Bánki Éva

Aranyhímzés

Egy gellért-legenda

Az égbolt színei

Az indulásra várva összecsaptak a feje fölött az idegen nyelvek hullámai: szavak, mondatok, kiáltások, zavaros összevisszaságban, értelem nélkül. Ha túlélem ezt az utat, gondolta Sebe a zárai kikötőben, akkor addig misézek otthon, míg össze nem rogyok. De már majdnem összerogyott, a hangok átszakították a dobhártyáját, a saját emberei támogatták, a hajópallóra, a csónakba, aztán a vitorlásra; remélem, ha túlélem, akkor emlékezni is fogok mindenre. A hullámok fölött ott lebegtek az idegen karok és hangok, az egyik ujj belekapott Sebe olvasójába, a másik a csuhájába; talán meghalok útközben, gondolta. De nem halt meg, a sok könyék csak arrébb taszigálta a fedélzeten, és már látta is maga mögött a saját kísérőit, a rémült diakónust, a titkárt, az éneklőkanonokokat, most már nem az idegenek, hanem ők sodorták tovább a fedélzetre. Leeresztette a szemhéját, és gyorsan belemenekült az imádságba. Mit hihetnek ezek a tanulatlan hajósok rólam, gondolta, ahogy lebocsátott szemhéján, mint egy finom, vékony hártyán át figyelte az utasokat, a kosarakat és a ládákat, a napfelkeltét, hiszen vele szemben az Ég olyan óvatosan kémlelte Zárát, ahogy Sebe a világot, immár hetvenöt éve.

Amint pirkad, indulunk, ezt az egyetlen mondatot értette, és ez az egyetlen mondat is magyar mondat volt; az egyik éneklőkanonok rikkantotta el magát boldogan. Sebe a ládájának dőlt, s úgy tett, mintha meghalt volna; ez a helyzet, mindig a legbiztonságosabb, gondolta. Tudta, a zárai Magisztrátus a parton várja, hogy a magyar király követe intsen nekik, ám Sebe úgy gondolta, méltóságteljesebb, ha egyáltalán nem integet, csak agg, magatehetetlen főpap módjára a ládákba és az ima szavaiba kapaszkodik. Az is elég, ha látják a partról, hogy a szent kiküldetésre induló főpap előreszegezi az arcát, s köszönti a hajóról Istent, aki még nem döntötte el, hogy napsugaraival mikor örvendezteti meg a kormányost és a kikötőben várakozó tömeget. Sebe még nem akarta köszönteni a napot, csak gyanakodva fülelt. Hiszen az ajkak szögleteiből latin hangsúlyok fakadtak, a háta mögül elcsípett egy-két torz latin szót, jól értette, hogy egy érces hangú fickó az áruját, a borostömlőjét keresi, hallotta, ahogy a faragatlan hangra egy másik válaszol, Sebe ezt is latinnak ítélte, ámbár a válaszból nem értett semmit. Hogy lehet ez, nyűglődött, míg ujjai kétségbeesve szorították az olvasót, az egyik mondatot értem, a másiknak még a hanglejtése is idegen. A fülével igyekezett látni, türelmesen kibogozni a mondatokat, a szavakat, miközben tudta, a Magisztrátus a parton türelmet színlel és várakozik, a várakozást az öreg, agyongyötört főpapon való sajnálkozással tölti ki. Talán erről beszélnek, gondolta Sebe, hiszen mindig kell valamit gondolni, a bambaság csak megrövidíti az életünket.

Az éneklőkanonokok most félrehúzódtak, mert helyet kellett adniuk két megkötözött lábú, kétségbeesetten mekegő kecskének, magyarul szitkozódtak, s ekkor Sebének eszébe jutott, miért érti az egyik latint, és miért nem érti a másikat. Ezek talán más-más nyelvet beszélnek, gondolta, vannak itt dalmátok, de vannak dél-olaszok is, és a két lantot cipelő idegen, akik lecsapják a szavak végét egy gyors rikkantással, az megint egy másfajta latin. Már nem törekedett arra, hogy az idegen nyelvekben az iskolában megtanult latin szavakat keresse görcsösen. Megpróbált most olvasni a hanglejtésből, a nevetésből, a dalmátok válaszából, szinte kitapogatta öreg ujjaival a mondatokat, miközben lesütött szemhéja alól figyelte, ki jön még a fedélzetre, s a latinnak a különböző ajkakon hányféle színeváltozása, módosulása van. Ám halvány, áttetsző világosság támadt kelet felé, ami nem is csoda, az égboltnak, a mögötte rejtőző Teremtőnek is ki kellett nyitnia a szemét, és most már Sebe is méltóságteljesen kinyitotta a magáét, és vértelen ujjaival intett a parton várakozó Magisztrátusnak. Ezt a fáradt intést áldásnak is láthatta, aki képzelődni szeret hajnalban, de a hajó végre meglódult, és Sebe még biccentett is a magisztereknek, émelygés közben sem feledkezve meg arról, mivel tartozik a magyar államnak. Ahogy a vitorlák megfeszültek a szélben, Sebe irigykedve gondolt arra, hogy a Magisztrátus a biztos parton lépked a reggeli felé.

Mielőtt újra boncolgatni kezdte volna a feje fölött izgatottan szálldosó mondatokat, mielőtt levonhatta volna a diadalmasan fel-leszálló mondatokból a szabályokat, a gyomra fölé, a bordái közé szorította a kezét. A csont, a bőr, a hús; ez állandó, ezek vagyunk, gondolta, a többi csak játék. Ezek a hangok egyszer majd eltávolodnak, de a bordák, a jól ismert csontok, ha ő túléli az utazást, holtáig megmaradnak, vele lesznek nappal, vele lesznek éjszaka, akkor is vele maradnak, ha hazatér Magyarországra. Elmosolyodott, ahogy a hajnali fényben végigmérte a halálra vált magyarokat; mind milyen fiatalok, jutott eszébe, és nézte, ahogy az izzadtság lecsöppen az arcukról; még van miért félniük, gondolta. A hajó összezárta a záraiakat, a csattogó szavakban beszélő lantosokat, az éneklős hanghordozású dél-olaszokat, az agg, tiszteletreméltó magyar püspököt, a dalmát tengerészeket, akik a vitorlákkal küszködtek. Hogy ne hányjon, Sebe kitapintotta a bordái között a csomót, meglökte a fájdalmat, amely egyedül az övé, a fájdalmat, melynek helyét Isten jól látta a születése előtt is. Sebe megint lehunyta a szemét, és belebújt ebbe az egyetlen pontba, és a szenvedés, mint valami ismerős köpeny, elrejtette az arcát, elrejtette a napfelkeltét, elrejtette a püspökhöz méltatlan hányingert. Rosszul van, atyám, kérdezte óvatosan az éneklőkanonok, a fiatalabbik, akinek a könyöke belenyomódott Sebe szikkadt medencéjébe, ám Sebe nem felelt, a jól ismert fájdalom szinte elkábította.

Remélte, hogy mire magához tér, megérti a többieket, hisz a megértés nem mond ellent a kábulatnak; az öntudatlanság, gondolta Sebe, csak használ a nyelvtanulásnak. Tudta, ha az ember élni akar, álmában is megfejti a szabályokat, álmában is alkalmazkodik, figyel, résen van, így hát a fájdalomba burkolózva révülten hallgatta az ismerős-ismeretlen szavakat, de tisztán csak a dalmátokat értette, a mondatok dallama a dél-olaszoknál minduntalan megzavarta. Pedig minden latin nyelvnek vannak szabályai, gondolta révülten, csak a magyar szavak jelentésére nem lehet más nyelvek szavaiból következtetni. Ha nem így lett volna, töprengett, ha jobban értenénk egymást az idegenekkel, akkor könnyebben ment volna a térítés is. De nem akart semmilyen zavaros dologra gondolni, hisz erősebben szivárog a fájdalom, amely a múltból jön, mint az a fájdalom, ami a bordáinkból sugárzik. Sebe évekig hurcolta a köpenye alatt Donatust, hogy leírja vele a magyar nyelv szabályait, de semmire se ment, megbukott, mint minden béketerv egy olyan földön, ahol az idegenek legjobban a madarakat értik.

De ő érteni próbálta, kétségbeesetten megérteni, amit a lantosok lármáztak, ám ők csak egytagú, hirtelen elharapott szavakat dobáltak egymásnak, az a baj, gondolta Sebe, hogy nem értem, az egyik hol kezdődik, hol végződik a másik; mire felismerném, milyen latin szavak rejtőznek benne, ezek már végére is érnek a mondatnak: volt, nincs. Még azt sem értem, melyik az ige vagy melyik a főnév, gondolta búsan, sokáig szomorkodott ezen, mire rájött, hogy a tengeri levegő még a kapkodó beszédnél is jobban zavarja. A szelek a rónán, gondolta Sebe, nem összevissza izegnek-mozognak, tudni lehet, melyik honnan jön, mert kimérten, méltóságteljesen kapaszkodnak egymásba. Sebe a gyerekkorából csak a szelek irányítására vonatkozó parancsokat őrizte meg, ez volt az egyetlen régi tudás, amire ébren is emlékezett; mindig megvigasztalta, hogy még a görög papoknál is jobban ismeri a mozgásukat, de a szél, a partot elhagyva, éppolyan nyugtalanító és ismeretlen lett, mint az idegenek beszéde. Sebe nem is várta, hogy esni kezd, a kézfejére hull egy csepp, aztán az ég felé bámuló orrára. A két éneklőkanonok dülöngélve felpattant, és egy foltos vitorlavásznat terített a fázósan reszkető főpapra. Sebe nem bízott bennük, ahogy az ismeretlen felé tartva nem bízott senkiben; gondosan ügyelt, hogy az arca, a keze ne rebbenjen meg. Kitapintotta a bordái alatt a fájdalmat, az ő fájdalmát, melegség támadt a testében és érezte, még néhány perc, és elaltatja az ütemesen bukdácsoló hajó ringása.

A levegő átforrósodott, gondos kezek leemelték válláról a vitorlavásznat, talán már dél van, jutott eszébe, félálomban figyelte, ahogy a magyar papok szorgosan imádkoznak, a hajó bukdácsol tovább, míg ő visszazuhan a szavak értelmét kutató félálomba. Mikor egy pillanatra felneszelt, a dalmátoktól hallotta, hogy estére Velencében lesznek. A magyarok már nem imádkoztak, csak hortyogtak, és közben az egyik éneklőkanonok újra nekidőlt a térdének. A naplementét nem mulaszthatom el, gondolta Sebe, és óvatosan kilesett a szempillái mögül, hogy köszöntse az őt bámuló, rezzenéstelen napkorongot. A látóhatáron szétterjedő, dicsőséges vörösség elkápráztatta, ám ez egyetlen pillanat volt, és Sebe idegenben magának még ilyen pillanatokat se engedett meg; így csak egy szemhunyásnyi ideig nézegetett körül önfeledten. Ám ez a rövid idő is elég volt, hogy szavakat kutató értelme felszabaduljon, a dallamokból mondatok, a mondatokból szavak legyenek, és értse, amit a nyugati latinok beszélnek.

Róla volt szó, vagy ha nem is róla, az útjáról, természetesen. Egy csodatevő kisgyermek megálmodta Velencében, hogy egy zabolátlan ország, egy, a Messzi Északot meghódító nép csodatevő szentje lesz. Alig tölthetett valamennyi időt a Duna táján, mesélték az utasok, a barbárok vicsorgó fogakkal széttépték, még szerencse, hogy a malaszttal töltött vértanú-test kereszténnyé változtatta az egész népet a Duna mentén. De nemcsak ennyit tudtak ezek a lantos ismeretlenek, hanem még azt is, hogy ez a ronda, rókaszerű öregember a szent múltját felkutatni megy Velencébe; talán ő is evett a húsából, mondta a magasabb. Sebe minden idegszálát megfeszítve figyelt, de gondosan ügyelt arra, hogy a tartása, az arca ne árulja el, hogy érti őket. Most új királyuk van, folytatta a magasabb, ez az új király bevonulni készül Horvátországba, szüksége van egy szentre, hogy a pápa a hódítást jóváhagyja. Nemcsak egy szentre, gondolta Sebe, és immár tisztelettel méregette szemhéja alól a latinokat; olyanok, mint én, gondolta, ha nem is tudnak semmit, legalább igyekeznek figyelni vagy találgatni. És nemcsak ők, hanem a vásznakkal, kecskékkel, borostömlőkkel bíbelődő dalmátok is. Lehunyt pillái alatt is érezte Sebe, hogy mindenki az ő arcát fürkészi, ők is tudják, gondolta, amit mindenki: a Legújabb Fiatalember, a legifjabb Árpád megpróbálja befolyását az egész partvidékre kiterjeszteni, s az utasok olyan tiszteletteljes félelemmel fürkészték a lehunyt pillák mögül figyelő Sebét, mintha ő akarna a dalmát városokba bevonulni. Valami szakszerűséget, tartózkodást láttak Sebe színlelésében, az ilyen öreg, ravasz diplomaták mind félelmetesek, mondta a borostömlővel bajlódó dalmát, és Sebe érezte, hogy a többiek rábólintanak. Úgy tett, mintha ébredezne.

A nap, mint aki már eleget hallott és látott, elvörösödve lebukott a zöldesen foszforeszkáló habok mögé. A levegő hűvös lett, az éneklőkanonokok felélénkültek és rögvest énekelni kezdtek. Sebe szorongva gondolt arra, hogy olyan emberekkel utazik, akiket nem ismer; de hát kit ismerek, gondolta. A lebukó nap mintha meglökte volna a szeleket, a vitorlák vidáman nekilendültek a sötétségnek, és Sebe hallomásból tudta, hogy még néhány óra, és a habokból kiemelkedő, holdfényesen ragyogó házakat lát majd. Milyen lehet ez a város, töprengett Sebe, aki mindig is félt a víztől, noha a Tisza mentén, egy kis, cölöpökre vert halászkunyhóban született. Míg apja a világot járta a nagyobb testvéreivel, ő a kunyhóban lakott az anyjával és a nővéreivel. A mocsarakra, a menekülésre is jól emlékezett Sebe, de már arra nem, mi elől kellett az anyjának menekülnie. Ez igazán bosszantó, gondolta, rettenetesek ezek az emlékeinkbe vissza nem idézhető képek és történetek, de nem bosszankodott sokáig, mert most a dél-olaszok beszédének törvényeit igyekezett megfejteni. Mint jó diplomatához illik, szinte előre tudta, mit fognak mondani: megbízható útitársakat kerestek, akikkel együtt utaznak majd Velencéből Nápolyig.

Sebe belekapcsolódott a magyar papok himnuszaiba, a szél már vadul vágtatott a tengeren, ez aggodalommal töltötte el a kormányost, mindenki énekeljen, könyörögte, még a vihar előtt meg kell érkeznünk Velencébe. Sebe tiszteletreméltóan, egy ősz magyar püspök nyugalmával vezette az éneket, egészen addig, míg fénylő pontocskák emelkedtek a látóhatár szélén, és a kormányos dalmátul elmondta, néhány perc, és meglátják a világ legkülönösebb városát, az úszó házakat, a Várost, ahol mindenki csónakázva megy templomba. Az utasok nevettek, Sebe is engedelmesen velük nevetett, és már látta, ahogy a habokból kiemelkednek a Városállam palotái. Nem nézelődhetett sokáig, egy fáklyás küldöttséget látott a mólón, érezte a levegőben a tapsot, mely már őrá, Sebére várakozik. A hajóból kiszállva megragadta két hosszúköpenyes fiatalember, odataszigálták egy fáklyát lóbáló, elfoglaltnak látszó, mulatságosan fintorgó másik fiatalemberhez, aki, Sebére rá se nézve, utasításokat adott a többi hosszú köpenyes, fáklyás, szintúgy elfoglalt fiatalembernek. De mikor a Legelfoglaltabb Fiatalember mégiscsak megértette, hogy ez a sántikáló csúf öreg lenne Magyarország legtiszteletreméltóbb püspöke, akkor megpördült, és nedves csókjaival beborította Sebe ujjait.

Sebe már partraszálláskor kigondolt egy velős, tömör, tiszteletreméltó, latin üdvözlőbeszédet, és most hangosan szónokolt, hogy a körülállók is hallják. A magyar király és a magyar püspökök hálásak a városállam figyelmességéért, köszönik, hogy lehetővé teszik a baráti Velencében a kanonizáció előkészítését. Sebe nem beszélt túl sokat, de az Elfoglalt Fiatalembernek már ez a néhány mondat is sok volt, atyáskodva támogatta Sebét egy kipárnázott ladik felé, ő maga méltatta Gellért személyiségét, a szent püspököt, aki a Barbár Északra elvitte a hit erejét. Talán ez is azt hiszi, gondolta Sebe, hogy megöltük a Messzi Északon, hogy ettünk a húsából, s ezért lettünk keresztények. De ahogy a fiatalember mozgékony arcát figyelte, rájött, hogy a fiú nem hisz semmit, nem tud semmit, a sok-sok beszéd, a sok-sok dallamos mondat és csalafinta kérdés csak arra szolgál, hogy kiderítse, Sebe mennyit tud, ismerte-e Gellértet személyesen. Sebe elmosolyodott, megnyugodva lehunyta a szemét, a ladik óvatosan siklott a sötét, várakozó házak között, lámpások pislogtak az ablakokban, de a szobák mélyéről felbukkant női arcok egy pillantás alatt eltűntek a sötétségben.

Mintha a házak mélyén is tenger lenne, gondolta Sebe, míg a fiatalember tovább folytatta a kérdezősködést, ravasz pillantásával szinte feszegetni akarván Sebe pilláit. Tehát Velence talált egy alkalmas családot, gondolta Sebe, egy olyan családot, melyet a dalmát városok meghódoltatására törekvő Lászlónak illik tekintetbe venni; hamarosan tanúkat vezetnek elém, töprengett, talán ők már meg is találták Gellért legmegfelelőbb rokonait. Ezek a rokonok majd okleveleket hoznak, a Városállam pedig majd hozzájárul, hogy betekintsek ezekbe a legtitkosabb, csak az én szememnek készített dokumentumokba. Eszébe se jutott elmondani, hogy Gellért volt a tanítója, lehunyt szemmel hallgatta, ahogy a fiatalember felajánl minden segítséget, minden szabad percét az ő idejének, hallgatta, ahogy bizalmasan elárulja, a Városállam már minden kutatást elvégzett, mert szeretnének ezzel is Velence jövendő barátjának, a legtiszteletreméltóbb magyar püspöknek kedveskedni.

Sebe most már megmosolyogta, nemcsak a ravaszul magyarázó fiatal Morosinit, hanem a legsajátabb otthoni félelmeit is. Mindig rettegett, hogy a stallumából egy ilyen Elfoglalt Fiatalember akarja kitúrni. Rettegett, hogy ezek a mindenhol ott ülő, mindenhol ott hadonászó Fiatalemberek, mint egy kényelmetlenné vált, öreg tanút, el akarják őt tüntetni a királyi tanácsból, mert Magyarországon mindig van egy elégedetlen Herceg, mindig van egy második vagy harmadik Törvényes Örökös, aki egy agg püspököt meg akar a tisztségétől fosztani. Lassan már számon sem lehet tartani ezeket a Hercegeket, gondolta Sebe, évtizedenként egy lázadás, évtizedenként egy háború, és egy új, mindenkinél könyörtelenebb Árpádfi. De a velencei fiatalember olyan ügyetlen volt, olyan tapintatlan, hogy őt hallgatva Sebe kinevette saját magyarországi félelmeit, csak az éneklőkanonokok, a magyar Elfoglalt Fiatalemberek hallgattak figyelmesen, ám mivel Sebe a firtató kérdésekre mit sem szólt, nem mertek válaszolni ők sem.

Hirtelen mindannyian felkapták a fejüket. Az egyik sötét kapualjból egy magyar mondat lebegett feléjük, utána egy csengő női nevetés, a hang, ugyanaz a női hang válaszolt is valamit magyarul, mielőtt a vízcsobogás, a város otthonos, sohasem pihenő lüktetése elnyelte a párbeszédet. Sebe, aki járt Reichenauban, jól tudta, idegenben a honvágy a hangokat magyar beszéddé változtatja, de ez mégsem lehet illúzió, egyszerre nem képzelődhetünk mindannyian, gondolta. A dózse különleges ajándékaként, szavalta a velencei fiatalember, a tiszteletreméltó magyar vendégek egy egészen tiszteletreméltó külön kis palotácskában szállhatnak meg. Sebe lehunyt pillái mögül is felismerte az Orseolo-címert; szóval a bukott férfiak házában szállok meg, gondolta keserűen, de nem engedte meg, hogy a velencei észrevegye arcán a meghökkenést. Pompás kényelmük lesz, lelkesedett a fiatalember, a nagyteremben már minden készen áll a fogadásukra, és pártfogó mozdulattal belekarolt az agg főpapba. A nagyteremben a fiatalember hangjának varázsütésére fáklyák gyulladtak; tükrök, tükrök, mindenütt tükrök vannak, sikoltott az egyik magyar éneklőkanonok, és a magyarok keresztet vetve már ott topogtak előttük, nevettek, mókás fintorokat vágtak, integettek, miközben a velencei fiatalember, az Ősi és Művelt Sarj csak megbocsátóan mosolygott.

Hát tükrök, gondolta Sebe, ebben a teremben nem lesz mért felpillantanom, és saját konokul ismerős rútságára gondolt, miközben fagyos, mértéktartó latinsággal köszönetet mondott az Elfoglalt Fiatalembernek. Igen, szándékában áll holnap a Városállam és személyesen a fiatalember, Andrea Morosini segítségét igénybe venni. Az Elfoglalt Fiatalember, Andrea ahelyett, hogy bólintva sarkon fordult volna, egy újabb dallamosan zengő beszédet rögtönzött, és újra felsorolta azt a sok felbecsülhetetlen jótéteményt, amellyel a Városállam hajlandó Sebe, vagyis Anasztáz püspök és persze a dicsőséges László király segítségére lenni. Sebének nem maradt más hátra, mint hogy fáradtan, törődötten, egyik lábáról a másikra állva a venetói nyelv dallamában gyönyörködjön. Igen, gondolta, ha a magyar egy kicsit is hasonlítana ezekre a nyelvekre, jobban megértettük volna egymást, és most kevesebb halott lenne. Újra eszébe jutott az a sok év, miközben Donatus nyomán próbálta a magyar nyelvet megfejteni; de semmire se mentem, gondolta, és látta a fiatalemberen, hogy szinte visszahőköl az arcán tükröződő csalódottságtól, a régi keserűségtől, az egyetlen érzéstől, melyet Sebe nem tudott eltitkolni sohasem. Elkísérem méltóságodat a hálószobába, mondta suttogva. Sebe sarkon fordult, s otthagyva a nagyteremben a tükrök előtt nevető magyarokat, megindult a velencei fiatalember nyomában.

Mindent az elmémbe kell vésnem, gondolta Sebe, ahogy egyedül maradt a sötét szobában, míg a velencei a keze ügyébe helyezett néhány gyertyát, és búcsút intett a földön térdeplő főpapnak. Sebe nem imádkozott sokat, a szúrás visszatért a bordáiba, a tenyerét a gyomrára szorítva összeroskadt, de most még az ujjaival sem tudta kitapintani a fájdalmat. Hallotta a magyarok nevetését, elképzelte, ahogy a tükörképeik a teremben kergetik egymást, egy pillanatra meggyűlölte őket a vidámságukért, hiszen a vetkőzésnél a segítségükre szorult volna. A fájdalom csak akkor enyhült, mikor a házban csönd lett. Sebe imádkozni kezdett, az érzékeivel követte a tengerről áradó szélrohamokat, melyek keresztül-kasul járták a házat, egy kicsit leültek a küszöbre, aztán visszatértek a tengerre, hogy megijesszék a vitorlásokat. A szagok is különösek voltak az Orseolo-palotában, melegek, édeskések, nedvesek, Sebe fiatalkorában ezt az illatot érezte a fésülködő nőkön, s most visszaborzadt, ahogy az emlék forrását a szívében megtalálta. De nem tudott sokáig borzongani, egy nagyobb félelem kerítette hatalmába. A Deliberatiót, a kéziratos ládát a tükrös szobában hagytam, gondolta szorongva, meg kell keresnem, parancsolta önmagának, a gyertyát magasra emelve, már indult volna, de a táncoló gyertyafény megbicsaklott a kamra mozaikdíszein.

Körbejárta a gyertyával a sarkokat. A bánatosan lobogó fényben farkasok, ijedt őzek, rókák, lelőtt madarak bámultak rá rémülten; milyen szépek, gondolta Sebe, ahogy aprólékosan megvizsgálta a barna-szürke-rózsaszín kövecskéket. A gyertyát most a feje fölé emelve látta, hogy a kövek a mindenséget mutatják be, a sarkokban meggyötört arcú óriások tartják az égboltot, míg vidám vagy épp bősz szelek fújdogálnak a szájukból. Elmosolyodott, s arra gondolt, talán ezek a lendületes, kanyargós vonalakkal ábrázolt szelek érnek el a pusztaságra. És mintha nem a föld vagy az állatok, hanem éppen az égbolt lett volna a művész témája, nagy testű madárcsapat iramlott át rajta, talán sólymok vagy vadludak, gondolta Sebe, és figyelte, ahogy a mozgásuk, a szárnyuk lebegése kékre festi az eget. Magasra tartva a gyertyát megszámolta, hány madarat lát a mozaikon, talán mégiscsak vadludak, töprengett. A pillantása, a kezében tartott gyertyafény most visszatért az oszlopsorhoz, Sebe jól tudta, hogy ilyen oszlopok a római császárok idejéből valók, láthatott belőlük eleget Gyulafehérváron. Az idő térré változik, gondolta, másként hogyan is tudnánk felfogni a változásait. Sebe elmélkedés közben fellökött egy széket, a forró viasz rácsöppent a kezére, de nem bánta, az se érdekelte, hogy a kísérői mit gondolnak róla a szomszéd szobákban.

A mozaikok, a sok-sok apró kövecske, gondolta, világossá teszi, hogy amikor nézünk vagy látunk, az elménk is figyel, nemcsak a szemünk. Felemelt gyertyával még egyszer végigpásztázta a mozaikmindenséget, a végén minden kiderül, gondolta, majd lebotorkált a lépcsőn, hogy a kéziratos ládát biztonságba helyezze.

A valóság és az eredeti

De szavaink mélyén mit akarunk meglátni? Sebe tudta, hogy a fény, amely a tükrökből, a víz színéről visszaverődik, a Napból jön, a Nap pedig egy Jel, melyet az örökös Távollevő hagyott itt nekünk. A nyelvtanulás, ez a kitartó szorgalmat igénylő elfoglaltság nem más, mint az eredet, a latin szavak kutatása, a Jelek történetének – kezdetének – rekonstruálása. E nélkül hogyan ismernénk föl, hogy a ló, a cheval, a caballo, a caval, ez a sokféle módon eltorzult alak a régi, türelmes, latin igáslóra, a caballusra megy vissza. Milyen kár, szomorkodott Sebe, hogy a legjobb magyar szavaknak nincs eredete, nincs a többi nyelvben folytatása. Ágyában fekve végiggondolta a nap közben tanult dalmát, dél-olasz, venetói és provanszál szavakat, egymással összehasonlítgatva őket eljutott az ismert világ legszéléig, a latin gyökerekig. Álmában is tudta, hogy gondolkodik, az agya egy titkos szótárt ír, ahol az emlékezés és az idő viszontagságai módosítják-torzítják az ideált, a csanádi iskolában megtanult szépséges és eredeti latint.

Gellért püspök nagyapjának, nagyanyjának, unokaöccseinek, unokahúgainak, távoli és közeli leszármazottainak felkutatása is beleillett a szótárkészítő munkába. Hiszen jeleket kell találni a múltban, nyomokat, igazi, tiszta hamisítatlan nyomokat, gondolta Sebe hánykolódva. Legalább egy unokatestvért, aki ugyan nem emlékezhet Gellértre, mert meghalt, de elmondta fiának, unokájának a legenda vázát, a legfontosabbakat: Gellért háromévesen valami különöset álmodott, a papokat a teológiai tudásával elkápráztatta a Templomban, megállította a szeleket Velencében, és egy különös, Tisza nevű folyóról, egy vad nép kalandjairól mesélt, amit a megrökönyödött rokonok akkor nem is értettek. A mai latin szavak mögül Sebe az eljövendő legenda morzsáit akarta egybegyűjteni, mert meg kellett találnia az Eredetit, a romolhatatlant, a hamisíthatatlant. De álmában is beleszúrt az aggodalom, hogy tanítójának talán még az igazi nevét sem tudja. A Gellért név alemán vagy sem, kérdezték Reichenauban a szerzetesek. Sebe elismerte, hogy a Gellért név olyan, mintha alemán lenne, talán nem is alemán, hanem gót, de nem tudhatunk mindent, mondta, a nyelvek, mint a mégoly tiszteletreméltó családok, néha csalafintán összekeverednek.

Olykor a látható jelek össze is gubancolják a mély értelmű és igaz dolgokat. Ám ha a jelenségeknek nem is, de az Előképnek igaznak kell lennie. Még ha ma homályosan látunk, hallunk is, gondolta, az igazi Gellértből, ahogy a kasztíliai, nápolyi, provanszál szavakból, fel kell ismerni az Eredetit. A szentek egyetlen dolga – hasonlítani. Hasonlítani egymásra, és hasonlítani minden szentség kimondhatatlan ősforrására, Jézus Krisztusra. A nyelvtanulás értelmét a hasonlóságok felidézése adja, gondolta álmatlanul forgolódva, hisz a sok-sok különféle, eltorzult és elhasonlott latin szó megerősíti a hitet a Tökéletes, Egyetlen és Igazi Latinban; ilyen latint csak a beavatottak tanulnak az iskolákban, és a legtökéletesebben a pogányoktól fenyegetett monostorok mélyén, a Magyar Alföldön, ahol is az élő nyelv hangsúlyai nem szennyezik be a latin eredetit.

De mire hasonlítanak a magyar szavak? Sebe ezt nem tudta. Az utazgatás a nyelvek között fogékonnyá tette a képzelt összefüggések felidézésére is, de a magyar és a latin között nem voltak képzelt összefüggések sem, noha Sebe, tanulásra biztatva az örökösen hadakozó, Legifjabb Magyar Királyok által, kezdetben igyekezett a latin és a magyar közt sok hasonlóságot találni. A béke a nyelvekben van, mondta a jóindulatú bölényhez hasonlatos Béla király, mért üldöznék a magyarok a papokat, ha képesek lesznek őket megérteni? Sebe bólintott, ám nem várta meg, hogy a hatalmas testű, csecsemőszagú király hátba veregesse, hiszen rettegett Béla jóindulatú lapátkezétől, inkább hátraosont, hogy kikerülje a barátságos ütlegelést. De honnan jön ez a csecsemőszag, kérdezte önmagától, mikor visszatért a csanádi monostorba, hogy királyi utasításra megkeresse az Összefüggéseket. Talán a vizelet, az ártatlanság, a nyakló nélkül falt édesség, a butaság keveréke, gondolta Sebe. Béla varázserejűnek képzelvén saját királyi személyét, semmilyen nyelvet nem tanult meg, a pillantásokból akart olvasni, hiszen szerinte a sok idegen nyelvre és malasztra csak a gyengéknek és a közrendűeknek van szükségük. És nem maradt más a mindenlátó és mindenható Bélából, csak a terv, a Csodálatos nyelvkönyv, a magyar és latin, a magyar és orosz, a magyar és német közötti titkos összefüggéseket tárgyaló mű, melynek segítségével a térítő papok megtanulnak magyarul.

Sebe elképzelte magát, ahogy a székesfehérvári udvarban, aranyos trónuson, hófehér ornátusban a térítő nagyságokat, a sok eljövendő boldog és boldogtalan vértanút magyarra tanítja. Megmutatja a gebe, az alma, a gyökér, a tündér, a fej, a láb, a kéz etimológiáját, miközben Béla vagy egy másik Legifjabb Árpád megérzésekbe burkolózva, álmosan bólogat, és felébred minden mélyebb értelmű, ám Sebe előadásában világossá váló etimológiai eszmefuttatásra. Csak a taps ébreszti fel az Ifjú Királyt, ábrándozott a fiatal Sebe, a lelkes, ütemes hangzavar, mikor egy-egy szép levezetés után a jövendő vértanúk lelkesen tapsolnak, pedig a tapsolás végén nem kell több vér és tanú, hiszen ezek az eljövendő térítők gyorsan megtanulnak magyarul.

Sebe a legkedvesebb szavakkal, a széllel és a madarakkal kezdte, de akármilyen kedvesek és szépek voltak, ő még a csanádi monostor magányában sem találta meg az etimológiájukat. A szélben nem volt semmi, ami a latin ventusra hasonlított volna. Semmi, semmi, dünnyögte Sebe, és rögtön rátért a grammatikára. Az igék, gondolta, az igék nem csaphatnak be, de kezdetben még az alanyt és a tárgyat se találta a magyar mondatokban, a szavak, mint egy zűrzavaros ország földönfutóvá lett lakói, a mondaton belül is változtatták a helyüket. Hol itt bukkant fel a szubjektum, hol ott, de ez nem volt elég, a titokzatos előbukkanások, a szavak változatos, csak egy idegen számára kötetlen előfordulása befolyásolta a mondatok jelentését, élek, én élek vagy élek én, egyáltalán nem mindegy, egyáltalán nem jelenti ugyanazt, töprengett a fiatal Sebe. Csak a rövid életű, becsvágyóan optimista Béla király képzelte, hogy a térítő papok egy-egy lapocskát kapnak a határátkelőhelyen, és a lapocskán egy mindentudó ábra szemlélteti a magyar nyelv szabályait. A kiterített királyon, Bélán, a Legjobbszívű Árpádfin látta is a karjára tetovált, titokzatos betűk és számok szövevényéből felépített pogány varázsköröket.

Ám a magyar nyelv szabályait összefoglalni a varázskörök sem segíthettek. Ahogy nem segített a latin, olasz, német vagy francia helyesírás sem a magyar hangok jelölésében. Mintha csak a madáréneket vagy a tavasz hangjait, a szelek fütyülését, a széltépte bokrok félelmét akarta volna Sebe lekottázni. Próbált magyar mondatokat latin vagy görög betűkkel leírni, de néhány hét múlva már maga sem tudta elolvasni, milyen magyar imádságot fordított le idegen betűkre. A latin már nem egy ideális eszmény volt a szemében, mint egy frank vagy velencei szerzetesnek, hanem nyűg, betegség, amely eltorzítja a magyar szavakat, és nem mutat meg bennük semmilyen eredetet, semmilyen igazabb vagy teljesebb összefüggést. De nem szabad, hogy majd így történjen Gellért püspökkel, gondolta. A jeleket a majdani legendában úgy kell csoportosítani, hogy az eszményképre, minden Történet forrására, Jézus Krisztusra utaljanak.

Sebe a tengerről beáramló szélben úgy mosolygott, mintha álmában ráébredt volna a megoldásra. Hisz én előbb láttam Gellértet, minthogy Jézusról olvastam volna, gondolta félálomban. De épp az elfogultság segít majd az igazság feltárásában. Egy legendát, egy kanonizációs jegyzőkönyvet le lehet írni latin betűkkel és latin szavakkal, nem kell a szerzőnek megküzdeni a magyar hangokkal, az ide-oda vándorló szubjektummal és az ide-oda vándorló praedicatummal. És a tulajdonnevek, szúrt belé, hiszen a magyar neveket nem fordíthatom le latinra. Sebe büszkén gondolta az övére – ez úgy hangzott, mint egy birtokviszony második tagja, a sebe valakinek, ahol a birtokos kimondhatatlan. Ilyesmit nem lehet egy idegen nyelvben kifejezni, sok varázs veszendőbe megy a fordítással, gondolta. De ennyi hiba, ennyi veszteség kell is, hogy Isten az én munkámban felismerje a sajátját, gondolta Sebe a reggeli madárcsivitelést várva, miközben a hangok, a jól megszokott, kedves, reménykedő hangok egyre késtek. Nem szabad elfelejtenem, gondolta, hogy egy tengerre épült városban vagyok, ahol sem fecskék, sem sólymok, sem gólyák nem élnek. Talán minden hajnalnak nedves, születés előtti anya-illata van, gondolta, miközben gyanakodva beleburkolózott ezekbe a tenger felől támadó különös légáramlatokba. De nem szabad elfelejtenem, hogy az Atyával ellentétben Jézus a vizet szerette, talán ő volt az, aki jól érezte volna magát egy tengerre épült városban.

Hiszen Ő máshol is járhatott volna. A népet magához ölelhette volna a pusztaságban, beszélhetett volna a villámokból, a viharból, a Hóreb-hegy gyomrából, a lángoló csipkebokorból. De nem tette, a sivatagba is csak a Lélek hurcolta, pedig a zarándokok elmesélték, hogy a Messiás kereshetett volna magának a Szentföldön pusztaságokat, igazi homoktengert, ahol a szorongástól vagy szomjúságtól elfáradt utazó csak az Égi Jegyesben, az egyetlen Velünk-utazóban reménykedhet. Milyen furcsa, gondolta Sebe, hogy Jézus egy süppedős ölű tavat választott az igehirdetésre, ahol a fürdés, a séták a parton, a hirtelen felbukkanó halrajok, a könnyelmű viharok és bárkák oly megbízhatatlanná teszik az embereket és az emlékeket! Sebe, a bölcs és tiszteletreméltó püspök – alacsony, csenevész termettel – nem is igen bízott az ilyen Partmenti Népekben, akik este halászgatni indulnak, akik a szelektől, a halrajok titkos, láthatatlan útjától függnek, akik reggel betérnek az idegen kunyhókba, otthagynak néhány pontyot a konyhában, az asszonyok hasában néhány gyerekeket. Sebe még álmában is elkomorult, mert nem szenvedhette az ilyen híveket. De Jézus szenvedte őket, és megszenvedett értük, mikor eljött az ideje. Elviselte a parti szél csalogatta asszonyokat, a könnyelműen éneklő halászokat, akiket se püspök, se intéző, se a földesúr, se az ispán nem ellenőrizhet. Ez volt a Fiú, gondolta az agg főpap, beleburkolózva a tengerről áradó szellőbe.

Mi lenne a világból, mi lenne az üdvösség munkájából, ha csak fetrengenénk egy folyóparton, az Írással mit sem törődve! De Jézus nemcsak a folyókat, tavakat, vizeket, hanem a gyümölcsöskerteket is nagyon szerette. Egy szigorú Atya boldogan és akárkivel lakomázó fia, aki a halála előtt visszavonul virrasztani egy gyümölcsöskertbe. Ilyen könnyelműen jószívű volt Gellért is, emlékezett vissza. Nem kellett volna meghalnia, gondolta, ha Nagy Beszéde után nem marad vissza, hogy vidáman, kézjelekkel és mutogatásokkal társalogjon a besenyőkkel, a testőreivel. Hiszen annyi nép élt a Magyarok Királyságában, hogy az emberek egymást jártukban-keltükben csak kézjelek segítségével értették meg. A besenyők, Gellért utolsó testőrei, maguk is kézjelekkel magyarázták, hány gyerekük van a Kárpátok mögött, a messzi Keleten, miközben a veszedelem szaga már beborította a dunai hegyeket. Ez már valami illetlen szeretet, mondta Sebe idegesen, ám Gellért csak legyintett, és mosolyogva, továbbra is kézjelekkel tudakolta, hogy a testőröknek unokájuk van-e. És akkor én is otthagytam őt, ahogy a többiek, mondta ki magában Sebe azt a mondatot, amelyet azóta százszor, ezerszer; sőt a betegsége idején is penitenciaként ismételgetett. Gellértből halott lett, Sebéből pedig diplomata, püspök és főember, királyoknak magyarázta, hogy a bizánci császár hite miben különbözik a rómaiakétól; jó érzés volt, hogy milyen szégyenlős tisztelettel hallgatják, mert Sebe olyan ember lett, aki előtt magukat a nagyuraknak is szégyellniük kell.

Ő maga időben elmenekült, így hát soha nem tudta meg, hogy a legidősebb, legtiszteletreméltóbb besenyőnek vannak-e unokái a messzi Keleten. Illetlen, rövidlátó szeretet, gondolta sokáig, míg maga az Evangélium meg nem szégyenítette az előítéleteit, de a varázsló énekesek fiának, a tiszai nádkunyhóban született Sebének, akit a térítő lovagok karja elől csak a Gondviselés mentett meg, sokáig kellett várnia, mire feltárulhatott a szent történetek értelme. Ha egyáltalán valami feltárult, gondolta az őszöreg túlélő, a hetvenöt éven át félelembe burkolózó Sebe; ha ez a legendaírás, ha ez az utazás nem valami penitencia, gondolta, ha a tópartokon lakomázó, mindenkivel barátkozó, vidám Jézusban nem a testőrök unokái iránt érdeklődő, a Duna-parton is felüdülni vágyó Gellértet keresem. De hát még nem láthatunk színről színre, vigasztalta magát, mikor ráébredt, hogy hiába is várakozik a Magyarországon megszokott madárfüttyökre. Madarak itt csak a mozaikokon vannak, gondolta, és felült, hogy a hajnali napfényt ezzel is siettesse. Mindennek ideje van, gondolta.

Bármelyik patríciust állítja elém Morosini, bármilyen intrikák, tervezgetések előzték meg a magyarok jöttét a Velencei Tanácsban, akármilyen genealógiát is fabrikálnak a velenceik, én vagyok, aki a tények, a minden bizonnyal hamis tények révén összerendezem a Történetet, megtalálom a Gellért-jelenség etimológiáját, olyan magabiztosan, olyan művészi tökéletességgel, ahogy a magyar szavaknál sohasem sikerülhetett. A napfényre várakozva elpirult, hisz újból eszébe jutott legnagyobb kudarca, a Magyar Donatus, hisz ez jobban fájt, mint Gellért halála a Duna mellett. Ez a sors jóvátétele, a Gondviselés ajándéka, az Úristen egyetlen adománya; hisz Sebe magát egy kisemmizett, szerencsétlen, örökös kudarcra ítélt menekültnek látta, aki mint egy merev bot, az örökös alkalmazkodástól túl göcsörtös, túl szigorú lett. Ez az utolsó lehetőség, gondolta, egy földi történetet, melyet én éltem át, ez fog majd engem visszavezetni az égi valóságba.

A Legszélső Ház

A reggelt Velencében nem a madárfüttyök jelezték, hanem a napfény, amely a függöny résein át megvillant a mozaikmadarak kiterjesztett szárnyain. A fény hasonlatos volt minden Igazi Fényhez, úgyhogy a nyugtalanul hánykolódó Sebe elszenderedett, és csak kora reggel a tükrös teremben gyülekező hangok ébresztették fel. Mogorván feltápászkodott, de a szívét megvizsgálva döbbenten észlelte, valami kis sugár az emlékezetéből vagy a lelkéből ottmaradt a szelek határolta Alföldön, a “régi világban”, Gellért testőrei között.

De mi is történt a besenyők unokáival a Messzi Keleten? Sebe ezen töprengett a nagyteremben, miközben a fel-alá járkáló Morosini és a hadonászó fiatal magyarok képmásai egymást keresztezték a tükrökben. A püspök a kialvatlanságtól rosszkedvűen, félig lehunyt szemmel hallgatta az Elfoglalt Fiatalembert, az ifjú most már nemcsak a velenceiek dicsőséges küldetéséről szavalt, hanem kíváncsi lett a horvátországi magyar előrenyomulás részleteire. Ő, Andrea Morosini, hajtogatta a Fiatalember, igenis büszke, hogy velencei lehet, igenis örül, hogy példát mutathat a többi velenceivel, hiszen így más népeknek is jut a Fényből, a kultúrából, melyet a velenceiek a dalmát partvidéken terjesztenek el. Ujjai között morzsolgatva egy kenyérdarabot Sebe bólintott, ez igazán nem kötelezte semmire; s míg a többiek vidoran figyeltek, a Fiatalember a saját mondatainak foglya lett. Az unokák, ábrándozott Sebe, az unokák ma már talán maguk is nagyapák, őszöreg besenyők, akik nem is tudják, hogy a Kelen-hegy alatt szóba kerültek azon a nevezetes reggelen. Búsulnak a besenyők, tréfálkozott magában az agg, tiszteletreméltó püspök, ahogy a hullámok hullanak, a szavak szavalnak mondogatta magában, míg észrevette, hogy a fel-alá járkáló, izgatott Fiatalember most valami különösen érdekes dologról beszél. Talán nem a Magyar Királyság hatalmi arroganciáját bizonyítja, hogy egy vele ellenséges városállam fia segítségével akarja magát legitimálni az uralkodói dinasztia? Miért nem jó a magyaroknak egy bajor vagy morva szent, miért kacsintgatnak az Adria felé még a kanonizáció folyamán is?

Ám kidüllesztve a mellét hiába várt a válaszra; Sebe úgy érezte, nem olyan kérdés ez, amire neki kéne válaszolnia. Figyelte a tükrökben megsokszorozott, fel-alá járkáló Elfoglalt Fiatalembert, mellette a tükrökben megsokszorozódó Magyar Fiatalembereket, most már ők is ott hadonásztak a fiatal Morosini mellett. Bosszúsak a besenyők, mondogatta magában, noha a besenyő testőröknek – akikről Sebe sohasem tudta meg, hogy áldozatok voltak-e, vagy a pogány törzsfők megvesztegették őket – most fiaik, unokáik vannak a Kárpátokon túl, gondolta irigykedve; de az irigység bánatossá is tette, hiszen eszébe jutottak saját testvérei. Úgyhogy inkább a fiatal Morosinit hallgatta, aki felajánlotta, hogy Legdrágább Idejéből szakítva néhány órácskát, még ma elkíséri Sebét a Gellért-rokonokhoz. Az öreg püspök rámeredt (nemigen bízott a Fiatalember vagy a Morosinik önzetlenségében), míg kísérői, a magyar kanonokok vidáman felpattantak, hiszen mi sem lehet kellemesebb, mint egy idegen városban megtekinteni az asszonyokat, gyerekeket, mozaikokat. De még be se léphettek a csónakokba, Sebe megállította őket a hangjával. Mielőtt találkozom a Tiszteletreméltó Gellért-rokonsággal, szeretnék misét hallgatni az egyik templomban, mondta szigorúan. Az egyik kanonok lába megállt a levegőben, de hát a fiatalok mit tehettek, Sebe a kutatás előtt meg akarta erősíteni a testét az Oltáriszentséggel, és alaposan szemügyre kívánta venni a velenceieket.

Mikor a Dómhoz értek, Sebe észrevette, a reggeli mise ideje elmúlt, hiba volt, súlyos hiba reggelinél az Oltáriszentséget emlegetni. Nemcsak a besenyők, ő is bosszús lett; mégpedig a püspökhöz méltatlan későn kelés miatt: egy szigorú főpap, akit a szent harangszó sem szakít ki az álmodozásból, akit a Szent Liturgia sem csalogat ki az ágyából. Betértek a templomba, Sebe kedvetlenül keresztet vetett, és már indult is volna, hogy megfigyelje a Dóm előtti téren, a zsebkendőnyi szárazföldön nyüzsgő tömeget, mikor az aranytól ragyogó mozaikszentek megállították. Hát lám, ők nyitott szemmel, éberen várakoznak Krisztus visszatérésére, gondolta. Némán mozgó ajkakkal visszafordult hozzájuk, s azt kérte tőlük, hogy ne engedjék, hogy a világi érdekek beszennyezzék a legendaírást; csak az igazságot, kérte az aranyruhás szenteket. Résnyire nyitott szemmel, szigorú arccal lépett ki a térre, ahol mint egy keleti piacon – melyet csak a zarándokok meséiből ismert –, illatszerárusok, tolvajok, koldusok nyüzsögtek körülötte. A levegőben röpködő görög, venetói, nápolyi hangok, a sóváran figyelő arcok között észrevett néhány kimért léptekkel közeledő patríciust. Sebe tudta, nem érdemes gyanakodva méricskélni őket, ezek a húsos férfiak nem rejtegetnek talizmánokat a köpenyükben, nem mormolnak az otthonukban sem pogány varázsigéket. Hiába, a civilizáció nem más, mint felejtés, sóhajtott Sebe.

