Bánki Éva összes bejegyzése

Anyu, apu

Anyukám mintha kicsit szégyellné a nevét. A barátai hívják
Gittának, Margónak, Manókának, Tündének, Tücsinek. De van-e igazi neve? Azon túl, persze, hogy anyuka. Néha az az érzésem, ha valaki Katinak szólítaná, akkor is kitárt karokkal sietne az illető üdvözlésére.
Anyukám elbűvölő, sziporkázó, imádni való, akárhova megy, jókedvet és nevetést hagy maga után. Ami azt illeti, mi már végig kacagtuk egész Budapestet, minden teret, minden körutat, minden utcácskát. Az összes kerületben laktunk már: kétablakos családi házban, ötemeletes bérkaszárnyában, egy négylakásos társasházban, ahol egy hóbortos gipszoroszlán majdnem a fejünkre esett. Éltünk lakótelepen, téliesített faházban, alagsorban, menő penthouses-ban, ahonnan a Nyugati pályaudvar homlokzatát bámulhattuk egész éjszaka.  Nem tudom, anyukám mivel és hogyan fizet: lehet, hogy csak egy kis nevetéssel.
Végül is mindegy. Az a fő, hogy szeretem.
Anyukám színháznál, lapnál, alapítványnál dolgozik – vagy egyik helyen sem, vagy egyszerre mindegyiken. Állandóan elfoglalt, hol angolul, hol magyarul, hol franciául beszél telefonjába. Nevetgél, intéz, megnyugtat, fenyeget – próbálja „megoldani a problémákat”, „elejét venni a hisztinek”., “rendezni a dolgokat”. Nem tudom, hogy őt ezek a problémások Gittának, Manónak vagy Tücsinek hívják-e – sokszor azt hiszem, anyukám maga sem tudja, hogy kikkel-mikkel beszél. Akár szellemek is hívogathatnák esténként.
Ugye, engem azért szeretsz?, kérdezem. És engem soha nem veszítesz el?
Ilyenkor anyukám felfújja az arcát. Magához húz és erősen megcibálja a hajam. Hogy kérdezhetek ilyen szörnyűségeket?
Mi mindig intézünk, mindig költözünk. Mindig van valami közös ügyünk: színészek, színésznők, üldözöttek, áldozatok. Anyukám szerint mi csak élvezzük a nagyvárost, jövünk-megyünk, ismerkedünk, egész évben nyaralunk. Én nem így szeretnék nyaralni: hanem két-három hétig nyugodtan ücsörögni, megszokni a dolgokat, sehová sem mozdulni. Sokszor alig tudok ellenállni a vágynak, hogy felírjam a nevemet a csuklómra, hogy soha ne veszítsem el, vagy ne kelljen attól félnem, hogy elfelejtem.
Büszke lehetsz anyukádra, mondják mindenhol.
És én büszke is vagyok. Mert anyukám tényleg elbűvölő, sziporkázó, imádni való. No de éjszakánként majd elemészt a félelem, hogy ő vajon elégedett-e velem. Hogy nem cserélne-e le szívesen egy másik kislányra: egy sziporkázóbbra, egy elbűvölőbbre, aki nem kérdezgeti folyton, ugye, nem veszítesz el? Ugye, szeretsz? Ugye, ugye, ugye…? Azok a legfontosabb kérdések, amiket nem is tudok befejezni.

