Bánki Éva összes bejegyzése

Szuperapu, valahol (Lessing példázatáról)

Az intelligencia nincs tekintettel a rokonsági fokokra. A termeszek Afrikában alagutakkal és szellőzőnyílásokkal felszerelt, irdatlan várakat építenek, miközben egészen egyszerű lények, ősi rovarok, a mi panelházainkban megbúvó csótányainkhoz hasonlatosak. A csókák és a varjak bonyolult számfogalommal rendelkeznek, képesek hazudni, miközben nem az emlősök, hanem a dinoszauruszok rokonai. Hangyák gombákat termesztenek, háziállatokat tartanak, háborúkat vívnak. Egymással a legtávolabbi rokonságban álló lények meglepően hasonló módon viselkednek—tehát semmiképp sem igaz, hogy az evolúció (amelynek elmélete még számos pontosításra szorul) nyílegyenesen egy kitüntetett célra, a homo sapiens-re irányulna.

Úgy is megfogalmazhatjuk, a teremtés nem fejeződött be, Isten továbbra is bámulatos kitartással kísérletezik a lényeken.
Bár a származás, az eredet se a zavarba ejtő párhuzamok, se a zavarba ejtő különbségek természetét nem világítja meg teljes egészében,  de mégis a rokonság fogalmaival próbáljuk meg értelmezni a világunkat. Minden ember testvér – de akkor kik az unokatestvérek: a majmok, a hangyák vagy a neandervölgyiek? A származást, a rokonságot bizonyító erejűnek tartó érvelés a modern társadalomtudományok érvkészletét is meghatározza: a hasonlóságokra a közös eredet lehet a magyarázat, a közös eredet pedig minden különbséget látszólagossá vagy elhanyagolhatóvá tesz.
Lényegében így érvel Lessing is a Három gyűrű híres példázatában: az emberi vallások hasonlósága közös eredetet sejtet – a közös eredet pedig kijelöl egy hatalmas családot, élén egy mindentudó, bölcs apával, egy bölcsen felvilágosult „világkormányzóval”. Mindannyian az ő fiai vagyunk (lányokról most ne essék szó.)
A “Három gyűrű”, a felvilágosodás nagy meséje, Lessing példázata természetesen nem a darwini evolúciót, hanem –  színeitől, sajátos szabadságfogalmától megfosztva – a középkor nemzetségfogalmát tükrözi vissza.
Aki nem testvér, az idegen.
Troll, tündér, paraszt, sárkány, szörnyeteg. A már a Gesta Romanorumból ismert három gyűrű-történet a középkori Hispánia multikulturális társadalmi valóságában gyökerezik. Középkori felfogás szerint családi-dinasztikus kapcsolatok nélkül nincs egyet-értés, ahogy béke sem. Minden királyi udvar – a mesebeliek főként – óriási rokoni hálózat: sógorok-sógornők, fivérek-nővérek, nagybácsik-nagynénik szövevénye. A páncélos, felfegyverzett lovagok még a legszentebb lovagi küldetés, a Grál keresése közben is egymásnak esnek, aztán levetik a páncélt, és boldogan kutatják egymás ábrázatán a közös származás, a gens jeleit.

 

 

A legnagyobb német lovagregény, Wolfram von Eschenbach Parzivalja ecsak a Grál kereséséről hanem két testvér, egy muzulmán és egy keresztény lovag? Parzifal és Feirefiz egymásra találásáról is szól. (Igen, a németek nemhogy nem folytattak a mórokkal szemben honvédő háborút, hanem még legnépszerűbb lovagregényükben is a muzulmán-keresztény kiegyezést dicsőítették.)
De hogy lehet, hogy a keresztény Parsifal, a lovagi életideált fokozatosan megvalósító kiválasztott lovag testvére mohamedán? Hogy lehet, hogy féltestvére, Feirefiz bőre nem fekete, hanem kockás…? Feirefiz testvérnek ugyan testvér, de törvénytelen, elfajzott, pogány…  A kockákon és foltokon persze már nem lehet változtatni, de a valláson még igen: a párbajban legyőzött Feirefiz áttér, és felveszi a kereszténységét.
A testvéri kapcsolat az életben maradás és a szövetség lehetőségével kecsegtet, de mindez nem jelent valódi egyenlőséget. A középkori író, Wolfram humanitás-eszményébe belefér több faj, sőt még valaiféle faji demokrácia is (a Grál vára, a mohamedán születésű lovagokat, Feiefizt is befogadó Grál-lovagok közössége ezt is jelképezi), de a vallási tolerancia már semmiképp sem  – Feirefiznek változnia kell.


A családi kapcsolatokon, a származáson és eredeten alapuló humanitás-eszmény hajlamos szinte minden jelentős eltérést elfajzásnak vagy éppen betegségnek tekinteni. (Ezt próbálja érzékeltetni a kortárs német festő, Ingo Wegerl “Feirefiz” c. alkotása is.) Miközben nyilvánvaló, hogy csak hasonló életfeltételek közt élő emberek tekinthetik őszintén testvérnek magukat. A vallást és a bőrszínt (a kockákat vagy foltokat) leszámítva Feirefiz és Parzifal is bizony nagyon hasonló életviszonyok közt él: mindketten harcosok, lovagok, kiváltságosok – őket nemcsak közös ősük, a csapodár, Afrikában és Európában is hercegnőket „szabadító” édesapa kénye-kedve, hanem a lovagi élet számtalan szokása is összeköti. Egyáltalán nem erőltetett, hogy a páncélt levéve egymásban rögtön önmagukra ismernek.

De hogy legyünk őszintén több milliárd ember testvére? A modern eszmetörténet már régesrég lemondott arról, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas harmadik tagját valódi, átélhető jelentéstartalommal megtöltse. Talán mert tudomásul vette, hogy a spontán testvériségre való készség kialakítása inkább kulturális, mintsem filozófiai feladat.
Mert a készséget ki kell alakítani, az nem vitás. Épp a testvériség a legkevésbé spontán, magától értetődő érzület. Csodálatos, hogy minden emberi közösségnek van valamilyen nyelve, csodálatos, hogy ezek a nyelvek hasonlóak – a generatív grammatika talán tényleg a legerősebb bizonyíték az emberi nem összetartozására – de hogy ezt belásd, nem elég sok idegennel beszélned, és érzékenyítő tréningekre járnod, hanem valamelyik egyetemen általános nyelvészetet is kell tanulnod. És a „mentális nyelvtan” még így is kevésbé elementáris és élményszerű, mint a zenében megtapasztalható emberi közösség.
A nyelven kívül persze másféle univerzálék is léteznek: anya, apa, isten, ház.  Kérdés, hogy ezek az érzelmi alapfogalmak mennyiben létezhetnek vagy egyáltalán léteznek-e tapasztalati valóság nélkül. A csecsemő természetesen ráismerhet az örökbefogadó anyában az anyára, de vajon képes lenne-e a benne élő, talán veleszületett potenciális anyaképet azonosítani – mondjuk – egy hűtőszekrénnyel? A madarak, úgy látszik, fejlettebbek nálunk: néhány madárfaj fiókája képes egy másik fajhoz tartozó teremtményt (pl.embert) is szülőként elfogadni.
A Biblia szerint Istent nem látta senki, a hívők mégis realitásnak tekintik. Isten „képzetét” természetesen az emberi agyban a „mentális nyelvtan” mögött megbúvó istenfogalommal. A tápláléklánc csúcsán élő állat – eszerint – genetikusan(!) hajlamos volna egy nála is hatalmasabb ragadozóról álmodozni.
Ez az alapjaiban platonikus, de a gének „nyelvére” is könnyen lefordítható okoskodás lényegében minden istenképzetet egylényegűnek tekint. Allah, Buddha, Visnu, Krisztus nem más, mint a bennünk élő mentális nyelvtan, alamiféle archetipikus atya származékai. A konkrét isten(ek) mögött pedig ott rejtőzik egy láthatatlan, színtelen-szagtalan isten, a szabadkőművesek vagy a filozófusok istene, aki csak mosolyog az annyiféleképpen szenvedő, uralkodó és feltámadó, a történelem „porában” forgolódó isteneken.
Minden vallás egylényegű hát. A „bölcs” minden istent valamilyen elvont istenképzet származékának, mi több „elfajulásának” tekint. Ez a könnyen megcáfolható, deista istenfogalom persze számos felvilágosodás kori doktrínát igazol: a „bölcs”, a „türelmes értelmiségi” magasabbrendűbb, mint az „izgága” hívő. A vallások egylényegűsége pedig egyfajta egyetemes testvériség igazolására szolgál: miképp bánthatnánk egymást, miképp háborúzhatnánk, ha mind ugyanannak az istennek a hívei vagyunk? Testvérek, az égi Atya fiai?
De a vallások tényleg egylényegűek-e?
Ha másképp nem, legalább – Lessing szóhasználatával  –„alapjaikat tekintve”?
Jehova, Visnu, Buddha, Allah ugyanaz az isten? A felvilágosodás persze nem sokat foglalkozott a távol-keleti vallásokkal, inkább a „könyv népeit”, a muzulmánokat, a zsidókat és a keresztényeket próbálta „összebékíteni”. Ők lesznek az egymással huzakodó, féltékeny és irigy testvérek, akiket a Bölcs Náthán példázatában szereplő édesatya megpróbál összezavarni.

A keresztény, zsidó, mohamedán kinyilatkoztatás és történelem tényleg számtalan ponton összefügg. Bár az iszlám a „legfiatalabb testvér”, a nyugati kereszténység Mohamed után, a muzulmánokkal csatározva született. Allah és a zsidó-keresztény Teremtő megkülönböztetésére találhatunk teológiai, de akár történeti érveket is. Mint közismert, a korai mohamedán térítés elválaszthatatlan a hódítástól, maga Mohamed is a korszak egyik legnagyobb hadvezére volt. A térítés már nagyon korán elért keresztény csoportokat (Egyiptom, Mezopotámia) – keresztényeket, akik még igazolt diszkrimináció fegyveres üldözés, keresztre feszítés, cirkuszban feláldozás esetén sem éltek a fegyveres harc lehetőségével. Ha ugyanazok a csoportok az egyik vallás felvételekor passzívak maradnak, a másik vallás felvételekor pedig fegyvert ragadnak, akkor a két istenképzet nem lehet ugyanaz. Nincs igaza Bölcs Náthánnak: ezek a vallások “alapjaikra nézve” sem hasonlóak.
Lessing fiai eszén túljárni akaró, ravaszkodó és hamiskodó szuperapuja  nemhogy a keresztény Krisztusra, de egyetlen  általam ismert vallás prófétájára vagy istenére sem hasonlít. Ráadásul a felvilágosodás megálmodta, közös istenképen alapuló “virtuális testvériség” morálisan is problémás. Egy kínai konfuciánus aligha lehet a nyugati istenképzet “leszármazottjának” tekinteni – ezek szerint vele jogos háborúzni? Tényleg csakis a rokonság és a hasonlóság szolgálhat a megértés, a tisztelet és a világbéke alapjául?
A Három gyűrű történetében, a felvilágosodás szép példabeszédében  engem nem is a mesés testvériség (mind a három fiú színtelen-szagtalan, névtelen) korlátai, hanem az atya figurája aggaszt igazán. A világbéke érdekében hazudozó szuperapu, a bölcs iskolaigazgató, aki ravaszul túljár a saját fiai-tanítványai eszén is. Tisztelni természetesen nem lehet a csapodár Gahmuretet, Parzival és Feirefiz apját, de szeretni igen, pedig ez a mitikus házasságszédelgő, szoknyabolond semmi mást, csak zűrzavart hagy a fiaira. Zűrzavart, igen, de egyben a szabadság és az önkiteljesedés lehetőségét is: Parzivalnak és Feirefiznek megadatik, hogy jobbak legyenek nála. Itt nincs örökös kiskorúság egy, a fiúkat félrevezető, döntési szabadságuktól szándékosan megfosztó szuperapu árnyékában. A középkori szerző, Wolfram von Eschenbach Lessingnél jóval inkább szabadságpárti.
Mindenki felelős mindenkiért, fehér a feketéért, fekete a fehérért, sőt a kockásokért is  – de ezt a felelősséget mindenféle ámítás, félrevezetés, hazudozás, népnevelő szándékú történelemhamisítás nélkül kell örökül hagynunk.
Az “örökül hagy” egy szándékosan óvatoskodó kifejezés. Hiszen egyelőre nem a nyelv, hanem a zene tudja kimondani azt a Többes szám 4. személyt, amibe minden élő, a mi, ti, ők és hangsúlyosan az én is beletartozik.

Hogyan tovább? (Lessing: Három gyűrű)

“Az ige elbeszélő alakja” (Hegedűs Gyöngyi: a pont felett)

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

 

 

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)

Kihez tartozol, fiacskám? (Fordított idő II.)

Mint a pelyvát, úgy sodorja a szél a népeket, sóhajtozott tágas és kényelmes narbonne-i házában, Nagy Moises, Hildi hercegnő megbízható üzleti partnere, Európa egyik legnagyobb kereskedője. És senki sem érti, hogy mi végre.
Az a baj, gondolta, hogy még Isten fiai között is vannak kelekótyák, akik nem bírnak a nyugtalanságukkal, és hasztalan kérdésekkel próbálják megingatni az isteni rendet.
Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja megtalálni az elveszett nemzetségeket?
Ő, Narbonne legtekintélyesebb polgára, Moises apó nem törte a fejét effélékén, és megvetette azokat, akik boldog-boldogtalant ostoba kérdésekkel gyötörnek. Hiszen a Tóra nemcsak a tudás, hanem a hallgatás könyve. A bölcs megelégszik azzal, amit Urunk fel akar tárni előtte.
De Benjamint, Moises apó fogadott fiát, legjobb karavánvezetőjét nem ilyen fából faragták! Volt is vele elég baja a Nagy Moisesnek!
Benjamint a tudósok is megvetették, mert anélkül okoskodott, hogy alaposan ismerte volna a szent könyveket. A kalmárok keresztülnéztek rajta, mert nem gyűjtött vagyont, nem akart családot, nem kívánt saját gyerekeket. De még csak a kerteket sem gondozta, a virágokban sem lelte örömét, ahogy az illik a jámbor együgyűekhez. Egyáltalán vágyott-e valamire?
Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak! Aki letelepedett a mór határvidéken, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót Erec Jiszraelben. De a nyugalomhoz nemcsak vagyon, hanem érző, jámbor szív is szükséges. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak az ő fogadott fiából!