Hirtelen a tegnap éjszaka magyar lányhangjai értek a füléhez, egy magyar kérdés, egy magyar válasz, egy rövid kis kuncogás; milyen furcsa, nem értek semmit, de érzem, hogy ezek a hangok magyarul beszélnek, és szigorúan rávillantotta a szemét az éneklőkanonokokra, hogy ne forgassák hátra a fejüket. De ha nem értem, hogy mit mondanak, vajon honnan tudom, hogy magyarul beszélnek? A hangsúlyból, villant belé, és a felismerés oly örömmel töltötte el, hogy legszívesebben felpattant volna a nem-létező Magyar Donatusba feljegyezni ezt az ötletet. Hát persze, gondolta, a hangsúlyból, a latinok többnyire az utolsó előtti szótagot hangsúlyozzák, az ő beszédük azért tűnik éneklőnek, míg mi a szó első szótagját nyomjuk meg. A fájdalom, mintha figyelmeztetné a halálra, újra beleszúrt a bordái közé, s nem is tudta, mi fáj most jobban, a mellkasa vagy a csomócska. Sebe az illat- és hangfelhőben hirtelen reszketni kezdett, az ujjaival kitapintotta a helyet, ha én irányítom a fájdalmat, elviselhetőbb, képzelgett. De elaludtam a reggeli misét, pedig hamarosan itt a húsvét, itt a Feltámadás ünnepe, és én csak a sok hiábavalóságot gyűjtöm a szívembe, talán itt halok meg, hasított belé. Rosszul érzi magát, atyám, hajolt fölé az egyik kanonok, ám Sebe tudta, ha sajnálja magát, vagy engedi, hogy mások sajnálják, nem maradhat életben. Gyorsan a csónakok felé kormányozta őket, miközben elkapta Andrea Morosini megkönnyebbült pillantását: jöhetnek a tanúk, ellentanúk, a sok politikai intrika, amit a velenceiek a kanonizációs eljárás ruhájába öltöztetnek. Elöntötte újból a bosszúság, hogy a Város egy ilyen ostoba fiút küldött félrevezetni őt, így hát mosolygó arccal Andreához fordult, és megköszönte a Morosini család segítségét. És vajon a tiszteletreméltó Morosinik mióta törődnek ily önzetlenül Gellért emlékével?

A Jövő Diplomatáját nem hozhatta zavarba egy ilyen kis cselfogás. Közölte, hogy családjukban mindig elevenen élt Gellért, a szent vértanúpüspök emléke. Majd alázatosan megjegyezte, hogy Velencében “legendák keringenek” a tiszteletreméltó Anasztáz püspök, azaz Sebe élet- és emberismeretéről, s a teológiában való csodás jártasságáról is. Sebe hümmögött, de a fiatalember erőt vett magán, és nagy alázatosan a tiszteletreméltó Anasztáz püspök úr rokonsága felől érdeklődött, reményét fejezve ki, hogy a Messze Északon mindannyian jó egészségnek örvendenek. Sebe elmondta, hogy ő egy pogány énekes fia, apja nemcsak a nagyurakat szórakoztatta a dalaival, hanem – ha a szükség úgy hozta – elítélendő, kárhozatos varázslatokat is végzett. A fiatal Morosini megreszketett, de igazából nem tudta eldönteni, hogy a püspök tréfál-e. Sebét mulattatta a fiatalember zavara, ezért elmesélte, hogy rokonsága nincs jól, édesapja, édesanyja és testvérei áldozatul estek a polgárháborúban, sajnos elhunytak, mielőtt még az életadó szentségekben részesedhettek volna. Andrea hitetlenkedve megrázta a vállát, most már biztos volt benne, hogy a “csodásan jártas” püspök csak tréfál, de ezt egy világi fiatalember, mégsem tehette szóvá.

Atyám, van-e még valami kívánsága, kérdezte Andrea ájtatos arccal, a kérdéssel beismerve, hogy Sebe püspök magasan felette áll. Szeretnék majd, fiam, egy olajfaligetet látni, mondta Sebe ábrándozó hangon. A fiú meghökkent, és nem is tudott mit válaszolni, míg az agg főpap a zsigerei felé mosolyogva kitűnően szórakozott. Andrea nem tudta, hogy az olajfák iránti olthatatlan kíváncsiság milyen viszonyban van a Magisztrátus döntésével, a magyar királyok arroganciájával, a velencei érdekek védelmével és mindenekelőtt saját karrierjével. Hát hogyne, hogyne, mormogta a legteljesebb zavarban, ha ez méltóságod kívánsága, mi sem természetesebb, átmehetünk a szárazföldre, megnézhetünk egy igazi olajfakertet. Fülig elvörösödve a csónakhoz tuszkolta Sebét és kíséretét, és komoly hangon elmagyarázta, hogy most egy nagy és tiszteletreméltó család ősi fészkéhez indulnak, a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini-palotába. Sebe megfontoltan bólintott, mint hogyha lehetett volna választania a Pellegrinik, Morosinik, Tommasinik, vagy a Magisztrátus akárhány ötlete között.

Ám honnan jöttek a Morosinik, és ki küldte hozzám ezt az Ügybuzgó Fiatalembert, töprengett a csónakban Sebe. A napsugarak most szürke, alacsonyabb házak közt törtek meg, a női arcok már nem húzódtak vissza az ablakokból szemérmesen, egy álmos kar konyhai szemetet szórt a kanálisba; akik itt laknak, azok talán nem hordanak prémes bársonyköpenyt, és nem küldenek fiúkat az Álmok Földjére. Sebe felé egy régi magyar dallamot sodort a víz, amely a nyelvek és jelentések színjátéka révén kelt életre: hóba, jajba, kárba, bajba, haj… Sebe megrázta magát, emlékezett az utazásaiból, hogy a vándorokkal olykor a honvágy vagy a nosztalgia tréfálkozik. Ilyen érzések nem kíméltek egy agg püspököt sem, így hát követte a napsugarak útját a szemével, a fényét, amely bepillantott az ablakokon, belesett az asszonyok dereka mögé, és megállapodott egy kalickában csicsergő madárkán, amit egy fiatal lány akasztott az ablaka fölé.

Hány madár élhet Velencében, kérdezte Sebe, de Andrea Morosini nem felelt, mert egész úton az öreg diplomata ellenállhatatlan ravaszságán töprengett; ő is megdöbbent hát, mikor az evezőket megállította a nyílt tenger végtelen csendje. Ez volt a legutolsó ház Velencében, a falain bömbölve törtek meg az Adria hullámai. Hány madár, kérdezte Sebe, de már nem mosolygott gúnyosan, mert az orrlyukaiban érezte a veszedelmet, miközben Andrea elmesélte, hogy Gilberto Morosini, a Gellért néven híressé lett magyar püspök unokaöccse és felesége ma is ebben a házban élnek. Donna Morosini, ez a finomkezű asszony nem más, mint Velence legnevesebb hímzőnője, az apró, szemrongáló, tükröcskékkel készített, filigrán hímzések mestere. Az éneklőkanonokok – alig várva a találkozást a szép hímzőnővel – kipattantak a csónakból, és várakozóan Sebére néztek. Ám akármilyen híresek is voltak a velencei hímzőnők, a városvégi palota ablakai rosszindulattal, komoran meredtek a semmibe.

Ez hát a Legszélső Ház, szelek tanyája, a rosszindulatú, könnyelmű gondolatok melegágya, gondolta Sebe. A ház gyanús volt, félelmetes, Sebe érezte, néhány órája rettenetes dolgok történtek benne. A kapu, a délelőtti, szomorú, liláskék fényben magától kitárult, írásos dokumentumok is vannak, súgta a püspöknek Andrea, írások, melyekből tudható, hogy a vértanúpüspök, a szentéletű Gellért itt látta meg a napvilágot. Sebe bólintott, és elképzelte, ahogy a gyermek Gellért megérkezik a Legszélső Házhoz, felemeli a fejét, és felszalad a lépcsőkön. Sebe természetesen nem rohant, noha a palota valahogy emlékeztette a Tisza-parti cölöpviskóra, és a rohangászást a kísérőinek sem engedte meg. A babonák szerint, súgta Andrea, a ház déli ablakából ellátni egészen Afrikáig, az egy igazi varázsüveg, a megfelelő órában a megfelelő személy megláthat benne mindent. Minden szem varázsüveg, válaszolt Sebe.

A fülledt, penészfoltos nagyteremben senki sem volt, csak egy szép, finom hímzőkeret várakozott; milyen gyöngéd, milyen kívánatos, gondolta Sebe, és tudta, hogy a nő, akié a hímzőkeret, már halott. Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket, gondolta Sebe, és visszaemlékezett arra, amit apjától tanult, attól az apától, aki az emlékezet legszélső házában, annak legszélső szobáiban várakozott. A fiatalok szívét összeszorította valami pánikszerű rettegés, a katasztrófa, a gyilkosság előjele, mint valami sejtelem, betöltötte a szobákat; nyugalom, nyugalom, mondogatta Sebe, itt kéne lent várakoznotok. Nem tudom, miért nem fogadnak minket, motyogta Andrea, hiszen mindent megbeszéltem a nagy-nagybácsikámmal, Gilberto Morosinivel. Sebe a háta mögé tolta a venetói fiatalembert; a Magisztrátus sem rendezhet el mindent, dünnyögte Sebe, imádkozzatok, szólt hátra a magyarokhoz, és egymaga vágott neki a lépcsőnek.

Sebe mindig tudta, mit kell a halottak között tenni, hisz mindig kiismerte magát ott, ahol mások szerint nem volt szabad semmit ismerni. De most, míg a lépcső dülöngélt a léptei alatt, ő is rettegett, a fordulónál, ahol a fiatalok nem látták, szusszant egy kicsit, megdörzsölte a csuhája ujjával a homlokát, mert tényleg nem értette, hogy az öreg takács és a filigrán hímzőnő, Morosini úr és Morosininé halálának mi köze lehet az ő idejövetelükhöz. Végig kell gondolnom, mondta magának, ugyanis egy percig sem hitte el, hogy a velencei Magisztrátus az igazi Gellért unokaöccsét találta meg; ő, Sebe ebben a Legszélső Házban is csak a legendaíráshoz szükséges ihletet kereste. De most a Fiatalember sápadt és zavart, a takács, a ház ura halott, a filigrán hímzőnő szellemkeze ott tesz-vesz a hímzőráma körül; és ez a különös tenger alatti pára mindenütt, mindenhol, gondolta Sebe. Alig tudott a rosszullétén erőt venni, mintha a lépcsőről gondolatok, levegőáramok érintenék, megsimítanák a lábfejét, az arcát, az ujjait.

Nem biztos, hogy halottak, nyugtatta magát, csak rossz érzés fogott el minket a kapuban, lehet, hogy ebben a nyirkos házban a levegő beteg, a levegő, ami elaltatta a lakókat. De ez az alvás a legrosszabb fajta alvás lehet, gondolta, olyan erős itt a pára, mintha a falak álmodnának helyetted, és Sebe mégis erőt vett magán, s elindult újra az emeletre. A szeme már a tetemeket kereste, de az emeleten is alig tudta megszokni a mindent beborító párát. Aztán egy szempillantás alatt meglátta a holttesteket: a takáccsal kalapács végzett, az agyveleje beszennyezte a vöröses kárpitokat; aki itt pusztított, az nem sokat törődött a művészettel, a vér madarak, fák és dombok közé freccsent, olyan tájra, amilyenben a takács a szülővárosában nem gyönyörködhetett. Sebét egy levegőben reszkető kiáltás emléke sodorta a szomszéd kamrába. A gyilkosok elmentek, de a hímzőnő hangja, ahogy a gondolatai is, a házban rejtőztek; pedig halott, ezerszeresen halott, gondolta Sebe, ahogy megvizsgálta a holtában a fal mellett kuporgó asszonyt és a híres ujjakat, amelyek most nem aranyfonalat, hanem egy apró, tollal rajzolt képecskét markoltak.

Hiszen itt szellemek járnak, atyám, ugye nem történt baja, hallotta a nagyteremből a magyar fiúkat; és ez a kiáltozás véget is vetett a meghittségnek, amely a halottak mellett Sebét elfogta. Hogy a nőt megvizsgálja, és hogy a képecskét a csuhájába csúsztathassa, nem válaszolt azonnal. A pillantása újra végigsimított a nő arcán; legalább negyven évvel fiatalabb, mint a takács, gondolta, egy szép fiatal lány, aki nem vitt mást a házasságba, csak filigrán ujjakat. Szigorú kapcsok fogták össze az asszony ruháját, és semmi sem vallott arra, hogy a takács a feleségét rajtakapta volna. Nem szerelmes, hanem intrikus típus, vizsgálta szakértő szemmel a nő arcát, aztán az alakját; olyan sovány, mint akit a becsvágy, a szorongás egy kislány alakjába zárt. Ránézett saját törzsére, saját lábára, Sebe volt a legalacsonyabb, a legsoványabb a királyi tanácsban – intrikus fajta, de őt senki sem tartotta különösebben vonzónak. A különös párák vagy a halottak miatt Sebe élvezte, hogy saját érzései visszatalálnak a szüleihez, de a nyugalmat megakasztotta a lépcsőn felfelé dübörgő fiatalok hangja. Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… dúdolta, vigyázzatok, csak lassan, kiáltotta magyarul, aztán venetói nyelven. De a fiatalok nem siettek, szörnyülködő kiáltásokat hallattak a szegény takács, aztán a szegény hímzőnő holtteteme fölött; nyugalom, nyugalom, nyugalom, intette Sebe mindannyiukat, az egyik éneklőkanonok felrántotta az ablakot – ez lett volna a híres varázsablak? – és émelyegve belehányt a habokba. Sebe most már biztos volt abban, hogy a különös pára és nyirok nem a vízből, hanem a ház mélyéből születik mindig, újra és újra.

Andrea Morosinit lesújtotta a diplomáciai kudarc. Velencében nincsenek rablógyilkosságok, mondta, a rendőrség éber, a polgárok erkölcsösek, a Magisztrátus magisztrál, dadogta. Sebe elnevette magát, bár ő se gondolta, hogy a házban rablógyilkosok jártak volna, a hímzőnő filigrán ujjain vastag aranygyűrűk csillogtak, de bűn terhelte ezt az embert, a takácsot, töprengett, valami szörnyű bűn, ezért is kellett a város legszélső házában laknia. De talán a gyilkosságok a Gellért-örökségért folynak, az etimológiáért, egy nagy család kezdőpontjáért. Ám egy keresztény szent utóéletéhez egy gyilkosság méltatlan, gondolta, még ha a világban nem is csak méltó dolgok történnek, és a pergamenlapra gondolt szégyenlősen, amit a Megbízható Fiatalember orra elől a csuhájába rejtett. Megvárta, amíg a fiatalok óbégatva kiélveznek minden szörnyűséget, és mikor úgy érezte, végre valahára összeszedik magukat és képes a társaság rendezetten visszavonulni a csónakhoz, Sebe Andreához fordult. Délutánra az Orseolo-palotába várlak, kedves fiam, hogy elmeséld, ki volt ez az ember, és hogyan is kapcsolódott az ő élete a mi szentséges vértanúnkhoz, Gellérthez. Andrea Morosini sápadtan bólintott, és félénken megkérdezte, hogy méltóságodnak ugye pihennie kell. Sebe tudta, az a legméltóságteljesebb válasz, ha csak lehunyja a szemhéját; hát akkor, fiam, ebéd után várlak, mondta nyomatékkal, és a szörnyülködő magyarokat maga előtt terelve beszállt a csónakba.

Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… A csónakban Sebének eszébe jutott a gyermek Gellért, aki vidáman szalad fel a lépcsőkön, egy olyan házban, amit még nem szennyezett be a rettegés. Pedig egy ilyen városszéli tanyán mindig is titkok, hírek, áruk cserélnek gazdát, talán ezért is tartják fent a Morosinik ezt az elhagyott palotát, gondolta. De miért is érdekeltek a Morosinik a Gellért-örökségben, milyen céllal vezettek ide, és ki küldte a magyarok fogadására ezt az Ügybuzgó Fiatalembert? Sebe már kételkedett abban, hogy Andrea a Magisztrátus megbízottja, útközben vizsgálgatta a fiú arcát, de nem látott rajta a zavarnál egyebet. Hóba, jajba, kárba… dünnyögött mélabúsan. Ám a tépelődés a szobájában, a saját mozaik-madarai között sem volt kellemes; Magyarországon még azt remélte, hogy a legendaírásra egy kolostor könyvtárában, és nem követek és Ügybuzgó Fiatalemberek között készülhet fel. De eltelt egy kis idő, mire a magyar kanonokok magára hagyták, és Sebe végre valahára a szép Morosininé rajzában gyönyörködhetett. Vizsgálgatta az Aranyhímzőnő kezéből kitépett pergamenlapot, a pókhálószerű ábrát, a furcsa krikszkrakszokat; ez nem lehet talizmán, gondolta, a talizmánok szemre mind szabályosak, ám egy ismeretlen írás sem, mert a vonalak úgy keresztezik egymást, mint a folyók a térképeken. Térkép sem lehet gondolta, mert sehol se hívják a városokat számoknak. Miért ne, gondolta Sebe, ha egy oktondi rajzoló rejtjelezni kíván egy térképet, azt hiszi, elegendő, ha számokkal jelöli a városokat. A képen a hosszú vízszintes vonal olyan volt, mint egy partszakasz, amit kikötők, köröcskékkel jelölt kis szigetek és miniatűr hajócskák szakítanak meg. Sebe forgatta a pergamenlapocskát figyelmesen, de egyre csalódottabb lett: a legvalószínűbb, gondolta, hogy ez a rajz a dalmát partvidék térképe.

Ám mielőtt a magyarok visszatértek volna, hatalmas, ünneplő lárma támadt a kapuban, így Sebének gyorsan a csuhájába kellett rejtenie a térképet.

“Hát, Uram, eljött a perc!?”

Mit nem adott volna most, ha a fiatalok vele vannak! Egyre több lármás, hangos, izzadó, bársonyköpenyes lépett a tükrös terembe, és Sebe csak bánatosan figyelte, ahogy köréje gyűlnek. Megsemmisülten kuporgott köztük – itt mindenki magasabb nálam, gondolta – és az ablakból figyelte, hogy a kapu elé egy újabb prémgalléros társaság érkezik, ám közöttük végre megpillantotta az egyik csónak farában a fiatal Andrea Morosinit. Nem hitte volna, hogy valaha örülni fog az örökösen Ügybuzgó Fiatalembernek, de hát eljött ez a perc, és Sebe várta már, hogy Andrea a terembe lépjen.

A tiszteletreméltó urak rövid üdvözlés után helyet foglaltak a padokon, székeken, a tekintetek pedig a legöregebb, legtekintélyesebb úrra szegeződtek. Az ősidőkben, Krisztus Urunk születése után a 712. évben, kezdte a legidősebb bársonyköpenyes, és a hangja betöltötte a termet, a combja, törzse, csípője pedig a legnagyobb széket. Az ősidőkben, kezdte még egyszer, családunk alapítója, az ifjú Theoderic, egy gót harcos fia, Hispániában a szaracénok fogságába esett. Ám Krisztus cserbenhagyja-e a benne hivőket, elereszti-e az ujját annak, aki bízik benne? A tekintélyes patrícius körülnézett, és bár a család történetét Sebén kívül valószínűleg mindenki jól ismerte, közbeszólni nem mertek. A fő az Istenben való bizalom, a szolid, megfontolt viselkedés, a körültekintő táplálkozás, a gondviselésben való hit, mondta a legtekintélyesebb szóvivő, mélyen Sebe szemébe nézve, mintha a magyar főpap a székről felpattanva meg akarná cáfolni. A Család Őse, folytatta a Szóvivő büszke nyomatékkal, idegenek közt sem felejtette el a polgári erényeket. Az ifjú Theoderic vallásosan buzgó maradt – no persze, csak a szívében –, a fogságban is szolidan, illedelmesen viselkedett, ésszerűen táplálkozott, noha a körültekintő táplálkozásnak a fogságban nem kedveztek a körülmények. Ám ami a fő, a Morosini család őse tizenhét évesen egészséges volt a körültekintő táplálkozás nélkül is – s egyben készséges új gazdájához, a nagy utazóhoz, Ibn Baktához, aki megvásárolta a fiatalembert a tuniszi rabszolgapiacon.

A tanulékony Theoderic így hát gazdájával beutazta egész Észak-Afrikát, és míg továbbra is készségesen és méltósággal sürgölődött körülötte, szert tett a térképkészítés és a megfigyelés művészetére. Mert míg mások országokat, folyókat, városokat, területeket gyűjtenek, nézett szemrehányóan a Legtekintélyesebb Morosini Sebére, addig az igazi Okos Ember csak utazgat és megfigyel. Hiszen a királyok, a hadseregek csak jönnek-mennek, bevonulnak, aztán hazatérnek, ha egy még nagyobb, egy még erőszakosabb hadsereg fel nem morzsolja őket, de a gázlók, a kikötők, a tengeröblök, a széljárások mindenkit túlélnek. A Gondviselésben bízó, gondos és pontos Theoderic körültekintően eszébe véste, amit tanult gazdája a pergamenre; megtanulta, hogyan segíti a Sarkcsillag az éjszaka útra kelőket, a saját bőrén tapasztalta, hogy a nyugati szél bajt hoz, a déli szél betegséget, hogy a körültekintő táplálkozás milyen hasznos lehet; megtanulta, hogy a királyoknak ajándékot kell adni, de nem annyit, hogy vérszemet kapjanak és még többet követeljenek. A mértéktartás, a józan életelvek, a bölcsesség és a tapasztalatszerzés vágya vezette az arab földrajztudóst és szolgáját Egyiptom, majd onnan Kis-Ázsia kikötőibe, mígnem egy tengeri vihar vagy a kalózok – ki tudja azt annyi év múlva – elragadták az arab kartográfus mellől az ifjú Theodericet.

Sebe olyan feszülten figyelt, hogy észre sem vette a magyarokat, akik egyszer csak ott álltak mellette, körülvették a székét, és szorongó arckifejezéssel figyelték a Morosinik családi gyűlését. De a tengeri vihar – vagy a kalózok – kegyesek voltak a mindig igyekvő, a mindig készséges Theoderichez, úgyhogy a Kitűnő Fiatalember a keleti partvidéket is alaposan, az arab földrajztudóstól tanult módszerekkel megfigyelhette. Hisz a királyok hiába képzelik magukat és műveiket halhatatlannak, az egyetlen halhatatlan dolog itt a földön maga a Föld, a partvidék, ahol a kereskedők az áruikkal végighajóznak. Így hát a Kitűnő Fiatalember nem üres kézzel esett keresztény fogságba Bizánc mellett – vagyis hát a keze üres volt, de nem a feje, amelyben a partvonalak, torkolatok, folyók, karavánutak rajzát őrizte. Ezt a halhatatlan tudást becsülték meg a velenceiek.

És míg a tiszteletreméltó patrícius elbeszélte, hogy a partvidékekre megbecsült kereskedőként visszatérő családalapítónak Velencében hány gyermeke és unokája született, Sebe összevetette egy pillanatra az Ifjú Theoderic, a Legeslegelső Morosini történetét a hercegnőket megtermékenyítő sasokkal, szarvasokkal, azokkal a káprázatos és felkavaró ígéretekkel, melyeket a magyarok a saját meséikben révülten hallgatnak. De még itt is, Velencében is voltak érzelmek, a Kitűnő Fiatalember, az Első Morosini meglett férfiként itt, a Városban találkozott Faróból elhurcolt húgával, akivel egy családi ereklye, egy összetört aranykereszt összeillesztésével ismertek egymásra. Ám Sebe megrázta magát, Andreához fordulva félbeszakította a történetet. Felteszem, fiam, azért mesélteted el a rokonoddal ezt az igen tiszteletreméltó történetet, mert úgy véled, hogy Gellértnek köze van a Morosinikhez. Andrea, aki a bácsikái között nem merészelt fontoskodni, csak bólintott alig észrevehetően.

De nem értjük, kezdte újra a megtermett úr, a Szóvivő, mi sem értjük, hogy mi történt Magyarországon a mi Giovanninkkal. Hiszen a család felkészítette őt is a legtitkosabb feladatra, neki is egy idegen országban kellett volna utakat, gázlókat, baljós szeleket megfigyelnie. Ám Giovanni túl fiatal volt, a magyar út, melyet István király nyitott meg a zarándokoknak, pedig közel sem biztonságos, Giovanni így hát nem vihetett magával sok aranyat, nehogy a rablókat, vagy a saját fiatal szívét kísértésbe ejtse. Sebe azon gondolkodott, hogy a család nem vállalt-e túlzott kockázatot, mikor kedvenc fiát csuhába öltöztette, vagy talán a rokonok ennyire bíztak volna a mértékletes táplálkozás, a Szent Márknak juttatott alamizsnák jótékony erejében? Az összes nagybácsi, mesélte tovább a Legtekintélyesebb Morosini, kivonult a kikötőbe, hogy az útnak induló Giovannitól ünnepélyesen búcsút vegyen. Épp pünkösd volt, mesélte, a reggeli után a kikötőben a nyelvtanulás üzleti és vallási hasznáról beszélt egy nagy-nagybácsi és a San Ildofenso apátja; és hogy a Fiatalembert méltóképp felkészítsék, újra elmondták neki a Hispániából jött hírneves térképész, a családalapító ős történetét, miközben hullottak a könnyek, virágok, áldások. Az aranyak mellé már belevarrtak egy kis pergamenlapot a Legifjabb ruhájába, hogy legyen mire lerajzolni a felfedezett folyókat. Hányan indultak abban az évben Velencéből Magyarországra, kérdezte előrehajolva Sebe, hiszen honnan is tudhatnák, hogy Magyarországon éppen egy Morosini változott át Gellértté. Hangzavar támadt, ám a megtermett úr fölényesen mosolygott.

