Bánki Éva összes bejegyzése

Padremadre (Fordított idő III.)

Sötét és kínos. Kínos és sötét.
Amikor a partról gyönyörködünk a hullámok játékában, nem gondolunk bele, hogy mennyire fáj a szikláknak ez a sötét dübörgés. Hogy ez a rúgkapáló Fenevad nem jókedvéből tombol, hanem le akar gyűrni minden tőle független életet.
De mintha még ez a rettenetes vihar sem lett volna képes egyszerre összeroppantani. Órák vagy napok teltek el, mire Riolda rájött, hogy a homlokát nem a tenger hullámai püfölik, hanem a Fenevad a saját fejében lakik. Ha megpróbálta a szemét kinyitni, a dübörgés kibírhatatlan lett, mintha a fejében tomboló szörny az egész világot akarná szétzúzni.
Sjön, merre vagy? Miért nem felelsz?
Aztán egy újabb ütés, egy újabb zuhanás egy sötét kútba, hátrafelé… Egy perc, két perc, egy óra, két óra, három óra… szent ég, meddig tart még ez a szörnyűség? Hogy lehet a vég, a megsemmisülés ennyire kiszámíthatatlan?
Mondd, mit csinálsz, Sjön? Hol vagy?
Aki nem lát, nem hall, akit a szenvedés már lebírt, az csak az orrán vagy a bőrén keresztül érzi a világot. Talán a sziklák se látják a tengert, mégcsak nem is hallják a moraját, csak érzik a rettentő ütéseit. De nincs egyedül: valaki végigdörgölte a homlokát egy vizes kendővel, és ez a valaki, ez a jótét ismeretlen egy szúrós szőrmetakaróra fektette.
Miért nem hagyja meghalni? A dolgok szívveréséből érezni, hogy Sjön már nincs sehol. De ha nincs sehol, akkor mit csinál? Mi történt vele, hol van? És ki az, aki itt ül az ágy fölött, és éjjel-nappal az arcát bámulja? Gondolkodni épp oly fájdalmas, mint a kezét emelgetni vagy a szemét nyitogatni.
Kés, villa, olló. Kis villa, nagy villa, kis kés, nagy kés – egyremegy.  A démonoknak, a félelmeknek a szív mélyén kell meglapulni, mert különben összekaszabolnak bennünket. Hol lehet az a  kilenc fiú? Tényleg kilencen voltak, nem tízen, tizenegyen vagy tizenketten? Nem lenne jobb mindent és mindenkit felejtve lecsúszni… széthullani, átpördülni, lebucskázni, szétesni, összetörni.
Egy rongydarabbal megint végigsimítanak a homlokán.
Ez a mozdulat nem hagyja meghalni.
Az álom egyik szakadékából most barna rongyokba burkolt, violaszín szembogarú szorg nő lép elő. Az asszony, aki talán nem is él a szigeten, talán nincs is, talán nem is volt soha, de minden útra indulót figyelmeztet. Nincs arca, nincs jövője, nincs múltja, de az útra készülőket megállítja. Tudod, hogy őrült vagy? Ugye, tudod, hogy nem szabad? Tudod, hogy tudod, hogy hiába?
Tudom, gondolta Riolda. Tudom, tudom, tudom. Nagyon is tudom, hogy nem lett volna szabad elindulnom az Idő szigetére, hogy nem lett volna szabad kalandvágyból, kíváncsiságból feláldozni tíz embert. De hogy hívták őket? Borg fia, Kyd, Kyd fia Borg, ésígytovábbb…  De mégis, hogy a fenébe? Hogy-hogy nem emlékszik a fiúk nevére?
Azért arra emlékezett, hogy rettenetesen sok éve, egy rideg őszi reggelen elköszönt attól az éhenkórász katonától, akit apjaként tisztelt. Majd még látjuk egymást, vigyázz magadra, kislányom, és soha ne búslakodj, nem éri meg! Mi ketten éjjel-nappal vigyázunk rád. Hogy mondják a latinok? Padre és Madre. Padremadre. Madrepadre. És mi lesz azokkal a szülőkkel, akikre nem emlékeznek? Talán ők földdel teli szájjal várakoznak, hogy megbüntessék a rosszcsontokat, a hálátlan utódokat, akikre éjjel-nappal vigyáztak. De neki, Rioldának nem lehet rossz a csontja, hiszen nem tudja pontosan, kik a szülei. Joga van bárkit elfelejteni. Szabad ember.
Újra ez a vizes kendő a homlokán! Napok óta éhes, de érzi a tenger felől támadó szél keserű illatát. Hogy lehet, hogy minden illat ízzé válik a nyelvünk hegyén? De ni-ni, az emlékezet szakadékában megint felbukkan ez a szorg asszony: csóválja, egyre csak csóválja a fejét. De minek is csóválja, hiszen jól láthatóan nincs arca: a vonásai szétmállottak a gyászban vagy felháborodásban. Ő, Riolda pedig itt piheg egy medvebőrön, és míg gondos kezek törölgetik a homlokát, ez a másik már a szemét is kisírta… Nem maradt ebből az asszonyból semmi, csak egy névtelen padremadre.
De mi történhetett a fiúkkal? Hogy-hogy nem hallja most a hangjukat? Hogy fognak innen hazajutni végül? Ha a szemét nem tudja kinyitni, azért még megpróbálhatna felülni. Ha felülni sem tud, legalább megpróbálhatna kiáltani, egy kicsit szabadulni ettől az örökösen rászegeződő pillantástól. Mondd, mit csinálsz, Sjön? De ahogy a nyakát megmozdította és próbált inteni a kezével, megint elkezdett vele az egész ágy lefelé zuhanni… mintha gondolkodás közben eleresztett volna egy kötelet, és most ellenállás nélkül száguldana ebben az egyre visszataszítóbb és hidegebb sötétségben.
Meddig tart még az egész? Annak idején sokat töprengett, hogy a sötétben hogy találjuk meg a saját orrunkat, tehát mi módon vagyunk azonosak álmunkban önmagunkkal. De most hiába próbálta elképzelni, hol lehet a dereka, a nyaka, a válla, a könyöke a zuhanás minden porcikáját kíntól reszkető lepellé változtatta. A teste millió szövetdarabra hullott szét – és a kín beterítette a szárazföldet és a tengert, ameddig csak a szem ellátott… de nem az ő szeme, hanem a rémült ponttá zsugorodó napé.
A zuhanásból aztán a szagok térítették magához. A rücskös medvebőr szaga, ami a beleivódott izzadtság mellett őriz valami keveset a fenyőerdők illatából, a saját vizeletének a kipárolgása és még valami édeskés, felkavaró illat, talán a rozsdás kardpengék, dohos pincékben rejtegett fegyverek vagy a frissen kiontott embervér szaga, ki tudja. De végre valahára képes mozdítani a kezét, noha a fájdalom még mindig a homlokára nehezedik, igaz, már nem belülről feszíti. Úgy nehezedik rá, mint valami tégla, amit fél kézzel is le lehetne lökni.
Odanyúlt a kezével, megpróbálta: de nem sikerült.
És mintha az erőfeszítéstől a szeme is kifordult volna! Érezte, hogy lent van, hogy egy arc hajol fölé, hogy egy lucskos medvebőrön fekszik, de az oszlopok mind alatta lebegtek, mintha az ágyát valaki egy szempillantás alatt felfüggesztette  volna a mennyezetre. Istenem, istenem! Egy oszlop, két oszlop, három oszlop, négy oszlop… ez bizony a bamburgi palota trónterme! Csak épp nem egy fekvőbeteg látja így, hanem egy pók, aki egy hosszú fonálon lógva a mennyezetről körbeleskel.
– Jobban vagy? – kérdezte egy rekedt hang.
Egy rettenetes, csúf arc lebegett Riolda felé: egy borzasztóan rút, kifordított kobak. Alul lapos homlok, középütt egy csúnyán kifaragott orr és legfelül egy picinyke, hegyes áll. Riolda megrázta a fejét, behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta: ettől a kobak végre a helyére került, és ő felismerte Jettét, az egyik viking kapitányt. De mintha mégsem került volna minden a helyére: ez a vérszomjas katona, a rabok egyik felügyelője női hangon szólt hozzá!
– Ne mozgasd a fejed! Ne kapálózz! Még a végén sosem gyógyulsz meg!
Riolda elszörnyedt: nem ez a női hangon beszélő, csúf kalóz tett borogatást a homlokára? De hát nem a szörnyű Jette volt az, aki megakadályozta, hogy az a másik viking megerőszakolja? Istenem, istenem, mi ez az egész? Jette, a betegápoló még annál is nagyobb csoda, mintha ő pókfonálon ereszkedne le a terem tetejéről.
– Kedves vagy – dadogta – nagyon kedves.
A szörnyű kobak jóindulatúan mosolyogni próbált: széthúzta a száját, és nagy kegyesen rávillantotta a sárga fogait. Riolda is mosolyogni próbált, bár azon sem csodálkozott volna, ha a fogak helyén éles karmokat lát.
– Nagyon kedves vagy, és most megtennéd, hogy szólsz a férjemnek, Sjönnek?
– Te csak ne ficánkolj, mondom. Ne hadonássz! Ne kapálózz! Ne mozgasd a fejed! Hát nem megmondtam, hogy nyugodtan kell feküdnöd? Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad.
Riolda nemcsak a türelmetlenséget érezte ki a hangjából, hanem a fenyegetést is.
– Semmiképp sem sürgetnélek, ha nem lenne annyira fontos. Kérlek, szólj a férjemnek!
– Ugyan, mi az a fontos? Két órával ezelőtt még meg akartál halni, már a pulzusodat sem éreztem. – Jette hirtelen összecsücsörítette az ajkát, mint egy tréfás kedvű kislány, aki meg akarja nevettetni a másikat. – Már ki is néztem neked a helyet, ahova eltemethetnélek. Nem hagyhatom, hogy a halálba ugráld magad. Te vagy az én babám, az egyetlen kis babám. Nekem vigyáznom kell rád.
Egyetlen kis babám? Riolda összerándult. Hatalmas levegőt vett, és miközben Jette vasmarokkal fogta vissza, megpróbált az ágyról felemelkedni.
– Sjön, hát nem hallasz? Sjön, figyelj! Gyere ide!
Csssszcssss… Jette tényleg úgy csitígatta, mintha ő egy szófogadatlan, rossz gyerek lenne. Ejnye, ejnye, hát nem megmodtam neked?
Riolda azért mégiscsak felült, és próbálta a vastüskéket, a női hangon beszélő, szörnyű katona ujjait a csuklójáról lefeszegetni.
Mi ez az őrület? A teremben félhomály, vérszag és egy lágyan pislákoló fáklya. Vérhomály, vagy valami, suttogta magának. De nem volt igazán sötét, a félig csukott ablaktáblán át beragyogott a közömbösen figyelő nap. Megpróbált felállni, ám nem boldogult a bivalyerős Jettével, aki olyan elszánt és erőszakos volt, mint a fiatal férfiak a szerelemben.
Riolda visszazuhant a medvebőrre, és megtapogatta saját csuklóját. Olyan sovány, mint aki napok óta éhezett. Istenem, mennyi idő telhetett el?
– Te csak maradj nyugodtan – sziszegte Jette. – Fogadj szót, ne hadonássz, ne ugrabugrálj, és semmiképp ne mozgasd a fejed! Ha majd jobban leszel, táncolni fogsz örömödben! Megszabadultál a férjedtől, megszabadultál azoktól a suhancoktól. Nincs már több parancs, nincs több káromkodás, nincs több verekedés. Nézz körül! Ketten maradtunk életben.

 

 

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

Padremadre (folyt.) Fordított idő III.

A nők akkor a legszebbek, ha életre-halálra küzdenek.
Nincs lelkesítőbb az ivadékaiért küzdő nőstényoroszlánnál, az övéit lángoló hajjal védelmező anyánál. A nőknél, akik az emberi akarat legvégső határáig küzdenek. Jette a függöny mögött titokban megleste Rioldát, ahogy Al-Rakmaránnal feleselt. Ez igen! Még a szeplői is ragyogtak, ahogy bátran megvádolt egy nála erősebbet! De hogy pontosan mivel vádolta, azt Jette már nem értette. Hisz Hispánia is csak egy kitalált, a képzelet határán lebegő, mesebeli hely, hasonló a Grál kastélyához vagy a Szória-Mória palotához, ahol kedvükre erőszakolgatják a férfiak a nőket.
De mindegy: a feleselés is egy fegyver.
És ezért ez a nő majdnem az életével fizetett.
Gyengéden újra betakargatta Rioldát, és mihelyt csillapodott a zokogása, csendesen hátra vonult, hogy az egyik szobában valami kenyérmaradékot kerítsen.
Ki eszik manapság magokat, zöldséget vagy kenyérmorzsát vagy édességet?, töprengett Jette. Egy igazi harcos csak húst fal, a kenyeret, a cipót, a zöldfélét a foglyoknak veti vagy a disznóknak dobja, hisz nem lottyadt gyümölcsöknek, hanem a legyőzött életeknek köszönheti az erejét. Ám ez a Riolda még túlságosan gyenge, hogy sült húst falatozzon.
De akkor mit csináljon? A konyhát a támadás éjszakáján maguk az angolszászok kifosztották.
Vágjon le egy lovat, és adjon neki friss vért neki? Hosszadalmas, túlontúl körülményes, órákba beletelik. Egy félreeső szoba ládájában addig kutatott, míg mindenféle fura gyerekjátékok, zsírkő szobrocskák, izgő-mozgó aranypókok között talált egy körberágott mézeskalács-darabot.
Nem valami szép darab, ez igaz, de a friss vér vagy a sült hús még megártana egy súlyos agyrázkódás után. Felkavarná a nedveket, megbolygatná az emlékeket, összezavarná a gondolatokat.
Nagy diadallal sétált vissza a nagyterembe, de a medvebőrt üresen találta.
Te jóságos ég! Mi történt? Jette könyöke, nyaka már megint úgy viszketett, mintha mérges hangyák futkosnának rajta.
– Hova mászkálsz, hé? Hát nem megmondtam? Megjárod, ha elcsatangolsz! Odaütök, ha nem fogadsz szót,!
De hiába ütött volna most már akárhova. Riolda négykézláb odacsúszott az ablakhoz, kivágta az ablaktáblát, és szembenézett a férje lefejezett holttestével.
– Hüppögj csak, te idióta! Na, látod, mi lett a vége? Így jár az, aki nem fogad szót.
A derekánál fogva visszarángatta Rioldát a medvebőrre, kivárta, hogy csillapodjon a zokogása, aztán kezébe nyomta a szárazmézeskalácsot.
– Addig lakj jól, amíg el nem vesztem a türelmemet! Amíg oda nem löklek a többiekhez!
A másikból erre kibuggyant a zokogás.
És mi lehet visszataszítóbb egy visítozva haját tépő, a saját könnyét és taknyát nyelő, nyüszítve vinnyogó  nőnél? Ilyen lenne minden birka, ha csecsemő módra tudna jajongani.
Mikor már nem bírta tovább, rácsapott Riolda hátára. – Hallgass, te nyomorult! Hallgass már, te szerencsétlen! A végén megbánom, hogy megmentettelek! Krpmrmtkrm! Hallgass már, te, alávaló… A végén még megsüketülök! Rmmbkrm… brkrtpkrm! Krpmrmtkrm!
Nem is találta a szavakat felháborodásában.
Hirtelen csend lett, talán az ablaktábla mögé szegezett nap is elszégyellte magát. Meglehet, kicsit türelmesebbnek kéne lennem. Megértőbbnek és szeretetteljesebbnek, gondolta Jette Sokan az izgalomtól rohamot kapnak, és úgy kapálóznak, mintha szamárvért ittak volna.
Megsimogatta Riolda haját, és barátsága jeléül helyet foglalt ő is a medvebőrön.
– Na, ne sírj annyit! Nyugodj már!
És ha már itt volt, gyengéden megtapintotta a pulzusát, eligazgatta a takaróját, és közben rettentően csodálkozott, mert mintha valami kemény maszk lett volna a másik arcán.
– Akkor akarod hallani, hogy történt?
Riolda bólintott.
Ám itt volt a bökkenő: a megerőszakolt, csúf Jette eddig  életében csak hallgatott. Soha senkinek nem mesélt semmit se a mostohaapja házában, se a tábortűznél, ahol a katonák századszor, ezredszer kezdik újra az életüket. Tudod, hogy kezdődött? Tudod, hogy történt? Jette még soha semmit nem kezdett az „elején”. Talán most  azt is el kell mesélnie, hogy mit tett a mostohaapjával? Hogy felgyújtotta a faluját és elszökött Norvégiából? Hogy merre kalandoztak eddig? Hogy mit meséltek a többiek Al-Rakmaránról?
De hol van ennek az eleje? Jette megrázta magát.
– Brrrkrbrrrr… Majd. Holnap mesélek. Most aludnod kell.
Amúgy is gyötrelmes lett volna felidézni a három napja történt eseményeket. Vérhomály, igen ez lenne a legjobb, legmegfelőbb szó rá! Al-Rakmarán úgy rendelkezett, hogy ki kell végezni az összes foglyot, Riolda férjét, a kilenc fiút, de még azt a szerencsétlen, pisilős papot is – nincs ebben semmi különös, ez a szokás, ugyebár. Ám a kivégzések után Al-Rakmarán nem tért vissza a függönyök mögé elmélkedni, nem foszlott szét felhővé, hanem megparancsolta, hogy a foglyok után Sigurd fejét is csapják le, mert elkanászodott. Sigurd már nem tudja, hol a helye, régóta képtelen a tiszteletre, megbízhatatlan, gyáva a harcban is… Egy áruló, aki a bizalomra immár méltatlanná lett.
Sigurdot amúgy mindenki fennhéjázó gazfickónak tartotta, és a felét se hitte a sok zöldségnek, amit Afrikáról meg Alexandriáról összehordott, de a megbízót, ezt a vérszomjas, púpos nyomorékot még nála is jobban utálták.
Volt-e ezen túl még valami különösebb oka az összecsapásnak?
Kellett, hogy legyen? A foglyokat kivégezték, a zsákmányt elosztották, de a kardok nem nyugodtak meg a hüvelyükben. Már három éve megállás nélkül portyáztak, és egy jó katonának a tétlenség a legnagyobb ellensége. Hiába laknak jól az emberek hússal, vérrel, a fegyvereik sokszor még  éhesek.
De hogy ki támadott először kire, azt Jette még csak nem is látta: bevonszolta az ájult Rioldát egy kamrácskába, leült melléje, és csak várt, várt…, egyre csak várt… Hogy mikor hal el az ordítás, és mikor kezdődik az anyám segíts,  nyöszörgés… és mikor takaríthatja el a trónteremből a halottakat. Néhány sebesültnek, köztük a nagyszájú Knutnak, ő adta meg a kegyelemdöfést.
Neki ebben a világban senki sem fog parancsolni. Se férfi, se nő, se gyerek, se szellem. Se zsoldos, se püspök, se tudós. Se a katonatársai.
Se halhatatlan, se halandó. Se élő, se halott.
Egyszer csak Riolda felnyögött mellette.
Jette legyőzte zavarát, és óvatosan megkérdezte tőle:
– Ugye, nagyon szeretted a férjedet?
Már azt hitte, hogy a másik soha nem felel, de a válasz kikívánkozott Rioldából:
– Szerettem, igen. Egyszerű ember volt, talán nem is érdemeltem meg. Csak megszoktam, mint ahogy az ember kibékül a hajával vagy a szemével. Ő viszont engem mindennél jobban és mindörökre…, hogy mondjam…, ha érted.
Jette nem értette, az állát vakargatta, mintha megint hangyák támadtak volna kettejükre.
Rioldából megint kiszakadt a zokogás.– Akkor talán a kilenc fiú hiányzik neked?
– Ugyan! Még a nevüket sem voltam képes megjegyezni, annyira untam őket! De helyes-e, mondd, hogy kilenc tizenhét-tizennyolc éves fiú így végzi? Ráadásul mind a kilencen rám bízták az életüket! Ó, istenem! Mit követtem el?
Jettével, akit még soha senki nem szokott meg, akiért még soha senki sem érzett felelősséget, forgott a terem. Micsoda Afrika! Mintha egy csodálatos, nem-létező Alexandria nem-létező utcáin bolyongana. Amit ez a Riolda annyira szégyenletesnek tart, azért ő odaadná minden porcikáját. Az egész életét.
– Ne bánkódj annyit, Riolda! Ne sajnáld ezeket a szerencsétleneket! Amióta a világ világ, ez a gyengék sorsa. De ha mi összefogunk, uralmunk alatt tarthatjuk az egész partvidéket. Én felgyújtom a városokat, te pedig közben szépen társalogsz a királyokkal. Te annyi nyelvet tudsz, neked annyi történeted van! Mindenkit elfoglalunk, a lovakat veszünk, és rabszolgáktól kapott pénzért arannyal borítjuk be a kastélyunkat. Te leszel az én királynőm, az én nővérem, az én édesanyám, az én kisbabám, az én egyetlenem! Majd meglátod, térden állva járulnak elénk a királyok, a végén városokat neveznek el rólunk.! A végén még  tengereket neveznek el rólunk. Lesz majd Riolda-hegység, Jette-szoros. Csak bízz bennem! Hamarosan mi leszünk a partvidék urai!
Riolda óvatosan kihúzta a kezét az ujjai szorításából. Bár senki sem ért hozzá a homlokához, a fejsebe megint vérezni kezdett.  mintha mondani akarna valamit.
Reszkető állatka a szúrós medvebőrön.
Riolda összekuporodott. – Majd meglátjuk, Jette, majd meglátjuk. Most pihennem kell. Holnap mindent megbeszélünk.
Jettében lobot vetett a düh, a karja, a nyaka elviselhetetlenül viszketett. Istenem, miért? : – Ha azt gondolod, hogy én nem vagyok elég jó neked…
– Semmit sem gondolok, Jette. Aludnom kell.
A nap csendben lebukott a tenger mögé, mintha el akarná felejteni őket.
Jettét még ez sem érdekelte. Se a kikötő, se a halottak, se a nap vándorútja, se a partvidékről rabolt kincsek, a sok szövet, mely rendetlen halomban, amolyan álomgombolyagban hevertek a trónterem sarkában. Állhatatosan az alvó Rioldát figyelte, a tekintetével szinte lyukat fúrt a homlokába, hogy beleássa magát a titkaiba, és távol tartsa a rémálmokat.

De akárhogy figyelt, akármilyen türelemmel őrizte egész éjszaka, ahogy a férje megjósolta,  Riolda a sok-sok alvás után sem tért egészen magához.   Nem lett se lelkesebb, se kezesebb, se megértőbb. Akkor sem fogadott szót, amikor rákiabált vagy hátba verte.
Megszállott makacsággal ragaszkodott ahhoz, hogy az új élet előtt megmosdassa és eltemesse a halottait.
– De hiszen beteg vagy – vetette ellen Jette. – Ha szeret a férjed, akkor nem várja, hogy sírt áss neki.
Ám hiába beszélt szép szelíden a lelkéhez, húzogatta a haját vagy csak kiabált vele, Riolda ragaszkodott a „végtisztességhez”. Micsoda őrület! Jette megdöbbenére csapzott hajjal levánszorgott a vár elé, és fennhangon esdekelt a holtak bocsánatáért. Hát mire jó, ha a halottaknak mutogatjuk a mellünket, ha nagy fennhéjázva lobogtatjuk a hajunkat?
Persze  ő soha nem kedvelte az ilyen jajgatva siratós előadásokat, ráadásul a kibontott hajú, mellüket verő nők látványától is borzadt – az élet amúgy is rettenetes, mire jó, ha megszégyenítjük a halottainkat.
De Riolda semmit sem értett. Nem használt se a hátbavágás, se a szép szó. A foglyokat a várkapu előtt fejezték le, úgyhogy könnyű volt rábukkanni Sjön holttestére. Az enyészet még nem kezdte ki teljesen: az arca ép volt, az ujjai merevek, de tiszták és fehérek, mintha holtában is meg akarta volna kímélni a feleségét.
Jette a kapuból figyelte, ahogy Riolda beszél hozzá, hajlong, fogadkozik, és közben gyötörte a féltékenység, hiszen most hajlékonyabbnak, magabiztosabbnak, mi több, egészen magasnak tűnt.  Igazi királynőnek.
Talán a férje miatt? Vagy mert ledobhatta a köpenyét?
Hát nem gyalázatos árulás? És Jette már megint érezte, hogy  csípős hangyák rohangásznak a kézfején. A vállán, a nyakán, a tarkóján. Rohanjon talán oda, és adja tudtára, hogy az életét egyes egyedül neki köszönheti? Hogy ez a Sjön a hatalmas vállával, az óriási termetével, az örökös dörmögésével képtelen volt megvédeni?
De az a kilenc suhanc sem, akiknek egész délután keresték a maradványait.
– Nem lehet, hogy elmenekültek? Egész biztosan láttad, hogy lefejezték őket?
Jette nem tudott mit felelni.
– Valahol itt kell lenni a testeknek. Látni nem láttam, hogy meghalnak, de az óbégatásukat hallottam.
De akkor hol lehetnek?
Jette átkutatta az udvart, szétválogatta az egymásra hányt holttesteket, aztán sóhajtva leszaladt a pincébe. Megszámolta a gabonazsákokat, elhúzogatta a hordókat, de látta, senki nem rejtett el itt semmit, még egy agyoncsapott patkányt vagy felakasztott macskát sem. Izzadtan felrohant a padlásra, benézett minden szegletbe, körbejárta a limlomokkal teli zsákokat.
Mennyi-mennyi felesleges kacat! Egy téglarakás mögött talált egy bujkáló öregasszonyt, félvak volt, púpos, himlőhelyes – az ilyenek bírják a bujkálást legtovább, ők aztán hozzászoktak ahhoz, hogy csendesebbek legyenek a gerendák közt rejtőző póknál is. Jette felsóhajtott. Gyorsan megszabadította a kis öregasszonyt a szenvedéstől, aztán végig rohant a vár szobáin. Itt is csak mindenféle limlom. Szanaszét szórt ruhák, felborogatott bútorok.
Végülis mit számít, ha kilenc bugyuta pásztorgyerek megszökik a kivégzése után? Lehetnek már akárhol: egy barlangban, egy sírban, küszködhetnek a hullámokkal, vagy kergethetnék lányokat a Szória-Mória palotában, a végzetet úgysem tartóztathatják fel. Őt nem is ez a kilenc suhanc ijesztette meg, hanem hogy hol lehet Al-Rakmarán holtteste? Ettől a könyörtelenül hallgatag, másokat a pillantásáával megbénító idegentől jobban félt, mint száz vagy ezer pásztorfiútól vagy a frankok hadseregétől Mint a frankok egész hadseregétől. Hát nem a saját szemével látta, hogy Knut puszta kézzel kiszorítja belőle a levegőt? Hát nem a saját fülével hallotta, hogy a vikingek a halálát ünneplik…? Talán megbolondult? Álmodta az egészet?
Riolda végre abbahagyta a nyivákolást, az értelmetlen siránkozást, a fejhangon kántálást, és abban a tartásban ült a nagyteremben, amit Jette annyira szeretett. Most már nem hasonlított a medvebőrön nyöszörgő szerencsétlenhez. Talán meg mosta az arcát, valahonnan kerített egy tiszta köpenyt. A térdén, a véres homlokán, de a halántékán is látszott, hogy erejét megfeszítve gondolkozik.
És hát mit is tehetne?, vigyorgott Jette. Riolda az ő foglya, az ő királynője, az egyetlenje. Neki, Jettének nag szüksége van, hogy értse, mi folyik, hogy kapcsolódnak össze ezek a rettenetes események.
– Al-Rakmarán eltűnésén nem csodálkozom – szólt Riolda. – Talán már ő is megelégelte ezt a gyomorforgató, rémes vérontást, és jelentkezett az egyik brit udvarba tanácsadónak vagy könyvtárosnak. Egy ilyen okos, szerény ember ott is elég kárt okozhat. No de a fiúk! – sóhajtozott. – Az én kilenc alattvalóm! Az a kilenc szorg! Talán mégiscsak igaza van Bandemagnak: akárhány szorgot agyonvertek vagy megettek, nem lettek kevesebben. Ők még a halálban is mások, mint a többi ember.
Jette még életében nem hallott Bandemagról.
– Azt mondod, hogy megrázták magukat, aztán hazamentek?
Riolda finoman megvonta a vállát.
– Nem gondolnám, hogy hazarepültek. Meglehet, az az álmomban látott szorg asszony elvitte magával a holttesteket.
– Akkor a férjedet mért hagyta itt? Talán túl nehéznek találta?
– A szorgok nem teljesen emberek – magyarázta Riolda. – Mindenki megveti őket, de ők felsőbbrendűnek képzelik magukat, és soha senkit sem avatnak be a titkaikba. Eddig azt hittem, hogy ez csak az alávetettek szokásos önámítása. De ki tudja?
Ha elmentek, hát elmentek, gondolta Jette.  Ők aztán végképp senkinek sem hiányoznak.
És megnyugtatta, hogy valaki más töri a fejét ezen a rejtélyen. Nem ő bolondult meg, nem ő bolondult meg, nem ő lát rémeket, hanem csak túl sok az Afrika a világban – hír, információ, összefüggés, tapasztalat, ami még nem jutott el az ő szülőfalujába. És a nyelvek! Az a sok ravasz, összefüggéstelen karattyolás! De majd igyekszik sokat tanulni, hogy felérjen Rioldához – és hogy méltó legyen a lábuk elé boruló neves királyokhoz, a távoli, csodás szigetekhez, kettejük közös, boldog, diadalmas jövőjéhez. A jövendő Jette-szoroshoz.
Egy kicsit gyönyörködött Riolda arcában, aztán álmodozva felsóhajtott:

– Eldöntötted végre, mikor indulunk?

 

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Régen egy ír rablóbanda akart partra szállni Normandiában. Látni akarták az aranyhúsú gyümölcsökkel teli körtefákat.  A parton kergetni a tejszínen hízlalt, hatalmas szőkéket. Lecsapni a szuszogó kisbabákra, a hortyogó vénemberekre, a dúsgazdag dölyfös városkákra. Ki is kötöttek, de a partvidéken egy árva lelket,  egy kóbor macskát sem találtak. Mintha Normandia összes lakosa, az aggok, a csecsemők, a férfiak és a nők varázsütésre eltűntek volna.
– Ezek még gyerekek – vágott közbe Sjön ingerülten. – Két napja egy falatot sem ettek. Ne riogasd őket!
De Riolda nem hagyta magát:  – Színigaz történet, minden krónikás feljegyezte! Persze a normannok a végén megtalálták az ír rablókat. Egy fiúcska kivételével lemészárolták őket.
– És ugye, ezt nem akarod részletezni? Elmesélni, hogy pontosan hány fickót húztak karóba és mennyit szenvedtek?
Riolda elhallgatott. Arra gondolt, hogy az írek különös vakságára talán épp Szent Gervasius szolgálhat magyarázatul. Nyilván az írek is kikötöttek ezen a parányi szigeten. Ők is megörültek az édesvíznek. És amíg hujjogattak és fröcskölték egymást, észre sem vették, hogy a kút átváltoztatta őket.
– Legalább megoldottad unalmadban az ír történelem egyik legnagyobb rejtélyét –  morogta Sjön.
A rémtörténeteken kívül szinte semmijük sem maradt. Se kenyér, se szárított birkahús. Két napja lebegtek a víz színére csüngő felhők közt Northumbriánál, kerülgették a ködfoltokat, sziklákat, esőfüggönyöket, míg hol előttük, hol mögöttük villant meg a lemenő nap.
Talán nem is ugyanaz a nap.
– Hogy milyen alattomos itt a tenger! –mordult fel Sjön. – Már azon se csodálkoznék, ha a nap alattunk világítana.
Riolda a karjába temetkezett. Hallotta az evezőcsapásokat,  érezte az arcán a szelet, de a hajó mintha lecövekelt volna.
– A végén éhen veszünk – suttogta.
Kiosztotta az alattvalóinak az egyik zsák mélyén talált kenyérmorzsákat,  a fiúk fülébe sugdosta, „igen, már közel vagyunk”, „nem lesz itt semmi baj”, aztán a köpenyét az arcára húzva felkészült arra, hogy átaludja magát az ismeretlenbe.
Anya, segíts meg, kérlek!

A hajnalban a szemük elé tároló öblöcskében tizenhét vízihulla lebegett: jóllakottan, kicsit már felpuffadva, egy láthatatlan zene ütemére kergetőzve. Hatalmas asszonyság vérvörös, derékig felcsúszott szoknyában, vézna fiúcska elmetszett torokkal, és egy kislány, akinek már egy kormorán lakomázott az arcából. Ringtak-lebegtek: játékosan egymásba kapaszkodtak, aztán szétváltak, és mintha mulattak volna a döbbenetükön.
A holttestek, amíg nem adják meg magukat az enyészetnek, megalázzák az élőket.
– Ó, istenem! – sikoltott fel az egyik fiú. – Nézzétek csak a fákat!
Egy játékos kedvű gyilkos egy egész családot akasztott fel a szemközti fenyőfára. Apa, anya, kisfiú, kislány. Így, egymás alá, ebben a sorrendben, ahogy a Jóisten gondol a halandókra.
Riolda beleokádott az öböl áttetsző vizébe.
Szégyellte magát, hogy míg a hullákat nézegeti, egyre éhesebb.
A fiúk arca mintha összeolvadt volna, a szájuk egyetlen óriási Ó-t formált, miközben Sjön válla remegett a döbbenettel. Nem lehet igaz. Mi csak álmodjuk az egészet.
Első öböl, második öböl, harmadik öböl. Mindenhol ringatozó vagy himbálózó holttestek. Széttárt karok, széttárt lábak, kitágult, meredten bámuló szemek.
A vevőim, gondolta Riolda.  Nekik már nem lesz szükségük a csodavízre.
– Ki pusztította el a partvidéket? – dadogott Sjön, és úgy fürkészte Rioldát, mintha a jelen kiszámíthatóbb lenne, mint a múlt, és neki tudni kéne.
De Riolda nem tudta. – Valahol ki kell kötnünk. Ennünk valamit. Beszélni valakivel, összeszedni magunkat, megtudni valakitől, mi folyik. Egyáltalán…
Valaki, valahol, valami.  Sötét madársereg köröz a partmenti sziklák fölött. Van-e valaki, aki tudni szeretné, hogy kit vagy mit talál a falvakban.
A harmadik öbölben egy holttest, egy rejtélyes valaki nekiütődött a hajójuknak. A fiúk mind a tizenhárman úgy szisszentek fel, mintha a felhasított gyomrú, békésen ringatózó öregember a karjukhoz ért volna. – Hogy hagyja ezt Jézus?  – suttogta Sjön.
Riolda abba az irányba fordíttatta a vitorlákat, ahol Bamburg városát sejtette. A krónikák szerint a vándorok mindig rábukkannak egy vak koldusra vagy egy borzalomtól néma gyerekre…
Piros hasú, vidám halak gyülekeztek  a felpuffadt, nyugodtan himbálózó holttestek körül.
Mint a vízbe szórt morzsák vagy virágszirmok, gondolta Riolda. Megint megkordult a gyomra.
– Menjünk a part mellett! – utasította a fiúkat. – Estére talán Bamburgban leszünk.
Nem is kellett sokáig hajókázni, a város a maga megcsúfolt falaival, kiégett templomtornyával, feltépett sebeivel szinte eléjük lépett a parton. Ez valami csapda? Riolda egyetlen egyszer járt itt, mikor a fiatal Ethelreid királynak segített szaracén-ellenes keresztes hadjáratot szervezni, amely – mindenki megkönnyebbülésére – hamar elfelejtődött. Riolda egy szürke városkára emlékezett, mely óvatosan elbújt a sziklák között, de ez az elpusztított, felégetett Bamburg úgy tárult a szemük elé, mint aki kérkedik a saját szenvedésével.
Halott lovak, lemészárolt birkák, agyonütött asszonyok. Akik végigpusztították a partvidéket, azokat is legyilkolták, akiket nem tudtak a hajójukra terelni. – Átkozott rabszolgakereskedők – sziszegte Riolda.
Egy kóbor kutya vonyított a főtéren. Féltékenyen rájuk mordult, védte a húst – ezt a rengeteg friss húst – a betolakodóktól.
– Semmihez ne érjetek! – utasította a fiúkat Riolda. – Borzasztó lenne, ha hazavinnénk valami betegséget.
Istenem, istenem, istenem!
A dombtetőn álló egyik ház ablakából füst csalogatott. Módos kőház, nagy, de cseppet sem hivalkodó. A gazdája talán egész életében sóval és gabonával kereskedett.
Reménység, mutasd meg magad!
Riolda hitt abban… de már maga sem tudta, miben.
A ház függönye meglebbent, és egy takaros, vidám teremtés kiintegetett.
– Lencsét főzök, gyertek csak be!
Mi történt itt nővérem, akarta volna Riolda kérdezni, de ekkor meglátta a pitvarban kinyújtoztatott három gyerektestet.
– Lencsét főzök a gyerekeimnek, gyertek csak be! – nevetgélt a főkötős fiatalasszony.
Akkora konyha, hogy egy kisebb hadsereg jóllakhat. Üstök, fazekak takaros rendben, nagyság szerint sorba állítva. És előttük  a boldogan csivitelő fiatalasszony, aki a tűzhelyen tálakat, fazekakat húzogatva meséli, hogy ma mennyire éhes. Hogy milyen furcsa ez.
– Ki érti ezt? – sopánkodott. Megevett már hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót. Csinált  magának zabkását, felfalt  egy marék mazsolát, ráadásnak a tegnapi húslevest.
– Micsoda bolondság! – mentegetőzött nevetve.
– Szedd össze magad, nővérem. Mondd, mi történt? Ezek a te gyerekeid? Te hogy menekültél meg?
De az asszony mintha meg sem hallotta volna. Pörgött, forgott, integetett: – Lencsét főzök, gyertek csak!
A válla merev volt, a mosolyát mintha késsel metszették volna az arcára. Rioldára emelte örülettől kitágult pupilláját.
– Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret, egy marék diót… Hát érted ezt?
És a konyharuhát átvetve a vállán, asztalhoz invitálta a fiúkat.
Talán magára hagyta a gyerekeit. Talán elszaladt, talán megijedt, talán csak a szeretőjénél aludt. Talán elbújt, a gyerekeket meg itthagyta. Talán, talán, talán. És most addig fog itt merev mosollyal hadonászni, integetni, főzicskézni, míg a bomló testekből támadó járvány meg nem szabadítja.
– Érted? Ma megettem hét tojást, három nagy szelet kenyeret…
Az étvágyán Riolda nem csodálkozott. Semmi sem serkenti úgy az emésztőnedveket, semmi sem okoz olyan farkaséhséget, mint a felfoghatatlan, mély gyász.
Minden halotti torban a szerető özvegyasszonyok és a zokogó árvák a legéhesebbek.
–  Jól van – mondta Riolda, és kimert magának a lencséből egy tányérral. – Én csak azt akarom tudni, hogy ki bántotta a gyerekeidet.
De az asszony semmit nem akart tudni. Arcára fagyott mosollyal sürgölődött tovább .
Holnap majd répalevest főz. És vendégül látja őket halra is, ha szeretik,
– Azt mondd, nővérem, bántottak téged? Megerőszakoltak?
A fiatalasszony méltatlankodva kikérte magának.
Őt ugyan soha! Micsoda kérdés! Senki, semmikor. Micsoda gondolat!
– Még mindig nem mondtad el, hogy kik voltak a támadók.
– Ha akarod, halat sütök.
– Nincsenek a környékein rokonaid? Egy megbízható unokatestvér, egy nagynéni-nagybácsi, akihez elkísérhetünk?
Az asszony öntudatos mosollyal közölte: ő bizony otthonülő típus, nem szeret utazni.
Riolda nem kérdezett többet, a tányérja fölé hajolt, és csak rágott és nyelt, rágott és nyelt, ahogy a többiek.  Hallgatta Sjönt, aki a lencse fölött magyarázta, hogy a világ nem érdemli meg, hogy megőrüljünk. Hogy mielőbb haza kell térniük. Hogy teljesen felesleges a világban tovább bámészkodni. Utazgatni fel-alá,  mások szenvedésén szörnyülködni, és közben elveszteni a józan eszüket.
A fiatalasszony a gyakorlott háziasszony magabiztosságával kínálgatta a kenyeret. Nem éppen friss, nem éppen fehér, de hát annyi eső esett, hogy nem sok gabona termett az idén. Ami van, azt kell megbecsülni.
Ki-be járt a pitvaron, hol sóért szaladt, hol új tányérokért, és közben lányos, könnyed mozdulatokkal kikerülte a gyerekeit.
Ők csak faltak tovább nyugodtan. Rágtak és nyeltek.
Percek teltek el, mire Rioldát legyőzte az a feszélyező érzés, hogy a nyitott ajtóból valaki figyeli.

 

 

Jelen idő, parancsoló mód (Fordított idő III.)

Szentséges ég! Ó, te boldogságos!
Ahogy Jette elaludt, Riolda lerúgta magáról a takarót, megnyomkodta a homlokát, és megpróbált észhez térni. A dübörgés mostanra csillapult, a fájdalom lüktetéssé szelídült – mintha egy kacskaringós öbölben keresnék a hullámok a helyüket, mielőtt lassan kisimulnak és végleg elenyésznek.
De valamiért mégsem akaródzott meggyógyulni. Vetett egy pillantást az ágya előtt szuszogó Jettére, aztán odavonszolta magát a nyitott ablakhoz.
Akkor hát mégsem álmodott: itt van a holdfényben derengő kikötő, itt hevernek a halottak a kövek közt, és itt van Sjön… most az ő halott szeme is ugyanezt a gonosz sötétséget bámulja. Pedig a szökésre talán ez az óra lenne a legmegfelelőb: csendben kiosonni a kapun, elbújni valamelyik házban vagy az öböl egy eldugott zugában, aztán csak várni és reszketni, várni, várni, várni… Elszámolni ezerig, tízezerig, százezerig, majd levegővétel nélkül imádkozni, míg ez a rémálom magától elmúlik. Sjön megáll fölötte, és öreges aggódással szemrehányást tesz, hogy lopják az időt, és még mindig nem indultak haza a Nyugati szél szigetére.
De az időt így már nem lehet visszafordítani.
És talán nem is volna biztonságos. Ez a Jette bolond ugyan, de semmiképp sem ostoba: ébredés után dühöngve felgyújtaná, ami a városból megmaradt – és ha még csak felgyújtaná!? Eleven fáklyaként járná keresztül-kasul az öblöket, és aki az útjába kerülne, amire csak rápillantana, az rögtön lángra lobbanna. Jette ráadásul remek vadász lehet, percek alatt rátalálna. A magányos  emberek másoknál ügyesebben tájékozódnak: ahol mások romokat, kőrakásokat, ők utakat, kézjeleket, emberi lábnyomokat látnak.
És még csak nem is csak az őrjöngő Jette volna az egyetlen ellensége. Vajon igaz-e, hogy itt, Northumbriában mindenkit kardélre hánytak? Riolda belefülelt az éjszakába. Mióta világ a világ, a hódítók földdel egyenlővé tett városokról képzelegnek, ám még egy járvány sem tud kiirtani minden embert. Ő bizony jól emlékezett a mórok által végigpusztított Normandiára. Ott minden bokorban, minden hasadékban menekültek lapultak, és miközben a mórok felgyújtották a városokat, a nők szültek, a szerelmesek szerették egymást, a gyerekek játszottak. A rejtőzködést a meglett férfiak viselték a legrosszabbul. Rioldának kétsége sem volt, hogy Northumbriában most épp a királyi palota a legbiztonságosabb hely, hisz minden öböl, minden erdőcske tele van menekültekkel, náluk pedig senki sem veszélyesebb: szerencsétlennek érzik magukat, mert ők élnek, a szeretteik halottak.
De hát én is élek, és már az én szeretteim is halottak.
A holdfény megtört valamelyik fölöttük terpeszkedő felhőben, és az egész partvidék, az Ethelreidek hajdali kikötője, a halott, de hajdan eleven város visszasüllyedt a nyugtalanító sötétségbe. Apja szerint ilyenkor kilépnek a tengerből a halottak, és csendesen megkeresik a rokonaikat.
Riolda semmire sem vágyott inkább. De közben mit kezdjen ő ezzel a rettenetes, szörnyűséges Jettével, aki talán rosszabb a kikötőben vigyorgó halottaknál is? A háború sok bomlott lelket csatasorba állít, köztük ilyen szeretetért lihegő, maguk körül mindent elpusztító  lányokat is. No de hogy szabadítson egy ilyen rettenetes teremtést a saját szigetére? Jette talán képtelen megváltozni, meglehet, halottabb a kikötő szikláinál is. Vigyorgó rém, temetetlen halott, akár a többi. Talán az a büntetése, hogy a faluja felgyújtása után dühöngő gyilkosként járja a partvidéket.
Micsoda lány! Azok a hunyorgások és vakarózások! Azok a rángatózások! Azok a furcsa dührohamok, amik után reszket a szemhéja, a karja, a lába! Mintha hálóba gabalyodó pók vagy kötélen rángatott báb lenne!
Az őt istennőként imádó, de állandóan hátba taszigáló, haját húzogató, vállát öklöző Jette persze alkalmatlan arra, hogy elszegődjön valamelyik barbár király kíséretébe. Hisz melyik épeszű uralkodó érezné magát biztonságban Jette dührohamai közben? Ki bízná az övéit egy ilyen szerencsétlenre? Akit nem pénzzel, nem fenyegetéssel, csak a szeretet ígéretével lehet féken tartani? Riolda megremegett. Te vagy az én királynőm. Te vagy az én egyetlenem! Csak fogadj nekem szót! Ha hűséges leszel, minden rendben lesz!
Hjalmar, Knut, Sigurd, a sebhelyes Holger. A Kalapácsos Rasmus és az a nyáladzó, szeplős fiú, akit Kisbaltának szólítottak a többiek. Riolda próbált a halott vikingek arcából és mozdulataiból azokra a fiatal fiúkra következtetni, akik évekkel ezelőtt beálltak Al-Rakmaran seregébe. Bizonytalanok voltak, meglehet, de egyik sem tűnt annyira bolondnak, hogy gyilkolászás közben példaképet vagy édesanyát keressen. Jette őrültségében tényleg volt valami Al-Rakmaran megszállottságából – mert talán tényleg léteznek olyan sebek, gondolta Riolda, melyek nem hagyják a testet meghalni.
Ó, boldogságos! Hát mibe keveredtem?
Az ágy előtt heverő Jette felnyögött, és Riolda mozdulatlanná merevedett.
De hát mi legyen ezzel az őt fojtogató  szerencsétlennel?
Ezzel a világcsúfjával, ezzel a szörnnyel, aki bele akar költözni a szívébe?
Legalább tíz kard hever itt szerteszét, ráadásul Jette nem is nagy darab, végezhetne vele a saját kezével. Ez a bomlott parasztlány nem az a teremtés, akivel az ember közös hajóutat tervezne. Egy mozdulat, és visszakapja az életét.  De mit tanított Illighaen több évtizede? A sértődött emberek életösztöne fejlettebb, a bennük tomboló düh nem hagyja elpusztulni őket – Jette rögtön felriadna, ha egy karddal ott állna fölötte, hogy aztán a végén zokogva aprítsa miszlikba… Te vagy az egyetlen, akit szerettelek, de látod, nem érdemeltél meg engem…
Micsoda rémálom! És ha egy kő- vagy vasdarab csak úgy véletlenül rázuhanna erre az álmában is fintorgó arcra? Ha egy tégla – véletlenül – elpusztítaná ezeket a szörnyű vonásokat? Ezt a szűk homlokot, ezt a nevetségesen hegyes orrot, ezeket a lőrésre emlékeztető, gyanakvón összehúzott szemeket! Ne haragudj, Jette, nekem eszemben sem jutott volna bántani téged… Bizony isten! Mit tehetek arról, hogy leomlott ez a faldarab?
És mi van, ha Jette nem is alszik, csak tetteti az alvást, és közben próbára akarja tenni az ő Rioldáját. Te vagy az én királynőm, az én egyetlen-egyetlenem, de azt persze nem hagyhatom, hogy valami rosszat tégy velem…
Riolda az ablak felé hátrált, és minden porcikájában, minden ízében reszketett a félelemtől.
Semmi sem lehet sötétebb és visszataszítóbb a saját szívünknél.
De ha ezen a holdtalan, könnyes hajnalon nem jut eszébe valami megoldás, akkor ő pusztul bele a tehetetlenségbe. Megbolondul, mint ez a szerencsétlen parasztlány, még néhány nap, és ő is nem létező hangyák csípéseit vakargatja a csuklóján.
Ám hogy lehet, hogy ez a Jette volt az egyetlen, aki túlélte az Al-Rakmarán lemészárlását követő csatát? A kétnapos vérfürdőt, ahol Jette meséje szerint az összes részeges gyilkos, az összes viking otthagyta a fogát? Hogy történhetett, hogy ez a félbolond lány ennyire jó búvóhelyet talált? Az ő csodás megmenekülése nem arra bizonyság, hogy a sértett embernek több élete van a kövek közt meglapuló kígyónál is?
Tényleg több élete van? Riolda még ebben sem volt olyan biztos. A többi viking is megszokta és szerette a vért, de Jette más volt, ő gyilkolás közben is szeretetre, megértésre és igazságra sóvárgott  – hát nem hasonlít ebben is a titokzatos megbízóra, Al-Rakmaránra? Életben maradhatott volna-e, ha Al-Rakmarán ezt nem akarja? Ha ő ezt valamiért nem tartja kívánatosnak? Riolda megint a sötétlő tengerre bámult: a hatalmas szörny, a tenger éjszakai fészkelődése, a morajlások, a sziklákon megtörő hullámok minden pillanatban arra figyelmeztették, hogy most is egy kiismerhetetlen, rettenetes, földöntúli energiákból táplálkozó ellenséggel áll szemben.
Az ablak mellett elszenderedve úgy érezte, Al-Rakmarán sóhajtozik és lépeget a feje fölötti teremben. 

Riolda, te megvetsz.
Undorodsz tőlem. Utálsz engem. Biztos nem vagyok elég jó neked,
sóhajtozott Jette, miközben keltegette az ablak előtt Rioldát.
De csak merészelj még egyszer megszökni tőlem! Meglátod, a fejedre ütök. Meglátod, leverem a derekadat.
Riolda bizonygatta, hogy még mindig fáj a feje a kiömlött vér szagától, csak a friss levegő miatt aludt el az ablaknál.
Jette hitte is, nem is, de egy kis duzzogás, ütlegelés, lökdösődés, hajcibálás után megenyhült, kezet csókolt Rioldának, ráadásul hajlandónak mutatkozott arra, hogy sírt ásson a tengerparton, hogy valamikor délután Sjönnek megadják a végtisztességet.
Ha már annyira szeretnéd. Mintha nem volna mindegy.
Riolda hálásan bólogatott.
– Ha nem fogsz becsapni, akkor megteszem. És utána meghódítok neked bármit, és mindenkitől megvédelek – hajtogatta, miközben a derekára kötötte a kardját.
Hisz egy jó harcos kezet mosni sem megy kard vagy buzogány nélkül, nem hogy sírt ásni vagy vacsorázni. A fegyver az ő neve, becsülete, mert a világot csak fenyegetéssel lehet kordában tartani.
A parton szorgoskodó Jettét figyelve Riolda már szinte öklendezett kétségbeesésében. A normann udvaroncok részegen gyakran danolásztak apácákról vagy erdőkben élő, szakállas női szörnyekről, akik a „világ csúfjára” fiatal lányokat választanak menyasszonyul. Jette is ilyen? Mint ezek az istenükből gúnyt űző, az éjszaka csendjében más nőknek örök hűséget esküvő priorissák?
Vagy ez a parasztlány még túlságosan fiatal és összetört ahhoz, hogy önmagával tisztába jöjjön? Hány éves is lehet? Az anyja elárulta Norvégiában, a nővérei cserben hagyták, és most a rabszolgák között rátalált egy egyetlenre. De visszaélhet-e bárki ezzel a ragaszkodással? A beteg reménnyel, hogy egy vadidegen nő parancsra jóvá teszi, amit a hozzátartozói elkövettek.
A sír elkészült, már csak az hiányzott, hogy délután odavonszolják Sjön tetemét.
Ha már annyira szeretnéd. Mintha nem volna mindegy.
– Eldöntötted már, hogy mikor indulunk? – nyaggatta ebéd közben is Rioldát.
A munkában kimelegedve félig nyers lóhúst falatozott, lelkesen szürcsölgette a velőt a csontokból, és közben pislogott Rioldára, aki vele szemben egy almacsutkát rágcsált.
– Ugye, te nem vagy szélhámos? Ugye, te nem akarsz becsapni? Nem akarsz még évekig itt rostokolni?
Az ujjai véresek voltak, ráadásul szegény ló öreg lehetett, mert csak nehezen adta meg magát Jette fogainak. De Riolda mégsem érezte azt a vak, nyüszítő félelmet, mint hajnalban. Pedig amíg él, nem vesz húst a kezébe, nem fog a fogaival egy hajdan izgő-mozgó testet marcangolni.
Amíg Jette a csontokat szopogatta, ő megpróbált világosan beszélni.
A túlélők nyilván nem fognak időtlen időkig barlangokban, vízmosásokban rejtőzködni. Ha van egy csepp eszük, a szomszéd udvarba rohannak, ígérnek fűt-fát az ottani királynak, és egy kisebb hadsereggel térnek vissza, hogy megvédjék a várost és újrakezdhessék az életüket. A trónterembe belépve majd két nőt találnak, az egyik nő viking páncélt visel, és kardot szorongat a kezében.
– Mit gondolsz, mi lesz az első dolga a túlélőknek? – kérdezte Riolda.
– Ne aggódj, én megvédelek – suttogta Jette. – Az életemet is feláldozom érted.
Riolda legyintett. A vágy egyetlen időt és módot ismer: a jelent és a parancsoló módot.
Ezért nyugodtan folytatta a falatozó Jettét bámulva. Hisz az a helyes, ha minél előbb elmenekülnek. Ám közben nem szabad megfeledkezni, hogy Jette egy bátor katona, egy csodálatos, sőt legyőzhetetlen harcos, ahogy azt is fejben kell tartani,  hogy Jettének már senki sem parancsol. Hát milyen méltatlan dolog lenne, ha egy ekkora hős elkísérni őt a Nyugati szél szigetére! Hisz ezen a kopár földdarabon csak ostoba, jámbor birkatenyésztők élnek, akik soha nem fogadnának egy vitéz katonát maguk közé.
– A gyerekeidet is megölöm – vetette közbe Jette buzgón.
Ennél sokkal okosabb lenne, fejtegette tovább Riolda, ha Jette más, hősiesebb elfoglaltságot keresne.
Ott van például az Ifjúság kútja, Szent Reginaldus szigete! Három ösztövér szerzetes védelmezi a híres csodatevő vizet – három jámbor, vézna pap, akik örökké rettegnek, hogy partra száll valami rosszindulatú idegen, és elrabolja az ereklyéjüket. Milyen méltó elfoglaltság lenne, ha Jette védelmébe venné ezt a sokat szenvedett szigetet!
A norvég lány úgy nevetett, hogy a félig-meddig megrágott lóhúst is visszaöklendezte.
– Ugyan! Mi öröm van három férfiban és egy fennhéjázó, mozdulatlanul heverő halottban! Rájuk vigyázni!? Micsoda sivár, unalmas, lélekölő munka! – Az arca eltorzult, a hangja kislányos zokogásba fúlt. – Mért nem ragaszkodunk az eredeti tervhez, Riolda? A partvidék fosztogatása mennyivel izgalmasabb! A kincsek, a királyok, a háborúk, a gyújtogatások! Ráadásul te már vissza sem térhetsz az Idő szigetére.
– Ugyan mért ne térhetnék vissza?
– Tudod, mit mesélnek az öregek Norvégiában? Aki egyetlen egyszer ivott az ifjúság kútjából, az többé nem talál vissza erre a szigetre. –  Az arca megint eltorzult, mintha sírva fakadna. – Hát hogy élhetném le nélküled az egész életemet azon a szigeten? Mi lesz ott velem? Hogy lehetnék boldog, ha te nem vagy velem?
Riolda megtántorodott, különösen mikor a zokogó Jette még a lábára is rátaposott.
Mostanáig reménykedett benne, hogy a „sziget őrzése” életre szóló feladatot ad majd Jettének. Ráadásul egy csodakút egy bömbölő szelek taszigálta szigeten annyira csodálatos hely, hogy fel se tűnik egy viking harcos, aki női hangon szól az érkezőkhöz, és a derekuknál fogva rángatja őket. A látogatók nem a gyilkos lányt, nem is a tapasztalt gyújtogatót látják majd Jettében, hanem a sziget egyik „különösségét”, egy repülő oroszlánt vagy beszélő egyszarvút.
Jette hirtelen mögé került, és belecsimpaszkodott a derekába. Riolda pedig egy pillanatra – de csak egyetlen pillanatra! – megfeledkezett róla, hogy mennyire retteg tőle.
– Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek – kiabált Jettére. – Ne lökdöss, ne taszigálj! Többé ne merj rángatni engem! És most jól figyelj! Itt már nem maradhatunk tovább, ha kihajolok az ablakon, szinte érzem a bőrömön mások tekintetét. Ha a szárazföld felé minden út zárva, akkor át kell hajóznunk Normandiába. Az elég nagy ország, ott könnyen elrejtőzhetünk.
Jette is felkapta a fejét, mert a zaj már nem a kikötőből, hanem a vár kapujából hallatszott. Egy ember elejtett valamit, mások pisszegve csendre intették. Mintha valakik vigyázva, óvatosan, lábujjhegyen, lassan-lassan próbálnák körbevenni a tróntermet.
A betolakodók nem tűntek igazi harcosoknak.  Torzonborz, fekete hajuk volt, barna lebernyegük, néhányan a facipőjüket a hónuk alatt hozták, hogy ne csattogjanak a vár kövein.
– Kyd! – sikoltotta Riolda. – Drága, drága, drága! Édes, egyetlen fiam!– és zokogva az érkezők közé vetette magát.
Kyd felemelte az anyját a földről, aztán könnyedén magához húzta.
– Legalább te életben vagy, anya. Tegnap reggel kilenc kiterített holttestet találtunk a kikötőben. A tízedik holttest helyén egy kard volt, hiszen apa nem szorg, nem vérrokona a sziget szellemeinek. Tudtuk, hogy nagy bajban vagy, tudtuk, hogy valahol fogságba estél. Rábíztuk magunkat a leggyorsabb áramlatra, hogy megszabadítsunk téged, és hazahozzuk apa holttestét.
Riolda sírva fakadt, a fia karját szorongatta, és csak percek múlva vette észre, hogy egyik alattvalója a markában szorongatott kővel agyoncsapta Jettét.
– Jaj, ne! – kiáltott fel.
A lány résnyire húzott szemén megvillanó fény gyűlölködve fúródott Riolda bőrébe. Jette holtan sem volt egészen fegyvertelen. Riolda levette a köpenyét, és szeretettel betakarta Jettét.
– Hogy micsoda csúnya féreg! – szörnyülködött az egyik fiúcska.
– Egy hűséges, bátor lány. Ő mentette meg az életemet – sóhajtott Riolda.
Kyd erre csak legyintett:
– Most ne ne sajnálkozzunk, ne ámuldozzunk, hanem rögtön hagyjuk itt ezt a kígyófészket! Én minél előbb haza akarok menni! Azt hiszem, már eleget láttam a világból.

 

 

(Bélyegkép: Giorgio de Chirico. Illusztráció (lent): Zdzisław Beksiński

 

 

Hogy egyem a szívüket (Fordított idő III.)

Az állatok jobbak. Tisztábbak, fegyelmezettebek. Nem sopánkodnak szemforgató módon, ha éhségükben fel kell falniuk a szeretteiket. És nem óbégatnak, mikor velük is így tesznek.
A Sjönnek hívott, hatalmas öregember  a legképmutatóbb fajtának látszott. Tömi magába a lencsét, de közben lelkesen ócsárolja a háziasszonyt. Kár volt eljönniük otthonról. Micsoda világ ez, ó borzalom! Ha nem lenne olyan éhes, talán prédikálna is az otthon szentségéről. A családtól, a nyugalomról, a szeretetről. A világ bűnös, rossz, de előbb hadd rágjam meg, különben éhen halok.
Miközben Knut a félhomályos ajtókeretben leselkedett, vigyorogva intett Frederikjének, aki fáradhatatlanul hordta föl-alá a tálakat.
Az asztalfőn prédikáló öregember, ez a Sjön nevetséges volt, de egy csöppet sem látszott idegennek. A csámcsogva falatozó, tizenhárom vadmalac viszont egészen különleges fajzatnak tetszett. Mintha testvérek volnának… Mind a tizenháromnak egyformán göndörödött a haja, és furcsán violaszínű volt a szembogara. Gyapjúból kötött, barna lebernyegeikben nem hajósoknak, hanem a birkanyájat dudaszóval terelgető, félvad pásztoroknak tűntek. Az öregemberen is ilyen rongyok fityegnek, de ő a vonásai miatt mégiscsak úgy festett, mint egy kiszolgált, öreg katona.
Micsoda búvalbaszott szerencsétlenek!
Frederikje pedig csak sürgött-forgott tovább, hol sóért, hol ecetért szaladt, de ők tizenöten csak rendületlenül faltak tovább. Annyira önelégültek és ostobák, gondolta Knut, hogy egy pillanatra sem emelik föl a fejüket.
De nézd csak! Az öregemberrel szemközt ülő asszony még egész fiatalka. Ócska, kézzel kötött rongyok helyett ügyesen szabott köpenyt visel – ez a nő biztosan nem egy pásztorkunyhóban nevelkedett. A szembogara hasonlít a tizenhárom vadmalacéhoz, a haja is ugyanolyan torzonborz és hullámos, de az arcából és a tartásából sugárzik valami kiismerhetetlen álnokság. Ráadásul ő sem tud evés közben csendben maradni, annyit beszél, mintha fizetnének neki. Nem vagy még fáradt, nővérem? Nem akarod, hogy eltemessük a gyerekeidet? Nem szeretnéd, hogy elkísérjünk a rokonaidhoz? duruzsolta egyfolytában.
Hogy ez micsoda visszataszító perszóna!, gondolta Knut. Lelkifurdalás nélkül megzabálja a szegény özvegyasszony utolsó lencséjét, és közben szipogva érzékenykedik.
Mondd csak, drága nővérem, miben segíthetünk?
Frederikje úgy tett, mintha nem is hallaná.
Ám ebben a percben a nő háta hirtelen megmerevedett, mintha észrevette volna, hogy a nyitott ajtóból figyelik. Knut rögtön hátrébb húzódott: számtalan éjszakai portya után pontosan tudta, hogy nemcsak a szemünkkel látunk, hanem az összes érzékszervünkkel. A fülünkkel, a hajunkkal, a tallpunkkal, a bőrünkkel,
A gyerekek és a nők (különösen az ilyen rókafélék) mindig megérzik, ha idegen lopakodik mögéjük.
– Milyen furcsa, drágám – fordult Frederikckjéhez az idegen nő – itt élsz Northumbriában, de hozzánk mégis dánul beszélsz!
Frederikjének szerencsére vágott az esze.
Vigyorogva elhadarta, hogy drága mamája és a papája még mindig Helsingőrben él, ő csak kilenc esztendeje telepedett le Normandiába. De amíg él, nem felejti el Dánia zöld mezőit és gyönyörű egét…
Knut elvigyorodott, ám az idegen nő gyanakvását nem lehetett egyszerűen elaltatni.
Gyorsan felállt, és mint aki másra sem vágyik, csak egy kellemes nézelődésre, és megindult a fönti hálószobák felé.
Olyan határozott volt, hogy a talakat cipelő Frederikje nem tudta megállítani.
– Mondd, nővérem, hogy lehet, hogy ebben a házban nincsenek gyerekjátékok?
Frderikje, aki most már megrémült, gyorsan odakiáltott neki valami butaságot.
De az asszony, akit a többiek Rioldának hívtak, egy percre sem hagyta abba a kutakodást. – Hogy lehet, drága nővérem, hogy a te házadban csak öregasszonyoknak való ruha van?
Az asztalfőn trónoló Sjön elégelte meg ezt a nevetséges faggatózást. Teli szájjal rámordult a feleségére, hogy ne sürögjön-forogjon, ne turkáljon a ládákban, viselkedjen hálásabban, ne faggatózzon, és tartsa tiszteletben a háziak bánatát. És mindenekelőtt mondjon köszönetet a háziasszonynak.
Az asszony persze a füle botját sem mozdította.
Knut elmosolyodott, és óvatosan a kapu felé hátrált. Elviselhetetlen ez a perszóna, álnok és képmutató, de legalább több esze van, mint a szakállasnak.
Ahogy kiért az utcára, megütötte a fülét az emeleten turkáló nő óbégatása: Mennünk kell innen, Sjön. Ne maradjunk itt, ez valami csapda…  Ó, jaj, szörnyű, szörnyű!

Knut szívesen széttépte volna a ripacskodó fiatalasszonyt, a gyapjúrongyokba göngyölt, bamba fiúkat, a málészájú, korlátolt vénembert, de gondolnia kellett a váltságdíjra. Hiszen a hadjárat, a partvidék elfoglalása nem járt túlságosan fényes eredménnyel. Járványokkal megvert, szegény vidék ez, errefelé csak zab és rozs terem, még a kolostorokban sincs más, csak néhány, selyemdarabba tekert, rohadó csontocska. Ha épp nem éheznek az emberek Northumbriában, akkor elássák a föld mélyére a garaskáikat. Telente ócska ruhában fagyoskodnak, nyáron meg látástól-vakulásig törik a köves talajt. Jámbor emberek. Ó, Szent Bandiamus, ó, Szent Humpréciusz, segíts meg!  Hogy egyem a szívüket.
De amikor meghalnak, őszintébbek lesznek. Barátságosan rávigyorognak Knutra, az igazi szabadítójukra, hajlonganak vagy kezet csókolnak, és mint akiket megbűvöltek, örömmel engedelmeskednek. A nők szégyentelenül széttárják a combjukat, a kicsik zokszó nélkül, jókislányok, jókisfiúk módjára lekuporodnak. Érted jöttem. Az apád vagyok, szokta mondogatni Knut a foglyainak, akik pár perc múlva abbahagyják a vonyítást, hogy a holtak országában neki szolgáljanak.
Hiszen minden halott gyerek az ő fiacskája. Minden halott asszony az ő menyasszonya.
Gyűlölte a pillanatot, mikor az életben maradt gyerekeket meg kellett fosztania a halál dicsőségétől, és át kellett adnia a rabszolgakereskedőknek. A legfenségesebb nyugalom nem a szolgáké, hanem a halottaké. Csak akkor tapasztalod meg a legtökéletesebb, a legmaradéktalanabb odaadást, ha kioltod valaki életét. Anyád-apád nem szeretett annyira, mint az ilyen kiválasztottak, akik agóniájukkal megajándékoztak a megistenülés pillanataival.
Vénséges vén emberek rogynak a lába elé. Az apám vagy, suttogják szent odaadással.
A halálra ítéltek mind szépek és különlegesek, de köztük is van egy-egy szebb és különlegesebb. A fríz partvidéken megvívott egy kamaszfiúval, aki egy felgyújtott városban egy nevetségesebn óbégató anyát és öt kisgyereket védelmezett. A halálfélelem megsokszorozta a fiúcska erejét, ezért Knut egy kicsit eljátszadozott vele. A lángoló viskó előtt elnyújtotta a párbajt, hogy a suhancnak megjöjjön az étvágya, bátrabb legyen, reménykedjék a győzelemben.
Minél nagyobb az elszántság, annál édesebb a megadás. Ki ne tudná?
Ő, Knut minden halotthoz egyformán igazságos, nőket-férfiakat, öregeket-gyerekeket is megajándékoz a szerelmével. De milyen mámorító volt akkor a meglepetése, mikor a páncél alatt kitapintotta a még meleg lánytestet!
Ez a lány – vagyis a lány, ahogy magában szokta nevezni – nem bújt el, nem esdekelt,  nem csókolgatta a csecsemőjét, nem imádkozott birka módra, nem ajánlotta magát a vikingek jó szívébe, nem jajgatott eszelős módon, de még csak nem is szorongatott keresztet, hanem felöltötte az apja fegyverét, és párbajt vívott egy nála kétszer nagyobb katonával, aki annyiszor kelt és feküdt a halállal, míg eggyé nem vált vele.
Knut szíve bizony nem is maradt érzéketlen: jegyesének tekintette a lányt, és a tábortűznél úgy hencegett vele, mint a leggyyönyörűbb feleséggel.
Van-e sötétebb szín a feketénél? A megalvadt vér fekete ugyan, de emlékezik a vörösre, a szenvedélyre.
Az engedelmes Frederikje, az ő dán rabszolganője eme „lány” nyomában sem érhet. Pedig  bármire képes lenne, hogy mentse a bőrét, Knut parancsára jóllakna akár emberhússal vagy kukacokkal is. Minek? Mire jó ez az egész? A végén úgy sefog neki irgalmazni. És ott az a másik asszony, akit Rioldának nevez a megbízó. Ravasz, álnok teremtés, az efféle nőszemély aljasul belerúg a lábadba, ha a nyakát szorongatod. Egyik asszony sem érdemli meg, hogy a Halál Katonája emlékezzen rájuk.
De nem ő dönthet egyedül a foglyai sorsáról.
Egyetlen fegyver sem olcsó mulatság, ráadásul egy hajó felszerelése többe kerül, mint amennyi aranyat vagy ezüstöt találnak egy ilyen brit porfészekben. Egy olyan szegény vidéken, ahol a kölesszem is hússzor meggondolja, hogy előbújjon a földből. Egy sivár, embertelen tájon, ahol a drágaköveiket elássák a fukar szerzetesek. Ő, Knut, mit tehetne? És mit tehetne Sigurd, a kapitánya? Alkalmazkodnak, engedelmeskednek.
Rabszolgákkal szolgálják meg, hogy újra és újra hadba induljanak.
A katonát, ha már csak a harcban érzi jól magát, nem fogadják vissza az övéi. A lakomákon díszhelyre ültetik, de senki nem iszik a serlegből, amit ő megérintett. Menj innen, Knut, mosd meg a kezed, és kérlek szépen, ne érj a gyerekhez! Téged eljegyzett a háború, mondják a falusi lányok, mikor megkéri a kezüket. Sötétebb az árnyékod, mint a többieknek.
Pedig kedves halottainak, a legbátrabb asszonyoknak és férfiaknak Knut énekelni is szokott. Talán már ő sem vágyott egy zsémbes feleségre, de még egy doromboló asszonykára sem, aki hajnalonként kilopja az aranytallérokat a zsebéből, és halálra gyötri a félelmeivel. Jaj, Knut, ne olyan durván emelgesd azt a gyereket! Hát nem látod, drágám, hogy  fáj neki? 

Barátok és rokonok híján marad Sigurd kapitány és a megbízó,  a se öreg-se fiatal, se élő-se halott Al-Rakmarán.

 

Előzmény:

Hát nem kerültök beljebb? (Fordított idő III.)

Időtlen idő (Fordított idő III.)

– Kétszáztizenhárom lépcsőfok, egy féllel se kevesebb – kiáltott utána a parasztasszony.
Riolda visszamosolygott, mert olyan erősnek érezte magát, mint aki a menny kapujáig magasabbra is örömmel felszaladna.
Persze közelről már nem tűnt annyira finomnak előkelőnek a vártorony. A  bejárat előtt disznók dagonyáztak, és nem katonák, nem lovagok, nem alabárdosok, hanem egy felfuvalkodott, mérges lúd őrködött a kapuban.
Rigoberta úrnő – gondolta Riolda – nem ragaszkodhat az etiketthez túlságosan.
Az első húsz lépcsőfok kicsit meredek volt, de még könnyen felszökdécselt rajta. A kőlépcsők egy konyhába vezzettek, itt négy-öt asszony pletykálkodott és tollat fosztott, akik annyit sem kérdeztek Rioldától, hogy honnan jött, mi szél hozta, kit keres-mit keres. Rigobertát aztán tényleg szeretheti az ő népe, gondolta Riolda elismerően. Ezek az asszonyok nyilván el sem tudják képzelni, hogy valaki ártani akarjon neki.
A konyha végében egy korlát nélküli csigalépcső magasodott, olyan roskatag, hogy Riolda óvatosságból átugrott némely lépcsőfokon, hisz félt, hogy a tollat fosztó asszonyok nyakába vagy egyenesen valamelyik fortyogó üstbe pottyan.
No de a birodalmi küldöttségek nem ezen a szörnyű lépcsőn kapaszkodnak fel, hogy Nagy Károly unokahúga előtt tiszteletüket tegyék? De ha nem ezen a lépcsőn, akkor melyiken? Vagy van egy másik lépcső is, egy biztonságos és kényelmes, és azon járnak a bejelentett vendégek?
Hamarosan, sok csúszás-mászás után megérkezett másik terembe. Itt egy sorvány szerzetes körmölt egy levelet, akkora odaadással, olyan tiszteletreméltó buzgalommal, hogy csak intett Rioldának, ne zavarja, menjen tovább, ne tartóztassa fel – mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy Angliából idepottyant idegenek errefelé csak úgy bejelentés nélkül teszik a tiszteletüket.
A szerzetes szobájában a lépcsőt már csak egy könnyedén a falnak támasztott kerti létra helyettesítette – Riolda eltöprengett: hogy élhet ez a szegény Rigoberta ilyen rendetlenségben? Hogy jut le a földszintre, ha este sétálni támad kedve? A létra után egy rámülten szétspriccelő egércsalád és egy kisebbfajta lomtár következett, aztán egy szúette, minden lépésre nagyot sóhajtó  lépcső.
Az utolsó lépéseket Riolda már négykézláb, a térdén-fenekén csúszva, a kezét ledörzsölve tette meg. Az apró lőréseken át besüvített a tengeri szél, most még csak kóstolgatta a tornyot, hogy aztán telenként bömbölve zúduljon be az ablakokon. Riolda elképzelte, hogy ilyenkor recseg-ropog az egész építmény, és Rigoberta – amennyiben tényleg létezik, és nem valami szobor vagy bálvány – hálóingben, sikoltozva menekül.
A legutolsó pihenő volt a hálószoba.
Leporolgatva a szoknyáját, Riolda udvariasan meghajolt, áldott, szép napot kívánt, és meghökkenve figyelte az ágyban magányosan pihenő teremtést. Eszerint tényleg eleven lény ez a Rigoberta – de se papok, se udvarhölgyek, se lovagok,  se lézengők, se énekesek nincsenek vele, csak egy szurtos kis cselédlány varrogat az ágy mellett. Az úrnő, egy meglehetősen fiatal és széparcú teremtés lehunyt szemmel pihent, ám a legkevésbé sem hasonlít a mesék királykisasszonyaihoz, még álmában is szigorú és összeszedett. Unokahúg, kötelességtudó.
De egészen megdermedt, mikor észrevette a takaró alól kilógó csonka lábfejét és az ágy mellé támasztott mankókat.
Hogy képes egy nyomorék asszony le- vagy fölsétálni ezeken a szörnyű lépcsőkön? Hogy képes itt leélni az életét?
Vagy a sánta Rigobertát kislányként hurcolták fel ebbe a rozogva toronyba, hogy innen már csak holtan, a mankóit hátrahagyva szabaduljon?
Az ágy mellett egy ruhásláda, előtte egy szépen faragott házioltár, szemben a szemkápráztatóan ragyogó tenger és a fiatal asszonyok módjára hajladozó körtefák. De hogy lehet elviselni, ahogy a Norvégiából alázúduló szélben recseg-ropog a torony, és még a szurtos szolgáló is a jó melegbe, a konyhába menekül?
– Nocsak! – szólalt meg az ébredező Rigoberta. – Foglalj helyet, nővéremt! Örülök, hogy meglátogattál bennünket – és mintha Riolda Nagy Károly másik elfeledett unokahúga lenne, rámutatott az ágy szélére.
De közben hiába volt előkelő hölgy, ugyanazt a gyatra, idő, szám, személy nélküli nyelvet beszélte, mint a körtefák között sétáló parasztasszonyok.
Ám a haja, a körme, az arca, de még az ágya is makulátlanul tiszta volt.
A kis szolgálólány körteborral és árpakenyérrel kínálta őket. Micsoda kolostori szegénység! Micsoda kolostori szerénység! Ez a csontos, nyomorék, de széparcú hercegnő ugyanazt fogyasztja, mint az alattvalói.
És Riolda most már érteni vélte, honnan ered a Normandia e szegletét elárasztó derű, termékenység és életkedv. Ez a Rigoberta a tökéletesebbnél is tökéletesebb várúrnő: fenn él egy majdnem megmászhatatlan toronyban, soha senkit nem zaklat, soha senkit nem sanyargat, soha semmibe nem szól bele, viszont aki megteszi ezt a kétszáztizenhárom lépcsőfokot, azzal udvariasan eldiskurálgat. Rigoberta még csak nem is egy néma szobor vagy a magasból mosolygó bálványkép: a tengeren viharba került halász arra gondolhat, hogy úrnője a torony tetején ugyanúgy vacog, sőt reszket érte és vele imádkozik. Ha a jobbágyai éheztek, akkor  a jó Rigoberta is velük éhezett, ha fáztak, akkor a jó Rigoberta is velük vacogott – tökéletesen ki volt szolgáltatva az alattvalóinak, ráadásul még katonái sem voltak, hogy megvédelmezzék.
Nincs az a gyilkos kedvű haramia, akit egy ilyen ártatlan meg ne szelidítene.
De mivel tölti az idejét?
– Vilmos herceg idejében még énekesek éltek az udvarokban – kezdte óvatosan Riolda. – Nem könnyítené-e meg kegyed életét, ha költők mulattatnák esténként?
– Költők… persze, róluk már hallottam. No de kicsoda az a Vilmos herceg? – kérdezte Rigoberta meglepetten.
– Az én gyerekkoromban övé volt egész Normandia.
– Ugyan, dehogy! Miket beszélsz, nővérem! Ez itt mind – mutatott körbe a parányi hálószobában – a római császárok földje. Időtlen idők óta
– Hát nem emlékszel Hildi hercegnőre? Tizenegy évig irányította Normandiát. Ő már a te gyerekkorodban élt.
– Ugyan, ugyan! Álmodozol, nővérem. Semmiféle Hildi hercegnő nem élt itt. Ez a római császárok földje, ahol a bátyám, Károly uralkodik.
– Nem is hallottál az arab betörésről?
– Dédapám megállította a mórokat. Itt időtlen idők óta béke van. Nem tudom, miről beszélsz.
Riolda megcsóválta a fejét, és Rigoberta hosszúkás, komoly arcát figyelte.
Károly unokahúga meg sem rezzent.
– Ez itt a császárok földje, nyugodt, békés vidék.
– És mikor győzte le a bácsikád a normannokat?
Rigoberta most már elnézően elmosolygott:
– Össze-vissza beszélsz, nővérem! Nem segíthetek rajtad, ez a te bajod.
– A réniens-i monostor! Arról sem hallottál még?
– Dehogynem hallottam! – felelte élénken Rigoberta. – Ott, a legszentebb apátságban kereszteltek, és maga az öreg Odillon apát tartott a keresztvíz alá. Ötéves koromtól a réniens-i kolostorban nevelkedtem.
Rigoberta úrnő élete méltóságteljes volt és rettenetes.
Ötéves korában édesanyja, Nagy Károly legkisebb húga és édesapja, Harcos Egelber, Poitou grófja alatt beszakadt egy rémségesen ócska fahíd. De Isten mindenkinek jót akar, és különösen szereti a gyerekeket! A balesetet csak az ötéves Rigoberta és bátjya, a hétéves Roland élte túl, ám a kislány lába úgy megsérült, hogy azonnal bedugták egy apácakolostorba.
Ám Nagy Károly, a rettenthetetlen – akivel Rigoberta soha nem találkozott személyesen – nem mondhatott le egy vénlányságra ítélt kis unokahúgról sem. Főképp nem egy ennyire fegyelmezett és összeszedett lánykáról, aki ráadásul vér a véréből, hús a húsából. Károly parancsára Rigoberta kilenc évesen elhagyta a réniens-i monostort, és beköltözött ebbe a toronyba, hogy minden alattvalóra áldást és békességet árasszon – hogy képviselje a császárt, és hogy imáival, odaadásával, lankadatlan figyelmével biztosítsa a határvidék és a tenger nyugalmát.
A tizenhét év alatt a kísérői sorban meghaltak, a dadusokat, a társalkodónőket, lovagokat, a távoli és közeli rokonokat ledöntötte vagy elfonnyasztotta a Norvégiából támadó szél, de a kötelességtudó Rigoberta természetesen nem adta meg magát a halálnak. Ő itt maradt, mindvégig, a helyén – pillantásával a nyílt tengert fürkészve, alkonyatkor és hajnalban magának énekelgetve, a látogatóival társalogva. Írni-olvasni nem tudott, hímezni nem szeretett. A legfőbb öröme az volt, hogy elképzelte, hogy a szülei, a fiatal édesanyja és édesapja egyszer majd érte jönnek.
– Erős lélek vagy – mondta Riolda, és megsimította az ujjait.
– Tudom a kötelességemet – felelte Rigoberta. – Én nemcsak a császárért imádkozom. Nemcsak a birodalomért. Esténként őrködöm, hogy a lebukó nap ne borítsa lángba a tengert, hogy nyugodtan végigdöcögjön az útján, és rendben felkeljen keleten.
Riolda bólintott, és a kis asztalkán heverő préselt vadvirágokat, ritka kagylókat bámulta. Az alattvalók megbecsülik, hogy Rigoberta nem kerül sokba nekik, hogy velük éhezik, velük fagyoskodik – és mért ne becsülnék meg? A jólelkű, az áldott Rigoberta a bácsikájára hivatkozva felnégyelhetné, kerékbe törhetné vagy kivégeztethetné mindegyiküket. Vagy mégsem ilyen egyszerű ez? Nehéz eldönteni, hogy egy méhkirálynő uralkodója-e vagy csak foglya a méhkasnak.
És milyen lehet a híres Károly, aki ilyen egyszerű, elegáns és legfőképp olcsó megoldást talált az északi hátárvidék, Normandia megzabolázására? Nincs az a püspök vagy hadsereg, ami kevesebb gondot okozna vagy éppen kevesebbe kerülne, mint Rigoberta.
Riolda felegyenesedett: – Szívből sajnálom, hogy én nem hoztam neked ajándékot, kedves. Nekem csak történeteim vannak.
–  Már menned kell? – sóhajtozott Rigoberta. – De ígérd meg, hogy holnap eljössz! Meg holnapután is! És azután is! Telente rettentő egyedül vagyok, persze én nem hibáztatom az alattvalóimat, akik félnek a nyirkos lépcsőktől. De el kell még mesélned, hogy mit hallottál az arab betörésről és erről a Vilmos hercegről! Tudom, hogy semmi sem igaz belőle, de annyira szeretem a fura történeteket! Ideköltözhetnél, hogy az összeset elmeséld!
– A bátyád, Roland soha nem látogat meg?
Rigoberta kihúzta magát, és a szépen hímzett takaróját gondosan elrendezgette a térdein. Úgy védelmezte a méltósága, mint a páncél a Poitiers-nél harcoló frankokat, de most ez a testére tapadó, apró láncszemekből szőtt páncéling hirtelen elszakadt. Talán a bátyja, a gyerekkora óta nem látott Roland volt az egyetlen férfi, akiért Rigoberta nem szégyellt álmodozni.
– Nincs miért sírdogálnom, nővérem. A férfiak karddal harcolnak, mi állhatatossággal. Te is jól tudod, hogy ez mind rendjén van.
Rendjén van, rendjén van… Riolda szánakozva bámulta ezt az együgyűségében is imponáló teremtést, akit csak a kötelesség és az ablakából kitáruló tenger tart életben.
De mi van, ha Rigoberta nem téved?
Ha az ő múltja már végérvényesen beleveszett a megszakítatlan jelenbe, az igeidőket és az emlékezetet uraló örökbirodalomba? Ha ő, Riolda csak álmodta a Vilmos herceg szolgálatába töltött éveket, az arab betörést, a Sjönnel való találkozást, a Hildi-féle, Hispániáig és Velencéig vezető megbízatást? Ha a frankoknak igaza van, ha Normandia mindig is császári birtok volt, ha Rigobertának már a nénikéje ebben az omladozó toronyban álmodozott?
– Majd visszajövök, ha tudok, és ígérem, mesélek – mondta Riolda búcsúképpen.
Odaintett a szobalánynak, és nagy sóhajjal, a korhadt lépcsőfokokat átugrálva, a térdén, a fenekén csúszkálva leérkezett a torony konyhájába.

Szállongó tollpihék, állott húslevesszag, hatalmas hangzavar.
És még több sürgölődő, fecserésző asszonyság. De ha tollat fosztanak a szerencsétlenek, akkor mért nem fedik be a fazekakat? Miért hagyják, hogy az apró, szúrós pihék beleragadjanak a sülő húsba, a fedetlenül hagyott mézbe, a mártásokba?
Nem lenne okosabb tollat fosztani egy csűrben vagy istállóban?
Ő, Riolda meghalt volna, ha egyetlen falat ételt, egyetlen korty vizet lenyelt volna ebben a konyhában. Az egyik láda mellől egy malac rohant elő visítva, a gyümölcs- és zöldséghalmok közt tyúkok kapirgáltak, egy sarokban patkány kölykezett, de persze annyit sem törődtek vele, mint egy kutyával vagy macskával.
Isten áldjon, nővérem, Isten áldjon, öreganyám.
Riolda mindenkinek udvariasan odaköszönt, ha már egyszer idevetette a sors.
No de mit kotyvasztanak ezek a szerencsétlenek? Talán valami kását az aratóknak? Vagy valami ünnepi húslevest? Ám mintha a tűzön az ételek a saját akaratukból fővögetnének, mert törődni egyikük se törődött a fazekakkal. Tréfás történeteket mesélgettek, és biztattak egy mindenórás terhest, hogy Szent Cyprianushoz fohászkodva keressen enyhülést a kínjaira.
A várandós anya jajgatott, egy öregasszony pedig – egyetlen gondolkodó, sőt felelős lényként a felfordulásban – meleg iszapot pakolt a hasára.
A Rigoberta-torony, melynek tetején trónolt a saját testében foglyul ejtett, úrnő, amolyan forum volt: közösségi hely, boszorkánytanya, kocsma, ingyenkonyha, szülőszoba, fogadó. Meglehet, itt a csebrek és vedrek között ravatalozták föl a falu halottait.
És mért is ne?, gondolta Riolda. A konyha csak huszonkét lépcsőfokra van a földtől.
Riolda helyet foglalt két pletykálkodó vénasszony mellett, és hallgatta, hogy soha nem volt ilyen rossz a világ, ennyire fertelmes, gonosz, kíméletlen, hogy Martin felesége egy cafka, nem érdemel vizes kötélnél egyebet, de a többi se jobb, az egyszer szent. Riolda velük szörnyülködött, és mikor Martinné bűneinek a végére értek, megkérdezte az idősebb nőt, emlékszik-e még Hildi hercegnőre.
– Ó, nővérem, én minden szép mesét ismerek! – vigyorgott a mezítlábas nénike. – Nemcsak Hildi hercegnőről hallottam már, hanem a Kerekasztal királyságáról, Merlin varázslóról is.
És óbégató fejhangon, a többi asszony ujjongása közben rázendített egy szomorkás balladára, ahol Hildi hercegnő járja az erdőket, és jajgatva keresi három édes magzatát: az ifjú Vilmost, Dietert és Gudridát.
Ó, gyönyörű napok! Ó gyönyörű gyermekek! / Bár láthatnálak még titeket!
A tyúkok megpördültek a sarokban, a malac visítva az ajtó mögé szaladt, a húsleves még nagyobb lelkesedéssel rotyogott, miközben az egész konyha, de még a vajúdó nő is boldog ártatlanággal fújta: Bár láthatnálak még titeket!
A mezítlábas néni mindenkinél mindent jobban tudott, és tárháza volt a régi bölcsességeknek. Tudta, hogy Hildi hercegnőnek tizenkilenc férje volt, hogy kilencvenkilenc hadjáratot vezetett, hogy kilencszáz férjet ölt meg. De bármilyen vérszomjas is volt, a gyerekeiért azért szívből sóhajtozott. – Az anyaszív már csak ilyen.
Riolda bólogatott, a néni pedig lelkesen folytatta.
– Tudod-e, nővérem, hogy ennek az elátkozott hercegnőnek volt egy tündérszolgája? Egy kislány, aki addig-addig járta az erdőket, míg a három gyereket meg nem találta? Micsoda tanulságos mese!
Bár láthatnálak még titeket!, fújták a többiek egyre.
Riolda gyorsan elköszönt a nótázgató, vajúdó, tollat fosztó, vidáman kerepelő asszonyoktól.
Fent a magasban még eszébe jutott, akár leélhetné az életét ebben a toronyban – a tengeri viharokat figyelve, Rigobertával társalogva, a torony konyhájában valamelyes (de nem túlságos) rendet tartva. Hiszen félt a saját alattvalóitól, a szigetén rá váró unalomtól, a Nortumbriában elesett fiúk szüleitől.
Kétszáztizenhárom lépcsőfok. Ugyan mit számít?
Fel-le. Fel-le. Fel-le. Annyi dolga lenne, hogy még meghalni is elfelejthetne.
De a rend, Nagy Károly csodás birodalma arra a hidelemre épül, hogy ő egyszerűen nem létezik.