Bánki Éva összes bejegyzése

Aranyhímzés (részlet)

A valóság és az eredeti

De a szavaink mélyén mit akarunk meglátni? Sebe tudta, hogy a fény, ami a tükrökből, a víz színéről visszaverődik, a Napból jön, és a nap nem más, mint Jel, amit az örökös Távollevő itthagyott nekünk. A nyelvtanulás, ez a kitartó szorgalmat igénylő elfoglaltság nem más, mint az eredeti, a latin szavak kutatása, a Jelek kezdetének rekonstruálása. E nélkül hogyan ismernénk föl, hogy a ló, a cheval, caballo, a caval a régi, türelmes latin igáslóra, a caballusra megy vissza. De a gebe jobban hangzik, mint a caballus, gondolta, kár, hogy a legjobb magyar szavaknak nincs eredetük, nincs a többi nyelvben folytatásuk. Félálomban végiggondolta a nap közben tanult dalmát, dél-olasz, venetói és provanszál szavakat, egymással összehasonlítgatva őket eljutott a látható világ legszéléig, a latin gyökerekig. Az ébrenlét peremén is tudta, hogy gondolkodik, az agya egy titkos, önműködő szótárt ír, ahol az emlékezés és az idő viszontagságai módosítják-torzítják az ideált, a csanádi iskolában megtanult szépséges és eredeti latint.

Gellért püspök nagypapájának, nagymamájának, unokaöccseinek, unokahúgainak, távoli és közeli leszármazottainak felkutatása is beleillett a szótárkészítő munkába. Hiszen jeleket kell találni a múltban, nyomokat, igazi, tiszta, hamisítatlan nyomokat, gondolta Sebe álmában hánykolódva. Legalább egy unokatestvért, aki ugyan nem emlékezhet Gellértre, mert már meghalt, de elmondta fiának a Legfontosabbakat: Gellért háromévesen valami különöset álmodott, a papokat teológiai tudásával elkápráztatta a Templomban, megállította a szeleket Velencében, és egy különös, Tisza nevű folyóról, egy vad népről mesélt, amit a rokonok megrökönyödve hallgattak. A mai latin szavak mögött Sebe az eljövendő legenda morzsáit gyűjtötte egybe, igyekezett megtalálni az eredetit, a romolhatatlant, a hamisítatlant. De Sebébe még álmában is beleszúrt az aggodalom, hogy tanítójának, mesterének még az igazi nevét sem tudja. A Gellért név német vagy sem, kérdezték tőle Reichenauban a szerzetesek és a latin grammatikában is jártas Panasztikosz apát, a bizánci követ. Sebe, aki Gellértről beszélt nekik, elismerte, hogy a Gellért név olyan, mintha német lenne, talán nem is német, hanem gót, de nem tudhatunk mindent, mondta, a nyelvek, mint a mégoly tiszteletreméltó családok, néha csalafintán összekeverednek.

A látható jelek összegubancolják a mélyértelmű és igaz dolgokat. De ha a jelenségeknek nem is, az előképnek igaznak kell lennie. Még ha homályosan látunk is, gondolta, az igazi Gellértből, ahogy a kasztíliai, nápolyi, provanszál szavakból, fel kell ismerni az eredetit. Hisz a szentek egyetlen dolga – hasonlítani. Hasonlítani egymásra és mindenfajta szentség ősi, egyetlen, kimondhatatlan forrására, Krisztusra. A nyelvtanulás értelmét a hasonlóságok felidézése adja, gondolta álmatlanul forgolódva, a sok-sok különféle eltorzult és elhasonlott latin szó megerősíti a hitet a Tökéletes, Egyetlen és Igazi Latinban. Ilyen latint csak a beavatottak tanulnak az iskolákban és a legtökéletesebben a pogányoktól fenyegetett monostorok mélyén, a Magyar Alföldön, ahol az élő nyelv hangsúlyai nem szennyezik be a latin eredetit.

De mire hasonlítanak a magyar szavak? Sebe ezt nem tudta. Az utazgatás a nyelvek között fogékonnyá tette a képzelt összefüggések felidézésére is, de a magyar és a latin között nem voltak még képzelt összefüggések sem, noha Sebe, tanulásra biztatva az örökösen hadakozó királyok által, kezdetben igyekezett a latin és a magyar közt sok hasonlóságot találni. A béke a nyelvekben van, mondta a jóindulatú bölényhez hasonlatos Béla király, mért üldöznék a magyarok a papokat, ha képesek lesznek őket megérteni? Sebe bólintott, nem várta meg, hogy a hatalmas testű, de csecsemőszagú király hátba veregesse; Sebe rettegett Béla jóindulatú lapátkezétől, kissé előregörnyedt, hogy a barátságos ütlegelést elkerülje. Eltelt néhány hónap, és Sebe már látta is magát, ahogy a székesfehérvári udvarban aranyos trónuson, hófehér ornátusban a térítőket, a sok eljövendő boldog és boldogtalan vértanút magyarra tanítja. Megmutatja a gebe, az alma, a gyökér, a tündér, a fej, a láb, a kéz etimológiáját, miközben Béla vagy egy másik Legifjabb Árpád megérzésekbe burkolózva, álmosan bólogat, és felébred minden mélyértelmű eszmefuttatásnál. Csak a taps ébreszti fel az Ifjú Királyt, ábrándozott Sebe régen, a lelkes, ütemes hangzavar, mikor egy-egy szép levezetés után a jövendő vértanúk lelkesen tapsolnak, pedig a tapsolás végén nem lesz több vér és tanú, hiszen ezek az eljövendő mártírok gyorsan megtanulnak magyarul.

Sebe a legkedvesebb szavakkal, a széllel és a madarakkal kezdte, de akármilyen kedves és szép szavak voltak, ő még a csanádi monostor magányában sem találta az etimológiájukat. A szélben nem volt semmi, ami a latin ventusra hasonlított volna. Semmi, semmi, dünnyögte Sebe, és rögtön rátért a grammatikára. Az igék, gondolta, az igék nem csaphatnak be, de kezdetben még az alanyt és a tárgyat se találta a magyar mondatokban, a szavak, mint a játékos gyermekek vagy mint egy zűrzavaros ország földönfutóvá lett lakói, a mondaton belül is változtatták a helyüket. Hol itt bukkant fel a szubjektum, hol ott, de ez nem volt elég, a szavak változatos, csak egy idegen számára kötetlen előfordulása befolyásolta a mondatok jelentését, én élek vagy élek én, vagy én meghalok vagy csak meghalok, egyáltalán nem jelenti ugyanazt, töprengett Sebe. Csak a rövid életű, becsvágyóan optimista Béla király képzelte, hogy a térítő papok egy-egy pergamenlapot kapnak a határátkelőhelyen, amelyen egy ábra szemlélteti a magyar nyelv szabályait. A kiterített királyon, a Legjobbszívű Árpádfin, Bélán látta is a karjára tetovált, titokzatos betűk és számok szövevényéből felépített titkos, pogány varázsköröket.

De a magyar nyelv szabályait összefoglalni még a varázskörök sem segíthettek. Ahogy nem segített a latin, olasz, német vagy francia helyesírás sem a magyar hangok jelölésében. Mintha csak a madáréneket vagy a tavasz hangjait, a szelek fütyülését, a széltépte bokrok félelmét akarta volna Sebe lekottázni. Próbált magyar mondatokat latin vagy görög betűkkel leírni, de néhány hét múlva már maga sem tudta elolvasni, milyen magyar imádságot fordított le idegen betűkre. A latin már nem ideális eszmény volt a szemében, mint egy frankofón vagy velencei szerzetesnek, hanem nyűg, betegség, ami eltorzítja a magyar szavakat, és nem mutat meg bennük semmilyen eredetet, semmilyen igazabb vagy teljesebb értelmet. De nem szabad, hogy így történjen Gellért püspök életével, gondolta. A jeleket a majdani legendában úgy kell csoportosítani, hogy az Eszményképre, minden Történet forrására, Jézus Krisztusra utaljanak.

Sebe a tengerről beáramló szélben úgy mosolygott, mintha álmában ráébredt volna a megoldásra. Hisz én előbb láttam Gellértet, mint hogy Jézusról olvastam, gondolta félálomban. De épp az elfogultság segít majd az igazság feltárásában. Egy legendát, egy kanonizációs jegyzőkönyvet le lehet írni latin betűkkel és latin szavakkal, nem kell a szerzőnek megküzdeni a magyar hangokkal, az ide-oda vándorló szubjektummal, az ide-oda vándorló praedicatummal. A magyar helynevek, szúrt belé, a magyar neveket nem fordíthatom le latinra, minden magyar névnek különös, semmihez nem hasonlítható, az idők mélyéből felbukkanó varázsa van. Sebe büszkén gondolt a saját nevére, az övé úgy hangzott, mint egy olyan birtokviszony tagja, ahol a birtokos kimondhatatlan. Ilyesmit nem lehet idegen nyelven vagy fordításban kifejezni, gondolta. De ennyi hiba, ennyi veszteség kell is, hogy Isten az én munkámban felismerje a sajátját, gondolta Sebe a reggeli madárcsivitelést várva, miközben a jól megszokott, kedves, reménykedő hangok egyre csak késtek. Nem szabad elfelejtenem, gondolta, hogy egy tengerre épült városban vagyok, ahol se fecskék, se sólymok, se gólyák nem élnek. Talán minden hajnalnak nedves, születés előtti, női haj-illata van, gondolta, miközben szundikálva beleburkolózott ezekbe a különös illatokba. De nem szabad elfelejtenem, hogy az Atyával ellentétben Jézus a vizet szerette, talán ő volt az, aki jól érezte volna magát egy tengerre épült városban.

Hiszen Ő máshol is járhatott volna. A népet magához ölelhette volna a pusztaságban, beszélhetett volna a villámokból, a viharból, a Hóreb-hegy gyomrából, a lángoló csipkebokorból. De nem tette, a sivatagba is csak a Lélek hurcolta, pedig a Keleten járt zarándokok elmesélték, hogy a Messiás kereshetett volna magának a Szentföldön pusztaságokat, igazi homoktengert, ahol a szorongástól vagy szomjúságtól elfáradt utazó csak az Égi Jegyesben, az egyetlen Velük-utazóban reménykedhet. Milyen furcsa, gondolta a madárhangokra várakozó Sebe, Jézus egy süppedős ölű tavat választott az igehirdetésre, ahol a fürdés, a séták a parton, a hirtelen felbukkanó halrajok, a könnyelmű viharok és bárkák oly megbízhatatlanná teszik az embereket! Sebe, a bölcs és tiszteletreméltó püspök – alacsony, csenevész termettel – nem is igen bízott ilyen Partmenti Népekben, akik este halászgatni indulnak, akik a szelektől, madaraktól, a halrajok titkos, láthatatlan útjától függnek, néha betérnek egy-egy idegen kunyhóba, otthagynak néhány pontyot a konyhában, az asszonyok hasában pedig egy gyereket. Sebe még álmában is elkomorult, mert igazán nem szenvedhette az ilyen híveket. De Jézus szenvedte őket, és megszenvedett értük, amikor eljött az ideje. Elviselte a parti szél csalogatta asszonyokat, a könnyelműen éneklő halászokat, akiket se püspök, se intéző, se földesúr, se ispán nem ellenőrizhetett. Ez volt a Fiú társasága, gondolta beburkolózva a tengerről áradó szellőbe.

De mi lenne a világból, mi lenne az üdvösség munkájából, ha csak fetrengenénk egy folyóparton, az Írással mit sem törődve! Márpedig Jézus nemcsak a folyókat, tavakat, vizeket, hanem a gyümölcsöskerteket is nagyon szerette. Egy szigorú Atya boldogan és akárkivel lakomázó fia, aki a halála előtt egy gyümölcsöskertbe vonul vissza virrasztani. Nem kellett volna Gellértnek meghalni, szorongott Sebe, ha Nagy Beszéde után (hisz Gellért imádta a közönségét könnyekig megható Nagy Beszédeket) nem marad hátra, hogy nagy vidáman, kézjelekkel és mutogatásokkal társalogjon a besenyőkkel. Hiszen annyi nép élt a Magyarok Királyságában, hogy jártukban-keltükben az emberek egymást csak kézjelekkel értették meg. A besenyők, Gellért utolsó testőrei, maguk is kézjelekkel magyarázták, hány gyerekük is van a messzi Keleten, miközben a veszedelem szaga beborította a dunai hegyeket; ez már valami illetlen szeretet, mondta Sebe félve és idegesen a püspöknek, de Gellért csak legyintett, és mosolyogva, továbbra is kézjelekkel tudakolta, hogy a besenyőknek van-e unokájuk. És akkor én is otthagytam őt, ahogy a többiek, mondta ki Sebe azt a mondatot, amit a betegsége idején is penitenciaként ismételgetett. Gellértből halott lett, Sebéből diplomata, püspök és főember, királyoknak magyarázta, hogy a bizánci császár hite miben különbözik a rómaiakétól – jó érzés volt, hogy milyen szégyenlős értetlenséggel hallgatják végig, hiába; Sebe olyan ember lett, aki előtt a nagyuraknak is szégyellniük kell magukat.

Ő maga elmenekült, soha nem tudta meg, hogy a legidősebb, legtiszteletreméltóbb besenyőnek vannak-e unokái a messzi Keleten. Illetlen, rövidlátó szeretet, gondolta sokáig, míg maga az Evangélium meg nem szégyenítette az előítéleteit, de a varázsló énekesek fiának, a tiszai nádkunyhóban született Sebének, akit a térítő lovagok karja elől csak a Gondviselés mentett meg, sokáig kellett várnia, míg feltárulhatott előtte a szent történetek értelme. Ha egyáltalán valami feltárult, gondolta az őszöreg túlélő, a hetvenöt éven át a félelembe burkolózó Sebe, ha ez a legendaírás, ha ez az utazás nem valami penitencia, és ha a tópar-tokon lakomázó, mindenkivel barátkozó vidám Jézusban nem a testőrök unokái iránt érdeklődő Gellértet keresem. De hát még nem láthatunk színről színre, vigasztalta magát, mikor immár ráébredt, hogy hiába várakozik a Magyarországon megszokott reggeli madárfüttyre. Madarak itt csak a mozaikokon vannak, gondolta, és felült, hogy a hajnali napfényt ezzel is siettesse. Mindennek ideje van, gondolta.

Bármelyik patríciust állítja elém Morosini, bármilyen intrikák, tervezgetések előzték meg a magyarok jöttét a Velencei Tanácsban, a velenceiek akármilyen genealógiát is fabrikálnak, én vagyok, aki a tények, a minden bizonnyal hamis tények révén összerendezem a Történetet, megtalálom a Gellért-jelenség etimológiáját, olyan magabiztosan, olyan művészi tökéletességgel, ahogy a magyar szavaknál sohasem sikerülhetett. A napfényre várakozva elpirult, hisz újból eszébe jutott legnagyobb kudarca, a Magyar Donatus, ez a vereség, ez a kudarc jobban fájt Gellért halálánál is. Ez a sors jóvátétele, gondolta, a Gondviselés ajándéka, az Úristen egyetlen adománya – hisz Sebe magát kisemmizett, szerencsétlen, örökös kudarcra ítélt menekültnek látta, aki mint egy merev bot, az örökös alkalmazkodástól túl göcsörtös, túl szigorú lett. Egy földi történet, gondolta, amit én éltem át, ami velem történt, ez fog visszavezetni az égi valóságba.

Ég és víz között

A reggelt Velencében nem a madárfüttyök jelezték, hanem a napfény, amely a függöny résein át megvillant a mozaikmadarak kiterjesztett szárnyain. A fény hasonlatos volt minden Igazi Fényhez, úgyhogy a nyugtalanul hánykolódó Sebe elszenderedett, és csak a tükrös teremben kora reggel gyülekező hangok ébresztették fel. Mogorván feltápászkodott, de a szívét megvizsgálva döbbenten észlelte, valami kis sugár az emlékezetéből vagy a lelkéből ott maradt a szelek határolta Alföldön, a „régi világban”, Gellért testőrei között.

De mi is történt a besenyők unokáival a Messzi Keleten? Sebe ezen töprengett a nagyteremben, miközben a fel-alá járkáló Morosini és a hadonászó fiatal magyarok képmásai egymást keresztezték a tükrökben. A püspök a kialvatlanságtól rosszkedvűen, félig lehunyt szemmel hallgatta a Törekvő Fiatalembert, az ifjú most már nemcsak a velenceiek dicsőséges küldetéséről szavalt, hanem kíváncsi lett a horvátországi magyar előrenyomulás részleteire is. Ő, Andrea Morosini, hajtogatta a Fiatalember, igenis büszke, hogy velencei lehet, igenis örül, hogy példát mutathat a többi velenceivel, hiszen így más népeknek is jut a Fényből, a kultúrából, melyet a velenceiek a dalmát partvidéken terjesztenek el.

Ujjai között morzsolgatva egy kenyérdarabot Sebe bólintott, hiszen ez igazán nem kötelezte semmire; s míg a többiek vidoran figyeltek, a Fiatalember a saját mondatainak a foglya lett. Az unokák, ábrándozott Sebe, az unokák ma már talán maguk is nagyapák, őszöreg besenyők, akik nem is tudják, hogy szóba kerültek a Kelen-hegy alatt azon a nevezetes reggelen. Búsulnak a besenyők, tréfálkozott magában az agg, tiszteletreméltó püspök, ahogy a hullámok hullanak, a szavak szavalnak, mondogatta magában, míg észrevette, hogy a fel-alá járkáló, izgatott Fiatalember most valami különösen érdekes dologról beszél. Talán nem a Magyar Királyság nagyhatalmi arroganciáját bizonyítja, hogy egy vele ellenséges Városállam fia segítségével akarja magát az uralkodói dinasztia legitimálni? Miért nem jó a magyaroknak egy bajor vagy morva szent, miért kacsintgatnak az Adria felé még a kanonizációs eljárás folyamán is?

De a mellét kidüllesztve hiába várt a válaszra – Sebe úgy érezte, nem olyan kérdés ez, amire neki kéne válaszolnia. Figyelte a tükrökben megsokszorozott, fel-alá járkáló Elfoglalt Fiatalembert, mellette a tükrökben megsokszorozódó Magyar Fiatalembereket, most már ők is ott hadonásztak a fiatal Morosini mellett. Bosszúsak a besenyők, mondogatta magában, noha a besenyő testőröknek – akikről Sebe sohasem tudta meg, hogy áldozatok voltak-e vagy a pogány törzsfők megvesztegették őket – most fiaik, unokáik vannak a Kárpátokon túl, gondolta irigykedve; de az irigység bánatossá is tette, hiszen eszébe jutottak saját testvérei. Úgyhogy inkább a fiatal Morosinit hallgatta, aki felajánlotta, hogy Legdrágább Idejéből szakítva néhány órácskát még ma elkíséri Sebét a Gellért-rokonokhoz. Az öreg püspök rámeredt (nemigen bízott a Fiatalember vagy a Morosinik önzetlenségében), míg kísérői, a magyar kanonokok vidáman felpattantak, hiszen mi sem lehet kellemesebb, mint egy idegen városban megtekinteni az asszonyokat, gyerekeket, mozaikokat. De még be se léphettek a csónakokba, Sebe megállította őket a hangjával. Mielőtt találkozom a Tiszteletreméltó Gellért-rokonsággal, szeretnék misét hallgatni az egyik templomban, mondta szigorúan. Az egyik kanonok lába megállt a levegőben, de hát a fiatalok mit tehettek, Sebe meg akarta erősíteni a testét az Oltáriszentséggel, és a kutatás előtt alaposan szemügyre venni a velenceieket.

Mikor a Dómhoz értek, Sebe már tudta, a reggeli mise ideje elmúlt, hiba volt, súlyos hiba reggelinél az Oltáriszentséget emlegetni. Nemcsak a besenyők, ő is bosszús lett – mégpedig a püspökhöz méltatlan későn kelés miatt: egy szigorú főpap, akit a szent harangszó sem szakít ki az álmodozásból, akit a Szent Liturgia sem csalogat ki az ágyából. Betértek a templomba, Sebe kedvetlenül keresztet vetett, és már indult volna, hogy megfigyelje a Dóm előtti téren, a zsebkendőnyi szárazföldön nyüzsgő tömeget, mikor az aranytól ragyogó mozaikszentek megállították. Ők nyitott szemmel, ébren várakoznak Krisztus visszatérésére, gondolta bűntudattal. Visszafordult hozzájuk, és azt kérte tőlük némán mozgó ajkakkal, ne engedjék, hogy a világi érdekek, a sok politikai intrika beszennyezze a legendaírást. Csak az igazságot, kérte az aranyruhás szentektől. Résnyire nyitott szemmel, szigorú arccal lépett ki a térre, ahol mint egy keleti piacon – melyet csak a zarándokok meséiből ismert – illatszerárusok, tolvajok, koldusok nyüzsögtek körülötte. A levegőben röpködő görög, venetói, nápolyi hangok, a sóváran figyelő arcok között észrevett néhány kimért léptekkel közeledő patríciust, akik utat törtek maguknak a tömegben. Sebe tudta, nem érdemes gyanakodva méricskélni őket, ezek a húsos férfiak nem rejtegetnek talizmánokat a köpenyükben, nem mormolnak az otthonukban sem pogány varázsigéket. Hiába, a civilizáció nem más, mint a felejtés magabiztos formája, sóhajtott Sebe.

Hirtelen a tegnap éjszaka magyar lányhangjai értek a füléhez, egy magyar kérdés, egy magyar válasz, egy rövid kis kuncogás, milyen furcsa, nem értek semmit, de érzem, hogy ezek a hangok magyarul beszélnek, és szigorúan rávillantotta a szemét az éneklő kanonokokra, hogy ne forgassák hátra a fejüket. De ha nem értem, hogy mit mondanak, vajon honnan tudom, hogy magyarul beszélnek? A hangsúlyból, villant belé, és a felismerés oly örömmel töltötte el, hogy legszívesebben felpattant volna, hogy a nem-létező Magyar Donatusba ezt az ötletet is feljegyezze. Hát persze, gondolta, a hangsúlyból, a latinok többnyire az utolsó előtti szótagot hangsúlyozzák, az ő beszédjük azért tűnik éneklőnek, míg mi a szó első szótagját nyomjuk meg. A zsivajgó tömegben meglátta a nagy grammatikust, Pananosztikosz urat, az Esztergomban is járt követet, aki a világpolitikai helyzetre, a kiújult bizánci-magyar viszályra való tekintettel elfordította a magyarokról a tekintetét. Kár, gondolta Sebe, Pananosztikosz apát értelmesebb minden Morosini-unokaöccsnél, vele lehetne beszélgetni etimológiáról, fordításról, a szövegek álruhájáról, álruhás kémekről vagy a magyar szavak hangsúlyviszonyairól is.

A fájdalom ma reggel újra beleszúrt a bordái közé. Sebe az illat- és hangfelhőben hirtelen reszketni kezdett, ujjaival megnyomkodta a csomót, ha én irányítom a fájdalmat, elviselhetőbb, képzelgett. De elaludtam a reggeli misét, pedig hamarosan itt a húsvét, itt a Feltámadás ünnepe, és én csak a sok hiábavalóságot gyűjtöm a szívembe, talán itt halok meg, hasított belé. Rosszul érzi magát, atyám, hajolt fölé az egyik kanonok, de Sebe tudta, ha sajnálja magát, vagy engedi, hogy mások sajnálják, nem maradhat életben. Gyorsan a csónakok felé kormányozta őket, miközben elkapta Andrea Morosini megkönnyebbült pillantását: jöhetnek a tanúk, ellentanúk, a sok politikai intrika, amit a velenceiek a kanonizációs eljárás ruhájába öltöztetnek. Elöntötte újból a bosszúság, hogy a Város egy ilyen ostoba fiút küldött, hogy félrevezesse, így hát mosolygó arccal Andreához fordult, és megköszönte a Morosini-család önzetlen segítségét, pártfogó gondoskodását. Hogyan boldogulnánk mi, magyarok Velencében ilyen család segítsége nélkül? És vajon a tiszteletreméltó Morosinik mióta törődnek Gellért emlékével ily önzetlenül?

A Jövő Diplomatáját azonban nem hozhatta zavarba egy ilyen kis cselfogás. Közölte, hogy családjukban mindig elevenen élt Gellért, a Magyarországon meghalt szent vértanúpüspök emléke. Majd alázatosan megjegyezte, hogy Velencében „legendák keringenek” a tiszteletreméltó püspök, Sebe élet- és emberis-meretéről, a teológiában való „csodálatos jártasságáról” is. Sebe hümmögött, de a fiatalember erőt vett magán, és nagy alázatosan a tiszteletreméltó püspök úr rokonsága felől érdeklődött, reményét fejezve ki, hogy a Messze Északon mindannyian jó egészségnek örvendenek. Sebe elmondta, hogy ő egy pogány énekes fia, apja nemcsak a nagyurakat szórakoztatta a dalaival, hanem – ha a szükség úgy hozta – elítélendő, kárhozatos varázslatokat is végzett. A fiatal Morosini megreszketett, de igazából nem tudta eldönteni, hogy a püspök tréfál-e. Sebét mulattatta a fiatalember zavara, ezért elmesélte, hogy rokonsága nincs jól, édesapja, édesanyja és testvérei áldozatul estek a polgárháborúban, sajnos elhunytak, mielőtt még az életadó szentségekben részesedhettek volna. Andrea hitetlenkedve megrázta a vállát, most már biztos volt benne, hogy a „csodálatosan jártas” püspök csak tréfál, de ezt ő, egy világi fiatalember, mégse tehette szóvá. Fülig elvörösödve a csónakhoz tuszkolta Sebét és kíséretét, és komoly hangon elmagyarázta, hogy most egy nagy és tiszteletreméltó család ősi fészkéhez indulnak, a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini-palotába. Sebe megfontoltan bólintott, mintha módjában állt volna választania a Pellegrinik, Morosinik, Tommasinik vagy a magisztrátus akármely ötlete között.

De honnan jöttek a Morosinik, és ki küldte hozzám ezt az Ügybuzgó Fiatalembert, töprengett a csónakban Sebe. A napsugarak most szürke, alacsonyabb házak közt törtek meg, a női arcok már nem húzódtak vissza az ablakokból szemérmesen, egy álmos kar konyhai szemetet szórt a kanálisba; akik itt laknak, azok talán nem hordanak prémes bársonyköpenyt, és nem küldenek fiúkat az Álmok Földjére. Sebe felé egy régi magyar dallamot sodort a víz, amely a nyelvek és jelentések színjátéka révén életre kelt: hóba, jajba, kárba, bajba, haj… Sebe megrázta magát, emlékezett az utazásaiból, hogy a vándorokkal olykor a honvágy vagy a nosztalgia tréfálkozik. Ilyen érzések nem kímélnek egy agg püspököt sem, így hát követte a napsugarak útját a szemével, a fényét, amely bepillantott az ablakokon, belesett az asszonyok dereka mögé, és megállapodott egy kalickában csicsergő madárkán, amit egy fiatal lány akasztott az ablaka fölé. Hány madár élhet Velencében, kérdezte Sebe, de Andrea Morosini nem felelt, mert egész úton az öreg diplomata ellenállhatatlan ravaszságán töprengett – ő is megdöbbent hát, mikor az evezőket hirtelen megállította a nyílt tenger végtelen csendje.

Ez volt a legutolsó ház Velencében, a falain bömbölve törtek meg az Adria hullámai. Hány madár, kérdezte Sebe, de már nem mosolygott gúnyosan, mert az orrlyukaiban érezte a veszedelmet, míg Andrea elmesélte, hogy Gilberto Morosini, a Gellért néven híressé lett magyar püspök unokaöccse és felesége ma is ebben a házban élnek. Donna Morosini, ez a finomkezű asszony nem más, mesélte, mint Velence legnevesebb hímzőnője, az apró, szemrongáló, tükröcskékkel készített filigrán hímzések mestere. Az éneklő kanonokok – alig várva a találkozást a szép hímzőnővel – kipattantak a csónakból, és várakozóan Sebére néztek. Akármilyen híresek is voltak a velencei hímzőnők, a városvégi palota ablakai rosszindulattal, komoran meredtek a semmibe. Ez lenne hát az Ősök Fészke, a könnyelmű gondolatok melegágya, a szelek tanyája, gondolta Sebe óvatosan. A kapu a délelőtti és mégis oly szomorú fényben magától kitárult, írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy Gellért ebben a házban született, súgta a Fiatalember. Hangosan köszönve léptek be, de a penészfoltos előcsarnok üres volt, a nagyteremben csak egy szép, finom hímzőkeret várakozott. Milyen gyöngéd, milyen kívánatos, gondolta Sebe, és ahogy a szeme megpihent a tárgyakon, tudta, hogy a nő, akié a hímzőkeret, már halott.

A paraván előtt megpillantott egy székre dobott, prémmel szegett bársonyköpenyt, de valami azt súgta Sebének, hogy ez a hivalkodó ruhadarab nem lehet Gilberto úré, a palota gazdájáé – a köpeny itt pontosan olyan idegen, mint az előcsarnokba belépő magyar püspök és kísérete. Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket, gondolta Sebe, és visszaemlékezett arra, amit apjától tanult, attól az apától, aki az emlékezet legutolsó házában, a legszélső szobában várakozik. A fiatalok szívét összeszorította a rettegés, nyugalom, nyugalom, mondogatta Sebe, nektek itt kéne maradnotok. Nem tudom, mi történhetett, dadogott Andrea, úgy beszéltük meg nagy-nagybácsikámmal, Morosini úrral és a nejével, hogy itt lent, az előcsarnokban várnak minket. Sebe a háta mögé tolta a venetói fiatalembert, a magisztrátus sem rendezhet el mindent, dünnyögte, imádkozzatok, szólt hátra a magyarokhoz, és egymaga vágott neki a lépcsőnek.

Sebe mindig tudta, mit kell a halottak között tenni, hisz mindig kiismerte magát ott, ahol mások szerint nem volt szabad semmit ismerni. Belévillant egy emlék, ahogy éjszaka odalopakodik a Kelen-hegy alá Gellért holttestéhez, de most, ahogy a lépcső dülöngélt a léptei alatt, még jobban rettegett, mert tényleg nem értette, hogy az öreg takács és a filigrán hímzőnő halálának mi köze van az ő érkezéséhez. Még a legőszintébb gyászba, a legkínzóbb fájdalomba is vegyülhet valami a legalantasabb kíváncsiságból, gondolta. Amikor éjszaka a Kelen-hegy alatt könnyekkel a szemében Gellért csontjait gyűjtötte egybe, arra gondolt, hova lettek a testőrök, és vajon kiknek sikerült a besenyőket megvesztegetni. Végig kell gondolnom mindent, mondta magának, nem szabad hagynom, hogy félrevezessenek a Morosinik. A katasztrófa miért az ő érkezése napján sújtott a házaspárra – ő ugyanis egy percig sem hitte, hogy a magisztrátus az igazi Gellért rokonait találta meg. De most Andrea sápadt, a takács halott, a filigrán hímzőnő szellemkeze ott tesz-vesz a hímzőráma mögött, és ez a különös tengeralatti pára, gondolta Sebe, mindenütt, mindenhol. Alig tudott a rosszullétén erőt venni, mintha a lépcsőről gondolatok, levegőáramok érintenék, és megsimítanák az ujjait. Nem biztos, hogy halottak, nyugtatta magát Sebe, csak rossz érzés fogott el minket a kapuban, lehet, hogy ebben a nyirkos házban a levegő beteg, a levegő, ami elaltatta a lakókat. De ez az alvás a legrosszabb fajta lehet, gondolta, olyan erős itt a pára, mintha a falak álmodnának.

A szeme már a tetemeket kereste, de a tekintete az emeleten is alig tudta megszokni a mindent beborító párát. Aztán egy szempillantás alatt meglátta a holttesteket. A takáccsal a kalapács végzett, az agyveleje beszennyezte a vöröses kárpitokat, aki itt pusztított, az nem sokat törődött a művészettel, a vér madarak, fák és dombok közé freccsent, egy olyan tájra, amelyben a takács a szülővárosában nem gyönyörködhetett. Sebét egy levegőben reszkető kiáltás emléke sodorta a szomszéd kamrába. A gyilkosok elmentek, de a hímzőnő hangja és gondolatai a házban rejtőztek; pedig halott, ezerszeresen halott, gondolta Sebe, ahogy megvizsgálta a holtában a fal mellett kuporgó asszonyt és a híres ujjakat, amelyek most nem aranyfonalat, hanem egy apró, tollal rajzolt képecskét markoltak.

Hiszen itt szellemek is járnak, atyám, ugye, nem történt baja, hallotta a nagyteremből a magyar fiúkat; és ez a kiáltozás véget is vetett a meghittségnek, ami a halottak mellett Sebét elfogta. Hogy a nőt megvizsgálja és hogy a képecskét a csuhájába csúsztathassa, nem válaszolt azonnal. Összeszedte az asszony ágyára dobott kis hímzéseket, a pillantása újra végigsimított a nő arcán; legalább negyven évvel fiatalabb, mint a takács, gondolta, szép, fiatal lány, aki nem vitt mást a házasságba, csak a filigrán ujjakat. És kié lehet a prémes bársonyköpeny, tanakodott magában. Szigorú kapcsok fogták össze az asszony ruháját, és semmi sem vallott arra, hogy a takács a feleségét rajtakapta volna. Nem szerelmes, hanem intrikus típus, vizsgálta szakértő szemmel a nő arcát, aztán az alakját, olyan sovány, mint akit a becsvágy, a szorongás egy tizenöt éves kislány alakjába zárt. Sebe ránézett saját törzsére, saját lábára, Sebe volt a legalacsonyabb, a legsoványabb a királyi tanácsban – intrikus fajta, de őt senki sem tarthatta különösebben vonzónak. Erős szelleme van, figyeld csak, súgta a nőt az ő szemével figyelő édesapja. A különös párák vagy talán a halottak miatt Sebe élvezte, hogy érzései a saját családjához is visszatalálnak, de a nyugalmat megakasztotta a lépcsőn felfelé dübörgő fiatalok hangja. Hóba, jajba, kárba, bajba, haj, dúdolta Sebe, vigyázzatok, csak lassan, kiáltotta magyarul, aztán venetói nyelven. De a fiatalok nem siettek, szörnyülködő kiáltásokat hallattak a szegény takács, aztán a szegény hímzőnő holtteteme fölött; nyugalom, nyugalom, nyugalom, intette Sebe mindannyiukat, az egyik éneklő kanonok felrántotta az ablakot és belehányt a lent hömpölygő habokba. Sebe most már biztos volt abban, hogy a különös pára és nyirok nem a vízből, hanem a ház mélyéből születik mindig, újra és újra.

Velencében nincsenek rablógyilkosságok, a rendőrség éber, a polgárok erkölcsösek, a magisztrátus magisztrál, dadogta Andrea, akit mélyen, nagyon mélyen lesújtott ez a diplomáciai kudarc. Sebe elnevette magát, bár ő se gondolta, hogy a házban rablógyilkosok jártak volna, hiszen a hímzőnő filigrán ujjain drága aranygyűrűk csillogtak. De miért is kell egy ilyen becsvágyó családnak városszéli palotát fenntartania? Talán a gyilkosságok is a Gellért-örökségért, az etimológiáért, a nagy család eredetéért folynak. Egy keresztény szent utóéletéhez azonban a gyilkosság mégiscsak méltatlan, még ha a világban nem csak méltó dolgok történnek is, és most szégyenlősen gondolt a pergamenlapocskára és a filigrán öltésekkel hímzett képecskékre, amit a Megbízható Fiatalember orra elől a csuhája ujjába rejtett. Megvárta, amíg a fiatalok megtekintik a hullákat, óbégatva kiélveznek minden szörnyűséget, s aztán Andreához fordult. Délutánra az Orseolo-palotába várlak, kedves fiam, hogy elmeséld, ki volt ez az ember és hogyan is kapcsolódott az élete Gellérthez. De vajon kié lehet a prémmel szegett bársonyköpeny, hasított belé.

Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… A csónakban Sebének eszébe jutott a gyermek Gellért, aki vidáman szalad fel a lépcsőkön, egy olyan házba, amit még nem szennyezett be a rettegés. Pedig az ilyen városszéli tanyán mindig is titkok, hírek, áruk cserélhettek gazdát, talán ezért is tartják fent a Morosinik ezt az elhagyott palotát, gondolta. De miért is érdekeltek a Morosinik a Gellért-örökségben, milyen céllal vezettek ide, és ki küldte a magyarok fogadására ezt az Ügybuzgó Fiatalembert? Sebe már kételkedett abban, hogy Andrea a magisztrátus megbízottja lenne, útközben vizsgálgatta a fiú arcát, de nem látott rajta a zavarnál egyebet. Hóba, jajba, kárba…, dünnyögte mélabúsan Sebe, de még nem a nyugalom órája jött el: ahogy a csónak az alacsony házak közé ért, észrevette Pananosztikosz urat és kíséretét, ahogy egy feldíszített hajócskán igyekeznek a városszéli palotához. Pananosztikosz apát arckifejezése most is oly fenséges, oly emelkedett volt, mintha csak az etimológiák értelmén, a szavak titkos történetén töprengene.

Mit akarhat a görög itt, kérdezte magától Sebe döbbenten. De a tépelődés hazatérve, a saját mozaikdíszes szobájában sem volt kellemes – Magyarországon még azt remélte, hogy a legendaírásra egy kolostor könyvtárában, s nem követek és Ügybuzgó Fiatalemberek között készülhet fel. Eltelt egy kis idő, mire a magyar kanonokok – élelemszerző körútra indulván – magára hagyták, és Sebe végre gyönyörködhetett a szép Morosininé filigrán hímzéseiben. Ne kapkodjuk el, mondogatta, és szégyenlős arccal maga elé tette az Aranyhímzőnő kezéből kitépett pergamenlapot is. Megvizsgálta a pókhálószerű ábrát, a furcsa kriksz-krakszokat; ez nem lehet talizmán, gondolta, és ismeretlen írás sem, mert a vonalak úgy keresztezik egymást, mint a folyók a térképeken. Térkép sem lehet, mert sehol se hívják a városokat számoknak. Miért ne, gondolta Sebe, ha egy oktondi rajzoló rejtjelezni kíván egy térképet, azt hiszi, elegendő, ha számokkal jelöli a városokat. A képen a hosszú vízszintes vonal olyan volt, mint egy partszakasz, melyet kikötők, köröcskékkel jelölt kis szigetek és miniatűr hajócskák szakítanak meg. Sebe figyelmesen forgatta a rajzot, de a pergamenlapra hajolva egyre csalódottabb lett: a legvalószínűbb, hogy ez a rajz a dalmát partvidék térképe. László király – kinyújtva Dalmácia felé a karját – most foglalta el Horvátországot, a készségesen segítőkész Morosinik pedig szintén Dalmácia iránt érdeklődnek. De Sebe iszonyodott attól, hogy a világpolitika – amely a püspök szerint nem érhet fel a hímzett- vagy mozaikmadarakkal – bármiképp is megzavarhatja a legendaírást.

Inkább a hímzett képecskéket vizsgálgatta, elmélázván a kiterjesztett szárnyú kétfejű sasokon, az ujját végighúzva az összeölelkező sólymokat díszítő virágfüzéren; te is messziről jöttél, nővérem, sóhajtozta. De vajon mit tettél, hogy ilyen borzasztóan végezted, kérdezte, mintha a vöröses hajfonatú Aranyhímzőnő, akár egy rossz magaviseletű apáca, ott térdepelne könnyes arccal, bűnbánóan a lábai előtt. Még a keresztnevedet se tudom, mondta Sebe fejcsóválva az asszony szellemének, aki lekuporodott a székéhez, és a sírást abbahagyva a püspökkel együtt gyönyörködött az ábrákat díszítő keskeny virágindákban. Az aprócska madarak nem hasonlítottak a delejes álmokat hozó pusztai sasokra, amelyek megtermékenyítették a Régi Világban a magyar asszonyokat, de Sebe mégsem hihette, hogy Donna Morosini madarai egyszerű díszítmények.

Ahogy ábrándosan forgatta őket, hirtelen elképedt, eszébe jutottak a Reichenauban látott birodalmi sasok – ilyen nagyravágyó terveket rejtenének ezek a címerállatok? Vagy maguk a Morosinik voltak azok, akik Gilberto úr nejével virágindák közé foglalt birodalmi jelképeket hímeztettek? A felismerés megdöbbentette, noha kényszerítenie kellett magát, hogy az ábrák értelmére és ne az Aranyhímzőnő kezére gondoljon. De mi köze a szép Morosininénak a dalmát partvidékhez, és mi köze van Gellértnek, az évtizedek óta halott magyar püspöknek a gyilkossághoz, töprengett, mígnem a tanakodásban éles, idegen hang zavarta meg. Sebe reszkető kézzel a csuhája alá akarta gyűrni a hímzéseket, és ekkor látta meg egy aranyfonállal hímzett griff mellett a nő nevét: Hroswitha. Nocsak, egy igazi teuton név, gondolta, de nem maradt ideje, hogy nyelvével ízlelgesse az érdes h és r hangot, az egymásnak torlódó, különös mássalhangzókat – a szobájába lépő idegenben felismerte Pananosztikosz apátot.

Kedves testvérem, nagyon örvendek, hogy itt látom, szólította meg Sebe. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye a magánhangzókról a velenceiek nyelvében.

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/736/babilon-fele

Szeretnéd tudni? (Fordított idő III.)

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a tetteinket?

Miért ragaszkodnak egyes asszonyok a gyerekeikhez? Mások meg miért szabadulnak meg tőlük olyan könnyen, mint a fák, amelyek szerteszórják a leveleiket?

Azt sem érti senki, hogy ragadhatnak bele a sértések és bántások a gyerekekbe. Hogy képesek mások szívében a szavak fullánkokká változni? Vagy a szavak is élőlények, mint a szúnyogok vagy a skorpiók?

A gyerekek, akiket nem tanítanak beszélni a felnőttek, az angyalok nyelvén szólalnak meg?

A lepra tényleg a lelkifurdalásból származik? És mi lehet az oka a pestisnek és a hetednapos láznak?

Hogy lehetnek ledönthetetlenek azok a falak, amiknek a habarcsába emberi hajat vagy szőrt kevernek?

Mi módon élvezhetik a zenét a velejéig gonosz emberek?

Ki oltotta belénk a törvényt, hogy csak a magunkfajtával párosodhatunk? Hiszen ha a sas párosodna a bikával, aztán a leghatalmasabb cettel, akkor a magzatuk legyőzhetetlen lenne.

Mivégre van ez a rengeteg só a tengerben?

Senki sem érti, miért prüszköl és rángatózik a tenger megállás nélkül.

Vajon igaz-e, hogy hajdan mind a tengerben éltünk, és nem is volt szárazföld? És minthogy nem tudtunk beszélni, világosan láttuk egymás álmait?

Miért lettek a szárazföldek, a tengerek, hegyek, sivatagok, ha a tengerben mind boldogabbak voltunk?

Hogyan, hogyan, hogyan…?  Miért szeretünk egész életünkben annyira kérdezősködni?

És miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni?

Ahogy senki sem érti, miért ragaszkodunk a másikhoz akkor is, ha elboldogulunk nélküle?

Egy öregedő férjhez.
Egy álomhoz.
Vagy egy beteg kisgyerekhez.

 

 

Az „idő angyala” és az Apostolok cselekedetei

Az Apostolok cselekedeteiben Pál (ekkor természetesen Saul néven) először egy drámai jelenetben, István diákónus kivégzésén bukkan fel. Nemcsak magából a kivégzésből, hanem az Istvánnal összefüggő egész jelenetsorból árad a sürgetés és az erőszakosság. Az apostolok kiválasztatnak a hívők közül hét diákónust, hogy segítsenek felszolgálni az asztaloknál[1]. De István „telve kegyelemmel és erővel csodákat és nagy jeleket művelt a nép között” (6.8). A megvádolt Istvánnak a Főtanács előtt elmondott szónoklata pedig igazán különleges. Az Újszövetség se Jézus, se Pál, se Péter beszédét nem idézi ekkora terjedelemben.
De milyen is ez a szónoklat? Miért is fontos ezt ilyen hosszan idézni? István hitvallása, ennek a hitvallásnak a retorikája se Péter lendületes pünkösdi beszédéhez, se Pál összetett eszmefuttatásaihoz, se Jézus metaforikus beszédmódjához nem hasonlít. Amúgy Jézus – akinek a kínhalálát István szinte minden részletében meg akarja ismételni – soha nem tartott ilyen precíz, részletező történelmi beszámolókat. De akkor mi az aktuális célja a beszédnek, és mi a szerző (végső soron Isten) narratív szándéka a szónoklat hosszas megidézésével?
Az első kérdésre látszólag könnyű válaszolni. A Főtanács nyilván ugyanúgy – sőt talán Istvánnál is jobban – ismeri az ószövetségi történelmet. A diákónus nyilván az ellen akar védekezni, hogy a „szent hely és a törvény ellen beszél” (6.13.), hogy „megmásítja a hagyományokat” (6.14). A lecke iskolás felmondásával szeretné igazolni, hogy ő is van olyan jó zsidó, mint a vádlói. De a beszédében nemhogy a saját jelenkoráig, hanem még a Templom lerombolásáig sem jut el, egyszercsak – döbbenetes váratlansággal – szidalmazni kezdi a vádlóit: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek!” (6.51.) Komikus hirtelenséggel, mondhatnánk[2] – ha István megkövezése, a felzaklatott, megsértett tömeg bosszúja nem következne be oly döbbenetes, tragikus hirtelenséggel. A váratlan tempóváltás először meghökkentőnek, majd katartikusnak tűnik.    De a zsidó történelem felidézése, István szónoklata valamiképpen mégis függőben marad.

Ám a könyv kinyílt, az idő megállt: nem véletlen, hogy bizonyos felidézett események, épp a Templom építése körüli bonyodalmak készítik elő Saul, azaz  egy sátorkészítő  felbukkanását. Miközben István beszédében „félbehagyott idő” az új szereplő nevének, a Saulnak kimondása előtt megidézi az első királyok idejét, az Apostolok cselekedeteinek egyik legfontosabb intertextusát: a Sámuel könyvét.
Sámuel ugyanúgy először a lábát pillantja meg Saulnak, mint ahogy az újszövetségi könyv olvasója is. Hiszen Sault abban a pillanatban látjuk meg, amikor a tanúk a „trófeát”, a gyilkosság bizonyítékát, az István vérével bemocskolt ruhát Saul lábához helyezték. Ebben a jelenetben Saul a „rossz oldalon áll”, amit az is kifejez, hogy a narrátor – István vértanúval ellentétben – nem az arcára, hanem a lábára irányítja először a figyelmünket. Pedig mint az ószövetségi Saulra, rá, az újszövetségi Saulra, a Főtanács ifjú megbízottjára is igaz, hogy fejjel magasodik ki a tömegből.
A trófea, az István vérével bemocskolt ruha az ószövetségi Saul hírhedt kegyetlenségét idézi meg. Saulét, aki dárdával a kézben hallgatja Dávid lantjátékát, aki családostul mészároltat le papokat, és aki egy csapat filiszteus előbőrét kéri jegyajándékul Míkolért. Jézus keresztre feszítése alapján azt gondolnunk, hogy az újszövetségi Saulnak – egy képzett farizeusnak, a Főtanács megbízottjának – talán nem is kell személyesen jelen lennie a kivégzéseknél, márpedig az Apostolok cselekedetei azt sugallja, hogy Saul elkíséri a tömeget a „városon kívülre” – tehát egyfajta szenvedélyes buzgalomból vesz részt a kivégzésen. A lábához tett ruha pedig szinte tapintható kapcsolatot teremt közte és a gyilkosok közt.
Az újszövetségi Saul sorsa aztán teljesen megváltozik. Ámde nemcsak neki, a Dáviddal szemben alulmaradó Saulnak is megvolt a maga „pálfordulása”. Mikor bosszúvággyal a szívében Dávid nyomában jár „elindult tehát a ramátai Nájótba, de őt is eltöltötte Isten lelke, s amint ment és haladt, egyre prófétálgatott, amíg a ramátai Nájótba nem jutott. Ott ő is levetette a ruháit, és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül.” (I. Sámuel, 19, 23-24.) Ez a pálfordulás azonban mégsem pálfordulás: Isten sem enyhül meg, és a szívében Saul sem változik meg. A király elvettetése mindenki előtt nyilvánvaló lesz, és rá rettenetes vég vár: nem „egyszeri” halállal hal meg, azután ölik meg, hogy végignézi a fiai legyilkolását. (Talán túlzás, hogy Saul a Biblia egyetlen nagy tragikus hőse[3], de az bizonyos, hogy a példája nemcsak elrettentő, hanem fenséges is.)
Minden nyilvánvaló hasonlóság dacára az újszövetségi Saul sorsa viszont kifordul önmagából. Mintha Isten a fején és a lábán kívül mindent megváltoztatna benne. Megtörik a név végzete. Az engesztelhetetlen üldöző későbbi leveleiből árad nemcsak a kegyelem, hanem a legtermészetesebb felebaráti szeretet is: teológiai és filozófiai eszmefuttatásai kezdetén és végén – micsoda szakítás ez az antik filozófiai tradícióval is! – gyülekezete tagjainak, köztük egyszerű híveknek is a hogylétéért aggódik. Saul átváltozik      De hogy átváltozzon, önmagán kívül senkit sem kell legyőznie. Hiszen az Apostolok cselekedeteiben szinte mindenki „győztes” – pedig pusztán írói szemmel milyen egyszerű volna a két különböző hátterű és egyéniségű „főapostolból”, Péterből és Pálból – Dávidhoz és Saulhoz hasonló – karakteres ellentétpárt formálni! Ám az Apostolok cselekedeteiben semmilyen potenciális személyes ellentét nem vezet kataklizmához.
Mintha megváltozni látszana az ószövetségi narratívák testvérek közti rivalizálásból származó vagy-vagy-logikája. Vagyis az az elv, hogy csak egyetlen győztes lehet: vagy Jákob vagy Ézsau. Vagy Dávid vagy Saul. Vagy Ábel vagy Káin[4]. Talán Dávid olykor már-már hamletinek tetsző vívódása, hogy leszámoljon az őt meggyilkolni akaró Saullal, felfogható az ószövetségi történetmondás, sorsfelfogás „testvérháborús” logikájával való öntudatlan berzenkedésnek is? De a kegyelem nem megosztható, egy történeti időben egyetlen királyi cím van, ahogy egyetlen elsőszülöttségi áldás[5]. Dávidnak le kell számolnia Saullal[6].
Ha található valami vezérfonal István vértanú szószátyár szónoklatában, az mindenképpen a kegyelem és a kiválasztottság problémája. István ugyanis az egyiptomi be- és kivonulásra helyezi a hangsúlyt, kiemelve így József és testvérei, Mózes és a rábízott zsidók közti ellentéteket – mindezzel burkoltan persze „testvérféltékenységgel” vádolva saját vádlóit. De ez az ószövetségi logika, a még az evangéliumokat is átható tipologikus gondolkodás, szimbolizmus abban a pillanatban, ahogy a beszéd elhangzik, nem érvényes többé. István nem azért vagy nem csak azért nem folytatja a „történelemleckét”, mert az indulatai elragadják.
Hanem mert nincs mit folytatni. Noha István halála maga is ismétlés, egyfajta kierőszakolt imitatio Christi, de ettől a perctől kezdve már új korszak kezdődik. Mikor István beszélni kezd a zsinagógában, már ott áll Saul, a keresztényüldöző farizeus és jövendő apostol. Nem ő, István teljesíti be teljes mértékben a halál és feltámadás jézusi példáját, hanem az üldöző. Mégpedig akaratlanul. (Háromnapos vakság, aztán hirtelen látás.) Ha van központi hőse az Apostolok cselekedeteinek – amit ennek ellenére persze mégsem lehet valamelyik szereplő „könyvének” nevezni –, az nem István, hanem a Saulból lett Pál. A váltást, az ószövetségi szimbolikával való szakítást egy másik fontos tény is jelzi. Az apostolok már megválasztották Júdás helyébe lépő apostolt. Tehát Pál a tizenharmadik[7].
A számszimbolika felrúgásánál aligha lehetne látványosabban búcsút inteni a mítosznak, annak a gondolkodásnak, amely minden eseményben valamilyen egyetemes megfelelést keres. Pál sorsának – hiába hordozza nevében, múltjában, és talán természetében is Sault – nincs előképe. Minden látszólagos hasonlóság arra figyelmeztet, hogy a sorsa igazából példátlan. Isten többé nem analógiákon, egyetemes szimbolizmus láncolatán át fedi fel a terveit. Itt lépünk át a Heilsgeschichtéből a Weltgeschichtébe[8].
Ezt a szemléleti változást – ami után kétséges, hogy lehet-e még bibliai történetmondás[9] – a narratív struktúrák átalakulása is jelzi. Így van ez az István vértanú megkövezését bemutató jelenetben is. Sault úgy mutatja be az elbeszélő, mintha csak – az angyalhoz hasonlatos és minden tekintetben reflektorfénybe állított Istvánhoz képest – egy véletlenül jelenlévő mellékszereplő lenne, „egy ifjú”. Persze semmi sem véletlen [10]. De az elbeszélő az Apostolok cselekedeteiben másutt is sokszor azt a látszatot kelti, hogy az események kavargásában minden mintha csak esetlegesen történne. Sokszor az események igazi jelentőségét maguk a szereplők sem ismerik fel. Ámde ezek a váratlan találkozások nem egy (talán nekünk is megszokott) ószövetségi struktúrákban, nem a család, szerelem, szülő-gyermek viszonyok mentén nyilvánulnak meg. Az apostolok, a „széltől született emberek” úgy járnak-kelnek, mintha senkijük sem lenne.
Pedig mindenkijük van.

A látványosan megrendezett találkozások, a kiszámított színvallások és egyéb ilyen „spirituális erődemonstrációk” amúgy is gyakran kudarcba fulladnak vagy éppenséggel felemás eredménnyel járnak. Így történik ez nemcsak István vértanú az ószövetségi szimbolika változatlan érvényességét kifejtő beszédében, hanem sokszor Pál tevékenysége közben is, így a görög filozófiával „megrendezett”, roppant demonstratív találkozón, az areiopagoszi beszédben. A „filozófia” szimbolikus „székhelyén”, Athénban nem sikerül Pálnak Jézus feltámadásának fontosságáról meggyőzni a görögöket:[11] „Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: Erről majd még egyszer meghallgatunk téged. Ezzel Pál eltávozott körükből” (17, 32-33). A kultúrák közötti tolmácsolás itt nem túl sikeres.
Ez a kudarc – vagy mondjuk így, felemás siker – azért is furcsa, mert Pálnak egy véletlenszerű(nek tűnő) tűnő találkozáson mellékesen már sikerült legyőznie a „görög szellemet”. (Az Apostolok cselekedeteiben található ismétlések, jelenet-megkettőzések narratív szerepére egy másik cikkben is visszatérünk.) Egy Delphoi közelében található városban, Filippiben az út mentén találkoznak egy jósoló szellemtől megszállott lánnyal. Ez az epizód azért is különleges, mert megsejteti, hogy Pál maga milyen időben, milyen felfogás szerint értelmezte a „cselekedeteit”.
Ha vannak is nők az Apostolok cselekedeteiben, azok mind idősebbek, többnyire özvegyek vagy felesége, akik hangsúlyozottan mind epizódszerepet töltenek be. Ezért is furcsa ez az apostolról az út mentén tanúságot tevő fiatal nő, aki mégcsak nem is lány, hanem lányka (Károli szóhasználatával szolgálóleányka.) Ám a filippi lányban lakozó jósoló szellem igazat szól[12]: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16, 17) – sőt nemcsak igazat mond, hanem előzékenyen a zsidó hagyomány fogalmi nyelvét használja: „bibliaiul” beszél.
Mért „bántja” ez a jósoló szellem annyira az imahely felé igyekvő, a görög szellemmel annak hivatalos központjában, az Areiopagoszon megmérkőzni akaró Pált? Miért nem fogadja el, mint Illés a maga Istene nevében a bálványok hódolatát? (A görög orákulumok, a Püthiák mind ilyen „jósoló szellemektől” megszállt, egyszerű „lánykák” voltak.) De Pál nem kér egy mégily kedveskedve tálalt, szinte alázatosan tálalt mitikus bizonyosságból sem. Egy ingerült orvos sietős mozdulatával „…hátrafordult, és azt mondta a léleknek, Jézus Krisztus nevében parancsolom, menj ki belőle” (16, 18). Meggyógyítja szegény kislányt, aztán megy a dolgára.
Az Efezusi levél az egyház feladatának tartja, hogy megnyilvánulhasson „Isten sokrétű bölcsessége a mennyei fejedelemségeknek és hatalmasságoknak” (Ef. 3.10) – amely „hatalmasságok” közt nyilván Apollón és görög istenvilág is helyet kap –, de Pál mégcsak tudomást sem vesz ezek hódolatáról. A mítosz testet ölt, „igazat szól”, de a Püthia-szerű lány nem hatja meg Pált különösebben – viszont a „lánykával” való találkozás után mennyire felháborodik, mikor Filippiben a hatóságok nem veszik tekintetbe a római polgárjogát![13]
Pált nem csábítják a saját szerepével kapcsolatos mitikus analógiák, különös módon még csak nem is fáradozik azzal, hogy ezeket értelmezze. Felesleges is lenne, hiszen ő nem a mitikus ismétlések, az  István vértanú felidézte nagy Heilsgeschichte korában él, hanem a mítoszon túl, egyfajta politikai-társadalmi térben, ahol a régi megfelelések, az önazonosság és a cselekedetek hagyományos keretei többé nem szükségképpen érvényesek. Ha nem így lenne, akkor ő maga sem lehetne Pál.
Az angyalok, tudjuk, soha nem változnak. De az „idő angyala”, amiről a Mózes II. beszél, talán mégiscsak, és ez arra sarkall, hogy az átalakuló, (épp elmúló, éppen formálódó) időben vizsgáljuk magunkat.

 


[1] Mert „nem volna rendjén való, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”, mondják az apostolok. ( 6.2)
[2] Az Apostolok cselekedeteitől éppenséggel nem idegenek a komikus hatású elemek. (pl. 12, 13-16)
[3] Northop Frye látja ezt így (Uő: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Ford.: Pásztor Péter. Európa. Budapest. 1996.) 304. Ugyanitt kifejti, hogy a Biblia a passiótörténettől eltekintve többnyire iróniával viszonyul az áldozati figurákhoz.
[4] Az ószövetségi asszonyokra többnyire másféle logika érvényes. Még a rivalizáló asszonyokra is: Lea is szül, Ráhel is.  Mint Dávid nemzetségtáblájából látszik, az Úr talán könnyebben bocsát meg a nőknek, mint a férfiaknak. Lehet a „hit hőse” – Pál kifejezésével – egy, az Úr angyalát kinevető asszony, vagy egy parázna is.
[5] Pál leveleiben még használja ezt a „testvérharcos” metaforikát, Izmáel és Izsák viszonyával szemlélteti a zsidóság és pogányság viszonyát a kegyelemhez. (Gal. 4, 22-31)
[6] Dávid jóakarata ellenére ezért vall kudarcot Saul fiának, Absalomnak az a terve, hogy ő lehessen Dávid mellett a „második ember”. Saul elvetésének ugyanis „maradéktalannak” kell lennie.
[7] Óriási változás ez az evangéliumokhoz képest is. Ahol a narrátor(ok) még mindultalan Jézus ószövetségi mintákkal, próféciákkal való megfelelését hangsúlyozzák.
[8] A bibliai történetmondás kapcsán Frye is használja ezeket a terminusokat, de jelentésüket nem vizsgálja az Apostolok cselekedeteiben. (Northop Frye: A mítosz – Uő. Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Ford.: Pásztor Péter. Európa. Budapest. 1996.)
[9] Talán nem véletlen, hogy az Apostolok cselekedetei a Biblia utolsó, történeti időben játszódó elbeszélése, afféle poszt-scriptum
[10] A szeles idők érzetét felkeltő, a látszólagos véletleneket a Gondviselés „akaratosságával” szembeállító montázstechnika felbukkan – az Apostolok cselekedeteinél jóval mesterkéltebben – számos későbbi elbeszélésben, így Tolsztoj Hamis szelvényében is.
[11] A görög filozófia és az evangélium első szimbolikus találkozásáról: Rugási Gyula: Egyiptomi ajándék. In: Epheszoszi történet. Latin betűk. Debrecen. 1998. 83-110.
[12] Ugyanúgy igazat szól, ahogy egy másik fiatal lány („szolgálóleányka”), a fogságból hazatérő Péter apostolnak ajtót nyitó Kobé.
[13] Erről a jelenetsorról sem állíthatnánk, hogy teljesen mentes volna valami finom humortól. Úgy látszik, ez a sejtetés-szerű, soha nem nyilvánvaló humor az Apostolok cselekedeteiben elválaszthatatlan a mitikus és történelmi tudat szembesítésétől, a narratív formák átalakulásától.

 

Test és identitás

  • A kemény krimik narratív kódja roppant egyszerű: egy gyilkosság fokozatos felderítése és a tettes leleplezése, mellyel helyreáll a „világ rendje”. De még ez az unalomig ismert, roppant egyszerű kód is bármikor változhat.

  • A bűnügyi regény szabályozott játék, de mégis megfejtetlenül maradhatnak bizonyos bűntények (Tar Sándor: Szürke galamb). Arra is van példa, hogy a leleplezést nem követi bűnhődés, hogy a megfejtés és lelepleződés nem fokozatosan következik be. Sokszor a detektív  nem állít helyre semmiféle „rendet”, ráadásul a bűnjelek mutathatnak magára a megfejtőre (Babiczky Tibor: Magas tenger). És nemcsak az „irodalmi” krimikben, hanem a klasszikus detektívtörténetekben is. Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényében nem egy magányos bűnös, hanem egy közösség követ el gyilkosságot, és a nagy detektív – meggyőződve indítékaik helyességéről – felmenti őket.

  • Ám van két olyan, már-már mitikus alapszabálya a krimiknek, amelyek meglepően állandóak. Olyan szabályok, amik miatt még a rendhagyóbb bűnügyi regényt is igazi kriminek érezzük (és amelyek talán segít megérteni, hogy melyek lehetnek a műfaj kelet-európai meghonosításának nehézségei). A detektív – legyen személy szerint bármilyen extravagáns is –, mindig valamilyen közösen vallott értékrend alapján nevezi meg (vagy titkolja, leplezi el) a tettest. Egy olyan krimi, ahol a szimpatikus, bár néha bizarr módon viselkedő detektív az állatkínzás, a pedofília vagy a B vércsoportba tartozók eredendő bűnössége mellett foglal állást, csakis paródia lehet.

    A másik ilyen kötelező elem a holttest. Józan ésszel természetesen elképzelhető egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnál súlyosabb bűntett, de holttest nélkül nincs elegendő tétje a nyomozásnak. Mintha a detektívregény az élők és a holtak közötti határ pontos szabályait és törvényeit jelölné ki. És a halott körül helyesen elrendezett történet lenne a krimi igazi megfejtése.

    A hulla felfedezése a bűnügyi regényekben mindig bizonyos színpadias koreográfia alapján zajlik. A szobalány döbbenetében sikoltozva elejti a reggelizőtálcát… hajnali sétálók döbbenten körbeállják a szerencsétlen fiatalember hulláját… A halottkém az aggódó arcú detektívek gyűrűjében megejti a fiatal nőn az első vágást…  Az áldozat már nem tud beszélni, de a test még őrzi az erőszakos halál titkát. Jellé minősül át, és a társadalom testén ejtett szakadást jelképezi.

    De milyen is ez a diszkrét távolságból és megszeppent, már-már áhítatos rémülettel szemlélt holttest a klasszikus detektívregényekben? Mintha aludna, mondják sokszor az Agatha Christie-regényekben. A lemeztelenített, megbecstelenített, darabokra szabdalt holttesteket ugyanis kerülik a klasszikus krimik és a viktoriánus neveltetésű krimiírók. Egy ütés a tarkón, egy szúrás a karon, egy pörkölésnyom a halántékon. És milyen az a test, ami megfejti az áldozat titkát? A detektív sokszorosan makulátlanabb a megsebzett áldozatnál: Hercule Porot, Sherlock Holmes visszavonultan élő agglegények – és a szűzies detektívek mellett ott vannak az igazi szüzek: a vénkisasszony Miss Marple és egy katolikus pap, G. K. Chesterton Brown atyája. Ők nemcsak elevenebbek, hanem hibátlanabbak is, mint a lépcsőn lelökött, fejbe vert vagy megmérgezett áldozat. Pedig mint a jelölő és a jelölt, a halott és a szűz szorosan összetartoznak. És ez Agatha Christie-nél a cselekmény szintjén is többször megjelenik: a hófehér hajú, vénségesen vén Miss Marple szolgáltat igazságot a halott cselédjének (Egy marék rozs). Áldozat és detektív titkos összetartozását megerősíti a cselédlány regény végén idézett levele is.

    A bűn szétválasztás. Sőt behatolás a test intimszférájába. Rendellenesség, hiba, aminek az okát a feddhetetlen és szűzies detektív módszeresen gondolkodva hamar megtalálja. Bár alig vannak „bemocskolt” áldozatok, a test mégis amolyan kötelező imagó, már-már mitikus elem a klasszikus detektívtörténetekben.  És a sérthetetlenséghezvaló ragaszkodás a logikus gondolkodás fölényével, az ok-okozatiságba és a tapasztalatba vetett hittel is együttjár.

    Az illedelmes, viktoriánus holttesteknél sokkal érzékibbek a kemény krimik széttrancsírozott, darabokra szabdalt tetemei. A holttest, mint a vágy titokzatos, ha nem a legtitokzatosabb tárgya. Raymond Chandler felejthetetlen mitológiát épített a holttestek felfedezése köré. A detektív szorongva belép egy üres lakásba, valami „húzza” befelé, és egyszercsak a lakás egy eldugott pontján megtalálja a halottat. Aki (ami) érzékeink számára felfoghatatlan módon „sugárzik”, mintha a brutális halál felruházná valami szorongató aurával.

    A Gyilkosság az Orient Expresszben egy, a kemény krimikre jellemző amerikai gyerekrablást (és gyerekgyilkosságot) torolnak meg európai helyszínen, már-már rituálisan, az összes hozzátartozó bevonásával.[1] Európai helyszínen? A gyilkosság pillanatában az Orient Expressz épp két földrész között, egy hóviharban vesztegel. Aghata Chrisie-nél nem túl gyakran szerepelnek gyerekrablók (és természetesen sorozatgyilkosok sem, ahogy „valódi” gengszterek sem). Hercule Poirot mégis – az angol detektívregényekben megszokott módon – tényekre alapozott, logikus következtetésekkel leplezi le a tettes(eke)t. Vagy mégsem leplezi le őket? Hiszen hagyja szabadon távozni őket. A meglehetősen szokatlan zárlat azt sugallja, hogy a két bűncselekménytípus nem mérhető egymáshoz. A „gyilkosok” a kollektív bűnösséget is vállalják, hogy megtoroljanak egy individuális, a klasszikus krimik játszmái szerint már-már értelmezhetetlen tettet.

    Jellemzően hóviharban, és jellemzően két földrész határán. Nem akármelyik vonaton, hanem az Orient Expresszen. Mert a pogány bosszúállás gondolata – hiába hasonlítja az egyik szereplő a gyilkosokat egy esküdtszékhez – épp a protestáns individualizmus hagyományaival nem egyeztethető össze. Ahogy az sem, hogy a „gonosszal” álmában végeznek.

    A szétszabdalt, szétzúzott, szétdarabolt test amúgy szinte mindig szemiotikai és narratológiai funkciót kap az anti-detektívregényekben.[2] A kemény krimikben viszont sokszor a pornográfiához és a gyermeki, groteszk fantáziavilághoz áll közel. Néha a gyilkosság elkövetője maga is művész (James Ellroy: Szigorúan bizalmas), az álomgyár-alapító Walt Disney megtagadott fia, aki tetteivel leplezi le az amerikai álmot megalapozó fantáziavilágot. A rajzfilmekből ismert játékosan groteszk testképzet mutatkozik meg a „művészi” gyilkosságokban. Ezeknek a gyilkosságoknak a felderítése sem történhet másképp, csak intuícióval. Kérdés, hogy lehet-e a Parfüm mintájára romantikus művészregényként olvasni a Szigorúan bizalmast? Én alig hiszem, hisz az Ellroy-féle krimisorozatban (L. A. Kvartett) a társadalombíráló szándék és a realista nagyregény felé mutató koncepció jóval erősebb jelentésképző erővel bír. A pusztítás esztétikájának barokkos tobzódását felülírja a társadalmi környezet pusztulásának már-már kimerítően aprólékos bemutatása.

    A szétroncsolt, feldarabolt, cafrangokra tépett testek ennek ellenére még Elrroy regényeiben sem visszataszítóak. Talán mert nem is valóságosak. Élők és holtak egyformán szépek – szerelemre és halálra érettek. Lótnak-futnak, dohányoznak, isznak, szerelmeskednek, meghalnak – vagyis pontosan ugyanazt csinálják, mint a hősök az amerikai mozikban. (Az amerikai kemény krimi és film története – gondoljunk csak a Máltai sólyomra vagy a Hosszú álomra – ezer szállal fonódik egybe. Amerikai krimiket olvasva tükörfalú termekben sétálgatunk körbe-körbe.[3] Mert film és irodalom egymásra hatása kölcsönös: az amerikai rajzfilmipar kezdeteit bemutató regényt, a Szigorúan bizalmast majd a belőle készült film teszi világhírűvé.

  • Ez a filmekből ismerős, redukált antropológia – jellemző, hogy a hard-boiledekben alig esznek, hogy nincs szaguk a szereplőknek, és mindenki gyereke valakinek, de neki magának nincs gyereke – egyfajta barokkos nagyzolásba, dagályos és merev ünnepélyességbe, szépség- és ifjúság-kultuszba torkollik. Ezért sem félelmetesek annyira a halottak. Feltűnőek, mozdulatlanok. Össze- és szétszerelhetők. Látványosak, már-már erotikusan sugárzók. Mint a filmsztárok.

    A klasszikus hard-boiledek többsége vajon mért Kaliforniában játszódik? Talán mert a társadalmi valóság és a gyilkosság révén felmagasztosuló emberi test is csak valamifajta álom-valósággal kölcsönhatásban létezik.[4] De létezik: James Ellroy például a krimisémából kiindulva sokszereplős realista nagyregényeket ír.

    A skandináv krimik szemléleti újszerűsége a teljesen másfajta testtapasztalatokban is megmutatkozik. Átlagos krimiolvasó könnyen túllendül az amerikai hard-boiledek sokadik, bizarr sorozatgyilkosságán, kellemesen borzong a grand guignol-szerű, eléggé valószerűtlen rémségeken. De egy átlagos svéd vagy norvég krimi jelentéktelen epizódja képes a saját testünk integritásába vetett hitet megingatni.  Izzadtságcseppek, vetélések, gyógyíthatatlan daganatok, szexuális fusztrációk. És hozzá a mindennapi élet rémségei: szoros cipőkbe beledagadt lábak, tályogos fogak, a reggeli rohanás idején bömbölő gyerekek…, apróságok Ez a hiperérzékeny, az embert végtelenül romlékonynak és esendőnek láttató naturalizmus megfosztja a kemény krimit az amerikai hard-boiledekben is megőrzött mitikus kereteitől.[5] A nyomozónak nem adatik meg, hogy a vágyról való lemondás árán (az amerikai detektívek jellemzően hősiesen boldogtalanok) egy dicsőséges pillanat idejéig helyre-állítsa a világot. Osló vagy Koppenhága nem a „világ”. A skandináv krimi csak nagyon-nagyon ritkán enged meg mitikus általánosításokat.

    A magyar Tar Sándort a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – Ellroy rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem csak a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről, szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Vagy hogy a romlottságnak léteznek fokozatai. Egy teljesen átlagos szereplő, a boncmester még a feltámadás titkával kísérletező galambos embert is elpusztíthatja.

    Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbe vonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal a „szürke galambok” végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a galambos ember csak beteljesíti a családtagok kívánságát.  És nem az áldozat és a detektív, (a „halott” és a „szűz”), hanem a gyilkos, a detektív és az áldozat között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság. Vagy a Tar-krimiben nincsenek világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban részt vevő egyik detektív, Molnár pedig a múltja révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.

    Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak – máig ható – politikai, hanem akár metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn közösségi vagy éppenséggel teremtményi természetű.

     

    [1] Ezt a szempontot Török Lajos vetette fel egy 2014-es egyetemi tanácskozáson.

    [2] Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest. 2000. 111-12.

    [3] Ez vajon csak Amerikában van így? A Szürke galamb és a Budapest noir létrejöttét is befolyásolták filmes inspirációk, a Budapest noirét nemcsak amerikai filmek, hanem a két világháború közti magyar filmművészet is. Az egyik legkorábbi magyar filmes irodalmi adaptáció Babits Mihály Gólyakalifájából készült (1917.) De vajon a Babits-mű képiségére, narrációjára nem volt hatással a korai némafilm?

    [4] Ez furcsa módon emlékeztet a középkor imitációs elképzeléseire. Hiszen minden konkrét Grál-regény egy csodálatos, soha meg nem íródott, a kortársak fejében mégis eleven valóságként élő „Grál Összes” egyik változata volt. Ez a mitikus, vizualitásban is kiteljesedő gondolkodás nagyon kedveli az amerikai mozik hőseihez hasonló archetipikus szereplőket, karaktereket.

    [5] Hogy aztán egy teljesen másféle, feminista színezetű mitológiát próbáljon megalkotni a Tetovált lányban. (Lisbeth Salander gyerekes elpusztíthatatlanságában talán egy másik médium, a képregény inspirációját kereshetjük.)

Kiskondás a hóesésben (Tömörkény István: Ferkó)

Egy pilóta a sivatagban, a „semmiben” találkozik egy földöntúli, csodálatos kisfiúval, és mutat neki egy rajzot egy óriáskígyóról, ami lenyelt egy elefántot… a többi már történelem. Vagyis a világirodalom egyik leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított, érzelgős meséje. A világhírhez a jó cím is elengedhetetlen: a Kis herceg biztosan találóbb és költőibb, mint a Ferkó, Tömörkény (talán az egyik legnagyobb magyar elbeszélő) novellájának címe.
A Ferkó is egy csodálatos alienről, egy különleges, angyali, sehova sem beilleszkedő kisfiúról beszél. Nyilván van anyja, van apja, de ők szinte meg sem jelennek a novellában. Ferkónak nincs múltja, ahogy jövője sem. Csak ott áll előttünk, csendesen, kiközösítetten, magányosan, és a látás és az ábrázolás művészi problémáin töpreng. Nem a kalap, az óriáskígyó és az elefánt, vagyis a szimbolikus-gyermeki látásmód, hanem a századforduló festészeti forradalmának elméleti problémáin. A Ferkó nem is „gyerekirodalom”, hanem (talán) egy gyerekhőst középpontba állító, szecessziós művésznovella.

Hát nem kiközösített, magányos őrültek forradalmasították a magyar festészetét? Ferkónak persze nem adatik meg, hogy a magyar puszta Csontváryja legyen, ahogy az sem, hogy a kérdéseivel – kis herceg-módra – összezavarja a felnőtteket. Ferkó egyáltalán nem kommunikál, még jótevőjével, az öregbéressel sem. Mindösszesen két mondatot felel az ispánnak, ebből is az első egy egyszavas válasz: „Nem”.
Ferkó – ahogy a pusztalakók mondják – “kigondolkozik a világból”.

Pedig olyan fizikai-társadalmi térben él, ahol  lenne mit kérdezni: a magyar pusztán. De Ferkót a társadalmi különbségek nem érdeklik, csak a „látvány”, a természet és a természetfeletti egymásba-tükröződése. A magyar puszta mögött ott rejlik egy másik valóság is, az öregbéres  katonáskodás közben megpillantott Itáliája,  “ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból”.  Hát mért nem kívánkozik oda ez a “Ferkógyerek”?
Magányos, dunántúli gyerekként én sokáig nem is értettem, miért csapnak egyesek akkora hűhót az alfölddel, hisz „nincs ott semmi” – de Ferkó pusztasága majdnem olyan látomásos és izgalmas, mint a beszélő kígyókkal és rókákkal teli sivatag. Az uradalmi gyerekek „fényes hintókat” látnak a semmiben száguldozni, Ferkót pedig egy színes, mesebelien csodálatos szekér (a komédiások hintaja) ragadja magával. A hirtelen feltündöklő, mesebeli kocsi a kor más festő-látomásaiban is előbukkan[1].)

Ferkó  „belefeledkezik a látványba” – immár utoljára.
A novella kezdetén nyár van, aztán leszakad a pusztára a tél. Az elveszés a hidegben, a hóesés, a varázsos semmi mindent feloldó és megbocsájtó káprázatában, maga a halál is egy játékos születés-élmény: „Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…”
Ferkónak néhány száz méter szaladás adatott a csodálatos kocsi után a hóban.

A legtökéletesebb „kifejezhetetlen mozdulat” a halál lelkes elfogadása.
Mit kívánhatnánk?
Ama téli utazás majd nekünk se legyen sokkal nehezebb.

Bánki Éva

[1] Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút+ festője, nagyobb Raffaelnél+.” (Csontváry Kosztka Mihály: Önéletrajz. http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.
Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.
Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.
– Nem “tiszta” – mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. – Szegény kis együgyű!…
És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!
Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak…
Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.
Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.
A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.
Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak… A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.
Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.
Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?
Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.
De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.
És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: “disznó”. Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: “disznó” lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.
A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.
Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.
Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.
Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.
De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.
Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.
Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.
– Eladod ezt a botot?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ezt magamnak csináltam… Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.
És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában – látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.
Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.
Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.
Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről… Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?…
Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.
És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.
– Ez az, méltóságos uram – mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.
– Ez? – kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.
Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.
– Csudálatos, rrendkívüli! – mormogá a nagy úr. – Valóban rrendkívüli… Hajts!
S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.
Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.
Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.
Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; – izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.
A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.
Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.
– És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? – kérdezte az uraság. – Föl akarom magammal vinni.
– Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram – felelte az ispán.
Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

http://mek.oszk.hu/05300/05342/html/01.htm

Illusztráció: El Kazovszkij

 

Harminc év asylum

 

Asylum meum aeternitas
(Az örökkévalóság az én nyugalmam)

Egy harminc esztendeje meghalt és aztán hirtelen visszatért irodalmár elég könnyen kiismerné magát a mai irodalmi életben. Sok új kiadót, sok új szerzőt, sok új folyóiratot találna a felújított Írók boltja polcain (jólesően meglepődne a fiatalok és a határon túli alkotók nagy számán, kicsit elszörnyedne a popkulturális utalásokon), de elég sok régi nevet, címet és intézményt is találna ahhoz, hogy ne érezze elveszettnek magát. Tiszatáj, Alföld, Kortárs, Jelenkor, Magvető, Élet és irodalom… Talán átfutna rajta a gondolat, hogy a magyar irodalom többet változott 1957 januárja és 1987 januárja között, mint az elmúlt harminc esztendőben…
És ha felkérnék egy kritikára a megszokott folyóiratától, talán nem is az értékrend vagy a szóhasználat okozná a legtöbb gondot, hanem a számítógép… A főszerkesztő – mi a csoda! – már nem postán, hanem e-mailben várja a cikket.
De hogy is változhatott volna meg az irodalmi élet 1989-ben egy csapásra? A rendszerváltáskor nem kerültek elő a fiókok mélyéből remekművek. Mivel nem létezett alternatív társadalmi közeg, ezért tartósan nem működhetett a hivatalostól teljesen független, alternatív irodalom sem (bár kísérletek voltak a 80-as években). A késő-kádári kultúrpolitika már a „régi” osztályokat (arisztokrata sarjakat, a régi úri közép-osztály tagjait) is bevonta az irodalmi-kulturális reprezentációba. Ráadásul ’89-ben sokak kedvét szegte az irodalmi intézményrendszert azonnal átalakítani óhajtók bosszúszomjas dilettantizmusa.
A kulturális intézmények tehát eleven zárványokként ékelődtek az átalakuló társadalmakba. Bankokat, gyárakat lehet hitelbe venni, no de életműveket? Így történt ez a jobboldali diktatúrák uralta Ibériai-félszigeten is, ahol mindenki számára világos lett, hogy egy karmestert nehezebb „leváltani”, mint egy gyárigazgatót. (A közönség, amely nem tehető teljesen zárójelbe a demokráciában és a diktatúrában, könnyebben foglal állást egy színházigazgató, mint egy főmérnök esetében.) De mindezzel együtt elképzelhetetlen, hogy még tíz-tizenöt év múlva is a diktatúra egyik szellemi vezéralakjának témái és csapdái uralják az irodalmi közbeszédet. De Magyarországon egy ’87-ben elhunyt, és most visszatért kritikus is gyorsan felismerné a „frontokat”. A régi, jó aczéli nyomvonalat.
A kultúra túl van a „fordulaton”, állították a rendszerváltás idején.

Lezajlott a próza-fordulat, sőt a líra nagy forradalma – a társadalomnak egyéb dolga sincs, mint hogy kövesse az irodalomban végbement változásokat. Ráadásul a 70-es, 80-as években számos, a „kultúrföldrajzot”, a kelet-közép-európai létezés milyenségét problematizáló értekezés is született (ezek közül a legfontosabb talán a Vázlat Európa három történeti régiójáról[1]). Ám még ezek a kísérletek sem a valódi pluralizmust készítették elő.

M.C. Escher: Relativitás (1955)

Természetesen lehet, hogy egy tudományos vagy alkotó közösség közösen „irányt vált”. De a közvélemény többnyire csak az egyéni pálfordulásokat tartja elfogadhatónak és hitelesnek. Minden más ármány, porhintés, helyezkedés. Paktum. Igazodás. Amit az is hihetővé tett, hogy a gondolkodás nyugatiasabb iránya egyáltalán nem tette más véleményekkel szemben toleránsabbá a magyar értelmiséget. Pedig a józan ész is azt diktálná, hogy történelmi határhelyzetekben ne csak egy vagy két (ez esetben engesztelhetetlenül szembenálló) vélemény létezzék. Könnyű tévedni, a legokosabb ember sincs birtokában minden információnak. És még a szerencsésen, jó ütemérzékkel meghozott döntések után sem okos dolog felszámolni minden más alternatívát. A XI. századi Magyarország visszavonhatatlanul a nyugati kereszténység mellett döntött – ezek után tovább működtek a görög apácakolostorok, és talán a központi „feledékenységnek” köszönhető, hogy az egyik legsikeresebb, XII. századi király, a királyi kancelláriát megszervező III. Béla Bizáncban nevelkedhetett.
A 70-es, 80-as évek jelentős kulturális fordulatai (melyhez hasonló jelentőségűek talán nem történtek az elmúlt harminc évben) még ilyen óvatos pluralizmust sem tettek lehetővé. Két-három évtized majdhogynem kiesett a magyar irodalmi emlékezetből: ma alig akad valaki, aki Márai és Mészöly között alkotó egy jelentős prózaírót tudna említeni.
De egy 1987-ből idetévedt utazó mégsem tarthatná Kádár-kori rezervátumnak a magyar irodalmat. A kulturális országegyesítés kétségkívül végbement: felvidéki, délvidéki, erdélyi szerzők publikálnak magyarországi lapokban és kiadókban. A magyarországi irodalom horizontálisan kiterjeszkedett: immár az egyetlen nívós és életképes, külföldi alapítású kiadót, a Kalligramot is magába olvasztotta. De vajon ésszerű és termékeny modell-e ez a központosítás? (A spanyol ajkú irodalmak párhuzamos intézményrendszereket működtetve is eredményesek.) Nem tudjuk. Mert hiszen a horizontális területfoglalást azonban nem követte vertikális: egyre kevesebb a határon túli, magyar irodalmat is kínáló könyvesbolt[2]. Ez az imponáló terjeszkedés tehát nem elsősorban az ottani olvasóknak szól.
A magyar irodalom más tekintetben is vertikálisan összezsugorodott. Ha nagy visszatérőnk kilépne az Írók boltjából és felszállna egy vonatra, megdöbbenne, hogy a Budapesten (vagyis a központban) megfogalmazott irodalmi kánon vagy emlékezet vidéken már egyre kevésbé releváns. Egyenesen elképedne az általa még soha nem hallott sok alternatív irodalmi nagyságon, akiket a vidéki iskolákban tisztelnek és tanítanak. Persze az irodalmi elit és a vidéki tanítók ízlése Arany János korában sem volt teljesen egyforma.
De az is lehet, hogy mégiscsak több magyar irodalom van? Nemcsak több kánon (ez, ugyebár, természetes), hanem gyökeresen eltérő szerepfelfogással, más-más legitimációs eszközökkel, társadalmi beágyazottsággal bíró irodalmak.
Ám ebből a fővárosba visszatérve nem érzékelhető szinte semmi. A harminc év alatt a líra is teátrálislett – zajos romkocsmákban, csilivili kávéházakban, színházakban rendezett, értelmiségi seregszemléknek számító, gondtalan és sokszor gondolattalan látványosság. Egy ennyire a felső-középosztályra és a fővárosra összpontosító irodalom persze nem tarthatja fel önmagát: releváns kérdés hát, hogy hogyan viszonyul a mindenkori hatalomhoz. Egy 1987-ben működő szerkesztő persze azt hiszi, hogy már mindent hallott, mindent látott.
Vagy mégsem?
Hajdan minden társaságban örömmel mesélgette a kulturális imposztorság visszataszító példáit.Hogy veti magát a költőnő Majorné Papp Franciska, Major Tamás édesanyja a Pécsre bevonuló Horthy lába elé (Hozsanna néktek magyar katonák). És negyedszázad múlva a fia hogyan sétál be a rommá lőtt Nemzeti Színházba, hogy aztán – kinevezve magát igazgatónak – felajánlja a Nemzetit a magyar kommunista pártnak. De az effajta történetek nem ülnek többé. Régen egy művész is felléphetett kezdeményezőként: kulturális javakat ajánlva föl a hatalomért.
Ma a bevonuló Horthy elsétálna a térdre hulló Majorné Papp Franciska mellett. Hiszen hány olvasója van? Még ha filmrendező lenne… Természetesen, ha Franciska a párt tagja, akkor kaphatna pénzt folyóiratra, játszótérre, íróiskolára, kolbásztöltő fesztiválra. A régi konzervatívok, mint Klebelsberg, még próbálták az írókat maguk mellé állítani (Napkelet), ma viszont már erről szó sincs. Persze egy íróiskola azért nem feltétlenül kidobott pénz: a sok tökkelütött mellett rendes újságírókat is képezhetnek… Persze valamit azért fizetni kell az íróknak… A legjobb volna egy repülőjegyet, akkor talán haza se jönnek… Az irodalom nem mozgósít senkit és nem képvisel mást, csak azt a réteget, aki soha nem szavaz a Fideszre. Persze nemes sport, fennkölt szórakozás, épp ezért jobb, ha a mieink csinálják.
Szóval: minek irkálnak itt ennyien?
Az irodalom presztízsvesztése persze a rendszerváltás utáni évtizedre esik, amit a mi visszatérő szerkesztőnk nem ismerhet. Sok-sok olvasó számára, a magyar irodalom hagyományos társadalom-felfogását ismerve talán megalapozott volt a félelem, hogy az irodalmi élet szereplői fogják hátráltatni a társadalmi javak szétzabrálását, a különféle régiók, társadalmi osztályok (köztük a cigány munkásság) lecsúszását. Hogy aláíróíveken fognak tiltakozni az írók az ózdi vasmű vagy a falusi művelődési házak bezárása ellen. Hogy lesz itt valami hangoskodás. De hát nem lett. A tényfeltáró újságírás megszűnt a rendszerváltás után, a társadalomábrázolás idejétmúltnak bélyegeztetett. A magyar irodalmi élet hálásan és lelkesen a kapitalizmus igájába hajtotta a fejét, miközben a könyvterjesztő hálózatok felkészülnek, hogy átvegyék a kiadók fölötti uralmat. Mert senki sem menekülhet. Visszabeszéd? Ugyan! Nektek ott a kulturkampf.
Egy udvari irodalom, amire maga a hatalom nem tart többé igényt.
Egy szöveget irodalmivá persze nem a mondanivaló tesz. De a sokasodó íróiskolák (ahol szinte bárkit megtaníthatnak írni) arra figyelmeztetnek, hogy a jó öreg mondanivalót mégsem lehet elfelejteni.
Író az, akinek van miről írni. Hiszen volna min gondolkodni.

Első közlés: http://aszem.info/2017/11/harminc-ev-asylum/