Benjamin fogadott gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marseille-i utcasarkon talált rá Moises bácsi.
Szakadt kipát viselt, az ő nyelvükön kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna az utcasarkon zokogni? Ki vagy te?, kérdezgette. Mi történt édesapáddal? Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? De Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
Ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négyévesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött, mint sokadik fogadott fiú egy gazdag, hatalmas családban, a nagylelkű Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, nevelt fiai között.
Pedig játszva tanult, ahogy mondani szokás. Az ismeretekre pedig nagyon nagy szükség volt, hiszen ebből a vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a narbonne-i Nagy Moises karavánvezetői, öszvérhajcsárai, és katonái. A Nagy Moises szállította délre, dél-nyugatra a Hildi lovagjai által összefogdosott szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák kelméit és fűszereit. És hát kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket maga hívott az asztalához?
Akiknek jó szívvel kenyeret és fedelet adott?
De Benjaminban, a marseille-i utcasarkon talált kisfiúban Moises soha nem bízott meg, hiába volt az összes fiánál ügyesebb és rátermettebb. Már az is megfordult a fejében, hogy a gyermek, ha nem is démon – amitől Isten őrizz! –, talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög-zsidó vagy latin-zsidó fajzat. Mert a jelek valami effélére vallottak. A kis Benjamin négyévesen nem tudta az apját megnevezni, de tűrhetően gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei. Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó család házában született, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem firtatja, amit a Teremtő elrejtett előle.
Amúgy a fiú, akit Moises nevezett el Benjaminnak, az első években nem okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint a túlérett fügére a darazsak. Mintha a gyermek élete első négy évében már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy később bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszkban, a germán, az arab, a latin millió változatában, és még a Narbonne-ban elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
Beszélni beszélte a nyelveket a fiú, de nem elég jól beszélte. Pedig be sem állt a szája, megállás nélkül hadart, tekergőzött, hadonászott, de mintha képtelen lett volna akármelyik nyelven árnyalatokat kifejezni. Árnyalatokat vagy érzéseket.
Ami azt illeti, nem képes az anyanyelvén sem, gondolta Moises. De hirtelen elborzadt, ugyanis fogalma sem volt, hogy Benjamin melyik nyelvet érzi az anyanyelvének.
A bölcs Moises annak köszönhette hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig egy ideig feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, ezt a magát tolmácsnak hazudó, de az első perctől a rakományt fosztogató népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a hegyek vagy a városok közti a távolságot. Nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat, hanem ha úgy jött a sora, elkísérte a frank nagyurakat vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez, bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöcshöz is, aki karján vadászsólyommal egy frank nagyasszonynak udvarol? Ilyen zsidót ugyan ki látott? Aki nemcsak fűszereket és selymet ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik? De ami a gyönyörködést illeti, Moises ebben is kételkedett. Benjamin talán azért olyan behízelgően barátságos mindenkihez, mert a szíve mélyén senkit sem szeret: se őket, narbonne-iakat, se a lóháton nyargalászó, északi barbárokat.
Valahogy ő sem szeretett Benjamin jelenlétében enni, pihenni vagy mosolyogni: zavarta a fiú delejes, áthatolhatatlan pillantása.
Ámde nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy narbonne-i dinasztiák, akik északról mint barbár senkiföldjéről beszélnek? Akik a muszlim világ nagyszerűségét bizonyítandó, halhatatlanná tett pókokat mutogatnak, amiket egy csodálatos cádizi ezermester, Hákim készített? Benjamin nem törődött az ilyen mesés találmányokkal. Ő csak a gyéren lakott, bizonytalan, északi országokban érezte otthon magát. Túlságosan is otthon, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd.
Hisz az idők könyörtelenül változnak! Hol vannak ma már a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ebből nem következik az, hogy a hajdani birodalom népeinek ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné magának egy kereskedő, hogy a régi kereskedelmi utak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel?
A legutóbbi bizánci útjukról a legmegbízhatóbb unokaöccsei és hajcsárai is furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja egyesíteni a szerteszét szóródott zsidókat? És most, mikor a legutolsó barbár horda is országot alapít, hol lesz a zsidók fővárosa?
A feldühödött Moises nem is kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő békés és nyugodt embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, könnyű volt őt egy másik világ fogadott unokaöccseként elképzelni. Talán nem is zsidók, hanem normannok, velenceiek, frankok voltak a legjobb barátai.
Mi járhat éjszakánként a fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Vagy csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy nem is a nők között érzi jól magát? A fiúk érdeklik? Moises ezen sem csodálkozott volna. Előrelátó és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt olyan emberre, akinek nem ismeri a gondolatait? Vagy ezeken a gondolatokon nincs mit megismerni? Benjamin csak egy mihaszna tökfej, akit semmi más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak, a hátba veregetés és a nyargalászás?

Moises nemcsak jámbor, hanem illően szemérmes ember is volt, de most mégis megkérte a szolgálója tizenöt éves lányát, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, mórikálja magát, faggassa ki, talán egyszer őszinte lesz valakihez. Ám ez a legkedvesebb fogadott unokahúg – miképp az édesanyja, Hanna beszámolt róla – a beszélgetés után napokig nem tudott aludni. Moises ettől még nem ijedt meg: nincs az a derék lányka, akinek megártana, ha egy egészen kicsit szerelmes lesz valamelyik unokatestvérébe. Egy kis rémüldözés és sóhajtozás még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó feleség legyen.
De attól, amit az ártatlan, kis Lea mesélt, a jámbor Moises is rémüldözni és sóhajtozni kezdett.
Két hónappal azelőtt ugyanis Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el egy velencei barátjának, egy bizonyos Romerini úrnak, egy velencei kereskedőnek egy apró ereklyét. De mihelyt a hitvány csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskájába, az úton csodák történtek! A fiú meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, az útszéli kunyhók között a jövő égbe szökő palotáit… És a zsidók új fővárosát, amelyben ő, Benjamin, a marseille-i utcasarkon talált fiú uralkodik.
Moises fölordított: hát a zsidó királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat és más hasonszőrűeket?
Még hogy új főváros! Még hogy új királyság! Micsoda szörnyűség!
Hogy az ő rakományának a felügyelője! Hogy az ő fogadott unokaöccse!
Ordítva, ládákat és kosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, te Belzebub, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Hogy kidoblak a házamból, és a végén mint egy északi nagyúr koszos ajtónállója végzed? Hogy elkergetlek, és aztán csavaroghatsz a Tórát eláruló eretnekekkel, a navirokkal egész életedben!
Benjamin, miután meghallotta, hogy miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett. A nők, ugye…
Nem akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni! Nem akarja ő a hitét megtagadni!
No de miért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban? Hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk lehetne! Egy kicsiny provincia, hercegség, grófság vagy netán önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal. Ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva vonulnak szombatonként a zsinagógába. Ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, és ahol válogatott zsidó költők zengik el a tetteit.
És meg sem várva Moises bácsi újabb ordítását, szép nyugodtan felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte, sőt le is rajzolta a porba a néptelen vagy csak gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Ahol belefoghatnának a zsidó királyság megteremtésébe.
– Ó, te Belzebub! – ordított Moises. – Hát hogy lehetnénk boldogok Jeruzsálem nélkül?
De gondolatban azért ő is számba vette a kiürült provinciákat és a kihalt vagy majdnem néptelen szigeteket is, amiket egy flotta – egy kicsi, de erős flotta – könnyedén védelmezhet.
– És hol találnál annyi zsidót, te, szerencsétlen, akikkel benépesíted ezt az új hercegséget?
Benjamin fölényesen felnevetett.
– Ne aggódj, bácsikám, pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Majd meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek! Egyelőre nem a szent földön természetesen, hanem egy kihalt provinciában, ahonnan se a keresztények, se a muzulmánok nem űzhetnek el minket.
Moisest most még jobban dühítette Benjamin delejes pillantásának ereje.
– És attól nem félsz, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek?
Benjamin nyugodt – iszonytatóan nyugodt – tekintete előtt Moises még pár percig az érett fügéken toporzékolt. Nem is a terv, hanem a fiúból sugárzó hideg fölényesség nyugtalanította. Pedig ereklyékkel kereskedni semmivel sem istentelenebb, mint elmerülni a rabszolganők nyújtotta gyönyörökben, tobzódni a keleti fűszerekben, vagy egy cádizi ezermester, Hákim halhatatlanná tett csodapókjaiban gyönyörködni.
És közben eszébe jutott, hogy maga Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben ostoba ábrándozónak tartottak, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan és milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos… és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. Mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a dánoknak, a burgundoknak, a frankoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű és rangú népnek, mi több, a földkerekség összes csavargójának és jöttmentjének, ugyan miért volna képtelenség egy önálló zsidó provincia a muzulmán–keresztény határvidéken?
Vagy valamelyik földközi-tengeri szigeten.
Elképzelte, ahogy II. Dávid király hivatalos pénztárnokaként levelet ír a fiatal frank királynak vagy Hildi hercegnőnek.
A célra talán több földközi-tengeri sziget is alkalmas lenne. A móroknak még nincsenek jó hajóik, a bizánci császár kinyújtott karja pedig nem ér el Szardíniáig vagy Korzikáig.
Ügyes szervezés és persze bátorság dolga.
Moises bácsi nyugodtan megvacsorázott, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, talán még a Teremtő se láthat semmit, egy szigorú szónoklat után kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De ennek már pontosan két esztendeje.
És ez alatt a két év alatt keservesen meg kellett bánnia a nagylelkűségét. Mert Benjamin még aznap éjjel megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, az idegen hajcsárok ládába gyűjtött bérét, és megszöktette Leát, azt az édes kis leánykát, a legkedvesebb fogadott unokahúgát is. Két év telt el, de Hanna, a kislány édesanyja még mindig nem tért magához. Lea volt az egyetlen gyereke.
Nem is a ló, nem is a sok térkép, nem is az ellopott pénz fájt a legjobban. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott Moises hebehurgyán és meggondolatlanul, hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve a kislányt. A szegény Leát, az ő legszebb, egyik legkedvesebb unokahúgocskáját.
Ráadásul Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig is úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.
Egy jó üzletember persze képes leírni a veszteségeket, képes megfeledkezni elvesztett, fiatal lányokról, botrányos unokaöcsökről, ellopott pénzekről. De mostanában arról keringenek hírek, hogy ez az eszeveszett Benjamin a normann–breton határvidéken, Hildi országában kódorog.
Talán azért, hogy még több szégyent hozzon a nagybátyja ősz fejére.

 

 

Félidő (Vida Gábor: Egy dadogás története)

Az alkotó idő hangsúlyozott félidejében („fél életművem már a polcon”) néz szembe a családjával, gyerekkorával, serdülő éveivel Vida Gábor. A nagyszabású mű, az Egy dadogás története érdekes műfajtörténeti kérdéseket is felvet (viszonya az erdélyi önéletíró-hagyományhoz, a szociográfiához, egyáltalán bármilyen fikciós elbeszélő műfajhoz), de mi megragadtunk az elbeszélés (így, pőrén, egyszerűen) felvetette társadalmi és lélektani kérdéseknél. Ha úgy tetszik, faktumoknál. Maga a mű nem nevezhető “Erdély-regénynek”,  hiszen alig esik szó Erdély urbánus és nemesi hagyományairól, a “kontinenst”, Transsylvaniát benépesítő többi nemzetiségről.
Pedig az elbeszélőnek szerencséje van: gyerekkorában két eltérő paraszti kultúra maradványait is megismerhette, az alföldi és a székely paraszti világot. A székelyekről azt képzeljük – Orbán Balázs óta –, hogy ilyenek lehettek az őseink valamilyen népmesei múltban, ilyen felszabadultak, ilyen nyitottak, mikor „zokogó óriások” módjára (69.) járták az erdőket; de aztán leszoktak erről, összeszorították az ajkukat és viselkedtek: ittak és öngyilkosok lettek, őrült beszámolókat irkáltak a felfedezéseikről stb. Pedig ilyen népmesei múlt nincs, a traumák, a történelem, a rögeszmék és a táj együtt alakítják az emberi pszichét. A táj persze minden érzelmes népi emlékezés elengedhetetlen kelléke (gyergyói havasok ringatták a bölcsőm, Tisza vizét ittam kiskoromban, tralala…), de hogy a természeti világ hogyan alakítja át a tudatalattit, hogy veszejt el minket, vagy hogy vezethet az önismerethez, milyen viselkedésmintákat implikál, hogy működhet, mint a saját animánk, azt az elbeszélő fedi fel, egy rögeszmés múltkutató és természetjáró. Persze nemcsak a tájak különbözősége formálta a paraszti tudatalattit.
A XIV. századi nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, nem tizedelte meg a népességet, úgyhogy elég későn kezdődött meg az archaikus paraszti közösségek felbomlása. Sok hagyományosan zárt közösség érte meg Magyarországon a felvilágosodást. A XVI-XVIII. század háborúit is átvészelő paraszti társadalmakat végül nem a kapitalizmus, hanem a haladás nevében ténykedő szocializmus teszi tönkre. Persze ezek a földművelő közösségek akkor már nemhogy nem „idilliek”, de „ősiek” sem voltak: mindegyikük próbált a maga módján alkalmazkodni a modernitáshoz és a kapitalizmusához. Alkohollal, prostitúcióval, vallási mozgalmakkal, a „megmaradás” görcsös vágyával, amerikázással, székely rendtartással, az „iparkodás”, a függetlenség és az autonómia kultuszával. A kapitalizmusra adott válaszok régiónként nagyon különbözők voltak, de a kelet-európai haladás egyforma tehertételnek érezte az összeset, rendkívüli erőfeszítéseket tett a felszámolásukra így végezte szinte minden paraszti sarj, elsőgenerációs értelmiségi a szocialista „embergyárakban”, külvárosi családi házakban, lakótelepeken.
A magyar polgárosodás és baloldal persze nem ősidők óta ellenszenvezett a paraszti autonómia-törekvésekkel, a 48-49-es radikálisok még nem látták a népet elmaradott bajkeverőknek. Egyes hagyományoktól pedig mindvégig idegen volt az effajta intolerancia. Hinné-e valaki, hogy az Üvöltő szelekben is gazdag parasztcsaládok viaskodásáról olvasunk? Hogy Mr. Earnshaw, Mr. Linton „gazdák” (Joseph, a béres még így szólítja őket), hogy Mr. Heathcliff cigány? Jobb lenne többet tudnunk a magyar polgárosodás kiegyezés utáni megbicsaklásáról, hogy jobban megérthessük a magyar parasztság XX.. századi történetét. Magának a sértődöttségnek és a ressentiment-nak is megvan a hosszú előtörténete, félreálltam, letöröltem, vallja az öreg Arany, a magyar XIX. század egyik legkáprázatosabb karriert befutott költője. Ha majd túl sokan lesznek, akik a „haladást” az előítéletességgel és a pusztulással azonosítják, akkor az nemcsak Kelet-Európa jövőjét befolyásolhatja.
Vida Gábor meglepő fénytörésben mutatja be a paraszti kultúrákat, de elbeszélésének legerősebb fejezetei talán egy nagy közös nemzedéki élményt, a kisjenői éveket részletezik. Milyen táj is a szocialista (lakó)telep? Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a „rendszer” megalázó infantilizmusát. Kevesen találják fel magukat a telek, a kefélés, a bütykölés, a fusizás szörnyű szabadságában. Az elvett földekért, üzletekért, műhelyekért nem is tűnik méltó árnak az esedékes Trabant-kiutalás. Az apukák nem harctéren futkosnak, hanem részegen vagy depressziósan dülöngélnek a biciklijükkel. Nincsenek.
Pedig a paraszt-, polgár- és munkásivadékokkal teli „telepek” megvalósítanak valami bárgyú egyenlőséget. Az én apai nagyapámnak üzlete volt a város belvárosában, apám, ez a szégyenlős, zárkózott, saját magáról és családjáról sosem beszélő ember mégis ott találta magát az „összkomfortban” egy konok feleség és egy rettenthetetlen, nála mindent jobban tudó, hajdani parasztgazda mellett. Visszahúzódott, elsápadt, belebetegedett. Az emberek rengeteget olvastak (mi mást tehettek volna?), miközben az irodalom is cserben hagyta őket. Hiszen a „hivatalos irodalom” csak üres szövegelés, nem a valóság, semmi köze hozzánk – Arany János, igen, ő még a miénk volt. Identitását titkoló apám sem igen olvasott mást a klasszikus irodalom mellett, csak krimiket, azokat viszont – legyen bár a detektív szocialista őrnagy, viktoriánus úriember, amerikai nyomozó – csillapíthatatlan, őrült szenvedéllyel. Egész életét a rejtélyek felderítésének, megfejtésének szentelte, miközben ő maga mániákusan titkolózó volt.
A lakótelepeken persze nem a részegen vagy depressziósan dülöngélő, mániákus rejtvényfejtő apák történetei öröklődtek tovább, hanem a csalódásaikat továbbadó nagyapáké.
Tanuld azt a latint (németet, angolt), fiacskám, fogd rendesen azt a villát – mi lesz belőled így, az úristenit! Labanc vidékeken létezett olyan hagyomány is, mely az autonóm polgárosodásban és alkalmazkodásban látta a zálogát annak, hogy hamarosan ők, a parasztok népesíthetik be az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus tereit. Ennek a bizalomnak vetettek véget az ötvenes évek.
De nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret.  A személyes kudarc, a mindkét világnak való megfelelés kudarca könnyen megjósolható. Az írás a szülők-nagyszülők szemében csak „kedves időtöltés”, mint a horgolás vagy a makramé Pedig a paraszti világból származó elvárások sem feltétlenül szellemtelenek. Az én nagyapám Kossuth Lajos mellett Schliemannt tartotta a század legderekabb emberének: a maga ura, független, gazdag kereskedő, aki rákoppint a professzorok orrára, és ott találja meg Tróját ahol kell. Aztán persze őt is utoléri a szerelem, vagyis egy igazi Heléna…, munka után a pihenés…, undsoweiter. De ha én saját kezemmel kaparom ki Trója falait, ha megtalálom Priamosz, Hektór kincseit, az nem elég. Majd ha Attila üzenetére is rábukkanok, ha visszaállítom az “enyéim” becsületét, akkor megérdemlem, hogy kőtöttek rám, hogy taníttattak.
Ilyen mitikus elvárásokat nem lehet egy életen át cipelni. De meg lehet érteni. Mert miközben tanulásra bíztattak minket a könyveket szinte vallásosan tisztelő szüleink, nagyszüleink, ők maguk nem író-olvasó találkozókon, hanem a sportközvetítések alatt élték át a legönfeledtebb pillanataikat. Mert a szabályok a sportban teljesen világosak. Mert ott mindenkinek esélye van. Mert csak egy “bajnok” lehet képes az „övéi” ennyire ünnepélyes, már-már eposzi képviseletére.  
Alkohol, sportrajongás, vallási fanatizmus. Vida Gábornál senki sem szálazza szét érzékenyebben a lelki pótcselekvések, „rajongások” egymással összefüggő rendszerét. De van egy negyedik nagy, nemzedékeken átívelő szenvedély is: az erdő, a természetjárás. A természetjárás gyógyít, távolságot teremt önmagunk és a gondjaink között, szembenézésre kényszerít. A maga szertefutó ösvényeivel az erdő a mesélés régi metaforája. Minden út befelé visz, elveszni annyi, mint hazatalálni. A múlt csak az erdőben, a vallomások színhelyén válik bizonyossá és átélhetővé.
Ám ezt a különleges önéletírást nem feltétlenül a lebilincselő cselekmény vagy a történeti távlatok teszik varázslatossá. Hanem test, lélek, politika egymásra-íródását kutató (amúgy általában a nőírókra jellemzőnek tartott) lélektani kíváncsiság. Rögeszmék, traumák, sebek, krízisek. A testbe írt történelem megannyi jeléről olvasunk ebben az elbeszélésben – és mindenekelőtt „egy dadogás” történetéről, egy kamaszfiú „zavarának” családtörténeti hátteréről. Ebben a világban mindenki jellemezhető valamilyen hiánnyal, fogyatékossággal – talán csak így jellemezhető. Vida Gábor gondosan megnevezi a regényben az „elődjeit”, Bodort, Tamásit, Móriczot, Aranyt, de megfeledkezik egy világképétől távoli íróról, Szabó Magdáról, akit ugyanilyen analizáló szenvedély hajtott, mikor a szifilisz, a morfium-függőség, a frigiditás és egy társadalmi osztály gyökértelenné válásának összefüggéseit fedte föl.
Ez a nagymamák-nagypapák testi-lelki bajait kutató kíváncsiság egészen sajátságos érzékenység fanyar, távolságtartó, játékos iróniával párosul. Távolságtartással, könyörtelenséggel, de egyben tisztelettel is: azért nem biztos, hogy egy nőíró ilyen távolságtartással kezelné a felmenői szexuális szokásait. A szerző fanyar iróniájával barátkozva meglepődünk, mikor megtudjuk, hogy gyerekfejjel nem értette és nem is szerette a Copperfield Davidet (92. old.) Mert az Ottlik által oly csodálattal övezett (és fordított!) regény nyelvi-szerkezeti megoldásai nemcsak az Iskola a határonban, hanem a Dadogásban is visszaköszönnek.
A gyermeki nézőpontból visszatükröztetett társadalomrajz nagy óvatosságot és arányérzéket kíván. Az emlékező, „felnőttek közé vetett” gyermeknek nyilván kellően érzékenynek és sebezhetőnek kell lennie, hiszen e nélkül a megfigyelései mit sem érnek, de nem lehet annyira széthullott és neurotikus, mint a Nincstelenek főhőse. Mert ha így van, akkor az őt körülvevő világból még harangozás közben (az Arany János-i mitikus élethelyzetben) sem lát semmit – vagyis a semmit látja, a nincs-et, ami lehet nagyon érdekes, de nehezen illeszthető bele egy társadalmi regénybe.
De a szilánkosra tört családi emlékek egy életút állomásai köré rendeződnek. És ez a fejlődéstörténeti vonulat nem engedi az elbeszélést valamelyik nagyszülő vagy éppenséggel az apa halálával lezárulni. Persze nagyon érdekes világokat ismerünk a rohadó paraszti kultúrától eltávolodva is: a műszaki technikumot, a rohadó román gyáripart, a hadsereget (és közben meglepődünk azon, hogy a társadalmi nihil és összeomlás Romániában nem a rendszerváltás után, hanem a rendszerváltás előtt következett be), mígnem eljutunk – hisz egy fejlődésregényben jutni kell valahova – a helyünkre, ahol aztán a dadogás is átértékelődhet. Ha csak dadogni tudsz, akkor írj! A Vida-féle önéletírás olvasható szabadulás-történetként is.
Felemelkedés, tapasztalatszerzés? Igen. De a gyerek- és kiskamaszkor, az otthon tájait elhagyva elmaradnak a „nagy karakterek”, a minden módon árnyalt, felejthetetlen jellemek (anya, apa, nagyanyák, nagyapák), a gyárban, a katonaságnál, az egyetemi előkészítő versenyen nemcsak arcok, nevek sincsenek! Embermasszát látunk, nem embereket. Nem ennyire sarkosan, de megjelenik a lassú elnévtelenedés, kiüresedés az íróvá-válással végződő, szintén önéletrajzi ihletésű Copperfield Davidben is. Pedig minden fontos és meghatározó azokon a helyeken történt volna, ahonnan menekülünk (Blunderstone, Yarmouth). Lehet, hogy ez az ellentmondás kódolva van minden fejlődés-történetben, sőt emberi életútban, ezért szabadulunk nehezen a szorongástól, a bűntudattól és az otthon álmától. Ez a feloldhatatlan ellentét a Vida-műben a meditáció és a reflexió kiindulópontja is.

Vida Gábor: Egy dadogás története
Magvető, Budapest, 2017.

 

 

„pedig barbár a lelkem” (Nichita Stănescu  költészetéről)

 

A Nobel-díjra jelölt Nichita Stănescu nak nagy magyar fordításirodalma van, mégis keveset idézzük, keveset tudunk róla. Pedig Szilágyi Domokos nagyon szerette, sokat fordította, később Zirkuli Péter és Ráduly János is jelentkezett önálló Stănescu -kötettel.
A Napkút Kiadó gondozásában, Kiss Zsuzsánna mesteri tolmácsolásában, épp az „újrafordítások” divatja idején megjelent, kis kötet előszava nem tér ki a válogatás alapelveire. Úgy tűnik, a nagy kísérletező, a román intellektuális líra nagy megújítója minden korszakából, minden hangjából fel akar villantani valami izgalmasat.
És ez sikerül is. A kötetnek már a barátságos mérete is arra bíztat (amolyan régimódi „zsebkönyv”), hogy csúsztasd a zsebedbe, a strandtáskába, a hátizsákba, vidd magaddal, kapd elő mozgólépcsőn, a jegypénztárnál várakozva. Kóstolgasd!

 

 

A lenyűgözően vagány és szerteágazó, a szinte minden élethelyzetben vagy költői hagyomány felől megközelíthető vagy újraolvasható Stănescu -lírának én egyetlen aspektusát emelném ki: az antik hagyományhoz való viszonyát. A kommunizmus éveitől eltávolodva számunkra a román költő-óriás nem is annyira románul vagy kelet-európaiul, hanem „rómaiul” beszél. A magyar költészetnek is nagyon szerteágazóak a latin gyökerei, a közös latin örökség vagy akár a himnuszfordítások nélkül természetesen elképzelhetetlen Babits újklasszicista műveltség- és költészeteszménye is, és már korai antik fordításai is izgalmas áthallásokban bővelkednek (hiszen például a Paraszt-hexameterek nemcsak Theokritosz pásztorainak, hanem a századforduló dunántúli népi kultúrájának is emléket állítanak), de ilyen ironikus és politikailag átértelmezett viszony a két hagyomány, az antik és a XX. századi között nem képzelhető el. A műveltség és oktatás átalakulásával aztán – két igen jelentős költőt, Kovács András Ferencet és Csehy Zoltánt kivéve –már-már a latinitás emléke is kikopott a magyar költészetből. Bár közben megjelent az ógörög hagyomány feminista, lírai olvasata Polgár Anikó költészetében – teret engedve az antikvitás (akár) politikai átértelmezésének.
A románok „rómaisága” természetesen számos élc forrása a mai Magyarországon. Stănescu  mélyen reflektált költészetében viszont a rendezettség, a mérték, az emelkedett vagy hűvös józanság már-már elérhetetlen viszonyítási pontjaként tűnik fel, még akkor is, ha az „antikos” költemények sajátos iróniája már-már Kavafiszra is emlékeztet. Idézhetnénk a címadó költemény, a Fényhajlítás pompás kezdősorait is, de álljon inkább itt egy epigrammatikus tömörségű vers, a Kivégzés:

 

A vesztőhelyet felállították
a tönköt fényesre törölték
az áldozat haját tarkóján lenyírták
a hóhér felöltötte fekete köpenyét
szóltak a dobok
tata-tam rata-tam
vagy ahogy Vergilius mondja
„Et tararam
et taradixit.”
Az áldozat megállt egy pillanatra
szemével a fákon merengve
aztán hattyúnyakát a tönkre
hajtotta.
– Ne túlozz! mondta neki a hóhér.

 

A latin idézetet vagy „megmondást” többször is a fordító által tararam-tatamként visszaadott fordulat vezeti be vagy zárja rövidre.
Stănescunál nem az antikvitás idillje, harmóniája vagy akár a Ricardo Reis-versekre (Fernando Pessoa) jellemző rezignációja, filozófiai mélysége jelenik meg. A lírai én sokszor öntudatos vagy éppenséggel elveszett barbárként, „befejezetlenként”, a formátlanságát („beszélő vérfolt”) hangsúlyozva, saját alaktalanságát öntudatosan vállalva áll szemben a „császár” képmásával vagy parancsával. (Az olvasó nehezen tud elvonatkoztatni a „császárok ezüst képmásairól” olvasva a borítón látható szenvedő és elgyötört férfiarctól.) A Stănescu -költészet „császára”ráadásul egészen megejtő jelentést kap a megalomániás, a római hagyományt már-már államvallássá tevő  diktátor korában született versekben, ahol a tarararam-tatam, a „megmondás akármiféle szólammal vagy paranccsal is könnyen behelyettesíthető.

A kötet előszava és a fülszöveg a szocialista évek „lázlapjához”hasonlítja Nichita Stănescu  költészetét. Pedig a magyar fordításkötetekben megjelent Stănescu -versek egyike sem a mi fogalmaink szerinti politikai vers. Ám a távlatosság mellé rendelt társadalmi-politikai kontextus nemcsak a ragyogó bibliai versekre igaz, hanem a fanyar hangulatú, antikizáló költeményekre is.

Nichita Stănescu: Fényhajlítás.
Válogatta és fordította Kiss Zsuzsánna. Napkút. Bp., 2017.

(Illusztráció: Giorgio de Chirico

Szökés a Tökéletes városból I. (Elsodort idő)

Az emberi és állati szívet is megroppantó hőségben Riolda egyre csak a homlokát törölgette.
Talán még jobb is, gondolta, ha ezzel az öregasszonnyal társalog, mert ha belegondol az őt a gyerekeitől elválasztó irdatlan távolságra, akkor odafekszik Hildi mellé a ravatalra.
Mi ez az őrültség? Hogy kerülhettem ide?
És mi ez a fejfájdító, ütemes kántálás az utcákon? Ha közel a tenger, akkor mért nem hallani a sirályokat és hullámokat?  És miért nincsenek ebben az átkozott városban madarak?
Ráadásul fárasztó volt követni Hanna héber és szláv szavakkal teletűzdelt latinját, és nem mosolyognia a furcsa grimaszain, melyekkel ez az okos és nagyon is figyelmes asszony követte saját mondandóját. Talán azért, mert süket kicsit, futott át Rioldán.
Ám akármilyen nevetséges is volt ez a töpörödött öregasszony, a könyvtárnak mondott, nyolcszögletű teremben ő tűnt egyedül gondolkodó lénynek.
Talán Hannát is elrabolták?
Riolda nem hitte: a kis öregasszony megszeppent háziasszonyként tett-vett a fogoly nők körül, akik nemcsak a felfoghatatlan helyzettel, de egymással sem tudtak mit kezdeni, a rettegésük kipárolgása még a szerteszét locsolt mósusz szagát is elnyomta.  Riolda úgy érezte magát, mintha megzavarodott méhek vagy hangyák közé pottyant volna.
Az egyik szőnyegen görcsösen himbálózva egy frank hercegnő imádkozott, aki talán maga sem vette észre, hogy a latin szavakat összevissza cserélgeti. Vagy netán így imádkozott korábban is? Az oldalán egy szeplős ír lány ücsörgött, néha felkiáltott, és az emírt vádolta egy tizenhét évvel ezelőtti, Corcban megesett gyilkosságért. Szláv fejedelemasszonyok, akik talán soha nem szabadulnak élve, és nem látják többé a gyerekeiket, őrjöngő indulattal azon veszekedtek, hogy melyikük kislánya szebb.
Riolda hiába próbált a foglyokkal beszélgetni, ezeknek a zavarodott asszonyoknak ugyanúgy nem volt közük egymáshoz, mint N. herceg verseinek, Attila király intelmeinek, Szűz Mária hajtincseinek és a többi találomra összehordott drágaságnak egy királyi ritkasággyűjteményben vagy Ethelred király tróntermében.
De az is lehet, hogy mi is innen-onnan zsákmányolt, találomra összehordott asszonyok ereklyék vagyunk itt, töprengett. Vérző, különféle nyelveken motyogó játékszerek . Egy nyolcszögletű, napfényes teremben, ahol a fóliánsok is csak lakásdíszek. Hiszen a legtöbb könyv üres, mintha arra várnának, hogy ezek az eleven hadizsákmányok teleírják majd a lapokat.
Ám ha ő maga eleven, és tényleg életben van, akkor mi akadályozza meg, hogy megnézze magának ezt az őrült várost, a könyvtárt körülvevő barakkokat és utcákat?
Hannát a kiterített Hildi mellett hagyva Riolda elindult, hogy felderítse a Tökéletes Város álombeli tájra emlékeztető utcáit.

A barakkok közt csatangolva semmi különösebb látnivaló nem akadt.
Kedélytelen nap hevítette a házaknak nevezett, szorosan egymás mellé épített, fehér gömböket. De Almería lakó nem pihegtek édes szörpöket szürcsölgetve függönnyel elfedett, biztonságos fekhelyeken, a felforrósodott, hófehér falak közt még este is rengetegen nyüzsögtek.
A testnyílásra emlékeztetető, vörös kapukon danolászó, lelkesen kergetőző fiatal férfiak rohangáltak fel-alá, olyan izgatottan, mint a viharra vagy gyülekezőre vágyó sáskák. Riolda elképzelte, hogy néhány perc múlva fújtatva, kántálva mind a magasba emelkednek.
Mitől ilyen vidámak és elégedettek Almeríában az emberek?
Ő maga behúzódott egy kőfal csenevész árnyékába, és igyekezett számba venni a furcsaságokat. Belélegezni az utcákon szálldosó port, rendet tenni a gondolataiban.
Vörös kapuk – fehér falak. Az elviselhetetlen erejű napsütés ostorcsapásai alatt rángatózó fiatal férfiak. No de milyen emberi lakhely az, ahol nem élnek fiatal nők és madarak? Milyen arab város az, ahol a polgárok többsége szőke és kék szemű? Milyen északi rabszolga az, aki nevetve tűri a déli napsütés kínjait, és nem vonul árnyékba, még akkor sem, ha a nap céklavörösre égeti a fejét?
Bármilyen visszataszítónak tűnt is a város, már-már elbűvölő volt a szokatlanul éles kontúrjaival. No de miért nincsenek errefelé függönyök az ablakkon, lombos fák az utcákon, amelyek meghosszabbíthatnák Almería lakóinak életét? Az ágakon fészkelő madarak a maguk szeszélyes csivitelésével talán rossz példát mutatnának a parancsra nyüzsgő városlakóknak? Közel a tenger, de még a sirályok rikoltozását sem hallani – mintha valaki félne attól, hogy egy engedély nélkül idetévedő lény a nagy sürgés-forgást kifigyelheti.
De nem nézelődhetett sokáig. Egyszercsak egy szőke óriás odalépett hozzá, és szó nélkül átnyalábolta., Majd a tiltakozásával mit sem törődve, mint egy vég selymet, a vállára dobta, és szuszogva visszacipelte  a könyvtárba.

– Már aggódtunk, Riolda, hogy séta közben valami bajod esik – mondta Hákim, a rettegett az ezermester, aki a könyvtár közepén foglalt helyet egy tolmácsnak látszó idősebb férfival. – Megkértük a mi jó Badr barátunkat, hogy legyen olyan jó, és kísérjen téged vissza a könyvtárba.
Riolda biccentett, és megpróbált uralkodni a felháborodásán.
A hajfürtjeit a kendője alá simítva leült  a szőnyegre Hákimmal szemben.
Eljött hát a pillanat: szemtől szemben ülhet a Tökéletes Város tervezőjével. Minél előbb meg kell tudnia, hogy miért hurcolták ide.
De Hákim nem vesztegette az idejét magyarázkodásra. Örömét fejezte ki, hogy Riolda jól utazott, hogy semmiféle kényelmetlenséget nem szenvedett, és tolmácsolta a város vezetőinek megelégedését, hogy őt is a város vendégei közt üdvözölhetik.
– Minek köszönhetem a meghívást? – kérdezte Riolda.
Hákim nem felelt egyenesen, ehelyett hajdani kollégájáról, a renegát normann krónikásról, Illighaenről értekezett, aki pár esztendővel ezelőtt néhány különösen értelmes és józan teremtést ajánlott a figyelmébe. Riolda ezen szerencsések közé tartozott.
Riolda felpattant. – A drága-drága Illighaen! Hát él még? Merre találom?
A tolmács elszörnyedt. Fogoly asszonyok nem szoktak a Tökéletes Város elöljárói előtt felugrálni. De a rettegett Hákim, aki Riolda szemében egyszerre tűnt vénséges vén öregembernek és koravén kamaszfiúnak azonnal világossá tette: ezen a helyen csak ő kérdezhet.
Biztosította Rioldát, hogy kettejük együttműködése is az emberi szellem javát szolgálja majd, és megkérte, hogy a leggondosabban válaszoljon a kérdéseire.
Riolda a tolmácsra meredt, de a kitűnő férfiú, aki korábban talán ajtónálló volt egy keresztény udvarban, folyékonyan és lelkesen fordította az udvariassági frázisokat, ám a politikai kifejezésekkel nehezen boldogult.

 

Márpedig Hákim kérdései nagyon is érdekesek voltak.
Amennyire Riolda képes volt követni, Hákim megbízóját, a fényességes Al-Zadzsr nagyvezért a következők érdekelték: az északi országok titkos vezetőjének személye, az északra és északnyugatra irányuló felfedezőutak menetrendje, ezen túl pedig az ereklyék és a képek természetfeletti ereje.
Riolda meglepődve hátradőlt. És mivel érezte, hogy az élete, a gyerekeivel való találkozás a tét, próbált erőt meríteni a neki felszolgált teából.
Titkos vezető? A Hannával való beszélgetés után Riolda már sejtette, hogy itt, délen nehezen hiszik el, hogy északon nincs titokzatos fő-fő-fejedelem, se magasságos, se fényességes, és ennek a helyzetnek, vagyis a fejetlenségnek, nemcsak hátrányai, hanem előnyei is lehetnek. De túl sok időbe telt volna ezt elmagyarázni. Úgyhogy kifejtette, hajdan állítólag nyugaton is voltak császárok, de ez a szék időtlen idők óta betöltetlen. Északon senki sem elég erős, hogy leigázza a többieket.
– És a görögök? – kérdezett vissza Hákim.
Riolda elmosolyodott. Ő jártában-keltében még nem is találkozott született bizáncival, talán mert annak a városnak a polgárai undorodnak a hidegtől és a nyirkosságtól. Sokan hiszik, hogy Bizánc is csak Artúr király székhelyéhez hasonló, mesebeli város.
Hákim megrökönyödött. Talán mert tényleg nem tudott maga elé képzelni egy teljesen ellenőrizetlen, fejetlen, összevissza világot. Pedig a földrajzi ismeretei egészen imponálóak voltak: név szeint ismerte az északi kikötőket, az öblöket, a folyókat, a nagy északi dinasztiákat. Nemcsak az ár-apály jelenségét tanulmányozta alaposan, hanem arról is hallott, hogy a varégok a messzi keleten kereskednek, és hogy egy aprócska sziget lakói nyugat felé már felfedeztek egy óriási, gyéren lakott földet.
Riolda erre nem felelhette, hogy milyen csodálatos, hogy Hákim a hajózásról ennyivel többet tud nála, hiszen úgy sejtette, a tudatlanságával az életét kockáztatja. Úgyhogy türelmesen megint elmagyarázta, hogy náluk a császárok kihaltak, és senki sem elég erős, hogy a többieket uralja. Előredőlt és csendesen megjegyezte:
– A tengernek sincs gazdája, mégis időtlen idők óta létezik. Nem lehet leigázni, nem lehet megváltoztatni. Mert aminek nincs középpontja, azt nagyon nehéz birtokba venni.
Hákim szemében elismerés villant, de aztán csak legyintett, mintha egy nőt méltatlannak tartana arra, hogy a tengerről diskuráljon vele. Neki tényekre volt szüksége, nem holmi vélekedésekre.

Riolda nem nagyon tehetett mást, mint a saját érdekében megpróbálta fenntartani az egyenlőség látszatát. És mintha Vilmos herceg udvarában társalogna, kifejtette, hogy a keresztények szerint a példaszerűen élő emberek és a szép tárgyak különleges varázserővel bírnak, az ilyen lényekre vagy alkotásokra nem vonatkoznak a romlás, a halál vagy a felejtés törvényei. Ő maga soha nem tapasztalt ilyet, de azt tudja, hogy a fémek között is akadnak olyanok, melyek nem rozsdásodnak, és kivételessé teszik viselőjüket. S nem így vagyunk-e a versekkel? Néhány szerelmi vallomás olyan gyönyörű, hogy akkor se feledjük, ha többarasznyi föld fedi a szerelmeseket. A jó vers nem ment meg a halálól, és mégis életet ad, hiszen megvidámítja a szíveket.
De nem úgy tűnt, hogy a Tökéletes Város tervezőjét különösebben érdekelnék a szerelmi vallomások. Vagy élete folyamán bármikor hitt volna a szavak varázserejében. Félbeszakította Rioldát, és figyelmeztette, hogy ne traktálja őt mindenféle őrültségekkel.
Riolda most már tényleg megijedt.
Itt délen olyan fogalmakról kérdezősködtek, melyeknek északon egyszerűen nem volt értelme. Vagy talán mégiscsak van valami oka a nagy faggatózásnak? Lehet, hogy a nagyvezér az északról induló karavánutakat akarja ellenőrzés alatt tartani? Ha igen, akkor épp most készülnek tengerbe dobni Normandia uralkodónőjét, az északi rabszolgaszerző portyák szervezőjét. Aki szélütött és megvetett öregasszonyként úgy halt meg, hogy nem is tudta, hogy hajdani foglyai fővárosába vetette a sors.
De ezt Riolda megtartotta magának.Az egyre kínosabbá váló csendben elmondott egy történetet a vikingek ősatyjáról, aki egy fjord mélyén, egy irdatlan nagy jégkunyhóban él, ahol a legenda szerint – fogalmazott óvatosan – fáradhatlanul irányítja az új földek felfedezését. Ő birtokolja a legtökéletesebb napkövet, és az ő kunyhójában őrzik észak legtökéletesebb térképét.
Ez már mindjárt jobban felkeltette Hákim figyelmét.
– És hogy hívják ezt a nagy fejedelmet? – kérdezte türelmetlenül.
– Svennek. A Nagy Svennek – vágta rá gondolkodás nélkül Riolda. És rögtön el is képzelte, hogy egy óra múlva egy hatalmas fóliánsra arab betűkkel felvésik „észak kalifájának” nevét.
Hákim elégedettnek tűnt a válasszal, és kifejtette, még nagyon sok izgalmas, hasznos beszélgetésre számít Rioldával. Bár ködös ostobaságok helyett a vendégének több konkrétummal kéne előhozakodnia. Szeretné tudni, Riolda mit hallott arról, hogy északon az idő összezavarodott, hogy egymás mellett élnek halott és meg nem született királyok.
Riolda széttárta a karját. Hiszen mit válaszolhatott volna?
– Akkor én is hadd kérdezzek tőled valamit, uram – kíváncsiskodott. – Miként lehetséges, hogy a te városodban nem élnek madarak?
Hákim szemmel láthatóan meghökkent, de őszintén felelt:
– Madarak? Te vagy az első, Riolda, aki erre rákédezel. Néhány éve még szerettem, de azóta meggyűlöltem őket. Vannak madarak, amelyek csoportban vándorolnak. De ha megérkeznek, már nem működnek együtt, legtöbbször rá se hederítenek a másikra. Úgyhogy bármilyen csodásan is tájékozódnak, nem méltók arra, hogy itt éljenek az én városomban.