Elveszíteni anyukám még nem veszített el, de mikor Svédországba ment, két hónapot töltöttem egyedül Kiskunhalason.
Nagyanyám szerint én nagyon kicsi koromban már jártam náluk, de – ha ez igaz – azóta elveszítettem az emlékeimet. Most nehéz volt megszokni, hogy a reggelek olyan korán kezdődnek, hogy az esték hamar befejeződnek, ahogy nehéz volt elviselni a nagyszüleim szekrényéből áradó láthatatlan gomolygást, ezt az áporodott, furcsa öregségszagot. Mintha hatalmas termetű nagyanyám a zacskókban vagy cipősdobozokban összeaszott állatokat vagy szárított pókokat rejtegetne.
Szivacsos-szürke volt az ég, mikor felkeltünk, és a napkorong még el sem érte a szemközti jegenyéket, mikor aludni küldtek. Mert aki eleget alszik, az nem lesz ideges. Aki sokat pihen, mondogatták, az nem fél ennyire. Három kutya élt Kiskunhalason a nagyszüleimmel, Néró, Farkas, Karolina, nyugodt, lomha, öreg állatok – én tényleg szívből irigyeltem őket. Szívesen ottmaradtam volna velük negyediknek, és egy életen át keltem volna a nagymamával a szivacsos-szürke reggeleken, és csendesen elaludtam volna, mihelyt elkezdődik az első időjárás-jelentés a tévében. De nem lehetett, hiszen csak vendég voltam, pesti kislány: a nagyanyám örökké izgult, hogy nem unatkozom-e.
– Miért nem mész, kicsikém, játszani a kertbe?
A kert túl nagy volt, túl szabálytalan, nem éreztem jól magam benne. Még csak ki se kellett volna lépnem a kapun, csak fel-alá sétálgatni a bokrok közt, hogy végérvényesen elvesszek.
A nagyszüleim és a kutyák után legjobban a tévés sorozatokat szerettem. És különösen azt, amit nagypapa annyira gagyinak tartott, az örökös szájbarágásokat és az ismétléseket. Mit tegyen Eufemia Alves, hogy soha többé ne találkozzon a bácsikájával… De Aurelio nem ismer könyörületet…  Rögtön ebéd után befészkeltük magunkat a fotelokba – ez a döglött szag már nem is zavart annyira –, és izgultunk, hogy megbocsát-e Aurelio bácsi, hogy szegény Claudia, Silvia, Romana, Pilar Augusta találkozik-e a régen elveszett testvérekkel.
Csodálatos volt ez a nyár, az idő annyira lelassult, hogy  én is jól éreztem magam benne.
De nagymama sokat aggódott miattam: hogy nem telefonálok senkinek, hogy nincsenek barátaim, hogy nem járok el a szomszédok gyerekeivel biciklizni, rollerezni, hogy nem rohangászok, hogy nem építek semmit, hanem csak kuksolok a tévé előtt a porszagú, csúnya fotelekben. Jaj, nagyon ideges szegényke, senkivel sem beszélget, pedig mehetne játszani a többi gyerekkel, itt a strand, a kert, a játszótér. Mi kéne szegénykének?
Jól hallottam, hogy anyukám felháborodottan magyarázza, hogy azért vagyok ennyire félős, mert a Pasaréten majdnem a fejemre esett egy gipszoroszlán. Erre a mama felháborodottan kikérte magának, hogy a kertben bármi a fejemre eshetne, egy vadállat, egy szobor, egy akármicsoda… és olyan hangosan kiabáltak, hogy befogtam a fülem, és próbáltam láthatatlan maradni a fotelben.
De anyukám engem is odarendelt. Remegő hangon elnézést kért, hogy nem tud azonnal kiszabadítani, és sajnálkozott, hogy olyan kibírhatatlanul, hogy olyan rettenetesen unatkozom. Hogy nem tud mit csinálni. Hogy minden annyira szörnyű, szörnyű, szörnyű.
– Csak légy türelemmel, manókám, most már hamar itt lesz a szeptember.
Az aureliós sorozatok, a jegenyék, a fotelok mellett legjobban a nagymama fényképeit szerettem. Szegény úgy őrizgette őket, mint mások a szárított gyümölcsöket. És talán ezek a régimódi, sárgás fényképek árasztották azt a szekrényekből áradó, fura izzadtság- vagy inkább állatszagot, ami az első nap annyira émelyített. Mintha éjszakánként ezek a képek lélegeztek volna a nagyszüleim helyett. Nagymama minden fénykép hátuljára felírta: Andriska, Tónika, Erzsike udvarlója, szegény Zsuzsi néni, szegény Kálmánka. Kezdetben nem is hittem el teljesen, hogy ezek a szegények valódi emberek, nem carmenek, nem aureliók, egy sorozat szereplői.
De ki a szegény? Akinek egy jegenyefája sincs?  Aki meghalt, és elvesztette a nevét? Aki senkinek sem hiányzik? Akire már a nagymama és a nagypapa sem emlékszik?
– Pedig ezek a te rokonaid – mondta nagymama. – Hát még szegény apukádat sem ismered fel?
Sanyikám 1986-ban. Sanyika 1993-ban. Sanyi a diplomaosztóján. Végül szegény Sanyi utolsó fényképe: egy szögletes arcú, szőke fiatalember egy kisbabával, aki nagymama szerint én vagyok.
– Na, nézd csak! Ő a te édesapád! Hogy-hogy nem ismered fel?
– No de én itt vagyok, ez a szegény Sanyi meg ott!
Nagymama megrázkódott. – Hát anyukád tényleg nem beszélt róla?
Nem mertem se azt mondani, hogy igen. És nem mertem azt mondani, hogy nem. Az én anyukámnak, meglehet, ez a szegény világ , ez a sok Mérti, Zsuzsi, Kati talán idegenebb, mint az Anastasiák az argentin filmekben.  Vagy a „problémások”, akik éjjel-nappal hívogatják telefonon.
– Anyukám nagyon hadar – mondtam szégyenlősen.
Se fényképeket nem nézegettünk, se apukámról nem beszélgettünk többet. Nagymama valahogy kiszáradt és megkeményedett, mint egy darab sütemény, amiről megfeledkeztek, nagypapa pedig már nem ajánlotta fel, hogy „csapunk egy jó murit”, elutazunk Szegedre. Csak szó nélkül bámultuk a sorozatokat, és nagymamának már az is mindegy volt, hogy mikor fekszem le. Vagy hogy mennyit “idegeskedem”.
Anyukám a nyár utolsó vasárnapján egy nagy kocsival jött értem. A jegenyék esténként már átszúrták a napkorongot, és a levegő is hűvösebb lett. Minden elromlott. Talán mert akkora hibát követtem el. Most gyűlöltem a kutyákat, akik nyugodtan egymás hegyén-hátán heverésztek.
– Aztán nagyon várunk ám az őszi szünetben – mondta a küszöbön a nagypapa, és felborzolta a hajam. De most sem mondta, hogy “csapunk egy murit”, és elutazunk Szegedre.
És tudtam, hogy nem is várnak már igazán: azt a másikat, a szegény Sanyit szeretnék, akiről nagymama nem volt hajlandó elmondani, hogy hova lett. Pedig az Aureliók életében minden megoldódik, ők mindenkit megtalálnak, akiket keresnek.
– Betokosodott, sértődött emberek – mondta anyám dohogva, miközben a napkorong legurult az égről, és mi a megbocsáthatatlan sötétben száguldottunk haza.
Hogy még szörnyűbb legyen, Pest előtt belefutottunk egy záporba. Ssss-psss, ssss-psss, az ablaktörlők helyettem törülgették a szemüket. – Szegény Kálmán bácsi, szegény Ica néni – kezdte anyukám – nem tudnak beletörődni abba, hogy a fiúk, a te apukád eltűnt Amerikában. Hogy hiába várják haza, semmi hír, talán egészen odaveszett vagy csak megfeledkezett róluk.
Haza, haza! De a haza most persze egészen máshol volt, mint ahol korábban sejtettem. Anyukám ezen az őszön is pártfogásába vette a lecsúszottakat és a szerencsétleneket, éjjel-nappal az ő ügyeikben intézkedett.
A harmadikat már egy másik kerületben kezdtem, anyukám új munkahelyéhez, a szállóhoz közel. A szegényeket alaposan meg kell ismerni, hiszen ők is pontosan olyan emberek, mint mi, szokta anyukám mondogatni. Csak elvesztek. Csak elvesztették a talajt a lábuk alatt. Vagy elvesztették a hozzátartozóikat. Vagy csak azt képzelik, hogy elvesztettek mindenkit. Ők a szegények.
Anyukám nemcsak nekem, hanem az új osztályfőnökömnek is a szegényekről tartott előadást, Zsuzsa néninek, aki szerint annyira szorongó és zárkózott vagyok, hogy nem a normál gyerekek között lenne a helyem.
De akkor hol lenne a helyem? Talán észre sem vettem, hogy elvesztem?
Míg anyuval barangoltam a hajléktalanszállókon, jártam a  tanácskozásokra, a konferenciákra, csak a szegény Sanyira gondoltam, és persze nagymamára és nagypapára, akik gyorsan visszafogadnának, ha ezt a Sanyit, az apukámat megtalálnám nekik. Együtt mehetnénk vissza Kiskunhalasra, járhatnék az ottani iskolába, hétvégenként a fotelből figyelhetném a jegenyéket, egy normális lány lennék, egy normális apukával. Akkor nagypapát Aureliónak hívnák, nagymamát Aureliának, és mindenki boldog lehetne.
– Senki sem normális – kuncogott anyukám. –  Senki sem átlagos, senki sem mondhatja magáról, hogy… – de anyu nem mondta el, hogy, mit nem szabad magunkról mondani. Én sem mondtam el neki, hogy miért fürkészek minden elveszett arcot olyan kétségbeesetten.
A szeplős, a borostás, a bibircsókos ábrázatokat, a szőke, fekete, menyéthez hasonló arcú vagy szögletes állú férfiakat.
Hogy beköltözzem valaki szemébe.
Talán ez anyukámnak sem lenne ellenére. Hisz sokszor mondogatja, hogy érett, felelősségteljesen gondolkodó emberré akar nevelni engem.
Hogy neki én vagyok az első. Hogy ő mindent megtesz értem. Hogy ő soha nem adja fel. Hogy rettenetesen, szörnyűségesen, sőt borzasztóan szeret.
Egyszer egy nagy társaságban – hogy érezzem, milyen szörnyűségesen fontos vagyok – megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék a legjobban.
Mondtam valami ilyenkor szokásos hülyeséget: hogy utazni akarok…, hogy mennyire örülnék egy biciklinek.
Az igazat nem mondhattam meg. Hogy csak meglenni szeretek.

 

Illusztráció: Paul Klee

A csonkaságtól a gonoszságig (Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása)

 

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai

 

Még nem jött meg…

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.

 

És lehet-e a jövőre emlékezni? (folyt.) – Fordított idő III.

A kódexeket megint össze-vissza forgatta egy, a folyosók közt láthatatlanul közlekedő ismeretlen, de az új, pihekönnyű kéziratlapokhoz, melyek futkosó hangyákhoz hasonló betűivel úgy felbosszantották, hozzá sem ért.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.

Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek!Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradtságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában éppen olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? A mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.

Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében-fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És már egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga delfinek. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen – hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik éjt-nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás újra belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vizililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Tovább lapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsa mód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, de a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.

 

De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? Tényleg a palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.

Ma reggel meghalt a legkedvesebb fiam. És ma végeztem a fogadott gyermekemmel. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól. Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.

 

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött
állatokat. A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög, talán
az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!

N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több vers is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol se az állatok, se az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol mindenki otthon lesz majd, és egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.

A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Se csoszogó lépések, se jajkiáltások, se nyögések. Most először a hullámok zaját se hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből. – Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda.
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.

 

A megtörtént jövő (Bene Zoltán: Áramszünet)

Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

 

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

A Fekete-tenger se lehet sötétebb (Fordított idő III.)

 

 Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński