Bánki Éva összes bejegyzése

Hősök és szörnyek

Hát hol vannak a parasztok és a polgárok a lovagregényekben? Nincsenek, vagyis hát vannak – a jelenlétükre utal a sok szörny, torzsszülött, beszélő állat, keveréklény, sűrűben lapuló rémalak. Egyetlen lovag sincs tökéletesen magára hagyva az erdőben: az úton „idegenek” figyelik minden lépését: szakállas nők, törpék, óriások, tündérek, félig ember-félig állat alakok.
Néha felbukkan egy szántóvető, egy vilan (villain, villein), hogy útba igazítsa az úton kószáló lovagokat, és aki pontosan olyan „elmondhatatlanul rút”, mint a többi szörnyeteg. Egy rövid időre mégis emberré változik, hogy levett sapkával, alázatosan figyelmeztesse a lovagokat a veszélyekre. A nyugati lovagság (amely a Grál-regényekben kidolgozta saját, a pünkösd szimbolikájára épülő üdvtörténetét) pontosan tudta, hogy a teremtett világban nagyon sokan élnek rajta kívül: polgárok, parasztok, más-vallásúak, legyőzött népek, szexuális kisebbségek stb (erről ld. Jeffrey Jeromy Cohen  alapvető tanulmányait).  A korai lovagregények egy központi hős kibontakozására, útkeresésére épülő Bildungsroman-típusú regények (ma young adult irodalomnak mondanánk), és ettől a zsánertől tényleg idegen az árnyalt társadalomábrázolás.


De hogy lehetnek ezek a szörnyek ennyien?
A lovagregények idegenségtapasztalata nem faji ellentéteken, hanem vallási és osztály-különbségeken alapul. Még a Grál lovagjai között is vannak afrikai származásúak (Parifal féltestvére, Feirefiz például kockás bőrű, mivel európai apa és afrikai anya fia). A lovagok és a „szörnyek” világa nem átjárhatatlan: még a legkitűnőbb családban is „elfér” egy sellő-ősanya, egy tündér-nagymama. Ráadásul egyetlen lovagregényben sincs szó a „szörnyek” ellen indított világháborúról: ezek a monstrumok (monsterek) lehetnek csúfak, viccesek, csábítók vagy félelmetesek, de nem felelnek a világban sokasodó bűnökért.
Amúgy is távol áll tőlem, hogy „elszörnyedjek” olyan metaforákon, melyeket évszázadokig a társadalmi valóság bemutatására is alkalmasnak tartottak. Az evolúció „forradalma”, az egymással vígan keveredő, nemzedékről nemzedékre változó, megállás nélkül „alakuló” lények sokasága valamelyest ellentmond a Biblia tanításának, ahol a fajok jellemzői állandók, de remekül érzékelteti a tanult tulajdonságok örökletessé válását, a traumatizáltság fokozatait. Megerőszakoltak, megaláztak, megátkoztak? Hetedíziglen viselheted ennek a bizonyítékait. (Hetedíziglen – tehát nem örökké.) Bűnt követtél el? Meglátszik rajtad, akármit is hazudsz – Trisztán bármilyen kitűnő költő és szép fiú, gennyes fekélyek, rosszul begyógyult sebek borítják a testét, hiszen házasságtörő. Egy dinamikusan változó társadalom akarja kifejezni a „szörnyekkel” a történelmi változásokkal kapcsolatos tapasztalatait: ezek a változások meglehetősen radikálisak, és mégis nagyon sok, szinte beláthatatlan  időt vesznek igénybe – családi és nem annyira személyes tapasztalatok ezek. Nem véletlen, hogy a középkorias szörnyeket majd a posztmodern családregény reaktiválja (ld. a disznófarkú gyereket a Száz év magányban.)


Kérdés, hogy mi a kevésbé megalázó az alávetettek számára? Ha fura, bizarr, de mégiscsak autonóm, változni képes lényeknek tekintjük őket vagy útmutatásunkra váró kiskorúaknak, akik örökös „nyafogásukkal” — hisz nincs semmi bajuk, csak „sértődékenyek” – nehezítik a haladás munkáját? A nyugati középkor társadalma a rendek hiearchiájára épült (senki sem tartotta egyenrangúnak a parasztokat és az arisztokratákat), ám a társadalmi osztályok meglehetősen nyitottak voltak. A középkori udvari értelmiséghez, a trubadúrokhoz hercegek, királyok tartoztak, de voltak köztük plebejusok is, a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Hasonló a rendszerváltás utáni, „demokratikus érzelmű” Magyarországon elképzelhetetlen volt: mint kiderült, a nagy írók közül egyetlen író volt besúgóvá, és ez a nagy író az egyetlen fizikai munkás volt az értelmiségiek között (Tar Sándor), és ő „természetesen” el is nyerte méltó büntetését. (Fegyverrel harcolni ma már nem „lovagias”: egy rendes párbajnál demokratikusabb a számkivetettség, az alkohol, a „bélyeg”.) A középkori udvari költészetben számtalan iskola és stílusirány volt, de egyik se különült el kizárólagosan az alkotók származása alapján – ez az urbánus és népi izé a XX. századi Kelet-Közép-Európa vívmánya, az embereket a származás alapján megkülönböztető, nyugati középkor nem különítette el ilyen rigorózusan a stílusokat és az alkotókat.


Természetesen a történelem semelyik uralkodó osztálya nem kételkedett tapasztalatainak az érvényességében  – és soha nem ismerte el, hogy valaki nem jellemhiba, bűn, frusztráció (vagy más szörnység) miatt nem akar hozzájuk csatlakozni. A nyugati középkor elitje mégis jobban viselte a kritikát. Már a trubadúrok első nemzedékeiben feltűntek udvar-ellenes hangok (Marcabru), az udvari szerelem ilyen vagy olyan formáját kárhoztató írások – életrajzaik tanúsága szerint ezek a költők is ép bőrrel megúszták, még csak különösebb megbélyegzést sem kellett elszenvedniük. Az udvari költők toleranciája talán azzal is összefügg, hogy a világi értelmiség gyengécske volt, a mindenkori vélemény-monopóliumon az egyházzal is osztozniuk kellett. Nemcsak nem egyedül járták az erdőket, még csak nem is ők voltak a leghangosabbak. Sokan nem véletlenül vágynak vissza a középkorba: világ a világ a mainál nyitottabb, sokszínűbb és népesebb hely volt.

A kelet-közép-európai elit állandóan demokráciáról beszélt, miközben elmulasztotta az elnyomottak emancipációját és felszabadítását. A „kiskorúság” és a „sértődöttség” toposza (ezek csak nyafogó vagy elmaradott óvodások, mi majd jobban tudjuk) azt is lehetetlenné tette, hogy a különlegességükkel szembesüljenek. Elképzelhető-e ma Magyarországon olyan történelmi helyzet, amikor egyszarvúk, kentaurok, felfegyverzett nyulak, éneklő sellők találkoznak ugyanabban a légtérben – és rájönnek, hogy talán nem is annyira különböznek?

Vagy marad a morális megvilágosodás, mint egyedüli alternatíva?
A középkor erre is kidolgozott különféle forgatókönyveket. Parzifal, a Grál abszolút hőse ráébred arra, hogy a legeslegtökéletesebb lovag már nem is lovag, hanem ember.
Pontosan olyan, mint a többiek.

 

Boti, a költő

Kiss-Farkasnak rossz napja volt. Délelőtt a sógora kocsiját vitte vizsgáztatni, délután a személyigazolványát intézte az Okmányirodában, aztán órákig ült a hetes buszon a dugóban…  csak nyúlt-nyúlt az idő, mint egy Duna-parton tekergő, hatalmas kígyó, és nem látszott a vége.
Otthon érte az üzenet, középső gyereke, Boti megnyert egy irodalmi pályázatot.
– De hiszen csak kilenc éves! – hördült fel Kiss-Farkas a telefonban. – Miféle versek! Ilyen nincs is, ez abszurdum!
Gyorsan hívta a feleségét, de Erika ki volt kapcsolva, hívta az anyósát, végül – kínjában – a kislányát, Lénát, de senkit sem ért el.
Botinak, a fiának nem volt telefonja.
De hát miért lenne akkora képtelenség?, töprengett. Ha vannak gyermeteg lelkű költők, akkor miért ne lehetnének a költők közt gyermekek? Miért ne írhatna egy kilenc éves fiú is tökéletes verseket? Kiss Botond, Kiss Botond, Kiss Botond… Egy negyedik osztályos tanuló! Micsoda meglepetés! Kiss-Farkas végigdőlt a kanapén, és a legszigorúbban végigolvasta a fia neten keringő verseit.
Üres poénok, semmi különös.
Mikor az ötödiket olvasta, átfutott rajta a boldog felismerés, hogy ezeket a fia  csak kimásolta valahonnan. Ügyes kisfiúként csúfot űzött néhány sznob szerkesztőből. Az ő Botond fia egy elmés trükkel leleplezi… de mit leplez le egy kilenc éves? Abszurdum. Ez ugyanakkora abszurdum, mint a költészet
A hatodik versnél tartott, mikor visszahívta Erika, a felesége.
Ő mindig jó anya volt, neki a gyerekei az elsők, ő értük él, mindig rájuk gondol, magyarázkodott, mintha nyilvánosan rajta kapták volna valami mulasztáson. Három gyerek, igen: Léna, Boti, Samu. És ő mindig erején felül. Mindig maximálisan… Boti is mindent megkapott! Figyelmet, szeretetet, törődést. Intellektuális pluszt.
– Nagyszerű dolog ez a díj, büszkének kell Botira lennünk – mondta Erika bizonytalanul.

Kiss-Farkas Sándor, bár nem élt a családjával, egyáltalán nem volt hanyag apa. Mint sokat nélkülöző dramaturg természetesen nem engedhette meg, hogy anyagilag is méltóképp támogassa Erikáékat. De szerencsére az édesapja, a befutott építész nem viselhette el, hogy az unokái nélkülözzenek. Az öreg mániája volt a Botond név, és mivel nehezményezte, hogy a fia, Kiss Sándor beillesztette a nevébe a Farkast, ezért a fia kénytelen volt az unoka nevében kompromisszum-késznek mutatkozni.
Így lett Botiból Boti.
Kiss Botond. Kiss Botond. Kiss – és hozzá  Botond! Te jó ég!
Kiss-Farkas hátradőlt, és újra elolvasta a verseket. Aztán újra és újra.
Hát semmi értelmük, az biztos. Csak egy kis  ingyom-bingyom tá libe.
Hamarosan telefonált az egyik legközelebbi barátja, és kérte, meséljen valamit a kis zseniről.
– Ó, öregem! Ez valami abszurdum! – dadogta Kiss-Farkas, és félszegen  bontotta a vonalat.

Erikának igaza van, mind a ketten sokat tettek a gyerekekért.
Lénát hetente háromszor kellett jazz-balettre vinni, előtte-utána elviselni a hisztijeit, fellépőruhát csináltatni, ide-oda kísérgetni. Samu autista volt, Erika feladta az állását, hogy éjjel-nappal fejlesztésekre hordhassa, hogy blogot írjon Samuról és a magyar oktatásügy siralmas állapotáról. Erika nemcsak anya volt, hanem híres és tiszteletre méltó aktivista is
A szendvicsgyereknek, Botinak persze nem volt könnyű két ilyen különleges gyerek mellett: Sándor csak annyit tudott a fiáról, hogy a 33-as a lába, kicsit nagy a füle, él-hal a minecraft-ért, és hogy semmi baj nincs vele az iskolában. Hogy megfelelt, jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt. Boti többnyire jól megfelelt. De hogy kik a barátai és mi van vele…? Tutá libe má libe. Közepes fiú, középső gyerek.
Tárcsázta Erikáék vonalas számát, hogy viccelődve gratuláljon a díjhoz, és megkérdezze a fiától, hogy hogy van.
– Semmi különös – mondta a gyerek.
Mikor visszafordult a laptopjához, Boti megosztásai már 350-nél tartottak.

Másnap Kiss-Farkas Sándorból Kiss Boti édesapja lett.
Szerkesztők hívogatták, aztán egy unokatestvér az állami tévéből, majd az a színházigazgató, aki kirúgta két éve, és most az orrát szívogatva kifejtette, hogy „mennyire irigyli”.
Ő meg közben újra és újra elolvasta a verseket. Mást amúgy nem olvashatott a neten: ha kinyitotta facebookot, minden percben a fia díjnyertes versei jöttek vele szemben, mintha őt akarnák elnyelni.
Kilenc éves, ugye? Ez valami abszurdum.
Szép lassan azért kiderült, hogy hogyan kerültek ezek a kis, Boti-féle ingyom-bingyomok, játékos versikék a szerkesztőségekbe. Kiara nénit  helyettesítette a 4/A-ban Ági néni, Ági nénit aztán Adrienn néni, aki Boti verseit benevezte az iskolai Ki mit tud-ra. A Ki mit tud zsűrijében ott ült egy izgága öregdiák, aki javasolta Adrienn néninek, hogy Boti verseit küldjék el egy irodalmi pályázatra. Meg is mondta, hova.
Kiss-Farkas most természetesen botrányt kavarhatott volna – de Adrienn néni meghurcolása azt a hitet kelthetné, hogy nem örül a fia sikerének. Pedig , a fene vigye el, dehogynem!
Rápislantott a facebookra: a versek már hétszáz megosztásnál tartottak.
Ez már tényleg abszurdum! Boti óvodás korában felolvasta a betegágynál Weöres Bóbitáját, aztán néhány népmesét és egy kalózos mesekönyvet, amit az egyik színházi kollégája tukmált rá, de Boti csak udvariasan unatkozott. Egyetlen vers sem váltott ki belőle nagyobb lelkesedést, mint a Csodák palotája vagy az Állatkert. Kiss-Farkas akkor becsapva és megalázva érezte magát. De nem annyira, mint a díjnyertes pályázat után.
Délután már apja, Kiss Zoltán vidéki építészirodájába is eljutott a hír.
Hát ez hihetetlen, nem? Jobban kéne vigyáznunk erre a  kis gyöngyszemre. Az öreg lelkesedése nem ismert határt: ha egy gyerek kilenc évesen megnyer Magyarországon egy költőversenyt, akkor tíz év múlva már akármit megnyerhet. Talán külföldre kéne vinni, egy jónevű magániskolába. Boti lesz az angol nyelvterület legnagyobb költője. Egy új Shakespeare. Csak vigyázni kell rá.
És bár az öreg egy rendkívüli összeget átutalt a számlájára, Kiss-Farkasnak esze ágában nem volt az iskolából kivenni a fiát. Viszont visszaköltözött Erikához, mintha valamelyik gyerek – vagy maga Erika – halálosan beteg lenne.
Mert valakinek irányítani kell a dolgokat.
Kézben tartani. Becsatornázni.
Mit szólsz, Boti ehhez a Pilinszky-vershez? Hogy tetszik neked?
Boti udvariasan és félénken felelgetett, és Kiss-Farkasnak az volt az érzése, a fia talán még azt sem gondolja, hogy a versei, amikből manapság akkora hűhót csinálnak, olyanfélék, mint amikkel tele van az irodalom tankönyve.
A minecraftos barátait pedig nem érdekelte a költészet.
– És kik ezek a minecraftos barátok? – kérdezte Kiss-Farkas.
– Orange-Eszti. Crocodilus 17. CreepyShake. Jó fejek.
– Ó! – mondta Kiss-Farkas Sándor. – De kik ezek?
Boti sem tudta. Pedig a minecraft és az anyja laptopja jelentette a kapcsolatot az igazi valósággal. Ami azt illeti, Botinak naplója vagy kéziratai sem voltak, a verseit fejben tartotta.  – Mi értelme lenne leírni azt, ami már arra sem elég jó, hogy emlékezzünk rá? – magyarázta.
Boti elhitte, hogy az ötletek áradata kitart az élete végéig. Hogy minden nap lesz jobb, lesz másik. Hogy elég reggel felébredni, és kezdődik az “áradás”.
Kiss-Farkas péntekenként felolvasóestekre vitte a fiát.
Boti a kicsit manószerű arcával, az elálló füleivel ott ült a közönség első soraiban. Udvariasan és félénken. Mint valami kis zombi, gondolta szégyenkezve az édesapja.
– Alig hiszem el! Te vagy a kis Botika? – kérdezgették öregedő költőnők a felolvasások szüneteiben.
Gyengéden a tarkóját simogatták, a fülét húzogattak, némelyek a keblükre is vonták, mintha Boti nem egy kisfiú, hanem egy rózsaszín malacka lenne.
– Istenem! Alig hiszem el!
Kérdezgették, hogy hány kiló, ki a kedvenc költője, és hogy mit álmodott tegnap. És nem jönne el, hogy néhány aranyos, kis abszurdot felolvasson a saját költői estjükön?
Az aranyos, kis abszurdok szerzője udvariasan és félénken hallgatott. Este kilenckor már rettenetes fáradt volt, az ágyába vagy a minecraftos barátai közé kívánkozott.
– Igen, igen – hajtogatta engedelmesen.
Kiss-Farkas megígérte a hölgyeknek, hogy ő lesz az, aki a fia jelenlétében majd felolvas a verseiből. Mert nem akarja a sok nyilvános szerepléssel a fiát tönkretenni. Ő még egy kisfiú, mindene a foci, a minecraft, ezt tiszteletben kell tartani.
Kiss-Farkas Sándort ezek után már senki sem hívta Kiss-Farkasnak. A nevéből kihullott a „farkas”, Kiss Sándor lett, a csodálatos és zseniális Kiss Boti édesapja. A legodaadóbb, a legigazabb apa.
Erikával eldöntötték, hogy a „körülményekre való tekintettel” felújítják a fürdőszobájukat, és vesznek egy saját laptopot Botinak. Hogy Olaszországba mennek nyaralni az „atmoszféra” miatt. Az öreg Kiss amúgy egy használt autót ajánlott fel, ha Boti eljön az ő szülővárosába, és ad egy „szép interjút” a megyei újságnak. A verseket természetesen mindig Kiss-Farkas Sándor olvasta fel, és ő nyilatkozott – Boti nevében – a megyei újságnak. A tévébe is együtt mentek, ahol Boti a szerénységével mindenkit „megigézett”.
Igen-nem. Igen-nem.  Boti soha nem felelt egyebet.
A rendes tyúkok naponta egy tojást tojnak, de Kiss-Farkas naponta két verset is ki tudott a fiából préselni, egyet reggel és egyet este.
Soha nem beszélgettek egymással, mert ami azt illeti, a zseniális Botit egy cseppet sem érdekelte a kultúra. Boti csak úgy írt verseket, mint ahogy mások futnak vagy levegőt vesznek. Az apja színházi bemutatóját ugyanolyan udvariasan ülte végig, mit a saját felolvasásait. – Olyan kis szerény a fiad, meg kell enni – mondták Kiss-Farkas kolléganői.
Megenni, megenni, megenni. Boti egyre soványabb lett, mintha az emberek a pillantásaikkal is harapnának belőle.
Kiss-Farkas Sándor csak mosolygott. Lenézte a fiát, miközben rettegett is tőle.

A szereplésekért Boti egyetlen dolgot kért, hogy szombatonként nyugodtan focizhasson a haverjaival. – Hál’ istennek! Ugyanolyan kisfiú, mint a többi – mosolygott Erika.
De Kiss-Farkas Sándor tudta, hogy ez nem igaz.
Az ő fia nem ugyanolyan, halálra sebezte ez a pályázat. Ahogy Boti kitette a lábát, Léna rákezdte, hogy a szülei úgy odavannak ezért a hólyagért, hogy már azt sem vennék észre, ha ő holtan esne össze… Aztán pár perc múlva Samu, a legkisebb kapott dührohamot, mert az apja hazaköltözésével nagy lett a felfordulás, nem talál semmit. Ó, dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind!
Kiss-Farkas arra gondolt, hogy fiát a titokzatos Orange-Esztin, Crocodiluson, CreepyShake-en kívül senki sem szereti. De ez a gondolat ijesztő volt és értelmetlen. Erika, aki Boti „feltűnése” óta amolyan pedagógiai tekintélynek számított a neten, kifejtette, hogy itt az ideje, hogy egy nagyobb és rendesebb lakásba költözzenek.
Itt az ideje, itt az ideje, itt az ideje. Kiss-Farkas Sándor nem morfondírozhatott ezen sokáig, mert a fia hamarabb jött vissza a focipályáról: valaki beletalpalt a sípcsontjába.
– Drága kicsikém! – hajtogatta Erika. – Drága kisfiam! Hidd el, neked ez meg sem kottyan! Gyere csak, megsimizem neked!
Hogy mi kottyan meg a fiának, azon Kiss-Farkas is már sokat gondolkodott. A középső gyereke lába minden ütéstől megduzzadt és bevörösödött, mintha Boti egészen másféle anyagból lenne, mint ők négyen, a „farkasok”. És Kiss-Farkas éjszakánként érezte a falakon át, hogy a fia nem tud a kíntól aludni. De nem mert átmenni a gyerekszobába, hisz mi van, ha csak képzelődik, ha csak szeretné, hogy Boti meglakoljon a zárkózottságáért… Igaz, most sokkal sápadtabb és soványabb is, mint a múlt hónapban… És valahogy fülesebb lett, mert azok a nagy, elálló fülei mintha maguktól nőnének, miközben a gyerek lassan zsugorodik össze.
– Nem akarod, hogy valamit felolvassak, kisfiam? Nem ennél valami különlegeset vacsorára?
Nem, ma nem. És mintha minecraft sem létezne, Boti magzatpózban lehevert az ágyra, és a falvédő mintáit bámulta.
Szerdán a legnagyobb irodalmi lap hozta le Boti „tréfás abszurdjait”, illett hát elmenni a bemutatójukra.  A hét második felében Boti nem ment iskolába, hogy péntek estére friss és kipihent legyen. De a nagypapának így is csalódást okozott, olyan sápadt volt, kicsi és elgyötört. Ám ez a gyötrelem valahogy hitelessé is tette a költészetét. Akárki nem tud kilenc évesen ilyen verseket írni, ám ez a vértanúhoz hasonló, angyalszerűen sápadt kisgyerek, talán igen.
– Beletalpaltak a vádlidba? – szörnyülködött a nagymama. – Ó, kisfiam! Az ilyesmi egy rendes gyereknek meg se kottyan.
Erika nevetett. Mert aki focizik, az normális. Az pont olyan, mint a többi.  Hát, persze. Katonadolog.

Vasárnapra Boti másik lába is megfájdult, a pupillája a szenvedéstől összeszűkült, a szeme nem is acélkék volt, hanem haragos fekete. Megváltozhat valakinek kilenc éves korában a szeme színe? Kiss-Farkas nem tudta. Ahogy még mindig nem tudta, írhat-e valaki kilenc évesen ennyire jó verseket. És ha ír, akkor hogyan?
Elvitték megröntgenezni a lábát: semmi. Talán nő a gyerek, mondta a sebészorvos, ezért fájnak ennyire a végtagjai. Katonadolog, tűrni kell.
De Kiss-Farkas úgy látta, a fia az utóbbi hónapokban nem nőtt semmit, inkább összezsugorodott.
– Mint valami csúnya manó – mondta Léna elégedetten.
Kiss-Farkas tudta, hogy más orvosokat is meg kéne keresni, de készült egy bemutatóra, és neheztelt a fiára: csak duzzogj, kisfiam,  néma gyereknek az anyja sem érti…
A hét közepén az iskolaorvos telefonált, és dühöngve szidta a szülőket, akik ennyire felelőtlenül…, akik ilyen helyzetben sem…
– Milyen helyzetben? – kérdezte dadogva Kiss-Farkas.
Az iskolaorvos úgy beszélt, mintha valami katonai akcióról lenne szó.
Teljes vérkép. Kivizsgálás. Ha-la-dék-ta-la-nul.
– De nem ez a szegény kisfiú ír verseket? Hihetetlen kínokat tűrt összeszorított foggal! Tényleg különleges gyerek.

Nekem a gyerekeim az elsők, magyarázkodott Erika az onkológusnak.
A gyerekek, a gyerekek, a gyerekek! Mindent értük tettem!
Hideg, könnytelen decemberi nap volt, Kiss-Farkas nem tudott sírni, csak tántorgott. Ez nem lehet igaz! Ez abszurdum!
– Van ilyen – mondta az orvos. – A ráknak egy különösen agresszív fajtája, nem is olyan könnyű felismerni.
Kiss-Farkas este visszament a kórházba, hogy megkérdezze Botit, van-e új vers… hogy hogy érzi magát, hogy nem enne-e valami különlegeset, hogy nem akarja-e, hogy felolvasson valamit.
De nem volt semmi: a gyerek magzatpózban hevert az ágyon, a pupillája egy tűhegynyi ponttá zsugorodott.
Már egyáltalán nem válaszolt.
Többször Kiss-Farkas nem is látogatta meg. Erika maradt Botival a kórházban, ahogy az természetes, ő pedig rohant haza, hogy estére pizzát rendeljen a gyerekeknek, kezelje Samu dührohamait, felkészítse Lénát a holnapi fellépésre. Meg aztán jön a vízvezetékszerelő, mielőbb el kell dönteni, hogy lemondják-e a felújítást. Meg egyáltalán… ott a két gyerek.
– Azt mondják az orvosok – sikoltozott a telefonban egy hét múlva Erika –, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra! Hogy fel kell kell készülnünk! Érted ezt?
– Fel kell készülnünk – mormolta tompán Kiss-Farkas. – Ez abszurdum!
Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk, fel kell készülnünk.
Hónapok óta először álmodott: ugyanabban a dugóban ült a hetes buszon, mint aznap, mikor Boti megnyerte a pályázat. De most csoda történt: a kocsisor hirtelen megindult, a hetes buszon káromkodó-zsörtölődő utasok egymás vállának estek.
Másnap reggel a saját facebook-profiljával (a bélyegképe egy farkas) belépett Boti rajongói oldalára.
„Ez elképzelhetetlen” – kezdte a facebook-posztját, melyben hírt adott Boti rettenetes betegségéről, miközben megemlékezett a kisfia csodájáról, a Boti elméjében kavargó csodálatosnál csodálatosabb versekről, az ő mérhetetlen bánatáról. Mióta Boti az onkológián feküdt, valahogy könnyebben ment az írás. Bőbeszédűen újra rátért a csodára, amit Boti jelentett mindannyiuknak. Hogy Boti úgy írt verseket, ahogy más táncolt vagy szökdécselt. Aztán drámai tőmondatokban taglalta  a rájuk váró, szörnyűséges veszteséget.
Megnyomta a „közzététel” gombot, aztán könnyekkel a szemében még egyszer elolvasta a posztot.
Mire felnézett, legalább ötvenen osztották meg.

(Illusztráció: Paul Klee, Igor Melnikov)

Ha

Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még nem vagyok teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hoznék a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogy-hogy? Pedig isten bizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szemem. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért – , vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő, bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogy-hogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni, és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tőle. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye, nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom,  egy kis töltött paprikához?
Már nem szólok semmit.
Utálom őket.

Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek.
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámba, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégiscsak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben elvesztették volna a szüleim. Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
– Hogy-hogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
– Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törődve, közlöm, hogy kint eszem meg.
– Hát nem látod milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok, domesztosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég? Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha a nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni.  Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezőek az ujjaim. Sőt tetőtől-talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI, vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a védőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől-talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.

Illusztráció: Herbert Bayer fotómontázsa.

Első megjelenés: Látó. 2018.

http://www.lato.ro/publication.php/2018.%20okt%C3%B3ber/157/

 

Hajléktalan-labirintus

Nem, nem.
Szerintem sem helyes köztereken haldokolni. Aluljárók mélyén, számtalan ember jelenlétében vért köpni, hörögni, agonizálni – a köztereket nemcsak öregek és fiatalok, egészségesek és betegek használják, hanem – ugyanolyan jogon – óvodások is. Épp ezért nem helyes köztereken Sade márki legrafináltabb szerelmi gépezeteit újraépíteni a Filozófia a budoárban útmutatásai szerint.  Egy nyilvános tér nem budoár. Ha mégis így teszünk, a gyerekes családok kiköltöznek a belvárosból, és a város minden szeglete elgettósodik. Nem lesznek köz-tereink.
Nem, nem. Bár nem gondolom az utcát az önmegvalósítás teljesen nyílt terepének, a hatósági vegzálást is elítélem.  Pedig lehet egy csomó ésszerű szabályt hozni – tilos az utcán embert enni, tilos kutyánál nagyobb testű állatot (pl. struccot, elefántot) sétáltatni – de a túlszabályzás semmiképp sem civilizált. Talán érdemes abból kiindulni, nincs mindenkinek strucca vagy elefántja. És ha az embereknek van hol lakniuk, nem fognak az utcán haldokolni.
Nem, nem. Tényleg nem helyes azokkal tüntetni a hajléktalanokért, akik haladó tettnek gondolták komplett iparágak fölszámolását, munkásszállók bezárását, a „prolik” tönkretételét. Nem teljesen alaptalan azok baloldali meggyőződésében vagy akár empátiájában kételkedni, akik például „sértődötteknek” titulálják a rendszerváltás veszteseit. Még Mari nénit is, akinek ugyan tűzifára sem telik, a fia alkoholista, a lánya prostituált, de már harminc éve szép, egészséges, tévéstúdiókban terpeszkedő megmondók hirdetik neki, hogy mikor mitől kell elhatárolódni.
Nem, nem. A mai munkásosztály – a hajléktalanok többsége az átlagnál is rosszabb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező  hajdani munkás – ma nem a baloldal védence. Ha ezeken a “régi dolgozókon” múlt volna, akkor nyilván egy 1848-49 hagyományain alapuló baloldalt juttattak  volna a rendszerváltás után a hatalomba.  A mai baloldal nem is rendszerszinten védelmezi a munkavállalók és a munkából “kicsúszottak” érdekeit.
Nem, nem. Bár a nagypolitika (a rendszerváltás) teremtette meg a tömeges hajléktalanság feltételeit, de a saját hajléktalanságáról mindenki maga tehet. Hosszú betegség, nagy szerelem, alkohol, rossz, üzleti döntések, túl hosszú kölcsönszerződés, indokolatlan bizalom. A hajléktalansághoz vezető okok nem is mindig ellenszenvesek (nem a leghitványabb emberek azok, akiket a hozzátartozóik kiforgatnak a vagyonukból), de személyesnek mindig személyesek.
Ahogy a dzsungelben is elég egy rossz mozdulat, hogy az oroszlán letépje a fejed, egy aprócska figyelmetlenség, hogy hogy megmérgezd, tönkretedd, agyonüsd magad valamivel – ezek a balesetek is mind egyéniek. A jobboldaliak többsége szerint az ilyen „szerencsétleneket” be kell csukni valami biztonságos helyre, el kell takarítani őket, hogy ne legyenek szem előtt. Hogy ne mutassanak rossz példát a gyerekeinknek.
Nem, nem.  Én nem szeretem, amikor egy nagyváros – vagy a társadalom – olyan, mint egy dzsungel. Hogy egy tévedésért, egy bűnért, egy hosszú betegségért a teljes életünkkel fizetünk. A civilizáció azt is jelenti, hogy kaphatunk még egy esélyt – még egy oroszlánt, még egy életet, még egy hajlékot.  Nem, nem. Nem még egy kivilágított aluljárót, ahol nyugodtan megfagyhatunk. Nem kórházi ágyat félrecsúszott, de munkaképes emberként. Hanem esélyt. Jó szót.
Szociális bérlakást. Hajlékot.

Törik-szakad

Erzsi volt a harmadik.
Megígérték, hogy kilencre túllesz rajta, és ha minden jól megy, délre már ki is alussza magát. Kettőkor műszakváltás lesz a dohányboltban, ha törik, ha szakad, ott kell lennie, nem kockáztathat.
– Ez a hányadik? – kérdezte a vörös hajú nő a folyosón.
Erzsi magyarázkodni kezdett: ez nem úgy van, ez nem olyan abortusz, mint a többieké, van egy petevezeték-összenövése itt, egy miómája ott, fel is húzta a pólóját, és megmutatta a hasát, mintha a petevezetéke átderengene a hasfalán. Ő csak orvosi tanácsra. Nem kockáztathat, ott a két nagyobb, őket is fel kell nevelni.
– Aha – mondta a vörös hajú.
A vörös hajú is, Erzsi is ötre jött, hogy időben rájuk kerüljön a sor. Persze tilos a kórházból szó nélkül lelépni, de nem mindenki engedheti meg, hogy bent töltse az éjszakát, nagyságos asszony így, nagyságos asszony úgy. Már kilenc óra is sok, főleg így, hogy állnak a fal mellett, és nem történik semmi. Fél hétkor Erzsi szívesen felhívta volna a fiait, hogy megtaláltátok-e a reggelit, hogy hogy vagytok, boldogan belekapaszkodna a hangjukba, de mit feleljen, ha megkérdezik: te most mit csinálsz, anya.
Hétkor még senki és semmi. A veszélyeztetett terhesek már mind ott őgyelegnek a folyosón, kinyúlt köntösben, szemükbe lógó, lenőtt hajjal, elítélő, sértődött arccal, a kezükben átlátszó dobozkákkal. Szőlő, körte, alma, narancs, ne sajnáld magadtól, kell a vitamin. Szék nincs, ami van, az kell nekik. Fél nyolckor, mire az orvos megjelenik – jóreggelt, hölgyek, jóreggelt –, Erzsi már alig tud a fal mellett egyenesen állni.
A hölgyeket, mintha fertőzöttek lennének, ugyanabba a szobába fektetik. Erzsi nem érkezett nagy pakkal, a papucsa, a köntöse otthon maradt, nem hozott rágcsákat, csokikat, narancslevet – mégis mit képzelnek egyesek, neki a munka után be is kell vásárolni, ha nem sok mindent, de akkor is. Holnap úszás, rendesen kell vacsorázni.
Az ügyeletes orvoson rögtön látszik, hogy hétpróbás szemétláda: előre veszi a rihegő-röhögő kamasz lányokat, aztán egy tüsihajú, szemüveges, izzadt nőt, aki fél nyolc előtt két perccel tolakodott eléjük. Erzsi már annyira gyűlöli az egész társaságot, hogy a dühtől elfehérednek a kezén az ízületei.
Jobb is ez, mint a gyerekre gondolni. Akit nem akarnak, az nincs is. Nincs, nincs, nincs. Fél tizenegykor beállítja a mobilján a félegyes ébresztést, becsúsztatja a telefont a párna alá (remélem, itt nem lopnak!), elmormol néhány átkot az orvosnak, és már felnyalábolják, tolják a műtőbe. Megy ez, mint a karikacsapás, gondolja Erzsi, sőt annál is jobban. Hétévesen sorban állt a Corvin áruházban az anyukájával, várták a fülbelövést, egyik kislány végzett, aztán jött a másik, egy szőke, egy fekete, egy hajpántos, egy csillámpónis, az egyik sír, a másik diadalmasan nevetgél. Erzsi nagyon fél, de az anyukája vigasztalja, egy nő, egy igazi nő, ugye, mindig fülbevalót hord. Ha törik, ha szakad, megszenved érte. Van itt mindenféle kő: madaras, delfines, virágos, kisbékás, azért jöttünk a Corvinba, mert itt a legjobb a választék.
Semmi az egész.
A műtőben majd elájul a vérszagtól. Nem ismer rá a reggeli orvosra: az arca most nyúzott, a szeme alatt sötét karikák, mintha tíz évet öregedett volna. Így megy a karikacsapás, hát nem borzasztó? Vagy ez nem is ugyanaz az orvos? Ekkor megpillantja az egyik fényesre suvickolt műszeres tálcán a saját vonásait. Mintha hetek óta nem aludt volna egy percet sem.
– Várjunk még! – dadogja Erzsi, és elhúzza a karját, mielőtt beleszúrná az asszisztens az injekciót. – Ne szórakozzunk, Ágika – hördül fel az orvos, és mielőtt Erzsi elmagyarázná, hogy ő nem Ági, hanem egészen más, ő Nagy Erzsébet, harmincnégy éves, ő csak orvosi tanácsra, mert nem kockáztathat, már alszik is.
Madár, delfin, virág, kisbéka. Csak erre szabad gondolni.
Hogy valami iszonyú dolog történt, azt már ébredéskor érzi. Egyszerre van két helyen: fogja az anyukája kezét – ugye nem is fájt, kislányom? –, és itt lebeg a hetes számú ágyon, a hasában valami irgalmatlan kővel. És büdös van, igen, rettentő büdös, fasírt- és krumplifőzelékszag, mindenki alszik, de ott a nyolc tálca az ebéddel az asztalon. Az Erzsihez legközelebbi tálcára rárepül egy légy – hogyhogy nem süllyed el?, micsoda táncosnő! –, kicsit sétálgat, forgolódik a főzelékhalmon, aztán megvetően tovaröppen. A legyek azért mászkálnak össze mindent, mert a lábukon keresztül is érzik az ízeket – de vajon ezek kívül mit éreznek? Hogy Erzsi borzalmas. Hogy Erzsi elárult mindenkit. Hogy a munkából is elkésik.
A legyek… hogy van ez a legyekkel? Ha nem találják a krumplifőzeléket elég ízletesnek, megisszák a vért is?
Összemászkálják a gyerekeket?
Borzalom. De ha törik is, ha szakad is, indulni kell. Feltűnés nélkül kijutni az előcsarnokba.
A taxissal elbeszélget a magyar egészségügy siralmas helyzetéről, a sok csaló, pénzleső orvosról, a rengeteg hányaveti ápolónőről, akik kifosztják a betegeket, a szörnyű várólistákról. Hogy mennyire másképp megy minden Németországban, ott sem tudnak mindenkin segíteni, de legalább az emberség megvan, azért az valami, hangsúlyozza a bajszos sofőr. Megy ez nekem, gondolja Erzsi, és lelkesen bólogat. Legalább az autóban úgy nézek ki, mint egy normális, rendes ember, helyeslek, visszakérdezek, ahogy kell. Aztán mikor a taxis lelassít a trafiknál, a világ hirtelen tótágast áll.
Megy az anyukájával kézen fogva a Nagykörúton, most ragad a keze, mert megettek egy gofrit – ajándék, mert Erzsi nem csinált ribilliót, és el is köszönt rendesen a nénitől. De anyukára a körúton megint rájött a rájöhetnék: elmondta, hogy sehogy sem lesz jó semmi… hogy a világ szemét… hogy megint becsapták-megcsalták, hogy legjobb lenne teljesen eltűnni. Erzsi szerette volna, ha egy kicsit még örülnek a fülbevalónak, ha anyuka nem sír a nyílt utcán, ha nem kiabálja hangosan, hogy te sem értesz meg, ha… Ha mind a ketten elsüllyednek a föld alá, ha…
Anyuka megérzi benne az ellenszegülést, és diadalmasan odavágja: – És majd neked jobb lesz, kislányom, hát azt képzeled?
Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget, gondolja Erzsi, ahogy bebotorkál a dohányboltba.
Akár törik, akár szakad, ma dolgozni kell. Mosolyogni, lehajolni, elvenni a pénzt, visszaadni, ezt a kis sápadtságot a frontra fogni: a meleg mindig kikészít, hát te is tudod. A főnök már akkor is morgott, amikor Balázska tüdőgyulladása miatt otthon maradt. Mert ő eddig lázasan is bejárt dolgozni, nem olyan anyuka ő, aki a könnyeivel terhel akárkit. Még csak az kéne, hogy ő is húzza maga után az utcán a két gyereket, és kiabálja a fülükbe, azt hiszitek, nektek könnyebb lesz?
– Jól vagy?
– Jól vagy? Jól, köszönöm. Akkor majd holnap.
Nem is kell több. Csak ez a szúrás a hasában nem akar csillapulni, olyan, mintha egy óriási, kibírhatatlan gyerek fészkelődne benne. És mi van, ha tényleg? Ha az a fáradtságtól reszkető orvos kivett belőle valamit, de otthagyta a gyereket, aki most ott vergődik a méhében, agyonszurkálva, dühösen, véresen. Rápillantott az egyik cigarettásdobozra: micsoda szörnyű kép ez is, egy tehetetlen, pár hetes magzat fuldoklik a dohányfüstben. Ki tesz ilyet? Melyik anya dohányzik terhesen?
Már alig tudott felállni: ha kértek tőle valamit, amiért létrára kellett volna mászni, vagy hátra kellett volna menni, sopánkodott, hogy elfogyott. Elektromos cigi, szivar? Hogyisne! Sajnálom, nincs, majd tessék benézni a jövő héten. A vér átüt a fekete szoknyáján, csiklandozza a combját, de nem tud ötpercenként átugrálni a szomszéd virágboltoshoz: ne haragudj, bocs, hasmenésem van, remélem, nem zavarlak többször.
Ha törik, ha szakad.
Öt órakor már ahhoz is alig volt ereje, hogy felvegye a saját mobiltelefonját.
– Nem, nem a Niki vagyok, ez téves – kiáltotta bele. És míg egy férfihang szabadkozott, belé megint belényilallt, hogy mennyire utálja a keresztnevét. Erzsinek, ugyebár, csak a falusi nénikéket hívják, próbálkozott ő már a Zsókával, a Zsóval, a Lizivel, de egyik rémesebb, mint a másik. Pedig mennyivel jobb lenne, ha… Mennyivel jobb lenne minden, ha másképp lenne! Ha Ági vagy Niki lehetne! Ha az a séta a körúton nem olyan gyorsan romlott volna el. Ha anyuka nem olyan gyorsan sírdogálja-panaszkodja át magát a túlvilágra. Most átmehetne hozzá, és könnyekkel a szemében, örökösen panaszkodva megfőzné a vacsorát…
A fiai! Csak harmadszorra méltóztatnak fölvenni.
Megcsináltad? Levitted? Kicserélted? Míg hallgatja, hogy mennyi igazságtalanság történt az osztályban, hogy az a hármas nem hármas, hanem négyes, Erzsi már biztos benne, hogy az az orvos tényleg rettenetesen elszúrt valamit. Átszúrta? Benne hagyta? Tönkretette? Valami rettenetes történhetett ott a műtőben. Most itt ül vérvörös combokkal a forgószéken, a szoknyája nehéz a vértől, ömlik belőle minden, alig tud megmozdulni. Örököljük a szenvedésrevaló tehetséget.
Ha a kedves vendég közelebb jön, egy vértócsát lát a pult mögött.
Istenem! Itt minden törik-szakad. Hogy fog a végén feltakarítani?
Ez egy hentesbolt, tessék mondani?
A hét óra után betérő vendégek hívták a mentőket. Erzsi a babás cigarettásdoboz fölött zokogott: micsoda borzalom, egyesek megmérgezik ezeket a gyönyörű gyerekeket, hát hogy hagyhatjuk ezt? Mi lesz belőlünk? Mi lesz itt még? Holnap majd minden gyereket megölnek? Olyan lázas volt, hogy a kiérkező mentősöknek a saját nevét sem tudta megmondani. Nem úgy van az, felelte, nem úgy van, én csak orvosi tanácsra, mondogatta, akárki akármit kérdezett.
Aztán felemelte a fejét, megragadta az egyik körülötte sertepertélő vásárló karját, és kérte, hogy vigyen haza tojást a gyerekeinek.
Holnap úszás lesz. Hát nem értik? Úszás!
Milyen furcsa, hogy a corvinos fülbelövő néni butikjában egy fehér köpenyes orvos ül! Ő ma harmadik a sorban, mint ma reggel. És az orvos is ugyanaz, akivel már találkozott délelőtt. Csak most feketére festette a haját, talán mert vele együtt ő is szégyenkezik. Tessék mondani, nem lesz baj? Nem fog fájni?
– Majd meglátjuk – mondja az orvos. – A méhét azonnal ki kell vennünk. Aztán majd meglátjuk, a végén majd kiderül. Nyújtsa ki a karját!
Betesz-kivesz. Kivesz-betesz. Hát nem csoda ez? – Én azt a kék fülbevalót szeretném – suttogja az altatóorvosnak Erzsi.

 

Első megjelenés: Eső, 2018/III.
http://www.esolap.hu/archive/83/2027.html

Allah mindenkit szeret

Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik  régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, ha esznek, akkor éhesek, ha alszanak, akkor pedig… Al-Jabi legyintett: vannak-nincsenek.  Az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember lelkét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
Al-Jabi, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik a rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al-Jabi gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, és biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

forditotthoz-403x372

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. De a vérbeli kalmár nemcsak lovakkal, és fűszerekkel, hanem ígéretekkel is kereskedik. A normann és frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. És nemcsak várakkal, hanem információkkal is. A feleségeik pedig talizmánként hordják a kalifák aranypénzeit. Babonák, mosolygott Al-Jabi, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehet egy aranypénzt egy keleti piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az talizmánok nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? Al-Jabi kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását könnyebb egy  napfényes országban átélni. A kilenc közül csak Al-Jabi harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, ha már te sem hiszel , akkor mi mért ragaszkodjunk a napi ötszöri imához?
De hát milyen fiúk az ilyenek?
Néhány paripán meglátszik, hogy korán fog meghalni.
Ám csak a hit tartotta vissza Al-Jabit, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat árulni küldték Andalúziából. Ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt szellemvárosba, hanem sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt: katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. Al Jabi már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  De hát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. Al-Jabi hízelegve kísérgette őket: hogy van a kedves feleséged, barátom, hol építkezel… és közben hallgatta láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És észre sem vette, hogy a hite közben olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna?
Egyáltalán észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű: megköszönik a vendéglátást, összegöngyölítik a térképeiket, és ahogy pirkad, mennek is tovább. Ő meg ittmarad a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, mhiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor Al-Jabi reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz
De a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében. Al-Jabi legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
Vilmos herceg unokatestvére, Henrik is az ilyen furcsán-hívők közé tartozott. Hitt abban, hogy a hercegséget neki kell megkaparintania, hogy Allah, Jézus, a germán istenek és a tündérek az ő pártján állnak, hogy Vilmos herceg, a mostani uralkodó az ő közbenjárásuk miatt magtalan.  Al-Jabi hallgatta, ahogy ez a száraz férfiú a kalifa haderejéről, harci kedvéről érdeklődik. Hogy te milyen éleseszű vagy, kedves testvérem! A-Jabi hümmögetett, felelgetett, és közben töprengett: vajon Allah is az árulókat szereti-e?
Ki tudhatná? De így kell elképzelni a bevonulást? A dicsőséges honfoglalást?
De az itteni nyughatatlanok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de Al-Jabié bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, Al-Jabi nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák…
Allah, meggyógyítja a zavaros szíveket .
De a magányosság díszletei már összezárultak körülötte.
Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma! Ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. Al-Jabit zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most jöttek, nem látszottak bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… Al-Jabi felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Ír földönfutók költöztek volna a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna csecsemőkorában. Hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami udvarhölgyhöz illett, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de Al-Jabi igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. Csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés…
Az udvaron megint átszalad a kislány, és végre valahára tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendes fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek.
Al-Jabi, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De Al-Jabi nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De hát mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig?
Ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha tényleg megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály?
Al-Jabi olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott ranyhalat tartana a kezében.
Kár volt semmibe venni azt a Henriket!
Úgy látszik, ő nélkülem is belekezdett.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Vége a sok unalmas délutánnak! Talán még ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ezeknek a nőknek védelemre lesz szüksége. Allah mindig irgalmas az asszonyokkal.