit Bandemag elméjében. Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből. És rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon, a Nyugati szél szigetén építi fel a fővárosát. Egy fantasztikus palotát, aminek csodájára járnak a dánok, az írek, az angolszászok és még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok  is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, és óriási kőoroszlánokat építtet az öböl bejáratához.
De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha attól tartott volna, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó alattvalókkal  gyorsan visszaveszi a tenger.
Ám a rengeteg erőfeszítés és tervezgetés ellenére a sziget képtelen volt  megemberelni magát. A telek egyre hidegebbek lettek. Az Írországból hozott magokat elnyelte a sziget kopár földje. Hét kőművesmester érkezett, de egy éven belül mind a heten elmenekültek, hogy aztán rémtörténeteket mesélgessenek a sziget baljós terméketlenségéről és a meztelenül szaladgáló szorgokról. Az ő nőstényeik soha nem fáradnak bele a szeretkezésbe, mindig vér- és ámbraszagot árasztanak, ezzel láncolták magukhoz az ulsteri király fiát, Bandemagot. Csak nyers húst fogyasztanak, és ha férfit látnak, térdre vetik magukat, és engedelmesen csaholnak. De nem különbek a hímek sem, akik elirigyelték nőstényeiktől a szerelem örömeit, és most kutyák módjára dörgölőznek a katonákhoz.
Riolda nem értette, hogy hatalmasodhatott el a téboly a szigeten.
A szép Kylie, I. Bandemag menyasszonya tíz hónap múlva meghalt gyerekszülésben, és a legendák szerint megátkozta azokat, akik akarata ellenére a szigetre hozták. Egy másik asszony, aki egy megnyúzott szorgott talált a küszöbén, éjnek évadján gyerekkel a karján menekült a tengerbe.
De csodák csodája, a palota lassan felépült, és I. Bandemag a fiacskájával beköltözött a trónterembe. A két év alatt minden gyönyörbe belekóstolt, és már nem vágyott rá, hogy meztelen rabszolgákra lődözzön a sötétben, vagy ruhátlan nők futkossanak körülötte. Megijedt volna saját magától? A szorgok átkától? Vagy nem akarta, hogy a gyereke kitépett karú vagy elevenen megvakított rabszolgák közt nőjön fel?
Továbbra is tiltotta, hogy a szorgok ruhát viseljenek vagy beszéljenek, de a legszörnyűbb kínzásoknak, az éjszakai vadászatoknak véget vetett. Próbálkozott továbbra is valamilyen mezőgazdasággal, új és új növényekkel, hogy egyszer és mindenkorra betiltsa a szigetén az emberevést.
Épp új facsemetékért indult volna Northumbriába, mikor észrevette, hogy képtelen elhagyni a szigetet. Egy alattomos tengerár minduntalan visszavetette a bárkáját az öbölbe.
Pedig a szigeten évről évre hidegebb lett, és a nagy fáradtsággal elültetett gyümölcsfák mind elfagytak a könyörtelen szélben. Ráadásul valami szárazföldön ismeretlen kórság tizedelte a birkákat. Mintha a sziget az áldozatokkal és bűnösökkel az elkerülhetetlen megsemmisülés felé lebegne. Telenként olyan köd ereszkedett a sziklákra, hogy az ír katonák és a szorgok az orrukig sem láttak. A megmaradt szorg nőstények kihordták az ír katonák gyerekeit, de minden kislány és kisfiú violaszín pupillával született.
I. Bandemag csapdába került. Lassan-lassan megértette, hogy aki részt vett a szorgok meggyalázásában, az élve nem hagyhatja el a szigetet. Talán holtan sem menekülhet innen. Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy lebírhatatlan rémálmokkal kínozzák a túlélőket.
Telente annyira félt, hogy sikoltozott a saját édeanyja után.
Húsra rá sem tudott nézni. Hosszú évekig bogyókon és faleveleken élt, míg éhen halt a saját szigetén.

 

Ma már Riolda a saját kezén meg tudta számolni azokat a szigetlakókat, akikbe egy sem jutott a szorgok örökségéből. Itt van például az ő férje, Sjön és a fogadott fia, a magát valami varég királynak képzelő Shiobian.
No de ő, Riolda? A többiek? A saját gyerekei? Ők mind korcsok, a tenger hordalékai. A fiatal I. Bandemag karddal, íjjal-nyíllal vadászna rájuk.
A tizenöt évesen visszatérő Riolda felszabadította a szorgokat, és igyekezett észre sem venni az emberek közti különbségeket. De a különbségek azért még léteztek… talán a rettenetes emlékekből származtak vagy a tenger emberi ésszel kiszámíthatatlan akaratából. Pedig már csak két, idegenekkel nem keveredő szorg család maradt a szigeten. Ha beléptek a kunyhóikba, ledobták a ruháikat, és Riolda észrevette, hogy egymás közt – a régóta halott I. Bandemag parancsának megfelelően – soha nem beszélnek. Csak pillantásokkal vagy grimaszokkal utasítgatják egymást. Sjön adott nevet a gyerekeiknek, de az anyák soha nem szólították így őket.
De akkor hogy szólítják?
És mit csinálnak esős napokon a kunyhóikban?
Hangok nélkül beszélgetnek a tengerrel?
Igaz lenne hát, hogy a hetven év rabság alatt a szorgok elfelejtettek beszélni, és rátaláltak egy szavak, mondatok, hangok nélküli nyelvre?
Miközben a rabság szánalomra méltó módon beleette magát a lelkükbe,  és I. Bandemagra, mint ősapjukra és jótevőjükre emlékeztek. Sjön szerint egyenesen istennek tekintették, és nap mint nap imádkoztak a visszatéréséért.
Riolda megborzongott. Egyáltalán elfoglalhatta volna-e Bandemag a szigetet, ha a legvisszataszítóbb megalázkodásra való képesség nem lenne beleírva a lelkünkbe?
Ám mindeközben volt a szorgoknak egy különös tehetsége. Riolda megfigyelte, hogy a sötétben is látják egymást, és szavak vagy érintés nélkül is érzik a másik fájdalmát. Minden szorg anya meg tudta jósolni, hogy fiú- vagy lánygyereket vár. És soha egyetlen szülőnek nem kellett rákiáltani a gyerekére, mert a kicsik még a sziget túlsó partján is pontosan tudták, hogy az anyjuk hazarendelte őket. Azt is pontosan érezték, hogy a másik azért hallgat-e a fal felé fordulva, mert fáj a foga, vagy mert maga elé képzelte saját halálát.
Talán érdemes lenne összebarátkozni valamelyikükkel, töprengett Riolda. Tanulni tőlük, meghallgatni a véleményüket.
Egyedül ők azok, akik meg tudnák mondani, mi történhetett Sjönnel. Hogy miért hagyott cserben bennünket.

 

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski