Bánki Éva összes bejegyzése

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--). Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Bölcsészkarán. Könyvei: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), Telihold Velencében (2020. Jelenkor). Budapesten él.

Én és a másik. Test, politika, identitás Tar Sándor prózájában I.

  1. Tar és a társadalmi tapasztalat


“Olyan éhes vagyok, hogy nincs hol aludnom.”
T. S.: Szürke galamb

 

Az elbeszélés és a nyelv öntükröző természetét vizsgáló elemzők nyilván nem Tar prózájában találták meg a 90-es években a leginkább elemzésre méltó korpuszt. A korszak kritikai attitűdje alapján nem ok nélkül gondolhatták, hogy Tar Sándor jelentős, de a posztmodern szövegközpontúság eszményéhez mérten anakronisztikus író.[1]Hiszen az életmű a kilencvenes években – ahogy ezt később többen tudatosították – hangsúlyosan mint kivétel kanonizálódott: Tarról beszélve ma már azzal a kritikatörténeti jelentőségű ténnyel is muszáj szembenézni, hogy a pozícióját meghatározó írások igen jelentős hányada gyökerezett abban az előfeltevés-rendszerben, mely a magyar irodalmat alapvetően egyvágányúnak és időben egyenesen előrehaladónak gondolta; a különböző prózanyelvekben tehát nem adott szemszögből többé vagy kevésbé problematikusnak látszó világszemléleti-ideológiai alternatívákat látott, hanem egy fejlődési sor temporális indexszel ellátható tagjait, ami ráadásul a nem e vágányra illeszkedő hagyományvonalak leértékelését (elfelejtését) is magával hozta” – írja Tar Sándor nyolcvanas-kilencvenes évekbeli befogadásáról Lengyel Imre Zsolt.[2] Természetesen Tar prózája oly rétegzett, hogy elbeszéléseit nem lehetetlen a létezés iszonyatát bemutató egzisztencialista művekként, Bibliaparafrázisként, kelet-közép-európai groteszkként vagy akár epika és líra között lebegő alkotásokként, prózakölteményekként is olvasni.[3]
De akik olvassák, vajon ezért olvassák-e?
A legtöbb olvasó – és Tarnak már a kilencvenes években hatalmas olvasótábora volt – nem a realizmus megújítóját látta/látja Tarban, hanem a kilencvenes évek „közös szenvedéseinek” a krónikását. Noha Tart többnyire szociografikus írónak nevezték[4] (és arról se feledkezzünk meg, hogy a Mozgó világ szociográfia pályázatán tűnt fel először), ő maga soha nem írt hagyományos, adatokkal alátámasztott szociográfiát. Ráadásul a referencialitás (vagy annak igénye) egészen másképp értelmeződik az irodalomkritikusok és a véleményüknek a moly.hu-n hangot adó olvasók körében. A kritikusok leginkább a késő Kádár-korral leszámoló Tar, A 6714-es személy, a Mért jó a póknak? szerzője hitelességét értékelték-értékelik, míg a nagyközönség leginkább – legalábbis a moly.hu és más olvasói visszajelzések alapján – a kilencvenes években született művekért rajong.[5]
Ebben talán nem is az esztétikai alapelvek, hanem az egészen másféle társadalmi tapasztalatok játszanak szerepet. A rendszerváltás után íródott Tar-művek referenciális értékét már-már a nagybetűs igazság rangjára emeli a tény, hogy a korszak nyilvánossága a lecsúszó panelprolik iránt szinte semmilyen figyelmet vagy együttérzést nem tanúsított. Ez pedig – a szerző esetleges pártállásától, ars poeticájától, morális tartásától függetlenül – könnyen átpolitizálhatja az életmű egészét.

A mi utcánk szerzője tehát a mi írónk. Pedig Tar realizmusa egyáltalán nem is olyan egyszerű vagy magától értetődő: ő a legjobb írásaiban semmiképp sem tekinthető az elnyomottak „szószólójának”: „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimizálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát[6], jegyzi meg az 1995-ban megjelent A mi utcánkat elemző Benke András. Tar realizmusa egyébként – mint erre majd rátérünk – olyan bonyolult és artificiális (nemcsak Móricz, hanem Bodor írássmódjával is rokon), hogy prózáit nehéz lenne a lukácsi tükrözéselmélet alapján értelmezni.
Sok olvasó szerint Tar arról beszél, amiről „hivatalosan” nem lehet. (Noha természetesen semmiféle ilyen hivatalos tilalom a kilencvenes években nem létezett.) Olyan embereket mutat be, akik „hivatalosan” nem is léteznek. Akik a nyilvános diskurzusban nem vehetnek részt. Ez az esztétikai különállás, a referencialitáshoz való ragaszkodás a kilencvenes évek társadalmi közömbösségének tükrében sok olvasó szemében politikai tettként (is) értékelődött.
És ez utólag átszínezi a Tar életét – és ezáltal az életművét is – megroppantó besúgóügy megítélését is. Ma már rengeteg adatot ismerünk Tar 1979-es beszervezésével kapcsolatban, de még mindig sok a homályos pont.[7] Egyáltalán hogy kerülhetett sor 1979-ben egy alkoholfüggő párttag beszervezésére? A hetvenes évek végén nem kevesen voltak, akik sikerrel kibújtak a beszervezés alól, de nem tudunk arról, hogy maga Tar törekedett erre, ahogy az sem egyértelmű, volt-e bármiféle haszna is a besúgásból. Lelepleződése után ő maga beszélt (nemritkán önmagának is ellentmondva) a legkülönfélébb pressziókról: a testi erőszakról, a bátyja és egy kollégiumi társa halálával kapcsolatos pszichés megfélemlítésről.
De mi lehet az igazság?[8]
Azt sem tudjuk, miképp kapott rá a besúgás ízére, miért teljesítette túl a szervek elvárásait. Ámde Tar – Ménes Attila szerint halálában is közvetlen szerepet játszó[9] – lelepleződése körül is sok a homályos pont. Miért éppen 1999-ben, nemzetközi karrierje küszöbén (épp két regényét mutatták be a frankfurti könyvvásáron, tehát lassan elindulhatott volna a világhír felé) „buktatták le”? Én Simon Ádámmal értek egyet: Tar többször próbálta megírni a beszervezése történetét, de tulajdonképpen nem érzett valódi bűntudatot, önmagát leginkább áldozatnak tekintette. (A kései, ún. szabadulásnovellák kapcsán még visszatérünk erre.)
Igen valószínű – hogy ha rajta múlik – Tar a beszervezését soha nem „vallotta volna be”. És nem kért volna elnézést senkitől. Meglehet, helyesen mérte fel, hogy ő, a pályán kívüli semennyi szenvedés árán nem tudta volna a besúgott értelmiségiek bocsánatát elnyerni.[10]
Tar „júdási tette” (Kornis Mihály kifejezése) nyilván elválaszthatatlan sok-sok személyes körülménytől, a résztvevők (a demokratikus ellenzék és Tar) szubjektív ítéleteitől és rossz helyzetfelismerésétől. Amúgy egyáltalán nem ritka, hogy a pártfogoltak elfogadják, de magukra nézve mégiscsak megalázónak tartják a „pártfogást”. Az is eléggé rejtélyes, hogy miért is nyíltak meg Tar előtt a demokratikus ellenzék tagjai. Az ő bizalmuk sem volt feltétlenül a nagyrabecsülés vagy a mély emberismeret jele. Egy irodalmi pályázatot megnyert, érettségizett technikust a Kádár-kori közvélemény nem feltétlenül tekintett „kisemmizettnek” vagy akár potenciális ellenállónak, akinek minden körülmények között és bármilyen áron érdekében áll a rendszer megdöntése. Tarnak volt vesztenivalója – ahogy (mint később kiderült) a Kádár-kori munkásosztálynak, a lakótelepek népének is. A munkás- és az értelmiségi nézőpont különbözőségére utal Tar rendszerváltás utáni önmeghatározása is. Simon Ádám hívta fel a figyelmet, hogy Tar a Holmi szerkesztőbizottságának tagjaként is rendszeresen munkanélküliként hivatkozott magára. (A debreceni Medicorból 1992-ben bocsátották el.[11])
Maga a besúgás személyes bűnökkel (Tar sunyisága és rosszindulata) és kölcsönös csalódásokkal és félreértésekkel teli történet, bár nekünk eszünk ágában sincs a „nemeslelkű urak” és „aljas szegények” példázatát látni Tar történetében. Egyes lelepleződés utáni értelmiségi reakciók felvetik, vajon mennyire volt őszinte Tar Sándor hajdani „felemelése”.
Ám ezek a konkrét csalódások, játszmák és félreértések még csak előjelei voltak a kilencvenes évek sokkal nagyobb és megrázóbb csalódásainak és félreértéseinek. Mindez – a korban szinte teljességgel példátlan kiközösítéssel együtt – sokak szemében a „júdási tett” megítélését is képes volt megváltoztatni. Talán ez magyarázza azt a furcsaságot, hogy míg a lelepleződés Tar Sándor személyes életét tönkretette, művei olvasottságának vagy akár a Tar személyét körülvevő mitológiának egy cseppet sem ártott – Tar lelepleződése után is Magyarország egyik legolvasottabb írója maradt. Személyes tapasztalatom: mikor a magyar detektívregényekkel, köztük a Szürke galambbal kezdtem foglalkozni, ismeretlenek üzentek nekem, miszerint tudják, kik vagy mik tüntették el a zseniális Tar utolsó regényét…[12] Az olvasók hűségét, egyes elbeszélések kultikus rangját nemcsak a biztos ízlés alapozhatja meg, hanem – akár – az elitekkel kapcsolatos gyanakvás is. (Többek szemében az „eltüntetés” teóriáját az is megalapozhatta, hogy Tar utolsó regényének, az Árulónak a legutolsó fejezete egyszerűen elveszett a Litera.hu szerkesztőségében. Ezt még egy krimiíró sem találhatta volna ki szebben…)
Sok Tar-rajongó épp ezért apró bakinak tartja Tar besúgását az ezt követő retorziókhoz és a magyar munkásosztály elárulásához, a kilencvenes évek értelmetlen szenvedéseihez képest.
Nem biztos hát, hogy Tar elbeszélőművészete olyan mértékben politikus, miképp azt mi látjuk, olvassuk – még 2021-ben is. Ahogy az sem valószínű, hogy a társadalmi és politikai nézőponton kívül más releváns szempontok nem könnyíthetnék meg az értelmezést. De Tar életrajzának társadalmi-politikai kontextusba ágyazódása, műveinek a kilencvenes években szokatlan (nemcsak „elavultnak”, hanem bátornak is tekinthető, többek szemében egyenesen ellenirodalmat is megalapozó) referencialitása jelenleg is minden művészi produktumot politikaivá változtat.
Tar, aki „más”.
Interjúiban Tar mulatságos módon túlhangsúlyozta az értelmiségtől való távolságtartását és személyes műveletlenségét. Ezek természetesen puszta bohóckodások[13] voltak – hiszen Tar már felfedezése előtt művészként, íróként gondolt önmagára (verseket írt), és jóval olvasottabb volt annál, mint amennyire interjúiban sejtetni engedi vagy sejtetni akarja.
Ám Tar világpolitikai vagy irodalmi tájékozottsága semmiképpen sem predesztinálták arra, hogy megírja a „rendszerváltás regényét”.
De véleményünk szerint ez Tarnak mégis sikerült.

A könyv alakban 1996-ban megjelent Szürke galambban Tar nem a magyar magasirodalom hagyományaihoz, hanem a popkultúrához (hard boiledekhez, horrorfilmekhez, a Mág Bertalan-féle szocialista krimihez[14]) fordul ihletésért. És talán ez a szokatlan műfajú (kiadója által először bűnregénynek titulált) regény szemlélteti leginkább azt a „fantasztikumba-szürreálisba emelt realitást”, melyet Kovács Dezső már a nyolcvanas évekbeli Tar-próza egyik fontos jellemzőjének vélt.[15]
Egy hajdani titkosszolga, egy házmesterként rejtőző, klasszikus sorozatgyilkos, egy roma bűnszövetkezet és a hátuk mögött megbúvó „olajos bűnözők”, ukrán maffiózók csapnak össze egy meg nem nevezett város fölötti uralomért. De vajon léteznek-e egyáltalán ezek a különös fenevadak?[16] És ha léteznek, akkor mit akarnak? Vagy a rendőrök próbálják meg a véletlenszerűen bekövetkező eseményeket logikusan (ám hibásan) egymáshoz kapcsolni és egy – az amerikai krimikből is ismerős – kódnak, valamiféle “nagy összeesküvésnek”  megfeleltetni? A háttérben az Apostolok és a Szabad Döntnökök csatája zajlik, és más könnyen dekódolható aktuálpolitikai utalások is felsejlenek. De mintha még mindig tabu lenne ezeket felfejteni[17] és az elbeszélést a kilencvenes évek politikai-társadalmi valóságával tükröztetni.
Ám ezek a valósáos vagy csak a rendőrök képzeletében létező résztvevők (fantaszták, bűnözők, titkosszolgák) tényleg a „hatalomért” csapnak össze?
A Szürke galambban talán mindegyik csoport vagy személy úgy érzi, eljött az ő ideje: most aztán lecsaphat, bosszút állhat, kiteljesedhet, meggazdagodhat, valamit „megkaparinthat”… de közülük csak a házmester az, aki ténylegesen meg akarja változtatni az embereket.
A „galambos ember”[18] nem értelmiségi szereplő. Ám a sokak által csodált fenséges magányában, a toronyház tetején lévő szolgálati lakásban laboratóriumot rendez be, kísérleteket végez, a benyomásait rögzíti, rendszeresen naplót vezet – úgy viselkedik, mint egy értelmiségi.  Ő az éjszaka ura: a toronyház legfelső szintjéről figyeli várost, és rendelkezik a kivilágított ablakok mögött élő szereplők, felnőttek és gyerekek, fiatalok és öregek élete és halála felett. Tar a tudományos világgal szembenálló, azaz a maga módján tudományos „galambos emberének” – a detektívvel, Molnárral vagy akár a másik sorozatgyilkossal, Csiszárral szemben – nincs popkulturális előképe. (Vagy ha igen, akkor ezt nem a hard boiledekben, hanem a gótikus regények tudós-szörnyetegeiben találhatnánk meg.)
Az éjszakai megfigyelés, az éjszakával való azonosulás a magyar irodalomban a fenséges tartományában mozog, Füst Milánig, sőt Vörösmarty Mihályig nyúló előzményei léteznek (ld. pl. az Éj monológja). Az éj József Attilánál az önszemlélés keretévé, az éjszakai meditáció pedig intellektuális-reflexív cselekedetté válik („mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa”).
Ugyanez a megfigyelés jelentősen átpolitizálódik Petri György verseiben. ahogy A kukkoló éji dalában is: 

Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.

Igazad van, sehol se basznak.

Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.

Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.[19]

Hogy Petri költői énjének megfigyelései (bugyirózsaszín bugyik és más hasonlók) mennyire életszerűek, az kérdéses. Ugyanezt az országot, a lakótelepek népét figyeli éjszakánként Tar sorozatgyilkosa, a „galambos ember” is, ő viszont már pontosan érzékeli, hogy kiket és miért szeretnek vagy gyűlölnek a „kiporszívozott kelepcékben” élő családtagok. A „galambos ember” által kukkolt lakótelep vadabbul burjánzó, változatosabb és tulajdonképp ijesztőbb világot tár elénk, mint „a munkaerő sorozatvetőiről”, a „tízemeletes kilövősilóiról” való szertenézés. Petri steril, kiherélt munkásosztályához (kaktuszok, „sehol se basznak”[20]) képest Tar lakótelepe igazi bűnbarlang: a szexualitás elválaszthatatlan az erőszaktól, a női nemi szerv a kasztráló, gyilkos medúzától (Goda Albert pl. ilyennek látja kielégíthetetlen feleségét).
A regénybeli házmester persze sokkal „magasabról” tekint reánk, mint Petri (ön)ironikus, egyszerű kis sportkukkert szorongató kukkolója. A Szürke galamb egyik legrészletezőbb leírása a „megfigyelés” helyszínére, a toronyházra vonatkozik – a tekintetünket lassan, nagyon lassan emeljük fel, mire megérkezünk a „galambos ember” szintjére. Ez a leghosszabb leírás a regényben:
Először a szeleket „mutatja be” az elbeszélő, aztán az éjszakai utcákat, majd a tömbházakat. (…) „A kocsmás, szórakozóhelyek többsége esténként bezár, az éjszakai mulatók, bárok viszont reggelig nyitva tartanak, jobbára a szállodák vendégeinek. Magányos, álmatlan emberek sem járnak az utcán, legfeljebb az ablak mögül bámulnak a semmibe, és a reggelt várják. A húszemeletes toronyház, oldalán hatalmas Coca Cola reklámmal az egyik legcsúfabb, de a legmagasabb ház a városban, a felső emeletekről belátni az egész települést, sőt, túl rajta,. kilométerekre is elnézhet a figyelő szem. Sokáig üresen álltak a magasban lévő lakások, aztán apránként benépesültek, de időbe telt, míg lakóik kimerészkedtek az erkélyre. Később megszokták, némelyek kisebb-nagyobb távcsövet vásároltak, és a kicsiny, magas mellvéddel épült tér a kedvenc tartózkodási helyük lett. A házat három házmester tartotta rendben, magasság szerint megosztva, a legfelső hat emelet egy öregúr tiszte volt, valami Vámos vagy Vámosi bácsi…[21]
A „torony”, mint a megfigyelés helye, a „toronyból való alátekintés”, mint kitüntetett nézőpont számos rendszerváltás után született elbeszélésben felbukkan. Szilágyi István regényében, a Hollóidőben (2001.) az elbeszélő, Tentás deák számára szinte csak annyi a világ, amennyit a „porba fulladt város”, Revek ötven láb magas tornyának a tornácáról beláthat[22]. A távcső és a magas panelház – az emberi történések zűrzavaros összefüggéseit „beláttató” szertenézés vágyával együtt – Gion Nándor 1994-es Izsakhár regényében is kulcsfontosságú. Mind a két elbeszélésben az időt valamiképpen uralni próbáló értelmiségi vagy majdnem-értelmiségi szereplők tekintenek alá a zűrzavaros világra. A torony(ház) az egyik legjellegzetesebb, a reflexió, belátás, megértés folyamatát előrevetítő értelmiségi helyszín.
A „galambos ember” az egyetlen szereplő – nemcsak a Szürke galambban, hanem tudomásom szerint az egész Tar-életműben – aki kényszeresen kísérletezik, reflektál, sőt vaskos feljegyzéseket hagy hátra. Ám hogy mi mindennel is szándékozott kísérletezni a „galambos ember”, és hogy egész pontosan mi áll a „vaskos feljegyzésekben”, azt nem ismerjük meg részletesen. A „galambos ember” naplóinak, feljegyzéseinek megszerzése kulcsfontosságú a regényben, ám azokat senki sem olvassa el rendesen. Egy rendőr, Malvin őrmester lapozza át a feljegyzéseket sietősen, egy autó hátsó ülésén. Ő csak a gyilkosságokra és a „börtönromantikára” való utalásokat keres – más összefüggések fölött valószínűleg átsiklik. Így aztán soha nem tudjuk meg, milyen világot tartana ideálisnak a házmester.
Ami viszont biztosan tudható: a „galambos ember” az emberi megváltással játszik, az emberek legtitkosabb vágyait, be nem vallott kívánságait teljesíti, mérgekkel kísérletezik, közben kapcsolatba kerül bűnözökkel, titkosszolgálatokkal is – ám mintha az emberi/történeli idő fölött állna, és elvből nem reflektálna a történelmi változásokra. Ami azért is furcsa, mert a regényben a galambvész jelképezi a politikai változásokat. Személy szerint érzékeli-e a „galambos ember” vajon, hogy a világ megváltozott a szocializmus után?
A regénybeli eseményeket, a város életét megkeserítő zűrzavart egy értelmiségi rezonőr, egy diplomás ember, a negyven évig (!) iskolai kórust vezető Szűcs énektanár helyezi történelmi-politikai kontextusba. Vele akkor találkozunk, mikor egy dalt próbál meg újra és újra eljátszani a pianínóján: „Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy. Valami mást kell énekelni helyette.”[23]
De mit? Ezt persze a szerencsétlen énektanár sem tudja.
Tar értelmiségi hősei általában lúzerek, mint a református pap a Mi utcánkban. A szerző – nyilván sajátos nagyrabecsülése jeléül – nem is nevezte filozófusnak a mindentudó „galambos embert”, hanem meghagyta egyszerű, tisztességes házmesternek.
Számos értelmiségi hőshöz hasonlóan a regénybeli Szűcs énektanár is komoly pszichés gondokkal küzd. Az ő ideje véglegesen lezárult, a felesége bánatára gyereke sincs. Ámde ő, az énektanár az, aki amatőrként eljut egyfajta megfejtéshez, és képes valamiképpen értelmezni a meg nem nevezett városban (az országban?) zajló eseményeket. „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami[24]
Ez az „átlényegülés” a cselekmény szintjén nemcsak a mérgekhez és a járványhoz, vagy a politikai változásokhoz, a Szabad döntnökök vagy az Apostolok harcához, hanem az álmok világához is kapcsolódik. Tar narrációs technikájának, az általa mesterien alkalmazott szabad függő beszédnek köszönhetően gyakran összefolynak regényben a valóságos és a megálmodott gyilkosságok. „Emiatt sokszor nem lehetünk biztosak abban, hogy mi a valóság és mi a képzelet…[25] De miről is álmodnak a lakótelepen élők? Mindenki ölni szeretne. Mindenki gyilkosságról álmodik.

Ezek lennének hát a „roppant összefüggések”?
Ez történt volna velünk a hőn áhított rendszerváltáskor?
Elszabadult a „gonosz” az emberekben? És megindult az embereket akaratuk ellenére is boldogítani akaró fantaszták, kiugrott titkosszolgák, bűnözőcsoportok harca? Meglehetősen együgyűnek tetsző magyarázat ez. És mintha ezek a bizonyos „roppant összefüggések” (melyeket Szűcs énektanárral kapcsolatban emleget a narrátor) sehogyse, vagy csak igen nehezen kapcsolódnának össze. Nem tudjuk meg például – számomra sokadszori olvasásra sem világos – hogyan szövődik bele a cselekménybe a titkosszolgálati szál, mit is akarnak ebben a meg nem nevezett városban a rendőrségi elit csoportok.
Ha pusztán horrorként vagy krimiként olvassuk Tar Szürke galambját, akkor könnyen támadhat hiányérzetünk.
Pedig Tar Sándort – mindezzel együtt – a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – a skandináv vagy észak-amerikai krimiszerzők rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Hogy a romlottság(unk)nak létezhetnének fokozatai.
Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbevonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal többnyire a szürke galambok, a lakótelepen élő családtagok végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a „galambos ember”, az álmessiás csak beteljesíti a családtagok kívánságát. És nem az áldozat és a detektív (az angolszász krimikben a halott és a bűntényt felderítő szűzies igazságosztó, Poirot, Holmes vagy Miss Marple[26]), hanem a detektív és a gyilkos között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság.
Vagy a Tar-krimiben nincsenek is a detektívregényekben megszokott, világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban is részt vevő egyik detektív, Csiszár, a gyilkosságokat megfejtő Molnár pedig a múltja, a házassága révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A Szürke galambban a bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.
Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak politikai, hanem metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn nem individuális, hanem társadalmi és teremtményi természetű. A szervezett bűnözés a szabad világ ismérve, az emberi társadalom legtermészetesebb állapota.
Valahol bűnös mindenki. Ez banális módon igazolódik a traffiaxos „elfogásoknál”. A Szürke galambban a gyorshajtókat Nyúlnak hívják, a rendőröket meg elfogó vadásznak. Hersákné Csillés Ilona szabálysértési előadó (és főhadnagy) pontosan tudja, hogy édeskeveset számít, hogy a Nyúl ebben vagy abban a pillanatban gyorshajtást követett-e el. „Fizetnek. Bűnösek vagyunk. Valahol, valamikor mindenki gyorsan hajtott, vagy egyéb galádság nyomja a lelkét, jobb a békesség, különben nincs bocsánat.[27]
Ez természetesen ellenkezik az angolszász bűnügyi regénynek a viktoriánis korban kialakult, a protestáns etikán alapuló „megoldóképletével”, ahol a bűnösök és ártatlanok között éles határvonal húzható, és ahol a bűn minden körülmények között individuális természetű, megmásíthatatlanul személyes, melyet nem lehet sehogy sem jóvétenni, és amelyért a bűnös egész életen át tartó felelősséget kénytelen viselni. Egy angolszász típusú krimiben mindenre van magyarázat – ellentétben a Szürke galambbal, melynek a zárlata sem tölthet el bennünket intellektuális megnyugvással, az erkölcsi rend helyreállításán érzett megelégedéssel.
Hiszen nem tudjuk meg, hogyan, miért szűnik meg egyáltalán a galambjárvány. Hogy ki felelős az éjszakai telefonhívásokért. Hogy kit tartóztat le a rendőrség. Hogy elkapják-e valamikor Bátyót és társait, hogy valaki felelősségre vonja-e a részeges boncmestert. És hogy miként vélekedjünk a városban zajló általános felfordulásról.

Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír.”[28]

Mennyi-mennyi hír! Igen! Csak épp a legtöbb bűntényt nem sikerül felderíteni.
Szürke galamb felszámol minden célelvűséget, a nyomozás – a detektívregények szabályaival ellentétben – nem állít helyre semmilyen rendet.
A regénybeli felderítés minden részsiker ellenére kudarcba fullad: a rendőrök nem képesek a „galambos ember” és Csiszár, a hajdani titkosszolga indítékaira fényt deríteni. A legnagyobb bűnösöknek (ukránok? olajosok?) a rendőrség még az identitását sem képes leleplezni.

De mit lehet kideríteni egy olyan társadalomban, ahol álnevek (álarcok) sokasága mögé rejtőznek az emberek? Ahol még a detektívről sem tudjuk, hogy főhadnagy vagy hadnagy –maga a narrátor is bizonytalan ebben. Ahol a kételemű nevet viselő „rendes emberekből” lesznek a vesztesek? Mert a szilárd tulajdonnévvel jellemezhető stabilitás és kiszámíthatóság határvonalat von győztesek és vesztesek közé. (Az 1995-ben megjelent A mi utcánkban kizárólag vesztesek laknak: nekik már nincs titkolnivalójuk, nem kell senkitől-semmitől elhatárolódniuk, úgyhogy ez a novellafüzér az egyetlen, amelyben a szereplők minden esetben anyakönyvezett nevükön szólítják egymást.)
Tar legtöbb elbeszélésében, főleg a gyárakban játszódó történeteiben kiemelt szerepet játszanak a másodlagos nevek (Kopott homlok, Vizipók, Potrien, Csóka, Csőkefe, Vakegér stb).[29] Ám a Szürke galambban a másodlagos nevek nem a csoportidentitás (brigád, család) megerősítésére szolgálnak. A Szürke galamb meg nem nevezett városában senki sem tudja/tudhatja a másikról, hogy kicsoda. A másodlagos nevek (tulajdonképpen álnevek) rejtőzködésre valók, nem a másik személy beazonosítására.
Egy ilyen világban természetesen a bűnügyi történet sem alkalmas a legalapvetőbb funkciójára, a bűnös „néven nevezésére” sem. Pedig Borbán ezredes halála pillanatában egy szójátékkal utal a gyilkosra – csak sokáig nincs senki, aki értse.[30]
A nevekkel kapcsolatos játszadozás és elbizonytalanítás a Szürke galambban a legkülönfélébb státuszú szereplőkre is kiterjed: a regénybeli Feri nem Feri, hanem „Fe”, Néger, a roma kisfiú nem néger, a galambos ember „valami Vámos vagy Vámosi bácsi, pontosan a nevét se tudták”.[31] Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, a rendőr Tapsi Hapsi nem Tapsi Hapsi, hanem Talpas Józsi, Álmos Elek nem Álmos Elek, hanem Elek Álmos, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai névre is hallgat.
Van-e a neveknek a rejtőzködésen túlmutató értelme?
Olykor az elsődleges név elviselhetetlen, tragikus, ellentétben a név viselőjének helyzetével és személyiségével. A regényben kötőtűvel meggyilkolt, szánalomra méltóan beteges kisfiút Hektornak nevezik. Ezt a nevetségesen nagyzoló nevet az anyja, Ecsediné (aki nem is Ecsediné, hiszen nem házasodott össze Ecsedivel) azért adta a kisfiúnak, mert a tanyájukon a kutyát is így szólították. Nyilván sem Hektor, sem az anyukája nem tud semmit a trójai háborúról. A trójai háború hősével szintén szúrás végez, ahogy a regénybeli kis Hektorral is – a név itt megelőlegzi a rettenetes halálnemet, miközben láthatóvá teszi a lakótelepi kisfiú és a mitológiai hős helyzete közötti elviselhetetlen különbséget.
A Róka nevű bérgyilkost üldöző Sólyom zászlós vagy Tapsi Hapsi nevéhez nem kell túl sok magyarázat. De jelent-e „többet” a Rácsa név a Rácsainál? És számít-e bármit, hogy a rendőrségi titkárnőt nem Líbiának, hanem Lídiának hívják? Ha ezek teljességgel motiválatlan nevek, akkor az elbeszélő miért hangsúlyozza, hogy bizonyos szereplőknek egyszerre több nevük is van, vagy a néven nevezésük bizonytalan (pl. „Lídia, aki nem Líbia”)? Az egyedi azonosítóként működő tulajdonnév csak egy ketrec, mely ebben az „új világban” óhatatlanul kiszolgáltatja az egyént? Aki egész életét a két vagy sok név közötti bizonytalanságban tölti, azt talán nehezebb becserkészni?
Az új név nemcsak a rejtőzködést, hanem a szabadságot is jelentheti. Elsődleges nevünket a szüleinktől kaptunk, ezt az állam szentesíti, de a másodlagosat választhatjuk is – felszabadítva önmagunkat a társadalom, a „rend” béklyói alól. Az (ál)név egy védősánc, ami mögé elbúvunk. Így vélekedik erről például Mikos, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén főszereplője is. „Tudomása szerint senkije, semmije nem volt, még a neve is a másé, benti szokás szerint cserélt egy jó baráttal, mielőtt kilépett a szabadságba, csak azt felejtette el tisztázni, hogy Mikos vagy Mikus, így aztán a Mikos mellett döntött, de ez nem is volt érdekes, az igazi neve az igazolványában úgyis benne van, ha valakit érdekel.” [32]

A rendszerváltás, az „elszabadulás” – hogy a nagy megfejtőt, Szűcs énektanárt idézzük – talán olyan világot eredményezett, ahol csak azoknak van esélyük, akiknek nincs egyetlen név mögé elrejthető személyiségük? A tulajdonnevek ilyen „elmozdulása”, a nevek keltette bizonytalanság számos társadalmi-metafizikai összeomlást kifejező regényben megjelenik. (Csak néhányra utalnék itt: Raymond Queneau Az élet vasárnapja vagy Hamvas Béla Karneválja.) De Tarnál a szereplők „megnevezhetetlenségének” a cselekményt alapvetően befolyásoló, a krimiszabályokat, a kötelező „néven nevezést” is felrúgó jelentősége van.
A tettes persze minden detektívregényben „rejtőzködik”, gyakran álnevet visel, mint ez szokás az alvilágban és a titkosszolgálatoknál, de a rengeteg álnév mögött mi, olvasók tudjuk az igazit. A krimiíró bemutat egy „hallgatag embert”, aztán bemutatja az ártalmatlannak látszó Mr. Jones-t, hogy aztán a végén elárulja, hogy az ártalmatlannak látszó Mr. Jones egyenló a közveszélyes „hallgatag emberrel”. A detektívregény-olvasás arra a hallgatólagos konvencióra épül, hogy a számos álca, a tettes megannyi álneve mögött van egy saját – az a név, amivel a tettes azonosul, és amit el akar a többiek elől rejteni, de amit mi, olvasók megtudunk a rejtély feltárulásakor.[33] A Szürke galambban nem tudjuk meg a tettesek valódi nevét, ahogy nem ismerjük meg az összes indítékukat sem. Tulajdonképp fogalmunk sincs, hogy akit tettesnek hiszünk, hittünk, az kicsoda. És persze sejtelmünk sincs, mire volt jó ez az egész „őrület”.
Nem sok roppant összefüggést tár fel Tar a rendszerváltással kapcsolatban. De egy valamit biztosan: a munkásosztály (a Kádár-kori kispolgárság) bukása az észszerűség, az ok-okozatiság felszámolódásával is együtt járt. A bűnösök immár megnevezhetetlenek lettek. Minden felelősség kollektív. A családi és társadalmi szolidaritás hiánya a célelvűség, az egész széthullásához vezetett.
A világunknak nincs többé értelme.
A történelem, mint egyenes vonalú, logikus eseménysor elmesélhetetlenné lett. De talán a logikus történetvezetéshez szokott krimiolvasó sem csalódik a Szürke galamb olvasása közben: hiszen a megszokott bűn-nyomozás-leleplezés helyett a rendszerváltás regényét tartja a kezében.

A közelmúlt fejleményeit Tar később is hajlamos egy popkulturális narratíva segítségével megvilágítani vagy elbeszélni: ezt teszi a besúgás témát feldolgozó, majdnem kisregény hosszúságú kései novellájában, a Vadászatban (Az alku, Gonosz történetek, Noran, Bp., 2004). Itt egy aljas módon beszervezett és tönkretett parasztember, Balla kap mesei elégtételt egy önfeláldozó lánygyermek és az állatok vigasztaló, mindent megbocsátó közelsége révén[34]. Az elbeszélés néhány motívuma (önként vállalt némaság, az őz mint helyettes halott) a középkori legendákra vagy exemplumokra emlékeztet – ezzel a mai műveltségtől elég távoli kultúrkinccsel Tar a magyar népmesék (pl. a Cerceruska) közvetítésével találkozhatott.
De a Vadászat mégsem jól sikerült elbeszélés. Tar nem siklatja ki a mese hagyományát a novella zárlatában, ahogy a krimi mindenre logikus választ kínáló műfaji konvencióival, megoldóképletével teszi a Szürke galambban. Mintha Tarnak csak a bűnre lenne története, de a személyes bűntudatot és a megváltást (a két téma azért mélységesen összefügg) képtelen lenne kifejezni. „Jelleme gyengesége” vagy prózapoétikája korlátai miatt? Erre a kérdésre a dolgozat harmadik fejezetében még visszatérünk.
Ám a Vadászatban, ebben a kései, hosszú novellában tényleg valamiféle magyarázatot kapunk a besúgásra is. Mindenki potenciális áruló, aki képes beszélni. Csak az állatok vagy a gyerekek lehetnek ártatlanok. A kényszer, hogy feltárjuk magunkat (és ezzel eláruljunk másokat) majdnem olyan ellenállhatatlan, mindent elsöprő és leküzdhetetlen, mint a szexualitás. A szó úgy buggyan ki belőlünk, mint ahogy a megszúrt testből vagy a toronyház tetejéről lelökött emberből a vér előspriccel. A nász (a novellában a lakodalom) és a vallomás (az árulás) valahol összefügg. Azért leszünk besúgók, mert szeretünk beszélni, mert mindig másokról szeretünk beszélni, mert óhatatlanul is a másikra vágyakozunk.
Mert rettenetesen kíváncsiak vagyunk.
Feltárni valakit azt is jelenti, hogy szeretjük az illetőt. Hogy eláruljuk. Hogy a hatalmunkban tartjuk. Hogy a saját szavainkkal meggyilkoljuk. A kíváncsiság, a vadászat és az árulás egészen különösen kapcsolódik össze a Szürke galambban. A majdnem delíriumos állapotban lévő, sebesült és holtfáradt Molnár főhadnagy (aki amúgy rendszeresen szokott korábban meggyilkolt főnöke szellemével beszélgetni) azt fejtegeti a Nyúlszájú elfogására gyülekező rendőrök gyűrűjében: „Csiszárt csak ő tudja becserkészni, higgye el, kapitány úr, már teljesen összeszoktunk ma, ismerem a gondolatát is. A kapitánynak más volt a véleménye az összeszokás mibenlétről, de ezt most nem feszegette.”[35] Valakit kiismerni annyit jelent, mint levadászni – vagy éppenséggel tollhegyre tűzni. (Leírni valakit – ahogy Esterházy Péter is tette tulajdon édesapjával.)
Tar Sándor titkosszolgálati jelentései nem sok irodalmi csemegét rejtenek. De ő maga nemcsak szenvedélyes, hanem ügyes besúgó is volt: nyilván szerette megtanulni (kifigyelni) az embereket. Az írás (önkifejezés) és a besúgás (árulás) aktusa között tényleg létezhet valamiféle hasonlóság. Igencsak elgondolkodtató, hogy mikor Tar felhagy a Kenedi-csoport megfigyelésével, utána hosszú ideig szünetelteti a szépirodalmi tevékenységét is.
Ám mi lehet a kapcsolat a beszéd (az önkifejezés) és a bűn között? Talán azon is eltöprenghetünk, milyen lehet egész pontosan az (el)árulás, a vallomás és az irodalmi kifejezés (a „leírás”) viszonya? Hiszen az író is jelent a szereplőiről, elárulja őket, amikor megszólaltatja, mikor a titkaikat, az életüket papírra veti.
Nagyon nagy kár, hogy Tar a kettő összefüggését sem az Áruló című regényben, sem a Vadászatban nem tárja fel alaposabban.
A következő fejezetben megpróbáljuk értelmezni, mit jelenthet a szótlanság a Tar-univerzumban.

 

  

 Állatságok (nők, madarak, gyerekek)

 

„Szájjal is, ormálisan – így mondta –, ha tetszik akarni.”
(T. S.: Ház a térkép szélén)

 

„Alszol már? Nem. Aludjál. Mindig mást mondasz, ezt is most láttad valakinél. Kinél? Ahol ma voltál kurválkodni. Na-na! Mennyi pénzünk van? Nem sok. Egy fehérfarmert akarok, nem kell bútor, hányszor mondjam? De kell. Ne ellenkezz, Rozi, mondja a fiú, tudod, hogy eljár a kezem, ha rossz vagy. És három rosszaság, egy fenekes. Három fenekes, egy pofon. Három pofon pedig egy korbács a hátadra. Jó lesz? Jó, mondja félálomban az anyja, és ezen nevetnek, nincs is korbács. Rozika aludna már, de a fiú még játszani akar. De mondhatom úgy is, három rosszaság, egy csók. Három csók, egy tapi. Három tapi, egy ujjas. Három ujjas után, na micsoda? Már nincs válasz, a fiú teste még éber, a keze mozog, simogat, egy dugás, nyöszörgi, a feje már alszik.”[36]

 

Elalvás előtt cseveg így anya és fia, az 1995-ben megjelent novellafüzér, A mi utcánk Dezsője és Rozikája.
Ahogy a Szürke galambban a bűnösök és a bűnüldözők, úgy A mi utcánkban szülők és gyerekek világát sem választják el éles határok. Vida bácsi mosdás közben kielégíti nagybeteg fiát, Kocsis szomszéd a fia özvegyével él együtt (viszonyuk már a fia életében elkezdődött), és a Görbe utca lakói azt rebesgetik, hogy régebben „elintézte” a saját unokáját is. A gyerek, az örökös iránti vágy mégis nagyon erős A mi utcánk lakóiban. Kocsis bácsinak az egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem született másik fia, a Vida gyerek halála pedig a novellafüzér biblikus, a Jelenések könyvét és a népballadákat idéző csúcspontja.
De miért is? Hiszen a novellaciklusban bemutatott utcának nincs múltja és nincs jövője. A település történetét kutató lelkész csak szemetet talál a régészeti feltárása során, a felnőttek pedig felélik a gyerekek életét, fiaikat-lányaikat túl korán, túl gyorsan bevonják a saját életükbe – ami azt illeti, néhány csavargó nagykamaszt leszámítva nem is nagyon laknak az utcában gyerekek. Ha a tiszteletes úr – akiket az utcalakók gúnyból csak püspök úrnak szólítanak – a feltárás során még mélyebbre ásna, talán egy ugyanilyen Görbe utcát találna a mostani Görbe utca alatt.
Ebben a híres novellafüzérben – melyet talán tényleg nem túlzás Tar legkidolgozottabb, legtökéletesebb művének tartani – az időnek nincs semmiféle sejthető kibontakozása; körben forog állandóan: a fiatalok elmennek, „próbálnak valamit”, aztán hazakullognak alkoholistán, betegen, vesztesen.[37] Az időt csak az emberi test jóvátehetetlen romlása, konkrétan Vida bácsi fiának agóniája tagolja. A Görbe utca zsákutca – de egyben sorsok, szokások történetek által összefogott véges-végtelen, öntörvényű közösség, ahonnan senki sem szabadulhat. Bár az elvágyódás, a halálvággyal színezett, soha nem csillapuló nosztalgia ennek ellenére folyamatosan jelen van, és ezt a novellacímek is érzékeltetik (Néha úgy elmennék; El valahová).
Először Vida bácsi fejti ki, hogy a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér. Új és új rezsimek jönnek, de ezek egyformán rettenetesek, úgyhogy saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve. A mi utcánkban csak egyetlen történetben említődik meg Kádár János – Sárikáék egyszer levelet írnak neki – és az MDF: a helyi irodától kapnak majd egy kerekesszéket.)
Az utca lakóinak napirendje is könnyen megtanulható: felkelnek, sorbanállnak Piroska néninél, betérnek a Misi presszóba, aztán a kisboltba, körbe-körbejárják a kocsmákat, közben esetleg ellátják az állataikat, aztán nyugovóra térnek. Béres szomszéd szerint itt mindenkinek egyetlen öltözet ruhája van, és majd abban temetik el őket. Ehhez az örökös körben járáshoz nagyon jól illik az állóképszerű keret, az utca. Az elbeszélő körbejárja a lakókat, mindegyikükről „jelentést tesz” (elég különös módon, hisz a narrátori hang mindvégig én és mi között mozog), és közben megvillantja mindegyikük életének sorsfordító (vagy inkább sors-visszafordító) eseményeit.
Az arcképcsarnokszerű elrendezés vizuális-térbeli élményt, egyfajta bejárást sugall, noha az arcok és a történetek mindvégig csak egymással dialogizálva léteznek. Az utca zártságát még egy körülmény biztosítja: nem jelennek meg az elnyomók, a Görbe utca lakói nem a „kapitalisták”, nem az „önkormányzat”, nem a „kommunisták” ellenében alkotnak közösséget. Ez a maga groteszk módján már-már idillivé, öntörvényűvé alakítja A mi utcánk világát. Hiszen különös világ ez: nincs ráutalva semmilyen külső hatalomra, nem valamivel szemben létezik. De akkor mi teszi lakóit közösséggé? A hagyományos választ tudjuk: a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság, a peremhelyzet, az összezártság, esetleg a rendszerváltás kudarca. Ám ezek egyike sem magyarázza a novellaciklusban megjelenő közösség önszerveződésének sajátosságait.[38]
De kicsit távolódjunk el a Tar esetében szinte kötelezően emlegetett kitaszítottak világától! Saint-Simon herceg arcképcsarnoka számára nem az utca, hanem az udvar biztosít megfelelő keretet. (Az udvar igen alaposan kidolgozott motívuma a francia irodalomnak, Saint-Simonnak soha nem kell elmagyarázni, hogy az udvaron mikor értünk közösséget, fizikailag létező helyet, sajátos csoportszerveződési formát – talán ezért nem szorul rá Saint-Simon a fikciós elemekre.) Jövő vagy cél ebben a világban sincs, az udvari rituálék között élő szereplőkkel – mint a Görbe utcában – itt is mindig ugyanúgy ugyanaz történik, ráadásul a francia szerzőnek sincs nagy története, csak apró historiette-jei. Az időt csakis a természet, azaz az emberi test romlása, legtöbbször a király hanyatló egészsége vagy halála befolyásolja.
Egy időtlenségbe merevedett (nem feltélenül lecsúszott!) világot úgy a legkönnyebb bemutatni, ha zárt térben egymás mellé helyezzük a szereplőket. Ez az arcképcsarnok-szerű elrendezés, mely körkörös panorámaként mutatja be az elbeszélés terében élő szereplőket, nemcsak a legadekvátabb, de a legegyszerűbb írói megoldás is: Szilágyi Mártont ez nem az udvari emlékiratszerzők műveire, hanem Mikszáth Jó palócokjára és Bodor Sinistra körzetére is emlékeztette.[39] De Tarnál nemcsak a pillanatnyi közösséget, hanem a közösség kialakulását is megismerjük, ő – a zárt faluról beszámoló Mikszáth Kálmánnal ellentétben – a bezártságon belül folyamatokat is képes érzékeltetni. Ráadásul a Tar által oly mesterien alkalmazott szabad függő beszéd is képes lazítani az arcképcsarnok-szerű, statikus elrendezésen: a narrator közbevetései szinte belelebegnek a szereplők monológjaiba. Mintha így mindannyian egy különleges dialógus részesei lennénk, és ez egyetemes irányban tágítaná ki a címben szereplő mi jelentését.
Vajon azért van-e szükség a portrészerű bemutatásra, mert A mi utcánk szereplői „nem tudnak beszélni”? És kell egy szócső, egy tolmács, egy hírmondó hogy a szörcsögésüket, a makogásukat, a dünnyögésüket, a nyikorgásukat, a dadogásukat, a nyöszörgésüket, szörcsögésüket, nyihogásukat emberi nyelvre fordítsa?[40] A szereplők meglepően árnyaltan (vagy éppen erősen) fogalmaznak, és nekünk szokatlan módon még tabutémákkal kapcsolatban is állást mernek foglalni. Bár kirekesztődtek a nyilvánosság teréből, a hangjukat sem hallani, (hiszen hivatalosan nem léteznek) de azért ők egyáltalán nem szorulnak tolmácsra.
Akkor mi teszi őket olyan kiszolgáltatottá és igézően különössé?

Egy arisztokrata udvar vagy egy faluszéli utca természetesen igen távol áll egy középosztálybeli olvasó mindennapos tapasztalataitól. De vajon megjeleníthető-e az alattunk vagy felettünk élők nyelve és identitása, vagy ez a nyelv, ez az élettapasztalat csak valamiféle egzotikumként vagy csak más osztályokkal összefüggésben ábrázolható? Saint-Simon prózája tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy a magas irodalom szabad függő beszéd nélkül is képes egy idegen világban a saját másságunkkal szembesíteni bennünket.
Saint-Simon arisztokrata tableau-ján a hölgyek is önálló szereplők, teljesen függetlenül attól, hogy házasságban élnek-e. A mi utcánk sajátságosan patriarchális világ: ritkán fordul elő, hogy itt egy férfit látunk a felesége szemével, az asszonyok nagy többsége megnyomorodva, szótlanul, ellenállás nélkül tengődik a férj oldalán. „Csak úgy kopog a nő feje az ágy végénél”,[41] gondolja elégedetten Kocsis bácsi. A mi utcánkban önálló fejezetet Sárikán és szegény Doroginé Mancikán kívül Tar csak a független asszonyoknak szentel, mint például a prostituált Rozikának vagy Hesz Jancsi anyósának – bár igen jellemző, hogy a narrátor ezt az özvegyasszonyt is legtöbbször egy férfi (a veje) kapcsán emlegeti. Ezért is érzem felszínesnek, mikor az elemzők ennek a világnak a „törvényen kívüliségét” emlegetik. Hiszen a Görbe utcának láthatóan vannak törvényei.
A nők szexuális fantáziái is az alávetettség elfogadását tükrözik. Az öreg Papp Terka Kocsis bácsi után sóvárog, de az öreg egyszer ostorral összeveri. „Micsoda ember, mondta otthon Terka elégedetten, mikor ecetes ronggyal sziszegve borogatta csontos vállán, mellén a fájdalmas hurkákat, istenem, jóatyám.”[42] Kocsis bácsi unokája fiatal lányként az autószerelőnek, az autószerelő fiának és az autószerelő segédjének is tesz bizonyos „szívességeket”. Hisz nincs abban semmi.
És persze A mi utcánkban is léteznek gyönyörű, kívánatos nők, nemcsak Rozika, az utca prostituáltja, aki amulettként hordja a nyakán az első szeretője – megint egy férfi! – ajándékozta pénzérmét. Kívánatos nő Béres felesége, Magdika is, akibe ketten, Ocsenás, a hajdani beteghordó és Béres is szerelmesek.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…”[43]

Ocsenás vágyképe megidézi az arisztokratikus nőeszményt (ő még énekelt is a kórházban betegeinek). Csontsoványra fogyott, lassan pihegő, rákos asszonyokról álmodozik, és a Görbe utcában az agyvérzéses, beszélni alig tudó Magdikában, Béres feleségében leli meg az eszményképét.
A mi utcánk, ez a meghitt és öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a XIX. századi gondolkodás mindent élesen szétválasztó, az átjárhatóságot tagadó fogalmainak.[44] Talán ez teszi olyan igézetessé és felejthetetlenné Tar Görbe utcáját. Hiszen a munka és a munkanélküliség nemcsak az időhöz való viszonyunkat befolyásolja vagy befolyásolhatja,[45] hanem a testiséghez és a másikhoz való kapcsolatunkat is. Itt kell megjegyeznünk, hogy már a fiatal Tar is egészen radikális volt a szexualitáshoz való viszony ábrázolásában.
Beteg feleségét kutyaként „egrecérozó”, de közben hozzá őszintén ragaszkodó férj, igencsak „különleges módon” évődő anya és fia, após által elcsábított meny, apja által kielégített, halálos beteg fiú, a nemi szerv mérete alapján kiválasztott férj… A szexualitás (a lelkész és Rozika, Ocsenás és Magdika) semmilyen esetben nem mutat a haldokláson kívüli világba. Élve temeti el a férfiakat. Ámde mégsem tarthatjuk ezeket a sajátos és sajátságosan érzelmes viszonyokat – a lelkész kifejezésével – fertőnek, bűnbarlangnak, földi pokolnak vagy egyszerűen „állatiasnak”.
Az elbeszélő nem ítélkezik. Csak rámutat, hogy a bezártság radikálisan átalakítja a gyöngédséget és a testhatárokat. És közben még a „romlást” is képes megszerettetni velünk.

A gnosztikus vagy inkább manicheus test- és nőábrázolás a Mi utcánk statikus világánál jóval mozgalmasabb Szürke galambban teljesedik ki. A nők vérző állatok (az elbeszélésben számtalan utalást találunk a menstruációra), az első áldozat egy serdülő lány (vattával szalad az anyja utána), a nők méhszája a bűn „melegágya” (lásd a szeuálisan tehetetlen, épp ezért a Bátyóékkal meggyilkoltatott Ilust, Goda Albert műszaki tisztviselő nejét), az anyák pedig szörnyű gyilkosok (mint a korábban emlegetett Ecsediné), akik a járvány idején kötőtűvel végeznek beteg gyermekükkel. És ha ez nem lenne elég, jó tudni, hogy a regény első számú sorozatgyilkosa, a „galambos ember” egyetlen könyvet tart magánál: Maria Treben Egészség Isten patikájából című füveskönyvét.
Hogy miért pont ezt? Talán épp a Maria név miatt – hiszen minden, ami a nőiességhez, termékenységhez, élethez kötődik, meghosszabbítja a rabságunkat a létezés börtönében.[46] A „galambos ember” tulajdonképpen a létezés folytatásának, a nőknek és a gyerekeknek üzen hadat.
De ezzel az ádáz, mindenféle nőiséget és a termékenységet megsemmisíteni akaró gyűlölettel itt sem ellentétes a gyerekek utáni sóvárgás. A két rendőr, Molnár és Malvin két kisgyereket (egy Néger nevű csavargó kisfiút és a Kisherceget) próbál megmenteni a Nyúlszájú „karmaitól”. Ahhoz képest, hogy Molnár vér szerinti gyermeke, Kisherceg szinte meg sem szólal, meglehetősen központi szerepet kap a cselekményben. Az ártatlanságnak – más Tar-művekben is – legfőbb ismérve a hallgatás (aki nem beszél, az senkit sem tud elárulni), és itt a gyermek tartózkodása, angyali nyugalma emlékeztet regénybeli ellenpontjára, az Antikrisztus módjára megjelenő, mindig mindenkit megfigyelő, legendásan hallgatag „galambos emberre”. A galamb Jézus Krisztus egyik legfőbb attribútuma, hiszen a Szentlélek galamb alakban tett róla tanúságot. De a „galambos ember” nem szelíd galambokkal veszi körül magát, hanem ragadozók módjára viselkedő galambokkal.
A csendes és nyugodt Kisherceg kiszabadításával azonban meg is szűnik a járvány a városban.
Az állatiasság nem minden körülmények közt jelent bestialitást (erre a fajta állatiasságra legtöbbször a „dög” szóval utalnak a Tar-művekben). Az állatok – hacsak át nem „programozzák” őket, miként a „galambos ember” teszi – nem tudnak mások lenni, mint a természetük: a ló mindig ló, a liba liba, az őz az őz, a kutya kutya. Képtelenek szerepet játszani, ellentétben a számtalan álnéven élő, egymást a legváltozatosabb módokon eláruló emberekkel. Tarnál a gyermekség és a nőiesség is természet – a nem és a kor többnyire mindig kijelöli a szereplő áldozati szerepét.

No de a madarak nem mindig „némák”, és gyakran üzennek is. A szavak és a madarak már a középkorban és a folklórban sem csak a „jó hír” vagyis a szerelmi üzenet hozói. A lélekmadár-képzet a nevezetes galambjárványtól függetlenül többször is felbukkan a Szürke galambban: a bűnös Csiszárt üldöző Molnár egy pillanatban úgy véli, hogy ellensége a feje fölött repül madár alakban.[47] A mi utcánkban pedig egy hatalmas madár jelenti meg a Vida fiú halálát.
Arany Vörös rébékjében a pletykák, sugalmazások, mantraszerűen ismételgetett átkok elválaszthatatlanok a varjaktól vagy legalábbis egyetlen varjútól. A balladabeli Rebi néni a mű egy pontján ugyanolyan rejtelmesen azonosul a varjúval, mint a Szürke galambban a gyilkos házmester a gyilkos galambbal („Máma elrepültem a világba[48]).
Egy bizonyos ponton túl Tarnál is képtelenség az emberi és az „állati” identitást megkülönböztetni. Ezt látjuk az egyik legkitűnőbb Tar-novellában, az 1993-as A te országod kötetben megjelent Csókában is. A főszereplőt megbélyegző Csóka névtől talán könnyen meg lehetne szabadulni, de a „csókaságtól”, a szegénységtől, a kiszolgáltatottságtól, a roma közösséghez való tartozástól, a férfiközösség számára tolerálhatatlan vágyaktól (a főhős beleszeret egy korábban megerőszakolt lányba) aligha. A helyét a saját világában nem találó madárfiú azonosul a neki nevet adó, általa megszelídített madárral, ezzel átlép egy határt, és képtelen lesz az emberek közé beilleszkedni. Ez az egyik legtitokzatosabb Tar-novella: csak sejtjük, de nem tudjuk, mi lesz a végén Csókával.
Szürke galambban a nőiség a vérrel, a vörösséggel, a bűnnel, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén című novellában viszont a fehérséggel, a puhasággal és az áldozatisággal kapcsolódik össze. A hortobágyi libatelepen „temérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal”.[49 
A „libalepel” már-már fojtogatja a félig romba dőlt, hortobágyi tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfelé, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal csak az ő gágogásukat (ahogy Tar írja: „hebegésüket”) hallgatják. És persze mindenkit a libák táplálnak. A kutyákat, a nőket, a férfiakat. A libák lenyúzott, megsütött húsával van tele a tanya konyhája. A libák húsa rohad az udvaron, a sátrak közt, a karámban… nem is lehet mást enni a novellabeli rabszolgatelepen, csak libát.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák (mint A mi utcánkban). Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitójelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst pedig büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. Mindeközben „…megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.”[50] Az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent és a személyiség elvesztésével fenyeget. Nem az életet, az ártatlanságot, hanem a rohadást jelenti.
A Ház a térkép szélén minden ízében átszexualizált világ. Nemcsak a libatelep, hanem a börtön is, ahonnan Mikos érkezik, és persze a furcsa falu is, ahol elmulatja a főhős az összes pénzét. Ormális, kiabálják Mikosnak a kisgyerekek, aki összekeverik az orálist a normálissal.
De mi lehet a normális ezen a vidéken? Hiszen itt a szex fizetőeszköz. Büntetés. Unaloműzés. Öröm. Pótcselekvés. Kötelesség. Párbeszéd. A létezők hiearchiáját kijelölő legalapvetőbb eszköz. Ki erőszakol meg kicsodát? A fogyatékos rabszolga, Jézuska számára a nemi erőszak (és az evés) helyettesít mindenféle kommunikációt[51]. A főhős, Mikos számára a hálát és nagyrebecsülést kifejező legadekvátabb eszköz. „Mikos meg akarta csókolni a kezét, de a rőt hajú, csupa szemölcs ember nem engedte, akkor a pofádat, mondta neki a fiatalember, öreg, ennél kisebb dologért is szoptak már le embert...[52]
Ezen a világvégi rabszolgatelepen nem alakul ki olyan autonómián alapuló, már-már bázisdemokráciára emlékeztető közösség, mint A mi utcánkban. De miért is nem? Mert ez a telep bűnben született? Mert erőszakosan szerezték meg a tanyát Anna édesapjától? Mert itt, a tanyán az állatok végletes kisajátításán és alávetésén alapuló termelőmunka folyik? Mert ez a telep hierarchián alapul? Vagy mert az innen-onnan összeverődött embereknek (a rabszolgáknak) nincs idejük egymást megismerni? Ezek mind adekvát megközelítések. De én azt gondolom, Tar szemlélete, közösségfelfogása 1195. és 2002. között gyökeresen átalakult. A sorsközösségnek még a lehetősége sem merül fel a Ház a térkép szélénben.
Az egész életműben alig van Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne.[53] Ez a brutális elnyomáson (és természetesen az erőszak interiorizálásán, azaz önbecsapáson) alapuló rend bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Ennek a világnak – a Hortobágynak – nincsenek határai. Folyamatos erőszak és erődemonstráció nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”[54]
A nők azért jönnek, hogy… Mert szeretik, ha uralkodnak rajtuk? Ez a mindenkori elnyomók önbecsapása? Vagy az elnyomottaké? Általában Stockholm-szindrómával magyarázzák a novellabeli Anna, a tanya hajdani tulajdonosa lányának reakcióját, aki zokogva borul az ő apját elűző rabszolgatartó holttestére:

„…letérdelt a férfi feje mellé, ráhajtotta a fejét a mellére, istenem, mondta, nem hagyhatsz itt! Szerelmem, mondta gyenge hangon a férfi, én most elmegyek, ugye szerettél? Legalább egy kicsit! Igen, igen, a válasz inkább sikoly volt, aztán Anna ajkával a férfi szájára hajolt, és csókolta, csókolta, közben azt duruzsolta a fülébe, Feri! Ferikém! Mikos pedig csak állt, és nem értett semmit…”[55]

A mai olvasó alig meri az áldozat igazságát megkérdőjelezni, noha Tarról tudjuk, hogy ő többnyire semelyik írásában nem viktimalizálja a szereplőit. Az ő szereplői legtöbbször kénytelenek (vagy hajlandók?) beilleszkedni, alkalmazkodni, adott esetekben „önként” működtetni az elnyomást.
Önként vagy „önként”? Anna nemcsak gyűlölte Petákot, a meggyilkolt rabszolgatartót, hanem szerelmes is volt bele? Meglehet, őt nem is erőszakkal hurcolták a libatelepre? Hogy nem valami belénevelt paraszti kitartásból dolgozott Peták tanyáján ekkora szorgalommal?
Tekintsük Anna utolsó jajveszékelését komolytalannak?
Az elbeszélés nyitva hagyja a kérdést, létezhet-e bármiféle erőszak vagy elnyomás az áldozat együttműködése vagy radikális önfelszámolása nélkül. Anna talán ellibásodott a telepen? Netán belebolondult a folyamatos erőszakba? Hiszen ez a jajveszékelés, az őszinte gyász az elnyomó holtteste felett hitelteleníti a korábbi vallomásait. Vagy mégsem?

Ha a libák tudnának repülni, elmenekülhetnének.
De nem tudnak.

Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hierarchia, az erőszakon (és/vagy a radikális önfelszámoláson) alapuló elnyomás olyan túlzó és rettenetes, hogy alig hihető, hogy itt az idő „körben forogna”, és hogy ez a szörnyű libatelep egyszer majd visszaváltozhatna virágzó majorsággá, Anna édesapjának vadászházává. (Emlékezzünk csak a Szürke galambra! Ott akárhányan haltak meg, a zárlat mégis azt sugallja, hogy a város képes visszatalálni a hagyományos kerékvágásba.) A Ház a térkép szélénben viszont már bármi megtörténhet: itt a tér nem egy börtönszerűen zárt, az örökös körben járást biztosító utca vagy lakótelep, a Hortobágyon bármi megeshet, hisz az égbolt is együtt vándorol a szereplőkkel. Talán ez a legszebb Tar-elbeszélés, ahol van valamiféle eschatologikus iránya az időnek. Bármilyen „alattomos”, kiismerhetetlen is ez a táj, itt a szereplők mindig valamilyen irányba haladnak.

A pusztában olyan az ég, ha tiszta, mint egy alacsony, kék boltozatos mennyezet, egyáltalán nem látszik távolinak a messzi, mintha itt lenne a horizont mindjárt, csak még megyünk egy kicsit, és akár kézzel is elérhető. Aztán megy az ember egy órát, kettőt, fél napot, és ugyanazt érzi, látja, itt lesz az mindjárt, hamar, és csak sokára észleli, hogy az égbolt is vele megy, fölötte, mellette, a vége pedig hogy hol található, talán csak a szél tudja.[56] 

Nem látszik távolinak a messzi… A határtalan térben a katasztrófa is „elszabadul”, ezt jelzi a történetet lezáró tűz. A máshol „körben járó”, a szereplőket örökös ismétlésre kényszerítő idő a pusztán megszabadul a saját béklyóitól. Bár valaminek történnie kell – ezt mindvégig érezzük –, de nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik szereplő lesz az, aki végez Petákkal.
Hiszen Tar itt szakít a korábbi, a Szürke galambban, A mi falunkban is megfigyelhető narratív stratégiával: itt egyetlen szereplő gondolatait „látjuk” belülről, fogalmunk sem lehet arról, mit gondol Epilaci, Kanzoli vagy Anna – ezért érhet bennünket a csattanó vagy inkább a csattanó mikéntje váratlanul.
Tar tényleg „szabadon ereszti” a saját szereplőit.
Az időkezelés és narráció különösségében, meglehet, az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar feltehetőleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy, épp a rendszerváltás idején megesett, csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból.[57] Hajagos Tóth Imre visszaemlékezésekből, bulvárhírekből megismerhető személyisége nagyon hasonlít a novellabeli Petákra.

A korai kritika által Tarhoz társított fogalmak (elavultság, balladás mélység, elnyomottakhoz való hűség, referencialitás etc.) többnyire mindig az állandóság és változtathatatlanság képzetét sugallják, és képesek elfeledtetni, hogy az idők során Tar ábrázolástechnikája is mennyit fejlődött. A Ház a térkép szélénben már nyomát sem leljük a portrészerű ábrázolásnak, A mi utcánkban még olyan jól tanulmányozható arcképcsarnok-technikának. Tar erőssége mindig is az volt, hogy egy gesztusból, egy mondatból ki tudott bontani egy teljes emberi sorsot. De A ház a térkép szélénben mintha lemondana erről is: hiába tudunk meg sok mindent Jézuskáról, Annáról vagy épp Petákról, ők mindvégig nyugtalanítóan kiismerhetetlenek maradnak.
De miért? Talán mert a Szürke galambban megszületett a felismerés: a bűn nem személyes természetű. A sötétség nem oszlik el attól, ha a mélyére nézünk.
„A liba rosszul repül.” Az állatok nem tagadják meg önmagukat. Akkor is rosszul repülnek, ha tűz van. A felgyújtott tanyán lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal – ez a legutolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem lezárulásával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet teremt, ahol már minden újrakezdés elképzelhetetlen.

(….)


A dolgozat második részében (“Máma elrepültem a világba”) banalitásról és transzcendenciáról, a Tar-féle határátlépésekről (ember-állat, állat-ember), a szabad függő beszéd implikálta “átlényegülésekről”, a bűn személyes vagy személytelen természetéről, a kegyelem és a bűnbánat esélyeiről lesz szó.

———————

[1] Noha amellett természetesen igencsak nehéz lenne érvelni, miért lenne a társadalomközpontúbb próza népi vagy éppenséggel jobboldali „jellegű”, az önreflexívebb törekvések pedig mind haladóak vagy baloldaliak. De ezek a 90-es években majdhogynem magától értetődőek voltak.

[2] Lengyel Imre Zsolt: „Nincs vége” – Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor, 57. évf., 2014/7-8. 877-887, 877.

[3] Erre az életmű legkülönbözőbb korszakokban keletkezett írásművei is alkalmasak. A nagyon korai, a Beszélő II. évfolyamában megjelent, A gyár, ahol élünk című novella (?), vagy akár a nagyon kései, a halála előtt három évvel publikált Ház a térkép szélén c. alkotás is.

[4] Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szocográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11-19

[5] Nem lehet véletlen, hogy a Magvető A mi utcánkat és a Szürke galambot jelentette meg zsebkönyv formátumban, nem a korai novellákat.

[6] Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. A szem, 2015. tél, http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz ( Letöltés: 2021. jan.11. ) Tar realizmusáról még: Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szocográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11-19., Uő: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 88-121.

[7] A témával legalaposabban kitűnő tanítványom, Simon Ádám foglalkozott: Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren I., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren II, Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren III., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren IV., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4, (Letöltés: 2021. január 11.)

[8] Manapság baloldali fiatalok (köztük néhány tanítványom is) felvetik, hogy Tar a Kádár-kor társadalmi vívmányait és magát a szocializmust védte a demokratikus ellenzéktől. Én kételkedem ebben. Tar nem volt műveletlen ember, de filozófiailag és ideológiailag képzetlen. Az ő baloldali meggyőződése nem „elvi alapú” lehetett. Persze ki tagadhatná, hogy jó megfigyelő és ragyogó emberismerő volt? Meglehet, tényleg rettegéssel töltötték el a demokratikus ellenzék jövőre vonatkozó tervei. De ha mindezt feltételezzük is, nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy Tar nem vitatkozott, hanem jelentett. És ez azért valamennyit levon Tar – feltételezett – eszmei alapállásának értékéből.

Tart többen a Kádár-kori homofóbia áldozatának tekintik, aki szexuális mássága miatt megzsarolva lett besúgóvá. Ám nem tudjuk, hogy tényleg ezzel zsarolták-e – vagy hogy egyáltalán megzsarolták-e? Egy racionálisan gondolkodó titkosszolga talán számot vetett volna azzal, hogy az efféle leleplezés Tart csak a jóval homofóbabb munkásságtól távolítja el, nem az értelmiségtől. Ennek ellenére (ámbár nem hiszem, hogy Tar tényleg hitt volna abban, hogy a homoszexualitás büntetendő cselekmény), talán sikerülhetett a „leleplezéssel” jó alaposan ráijeszteni.
Én amúgy azt tartom valószínűnek, hogy semmiféle presszió nem volt, Tar csak „belebeszélte magát” a bűnbe. Furcsa, új ismerőseiről, ezekről a pesti írókról szívesen beszélgetett volna valakikkel – és a rendőrök és a titkosszolgák voltak azok, akik örömmel végighallgatták. Ráadásul ez a világ ismerősebb lehetett Tarnak, mint a pesti értelmiségé. Kezdetben talán élvezte a „jelentéseket”, aztán megijedt és elszégyellte magát. De ez is csak feltételezés.

[9] Ebben az interjúban is beszél erről Gócza Anitának. Ménes Attila: Ha megzsarolnak anyámmal, aláírtam volna, in Hvg.hu, 2016. tél. :https://hvg.hu/kultura/20160218_katona_jozsef_szinhaz_tar_sandor_menes_attila_ugynok_ugynokmult (Letöltés: 2021. január 11.)

[10] Még ezt tudomásul véve is rettenetes az a „páriázás” és fortyogó gyűlölet, ami – már-már kárörvendve a halálán és a szenvedésein – Tar fejére zúdult. Bán Zoltán András 2014-ben, kilenc évvel a halála után (!) így ír róla: „Tarban mindig volt és maradt valami amatőr vonás; ô volt az írogató munkásember vagy a munkáskodó íróember, és egyik sem állt jól neki. Persze kérdés, mi állt jól Tarnak. Mindig pária maradt, asszimilálatlan proli, úgyszólván zsidópária. Ô volt a nem zsidó zsidó, akit felkaroltak a zsidók, no meg az amolyan szociológiai zsidók, mint amilyen én vagyok. Ezt a felkarolást és az azt követő elengedést lebukása után erősen nehezményezte, és ennek bánatára elsütött pár vaskos antiszemita szólamot a Magyar Hírlap hasábjain…” stb. stb. És mindezt Tar halála után kilenc évvel, a Holmiban, mely éveken át az író nevével hirdette magát. https://www.holmi.org/2014/10/ban-zoltan-andras-a-videki-szegeny-rokon-par-mondat-tar-sandorrol (Letöltés: 2021. január 11.)

[11] Kálai Sándor jegyzi meg: Zárójelben tegyük hozzá: a sors – sötét – iróniája, hogy Tart később azért bocsátják el, mert író: „Harmadik éve vagyok munkanélküli, ami úgy történhetett meg, hogy a munkahelyemen, nevezetesen az akkori Medicor debreceni gyárának Szervezési osztályán, ahol kódolóként tüsténkedtem, az irodalmi tevékenységemet egyetlen alkalommal méltányolták, mégpedig munkaviszonyom megszüntetésekor. Azt mondták, három embert kell az osztályról elküldeni és az egyik én leszek, mert már olyan nagy és híres író vagyok, hogy abból is megélek, családom sincs, mit akarok.” (Kálai Sándor: Csodás kivétel – Tar Sándorról. In Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73.)

[12] Simon Ádám szerint ez a regény talán (ha másképp nem, legalább töredékben) mégiscsak létezhetett, maga Tar beszél róla Keresztury Tibornak: „Az említett négyszáz lapos filmforgatókönyvre támaszkodva közelesen tényleg befejezem a személyes múltamat feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényemet. A szerződés szerint a címét sem árulhatom el: arra az állapotra utal, amikor az ember totálisan összeomlik, nem lát semminemű kiutat. Főhőse egy íróvá, majd besúgóvá lett parasztfiú; sorsán át azt próbálom körüljárni, hogyan válik akarata ellenére sebezhetővé valaki. Éppen ez volt a rendszer lényege ugyanis, hogy bárkit függő helyzetbe lehetett kényszeríteni. (…) A regényről magáról nem mondanék többet: egy hosszabb részlete nemsokára az Alföldben lesz olvasható (egy másik meg a jövő heti Narancsban), a könyvhétre pedig a Magvetőnél talán megjelenik.” (Keresztury Tibor: Ebből nem lehet kijönni, Magyar Narancs, 2002, I. 24. „https://magyarnarancs.hu/belpol/ebbol_nem_lehet_kijonni_tar_sandor_iro-63731. Letöltés: 2021. január 19.) Kívánom Simon Ádámnak, járjon eredménnyela. De engem, nem lévén filológus, inkább a „legenda” vagy a legendaképződés hatása érdekel, nem az — esetleg — felbukkanó töredékek.

[13] Az ilyen bohóckodásokat nevezhetjük akár „antiintellektuális diszpozíciónak” is (ld. Kálai Sándor: Csodás kivétel (Tar Sándorról), in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73. Letöltés. 2021. január 19.)

[14] A sokszor politikai összeesküvéseket tárgyaló Mág Bertalan-féle „szocialista krimi” és a Tar Sándor-próza kapcsolatáról ld. Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”, Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban, in Benyovszky Krisztián; H., Nagy Péter (szerk.): Lepipálva. Tanulmányok a magyar krimiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 83-106.

[15] Kovács Dezső: A szociográfiától az epikáig. Arcképvázlat Tar Sándorról, Kritika, XX. évf., 1983/11. 26-27.

[16] Bényei Tamás „szociográfiába oltott Jelenések Könyveként” értelmezi a regényt. Bényei Tamás: Kisvárosi apokalipszis, Élet és irodalom, 1996. 22. (május 11.) 16.

[17] Böhm Gábor: Kis magyar apokalipszis, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Árkádia, 2012, nyár, http://arkadia.pte.hu/magyar/cikkek/bohm_szurke_galamb, (utolsó letöltés: 2021. január 17.), Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrofOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[18] A „galambos ember” esetében következetesen ragaszkodom az idézőjeles írásmódhoz. A nevek – mint majd rátérünk – nagyon furcsák a Szürke galambban. De a „galambos ember” esetében végképp nem tudjuk eldönteni, hogy létezik-e a jelölő mögött valóságos személy. A házmester egyszer sem nevezi meg magát „galambos embernek”, és őt sem szólítja meg így szemtől szemben senki.

[19] Petri György: A kukkoló éji dala, in Petri György: Örökhétfő, Chicago, Samizdat, 1984, 34.

[20] A szárazság, sterilitás, terméketlenség Petri más verseiben is „osztályfüggő”, gondoljunk csak a nevezetes margarinra. (Hogy elérjek a napsütötte sávig)

[21] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 118.

[22] Thomka Beáta: A történelem mint tapasztalat, regény és retorika, in: Jelenkor, 44. évf., 2001/október, 1064–1071. .

[23] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 37.

[24] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 169.

[25] Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrifOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[26] Detektívekről és áldozatokról ld. Bánki Éva: Test és identitás, in Bánki Éva: A meghalni nem tudó bűn, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 59-66.

[27] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 225.

[28] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 229.

[29] Deczki Sarolta: A robogó csontváz, vízipók, Nándi néni és a többiek: a nevek poétikája Tar Sándor prózájában, Literatura, 44. évf. 1. sz. (2018.), 66-76., A nevek konfúzójáról Horváth Csaba és Szilágyi Zsófia nyilvános beszélgetésén is sok szó esik. /Gonosz történetek, Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán (moderátor: Simon Ádám), in Újnautilus, 2011 tél, http://ujnautilus.info/gonosz-tortenetek (Letöltés ideje: 2020. január 14.)/

[30] Ezt a jelenetet Benyovszky Krisztián elemzi fenomenálisan. (Benyovszky Krisztián: Egyenruhás madárjósok, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2003. 258-272.)

[31] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 156.

[32] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[33] Bánki Éva: A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben, in Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 49-58.

[34] Szilágyi Márton: A Sátán fogságában, Tar Sándor novelláinak biblikus közege, Eső, 7. évf. 2005, tél, 73-78.

[35] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 283.

[36] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 236-237.

[37] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta: A kizökkent utca, Tar Sándor: A mi utcánk – In: Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 279-285.)

[38] A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból 1. rész, in A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/ (Letöltés: 2021. jan.11.).

[39] Szilágyi Márton: Túl a reményen, in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357 (Letöltés: 2021. jan.11.)

[40] Lengyel Imre Zsolt szavai megvilágítják azt az értelmezői csapdát, melybe óhatatlanul belekerülnek az Esterházy Tarról írt kritikáját idézők: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”A mód, ahogyan e mondatot használni szokták, jól összefoglalja ezen értelmezési irány alapvető jellemzőit: az írások tárgya nem mi vagyunk, hanem ők, miközben mi fenntartjuk a jogot annak megítéléséhez, mi számít beszédnek, s mi nem, hiányát az ő közös tulajdonságuknak tekintjük, a szövegek olvasása során pedig mindenekelőt a helyettük beszélés és a tőlük hozzánk való közvetítés gesztusát kell értékelnünk. (Lengyel Imre Zsolt: “Nincs vége”, Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor, 57. évf, 2014/7-8. 877-887, 878.)

[41] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 187.

[42] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 191.

[43] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 224-225.

[44] Jacques Derrida: Marx kísérteiéi, ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995.

[45] Edward P. Thompson: Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus, fordította Andor Mihály, in Gellériné Lázár Márta (szerk.): Időben élni. Történetiszociológiai tanulmányok.Budapest, Akadémiai, 1990, 60–116.

[46] A regény feminista szempontú elemzéséhez ld. Sebesi Viktória kitűnő tanulmányát. Ld. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”, Újnautilus, 2014, tél http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol (Letöltés: 2021. jan.11.)

[47]Molnár “valami üzenetfélére várt, egy jelre, gesztusra, ami lezárja benne ezt az egészet. Vagy mégsem. E. M. F., mondta ki hangosan, egye meg a fene, és elszántan taposta tovább a havat, amelyen különös módon sehol nem találta az őrnagy nyomait. Ő repülne ott fent? Jó lett volna egy sört meginni, gondolta…” (Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 284.)

[48] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 247.

[49] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 494.

[50] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 497.

[51] A Szürke galamb kispolgári világában a verbális fenyegetés helyettesíti a Ház a térkép szélénben vagy akár a Mért jó a póknak? kötetben oly magától értetődőnek tekintett nemi erőszakot. Itt a vérzéses fertőzésekkel egy időben rejtélyes telefonhívások kezdődnek. A Szürke galambban sok erőszak megmarad a verbális fenyegetés szintjén, de ettől ez még nem kevésbé rettenetes.Ezek a névtelen telefonhívások is a nemi erőszak témáját variálják. Egy tiszta férfihang mondott valamit, amit a kezelő először nem értett, aztán fokozatosan úrrá lett rajta a megdöbbenés, ijedtség, iszonyat. A hang ridegen közölte vele, hogy ő, Kovács egy koprofág hüllő, és hogy tudja, hogy ők tették. Kovács majdnem megkérdezte, hogy micsodát, de nem kellett, az illető mondta is, hogy mi történt a Rudas Panzióban egy baráttal – így mondta –, akiből hóhér módon Ciba ragasztóval szorították ki az életet, és mikor azt a rongyot letépték róla, arca sem maradt. Lassan döglesz meg, folytatta az illető, majd részletesen, szinte élvezettel sorolta, miként fogják a szemét kiégetni, csontjait lehámozni, és mi minden fog történni órákon belül a családjával, a feleséged már ki van tömve, magyarázta zavartalanul, a fiadat még csak kóstolgatjuk, mert útban voltak a heréi, nincs is fiam, üvöltötte Kovács, halló! Egy pillanatig csend lett, majd letették a telefont. A benzinkutas sokáig némán meredt maga elé, kezében a kagylóval, aztán eszébe jutott az a rendőr, aki az előbb valami meggyilkolt benzinkutasról beszélt, akit kiheréltek, és a szájába rakták, ő pedig nem hitte el. Most a csontja is kihűlt ennyi gonoszság hallatára. (…) Mi lehet az a koprofág, tűnődött közben…” (Tar Sándor: Szürke galamb, 2. kiad., Budapest, Magvető, 1996, 87-88.)

[52] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[53] Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dícsérete, Pozsony, Kalligram, 2013. 20-29., Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről, a szem, 2016. tavasz, http://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/ (Letöltés: 2021. jan.11.)

[54] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[55] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 503.

[56] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[57] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha mégis elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalását ld. itt: Herczeg Sándor: Aki talán a rendszerváltásnak köszönheti az életét, in Polipraktika, 2017 nyár, https://polipraktika.blog.hu/2017/07/21/aki_talan_a_rendszervaltasnak_koszonheti_az_eletet (Letöltés: 2021. jan.11.)

 

 


Tanulj inkább!

2019. május 17-én megtanultam röpülni. Könnyebben ment, mint az úszás. Az legalább két hónapig tartott.
A strand nagymedencéjében ellestem a tempózást a felnőttektől, de mire gondolkodás nélkül mozgattam a lábamat és a karomat, mire belejöttem és elmerészkedtem a mély vízbe, eltelt pár hét. A repülés könnyebb volt: hagyod, hogy egy domb tetején a szél megemeljen, aztán addig kapálózol, míg szép lassan földet érsz. A levegő nem fojt meg, ellentétben a vízzel. Bízni kell , az apró légáramlatokat gondosan kitanulni. Nem mondom, hogy ügyesen repülök, hogy el tudnék jutni egyik városból a másikba, de lehet, hogy csak azért, mert még nem gyakoroltam eleget.
Mondom a testvéremnek, hogy mennyire jutottam a repüléssel. Ildi három főiskolát elkezdett, dolgozott már egy csomó helyen, még egy színházban és az Állatkertben is, gondoltam, ő már előbbre tart. Mondta, csináljak valami értelmeset, ahelyett, hogy buckákról buckákra ugrálok. Tanuljak inkább! Elmagyaráztam, hogy én nem ugrálok, ha jó a szél, megteszek húsz métert is szürkületben. Ildi kinevetett: szerint én azt sem tudom, mennyi érdekes dolog van a világon. Valaki belép egy liftbe, megnyom egy gombot, és huss, átkerül egy másik dimenzióba. Ez aztán már valami!
Valami, de mi…? Anyukámmal ezért már óvatosabb voltam. Próbáltam kipuhatolni, ő hány méterre tudott gyerekkorában felemelkedni, neki is szüksége volt-e szürkületre, vagy ő verőfényben is tudott  repülni. Nem jönne le megnézni? Anyukám rögtön ideges lett, azt mondta, elég nagy vagyok már, hogy egyedül mászkáljak a játszótéren. Bár a csavargás helyett tanulhatnék is. Ő ugyan nem jön le velem, neki is kell szórakozás, ne  nyaggassam. Tíz évesen őt felvették a Balettiskolába, és tessék, mi lett belőle. Senki és semmi! Ez ám a rejtély! De mostanában nem sokat ugrálhat, mert helyette senki nem fizeti ki a számlákat. Apád meg. Apád meg hogy…
Ezt nem akartam tovább hallgatni, inkább elmondtam, hogy május 17-én még csak nyolc métert tudtam megtenni, de most már sokkal ügyesebben lépkedek a levegőben, csak nem tudom a földre érést irányítani. Anyukám nevetett, és azt mondta, ha nem tanulok, legalább egyek valamit. Van a konyhában zsemle, szalámi, konzervbab.
Az semmi, hogy én repülök! Hogy egyik buckáról a másikra. Apám kilenc éve eltűnt, a nagymama szerint lelőtték szegényt Kaliforniába, és most tessék, valaki látta őt a Nyugati aluljáróban hajléktalanként. Őrület, nem? Ha ez nem csoda, akkor micsoda?
Elmeséltem, hogy Ildi szerint egyesek megnyomnak egy gombot a liftben, és rögtön átrepülnek egy másik dimenzióba. Hogy ez tuti. Mutatott is egy videót. Beszáll a lány a liftbe, utána nem látja senki. Ám anyát a lift sem érdekelte. Ő felháborítónak tartja, hogy egyesek  elrohadtnak valahol, a nagy semmibe.
De hol van az a valahol? Ahol szép csendben elrohadnak az apák, és ahol a liftgombot megnyomva, kilépsz a semmiben?
Én mindig pontosan dokumentáltam, hány métert tudok megtenni a levegőben, egy-egy felszállás után hova jutok el. 2020. nyarán enyhe szélben, szürkületkor át tudtam repülni a játszóteret. Ugyanezzel megpróbálkoztam máshol is. A SPAR mögötti parkolóban, a lakótelep kosárpályáján. Buggyant vagy, mondta a nővérem. Totál buggyant. Mi lesz, ha ugrabugrálás közben összetöröd mögött? Várhatod csak a mentőket, mert én nem leszek olyan hülye, hogy valahol összeszedjelek. A végén mit mondok az orvosoknak? Ez a gyengeelméjű  húgom a repülést gyakorolta? Meg akart halni?
Aztán ennél is szörnyűbb dolgokkal ijesztgetett. Lehet, hogy én tényleg tudok röpködni, hisz manapság minden lehetséges. Mi van, ha ebből a világból kiröppenek? Hisz vannak időutazók is. A végén felbukkanok a dinók közt vagy a piramisok idejében. Itt meg keresnek mindenhol, a tévében bemondják, hogy eltűnt egy tizenkét éves lány, piros dzseki, barna haj, tornacipő, mindent tűvé tesznek, de a végén úgyis elfelejtenek. Kell ez nekem?
Amilyen hülye vagy, még az is lehet.
Ezen elgondolkodtam: kell-e. Mi lenne, ha többé nem találnának meg?
Ildi is el szokott tűnni. De csak néhány napra a barátaival . Anya ilyenkor csapkod, kiabál, kijelenti, hogy lecseréli a zárat, nem eteti tovább. Nem és nem, elég volt! Én azt hiszem, nem is Ildi eltűnéseire haragszik, hanem megállás nélkül dühös a nővéremre, de csak akkor tudja a haragját kikiabálni, ha Ildi eltűnik.
Mindig azt szidja, aki nincs.
Mert Ildi nem figyel rá. Ildi egy rohadék, vele semmit sem törődik. Nem segít. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy kicsit besegítsen. Hogy meghallgassa. Hogy leüljön vele tévézni. Milyen élet ez, a fenébe? Jobb lenne, mindenkinek jobb lenne.
Anya sokszor nem szokta a mondatait befejezni. És sziszegve Ilyeneket mond: majd meglátod mi lesz. Kapsz, ha. Megnézheted magad, hogy. Az lenne mindenkinek a legjobb, de. Oda se figyelsz, pedig. Rájössz a végén, hogy. Én félek ezektől az ide-oda tekergőző, befejezetlen mondatoktól. Félek attól, ami a hogy után következne.

Olimpiára lehet menni a repüléssel?, kérdeztem anyát.
Azt is meg akartam tudni, kipróbálhatnám-e a repülést az erkélyről? Mert mi lesz, ha? Ha ennek jó lesz a vége… Ha  kijön a tévé, és mindenki tapsol és nevet. Ildi is, apa is, anya is. És kapok egy nagy érmet.
De hát nem tudtam végigmondani. Anya rábökött a konyhaasztalra, és megkérdezte, mért kínzom én ezzel a sok hülyeséggel? Inkább tanuljak. Vagy egyek valamit. Még a végén. Elharapta a mondatot, talán ő sem tudta befejezni.

Légzőgyakorlatok (Halász Rita regényéről)

Bántalmazás tulajdonképp nincs is. Van viszont hierarchia: a tanárok okosabbak, a szülők jobbak, a férfiak erősebbek, a politikusok bölcsebbek nálad.
Persze hamar rájössz, a tanárok nem tudnak mindent jobban, nem is gondolkodnak gyorsabban. A szülők gyakran felelőtlenek és önzőek, a férfiak védelemre és örökös pátyolgatásra szorulnak, a politikusoknak pedig fogalmuk sincs a holnapról. De mielőtt levonhatnád a megfelelő következtetéseket, a félig-meddig bevallott, egyelőre még a tudatod mélyére száműzni próbált fenntartásaidat megérzik a tekintélyszemélyek. Te csak ne ugrálj! Neveletlen mitugrász/ Hülye kurva, hálátlan csőcselék!
A bántalmazás egyfajta önvédelem – hiszen mi lenne szegény Gézából vagy Sanyiból, ha nem mutathatná ki nyilvánosan, hogy ő micsoda férfi (apa, igazgató)….? A gyerekek sokszor szánalomból ragaszkodnak bántalmazó szüleikhez, és sok nő valamiféle együttérzésből tart ki a férje mellett.
Hiszen a másik összeomlana, ha nem játszhatná meg magát előtted…
Rettentő nehéz egy effajta kapcsolatból kitörni. Hiszen ha szakítasz a bántalmazóddal, akkor a „renddel” is szakítasz, és hirtelen nem találod a saját helyedet. Ki fog téged immár tisztelni, ha immár nem vagy tanítványa, felesége, híve, gyermeke senkinek?
Nemcsak a rabság, hanem a teljes kötetlenség is elsüllyedéssel fenyeget.

Halász Rita regénye a szabadulással kezdődik. A hősnő a rossz házasságából, a bántalmazó férjjel való kapcsolatból az édesapja kocsiján menekül. De ez a szabadulás még nem igazi szabadság: a gyerekkori szobájába visszaköltözve még össze kell raknia, fel kell nevelnie önmagát. Képessé kell válnia rá, hogy önállóan megtalálja a helyét, ellássa a gyerekeit, hogy megtalálja a saját ritmusát – az úszás (a fuldoklás és a lélegzés ritmusa) végig meghatározó metaforája a szövegnek. Nemcsak képi szinten, a „hullámzás” mintha a mondatok ritmusát is meghatározná.  Vera egy fordított kis hableány: a házassága után visszatér a vízbe, a saját közegébe.
Egy szörnyűséges kapcsolatból kilépni akkor lehet, ha megérted, hogy jutottál oda. Hogy miért pont te kerültél ebbe a helyzetbe, hogy kik és hogyan tanítottak meg téged kislányként fuldokolni – alárendelődni, elhallgatni, alkalmazkodni… Nagyon tanulságos, hogy egy családi születésnapon hogyan buggyannak elő Vera, a hősnő szüleiből a saját válásukhoz vezető sérelmek, egy másik elrontott párkapcsolat forgatókönyve.

Halász Rita regényének kritikusai kiemelik, hogy a cselekmény mennyire „átlagos” világban bonyolódik, és megjegyzik, hogy „bármelyikünkkel” megtörténhetne. Bármelyikünkkel? Én másféle borzalmak vagy rossz szokások közt nevelkedtem, számomra ez a pesti, értelmiségi színtér nem mindennapias vagy otthonos, úgyhogy én ezt a művet nemcsak lélektani, hanem társadalmi regényként is olvasom.
Hiszen az elnyomás, az örökös fölényeskedés – legyen szó szülő-gyerek vagy akár férj-feleség–kapcsolatról vagy akár kis kistestvér beszélgetéséről – legtöbbször társadalmi szerepzavarról is árulkodik. Hogy feszengünk, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Miért is olyan sebezhetők Vera hozzátartozói, a regény hősei? Mi mindenre van Vera világában „ideje” a szereplőknek? Ha tényleg értelmiségiek, akkor mért nincs több, erőt és tartást adó intellektuális szenvedélyük? Miért nem mindegy nekik, hogy a hó esik vagy hullik?
Miért akarjuk görcsösen kijavítani egymást és ezáltal fölénybe kerülni?
És miért nem tudta Péter és Vera, ez a tipikus értelmiségi „álompár” boldoggá tenni egymást? Miért nem voltak képesek együtt kiteljesíteni a művészi és intellektuális ambícióikat?
Miért gondolja azt Vera édesapja, hogy ami még működik, azt meg kell őrizni? Nem is tagadom, számomra ő a regény sok mindent megvilágító egyik főszereplője. Ez a nagyon plasztikusan megrajzolt, a halott tárgyai, a kisszobában őrizgetett vacakjai és a zátonyra futott házassága romjai között éldegélő férfi mintha kulcs lenne a többi szereplőhöz is.
Kettőn áll a vásár, hangzik el a regényben. De a regényből kiderül, nem is kettőn áll… Hanem egész generációkon, családi hálózatokon, a szűkebb és tágabb társadalmi környezeten. Halász Rita szabadulástörténetében egymás után tárulnak fel a bántalmazó kapcsolathoz elvezető, fojtogató élethelyzetek.

De a regény mégsem olvasható a bántalmazás általános forgatókönyveként vagy általános esetleírásaként. Halász Rita nem analizál, nem magyaráz, nem vádaskodik, hanem láttat, kiváló arányérzékkel mutatva be azt a hosszú, lelki folyamatot, ahogy Vera visszaszerzi a saját sorsa fölötti irányítást. Ahogy megtanul önállóan lélegezni.

Halász Rita: Mély levegő
Budapest, Jelenkor, 2020.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

 

A körben forgó idő (Péntek Orsolya regénytrilógiájáról)

 Az Andalúz lányaival kezdődő és a Dorka könyvével folytatódó családregény-sorozatot a szerző, Péntek Orsolya mintha lezárná vagy lezárni akarná a 2020-ban megjelent Hóesés Rómában című kötettel. Az ily módon lekerekített trilógia pedig alkalmat adhat  egy alaposabb számvetésre.
Mi is a jelentősége ennek a regénysorozatnak? Az immáron sokadik magyar családregénynek? Hiszen egy irodalmi elbeszélésnek nem szükségképpen kell újra- és újraírnia a történelmet. Ám itt, Kelet-Közép-Európában még mindig a regény tekinthető az egyik leghitelesebb történelmi emlékezetnek, hiszen a történettudomány sem tudja összefogni a sok-sok, korábban felejtésre ítélt nézőpontot.

A kiegyezés utáni Monarchia indította el a legmélyebb és legtartósabb társadalmi változásokat, és ez alakította ki – úgy vélem, máig ható érvénnyel – a magyar társadalom osztályviszonyait. Hogy kik voltak az őseid 1900-ban, az nemcsak azt befolyásolja, „hol állsz most”, hanem azt is, hogy melyik pártra szavazol, kikkel szimpatizálsz, „hova tartozol”. A bennünk élő Monarchia képét Péntek Orsolya trilógiája egész különös fényben láttatja.
A kiegyezés  amúgy két tömbszerűen zárt, saját hagyományokkal bíró osztályt indított el a középosztályosodás útján: a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot. Ők lettek a dualista berendezkedés legnagyobb haszonélvezői. Erejüket mutatja, hogy a XX. század – össze nem hasonlítható – traumái ellenére 1950 után is megőrizték a befolyásukat. Ami persze nem jelenti, hogy ma is komoly gazdasági vagy kulturális teljesítmény állna mögöttük.
A szocializmus persze próbálkozott „saját” középosztály kinevelésével. És nem is értjük világosan, hogy miért bizonyult ehhez az idő kevésnek, hiszen a kiegyezés és az I. világháború között sem telt el ennél sokkal több idő. De egyes „káderek” még átélhették, hogy az ötvenes években a haladás letétményeseinek, a kilencvenes években pedig panelproliknak, a haladás kerékkötőinek titulálják őket. Ez az osztály – milliós tömegről beszélünk – a magyar társadalom legteljesebb közönye mellett csúszott le. Tudni is csak azért tudunk a szenvedéseikről, mert egyetlen krónikásuk, Tar Sándor megírta ezeket. Tar életműve a példa arra, hogyan lehet az irodalom Kelet-Közép-Európában nemcsak irodalom, hanem emlékezetpolitikai tett.
A Habsburg Monarchia természetesen nemcsak a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot tekintette „új középosztálynak”, hanem azt a sok vállalkozó kedvű osztrák, olasz, horvát, örmény, török, görög fiatalt, aki a kiegyezés idején érkezett az Ígéret földjére.  Voltak nekik is tradicionális foglalkozásaik, de nem voltak annyira népesek és  összetartók, mint az igazi rokonok… a vidéki Magyarországot néhol ma is uraló nagygazda-leszármazottak. A Péntek Orsolya trilógiájában feltárt olasz, német, horvát gyökerű világ ennél a társadalomnál sokkal nyitottabb és valahogy „regényesebb”… itt az emberek jönnek-mennek, ide-oda költöznek, igen gyakran „kifelé” házasodnak, néha pedig egyszerűen nyomuk vész, mint egy Nápolyba szökött apukának vagy egy Indiába szakadt nagy-nagybácsinak…  A nyelvi sokféleség és a nagyobb személyes szabadság miatt nincsenek is összefüggő történeteik – noha nem is kérdés, hogy a Monarchia összeomlásának következményei az ő nézőpontjukból  láttathatók a leghitelesebben.
Péntek Orsolya trilógiája kötelező olvasmány a korszak kutatóinak.

Ezen a többnemzetiségű kapcsolathálón belül az ősök múltja nem elsősorban elbeszélések révén válik átélhetővé. Ízek, illatok, tájélmények, képek, tárgyak segítségével rendezhető össze a nagy kirakós: a horvát, olasz, német gyökerű család története. Az elbeszélők egyike megfog egy kilincset, és „ráismer” a fém fogására. Megérkezik Abbáziába, megpillantja a tengert, és úgy érzi, itt örök időktől fogva otthon van. Vannak városok, melyek reménytelenül elnyelik a szereplőket, máshol ugyanők azt érzik, hogy  „képtelenek” lennének eltévedni. A konyhaszekrényekben, leveles ládákban egyre-másra felbukkannak fotók, receptek, fényképek, melyeket sokáig senki nem tud „hova tenni”. Ez a rengeteg taktikus, vizuális inger, dallam, íz, térélmény egészen rendkívüli egy egyenes vonalú elbeszélést (is) tartalmazó regényben. Péntek Orsolya több szereplője is csak ízek, hangok, képek, illatok segítségével tudja megragadni érzéseit. A többnyelvűség ki is tágítja, de egyben le is szűkíti az érzékelhető világ határait. És talán az emlékezés különössége, non-verb természete is teszi, hogy a tudásunk mindvégig töredékes marad, hisz nincs olyan nézőpont, ahonnan rápillanthatnánk az egész famíliára, a Monarchia egyik soknemzetiségű családjára.
Ebben a montázstechnikával íródott regényfolyamban (melyet én inkább társadalmi regénynek tartok, nem családregénynek) nem kapunk panorámaképet a magyar társadalom összes osztályáról. A múlt – a sajátos visszaemlékezés-technika miatt – üt, de nem sebez. Nincsenek nagy csaták, tévéhíradókból ismert összeomlások, békekötések. Nem látjuk az I. világháborús lövészárkokat sem, csak az egyik ükapát, aki tetvesen, éhesen hazatántorog a frontról. Nem szembesülünk a holokauszt részleteivel, csak egy szekrénybe zárt fiatal lányt látunk, aki levegőért kapkod – nemcsak 1944-45-ben, hanem egész hátralévő életében. De ez a szilánkokra hasadt emlékezet sem feledteti el a regény történelemszemléletének radikalizmusát: Magyarország véget ért 1919-ben.
Az ország „bukásával”, Magyarország halálával sok fiatal, magyar értelmiségi szembesült a félresikerült rendszerváltás idején, a nagy leszámolások, gyűlöletrohamok, a munkásoktól (munkanélküliektől) megtagadott szolidaritás korszakában. A  rendszerváltás  Péntek Orsolya harmadik regényében is fontos fordulópont: az ikrek szülei elvesztik a munkájukat, a Margit körúti antikváriumot felszámolják Eszter betér az üres boltra, hogy “emlékezzen 1990-re.” , Az egyik központi könyvraktárat elönti a víz,  a klasszikusok olvashatatlanná válnak.
De a trilógia szereplői számára nem itt, nem 1990-ben ért véget a világ, hanem hetven évvel korábban: mikor is nyilvánvaló lett,  a történelmi Magyarország romjain létrejövő új Magyarországnak nincs szüksége a Monarchia hajótöröttjeire. A magyarsághoz tartozást ezentúl már nem lehet tettekkel, lelkesedéssel, gyárakkal, szorgalommal, szépséggel megváltani. Ők mindannyian egy hajdanvolt Birodalom, egy nagylelkűbb és tágasabb Magyarország túlélői. Van tehát egy eleve adott metanarratívája Péntek Orsolya regénysorozatának, a hazátlanság-apátlanság regényfolyamának: a múltba nem lehet végleg beköltözni. De más meg nincs.
Tehát nem marad más, mint a történteket újra és újra elmesélni.
Hiszen innen egyetlen út vezet „kifelé”. Vissza, Olaszországba.
A múlt időbe.
Az idő folytatását annyi minden lehetetlenné teszi! A Monarchia itt rekedt túlélői alig szülnek gyerekeket. Az apák vagy megbolondulnak vagy eltűnnek. Nem bírják a „betont” (a panelszocializmust), ahogy nem viselik el, ha a lányaik megérintik őket. És a hazátlanság (mint az apátlan lányok kötődni nem tudása) egészen különös módon öröklődik. Júlia is, Eszter is megérkezik Itáliába, „hazatér” tehát, ám ebben a megérkezésben ott a folytathatatlanság is: a regényfolyam a hóesés kegyelemszerű, de mégiscsak „éteri” látomásával zárul. A havazás meghittséget is sugall, de sterilitást is.

A trilógiában többször is központi szerepet kapó hóesés már egy másik nagy monarchia-regényre, a Péntek-regényfolyam szerintem legfontosabb előképére, az Iskola a határonra ural. A Monarchia „árvái”, a kőszegi katonaiskola növendékei egy elnyomó intézmény falai között szembesülnek egy hajdanvolt birodalom emlékezetével. Az előtérben az aprólékos gondossággal bemutatott katonanövendékek. A háttérben pedig a katonaiskola falai, néhány „érthetetlen” bejegyzés a tankönyvekben, a Monarchia idejéből ittmaradt vezényszavak… és természetesen Medve visszatérő látomása: a Monarchia szépségét jelképező Trieszti-öböl.  A regény háttere itt is csak lazán, metaforikusan kapcsolódik az előtérhez: míg a katonanövendékek jövőjéről értesülünk, azt nem tudjuk meg, mi lesz például Schulze tiszthelyettes úrral vagy az alreáliskola tanáraival. Az ő idejük nem folytatódik. A háttér itt is mozdulatlan, sejtelmes marad.
Péntek Orsolya sem a múlthoz, az ük- és dédszülőkhöz való viszonyt, hanem egymással szoros rokoni kapcsolatban álló lányszereplők barátságát, eltávolodását vagy párhuzamos életsorsát állítja előtérbe. A legragyogóbban kidolgozott az ikrek, Dorka és Eszter viszonya. (Nekem legjobban épp ezért a Dorka könyve tetszett.) A férfiak – itt is – leginkább a hősnőkkel való relációikban érdekesek. A hátteret jelentik, vagy éppenséggel a háttér hiányát.  A Dorka könyvében legtöbbször a kaszásdűlői lakótelep díszletei között, az ikerlányok történetein keresztül, a hetvenes-nyolcvanas évek fénytörésein át pillantjuk meg a család életének korábbi vagy épp párhuzamos helyszíneit: Szegedet, Pécset, Toscanát, Ausztriát, Rómát. A háttér itt is gyakran elmosódó vagy sejtelmes, miközben kínos, szinte elviselhetetlen részletességgel láthatjuk a „betont”, a lakótelepet és egy diszfunkcionális, Kádár-kori család szörnyű hétköznapjait.

Az első bekezdésben azt írtuk, hogy „mintha lezárni akarná” a szerző a regénytrilógiáját. De tulajdonképpen nem lehetünk ebben a lezárásban sem egészen biztosak. Hiszen mindegyik kötet egy időcsapda, a fejezetek száma pedig  – a körben forgó idő képzetét sugallva – pontosan  ötvenkettő.  És mivel a történelmi időnek ebben a műben nincs semmiféle iránya, ezért a történelem akárhány vagy akármelyik szereplő nézőpontjából elmesélhető lenne. Mert ez a vissza-visszatérő múlt, örökösen körbe-körbe járó idő maga a jelen. Végül oda érkezünk, ahonnan indultunk (Olaszországba).
Az örökös körben járáson kívül másféle kibontakozás ebben a regényuniverzumban nem nagyon lehetséges. A negyedik, ötödik, hatodik kötet pont olyan letehetetlen és izgalmas lenne, mint az első, a második, a harmadik kötet… Péntek Orsolyát olvasva egy kicsit megértjük, miért írta halála pillanatáig Proust Az eltűnt idő-regényfolyamát.

Az a Zsófi

Már nem emlékszem a nevekre, az összesre. Járt abba az osztályban egy Oláh nevű kisfiú (ő vízilabdázott), egy Szamóca nevű kislány ( ő volt a legjobb tanuló) és egy Ping nevű fiú (egy kínai, hát nem különös!). És járt két Zsófi: egy Tóth és egy Czibula. Azt mondanám rettenetesen hasonlítottak, de ez nem igaz. Igazából nem is hasonlítottak, teljesen egyformák voltak. Az arcuk, a szemük, a testalkatuk, a magasságuk, még a dolgozataik is. Egyikük április 17-én született, a másikuk május 17-én. Egyformán visszahúzódó, csendes gyerekek.
A hasonlóság nem volt azonnal szembetűnő. Czibula Zsófi megnövesztve hordta a haját, az anyukája gyöngyöket, tollakat font bele, teljesen felesleges szivecskés-pónis-manócskás csatokat tűzött bele, Tóth Zsófinak minden hónapban rövidre nyírta a nagymamája a fürtjeit… nyissz, kislányom, megvan, kész, mehetsz. A Czibula-papa bankban dolgozott, a kislányát hercegnőnek hívta, Tóth Zsófi apját nem ismerte senki, az anyja néha-néha feltűnt, minden nap a nagymama hozta-vitte a kislányt az iskolába.
A két Zsófi, a Hercegnő és a Másik az osztály egészen más köreiben hallgatott. Bár egymás mellett álltak a tornasorban, nem emlékszem, hogy valamikor játszottak vagy beszélgettek volna. Egyébként nem is könnyű egymástól megkülönböztetni ezeket a nyolc-kilenc éves lányokat. A vonásaik kialakulatlanok, szökdécselve mennek mindenhova, a kézírásuk görcsös. Talán az ujjlenyomatuk sem különbözik. Vagy mégis? A kötelező fogorvosi vizsgálaton a doktornő belenézett Czibula Zsófi szájába, és elmondta, mikor, miért lesz szüksége fogszabályozóra. Mikor az utolsók között Tóth Zsófi is odaszerénykedett elé, felkiáltott: – Téged már láttalak, kislányom! Mért jössz újra?
Másik Zsófinak ugyanúgy, ugyanott voltak hibásak a fogai, miképp Hercegnő Zsófinak.
Egypetéjú ikrek? Klónok? Valamelyik Zsófit örökbe fogadták?
Az igazgatóm szerint Béres-cseppet kéne szednem, az adminisztrációra kéne ügyelnem, nem ilyen hülyeségeken törni a fejem. Végülis a szomorú gyerekek eléggé egyformák. A napközis tanítónő pedig csak sóhajtozott. Milyen szép is lenne, ha minden osztályba huszonöt Zsófi járna! Huszonöt aranyos, szófogadó gyerek! Ha mind ugyanazokat a dolgozatokat adnák be! Ha mindig ugyanúgy felelnének. Ha egyszerre járnának  vécére.
Én ezt nem szerettem volna. Ha a két Zsófit kérdeztem, ugyanazt a rémületet láttam megvillanni a szemükben. Miért olyan zárkózottak, miért olyan gyanakvóak… talán valamit rosszul csinálok? Aranypettyes barna szemük volt, és ha megszámoltam volna egyikük szemében a pettyeket, a másikuk szemében is ugyanennyit találtam volna. És mintha ugyanaz a kéz, ugyanaz az akarat félemlítette volna meg őket.
Legalább nincs bennük semmi különös, mondta a kolléganőm.
Nem, soha nem derült ki, mi is volt a hasonlóság oka. Hogy a genetika, a véletlen, a szomorúság vagy a bántalmazás milyen kacskaringói formálták ilyen egyformává a két gyereket. Hercegnő Zsófit negyedik oszályban kivették az iskolából, mert az édesapja munkát kapott Frankfurtban. Czibula Zsófit tehát  nem láttam többet. Tóth Zsófiról egy kis jellemzést kellett írnom az alsótagozat végén. No de mit írhattam volna? Alapos, csendes, jó tanuló. Csak.
Ugyanannyi aranypetty van a szemében, mint annak a másik lánynak.
Egészen furcsa lány. Mintha nem lenne ereje különbözni.
Az új osztályomba aztán egészen másféle gyerekek érkeztek. Törtek-zúztak. Pillanatragasztót kentek a tanári asztalra. Felordítottak ének órán: nem akarok meghalni. Utolsó, büdös kurvának neveztek az ebédlőben. Egy skizofrén apuka üldözött a szerelmével. Persze, hogy nem is emlékeztem már a két Zsófira.

Aztán a tizenhat éves Zsófia beköltözött az édesanyjával a lépcsőházunkba. Hány év is telt el? Én azonnal ráismertem a tanítványom félve összehúzott szemére. Ugyanaz az áll, ugyanaz a száj, és igen, az az ismerős, félénk, csoszogó járás. Ne mondjátok el senkinek, hogy láttatok! Talán még az aranypettyek is ugyanazok. De Zsófi és az anyja nem ismert fel… jó napot kívánok-kal köszöntek, és ha rájuk mosolyogtam, elkapták a tekintetüket. Ezek tényleg ugyanazok az emberek? Vagy csak engem nem ismernek meg? Vizsgálgattam az arcomat a tükörben. De mit értem el?
Mintha csak egy rossz hasonmása lennék valakinek.
– Hát nem emlékszel? – kérdeztem egyszer Zsófit a lépcsőházban. De a lány elfintorította az arcát.
Talán szégyellték magukat. A nagymama már nem élt, Zsófi anyjának hol volt munkája, hol nem. Éjjel ment, hajnalban érkezett, nappal veszekedett Ebéd után rituálisan kiabált a lányával: mért nem tanulsz, mért nem mész iskolába, mért nem mész dolgozni, mért nem hagysz engem élni, mért nem mész nem mész a francba.
Miért nem csinálsz magaddal valamit?
Miért nem? Miért nem?
Ez már a vég, ez a ház is lezüllik, sóhajtozott a fölöttem lakó nő.  Egy borzasztó anya és a borzasztó lánya. Igazi lumpenprolik. Az a lány nem jár sehova, nem tanul, nem dolgozik, csak az izéjét vakarva fetreng az anyja kanapéján. Eszem a szívét! Úgy odavan… De hova van?, mondogatta a fejét csóválva.
Zsófi sírása délutánonként kihallatszott a lépcsőházba.
Megfordult a fejembe, hogy becsöngetek hozzájuk, és megvigasztalom… egy lányt, akinek már kiskorában az volt a legnevezetesebb tulajdonsága, hogy feltűnően hasonlított egy másikra.
Mért nem csinálsz magaddal valamit, Zsófi?
Miért nem szeded össze magad? Úgy odavagy…
De hova?

De mit mondhatnék Zsófinak az ajtóban?
Én vagyok a…?

Telihold Velencében (részlet)

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

 

 

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében