Bánki Éva összes bejegyzése

Mikor reszket a galagonya? (A trubadúroktól Weöres Sándorig)

A Weöres Sándor híres versében megidézett galagonya a középkor egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák fehérek voltak) megidézi az ártatlanságot, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát, és mint birtokhatárokat kijelölő cserje, „sövényvirág” jelképezte az emberi sors határhelyzeteit is (búcsú, beteljesülés). De a híres szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták.[1] Ovidiusnál Ianus isten galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel kárpótolta a szerelemre kényszerített Carna nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve. .[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? édes Istenem!

……………………………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[1]. Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák „sorsát” [2].
Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e? Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba.[3]  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[4].
A provanszál galagonyák nem „változnak át”, de azért változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[5]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                                   /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, azaz újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk valamiféle tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus[6] inverz tükrét kapjuk. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[7]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével Bertran de Born[8].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túlfehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.  Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A láthatatlanná tevő, a vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik. Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weörös-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.
Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[9] a trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének[10] két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[11]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre hagyatkozunk.

Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[12]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket-e (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[13]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure. BdT 29.11) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[14].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani. De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

 [1] Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 23 maggio 2008. Con altri contributi di Filologia romanza, Bologna 2009 (Quaderni di Filologia romanza della Facoltà di Lettere e Filosofia dell’Università di Bologna), 55-70.

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzé.

[6) Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] BdT 183.1. Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10 BdT 80, 37 Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de BornAix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Er vei vermeills vertz blaus blancs …  (BdT 29,8)

[11] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[12] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[13] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[14] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.

 

Beszélgetés Götz Eszterrel és Mohácsi Árpáddal, a Szófa alapítóival

 Bánki Éva: Ismeretségi körömben egyre több szó esik egy ígéretes, az irodalmi lapok terjesztését megújító vállalkozásról. Mit kínál a Szófa az olvasóknak?

Mohácsi Árpád: A Szófa több nyomtatásban megjelenő irodalmi folyóiratot fog össze, négy lapot adunk egy áráért. A Tiszatáj, a Kalligram, a Látó és az Eső olvasható egy csomagban. A demószám már elérhető. Ezt a négy folyóiratot nyomtatott változatban nehéz beszerezni, ráadásul elég drágák. Sok olyan fővárosi kerület és vidéki település van, ahol nem is kaphatók. És még nem beszéltünk a magyar irodalom külföldön élő olvasóiról! A kortárs magyar irodalom virágkorát éli. Szeretnénk meggyőzni a közönséget arról, hogy szükségük van egy ilyen fórumra! Mindenkivel elhitetni, hogy nagyon menő dolog kortárs irodalmat olvasni – reggel, este, egyedül vagy épp várakozás közben. Sokan vannak, akik nem tudnak havonta több ezer forintot kifizetni irodalmi folyóiratokra, de egy ezresük volna rá valahogy mégis. Mi 1000 forint alatti nettó áron adjuk a négy lapot havi előfizetéssel. Az előfizetést bármikor le lehet mondani. Lesz egy még kedvezményesebb ár diákoknak és magyartanároknak.

Bánki Éva: Mit jelent a Szófa+?

Götz Eszter: A Szófa+ a mi „szerelemgyerekünk”, azt a két rovatot fogja egybe, amit saját tartalomként teszünk hozzá a folyóiratokhoz. Havonta friss lapajánló, kéthetente új írások fiatal tehetségektől: egy izgalmas műhely, ahonnan sok figyelemre méltós írás indulhat útjára.

Bánki Éva: Ennyire hisztek abban, hogy piaci alapon is el lehet tartani irodalmi lapokat?

Mohácsi Árpád: A Szófa nem kér semmilyen állami támogatást. Előfizetőket gyűjtünk, az előfizetésekből fogunk megélni. Bízunk benne, hogy ez a kevés előfizetési díj a lapokat is segíti abban, hogy függetlenedjenek az állami-önkormányzati pénzcsapoktól.

Götz Eszter: Amikor a Szófáról való közös gondolkodás megkezdődött, leszögeztük, hogy semmilyen állami támogatást nem veszünk igénybe. Szeretnénk, ha az olvasóinknak is annyira fontos lenne a függetlenség, hogy egy szinte jelképes havi díjat szánnak arra, hogy előfizetőként támogassák ezt a kezdeményezést. Olvasóknak és az irodalmat eddig távolról „figyelőknek”, diákoknak és tanároknak, reménybeli fiatal íróknak ez olyan lehetőség, amire keveset kell áldozni, de cserébe egy egész világ „költözik be” az okostelefonjukba.

Bánki Éva: Hol népszerűsítitek a Szófát?

Götz Eszter: Természetesen a közösségi médiában kezdtük. Ahhoz képest, hogy javában nyár van, meglepően sok az érdeklődő. Ráadásul úgy tűnik, jó ötlet volt, hogy a Facebook-oldalunkon kicsit kitágítjuk a palettát, és az irodalmat képzőművészettel fűszerezzük. De most, hogy az ingyenes próbaverzió után végre megnyílik az előfizethető tartalom is, sokféle csatornát fogunk igénybe venni, online és offline is. Számítunk a virtuális közösségek erejére, az egyre erősebben a kultúra felé forduló vendéglátóhelyek közönségére, és a társművészetek támogatására is, a kulturális szféra közös információáramára. Ezen felül a tanárokat és a diákokat is szeretnénk elérni, és persze azokat is, akik külföldön élnek, dolgoznak, de nem akarnak elszakadni a kortárs magyar irodalomtól.

Bánki Éva: Később nem akarnátok kibővíteni a kezdeményezést? 

Götz Eszter: Persze, szeretnénk más irodalmi lapokat is bevonni, de előbb látnunk kell, milyenek az igények. Az olvasók formálják a lehetőségeket.

Bánki Éva: Csak üzleti megfontolásaitok vannak?

Götz Eszter: Távolról sem. Az egész ügy arról is szól, hogy milyen világban szeretnénk élni. Mi például olyanban, ahol az embereknek fontosabb az irodalom, mint a reklám, és polgári módon egy kicsit hajlandók áldozni is rá. Kicsit, amiért egészen sokat kapnak. Egy-két napon belül elindulhat az előfizetés.

Bánki Éva: Úgy gondoljátok, ez a vállalkozás a kulturális élet működésére is hatással lehet?

Götz Eszter: Bízunk abban, hogy egyre többen döbbennek rá, a kultúra magától formálódik, a mi mindennapjainkból táplálkozik. Ehhez szüksége van a szabadságra, ami a támogatásokkal, a pályázatokkal korlátok közé szorul. De ha szükségünk van a kultúrára, akkor miért ne viselkednénk szabad polgárokként, miért ne áldoznánk rá?

Bánki Éva: Sok sikert hozzá! És köszönöm a beszélgetést.

 

Szobrok, idők, emberek (Apollonius király szobráról)

Mint az közismert, a türoszi Apollonius király lánykája, Tarsia nem volt túlságosan szerencsés teremtés[1]. Édesanyja (állítólag) belehalt az ő születésébe, édesapja vándorútra indult, a kislány nevelődése idején senki sem tudja, életben van-e.  A „gaz” nevelőszülők Tarsia életére törnek, és egy rabszolgájukkal meg akarják gyilkoltatni. De szerencséjére (szerencséjére?) a kislány életben marad, lelketlen rabszolgakereskedők eladják Mytilénébe prostituáltnak. Ámde a bordélyban csoda történik: a kuplerájba betérő férfiak meghagyják Tarsia szüzességét. A lány oly „szívhez szólóan” adja elő hányattatásait, hogy kliensei megkönyörülnek rajta. „Mind emberek vagyunk”, mondja Athenagoras, az első vendég, aki nem akárki, hanem Tarsia jövendő férje (és Mytiléné fejedelme).

Honnan van Tarsiának, a sorsüldözött lánykának ilyen fantasztikus beszélőkéje?
És miért ragaszkodik ilyen makacsul saját méltóságához?

Lehetséges-e, hogy csak Apollonius király lányának voltak „hányattatásai”? A bordélyház többi rabszolgájának nem? A többi lánnyal soha nem történt semmi igazságtalan?

Miért csak Tarsia képes kibeszélni magát a rettentő megaláztatásból?

A Historia Apollonii Regis Tyri, ez a középkorban oly népszerű, később Shakespearet-t is megihlető antik regény (melynek egy izgalmas, Ottó-kori töredékét nemrég találták meg az OSZK-ban[2]) csak utalásokkal érzékelteti Tarsia „belső fejlődését”. Apollonius király gyermeke művelt, öntudatos lány, aki dajkájától hallott saját édesapjáról és édesanyjáról. Emellett olyan városban nevelkedik, ahol apja szobra áll a főtéren, aki egyszer (az ő születése előtt) megmentette az éhínségtől Tarsus polgárait.

Mi a szobor funkciója ebben a történetben? Ez a kulcsfontosságú műalkotás nem lehet túlságosan élethű – Tarsia nem is ismer rá saját apjára, mikor számtalan hányattatás után személyesen is viszontlátja. Más tekintetben sem „ismer rá” a szerencsésen meglelt Apolloniusban, ebben az önsajnálatra hajlamos, depressziós roncsban a bálványozott édesapára, akinek a puszta létezése – ismeretlenül is – segített túlélni a bordély borzalmait. De ha az apa ennyire nem méltó a saját szobrához, akkor mi az igazság Tarsia önmagáról mesélt történeteiben?

Egyáltalán mire valók igazából a szobrok? Ezek a furcsa emlékjelek, melyeket az idő szakadékai fölött helyezünk el, hogy emlékeztessenek…

Emlékeztessenek, de mire is?

Nem hamis Apollonius király szobra, aki felesége halála miatt érzett regényes búskomorságában vadidegenekre bízza csecsemőkorú gyermekét? Aki képtelen felelősséget vállalni árván maradt kislányáért? De ez a hamis szobor Tarsia számára azt jelenti, hogy volt valaki az apám… ezért nem lehet velem akármit megtenni. Hisz a személyes létezésem is azt bizonyítja, hogy kellett lennie apámnak és anyámnak, tehát létezik az időnek valamiféle iránya… És ha volt múlt, akkor talán lehetséges valamiféle jövő is. A Tarsus kikötőjében felállított apaszobor a személyes sors lehetőségét villantja fel a bántalmazott gyereklánynak.

És Tarsia tényleg nem akárki: van (lesz) valamiféle története. A gondosan őrzött méltósága, ékesszólása kápráztatja el a bordély látogatóit. És Tarsia nemcsak önmagát szabadítja meg a kuplerájból, hanem néma és engedelmes sorstársnőit is, akik épp a hősnő makacssága révén nyerik vissza a szabadságukat. A középkor persze ismert hősi, önfeláldozó királynőket. De Tarsia makacs autonómia-küzdelme az, amely legkönnyebben értelmezhető gendertudományi szempontból is.

Nem Apollonius királyé az egyetlen hamis szobor.

Az ünnepélyes emlékművek, hálaadó szobrok és más effélék többnyire valami kataklizmára, az idő szakadására figyelmeztetnek. Én gyerekkoromat egy olyan kisvárosban töltöttem, ahol győzelmi, orosz tankok álltak a város főterén, és egy kinyúló ágyúcső (vagy mi) épp nagyapám hajdani rőfösboltját vette célba. A játszótér messze volt, és én a város számtalan gyerekével együtt ezeken a tankokon tanultam meg csimpaszkodni. Ez volt a mi mászókánk. Egy ideiglenes szobor, mely eltakarja az 1945 előtti emlékmű helyét.

De a régi emlékmű vajon mit takart el? Milyen emlékét, időjelét a magyar középkornak, az osztrák vagy török időknek?

A győzedelmes Szovjetúnió ormótlan fegyverei nem a marxizmus-leninizmus örökérvényűségére figyelmeztettek, hanem arra, hogy megint történt velünk valami. Hogy meghasadt az idő újra. Hogy történt valami, amit át kell nevezni, ami fölött már megint nem lehet napirendre térni. Talán csak annyi, hogy a főteret most épp nem Erzsébet térnek, hanem – micsoda irónia! – Szabadság térnek nevezik.

Milyen lenne Tarsus városa szobrok nélkül? Vagy egy kelet-közép-európai kisváros, ahol immár semmi sem figyelmeztet az idő múlására? Az idő rétegeire, a bűnökre, az igazságtalanságokra, a hódítókra, a katasztrófákra? Ahol nincs min összeveszni, mert senki sem biztos abban, hogy egyáltalán történt valami… Ahol nevetséges tűnődni azon, ki lehetett Tarsia apja, hiszen nem számít — mindenki azt képzel, amit akar. Hogy volt-e édesapánk, még ebben sem lehetünk biztosak. Egy ilyen társadalom szakadatlan jelenben él – nem az emlékezők vagy a hatalom próbálja (szégyenből, érdekből, nagyzolásból, hóbortosságból) az időt meghamisítani, hanem a múlt magától kitörlődik.

Egy ilyen világban Tarsiának nincs mit mesélni.

És egy ilyen társadalomban becsület vagy méltóság sem létezik többé. Mert ha az idő nem valamilyen, akkor nincs értelme megváltoztatni. Akkor nincs mi ellen lázadni.

Tarsiának nincs más dolga, minthogy megfelelően kiszolgálja a következő vendéget. Frissen, engedelmesen. Naprakészen.

A jelen rabja marad a sorstársnőivel mindörökre.

[1] A remek regény magyar fordítása itt megrendelhető: https://www.antikvarium.hu/konyv/apollonius-kiralyfi-minikonyv-25381

[2] http://mandarchiv.hu/cikk/306/Apollonius_pictus__egy_illusztralt_keso_antik_kalandregeny

és http://real.mtak.hu/3917/1/Boreczky_Nemeth_Apollonius.pdf

 

Illusztráció:
Magritte: A kettős titok

„A szó elszáll… a kép megmarad” (Pusztai Virág: A képekből összerakott ember)

Theodor Fontane Porosz esküvőjében a főhős, a fess katonatiszt nem hajlandó feleségként elfogadni a himlőhelyektől elcsúfított, számára mégis vonzó Victoire-t, hanem számtalan kalamajka (teherbe esés, kikényszerített esküvő) után öngyilkosságba menekül. Hiszen hogy nézne ki egy „pettyes arcú”, himlőhelyes hitves az ősök arcképcsarnokában, annyi szabályos orcájú ükanya, dédanya és nagymama között? Schach von Wuthenow, a főszereplő még egy képzeletbeli beszélgetést is lefolytat a festővel, akinek el kéne tüntetnie a jövendőbeli asszony himlőhelyeit. A regénybeli katonatiszt számára az arcképcsarnok azt az esztétikai és morális keretet jelképezi, ahová jövendőbelijével be kéne illeszkedniük. A halottak képmásai, a sok déd- és ükanya a norma halhatatlanságát is képesek kötelező erejűvé tenni.
Ám nemcsak Schach von Wuthenow, hanem mi mindannyian a képek hatalmában vagyunk.
Hogyan (miképpen) történhetett így?

 

Pusztai Virág médiafilozófus A képekből összerakott ember c. monográfiájában szinte minden létező aspektusból veszi szemügyre a vizualitás nyugati civilizációban betöltött szerepét. A képiség manapság majdhogynem olyan jelentőségteljes téma a humán tudományokban, mint a nyelv volt nem is olyan régen.
De vajon csak a médiatudományban jártasak forgathatják ezt a monográfiát haszonnal? Azt a vizuális kommunikáció kutatásában való komolyabb elmélyülés nélkül is érzékeljük, hogy a szavak – a bibliai kultúrára jellemző – uralma után a képek átvették fölöttünk a hatalmat, és immár nem is esik nekünk sem nehezünkre elképzelni egy olyan távoli jövőt, ahol már csak a „szakemberek”, az elit tagjai tudnak írni-olvasni? (A kisgyerekek  sokasodó tanulási és koncentrációs problémái tapasztalva ez a jövő talán nem is  olyan távoli.)
Milyen volt a kereszténység előtti képkultúra? Hogy tartották a képek “mágikus fogságban” a képek szemlélőit? Milyen volt a középkor, ahova sokak szerint épp „visszatérünk”? Hogyan győzi le a reneszánsz a középkori ember képtisztelettel kapcsolatos „vizuális gátlásait”? A képek készítésére és fogadására alkalmas eszközök elterjedése, a vizuális információcsere, a ma látható, irtózatos képdömping hogy változtatja meg a szavak világát? Az emlékezést, az időt, az identitást, a kommunikációt? Vajon egyetemes-e a képek nyelve? A vizuális kommunikáció esetében beszélhetünk-e még „bábeli nyelvzavarról”?

 

Ez a lenyűgözően gazdag monográfia irodalomtörténészek számára sem haszontalan. A „képmás” problémája ugyanis nemcsak a vallásban és a vizuális művészetben jelenhet meg. Mindig gondolkodunk, ha képeket „látunk” – de vajon képesek volnánk-e gondolkodni vagy beszélni képek nélkül? Hogy feszíti szét a képiség „kényszere” a szavak egyeduralmát a költészetben, és hogy lesz ihletője a költészet vagy az elbeszélő irodalom a vizuális művészetnek?
Az emlékezést a legtöbb trubadúr a szívbe zárt kép metaforájával fejezi ki. Bárhol is jár a költői én, a kedvese vele marad, mert „képét” a költői én mindenhova magával viszi. Ez az arckép természetesen mindig az elmúlt boldogságot, a tavaszt jelképezi, a trubadúrok időfogalma eme vizuális kód nélkül talán meg sem szilárdulhatott volna.
De milyen képekről is beszélnek ezek a költők a XII-XIII. században? Hogyan is képzelték el ezeket a „szívbe zárt hölgyeket”?  Mozgóképként? Profán oltárképként? Portrékat világi személyekről a XII-XIII. században még nem gyakran festettek. A trubadúrok „emlékképei” mégis mintha portréra engednének következtetni (az arcot, a szemet „tükrözik”) – és ha ez tényleg így van, akkor a költői retorikában rejtőző vizuális kód nemcsak a középkori individualitás megszilárdulásához járult hozzá, hanem megelőlegezte a képzőművészetet. Hiszen egy emlék arcképként való rögzítése (tulajdonképpen elképzelése) hozzátartozott a személyes integritáshoz – „rögzített” képek nélkül is.  A láthatatlan képek inspirálják a láthatóakat. A retorikában rejlő vizuális kód magát a festészetet. Hasonló jelenségre figyelmeztetnek a ferences himnuszköltők által megénekelt, a festészetben a költői szövegeket követően ikonikussá lett passió-ábrázolások is (Stabat mater).
De vannak a portréknál is elképesztőbb vizuális műtárgyak a középkori irodalomban. Trisztán, a költő egy szobrot emel a távol lévő Izoldának, ezt egy barlangba cipeli, és ott „bálványozza”. A XIII. században (épp a bálványozást kerülendő) többnyire csak a templomkapuban vagy a templomában kívül helyeztek el egészalakos szobrokat, valódi portrészobrokról pedig alig van a korból tudomásunk. És most képzeljük el, hogy egy kizárólag fegyverforgatásban és költészetben jártas lovag egyszercsak szobrot „emel”! De hogy? Milyen eszközökkel? Milyen segítőkkel? A szoborkészítésről a korabeli regényíróknak nem sok fogalmuk lehetett. De a „bálvány” szó mozgósít egy képet, a kép aztán szoborszerűvé,  kézzel foghatóvá válik a szövegben (Trisztán letérdel elé), az „élethű szobor” pedig  életre hív egy művészi tevékenységet.
Pusztai Virág nagyon mélyen foglalkozik fényképészet és portréfestészet, fényképészet és kép viszonyával. De egy kezdetleges „médium” már ezt megelőzően befolyást gyakorolhatott a portréfestészetre: ez pedig a tükör. (A víztükör még nem igazán képes az arcok egyedi jellegzetességeit „visszaadni”: a kora középkorban még  kevesen tudhatták, hogy hogy „néznek ki” a másik ember szemében.) Mihelyt a tükör, ez a kifinomult és méregdrága luxuscikk elterjed, mint amolyan „nőies kiegészítő” (vagy  afféle kezdetleges protézisz) megjelenik a fiatal hölgyekről készített  portrékon is.  A magukat donátorokként lefestető késő középkori arisztokraták és nagypolgárok nyilván már mind látták a saját vonásaikat, és ezt a tükörben látott képmást akarták a megrendelt oltárképeiken viszontlátni. De a „tükrözés” tulajdonképpen régebbi, mint a tükör elterjedése vagy a nyugati portréfestészet.  A trubadúrok verseiben a költői én szemében vagy szívében „tükröződik” a másik. Ráadásul a középkori szív olyan, mint a web-kamera vagy a modern fényképezőgép. A vonások megőrződnek – ha kell, mindörökre.
A nyugati képkultuszt nemcsak a vizuális művészet vagy a technológiai újítások inspirálják, hanem a költői retorika vizuális kódja is. A kép akár képek nélkül is a nyugati civilizáció alapfogalmai közé tartozik, az én és a másik, a külső és a belső, a múlt és a jelen megkülönböztetésének egyik legfontosabb eszköze.  Talán a kevesebb erotikus tabuval függ össze, hogy miért épp a világi / udvari irodalom képes erre a dinamikus képiségre.

A modernséget leírhatnánk a képek lassú deszakralizálódásának, láthatóvá, sőt tömegessé válásának folyamatával. Pusztai Virág számtalan aspektusból, társadalmi folyamatokra különösen érzékenyen mutatja be, hogy mára hogyan lettünk a „vizuális portfoliónk”, a minket tükröző képek sokaságának foglyai. Miközben a kép tömegessé válása előrevetíti az emberi képzelet lassú visszafejlődését és az emberi méltóság devalválódását is. Ahol (arc)képeket számolatlanul lehet reprodukálni, torzítani, javítani, felhasználni (dekorációként akár), sőt elfelejteni, kihajítani, ott hamarosan az arc „tulajdonosa”, a képek szemlélője is veszít önnön fontosságából. A kép, amely a trubadúrok számára a múltat (a tavaszt) segített megőrizni, a jelentől (a téltől) megkülönböztetni, a mai képszerkesztő eljárásoknak köszönhetően a múlt átalakításának is eszköze lett. Az életünket elárasztó képiség már a nyugati időfogalom felbomlasztásával fenyeget.

Szűkös tudása miatt a sorok írója képtelen felmérni, hogy Pusztai Virág az egész képirodalmat áttekintő, a képekről való számtalan elmélkedést és véleményt tükröző monográfiája mennyire innovatív, hogy miben más a szerző álláspontja, mint a többi média-filozófusé. Csak bizonyos hangsúlyváltást érzékel: a szerzőt mindenekelőtt az emberi egzisztencia és a képiség viszonya, a vizualitás antropológiája foglalkoztatja. De nem is kell ahhoz média-szakembernek vagy média-filozófusnak lennünk, hogy ez a jól megírt, pazarul szerteágazó, rengeteg szempontra érzékeny monográfia ablakot nyisson nekünk egy felkavaró világba.

 Pusztai Virág: A képekből összerakott ember.
Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

 

 

 

 

Akiknek nem szabad

A filozófia már nagyon korán tematizálta a nevelést és az oktatást. Platón legtöbb dialógusában  fiatal felnőttek beszélgetnek, akik vitatkozva tanulnak Szókratésztől. De a gyerekek hol vannak eközben? A kicsik olyannyira hiányoznak a szülők örökségét és személyét (lásd tragédiák) oly fontosnak tekintő görög gondolkodásból, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mit csináltak a görögök a fogamzásuk és az iskolába járásuk közti időben. Egyáltalán azonosultak-e bárhogy a gyerekkori önmagukkal?
Erószt kivéve az Olümposzon nincsenek gyerekek. Sok hellén isten „teljes fegyverzetben” született meg, vagy azzal nyilvánította ki isteni valóját, hogy már gyerekként is felnőttesen viselkedett.
Gyerekek – nem idilli vagy vígjátéki díszletként – először Augustinus vallomásaiban bukkannak fel. Látjuk az ifjú Augustinust tanulás és körtelopás közben, és itt már nem is kérdés, hogy a felnőtt vallomásíró valamiképp azonosnak tekinti-e magát gyerekkori önmagával.
A gyermeket is integráló „én” képére, a gyerekkort is magába foglaló élettörténet kialakulására hatott-e Szentírás? A gyerekáldás központi jelentőségű a Biblia világképében, a bibliai hősök talán még a szerelemnél is jobban vágynak az utódjuk megszületésére. Ám gyerekszereplőt ennek ellenére csak ritkán ábrázol a Biblia – és ha igen, akkor az felnőttként viselkedik, mint Jézus, aki megszégyeníti a bölcseket a templomban. A gyerek – ámbár rendelkezik az ártatlanság adományával – amolyan fogyatékos felnőtt, ezért tart gyakran könyvet a kezében Jézus a középkori madonna-ábrázolásokon. De bármilyen furcsák is ezek az öreges arcú, a mi fogalmaink szerint „csúnya” Krisztusok, a kép szemlélője itt mégiscsak egy vágyott lény, Szűz Mária intim közelségét élvező gyerekkel azonosul.
De a középkori elbeszélő irodalomban sem jelennek meg gyerekek. Ami azért is furcsa, mert a középkor példátlan kultuszt űzött az ifjúságból: a trubadúrok költészetében mindenki joven (fiatal), a regények hősei is kezdetben csak fiatalemberek lehettek. Az Artúr-mondakört feldolgozó elbeszélések egy minden tekintetben kamaszos világot tükröznek: aki itt “számít”, az mind fiatal, gyerekek egyáltalán nem léteznek, az idősebbek vagy „jóságos aggastyánok”, vagy gonosz szörnyetegek, vagy megcsalt férjek (mint maga Artúr király is). Gyerekkora és „nevelődése” csak egyetlen szereplőnek, Percevalnak van.
Véleményem szerint az első elbeszélés, melynek gyermek (kiskamasz) a főhőse, Dantének a Beatrice-szerelem kezdeteit, a saját költővé válását megörökítő Vita nuovája. Az elbeszélőt itt sem látjuk gyerekkori foglalkozás közben, hiszen legfőbb „játéka”, hogy álmodozik, Beatrice után leskelődik és szonetteket ír. De egy gyerekkorban kezdődő nagy szenvedély ábrázolása megteremti az első gyereket is a világirodalomban.

Mint látjuk, csak fokozatosan, nagyon lassan foglalják el a gyerekek helyüket az irodalmi és egyáltalán művészi, filozófiai reprezentációban.
Ma már a gyerekeknek van „hangja”, irodalma, jogai, a jogaikat képviselő ENSZ-szervezetük, mi több, egész iparágak épülnek a szórakoztatásukra / nevelésükre / öltöztetésükre / etetésükre / betegségeik gyógyítására. A gyerekek a művészetekre sem panaszkodhatnak, ezer és ezer elbeszélés próbálja megörökíteni „gyermeki nézőpontjukat”. A közvélemény pedig – a kiskorúak védelmét amolyan „humanista minimumként” definiálva – ma is a gyerekek elleni bűncselekményeket ítéli el a legsúlyosabban.
De ki definiálta ezt így? És ez a gyerekekkel való, nagyon lassan kialakuló együttérzés nem volt-e az újkorban képmutató? Hiszen lehetsz „keresztény”, miközben ünnepled a háborút, vagy  nevezheted magad „elvhű baloldalinak” a szegények kivégzése vagy megalázása, kifosztása (kelet-európai rendszerváltás) után is. Mindennek ellenére én úgy vélem, a gyerekekkel való szolidaritás  nem volt mindig teljességgel farizeus dolog. A XX. század elején számos veszélyhelyzetben lévő felnőtt férfi  fogadta el a Titanicon, hogy a gyerekeknek több joga van megmenekülni, mint neki. A gyerekekkel kapcsolatos „humanista minimumból” tehát következ(het)ett megmásíthatatlan következményekkel járó, konkrét cselekvés is.
Az európaiak „gyerekszeretetét”, érzelgősségét sokan, sokféleképp próbálták kihasználni. De mint a menekültválság bizonyítja, hiába. Nyugat-európai polgárok millióit jobban érdekli, hogy épül-e minaret Hamburgban (hogy örülnünk vagy siránkoznunk kell-e azon, hogy „vége a kereszténységnek”), mint az Európába tartó úton vagy épp Európában elveszett tinédzserek ügye. (Százezrekről van szó.) Másfelől meg épp a menekültválság, a gyerekük nélkül menekülő fiatal férfiak tömegeinek látványa szembesítette azzal Nyugat-Európát, hogy a gyerekszeretet egyáltalán nem nem valamiféle „közös emberi dolog”, és nem jellemző egyformán minden kultúrára.

De vajon tényleg létezhet-e gyerekek és felnőttek között érdekellentét?
A gyerekeket „kiszolgáló” iparágak óriási volumene, a gyerekek nézőpontját is tükröző művészet korában már-már bűn feltételezni, hogy a gyerekek és a felnőttek között valódi érdekellentét állhat fent.
Hiszen minden gyereknek az jó, ha a „szüleik elégedettek”. Minden gyereknek az a jó, ha „az édesanyja / édesapja kiteljesedhet”. Ez a felfogás legtöbbször a gyermeküket morálisan kizsigerelő mártír-anyák ellen irányul – de vajon a teljes érdekegység tételezése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy amolyan tartozéknak tekintsük a gyereket – a szülő meghosszabbított testének, idegrendszerének, érzékszervének. A gyereknek természetesen nem „jó” minden, ami a szüleinek. Mert többet kell aludnia, mert többet kell mozognia, mert nem bírja az alkoholt… Mindenkinek jár a teljes család (gyerekkel), de vajon egy csecsemő jól jár-e süketnéma vagy épp hetven éves örökbefogadó szülőkkel? És természetesen nemcsak a kapitalizmus teremthet alapvető érdekellentétet gyerek és szülő között (hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra), hanem a szexualitás is. A gyereknek nem ugyanaz , ami a felnőtteknek. A gyerekek és a felnőttek közötti érdekellentétek tagadása könnyen elvezethet a pedofília legalizálásához is.
A gyerekek jogait egy sóhivatal is képviseli az ENSZ-ben, a Save The Children világszervezet. Természetesen ez sem meri felvetni, hogy a gyerekek és a felnőttek között bármiféle érdekellentét létezhetne, és ugyan kikel a gyerekprostitúció és a gyerekmunka ellen, de például az abortusz vagy az örökbefogadás témáját nem meri megpiszkálni. Sok egyéb mellett hősiesen küzd a csecsemő-inkubátorok ellen, melyek nem kellőképp biztosítják a túlélő gyerekek „identitáshoz való jogát”.
Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jognak – például örökbefogadásnál – mindig a felnőttek (az erősebbek, az adózó és fogyasztó polgárok) érdekeit kell képviselni.
De akiknek nincs „érdeke”, annak nincs saját autonómiája, azaz „joga” sem. Csak amolyan díszítmény, mint a puttók a reneszánsz festményeken. Miközben a szülő természetesen korlátozhatja (és korlátozza is) a gyerek jogát, mikor úgy dönt, hogy gyermekének „mégiscsak” el kell mennie iskolába, „mégiscsak” be kell vennie a gyógyszert – de ha minden érdekellentétet viszonylagosnak tekintünk, akkor hol van a gyereknek bármiféle külön szabadsága, amit a szülőnek „mégiscsak” tisztelnie kéne?
A gyerekek költséges függelékké válását persze megkönnyíti az emberi szaporítószervek árucikké válása. Hiszen vehetsz petesejtet, hímivarsejtet, anyatejet, bérelhetsz magadnak méhet – a gyerek áruvá vált, amelyet a szegények „állítanak elő” a gazdagabbaknak. Mint a tyúk a tojást vagy a tehén a tejet. De mi az a különleges haszon, amivel a gyerek „birtoklása” kecsegtet? A régi rómaiak azért vásárolták meg és nevelték fel a rabszolgagyerekeket, hogy azok később a munkájukkal hasznot hajtsanak.
Ma viszont egy gyerek azonnali hasznot jelent. Rögtön meghálálja a törődést, szeretet ad. És micsoda presztízst jelent a gazdájának! A polgári beérkezettség, az intimitás, a család és a „jóemberség” látszatát.

Hosszú volt az út, míg a gyerek a „saját jogán” megjelent a gondolkodásban, a jogban és a művészetben. És az sem volt kevésbé göröngyös út, míg a gyerekek költséges (de kapitalista viszonyok közt könnyen beszerezhető) függelékké váltak, anyu vagy apu puszta idegnyúlványává, egy drága „protézissé”, melyet a szülei tizennyolc évig használhatnak.
De hogy védekezhetnek a gyerekek az efféle kapitalista tárgyiasítás ellen? Florina Illis A gyerekek háborúja című regényében a különféle társadalmi osztályokból származó gyerekek elfoglalnak egy vonatot, és háborút kezdenek a „felnőttekkel”. De ha nincs vonat, akkor mit kezdjenek a gyerekek, hogy védjék meg a saját autonómiájukat a szüleik világával, a gyermeki ártatlanságból is üzletet csináló felnőttekkel szemben?
Fura módon a dolog mégsem tűnik teljességgel lehetetlennek. A gyerekek „szórakoztatására” kitalált piaci gépezet egy csomó közösségi oldalt hozott létre, ahol gyerekek milliói léphetnek kapcsolatba más gyerekekkel.
Nem lehetetlen, hogy a következő forradalmat a közösségi oldalakon egymásra talált, a felnőttek gyámkodását, erőszakos marketing-akcióit lerázó kiskamaszok vívják majd „gondviselőikkel”, a felnőttekkel szemben.

 

Illusztráció: Franz von Stück: Meztelen fiú (részlet)

 

A maszkok szétosztásának mennyekben lefektetett szabályai

Én nem vagyok kelet-közép-európai.
A többi kelet-közép-európaival nem köt össze a közös nyelv. Csak a szokások, az érzékenység, a közös múlt, a szorongás. Emiatt aztán persze a világon mindenütt kelet-közép-európainak néznek. És nem is alaptalanul. Elutazom ösztöndíjjal Velencébe vagy Santiago de Compostelába, rögtön összebarátkozom az ott táborozó csehekkel, lengyelekkel, szlovénokkal, horvátokkal, és késhegyig menő vitákat folytatunk, hogy miben vagyunk mi mások.  Hogy miben különbözünk.
Nem osztom a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos előítéleteket sem. A világkereskedelem hajdani központjában, annyi találmány, innováció helyszínén, Velencében kutatva nem látom igazolhatónak Szűcs Jenő, a nyolcvanas évek illúzióit tükröző tézisét: a legtöbb újítás Nyugat-Európából származik. Azt sem látom be, hogy a bizánci hagyomány má rteljesen passzé  lenne. Lehet, hogy nem rokonszenves nekünk bizáncias intézmények személytelensége, uniformizáltsága, agyon-bürokratizáltsága – de aki figyeli már a mai Unió intézményeit, például a parlamentjét, az nem állíthatja, hogy ez egy teljesen  „idejétmúlt” hagyomány.
Kelet-Közép-Európa tehát bonyolult dolog. És nemcsak Kelet-Közép-Európában „lakozik”.  Lehetnék akár büszke kelet-közép-európai, de ami miatt én mégis idegenkedem tőlem, az a szeretetlensége.

Egy kelet-közép-európai is elismeri, hogy valaki jobban szeretheti Mozartnál Beethovent.  Elhiszi, hogy egyetlen Beethoven-rajongó sem fogja Mozart híveit géppuskával üldözni, nem „tör” a Mozart-szonáták betiltására, és még a Beethovent “túlságosan” szeretők sem akarják a Mozart-rajongókat lágerekbe zárni… De ez csak a zeneszerzőkre igaz. Ha a hazádat „túlságosan” szereted, akkor biztos meg akarod támadni a többi országot, és ha nem is vagy potenciális gyilkos, de bizonyosan elmaradott… bunkó, aki még nem is látott más országot. Ha a migránsokat „túlságosan” szereted, ha támogatod őket, ha teszel értük, akkor a magyarok életére törsz, el akarod venni az ő önbecsülésüket, kenyerüket, sőt a jövőjüket.
Ha a pirézeket szereted, akkor…
Szóval nálunk mindig baj van a szeretettel.
Mert a Mennyek országában pontosan le van fektetve milyen sorrendben kell szeretni az embereket.
És jaj annak, aki merészel ettől egy tapodtat eltérni!
Ez a legborzalmasabb kelet-közép-európai hagyomány: a „rendetlen” szeretet mögött támadó szándékot, gyűlöletet feltételezni. Mert a leleplezőknek többnyire semmilyen szeretet-élménye nincs.

Ezért életveszélyes Kelet-Közép-Európában bárki mellett állást foglalni. Túlságosan szeretni. Elfogultnak lenni.
Én nem foglalok állást az egynemű párok örökbefogadása mellett. Nem tudom, hogy „anya” vagy „apa” nélkül felnevelhető-e egészséges kisgyerek. Az én távolabbi ismeretségi körömben több homoszexuális pár nevel kisgyereket – mégpedig példaszerűen, szeretetben.  De megbízható statisztikák nincsenek. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt „elemi joga”, hogy teljes családban éljenek. Azt viszont kicsit problémásnak tartom, hogy a jog minden esetben (és nemcsak itt, az örökbefogadásnál) a felnőttek (szavazók, fogyasztók) jogait részesíti előnyben.  Ahogy azt is rettentő elítélendőnek tartom, milyen kevés szó esik a 2015-ben eltűnt gyerekek tömegeiről.
De a véleményemet persze nem merem úton-útfélen hangoztatni. Mert a végén valaki feláll a magyar parlamentben, és rám hivatkozva rikácsolni kezd, hogy az egynemű örökbefogadó párok mind gyerekgyilkosok, az őket támogatók pedig a magyarság kipusztításán „mesterkednek”. Egy másik pedig tüntetést szervezne az ablakom elé, hogy védje tőlem  a homoszexuálisok, a természetvédők, az akárkik jogait. De vajon joggal hivatkoznának-e rám?
Az ilyen – Kelet-Közép-Európában szokványosnak számító – elmeháborodottak képviselnek-e bárkit?
A gyerekeket például… A  homoszexuálisokat, a természetvédőket? Vagy ők csak valakik védelme nevében  gyűlölködnek?
Én mindenkit szeretek. Legjobban persze a gyerekeket. Ó, nem vagyok szent! Ez a nemes hitvallás rögtön szertefoszlik, ha felidegesítenek. Például a játszótéren.
De azért alázni, mert valaki valakit/valakiket túlságosan szeret?

Ez a kelet-közép-európaiakra jellemző ki kit szeret, akit nem kéne-játék a magyarországi maszkok elosztásánál érte el a felülmúlhatatlan csúcspontját. Rikácsolva számonkérni, mert valaki nem azokat szereti a legjobban, akiket én? Aztán a számonkérőt álnéven vírusként becsmérelni az „igazság” és „szeretet” nevében? Megtagadni tőle az emberi létezés jogát? Ésígytovább…  A szokott mederben. Ó, mennyire szégyellem, hogy Kelet-Közép-Európában születtem!

A maszkok szétosztásának egyébként tényleg megvannak a mennyekben lefektetett pontos szabályai.
Adj annak, aki rászorul! És ha mindenkinek nem adhatsz, adj annak, akit a legjobban szeretsz!
És viseld el, hogy mások nem azt, nem pontosan úgy, nem előírás szerint…