Tudunk Kijevről, mondta egy nagy-nagybácsi a tükrök mögül, mindent tudunk Lengyelországról, Gellért diplomáciai sikereiről. Sebe nem bánta volna, ha a magyarok ablakot nyitnak, a hangzavar – milyen furcsák az érzékek! – csak felerősítette a köpenyekből áradó, a tükrök közt terjengő izzadtságszagot. Hiszen ki irányította Péter ellenében a magyar külpolitikát, kiáltoztak a családtagok. Ki szervezte meg, hogy a pogánylázadás élére a Kijevből jött Hercegek álljanak, ki hívta be őket, ki gondoskodott arról, hogy mikor Orseolo Péter elbukik, a Hercegek ledobják pogány köntösüket, és a nép színe előtt keresztény királyokként jelenjenek meg? Ki képes erre, kiáltoztak, ki más, mint egy született Morosini. Hiszen már a Legeslegelső Morosini is, vette vissza a szót a teremben a legtekintélyesebb nagybácsi, kitűnt az emberek közül csodálatra méltó találékonyságával és gyakorlati érzékével. A magyarok Gellértje csodálatos, körmönfont ügyességét a mi ősünktől, a Legeslegelső Morosinitől örökölte. Sebe, aki már fuldoklott ennyi rokon között, igazat adott nekik egy pillanatig. A tevékeny és vidám gyakorlatiasság, amely István szemében Gellért legvonzóbb tulajdonságának számított, tényleg nem állhatott távol a Nagy Kartográfus leszármazottjától. De hát Gellért nem kereskedelmi kirendeltséget alapított, szólt közbe Sebe, hanem egyházmegyét. Természetesen az egyházmegyében a család nem is találhatott semmi kivetnivalót, mindenki, ha már egy Morosini különös hóbortjáról volt szó, elismerően bólogatott. Rendben van, ez mind szép, de Giovanni megtagadott minket, kiabált a tükrök mellől az egyik termetes agg.

Pedig micsoda lehetőség a Morosiniknek, gondolta magában Sebe, micsoda vissza nem térő alkalom, hogy egy Morosini lett Magyarország hírneves térítőpüspöke, a magyar külpolitika irányítója, miközben az országnak egy rokon velencei sarj, Orseolo Péter a királya. Mióta eljöttem, nem vagyok velencei, hallotta Gellért hangját Sebe abból az időből, mikor a költöző fecskékkel minden évben megérkeztek a velenceiek üzenetei is. Emlékezett arra, hogy egyszer az iskola előtt egy alacsony barna férfi odalépett Gellérthez, és kérdőre vonta. Sebe előtt már nem volt kétséges, a zömök férfi a Magisztrátus vagy éppen a Család küldöttje lehetett – de hogy ki volt Gellért, hogy valóban Giovanni Morosini volt-e, abban Sebe még mindig kételkedett. Ám a nem-tudásért kárpótolta, hogy ebben maguk a Morosinik sem voltak biztosak; végül is, annyi kiderült, gondolta vidoran, a rokonukkal, miután hajóra szállt Velencében, a Morosinik személyesen soha nem találkoztak.

Nyissunk ablakot, intett a magyar fiataloknak, s azok felpattantak, mert a szagok, a hőség, az indulatok kisugárzása valóban fojtogató volt. Egyetlen asszony volt a szobában, aki talán a Legelső Kartográfus iránt tanúsított bámulata miatt kaphatott helyet a férfiak tanácsában. Egy családtag így nem viselkedhet, kiabált az asszony, hiszen senki nem felejtheti el, hogy honnan származik, hogy kikhez tartozik. Az a vértanú nem lehet Morosini, hiszen ő minket elfelejtett, a püspöksége alatt rólunk tudomást sem vett. Sebének eszébe jutott a fiatal László, aki most a nagyapja, Vazul megcsonkítóját igyekszik szentté avatni. Akárhány folyót, akárhány tengeröblöt rajzoltak a térképekre ezek a kereskedők, mégiscsak naivabbak, mint a királyok, gondolta Sebe, nem tudják, hogy egy szent a családban akkor is méltányolandó, ha a családtagoknak okuk van őt gyűlölni. Hogy tudott rólunk megfeledkezni, kérdezte újra az asszony, és a családtagok izzadtan, sóhajtozva szörnyülködtek ezen, most ők, ötven-hatvan éve pedig az idősebb Morosinik; hány titok lehet még köztük, kérdezte magától Sebe.

De hogyan feledkezhetett meg róluk Gellért, kérdezte önmagától is Sebe. Milyen könnyű egy családról jó szívvel megfeledkezni, aki ma is él, izzad és emlékezik, egy családról, amely minden évtizedben útnak indít valamilyen égtáj felé egy Megbízható Fiatalembert. Milyen könnyű elfelejteni a családtagokat, akik fülledt kívánságaikkal és a Legelső Kartográfus tiszteletével zaklatják a soron következő nemzedékeket! Csak az olyan családot nem szabad elfelejteni, akinek a tagjai vérbe fagyva fekszenek; ám Sebe elkomorult, ezt a gondolatot nem merte folytatni. Az ifjú Giovanni örömére gondolt, aki a Dunát átlépve kísérőivel már nem látott lagúnákat, követelőző családfőket, megbízásokat, csak a szelet és a ragyogó napot, amely minden reggel szabadon ébred fel a szárazföldön. Hány fiatal indult Magyarországra 1032-ben, kérdezte újra a Legtekintélyesebb Szóvivőt, aki a sok beszédtől ernyedten nyúlt el a székében.

Hárman, legyintett, mi mindent kinyomoztunk, mondta. Velencéből Zárába a három fiatalember együtt indult el, egyikük volt Giovanni Morosini, apám unokatestvére, felelte. És a másik kettő, kérdezte izgatottan Sebe, hiszen a család nem látta Magyarországon Gellértet, így hát nem tudhatják, hogy a három fiatalember közül melyik lett Magyarország vértanú püspöke. A Tekintélyes Szószóló kimerülten legyintett. Nem tudjuk – dehogynem tudjuk, morfondírozott a bársonyköpenyes. Az egyik a három közül csenevész szerzetes volt, aki a zsolozsmázáson kívül semmihez sem értett, a másik egy furcsa idegen, aki összebarátkozván a másik kettővel, hajóra szállt velük, ám hogy pontosan hova ment, miért ment, azt nem sejtette senki. Sebe hallgatta a kövér öreget, a prémgalléros nagy-nagybácsit, aki talán élete legeslegelső emlékéről beszél most, arról, hogy a köd becsapta a szemüket, nemcsak az övét, hanem a család tekintélyesebb, kartográfiában jártasabb tagjaiét is. A mólón csak csodálkoztak, mesélte, milyen egyforma a három fiú arca, milyen egyformák ezek a fiatalemberek, a sudár, alig tizenhét éves Giovanni, a csenevész kis szerzetes és az Idegen, aki csak akkor emelte fel a tekintetét, ha valakivel kettesben beszélgetett.

Sebe félbeszakította ezt az őt is megrendítő, réges-régi emlék elbeszélését. Nem emlékszik-e a Tiszteletreméltó Család, hogy honnan jött a szerzetes, nem emlékszik-e, hogy ki volt a furcsa idegen, aki elkísérte őket? A Tekintélyes Szószóló megvonta a vállát. A szerzetes indulás előtt betegesnek látszott, nem is hitték, hogy Magyarországig eljut, az Idegen pedig csak egy idegen volt, mondta a Velencei Patrícius öntudattal, egyike a sok csavargónak, akik minden évben a tisztességes kereskedők mellé szegődnek. Giovanni ragaszkodott őhozzá, valami felfoghatatlan okból őt választotta kísérőül, így hát a család nem tiltakozhatott. De mit számítanak ők ketten? Akármit is mond tiszteletreméltó sógornője, ő tudja, Giovanni Morosini volt, aki eljutott István királyhoz, ő, a család sarja lett a hírneves térítőpüspök. A magyar fiatalok, a két éneklőkanonok, akik hangosan tiltakozni nem mertek, már nem bírták tovább, haragosan, felugrottak a székükről. Sebe tiltakozóan intett feléjük, és nagy figyelmesen újra a Szószóló felé fordult. Miért ilyen biztosak ebben, kérdezte, hiszen elég különös, hogy egy fiatal kereskedő szerzetesi csuhát öltsön, s elfeledkezvén a családról, a térképezésről, térítőpüspöknek álljon, és egy idegen országban vértanúhalált haljon. Különös, bár elismerem, nem lehetetlen, mondta Sebe. Az öregúr megrázta a fejét, értse meg, atyám, csak egy Morosini volt képes arra, hogy a császárral szembeszálljon, a Kijevben, Lengyelországban élő hercegekkel felvegye a kapcsolatot, Magyarország éléről csak egy Morosini állíthatta félre Orseolo Pétert.

Majd mindent mérlegelünk, majd mindent megvizsgálunk, mondta Sebe nyugodtan. De azért szeretném tudni, kik voltak a fiatal Morosini kísérői, ki volt az Idegen és ki volt a Szerzetes, aki Giovanni Morosinit elkísérte Magyarországra. És szeretném tudni, mondta nyomatékkal, melyik rokon lakott a Legszélső Házban, miért azelőtt végeztek velük, hogy a kísérőimmel odaértem. Sebe pillantása Andrea Morosinit kereste, de Andrea elbújt a rokonai válla mögött. Kegyelmes püspök úr, mondta egy hang a szoba legmélyén, mi semmit sem tudunk; nem tudjuk, hogy Gilberto és az a cafka miért haltak meg. A haláluk oka a magyarokkal függ össze, kiabálták más hangok is, Gilberto talán kegyelmednek mondani akart valamit, vágott közbe a Terjedelmes Szószóló. Valamit, amit mi sem tudhatunk.

Én is így hiszem, mondta Sebe. Ám fogalmam sincs, mi volt az, amit el akart mondani, vagy át akart adni, de megkérem kegyelmeteket, ezentúl egyedül keressenek fel. Most ebédelni szeretnék a kíséretemmel. Megvárta, míg lassan kiürül a terem, a tekintélyes urak a székekről felemelkednek, a szag, a nehéz, gyanakvó illat szép lassan szertefoszlik a Legeslegelső Morosini emlékével. Andreával később feltétlenül beszélni akarok, kiáltotta utánuk, majd a magyarokkal egyedül maradván, gyomra fölé, a fájdalmas pontra tapasztotta az ujját.

“Az idő már elmúlt”

Mit képzelnek ezek, csattant fel az egyik éneklőkanonok hangja. Ezek mind őrültek, ahányan csak vannak, kiabálta, és igyekezett túlordítani a többieket, akik Sebe székét taszigálva felháborodottan rohangáltak a tükrös szobában. Ki hiszi el, kiabálták most már mindannyian, hogy a szent vértanú, a mi Gellértünk, az első magyar író, István segítőtársa gyémántkereskedőként, a kalmárutakat kikémlelni jött Magyarországra? Hogy Nagy Püspökünk szélhámosságból öltsön barátcsuhát! Sebének fájt a feje, próbálta csendre inteni őket, ám a fiatalok nem hallgattak rá; szélhámosok, kiabálták, szélhámosok, pénzsóvár, ravasz kereskedők, akik azt hiszik, hogy a mi püspökünk közülük való. Sebe látta, amíg nem ebédelnek, nem nyugszanak meg, ezért intett a kulcsárnak, hogy terítsen, de a szolga vigyorgó arca csak elővillant a tükrök mélyén, aztán eltűnt hirtelen.

Ez valami borzalmas, aljas intrika lehet, hajtogatták dühödten. A Morosini-rokonsággal a Magisztrátus a magyarokat akarja megsérteni, sárba akarja taposni nagy térítő szentünket, és olyan méregbe jöttek, hogy az egyik fel-alá futkosó éneklőkanonok reszkető térddel lerogyott a Sebe melletti székre, ám a többiek észre sem vették, csak felháborodottan fújták a magukét. Sebe bordái közé beleszúrt a fájdalommá változott megvetés. A dédapáik talán még lovat áldoztak, és utána félkönyékre dőlve, félálomban-révületben hallgatták az énekeseket, köztük Sebe apját vagy bátyjait, akik elnyújtott-kántáló hangon az őseikről meséltek. Bár apja háta mögött kisfiúként Sebe sokszor hallgatta ezeket az énekeket, már nem emlékezett a hősök nevére; vagy talán mégiscsak emlékezem, gondolta sóhajtva, de valahogy ezek a nevek az álmaim mögé szorultak. Saját megtérésére még világosan emlékezett, ahogy jól emlékezett a nagyapákéra és a dédpapákéra is, akik felvették a keresztet, de nem küldték el maguk mellől az ágyasokat és a másodfeleségeket, akik fogcsikorgatva, halálos rettegéssel a szívükben léptek be először a templomba. Sebe emlékezett az apákra, akik a templom porából vagy a szenteltvízből elemeltek egy cseppecskét, ezzel próbálván meg feltámasztani a halottaikat, persze Gellért egyházmegyéjében csak nagy titokban, noha Sebe, aki sok olyasmit látott, amit nem lett volna szabad, tudott róla.

Ez nem lehet igaz, kiáltott az egyik éneklőkanonok, egy Tarján törzsbeli úr harmadszülött fia, ez az egész nem lehet igaz, ismételgette, hiszen ki hiheti el, hogy egy kereskedő fia képes arra, hogy egy eszméért az életét adja. Sebébe beleszúrt megint az undor és fájdalom, emlékezett, az éneklőkanonok dédapja nem gyémántokkal kereskedett, hanem rabszolgákat hajtott a prágai vásárba. Ez nem lehet igaz, kiabálta a tükrös teremben mindenki, köztük azok a fiatal magyarok is, akiknek az ősei német szerencsevadászokként érkeztek István udvarába. A civilizáció a felejtéssel kezdődik, jutott az eszébe újra Sebének, a családok kivetik szívükből azokat az emlékeket, amelyek szégyenletesek vagy nem felelnek meg a megváltozott időknek. De így elfelejtődik a legelső emlékek élessége, a latin énekek varázsos dallama, melyeket az ősök hallottak legelőször a templomban. Úrnak születtek, és urak maradnak, gondolta, a szüleik életét élik, az ősök megnemesített életét, minden varázslatos vagy épp szorongató választás nélkül; mi sem állt tőlük távolabb, mint a Magyarországon szüleivel és múltjával szakító fiatal kereskedő. Magyarországon már minden megtörtént, az idő, az igazi idő már elmúlt, gondolta Sebe keserűen, ezek a fiatalemberek fognak felháborodni Giovanni Morosini életén ezer vagy kétezer év múltán is. Csak egyetlen fiú volt, Máté, az alacsonyabbik éneklőkanonok, akiről Sebe sejtette, hogy az apja nem birtokos, nem előkelő, talán ő nem is keresztvíz alatt született. Pécs püspökének a kedvence, gondolta Sebe megvetően; a fiú olyan ostoba volt, hogy még a szükségesnél is kevesebbet beszélt vele. De hát nagyon keveset, a szükségesnél is kevesebbet beszélt mindegyikükkel. Most Máté óbégatott a leghangosabban.

Sebe a székéről nagy nehezen felemelkedett, hogy maga induljon a kulcsár keresésére. Meg is találta egy ablaktalan szobácskában, szólni akart neki, de hirtelen visszahőkölt, a kulcsár egy kosárból épp különös csúszómászókat szedegetett elő. Sebe tudtára adta, hogy hozzon be kenyeret is, és terítsen a tükrös szobában. Figyelte, ahogy a foghíjas kulcsár maszatos kézzel a ládából tálakat, kendőket húz elő, s akárhányszor hozzáér a püspök ruhájához, vigyorogva keresztet vet; milyen jó lenne inkább madarakat vagy lombsusogást hallani, gondolta magában Sebe. De a zsivajgás még ebéd közben sem szűnt meg, a fiatalok, a velenceiek intrikáitól vérig sértve, azonnal indultak volna vissza Magyarországra, ám Sebe a fejével nemet intett, és elmondta, hogy jó László királyunknak a szavát adta, befejezett legenda, kész mű nélkül nem térnek haza. Micsoda húsok ezek, kiáltott az előkelőbb éneklőkanonok, aki most már, ha nem is megnyugodva, de legalább éhesen kanalat vett a kezébe; minden kagylónak olyan íze van, mintha a Morosinik mérgezték volna meg. Sebe elmosolyodott, a sós, anyaöl-ízű kagylókból ő is csak azért tudott lenyelni pár falatot, mert arra gondolt, hogy ezek ugyanazok az ételek, amikkel gyerekkorában Gellért táplálkozott. Bármelyik is volt a három fiú közül, gondolta, egy biztos, hogy amíg Velencében élt, ő is ezeket az ízeket érezte a nyelvén. A kulcsár szakértő vigyorgással nyitogatta a kagylókat, Sebe nem tudta kitalálni, hogy gyengeelméjű vagy csak szórakozik rajtuk. Talán mind a kettő, gondolta, minden élet megfejthetetlen, minden élet titokzatos – ki tudja, min is szórakozik egy gyengeelméjű.

Megtörölte a száját egy darab kenyérhéjjal, és miközben az íz, ez a különös, felkavaró tenger-íz a fogai között maradt, elindult felfelé a lépcsőn a saját szobájába. Milyen jellemző, hogy a kagyló a latin nyelvekben nőnemű, és míg ezen töprengett, szinte a csontjaiban érezte, hogy a fiatalok nagyokat harapva a kenyérből, a háta mögött fellélegeznek, ha ott ülök mellettük, gondolta Sebe, csak csipegetni mernek. Térdepelve a földön, a homlokát nekivetette a jéghideg mozaiklapocskáknak, adj erőt, Istenem, hogy gondolkozzam; és hogy megnyugodjon, nézegette a madarakat, a mozaik-égbolt színeit, micsoda harmónia, micsoda összhang, pedig csak különböző színű kövek. Az ő életének fordulói fájdalmasak voltak, némelykor szégyenletesek, de a régi élet, a csanádi monostor előtti élet nem múlt el nyomtalanul és végérvényesen. Mintha az érzékei emlékeznének, és nem ő, Anasztáz atya, Csanád megye jelenlegi püspöke. Ám Gellért múltja után nyomozni szinte lehetetlen, és most is erősen próbálta felidézni keskeny, barna arcát, a drágakő módjára felvillanó fényt a szemében. Egyszerűen nem az a fajta, akinek múltja van, gondolta. Sokféle Gellért volt: a Misztikus Gellért, aki égi hangokat hallva, homlokával a földre zuhant, az Országépítő Gellért, a ravasz, megfontolt diplomata, aki követeket küldött Kijevbe, Lengyelországba, és ott volt a Szeretreméltó Gellért, a három közül – Sebe szerint – a legtitokzatosabb. Annyi Gellért volt, gondolta, ahány feladat; az emberek az egzaltált misztikusban nem ismerhették fel a nagy szervezőt, a lebilincselő terveket szövögető diplomatában a legjobb szívű testvért, a főúri vagy éppen a népi lakomák leghálásabb vendégét. Olyan erő áradt belőle, olyan intenzitás, gondolta sóvárogva Sebe, hogy senkinek sem juthatott eszébe, ki is volt ő régebben. És a közismert Gellértek mögött ott volt a Legszemélyesebb, a Legigazabb Gellért, aki őt nyolcévesen Csanád részeg, kardokkal hadonászó katonái közül kimentette, az az ismeretlen, fiatal férfi, aki a katonák elől Sebét maga elé rántotta a nyeregbe.

Ez a perc volt az az emlék, amelyre a legszívesebben emlékezett. Ez volt az az emlék, amely Sebe tudatából kitörölte a félálomban hallott hősöket. A régi időkből, a Gellért előtti időkből Sebe szívében csak a fel-alá szálló madarak maradtak, mintha ők helyettesítenék a neveket, ám Sebe meg volt győződve, magát Gellértet soha nem gyötörték szorongató családi emlékek, soha nem volt bűntudata, hogy kereskedőként, idegenként vagy éppen Jeruzsálembe készülő szerzetesként érkezett Magyarországra. Hagyjuk Istenre, hogy emlékezzen, hallotta a szívében újra Gellértet, mert nincs múlt, csak Isten fényes karja, mely a damaszkuszi úton Saulus lovát megállította. Sebe mindig hinni akart ebben, de azért teljesen sohasem hitte el. Kellenek-e emléknyomok, kell-e bármilyen hagyomány vagy képesség, hogy Isten valakit vértanúvá, szent apostollá tegyen? A hivatalos válasz, hogy Isten mindenható, hagyomány vagy tehetség nem szükséges, de vajon az Orseolo Péter utáni hatalomváltást képes lett volna-e akárki megszervezni, töprengett Sebe. Ügyes kereskedőből könnyen lehet ravasz diplomata, de vajon egy álruhás kartográfus képes lett volna-e magát messze földön hírneves apátokkal, jámborságuk miatt tisztelt, ám kacskaringósan okos apátnőkkel elfogadtatni? Ezen még töprengenem kell, szögezte le. De vajon a Legelső Kartográfus emléke nélkül tudott volna Gellért ilyen szerencsés polgárháborút tervezni?

És vajon ő, Sebe hetvenöt éven át életben maradt volna a szülei tapasztalatai nélkül? Hányszor értette meg magát az őseitől tanult fordulatokkal és mozdulatokkal, melyekre a veszély perceiben mindig emlékeznie kellett. Ám a hitet is lehet örökölni. Sebe jól tudta, hogy a rabszolgaként a Földközi-tenger partvidékén végighurcolt Legelső Kartográfus hite, aki az emlékezetébe véste a folyókat és a tengeröblöket, mert hitt a Gondviselésben, mert hitte, hogy egyszer tiszteletreméltó kereskedőként visszatérhet ide, olyan hit, amelyhez az övé nem ér fel. Sebe állandóan és mindig gyomorfájdítóan a Holnaptól rettegett, szorongott a Fiataloktól, szorongott minden Idegentől, akinek az ő püspökségére fájt a foga, félt azoktól, akik még nála is többet lebzselnek a királyi udvarban, és csak akkor volt nyugodt, ha valami olyan titkot tudott a másikról, melyet a riválisai nem ismerhettek. Én nem tengeröblöket vagy folyókat gyűjtöttem, gondolta, hanem titkokat, szégyenletes titkokat; és bár szerette a nyelveket, kezdetben azokat is félelemből tanulta, hiszen mindig elfogta a szorongás, ha a jelenlétében idegen nyelven beszéltek.

Gellért a latinon és a venetóin kívül nem beszélt más nyelvet. Annyira bízott az emberekben, hogy magát mosolyokkal, kézmozdulatokkal is megértette, vagyis akiket meg akart érteni, azokat bevonta saját bűvös, elragadtatott és mindig meleg-barátságos erőterébe. De ki vonta be saját erőterébe Gellértet, ki állította meg a magyar zarándokösvényen, hiszen bárki is volt, nem azért indult el Velencéből, hogy Magyarország vértanú-püspöke legyen. Ki tudja, hogy Isten hogyan választja ki az eszközöket? Hogy Istvánnak mire volt szüksége, azt könnyen sejteni lehet. Mindenekelőtt egy barátságos, fiatal papra, akinek még nem fröccsent túl sok vér a csuhájára, gyakorlatias, fiatal segítőtársra, aki vidámabb volt, kedvesebb, mint a vértelen arcú, öreg térítőpapok, akiket a halottak látványa, a legelső zsolozsmák hangjába vegyülő halálos átkozódások a koruknál is jobban megvénítettek. Sebe tolmácsolt Gellértnek, lefordította a szavait szlávra, székelyre, bolgárra, besenyőre. Nem volt nehéz, Gellért mindig mosolygott, és a legelső, szigorú térítőpapok, akiket István sem szeretett, megértették az emberekkel, hogy ha élni akarnak, ha nem akarnak azonnal találkozni az őseikkel, akkor a papokra figyelniük kell.

És nemcsak ők figyelték Gellértet, Gellért maga is, tolmács nélkül is odafigyelt. Sebe emlékezett a Székesfehérváron tartott nagy pünkösdi ünnepségre. A ménfői csata diadalmas győztese, István unokaöccse, Orseolo Péter, a Velencei fogadta ünnepélyesen Henrik császárt és a hozzá hű nagyurakat. Isten napja vörösre égette az arcokat, és Sebe, ahogy a többi magyar, a haldoklók átkaitól még mindig émelygett. Gellért barátságosan mosolyogva ott állt mögötte, figyelte a Győztes Ifjú Királyt és a német császárt, aki Magyarország főemberei és katonái között dicsérte a civilizáció védelmezőjét, kedves rokonát, Péter királyt, aki bátran fordult Sámuel és a keresztény hit ellenségei ellen. A magyaroknak korbács kell, villant össze a tekintete Péterével, vad, lázadó kutyák ezek. Péter, az önhittségtől ostobán, egy-két megmaradt magyar főemberéhez fordult, bejelentette, hogy a császárhoz utazik tanácskozni, tőle akarja megtudni, miként kell ezen az Istentelen Végvidéken a Civilizált Szokásokat terjeszteni. Korbács kell, korbács kell, hajtogatták rossz kiejtéssel Henrik Németországból hozott tolmácsai. Pedig egy jó tolmácsnak, gondolta Sebe, tudnia kell, mit szabad hangosan és mit kell halkan kimondani. Egy igazi tolmács nem csak szavakat fordít, hanem békét vagy háborút. A magyarok, akiknek a szülei még német szerencselovagok, pogány papok, székely vagy besenyő törzsfők voltak, hallgatták Pétert, a Velenceit megrendülten. Péter egy pillanatra letérdelt, megvárta, amíg a császár a koronát a homlokára helyezi, a mozdulat értelme világosabb volt a szavaknál is.

Gellért is értette. Gellért is, gondolta Sebe, aki ha a Morosinik fia volt, akkor Orseolo Péter rokona is egyben, s ő is tudta, hogy ezzel a térdhajtással Péter szembefordult mindenkivel. Mögötte ott várakozott a melegtől bágyadtan és immár halálraítélten Zsófia királyné, a felesége. Vele együtt ő is meg fog halni, gondolta a fiatal Sebe megrendülten. Ám ahogy most villámgyorsan elmondott egy imát, már tudta is, hol sántít ez a Morosini-féle elmélet. Igen, gondolta, meglehet, hogy egy kereskedőfiú megfeledkezik arról, amiért a szülei Magyarországra küldték, igen, lehetséges, hogy valaki a küldetését felnőttkorában, egy másik ember hatására ismeri fel, igen, lehetséges, hogy Gellért sohasem szégyenkezett azért, mert álruhában jött a magyarok közé. Igen, bármi lehetséges, csak az nem, hogy egy kereskedőfiú az egyházatyák műveltségével, a liturgikus szövegek és magyarázatok ismeretével a fejében érkezzen Magyarországra. Gellért előtt nem voltak iskolák Magyarországon, ahol Giovanni megtanulhatta volna mindazt, amivel később elkápráztatta az itáliai, bajor, burgundiai teológusokat.

De nem bánkódhatott sokáig, hogy ez a történet, mely az ő, a tanítvány életét is igazolhatta volna, hirtelen légbuborékká vált. A válla mögül udvarias köhögést hallott, a fényes mozaiklapocskákra árny vetült, és tudta, össze kell szednie magát, hogy főpaphoz méltóan fogadja Andrea Morosinit.

“A szív, az soha nem fájhat”

Most, hogy Andrea zavartan pislogott rá, és hogy belepillanthatott ugyanazokba a sötét szemekbe, Gellért szellemét is egészen közelinek érezte. Nagyon sajnálom, mondta az Összetört Fiatalember, ó, mennyire sajnálom, hogy méltóságodat a családom összezavarta ezekkel az unalmas történetekkel. Ó, mennyire bánom, hogy a családom ilyen rossz benyomást tett egy tapasztalt diplomatára, mondogatta. Meg kellett volna akadályoznom, hogy bolondot csináljanak magukból a volt rabszolga meséjével. Sebe fürkészően nézte, a fiatalember arcáról hatalmas izzadtsággyöngyök csöpögtek; milyen kár, gondolta, hiszen az örökös szégyenkezés és fontoskodás nélkül szép arca lenne.

Amíg szégyelled, fiam, a családodat, addig nem leszel szabad. Az én tanítóm, Gellért – akár Morosini volt, akár nem – nem szégyellt semmit és senkit; hetente elmondott egy rövid és derűs imát a szüleiért, Velencéért, a Magisztrátusért, de szabad volt, őt nem nyűgözte le a földön semmilyen Legeslegelső és semmilyen Második, Harmadik vagy Negyedik. Ha szégyelled őket, ha bánkódsz, hogy milyen benyomást keltenek, mondta Sebe, akkor a rabjuk maradsz mindörökre. Csak a nagyon fiatalok képzelik, hogy mindenki a családjukról ítéli meg őket, és miközben szégyellik a családjukat, gyűlölik is a világot, mert azt hiszik, mindenkit csak a nagybácsikájuk érdekel. Sokkal rettenetesebb családok sem érdekelnek senkit, jegyezd meg, ha mást mondanak a politikusok a Magisztrátusban, akkor hazudnak, vagy befolyásolni akarnak téged. Már készülődött a mosolygás Andrea Morosini szája szegletében, de még csak készülődött, a fiatalember olyan erővel ráncolta a homlokát, hogy nem maradt izma vagy idege, ami a mosolyt előcsalja. Én csak megfigyeltem ezt a fiatalembert, gondolta Sebe, meghallgattam és okoskodtam, Gellért viszont minden erőfeszítés nélkül belelátott másokba. De minek is kedveskedni egy Szégyenlős Törtetővel, az ilyenfajtát még megfigyelni sem elég érdekes, töprengett visszazuhanva a rossz kedvébe. Lehet, hogy Gellért emléke ártott meg, gondolta, Gellérté, aki egyszerűen csak szerette a fiatalokat, vagy talán csak tudta, hogy akiket meg akar téríteni, azokat előbb fel kell oldoznia. Egy térítőpap számára kész szerencse, ha szeret maga körül boldog arcokat nézegetni.

Andrea Morosini megkönnyebbülten lerogyott egy székre, és hálásan Sebét figyelte, akit ennyi jó cselekedet is teljesen kimerített. Hazudtam, gondolta Sebe, egy halott családot senki nem felejthet el, minden családról megfeledkezhetsz, csak erről az egyről nem. De Andrea derűsen mosolygott. Sebe most egy pillanatra meggyűlölte, tudván, hogy az ő családja most is csoportosan izzad, intrikál, vitatkozik, kagylókat nyitogat egy másik velencei palotában; tisztességes, szorgalmas, gyakorlatias emberek, dünnyögte hangosan Sebe, én nem vagyok misztikus, én nem vagyok vértanú, nagyra értékelem a józanságot, az élni akarást, nagyra értékelem a szolidaritást, tette hozzá nyomatékkal. A fiatalember nyugodt volt, olyan derűs és mosolygós, hogy Sebe tudta, pár perc múlva megkezdheti a kihallgatását. Először is megkérdezte, hogy a sárgás héjú, nyálkás kagylónak venetóiul mi a neve, ezt a különösen finom, jóízű, tápláló kagylót vajon Velence környékén halásszák-e, citrommal vagy borba áztatva egészségesebb. Azután előrehajolva érdeklődött, milyen kilátásai vannak a velencei Magisztrátusban egy ilyen Tehetséges Fiatalembernek, vajon az-e a szokás Velencében is, hogy a rest, semmirekellő öregek háttérbe szorítják a fiatalokat, akik tele vannak jobbnál jobb ötletekkel.

Erről Andrea hosszan, igen hosszan tudott mesélni, és a szeme, a homloka olyan boldog bizalmat árasztott, hogy Sebének szinte kedve volt megsajnálni. De nem sajnálta meg, szerette volna megtudni, hogy a Gilberto nevű nagy-nagybácsi a város szélén milyen megbízásokat végzett a Magisztrátusnak, szerette volna megtudni, hogy került a térkép Gilberto bácsi szobájába. Andrea elmondta, nem elég, hogy az anyagias, korlátolt öregek és a Legeslegelső Kartográfus emléke akadályoz egy fiatalembert, ám minden famíliában vannak Fekete Bárányok, akiket a családi tanács kiközösít, hogy annál jobban kihasználhasson. Sebe felkapta a fejét, először érzett tiszteletet a fiatalember iránt; nem ostoba fiú ez, gondolta, sőt mi több, ha biztonságban érzi magát, eléggé értelmes.

A Legszélső Ház, gondolta Sebe, milyen hasznos ez egy kereskedőcsaládnak, aki nem akarja, hogy minden áruról tájékozódjon a Piactér, a Magisztrátus vagy éppen egy Rivális Kereskedőcsalád. Sebe nem sokat értett a hajózáshoz, de sejtette, hogy a kisebb bárkák az éj leple alatt kiköthetnek a Legszélső Ház mólójánál. Mire gondol, atyám, kérdezte a Megkönnyebbült Fiatalember. Csak egy fiatalasszonyt láttam a házban, egy halott fiatalasszonyt, mondta Sebe, és nem értem, hogy miért nem volt a nagy-nagybátyádnak, Gilberto bácsinak gyermeke. Egy átkozott család sarja, suttogta Andrea, lehet akármilyen fiatal, lehet akármilyen szép, akármilyen híres az aranyhímzésben, nem szül gyermeket. Sebe az egykor rettegett, oly hatalmas magyar törzsfőkre gondolt, Tonezuba, Győr, Szolnok nemzetségére, Ajtony közvetlen családjára. Igen, gondolta, a kudarc, a feldolgozatlan sérelmek, a halálvágy, a vereségtudat egy családot könnyen terméketlenné tehet, olyan családot is, melyet a kardok megkíméltek. Nem értelek, milyen családról beszélsz, fiam, kérdezte. Az asszony, az a céda, mondta Andrea Morosini nagyon halkan, mintha a mozaikmadarak is fülelnének Sebe szobájában, az az asszony a régi nagy dózse, Orseolo Péter unokája volt, legalábbis ő Gilberto bácsinak Bizáncban ezt állította.

Sebe szinte levegőt sem kapott. Lehunyta a szemét, hogy a langymeleg délutáni álmosság ürügyén végiggondolja: a cédának titulált fiatalasszony nem más, mint Karold unokája, Géza nagyfejedelem dédunokája, aki vér szerint közelebb áll a trónhoz, mint a legifjabb és leggyőzedelmesebb Árpádfi, Magyarország királya, László. Ez lett volna hát a legtitokzatosabb áru, amit a Morosinik rejtegettek a Legszélső Házban, gondolta; de persze ezt a meghökkentő hírt nem hitte el azonnal. Minek is kellene egy hercegnőnek aranyhímzést tanulnia? Sebe tudta, hogy az arisztokrata nők, akárcsak a mezők liliomai, nem szőnek és nem fonnak, ha öregek lesznek, akkor megsavanyodott képpel térítésbe fognak, mint Gizella királyné tette Magyarországon. Vagy lehet, hogy Velencében, ahol kagylókat esznek ebédre, ott minden másképp van, kérdezte magától. Álmosan Gilberto Morosini foglalkozása felől érdeklődött, hogyan, mi módon juthatott el a tiszteletreméltó nagy-nagybácsi Bizáncba. Az én bácsikám brokáttal kereskedett, magyarázta Andrea, és mivel a család a kereskedői szakértelemre oly sokat ad, ezért Gilbertót még ifjúkorában kitaníttatták takácsnak. De a tiszteletreméltó nagybácsi egyetlen jó üzletet se kötött Bizáncban, csak megismerkedett a görögök földjén ezzel a cédával, akit a családnak rejtegetnie kellett, mert egy közvetlen Orseolo-rokon igen nagy veszélyt jelent Velencében egy Feltörekvő és Szorgalmas Családra.

Sebe tudta, hogy miért. Az Orseolo-nagypapa a dózsei tisztet királyi tisztséggé akarta fejleszteni, és ehhez az önjelölt adriai kiskirályhoz küldte húgát az ambiciózus István feleségül. A Legelső Magyar Király az Első Velencei Királyhoz – ám ami sikerült az Árpádoknak, az nem sikerülhetett egy városállamban az Orseolóknak. Péter, az elkergetett dózse Bizáncba menekült, míg Karold, a felesége, Péter nevű kisfiával Magyarországra futott. A lehetséges külpolitikai kombinációk Sebe gyomorszáját még a nyálkás, sárga kagylóknál is inkább felkavarták. Nagyon szép kelméket láttam abban a házban, gyönyörű hímzéseket, kezdte óvatosan. Igen, mondta Andrea, a nő kék-, vörös-, aranyfonalak mögé rejtette a ravasz, családanyához méltatlan, intrikus gondolatokat. Csak bajt hozott volna ránk, Velencében, ahol senki sem szerette az Orseolókat. Őket a népharag kergette ki innen, mesélte Andrea; a mindig felszítható népharag, gondolta Sebe, amit a Magisztrátus manipulált, aki nem akarta Velencében egy királlyal megosztani a hatalmát.

Egy patríciuscsalád, aki sutba vágta a Legeslegelső Kartográfus szolid élet- és üzleti elveit, egy patríciuscsalád, aki a földeket, öblöket, folyókat nemcsak kiismerni, hanem személyesen is uralni akarta. Sebe megpróbált a Magisztrátus fejével gondolkodni, mi érdekük lett volna megöletni a becsvágyó Orseolo-sarjat, a filigrán aranyhímzőnőt, akit a Morosinik sohasem szerettek, s akit jobb terv híján csak a Legszélső Házban rejtegettek. A dalmát partvidék elfoglalására induló László megdermedt volna, ha megtudja, hogy a magyar trón egy lehetséges várományosa, egy Orseolo-unoka él a városban. Ezt az ötletet azonban Sebe rögtön elvetette, Magyarországon az asszonyok, a szülni nem tudó, a csak az aranyhímzésben és intrikákban jártas asszonyok semmit sem számítottak, Lászlót így hát egy cseppet sem rendítette volna meg a törékeny aranyhímzőnő felbukkanása. A velenceieknek nem volt okuk felhasználni, Lászlónak megöletni őt. De akkor miért ölték meg?

A fiatalember arcát szinte megszépítette az öröm, hogy egy igazi püspök, egy nagyhatalom követe, egy ravaszságáról nevezetes igazi diplomata ilyen fontos külpolitikai kérdésekről tárgyal vele. Megértem, mondta, hogy a velenceik gyűlölték István király rokonait, az Orseolókat, de miért gyűlölték olyan fejvesztve a magyarok István unokaöccsét, Orseolo Pétert, kérdezte. Alighogy trónra lépett, folytatta, a népharag máris elsodorta, és még a császár se tudta tartósan visszahelyezni Magyarország trónjára. Mert nem képviselte megfelelően a magyar érdekeket, hangzott a diplomatikus válasz, amelyet Sebe a fogai közül lökött ki, és amelynek bosszantó semmitmondása még az Egyre Barátságosabb Fiatalembert is felingerelte. Tudja méltóságod is, annyi csapnivaló király van; hány Jámbor Bendegúz, hány Békeszerető Fülöp, akik senkit, még a saját érdekeiket se tudják megfelelő módon képviselni, de ellenük mégsem vezetnek két pogánylázadást.

Sebe elmosolyodott, magyarázni kezdte, hogy Péter szakálla óriási volt, a magyarok ki nem állhatták, reggelenként kutyahúst evett, oldalazva ment be a templomba, amit a papok gyanúsnak találtak, és hiába az ifjúság, hiába a jó egészség, Péter nem tudott táncolni. Andrea meghökkent, de Sebe csak folytatta: a tánclépések ismerete nélkül semmiféle fiatalember nem ülhet Magyarország trónjára. Aztán magabiztosan rákacsintott Andreára, és megvárta a pillanatot, mikor a fiatalember nevetni kezd. Hát ez a baj a bizalommal, gondolta Sebe, ha bizalmat, kedvességet mutatsz, a másik is előbb-utóbb rokonszenves lesz a szemedben, ez a határtalan bizalom ölte meg a révnél Gellértet.

Néhány perc múlva, fiam, szeretnék a Dómban misét hallgatni. Hiszen nincs más választásom, gondolta csüggedten, egyetlen nyugodt hely a Dóm, ahol nem kell a fiatalok fontoskodását elszenvednem. És azt akarom, fiam, mondta hangosan, járj utána addig, ki volt az a szerzetes, aki Giovanni Morosinivel indult Magyarországra, mert mise után azt a kolostort is fel akarom keresni. És tedd lehetővé, fiam, hogy egymagam látogassak el a Legszélső Házba! Egy öreg pap kérése ez, tette hozzá, aki szeretne a holtak lelki üdvéért tragikus haláluk helyszínén egy rövid imát elmondani.

A felismerés pillanatai

Ám mégiscsak a tánclépésekben lehetett a hiba, gondolta az agg főpap, mihelyt imára kulcsolta kezét a mozaikfényes Dómban. Sebe nagyon jól tudta azt, amit nem mondhatott el Andreának; ő László király előtt Orseolo Pétert tartotta a legkiválóbb Árpádfinak. Sebe akkoriban már éneklőkanonok volt a csanádi egyházmegyében, és tovább, jóval tovább megbízott az István után trónra lépő Péterben, a velencei unokaöcsben, mint Gellért, Sebe tanítómestere. Lelkileg alkalmatlan, mondta róla a koronázás után, mikor Sebe még gyönyörtől rogyadozó térdekkel hallgatta, hogy a Fiatalember, Orseolo Péter görög papoktól is tanult teológiát, és hajlandó Sebét, Gellért tolmácsát egy kis tanulmányútra küldeni Bizáncba. A tanulmányúthoz – egyelőre még ígéretben – járt volna néhány aranyacska is. Hallom, mondta Péter, milyen gyorsan tanulsz nyelveket, csak tanulj még többet, művelt magyar főkre van szükségem.

De nem lett rájuk szüksége. A nagyon kevés művelt magyar fő helyét elfoglalták a németek, az olaszok, eleinte művelt, aztán kevéssé művelt fejek; a tanult magyarok fejei – a Sebénél óvatlanabbaké – sárosan-véresen hullottak le a székesfehérvári bazilika melletti kivégzőhelyen. Nem lehet megbízni bennük, álruhás pogányok; a magyar pap, mondogatta Péter, ha elmegy a templomba, ha ott úgy is viselkedik, mint egy keresztény pap, mikor hazatér, lovat áldoz a testvéreivel. De mit számít a teológia, horkant fel egy év múlva, ezek a magyarok direkt büdösítik magukat, ezért nem lehet a szagukat elviselni, megbüdösítve járnak az éjszakai lóáldozatokra, a titkos éjféli összejövetelekre, kultúrember az ilyesmit nem viseli el, mondogatta. Mikor István volt ispánjai beszámoltak a csanádi püspöknek, Gellért legyintett, és egy hosszú, okoskodó történetet mesélt a szívfájdalmakról, melyek egy uralkodót jó vagy rossz királlyá változtatnak.

Most itt, Péter szülővárosában, abban a bazilikában térdelve, ahol az Orseolókat keresztelték, Sebe megpróbált visszaemlékezni minderre. Kár hogy nincsenek megmásíthatatlan szavak, kár, hogy minden emlékezést eltorzít a jelen. Egy velencei pap a mellékoltárnál az evangéliumot citálta, Sebe, mint akit súlyos testi fájások gyötörnek, a tenyerébe rejtette az arcát, mintha az emlékeiből kizárhatná a félreértéseket. Az embernek, magyarázta Gellért a koronázás után, fájhat a lába, fájhat a veséje, a füle, a homloka, de a szív, az emberi szív az soha nem fáj: mindig más emberek, mindig a múlt fájdítja a szívet, nem a betegség vagy a halál. Orseolo Péter, Gellért szerint haragudott Magyarországra, mert neki csak ez a babonás, szelek cibálta, pusztai ország jutott, nem a mozaikpadlós Bizánc vagy a tenger színén tündöklő Velence, a Város, melyet elűzött gyerekként, kilencévesen látott utoljára. Az Adria kilencéves örökösét a csőcselék kergette ki, a szitokszavak, a gúnyolódók nyálcseppjei ráragadtak a kilencéves Orseolo bőrére; a nép aljas, a nép hálátlan, a nép gonosz, fordítsd el az arcod, Pietro, figyelmeztette a kis örököst az apja.

Az apa, a használhatatlanná vált szövetséges nem is kapott Magyarországon menedéket. Az ifjú Orseolo figyelte jótevőjét, István királyt; hát hogyan lehet, gondolta, hogy egy feleannyira művelt, egy, a külpolitikában és a dogmatikában olykor tájékozatlan király biztosabban ül a trónján, mint a mozaikpadlós Bizánc termeiben menedéket nyert édesapa. Aki azt képzeli, hogy a világ megsértette, veszedelmes ember, az ilyen ember mindig talál valakit, akibe beleköthet; a legszerencsésebbek egy egész országot, amelyre egész életükben neheztelhetnek, magyarázta Gellért Sebének. Sebe akkor már tudta, hogy a kényelmes kiküldetésnek vége, maga Péter jelentette be, hogy a sok tolmácsolgatás itt igazán felesleges, a maga részéről a kézjeleket, a hadonászást se hajlandó megtanulni, melyekkel a magyar törzsek a csatlakozott népekkel és a vendégekkel érintkeznek. A papok mögött katonák állnak, majd ők beszélgetnek teológiáról a néppel.

A szív, még ha az emlékek, a gyerekkor, a sérelem teszi is tönkre, sohasem fájhat, hanem más szerveket, egészséges szerveket mérgez meg. Nem gyűlölték a magyarok eleinte annyira Orseolo Pétert, mint az ésszerű lett volna, hiszen a válla, a konok arca mögött ott mosolygott a felesége, a görög hercegnő, István kedvence. És hogy vannak a gyerekek, kérdezte Zsófia, mikor a mise után hátrafordult, hogy szót váltson az ispánok feleségeivel. Annyira szeretnék én is ezekből a hajkarikákból; és az asszonyok büszkén, még a templomban kibontották a hajukat. Péter tudta, hogy a felesége, Imre herceg szűz özvegye, Zsófia természetes kapocs a múlthoz, István, a nagybácsi országlásához; ám Péter talán ezért is viszolygott tőle; ha felesége arcába nézett, túl sok minden emlékeztette a múltra, a rettenetes hatalmú nagybácsira, aki fia halála után megajándékozta őt egy országgal. Neked kolostorban a helyed, intette Zsófiát a karjait csontos mellén rendületlenül összefonó Gizella királyné. Ez az ország nem való olyan asszonynak, aki azt hiszi, mindig csak mosolyogni kell. Higgy nekem, nem lesz olyan erős az új férjed, hogy te ezt megtehesd. Zsófia az elszánt, nagyszabású reformterveket fontolgató Orseolo Péter fiatal arcába nézett, és persze, amit Gizella sugdosott, vagy az öreg görög apácák beszéltek, nem hitte el. Meglátod, mondta Gizella, néhány esztendő múlva a magyarok vagy a férjed kutyákkal tépetnek szét, meglátod, még néhány év, és felesleges leszel.

Egyáltalán, az effajta nőről el lehet-e hinni, hogy görög hercegnő, el lehet-e hinni, hogy bíborban született, kérdezte tanácsosaitól Péter, mikor a német császár egy nyugati szövetséges lányát ajánlotta feleségül. Hiszen melyik Bíborban Született Hercegnő érezné magát jól a bálványimádó magyar nők körében, kérdezgette Orseolo Péter. Ha a feleségem igazi hercegnő lenne, mi dolga lehetne a pogány magyarok feleségeivel. Hiszen ha a magyarok találkoznak, akkor másról sem beszélgetnek, csak arról, hogy őt, Orseolo Pétert hogyan ölhetik meg. És a félelem, gondolta Sebe, mint minden félelem, előbb-utóbb beteljesedik. Háború volt, bár még nem húzták ki a hüvelyükből a kardokat; a szív háborúja, gondolta Sebe, a szívé, amely Gellért püspök szerint nem fájhat sohasem, csak megmérgez más szerveket, a gyűlöleté, amely megölte a királynét, megölt rengeteg magyart, a legvégén megölte Orseolo Pétert, a szív fájdalma, amely először itt Velencében kezdődött el. Sebe szemében korábban teljesen nevetséges volt az Orseolo-féle félelem, nevetséges volt elhinni, hogy ebben a városban egy kilencéves kisfiút megsértettek a szíve, a zsigerei legmélyéig, de Sebe most saját titkos szívfájdalmaira gondolt, és már nem volt kedve mosolyogni.

Hirtelen a mise, a tömjén, az ének illat- és hangkavalkádjából egy szokatlan, de ismerős szókapcsolat bukkant elő. Sebének ki kellett nyitnia a szemét, hogy a latin nyelvek virágoskertjében azonosíthassa a két lantot cipelő, nyugati dialektust beszélő férfit. Most is lantot cipeltek; hivatalos énekesek lehetnek, gondolta Sebe, és kíváncsi lett azokra a népnyelvű dalokra, amiket manapság pergamenre is leírnak, mintha csak latin verssorok lennének. Érdemes volna kihallgatni őket is, bár az anyanyelvük jobban hasonlít a mienknél a latinra, érdekes lenne tudni, hogyan jelölik a tőle különböző hangokat. Sebe most szívből sajnálta, hogy nem ilyen könnyű megbízással érkezett Velencébe. A két férfi tovább sodródott, követte a tekintetével őket, kicsit irigyen, hiszen minden életet irigyelt, amely nem hasonlított az övéhez, mikor észrevette, hogy egy díszes reverendába öltözött, tiszteletreméltóan kövér pap áll előtte.

Anasztáz püspök, kérdezte az idegen udvariasan mosolyogva. Sebe a sovány emberek meghunyászkodó szerénységével igent intett, pedig idő kellett, míg itt, a velencei Dómban feleszmélt saját “keresztény” nevére. Igen, mondta, és egy vértanú-püspök alázatos mosolyával bámult a magasba, ahol a vastag arc csak mosolygott jóindulatúan; a magyar püspökök talán mind aszkéták, gondolta, míg észre nem vette Sebe szája körül a keserűségre és sok-sok fondorlatra utaló ráncokat. Méltóságod szent tisztjével nem egyeztethető össze, magyarázta az aranyláncos Roberto atya, hogy leghátul kuporog a Dómban. Sebe sokáig várt, míg eszébe jutott a megfelelő válasz: alázatra tanít legfőbb eszményképem, Gellért példája. Roberto atya most bocsánatért esedezett, hiszen a délelőtti misén nem jutott eszükbe a hírneves teológust, Magyarország fáklyáját, Anasztáz püspököt a leghátsó sorban keresni.

Sebét körülállta a velencei papok kísérete, és Roberto atya megpróbálta kikérdezni, kikkel beszélt, kik keresték meg a magyarokat Velencében. Anasztáz püspök a hatalmas pocak és az aranylánc előtt összezsugorodva azt felelte, tájékozatlan a velencei viszonyokban, egy magyar püspök segítők nélkül nem is boldogulhat el ebben a csodálatosan civilizált városban. Roberto atya, felkarolván az agg teológust, kíséretével együtt vacsorára invitálta, megígérte, hogy beavatja Sebét a Gellért-homíliák titkaiba, mutat majd néhány levelet, melyet Gellért magyarországi tanítványai sem ismerhetnek. Sebe hálásan bólintott, s egy szemvillanással maga mögé parancsolva a kíséretét, a gyertyákkal körülvett mozaikok között elindult Roberto atya és kanonokjai nyomába. Különös, de nem szálltak hajóra; a Dóm mellékfolyosóján keresztül jutottak el egy szépen megvilágított szobába, ahol a venetói pap keresztet vetve egy ikon előtt kinyitott egy gyönyörű ládikót.

Lám, egy ünnepi homília, mondta büszkén Roberto atya. Sebe áhítatosan a kezébe vette, nem igen gondolván, hogy a homília eredeti lehet; bár ki tudja, minden lehetséges, gondolta, hiszen a pogányok a polgárháború végén mindent szétszórtak. Angyalok hozták kitárt szárnyaikkal Velencébe, mutatott a kéziratra a pocakos főpap, és a szent ereklyék, drágakövek közül kiemelt egy másik pergamentekercset. Sebe tudta, hogy a világ minden temploma tele van a csanádi püspök ládikákban őrzött szavaival; miért is ne, gondolta, Gellért halála után megszületett egy sokkal egyszerűbb történet hőse, akiknek a szájával most mások beszélnek, az is lehet, hogy maguk az angyalok. Itt van, mondta csillogó szemmel Roberto atya, a Szent Szabina-egyházban elmondott prédikáció, a legeslegutolsó homília, melyben a szent, áldassék a neve, a tulajdon halálát jövendölte meg. Sebe jól tudta, hogy Diósdon, a Legutolsó Misén senki nem írt senki semmit, senki nem vett elő a zsebéből tollat vagy pergament, csak Gellért beszélt lázasan az idők értelméről, a halálról és feltámadásról, papjai és testőrei közt; és Sebe volt az, ő, a Leghűségesebb Tanítvány, aki ezeket a szavakat néhány év múlva lejegyezte. Vajon ezek ugyanazok a szavak, amelyeket a pillanat súlya alatt összetört, a latin beszédet földre borulva hallgató katonák hallottak, gondolkodott Sebe, ám a velencei pergamendarab nem az általa egybeszerkesztett homíliát tartalmazta. Utolsó írása, mondta a velencei püspök nagy büszkén, kihúzott pocakkal, miközben Sebe arra gondolt, hogy élő mondatok írják újra és újra magukat, és ez bizonyosabb még a feltámadásnál is. Íme a vértanú-püspök saját írása, íme a legeslegutolsó írása, mondta Roberto atya.

Talán az angyalok, akik hallottak mindent, szólt közbe az egyik éneklőkanonok, hozták el Gellért utolsó szavait a szülővárosába. Megrendítő, csodálatos, dadogta Sebe. Roberto atya elégedetten figyelte, ám Sebe tudta, hogy egy utolsó, a halálról és a feltámadásról szóló prédikációt bárki megírhat – még az is, aki soha életében nem járt Diósdon. Bármi lehetséges, gondolta. A földre térdelve elmondott egy imát, míg ő is, Roberto atya is a csontjaikban érezték a fiatalok lelkesedését, akik között a pergamenlap kézről-kézre járt. Sebe hálásan megköszönte, hogy megismertette őt Gellért legutolsó írásával, és hálásan elfogadta a püspök meghívását Gellért szellemi szülőhazába, a San Giorgio Maggiore-monostorba. Alberto testvér, magyarázta a főpap, az igazi Gellért, mielőtt betegesen, mint Krisztus által kiszemelt vértanú, elindult volna a jeruzsálemi zarándokútra, a mi kolostorunkban készült fel a szent feladatra. Mert Alberto testvér, mondta Roberto atya, Magyarországon csak szerénységből változtatta meg a nevét, még saját nevének, saját monostorának sem akarván hiú dicsőséget szerezni szent tetteivel. Sebe bólogatott, mint aki mindent ért. Ám Isten, mondta Roberto atya, a Mindenható Isten, aki bizonyos dolgokat elrejt, aki tengerbe veti a sok hiú igyekvőt, az igazak tetteit nem hagyja elenyészni. Testvérem, fordult Sebéhez, most eljött az idő.

A legendaírás nehézségei

Egymás lábnyomába lépve, méltóságteljesen érkeztek a San Giorgio Maggioréba. Sebe már megszokta ezt: palló, beszállás, csónak, a sötétedő kanálisok, a gyümölcs és a női haj illata, palló, aztán kiszállás, néhány lépés, aztán másik csónak, a kapu előtt, a pallón óvatos kopogás. Kár így rohanni, gondolta Sebe, a Dómban, mise után néhány szót válthattam volna a zenészekkel, talán már ők is megpróbáltak anyanyelvű dalokat lejegyezni, ám az aranyláncos Roberto atya olyan sietősen invitálta a magyarokat, mintha a híres kolostor bejáratát lármás kereskedőcsaládok, titokzatos módon meggyilkolt Aranyhímzőnők, soha meg nem fejtett titkok torlaszolnák el.

A pompától Sebének szinte a lélegzete is elakadt, és már nem is volt ereje tiltakozni, mikor a kapuban Roberto atya egy kézlegyintéssel visszaparancsolta a csónakhoz Andrea Morosinit. Az atyák nagyon szerényen, mély visszavonultságban élnek, suttogta Sebének, egy ilyen drágakő-gyűjtögető kereskedőcsemete rosszul érezné magát a szerzetesek önként vállalt szegénységében. Sebe bólintott, és a jobb oldalára lépő apát, Lucio atya, végigvezette egy bódító gyümölcsillattal teli folyosón a magyarokat. Eleinte zavarta, hogy nem tudja, honnan jön a mindent beburkoló édeskés szag, aztán rájött, a félhomályos folyosókon kőcserepekbe ültetett citrom- és narancscsemeték illatoznak; ezek az atyák, gondolta Sebe, el akarnak bódítani a gazdagságukkal. Így is volt, az apát odakormányozta őket egy hatalmas, lobogó fényekkel megvilágított könyvtárterembe, a falakon mozaikok ragyogtak, a polcokon aranycirádás kódexek. Rengeteg könyv, rengeteg kódex, Sebe erre számított, de most összecsapta a kezét a boldogságtól.

Kolostorunk még nagyon fiatal, magyarázta az apát, a kevés könyv miatt csak ezzel mentegethetjük magunkat, mondta, és hagyta, hogy a megilletődött Sebe egy írópult széléhez támaszkodjék. Sebe bólintott, megjegyezte, hogy azért ennyi könyv is elég tiszteletreméltó, ő tudta, Csanádváron kilenc könyv található. De talán mindezt sejtik az itteniek, talán nevetségesnek is tartják a nagyképűségemet; és ezért hangosan is elmondta, hogy lenyűgözőnek találja a könyvtárat, és hozzátette, egy magyarnak mindig van mit tanulni, ha megérkezik Itáliába. Roberto és Lucio atya elmosolyodott, görög kódexeink is vannak, mondta a könyvtáros révülten, és csak sorolta, sorolta, Sebe alig tudta megjegyezni a mágikusnál mágikusabb neveket. De tudós magyar testvérünk nálunk is jártasabb ebben, mondta az apát udvariasan, most viszont valami olyat szeretnénk mutatni, mely a mi magyar testvéreinket a legszemélyesebben érinti.

Sebe bólintott, és kicsit türelmetlen volt a fiatalok miatt, akik éhesen topogtak a könyvtárteremben. Nem juthat minden napra egy gyilkosság, kacsintott rá Vidre, az egyik kanonokra. A fiatal pap szégyenlősen elmosolyodott, és már nem is volt ideje úgy tenni, mint aki rajongva elmerül a görög fóliánsok szemlélésébe, Roberto atya diadalmasan mutatott fel egy kéziratköteget, a szívéhez szorította, mielőtt átnyújtotta Sebének. Íme, Dániel könyvének kommentárja, az önök Deliberatiójának előzménye! Sebe, aki soha semmilyen Világmagyarázatot nem írt, csak mint hűséges tanítvány néhol kiegészítette Gellértet, szívszorító csalódást érzett. Hát lehetséges, gondolta, hogy egy misztikus műre úgy készülnek az emberek, mint egy retorikai összefoglalásra! Elhűlve helyet foglalt az írópultnál, újra azt kérdezvén magától: hát nem a Szentlélek nyitja fel a Könyvet, nem egy angyal mutat rá a bibliai szöveghelyre, erre a varázslatos, égboltra nyíló ablakra, melyen keresztül, mi, a tanítványok, (akik példaképeink szavait kiegészítgetjük) megérthetjük az életünket. Hát lehetséges, hogy a misztikusok is, csakúgy mint a szövegekkel bíbelődő tanítványok, tanulmányokat folytatnak, felkészülnek a téma öregkori kifejtésére, aztán a polgárháborúk, úz, besenyő, székely, pogány és német veszedelem után belefognak az Ifjúkori Gondolatok és Stúdiumok rendszerezésébe?

De hát minden lehetséges, gondolta Sebe, és szeplős ujjai közt forgatva a kéziratlapokat elképzelte, hogy a Szentlélek, mint ahogy az általa inspirált szerzetes, leckéket vesz, grammatikát tanul, filológiailag felkészül, mielőtt belefog a misztikus világkommentárba. Természetesen ez csak másolat, mondta Roberto atya, az eredetit már Alberto testvér életében olyan becsben tartottuk, hogy az akkori apát azonnal lemásoltatta. De hol az eredeti, kérdezte Gellért, és már várta a rablók, az özönvíz, a kigyulladt kolostor meséjét. A rablók, mondta szomorúan, a fejét lecsüggesztve a könyvtáros atya, egy igen különös, érthetetlen rabló, aki néhány hete járt a kolostorunkban, és néhány értéktelen, ezüsttel futtatott mécsesen, valamint az ecettartón kívül csak Alberto testvér eredeti kommentárját vitte magával. Az eredetiknek ez a szokásuk, gondolta Sebe, akit meghatott az atyák azon igyekezete, hogy a kolostoruknak saját nevelésű, igazi szentet találjanak. De azért elmélyült képet vágva belemerült az ujjai között tartott kéziratlapokba. És mégis megrendült a Deliberatio előzményét, a tűzből menekült, hálaéneket zengő ifjak nevelkedésének történetét olvasva; hihetetlen, mormogta magyarul, nemcsak a tárgyalásmód, az eszmefuttatások hasonlítanak a Deliberatióra, nemcsak a szófűzés, a Velencében használatos latin, melyet maga Sebe is utánzott saját műveiben vagy a Gellért nevében írt kiegészítésekben, hanem a gondolatok szerkezete is, ami pedig az egyetlen bizonyosság arra, hogy mindannyian külön személyiségek vagyunk. Talán ez az egyetlen bizonyosság – és milyen könnyű utánozni mégis, gondolta.

Az apát, a könyvtáros atya, az aranyláncos Roberto atya és a magyarok némán várták, hogy a lenyűgözött Sebe az olvasópulthoz dőlve befejezze az olvasgatást. És itt vannak a legkülönösebb, a leggellértibb témák, gondolta, a Rossz Eredete és a Politika, mintha a fiatal Gellért már Velencében arra készült volna, hogy egy ismeretlen, széljárta országban átveszi a kül- és a belpolitika irányítását. És a jóslatok, az idő megformálásának módja, elmélkedett ujjai között pörgetve a lapokat, hiszen Gellért szerint még az Ószövetség is, noha a múltról beszél, de a jövőről emlékezik, mint Dániel, az Udvar Kedvence, aki királyának felfedi a jövő titkait. A testvérek megbocsátanak, ugye, fordult Roberto atyához, ha azt kérem tőlük, hogy a Dániel-kommentárt néhány napra vihessem magammal. A könyvtáros atya bólintott, mint aki már várt ilyesmit; igen, mondta, de méltóságod megérti, hogy a másolatnak még nincs másolata, nagyon kell vigyázni a kéziratra.

Sebe bólintott, és elindult kifelé a könyvtárteremből; nagyon észnél kell lennem, gondolta, nem szabad a pillanat hatása alatt döntenem; nyilván itt a kolostorban nem él már senki, mondta a könyvtárosnak, aki emlékezne még Alberto atyára. A történetek, a betűk tovább emlékeznek, mint az emberek, mondta a könyvtáros, ha nem így lenne, nem lenne szükségünk könyvekre. Bár senki nem él, aki ismerte őt, de Alberto atya története a betűi révén itt emlékezik velünk. Hogyne, hogyne, felelte Sebe, és én is a legalázatosabban hálás lennék, ha megismerhetném ezeket. Az atyák az éhes magyar papokkal az ebédlőterembe kormányozták, Sebe püspök orrát újra megcsapta a kővázákba ültetett narancsfák illata, ez a nehéz, édeskés illat, amely túléli az embereket, és talán már itt keringett a folyosókon a tudós Alberto testvér idejében is. Csak a szerénység, csak az angyali szerénység késztethette arra Albertót, hogy a nevét megváltoztassa, mondogatta az apát. Erről a szerénységről az étkészlet láttán maga Sebe is fogalmat alkothatott; soha nem láttam még ilyen díszes ebédlőt, még a királyi udvarban sem, gondolta. Ám nem az arany vagy a keleti szőnyegek zavarták, hanem az emberalakos mozaikok, a figyelő tekintetek. Azt megértem, gondolta, hogy valaki imádkozni tud a halhatatlan arcok között, de hogyan is képes enni vagy aludni közöttük. Szerencsém van, gondolta, hogy a kis szobában, az Orseolo-házban nem arcok, hanem csak mozaikmadarak figyelnek.

A mozaikvértanúk szeme nyitva volt, és ez arra kényszerítette Sebét, hogy lehunyja a magáét. Imádkozás után a fiatalok rávetették magukat a halakra; ez azért sokkal jobb, sokkal ízletesebb, mint amit a kulcsár készített ebédre, mondogatták egymásnak, míg Sebe engedélyt kért az apáttól, hogy a megilletődés okán csak egy kis kenyeret vegyen magához. Igen, hát ez a fiatalság, gondolta, én fiatal éveimben nem a tengeri halakat szoktam meg, hanem hogy a történelemben mások lettek a barátok és mások az ellenségek. Roberto atya néhány haldarabkát tolt Sebe tányérjára; köszönöm, de a meghatottság, suttogta lesütött szemhéjjal Sebe, mert szégyellte volna beismerni, hogy evés közben az aranyháttér mélyéből kiemelkedő képmások zavarják.

Ne irtózz ennyire az ételtől, ne irtózz így az evéstől, az élettől, a vértől, az örömtől, intette Gellért mindig a fiatal Sebét. Rossz étvágyú emberben nem szokás bízni, mondta, a jó szerzetes komoly, nyugodt, derűs, ha csak savanyú képpel turkálod az ételt, azt hiszik, lenézed a mások örömeit; ha a mi Urunk, Jézus Krisztus vendégségben így viselkedett volna, nem hallgatott volna rá senki. A magyar fiúk – megfeledkezvén arról, milyen visszataszítónak találták ebédkor – vígan, derűs képpel szürcsölték a kagylókat, falták a halakat, és Roberto atya úgy érezte, az ájtatosan hallgató Sebe előtt magyarázkodni kénytelen. Néha azt hitték a régiek, mesélte, hogy Alberto testvér az Úr angyalához hasonlít. Csak egy kis vizet vett magához, egy kis száraz kenyeret, derűsen végignézte, ahogy a többiek vacsoráznak, aztán máris visszatért elmélkedni a könyvtárba. Sebe, aki el sem tudta képzelni, hogy az angyalok mit vacsoráznak, megkérdezte, hány éves koráig élt Alberto atya a San Giorgio Maggioréban. Az apát tudta, hogy egy bottal járó öregember semmiképp se illik a térítő fiatal püspök képéhez, közbeszólt gyorsan: ifjú volt, igazi ifjú, csak a folytonos önsanyargatás miatt látszott idősebbnek. Ám természetesen Alberto atya az ilyen önsanyargatásban is tudta a mértéket, magyarázta az atya, mielőtt nagyon legyengült volna, tejet ivott, lencsét evett, mértékletes volt, amiként ez illik is Szent Benedek rendjéhez. Sebe csalódást érzett, a szöveg láttán, a Dániel könyvéhez írt kommentárt magához szorítva egy pillanatra már azt hitte, megtalálta, amit keresett.

Hogy megszólalhasson, Vid, a pannonhalmi apát tanítványa engedélyt kért Sebétől a tekintetével. A mi Gellértünk, kezdte, többször végiglovagolta Magyarországot, ha István a királyi tanácsba rendelte, úgy vágtatott, hogy a kísérői nem érték utol. Most már felbátorodtak a többiek is, s a venetóiak elszörnyedő tekintete előtt történeteket meséltek Gellért bátorságáról, testi erejéről, lovaglástudományáról, arról, hogyan emelgette a köveket a pécsi székesegyház építésekor, és hogyan hüledeztek az olasz pallérok látva Gellért testi erejét. Sebe elmosolyodott, és szívesen kifejtette volna a velenceieknek, hogy Magyarország egyelőre még egy könyveken túli ország, nem csoda, ha a testi erő még egy szent püspöknél is varázslatosabb, szellemibb dolognak számít, mint a teológiai műveltség, de nem akart az asztal mellett bőbeszédűnek mutatkozni. Anasztáz püspök, vagyis Sebe természetesen nem hitte, hogy az ifjú Gellért köveket emelgetett volna a pallérok nagyobb bámulatára, de István király józan ember volt, róla elképzelhetetlen, gondolta Sebe, hogy satnya segítőtársat választ egy olyan nép megtérítéséhez, akiknek régi papjai ötlábú, hatlábú, hétlábú paripákon száguldoztak az égbolton. Viszont a velenceiek mindezt nem tudják, gondolta, és gyorsan félbe is szakította a vértanú püspök atlétikai hőstetteiről szóló beszámolókat, majd azt mormogta, a mi Gellértünk a teológiában különösen jártas, minden tekintetben a hitnek élő férfiú volt. A mi Albertónk, mesélték a velenceiek, odaáldozta minden erejét az imádkozásra, a vacsorához megszépülve, ragyogó arccal jött le a könyvtárból, ám az imádságok és a szent tudományok úgy kimerítették, hogy alig tudta reszkető kezében a poharat megtartani. Ha így lett volna, gondolta Sebe, én már nem élnék. Egy férfi, aki az imádkozás után alig tudja a poharat felemelni, néhány év múlva rohanó vágtában aligha tud egy kisfiút a nyeregbe rántani – még akkor sem, ha ez a kisfiú olyan alacsony és sovány, mint a nyolcéves Sebe.

Persze az idő, gondolta Sebe, komikusan kicikornyáz minden történetet. Ahogy a gerendákat hajigáló Gellért története teljes képtelenség, ugyanígy a poharát reszkető kezéből kiejtő Alberto testvéré is. Egy bibliai kommentár, egy nagy világmagyarázat és az ifjúkori stúdiumok sem változtatnak senkit vértelen aszkétává, gondolta, ám Isten minden feladatra kiválasztja a maga eszközeit. És ezek az eszközök mindig a legmegfelelőbbek, ki keverhetné össze Szent Benedeket egy zord egyiptomi remetével, a rozoga egészségű, beteges Alberto atyát Gellérttel. Az apát érezte, hogy hiába hálás Anasztáz püspök a Dániel könyvéhez írt misztikus kommentárét, tudta, hiába is sikerült a kézirat átadása oly kitűnően, a beszélgetés egyre inkább olyan irányba fordul, hogy Sebe kételkedni kezd. Minden lehetséges, mondta az osztrigahéjak fölé hajolva, Istennek semmi sem lehetetlen: Alberto testvérünk mint hétesztendős gyermek, olyan beteges volt, mesélte, hogy édesatyja, egy városunkba utazó kereskedő Istennek ajánlva itt hagyta a kolostorunkban. A szent közösség, a szent olvasmányok meggyógyították Albertót, nem volt ez kisebb csoda, mint az, hogy később vad lovakon végigszáguldozta Pannoniát, ahol most a vad magyarok laknak.

Már nem laknak ott vad magyarok, hangsúlyozta Sebe, az országukat elfoglalták új magyarok, mondta, de az apát nem értette. A narancsfák illata émelyítő volt; Istennek semmi sem lehetetlen, mormogta Sebe beleegyezően, és figyelte a fiatalokat, akik lelkesen szürcsölték ugyanazokat a kagylókat, melyektől délben még émelyegtek; igen, gondolta, míg fiatal az ember, milyen könnyen változhat. De mennyire változhat, Sebét a táltos és énekes nagybácsik ravasznak, hallgatagnak és félelmetesnek tartották; te többet tudsz rólunk, mint mi szeretnénk, mondták a tulajdon testvérei. De vajon nem ugyanezt mondták-e róla a nagyurak, Lampert, Opos, Vid, Szörény a királyi tanácsban, nem vette-e körül mindig ugyanaz a gyanakvó hallgatás és félelem egész életében. Ám a nagybácsik, az én nagybátyáim mind halottak, gondolta keserűen Sebe; Lampert, Opos, Vid, Szörény pedig – ha alkalmazkodtak az új és új fordulatokhoz, az új és új Árpádfiakhoz – ma is élnek. Ritkán változik meg teljesen az ember, mondta halkan az apátnak az a Sebe, aki nyolcévesen megkeresztelkedett, és megélt két polgárháborút és hét véres uralkodóváltást. Talán mégiscsak van bennünk valami, ami sohasem változik meg, gondolta, hisz az új ember, akiről Pál apostol beszél, mindig a régi énünkből születik meg. És míg az apát szörnyülködve felemelte a kezét, Sebe halkan elmondta, Gellért roppant gyakorlatias férfi volt, és bár nem dobálózott gerendákkal, öreg koráig semmiféle betegségre nem panaszkodott. Egy beteges kisfiút az egészséges felnőttben is fel lehet ismerni, gondolta, és a saját testére gondolt, a betegségekkel kapcsolatos örökös aggodalmaira; a testével csak egy soha nem betegeskedő ember bánik természetesen és gondtalanul, márpedig Gellért ilyen volt.

Isten mindenható, zengte az apát, fiaivá változtatja a köveket is, mondta, és tele szájjal a refektórium szépen faragott gyámköveire mutatott. Sebét nem győzte meg, ahogy talán saját magát sem; ha ez így lenne, gondolta a püspök, akkor miért választott az Úr a tizenkét apostol mellé egy tizenharmadikat. Hiszen elárasztotta az Úr Pétert, Mátét, Jánost, Márkot is a Szentlélek, a nyelveken szólás adományával, miért volt szükség arra, hogy a művelt görög városokba egy tizenharmadikat küldjön, egy olyan férfit, aki nem is láthatta saját szemével az embertestbe költözött Megváltót. Talán volt Saulusban valami, ami később Paulusszá tette, gondolta Sebe, egy lehetőség, amit a Szentlélek meglátott benne, a megfelelő embert a megfelelő feladatra, gondolta. Kár hogy a Szentlélek tervei és útjai nem olyan kifürkészhetők, mint a királyoké, a lázadó pogányoké, avagy a Velencei Magisztrátusé és a San Giorgio Maggiore szerzeteseié.

Meggyőzi majd méltóságodat, mondta halkan és nyugodtan az apát, a két kommentár gondolatainak hasonlósága, mert az lenne a legnagyobb csoda, ha a kettőt külön személy írta volna. Igen, mondta Sebe, a betűk megbízhatók, megbízhatóbbak nálunk is.

Ifjú egy idegen udvarban

Vége volt a vacsorának, felálltak, mindannyian megölelték egymást, búcsúzkodtak. Méltóságodat meggyőzi majd a kézirat, mondta még egyszer Roberto atya, és Sebe lesütött szemmel végighallgatta, hogy a magyar királyság érdekében óvakodniuk kell a Morosiniktól, ettől a cselszövő, gazdag, hatalomvágyó famíliától. Szomorú lenne, ha Sebe, azaz Anasztáz atya, az oly tiszteletreméltó magyar főpap hagyná, hogy egy kereskedőcsemete és egy becsvágyó család helytelen belátásra vezesse. Sebe bólogatott, ám az apát nem általában beszélt a Morosinik romlottságáról. Közel hajolt a magyar püspökhöz: biztosan már méltóságod is hallott a család őséről, a Legeslegelső Kartográfusról, aki Hispániában, mint zsidó, vagy mint ariánus látta meg a napvilágot. De persze az igazságot senki sem tudhatja, tette hozzá. Sebe az ariánusok hallatán megrázkódott, jól emlékezett a Vata és Aba Sámuel seregében nyüzsgő eretnekekre, akiket még a jólelkű András király, az Orseolo Péter után trónra lépő Árpádfi is mind egy szálig felnégyeltetett, vízbe fojtatott, kerékbe töretett. Tekergősek a vér útjai, mondta lesütött szemmel Roberto atyának Sebe, lesütötte a szemét, a csuhájához szorította Alberto főművét, a kéziratot, amit nem írhatott ifjúi éveiben Gellért, mert Gellért másvalaki volt, a kéziratot, amelyet mégis – ha van igazság a szavakban és a betűkben – csakis Gellért írhatott.

Talán nincs is igazság, vagy az emberek többségének elviselhetetlen minden igazság, gondolta, és meghajolt udvariasan Roberto atya, Lucio atya és a könyvtáros testvér előtt. A könyvtáros testvér – mint a besenyők – névtelenül lakott Sebe gondolataiban; az ilyen nemzetközi intrikákban vagy a hatalmasságokkal való érintkezésben járatlan testvért senkinek sem jutott eszébe a Dalmácia megszállására készülő Magyar Királyság követének bemutatni. Hálás vagyok, mondogatta Sebe, mindent nagyon köszönök; és alig várta, hogy a fiatalokkal visszatérjen az Orseolo-palotába. Ma gyorsan nyugovóra térünk, mondta a fiúknak, nem akarok kiáltozást hallatni a tükrös teremből, semmilyen nevetgélést, tette hozzá, mire a pécsi éneklőkanonok megkérdezte, vajon most fog dönteni méltóságod a kézirat valódisága felől. Sebe elmosolyodott, a szél és a női hajfonatok tengerből támadó illata kacéran meglebbent körülötte; nem volna szabad szélhámoskodnom, gondolta. A világ zavaros, most vagy a kezdetektől, ki tudja, mormogta a fiataloknak, és míg a ladikban maga elé meredt, újra hiányozni kezdtek a madarak. Megelégednék, ha tudnám, merre járnak most a madarak – ám talán Dániel, Gellért maga választotta példaképe is ilyen bizonytalanul volt otthon a királyi udvarban.

De a hívő, az igazi hívő, gondolta Sebe, nincs egyedül az Isten nélküli idegenben sem. Az Úr fogja a kezét, sugalmaz és utat mutat, és ez a mindenütt isteni nyomokat kereső szenvedély nem idegen a földi uralkodóknak oly kedves gyakorlatiasságtól sem. Az István-féle királyi tanácsban is ott lett volna a helye a szorgalmas, udvarias, kellemes külsejű Dánielnek. De miért látok én életrajzot ebbe a kommentárba, miért látok tudatos felkészülést egy politikai szerepre, kérdezte magától Sebe. Talán Gellért azért hasonlított annyira Dánielre, mert egy kamaszkorban írt mű, egy bibliakommentár éppen erre készítette fel. Ám ez nem lehetséges, gondolta Sebe a mozaikmadarak közé húzódva, bármilyen vonzó teória ez, nem lehetséges mégsem. Hiszen mennyire változhat meg egy ember? Hiheti-e azt egy teológiában, külpolitikai intrikákban és némiképp az emberi lélek rejtelmeiben is jártas öreg pap, hogy Alberto atya azonos lehet Gellérttel? Minden szöveg varázslat, gondolta, de mégsem szabad Gellért után sóvárogva átengednem magam a szöveg bűvöletének. Persze, önmagában az is különös, hogy egy fiatal szerzetes egy ilyen, nem a szerzetesi offíciumba tartozó könyvet választ kommentálásra. Én vajon melyik könyvet kommentálnám, én vajon melyiket szeretem, kérdezte magától Sebe, de nem is kellett végiggondolni, hiszen ő, a Tanítvány, Gellért püspök hangja és tolmácsa nem szerette a történeteket. Nem szerette a történeteket, ahol elindul valaki és megérkezik, hiszen a kezdet homályos, a vég pedig csak szorongással töltette el. Vajon milyen most lehet a Tanítvány a mester, a Legelső Szent szemében, kérdezte magától rémülten.

Gellért vállas, egyenes öregember volt, akit a rútság vagy gyengeség haláláig került. Sebe, míg belelapozott a kéziratba, saját foghíjas arcára gondolt, amely minden reggel szembenéz vele a tükrös teremben; ha most megpillanthatna Gellért, gondolta, akkor nem látna angelicusnak, akinek derűt, fegyelmet sugall a külseje. De érthető is, hogy egy térítőpüspök a fiatalokhoz vonzódik egy olyan országban, ahol legkönnyebben az ő elméjükből törölheti ki a legalsó égbolton száguldozó táltosokat. Az öregek sok olyasmire emlékeznek, amire ma senkinek nincs szüksége; és így gondolkodott nemcsak István, Gellért, hanem Nebukadnezár, Babilon királya is, aki a leigázott népek legszebb arcú, legígéretesebb fiait emelte maga mellé. Persze a legszebbeket és a legjobbakat, és Sebe tudta jól, ő bizony soha nem nyerhette volna el Nebukadnezár tetszését. Ő csak egy pogány énekes fia volt, nem valamelyik főemberé, se a termete, se az arca nem volt olyan, amelyet a királyok kívánnak nézegetni reggelizés közben. Ő, Sebe csak a halottak közül való volt, de honnan való volt Gellért, villant újra belé. A kommentár elején csak a számok misztériumára talált utalásokat, és nem a származásra; négyen voltak a Hírhozók, Máté, Márk, Lukács, János, és négyen voltak a babiloni király udvarában a Fiatalok, a Kiválasztottak, Dániel, Ananja, Misaél és Azarja. A történetmesélés tudományát, az idők kimondását az evangélisták a Szentlélektől sajátították el, míg a Babilonban tanuló ifjak az asztrológus-iskolában, ahol méd és perzsa papok oktatták őket. Sebe gyorsan tovább lapozott, mert el akarta kerülni, amit már ismert; viszonyunk a hagyományhoz: Ószövetség–Újszövetség, kinyilatkoztatás és antikvitás, “egyiptomi ajándék”. A fiatal teológus bölcsen sorolja, amit a kérdésről tudnia kell, de Sebe tudta, semmi érdekeset nem talál ebben, mert minderről Gellért nem tudhatott semmi érdekeset, semmi igazán lényegeset. Gellértet nem izgatta a pogányok üdvössége. Senkinek sem fontos ez, gondolta Sebe, talán a Szentléleknek sem. Gellért – ha egyáltalán Morosini volt – tudhatta, semmi aggodalom, már a Legelső Kartográfus is kereszténynek született. Ha az a szerencse érne, hogy üdvözülök, gondolta Sebe, én a Mennyországban is egyedül leszek, minden testvérem, rokonom holtan és némán fekszik a Maros mellett, és én majd nézegethetem a csontjaikat a Mennyből alátekintve. A testből meddig marad valami, kérdezte magától, és a szeme a halhatatlan fényben ragyogó mozaiklapocskákat kereste.

A szeretet erősebb, mint a halál, gondolta, és a Törekvő Fiatalember allegorikus élettörténetében is Gellért egyik legkedvesebb könyvét, az Énekek Énekét kereste. A Vőlegény nem hagyja el a rá vágyakozót, a benne bízót, keresi a városban, keresi a földeken, keresi a kertekben, aztán segíti az iskolában, megszépíti a vonásait, hogy a tanárok és a királyok az orcájában kedvüket leljék. És Dániel hűséges maradt Istenéhez, még az Úr étkezési tilalmait sem szegte meg. Az ételtilalmak (ne egyél ezt, ne egyél azt) egy Velencében született és tanult szerzetestől allegorikus és misztikus magyarázatokat igényeltek, Sebe, aki gyakran hallotta a Törvény rendelkezéseinek misztikus interpretációját, mindig is nagyon csodálkozott ezen. Ő még tudta, amit a Morosinik vagy a velencei szerzetesek már elfelejtettek, hogy a növények és az állatok titkos rokonságban állnak minden emberi testtel, s ártó vagy áldó tulajdonságaik a nevükben rejteznek. Sebe soha sem merészelt volna makkot vagy menyéthúst enni, egész életében kerülte ezeket az ételeket, ami nem is volt nehéz, hiszen ki kínál meg a nyugati világban makkal vagy menyéttel egy tudós szerzetest. Az Újszövetség már nem különböztet meg jó vagy rossz növényeket, elmélkedett Sebe, kiszabadítván az embereket a Törvény fogságából oda is veszett az élő világ, a tiltott és áldott ételek, növények vagy állatok minden varázslata, a bűnök már nem érnek el minket az ételek formájában. És a szabadulás se, töprengett. A “varázsitalokra” gondolt, melyeket a hajnalban mezítláb szedett füvekből a nővérei készítettek, a torka emlékezett a megkönnyebbülésre, mert a tabuk, a varázsszavak, a sok-sok pepecselés minden kortynak gyógyító erőt kölcsönözött. És nemcsak a kortyoknak, hanem a fáknak, állatoknak, növényeknek – az egész természetnek, gondolta, amit ez a sok figyelem, aggodalmaskodás és szeretet megszépített és megszentelt. Ám Alberto-Gellért erről mit sem tudhatott, nem értette volna, hogy miért rettenetes az, hogy Jézus a disznókba száműzte a démonokat. Elmélázott ezen, aztán átlapozott néhány jellemző túlzásokkal, csapongó allegóriákkal teli oldalt. Pedig talán kár sietnem, gondolta bűntudattal, az egzaltált csapongás mellett – melyet fiatal éveiben maga Sebe is oly kitűnően utánzott – Gellértben volt hajlam a módszeres gondolkodásra; nemcsak úgy élt, hanem úgy is írt, mintha nem csak egy, hanem több lelke lett volna. Egy filológus is nehezen tudna dönteni, gondolta, jobban meg kellett volna figyelni a velencei papok latinját. Ezek a rosszul használt adverbiumok Gellért-Alberto egyéni latinjának sajátságai, vagy így beszélik az atyák a latint egész Velencében, ki tudja.

Végre a jóslatoknál tartott, annál az időnél, mikor a Becsvágyó Fiatalember, Gellért-Dániel jóslataitól a babiloni királyok reszkettek. Itt a stílus felforrósodott, röpködtek a Gellértnek oly kedves drágakövek, fény-hasonlatok és a szárnyalásra, repülésre vonatkozó sok-sok bibliai szöveghely. Szinte semmit nem mesélt a gyerekkoráról de azt elárulta, hogy kisfiúként mindig a repülésről álmodott; mindig irigyeltem a madarakat, mondta, mert nem tudtam, hogy szerzetes leszek, és sikerülni fog lélekben a madaraknál is magasabbra emelkednem. Pedig Alberto-Gellért-Dánielnek sokat kellett várnia, míg magasra emelkedett, míg földi királyok, Aba Sámuel és Orseolo Péter reszkettek előtte. A Fiatalember, aki a Dániel jövendöléséről szóló kommentárt írta, még csak nagy általánosságban beszélt birodalmakról, a valóságban ezekről még mit sem tudhatott, de a Hatalmasok – egyelőre még allegorikusan – ott reszkettek a Kiválasztott Ifjú lábai előtt. Hogyan érdekelhet valakit ilyen elemi erővel a politika, elmélkedett Sebe, nem árul el furcsa érdeklődést egy szerzetes, akinek az angyali szelídségét mindenki csodálja? S most eszébe jutott István fia, Magyarország örököse, a Tökéletes Herceg, aki keskeny válláról lerázva az apjától örökölt feladatokat, így szólt: a korai halál boldogítóbb a hatalomnál is. A szív rejtelmes, a szív kiismerhetetlen, a halvány gyertyafénynél betegeskedő szerzetes is álmodhat arról, hogy uralkodókkal tanácskozik a trónteremben.

De még így se hihette, hogy a misztikus elmélkedésekről és az aszkézisről híres Alberto atya lenne a Kommentár szerzője. Alberto testvér talán éppolyan ügyes utánzó, mint én, gondolta Sebe. A szív az, ami teljesen soha sem változhat meg, töprengett, s ez talán nagyobb igazság, mint az adverbiumok használatában megfigyelhető törvényszerűségek. Most fáradtan a sok olvasástól, érezte, lehet, hogy le fog írni egy történetet, de az igazság megfoghatatlan, rejtelmes, ő maga sem ismerheti meg, se Gellértét, se a sajátját. Nem írhatta a Kommentárt Alberto atya, de ha nem Alberto atya írta, hogyan rendelkezhetett a fiatal Giovanni Morosini Alberto testvér műveltségével. Sebe tovább lapozott, a fiatal Dániel most felfedi az idők értelmét a világ urának. És a fiatal szerző is felfedi az allegorikus kulcsot Dániel alakjához: csak előkép ő, a fiatal Krisztus előképe, akiben az idők elkezdődtek és egyszer majd véget is érnek.

Sebe tudta, a saját túlélése miatti örökös félelem nem engedte, hogy saját életében, a saját idejében túl sokat törődjön mindezzel. Én nem mondtam jövendőt a királyoknak, gondolta, én csak engedelmeskedtem, és azt próbáltam kitalálni, hogy ők, a hatalmasok vajon mit gondolnak. Pedig nem kellett volna mást tennem, csak elismételnem Jézus szavait, ahogy tette Gellért is. Belehasított a gyomra fölé újra a fájdalom, letérdelt volna, hogy imádkozzon, de érezte, a széken töltött éjszaka után erre már nem maradt ereje. És majd a legvégén hova kell állnom, kérdezte szorongva, azok közé, akik magukat védték, vagy akik Jézus igéjét féltették? Hova jutok vajon, a bűnösök, az örök tűzben szenvedők, avagy az igazak közé? Imádkoznom kell, mondta jó hangosan, mert szerette volna, ha a hangos szó elűzi a soha ki nem mondott kétségeket, imádkozni kell, imádkozni kell, hadarta. Belekezdett ujját a bordái közé szorítva; ha a szorongást nem ölöm imába, a fájdalom elviselhetetlen lesz, gondolta. Gyertyafény nélkül most nem látta a mozaikmadarakat, amelyek figyelték őt, mielőtt felemelkedtek volna a fénybe.

Az idő visszaemlékszik

Sokáig aludt a karjára dőlve, lárva módra összegubózva. Mikor meghallotta a tükrös teremből a vidáman csattogó hangokat, rájött, hogy a hajnali misét elmulasztotta, hisz nem mernének így viháncolni, ha még miseidő lenne; és a szobájába betűző napfényből próbálta megállapítani, mennyi idő lehet. Nem volt a pillanat alkalmas a csendes szemlélődésre, hirtelen rádöbbent, hogy Andrea Morosini a fiatalokkal beszélget; mi dolguk lehet ezeknek egymással, gondolta gyanakodva. Élesen nevettek valamin, Sebe lehunyta a szemét, hogy a magyarok testes latinjából és Andrea trillázó mondataiból megfejtse a történetet.

Ártatlan történet volt, de azért nagyon bosszantó. A Magisztrátus miseidő után, fellobogózott ladikon indult a dózse palotájához, ám mielőtt kiértek volna a Canale Grandére, a csónak nekiütődött az egyik palota gyámkövének, a prémköpenybe burkolt Magisztrátus pedig a csatornába esett. Még nem ért Andrea a történet végére, ám a mindenünnen áradó nevetés elmosta a csattanót, és a felborult ladik mindenkinek annyira tetszett, hogy Andreának elölről kellett kezdenie. A csónakban volt egy bottal sántikáló öregúr is, a termetes agg a vízbe pottyanva megpróbált megkapaszkodni a saját botjába. Sebe elképzelte az öreg félelmét, a bot, ami megtámasztotta a szárazföldön, most alásüllyed a súly alatt; így járunk majd halálunk órájában a hatalommal, gondolta. Sebe sokáig nem töprenghetett, mert egy, a csatorna szélén sikoltozó asszonyság is belepottyant a történetbe. Nem értette pontosan, mi történt, de Andreának nyilván vidám kézmozdulatok is segítettek.

Sebe elmondott egy miatyánkot, s várta, hogy a nevetés abbamaradjon, s lemehessen a fiatalok közé. Mert nem akarom nekik megadni azt az örömet, gondolta, hogy mogorva képpel megérkezve, a félbehagyott történet közben méregessenek. Ám azt sem akarta megvárni, hogy a csatornába hullt Magisztrátus története újrakezdődjék, felállt a térdeplésből, megigazította a csuháját, és elindult émelyegve az ajtó felé. Azonban egy újabb nevetésroham, mely úgy támadt föl, mint a tengeren a szél, visszalökte az ajtóból. Sebe emlékezete próbált rátalálni a fájó pontra a bordái között, de ráébredt, a testében egy másfajta fájdalom kezdődik, amely balról, a szíve irányából sugárzik szerteszét.

Most az egyik éneklőkanonok, mesélte, hogy egyszer Székesfehérvárott a magyar püspöki kar alatt összeomlott a deszkaemelvény, egymás nyakába hullottak az öregek, ám nem is kellett a fiúnak befejeznie, a viharos nevetés elsodorta a deszkaemelvényt és az ügyetlen latin mondatokat. Sebe bizony nagyon jól emlékezett arra a délutánra, a döbbenetre, a saját kificamodott hüvelykujjára, és alig tudta elhinni, hogy a balesetet bárki mint humoros történetet mesélheti. Elképzelte a fiatal Morosini és a magyarok együttesét, az arcuk is más, más az anyanyelvük, más a magyarországi iskolai latin és a venetói nyelvjárás, de talán közös a tapasztalat, ami a felboruló ladikot és az összeroskadó deszkaemelvényt oly humorossá teszi. Az öregek csúfak és hatalmasok, hamar meghalnak, s amíg egy hamarosan összeroskadó emelvényen vagy egy imbolygó ladikban szoronganak, mást se tesznek, csak terveket szőnek, hogy háttérbe szorítsák a fiatalokat.

De kik azok, akik vidoran bámulják az összeroskadó deszkaemelvényeket, mi a közös a Legeslegelső Kartográfus és a misztikus sólymok, szarvasok, az egykori törzsfők leszármazottaiban? Végül is, gondolta Sebe, Velencébe kellett utaznom, hogy valamit az egész Gellért-jelenségből megértsek. Természetesen, gondolta, utálhatja egy magyar fiatal általában az öregeket, de hogy a saját nemzetségét, a saját családját megvesse, vagy hogy egyszerűen megfeledkezzen róluk, ez lehetetlen. Magányosabbak és talán önállóbbak a Legeslegelső vagy éppen Akárhányadik Kartográfusok, mint a magyar Sólymok, Szarvasok, Nyestek és Sasok. A dicsőséges, a mindenhol jelen lévő nemzetség talán jobban leigázza a magyarokat, mint a velenceieket, én a hátam mögött egy kiirtott családdal sem lehettem olyan független, mint Gellért.

Újabb viharos nevetés kísérte az újból leomló deszkaemelvényt, és ahogy a tükrös terembe lépett, Sebe arra gondolt, minden különbség ellenére, ha csak egyetlen pillanatig is, de mégiscsak lehetséges a megértés. A nevetés azonnal félbeszakadt, a magyaroknak jutott eszükbe, hogy a tiszteletreméltó Anasztáz püspök is ott kuporgott a deszkaemelvényen, és most a szobájából talán halhatott mindent. A kagylóhalmot meglátva Sebe kijelentette, most nem óhajt reggelizni, de mivel Andrea Morosini itt van, indulna azonnal a Legszélső Házba papi kötelességét teljesíteni. Az ajtóból megfordult; noha egyedül akart maradni, ám azt se akarta, hogy a fiatalok egyedül kóboroljanak egy olyan városba, ahol a prostituáltak bemerészkednek a templomokba, ezért komoly hangon parancsokat adott. A ti véleményetekre is kíváncsi vagyok, mi vezette a mi Gellért püspökünket arra, hogy a velencei származását elfeledve, főművében Magyarországról, mint Pannonia Nostráról beszéljen. Tanulmányozzátok csak a Dániel jövendöléseiről írt kommentárt, tette hozzá komoly képpel. Felhördülésre számított, elégedetlen morgolódásra, de Vid hangja a kapuban megállította; egész éjszaka ezen töprengtem, mondta. Sebe a csodálkozástól megpördült, mindig is szívesebben képzelte a fiatalokat olyanoknak, akik mérgezett kagylókon, sziszegő prostituáltakon kívül másra nem is gondolnak, de talán ez a sok gyanakvás is póz, gondolta Vid vonásait vizsgálgatva. Hát jó, mondta, ha áttanulmányoztad ezt a másik kommentárt is, akkor meghallgatom a véleményedet.

Kint a szabadban még az emlékét sem lelte a szép időnek. Az áttetsző párafoltok, a vakon, fehéren gomolygó ég Sebében szorongást keltettek; városok alattunk, városok fölöttünk, gondolta, és közöttük nem találjuk a sajátunkat sem. Megérkeztek a Magisztrátus szomorú balesetének színhelyére, a csőcselék körülállta a helyet, és valamelyik magiszter méltóságának jelvényére, egy nagy kalpagra vadászott elmélyülten. Sebe a szemhéja mögül figyelte őket, és hallgatta Andrea Morosini udvarias fecsegését, az idő csalódást okoz, beborult húsvét előtt, talán esni is fog, mire a Legszélső Házhoz érnek. Ígérget a köd, hallotta Sebe ezt a mondatot az emlékei legmélyéről, eltakar mindent, de világossá teszi, hogy van valami, amit nem láthatunk még a legtisztább időben sem. Sebe jól tudta, nem a gyilkosság az egyetlen rejtély a Legszélső Házban, hisz annyi halottat látott a polgárháborúban, hogy a test halálát már nem is tartotta rejtelmesnek.

Míg Andrea fecsegését hallgatva bólogatott, a halottakra gondolt, a halottakból eredő rejtelmes nyugalomra, a varázsigékre, melyekkel szóra lehet bírni a test mellett tébláboló, láthatatlan lelkeket, mert annyi lelkünk van, ahány titkunk. De most – kevéssé rejtelmesen, mint egy halott – Andrea Morosini akart valami fontosat mondani, abbahagyva a fecsegést, mereven bámult a püspökre. Valami új hír a rokonokról, kérdezte Sebe. Igen, felelte Andrea, az egyik rokonomat kinevezték Zára grófjának, s egy hét múlva indul Dalmáciába. Sebe nyelt egyet, és közben arra gondolt, hogy mindazon Morosinik közül, akik megjelentek az Orseolo-palotában, egyikük sem látszott diplomáciai feladatra alkalmasnak. Pedig milyen könnyű lenne Zárában elbánni ezzel a fiatalemberrel, gondolta, és Andrea nyílt arcát figyelte; ám te túl naiv vagy, fiam, túl jóhiszemű, mormogta. Giovanni bácsi, a legtapasztaltabb, a legkörültekintőbb nagybátyám utazik Zárába, mesélte Andrea, őt méltóságod még nem ismeri, tette hozzá, és megpróbált Sebe fürkésző pillantása elől kitérni.

A Magisztrátus már ideérkezésem előtt tudhatta, hogy egy Morosinit választanak zárai helytartónak, gondolta Sebe. Legelőször bemutatkozik a Barátságos Fiatalember, aztán bemutatkozik a Család, akikről kiderül, hogy rokonságban állnak Magyarország térítőpüspökével, Gellérttel. És lám, azon nyomban lehanyatlik a magyar király Dalmácia felé kinyújtott kardja, hiszen Magyarország királya hogyan is kerülhetne összetűzésbe Szent Gellért tiszteletreméltó rokonságával. Nagy meglepetés volt ez mindnyájunknak, újságolta Andrea, bár mindig is tudtuk, hogy Giovanni bácsi olyan titkolózó-fajta, aki a terveit senkivel se osztja meg. Dehogynem, mormogta Sebe, és arra gondolt, hogy egy hibát a Morosinik is elkövettek, hiszen ezt a fiút a kísérőmül szánták, de nem avatták a terveikbe. A fiatalokat mindig kijátsszák az idősebbek, mormogta Sebe célzatosan, Andrea vörösre válva tiltakozott, és Sebe már tudta is, hogy igaza van. Én ezt a fiút, ha akarnám, megnyerhetném, szembefordíthatnám a családjával, gondolta.

De mi értelme lenne? Minden kutatás hiábavaló, gondolta szorongva, Gellért akárki lehetett; talán nem a családtól függ, ha olyan gyerek születik, akit nem nyűgöz semmilyen múlt, akinek a szívét semmilyen gyanú soha nem szorongatja, aki nem tart semmitől, bárhova vesse a sors. Sebe Andreát figyelte, aki összeráncolt homlokkal gondolt most a Többiekre, az Öregekre, mert nem kellenek halottak vagy valamilyen ármányos bűncselekmény, gondolta Sebe, hogy a tüske belefúródjon a szívünkbe. De őt már nem az ifjú Morosini sérelmei, hanem a Legszélső Házban történtek érdekelték. Lehet, gondolta, hogy Andrea csak saját kezdeményezésére vitt el abba a házba, nem először fordulna elő, hogy egy család, aki rejtélyekkel téveszti meg a kívülállókat, nem képes kiigazodni saját magán sem.

Ám melyik történetben lehet? Minden élet tele van olyan rejtelmes mozzanatokkal, amelyek nem folytatódnak, melyek sehova sem vezetnek, melyekre nem emlékezünk vissza, vagy ha igen, akkor csak homályos, bizonytalan szorongással. Ránézett a bal kezén a hatodik ujj helyére, a fölösleges kis csontocskával az iskolában egy keresztény baltacsapás végzett. Jelent-e ez valamit vagy sem, vagy maga a heg egy véletlen, egy soha el nem kezdődő, szimbolikus cselekménysor kezdete, egy sorsé, amely nem folytatódott, egy olyan sorsé, amelynek jelei véletlennek látszanak ötven, hatvan, hetven év múlva. És én Gellért életéből csak a ma már véletlennek tetsző jeleket látom, elmélkedett Sebe, családtagokat, akikkel később sem érintkezett, helyeket, ahova sohasem tért vissza. Jeleket, mindig csak puszta jeleket, melyekből nem látszik kibontakozni semmilyen logikus élettörténet. Megsimogatta a kezén a heget, és eszébe jutott, hogy sok-sok imádkozás után hajlandó elhinni, hogy a véletlenek csak az emberi tudatlanság művei; igenis, van igazság, gondolta a magabiztos pillanatokban. De ez most a ladikban egy gyenge pillanat volt, nem egy püspök pillanata, ráadásul ma amúgy is keveset imádkozott. Nincs sok okunk az illúziókra, gondolta. István királlyal felfoghatatlan sok változás szakadt a magyarokra, töprengett, sokan meghaltak, a helyükre mások jöttek, de a Régi Élet, az István előtti élet szívósabbnak bizonyult a változásoknál is; Sebe jól tudta, hogy a hatalmasok hatalmasak, a nincstelenek nincstelenek, a nők nők, a szolgák szolgák maradtak. Csak a Gellért-féle álmodozók hiszik, hogy az Isten teremtette világban azonnal minden megváltozik, hogy egy keresztény országban rögtön másként süt a nap. Egy változó, de megmaradó világban, gondolta Sebe, igenis jelent valamit, ha egy táltosfiúból püspök lesz, egy szükség esetén csodatévő püspök, akire a magyarok – a kívülállók előtt rejtelmes okok miatt – mégiscsak hallgatnak.

A ladik már a Legszélső Ház felé közeledett, a csónakos káposztatorzsát, kiöntött szemetet, döglött kutyákat kerülgetett az evezőjével; hát innen emelkedtek ki a Morosinik, gondolta Sebe. Tudta, hogy mihelyt Giovanni bácsit Zára grófjává kinevezik, a Legeslegelső Kartográfus is átváltozik, az emlékezés pillanataiban nem felszabadított rabszolgaként, hanem álruhás vizigót hercegként érkezik meg majd Velencébe. Igen, túl akarnak adni a rokonok ezen a házon, mondta Andrea Morosini, csak a mögötte lévő kikötőhelyet akarják megtartani, amire nekünk, kereskedőknek szükségünk van. Mert a távolból néha kényes áru érkezik, gondolta Sebe, és nem kételkedett abban, hogy a Morosinik a zárai megbízás után felszámolnak minden kevéssé törvényes, minden titokzatos tevékenységet; a ház legutolsó feladata – ha a Család küldte ide Andreát – egy öreg, gyanakvó püspök megtévesztése.

A ladikot megállította a nyílt tenger végtelen csendje. Az evezős kemény kötésű fickó volt, morogva érdeklődött Andreától, hogy meddig kell majd várakoznia, és mikor a kereskedőfiú megvonta a vállát, válaszul kiköpött a vízre. Egy-két hét múlva majd két gascogne-i énekes veszi bérbe a házat, magyarázta Sebének Andrea, a család addig kimeszeltet mindent, megjavíttatja a küszöböket, szerzeteseket hív a San Giorgióból, hogy újraszenteljék a házat. Sebe a ladikost figyelte, aki szolgák módjára újra bárgyú arckifejezést vett fel, még a szemét is lesütötte, hogy az urak azt higgyék, nem ért semmit, nem figyel semmire – ilyen arccal hallgatta a mutatványok végén Ajtony udvarában Sebe apja a bizánci követeket. Akik a titkokban részesülnek, azt hiszik, a hatalomban részesednek. A ház most semmitmondó volt, egy ütött-kopott palotácska, nézegette Sebe új szemmel a kapubejáratot, semmiben nem emlékeztetett se Ajtony udvarára, se a korábban látott titokzatos házra, se a gyerekkori éjszakákra, se a félig-elfelejtett, soha vissza nem varázsolható, réges-régi Tiszántúlra. Csalódást is érzett, mígnem az érzékeit elborította újból a víz mélyéből támadó homályos illat. Vigyáznom kell, gondolta, hogy ne képzelegjek arról, hogy ezeken az ajtókon a saját múltamba térhetek vissza, gondolta, és utasította Andreát, várakozzon a hímzőkeret melletti pamlagon, míg ő az emeleten imádkozik a halottakért.

És már várta is a pillanatot, mikor a holtak a lépcsőkorlátnál újra megállítják. Lehunyta a szemét, az élő Aranyhímzőnő arcát próbálta felidézni, egy asszonyét, akinek a mozgását, az életét, a pillantását egy holttestből és a levegő dallamából próbálta meg összeszőni. Hány lelke van egy embernek, gondolta, a Biblia csak egyetlen lélekről tud, és persze Isten lelkéről, amely nagy ritkán leszáll a kiválasztottakra. Mikor az “egyetlen lélekről” beszélt a görög pap Ajtony udvarában, a magyarok felnevettek; én mind a hét lelket egyenként tudom kihúzni belőled, mondta a görögnek Sebe apja, de Ajtony csak mordult egyet, egymaga akart uralkodni a Tiszántúlon, nyilvánosan semmiféle pogánykodást nem tűrt el. Pedig hét lélek van, mindenki tudja, mindenkiben hét különálló, élő lélek, magyarázta hebegve az öreg, csak hét, ha nem számoljuk a levegőben repkedő, kóbor lelkeket. Az öreget félretaszigálták, Ajtony csak titokban, a papok nélküli estéken viselt el ilyen beszédet, mert azt képzelte, István katonáitól majd a görög papok, Bizánc oltalma védi meg.

Sebe várt lehunyt szemmel, míg a női haj illata betöltötte az orrát, a szívét, minden érzékét; csak várakozom egy lépcsőfeljárón, öreg ember vagyok, nem csinálok semmi eretnekséget, öreg ember vagyok, igenis, megillet a pihenés kapaszkodás közben. A légáramlat meglökte a karját, és már minden érzéke az Aranyhímzőnő ideges ujjaira várt. Elindult felfelé a lépcsőn a nő oldalán, odaért a víz alatti odvakhoz hasonlatos szobákhoz, és miközben az ujjai a nyakán függő keresztet szorították, megkérdezte a nőt, ki vagy, nővérem, és mit akarsz elmondani.

Túloldalt

Sebének csalódnia kellett. Hiszen nemcsak a szentelt víztől rettegő pogány lelkek voltak gyanakvók, hanem a keresztények is, akiket a bűntudat vagy a családjuk által rájuk mért titkok nem hagytak nyugodni. Sebe elismételte a kérdést pogányul, azaz magyarul is, de érezte, hogy az árny megreszket, és a tengermélyi világosság előtt, az ablaknál szertefoszlik. Mintha egy nőt üldöznék, gondolta Sebe szégyenkezve, és hátat fordítva hagyta, hogy az árnyék, ez az alig meglebbenő érzés megnyugodjék. Hangosan belevágott egy miatyánkba, mert csak az értelem erejében bízhatok, gondolta, az isteni világosságban, és örömmel látta, hogy az Orseolók lemosatták a falakat, elvitették a testeket, de a filigrán aranyhímzőnő rajzaihoz és a hímzésekhez nem nyúltak, ott hevert az egész egy fal melletti halomban. Remélem, nem unja el magát Andrea, és nem mer feljönni az emeletre, gondolta, ahogy kapkodó kézzel széthajtogatta az összecsavart rajzokat. Ésszel dolgozott a kis hölgy, mormogta, először megrajzolta a hímzésmintákat, mert tudni akarta, hány madár fér el egy kicsinyke bőrdarabon.

A faforgácsokról kitárt szárnyú, egymásba kapaszkodó, ragyogó madarak szálltak fel, Sebe griffes-indás, növényként kapaszkodó magyar madarakat keresett, vörösen-kéken vonagló madarakat, de a nő rajzai pontosak, logikusak, mértanilag szabályosak voltak. Sehol egy griff vagy sehol egy teuton madár, mely a felhők felé döfköd a csőrével, gondolta csalódottan, mígnem Sebe rájött, hogy ezek a soványka madarak keresztény allegóriák, vagyis kimondott vagy kimondható dolgokra utalnak. A darvak, a sasok között megpillantott néhány szárnyas oroszlánt, nem csoda, gondolta, hiszen az Aranyhímzőnő megrendelői velenceiek voltak, és ő, ahogy napközben Gilberto Morosinihoz, álmaiban Szent Márk városához alkalmazkodott. Sebe, aki csak titkokat keresett a rajzokban, először megcsodálta az összegubancolódott vörös, kék, arany fonalakat, selyem hímzőfonal, a legfinomabb selyem, bólogatott. Egy szépen megrajzolt kör szélén a az evangélisták jelképei lépegettek, a kör közepén kinagyítva a szárnyas oroszlán; semmi olyan nincs, amiről nem tudnám azonnal, hogy mit jelent, gondolta.

Talán a magyar hímzések se voltak olyan titokzatosak régebben, elmélkedett, nemcsak tudtuk, hanem ki is mondhattuk, hogy melyik madár mit jelent, akkor a fák a hetedik égig értek, s egyetlen név sem maradt kimondatlan. Míg morfondírozott, érezte, a gondolatait hallgatja valaki, az árnyék lassan-lassan a vállához közelít, ám hogy el ne riassza, egy másik kiszínezett forgácsot vett kézbe, ez mint a szobájában a mozaik, a négy fenséges égtájat mutatta be. A láthatatlan árny, ahogy kuporgott mögötte, és Sebe karját, a rajzokat figyelte, a madárszárnynál is finomabban meglökte Sebe derekát, ám az agg főpap még a fejét se emelte fel. Úgy játsszunk egymással, gondolta szégyenkezve, mint a Menyasszony és a Vőlegény az Énekek Énekében, csak kergetjük egymást, mire az egyikünk megfordul, a másik nincs sehol.

Újra beletúrt a földre szórt rajzokba, az indák, virágminták közé keveredett madarak közt haditerveket keresett, mert sejtette, a Morosinik az Aranyhímzőnő ügyességét térképek másolására használták fel. Szeretném tudni, dünnyögte, Dalmácia után melyik partszakaszra vetik a szemüket, de hajók, partvonalak helyett csak madarakat, fákat, virágokat látott. Talán nem is hímzésminták ezek, gondolta, és boldogan ismerte fel a vonalak között a tölgyek ágbogát, a kígyózó gyökereket, a darvak lábának kacskaringóit. Mert idegen voltál ebben a városban, nővérem, sóhajtott Sebe, nem a Jelek Rendjét, nem egy másik művész álomvilágát, hanem a saját múltadat akartad megrajzolni. Már nem kérdezgette az árnyékot, hogy ki volt valaha, próbálta az Aranyhímzőnő vonásait, haját, termetét felidézni, azt a könnyű testet, melyet a Morosinik tegnap kicibáltak innen. Igen, az Aranyhímzőnőnek vöröses haja volt, kék szeme, vöröses szeplőcskék nyíltak az orra hegyén, a hófehér kézfején; ami a színeket illeti, a természet pazarul bánt a szép hímzőnővel. Tényleg nem hasonlít egyetlen Velencében látott arcra sem, elmélkedett Sebe, és most próbálta felidézni Zsófia hercegnő bizánci kísértetét, a görögök húsos orrát, olajosan fénylő bőrét, sötéten csillogó szemét, aztán Zsófia kékesfekete fürtjeit, a bőre elefántcsontszínét, melynek egészséges, tompa fehérségén semmilyen szeplőcske vagy ér nem üthetett át. Meg is kellett rónia magát, amiért titkos vagy éppen kegyes megbízatása közben így eltévedt a képzelete. Az Aranyhímzőnő egy szászra, vagy leginkább egy normannra hasonlít, gondolta, kár, hogy a vér útjai olyan kacskaringósak, hogy a testi jegyekből soha nem lehet biztosan ítélni.

Vágyakozva gondolt a teológiai tételek szigorúságára, melyek bizonyosabbak, mint egy bizánci kalandornő leszármazása, de ekkor majd’ felszisszent a gyönyörűségtől. Az egyik faforgács hátoldalán írásjeleket talált, földre dőlve silabizálta; íme, a német miatyánk kezdete, kiáltott fel boldogan, hát nem vagy te Orseolo, mondta az árnyéknak. Az Orseolo-családban, amennyire Sebe tudta, a venetói járta, II. Ottó balszerencsés itáliai vállalkozása után viszont számos német lovagot hurcoltak Bizáncba. De ki tudja, hányféle úton érkezhettek még németek Bizáncba, ki tudja, hogy a kék szemeket, a szeplőcskéket ki hagyta örökül egy bizánci kislánynak, aki egyszer csak rájött, miféle rokonság emlegetésével tudna férjet szerezni a görög fővárosban. Az a nő nem is létezik, akinek nincs családja, gondolta, legalább a nevedet áruld el, kérte az árnytól. Hroswitha vagyok, Hroswitha, hallotta a háta mögött a nevet sóhajokba fúlva.

Aki nem hiszi el a saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik, mondta Sebe lassan, aki nem hisz önmagának, az magára marad, és meghalni se tud, ahogy a többiek, a tisztességes, keresztény emberek. Sebe valami beleegyező zokogást várt, amely a gyóntatottak szívéből a feloldozás előtt felszakad, de az árny csak kuncogott mögötte. Rajtam nevetsz, énrajtam, aki Anasztáz is vagyok és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megenged. De én titokban tartom, folytatta Sebe, nem mesélek másoknak kalandos történeteket, nem akarom, hogy a világon minden név, minden király a rokonom legyen. Mert akinek nincs Egyetlen Neve, azt az emberek elkerülik, aki bizonytalan magában, azt kitaszítják, emlékezz, hogy bántak veled a Morosinik. Azt se tudták, hogy igazat mondasz, és azt se tudták, hazudsz-e. A történeteiddel veszélybe sodortad magad, mert egy kis hazudozó vagy, aki nem biztos semmiféle igazságban. Még szerencse, hogy a velenceiek tőre ért el, nem a magyar király kardja.

Folytatta volna az árnyék korholását, de érezte a kuporgástól a térde, a válla, a dereka, teljesen elzsibbadt. A vér kiszaladt a lábfejéből, hogyan állok fel, gondolkozott kétségbeesve, az ember egy kísértettől mégsem kérhet segítséget. Négykézlábra állt, a lábfejét rázogatta, s érezte, milyen nevetségesen fest a szép Aranyhímzőnő szemében. Míg a tenyerére támaszkodva erőlködött, észrevette, hogy minden forgácsdarab hátulján rajzok vagy írásjelek vannak, de milyen különös rajzok, keresztek, oroszlánok, sasok, liliomok, meglátta a német császári sast; te túl nagyra törtél, mondta a kísértetnek, akár Orseolo vagy, akár egy német lovag lánya. Egy kis belegyező nyöszörgést várt, valamit, amivel egy bűntudattól gyötört lélek kifejezi, hogy egyetért a gyóntatójával, de női sóhajok helyett energikus lépteket hallott, és egyszer csak egy erős, izmos kar, magabiztosabban, mint akárhány kísértet, felrántotta a hónaljánál fogva. Sejtettem, atyám, hogy rosszul van itt fönt, nem tud a térdeplésből felegyenesedni, hallotta Andrea Morosini készséges, vidám trilláit.

Elboldogulok egyedül is, mormogta Sebe, ha máskor szükségem van valamire, majd kiáltok neked, és a falnak támaszkodva most konstatálta elszörnyedve, hogy a Készséges Fiatalember mennyivel magasabb. Majd szólok legközelebb, mormogta, ha segítségre van szükségem, úgy lopakodtál föl azon a lépcsőn, hogy nem is hallottalak. Sebe érezte, hogy mind a ketten megsértődnek: a Törekvő, mosolygósan segítőkész Fiatalember és a Szellem is, aki most indignálódva, a szoba sarkából figyelte őket. Máskor majd szólítlak, mondta erélyesen, és megvárta, míg az Érzékeny Fiatalember hátat fordít, és Sebe – immár megfontoltabban – visszatérdelhet az Aranyhímzőnő rajzaihoz. Mennyi becsvágy, mondta sóhajtozva, a forgácsok rossz oldalán, a fa erei között folyók kanyarogtak, címerállatok nyújtogatták a nyakukat, tűvel belekarcolva ott hajladoztak a velencei tribun-családok nevei: Contarini, Bragadino, Bembo, Candiano, Giustanini, Cornaro, mindegyik szokatlan, görög betűkkel. Mintha csak töprengtél volna, leányom, hogy itt Velencében milyen alakot ölts fel, nem nyugtatott meg téged a szegény Gilberto bácsi ölelése sem.

Mielőtt elzsibbadt volna a térde vagy a karja, felegyenesedett, hiszen nem engedhette meg, hogy egy szélhámosnő megfigyelje, ahogy segítségért kiáltozva a padlón fetreng. Végül is az a baj, leányom, hogy csak tervezgettél, beszéltél össze-vissza, de te sem hittél saját magadnak. Az ilyen nők a legnyugtalanabbak, a legveszélyesebbek, tette hozzá megrovón, ezért végezted így, ezért vesztél el kard által. Elhallgatott, mert eszébe jutottak a polgárháborúban és még utána is lépten-nyomon felbukkanó csalók: Aba Sámuel csodaszerűen megmenekült kisfia (három), Orseolo Péter és Zsófia fia, Vata leszármazottai, balkezükön egy-egy táltosujjal, és mind közül a legveszedelmesebb, Ottó királyfi, István király elsőszülött fia, aki Aba Sámuel idején támadt az országra. Mert olyan sok szó esett a Feltámadásról a templomokban, gondolta Sebe, és mert erős maradt a hit a vér varázserejében, bárhol mozgolódás támadt, felbukkantak az ál-Abák, az ál-Vaták, az ál-Orseolók, Ajtony vagy Gyula titokzatosan életben maradt unokái. Milyen könnyű egy csecsemőt egy másikkal kicserélni, kendőbe csomagolni és kicsempészni, töprengett. Mind szélhámos, mind arcátlan csaló, dörögte András király, mikor uralkodása minden hónapjában megjelent egy-egy Titokzatos Leszármazott, mögöttük táltosok, öreg nemzetségfők és a Sarjakat évtizedek múltán is zokogva felismerő Tiszteletreméltó Édesanyák.

Az összes szélhámos, mondta a Kijevből hazatért Vazulfi, a Magyarországról csodálatos módon kimenekített András herceg; ő is, mint Gellért, gyűlölte az ilyen Álmessiásokat, akik a nép között – mert biztos, ami biztos – csodákat tettek, beszéltek a madarakkal, sziklákat emelgettek, a pusztákban vizet fakasztottak vagy a tenyerükkel oltották el a lángokat. Sebe bólogatott, és persze mindig hozzájárult az ilyen Álkirályfiak ellen indított hajtóvadászathoz, de jól tudta, félig-meddig az ilyen Álkirályfiak is hisznek magukban. Ám mindig csak félig-meddig. Most, hogy a kezében tartotta az Aranyhímzőnő rajzait, a görögbetűs német és velencei családneveket, rájött, hogy a Magyar Származás a nő álmaiban nem játszott különösebben fontos szerepet, talán szívesebben hitte magát a bizánci vagy a német császár titokzatosan életben maradt unokájának, és persze a Morosinik óvatos, de mindennél erősebb becsvágya csak fokozta ezeket a gyerekkor óta dédelgetett álmokat. Sebe elmondott a holtakért egy miatyánkot, és közben arra gondolt, épp az a csoda, a legnagyobb csoda, hogy egyetlen gyerek homlokát se bélyegezheti meg egy földi édesapa, hiszen nincsenek biztos jelek, amiből fel lehet ismerni itt a földön az Igazi Leszármazottakat. Tehetséges Aranyhímzőként boldogabb lehettél volna, mint Elveszett Hercegnőként, súgta korholóan a szoba mélyébe húzódott árnyéknak. Pedig tudta, most nem mond igazat, Gilberto bácsi csak azért hozta magával a soványka, türelmetlen lányt Görögországból, mert elhitte a mesét a Titokzatos Származásról.

A címereket, virágokat, madarakat, árnyékokat a szobában hagyva már indult volna, ám belévillant, lehetett valami ésszerű kapcsolat a nő halála és Giovanni Morosini kinevezése, a Család várva-várt emelkedése között. Vajon nem akkor vehették kézbe a Morosinik a zárai kinevezést, mikor eltűnt a veszedelmes származásával, az őseivel kérkedő Aranyhímzőnő? Hiszen Hroswitha változatos felmenői közt ott voltak a Köztársaság ellenségei, az Orseolók is! És mihelyt a Bajkeverőnővel végzett egy Titokzatos Kalapácsütés, a Legmegbízhatóbb Morosini máris átveheti Zárában a hivatalát. Sebe az ablakhoz lépett, és szórakozottan figyelte, hogyan vernek a velenceiek cölöpöket az iszapos tengervízbe. Nem tisztogatják le a fenyőfákról a gallyakat. Az élőnek látszó fák a mély felé fordulva ágaikkal az iszapba kapaszkodnak, s így, egymásba fogózva erősítik a cölöpökre épült házakat.

Forró idő

Minden cölöp az iszapba mélyed, suttogta Sebe, ámbár tudta, nem szabad sokáig egyedül sóhajtoznia, meg kell békítenie a Fiatalembert, aki duzzogva vár rá a földszinten. A küszöbön még elmondott egy imát Gilberto bácsiért is; a szoknyája rabja voltál, mondta magában Sebe. Már nem maradt a férfinak semmi jele a házban, mintha a kalapácsütés örökre elválasztotta volna a Világtól, ahol csak balsejtelmek, káprázatok és csalódások keverednek összegubancolódott selyemfonalak módjára. Kiderítette méltóságod, hogy mi történt, kérdezte a földszinten Andrea a sértésről is megfeledkezve. Ám Sebe azt is tudni akarta, hogy ez a fiú miért ilyen kíváncsi, hogy vajon mi történhetett a Fiatalember és a Távoli Sógornő közt ebben a legszélső és talán minden megszokáson kívüli házban. Könnyebb, emberibb, egyszerűbben megfejthető kérdés ez, gondolta, mint a Titokzatos Aranyhímzőnő származása.

Ugye, a hölgy sokat panaszkodott neked, fiam, hogy milyen egyedül érzi magát Gilberto bácsi otthonában. Ugye, magához hivatott, hogy elmesélje, senki sem érti meg Velencében, és hogy milyen méltatlanul, elfeledve éldegél ebben a csúf, szegényes utcácskában. A fiú bólintott, és Sebe hálát adott a sorsnak, hogy az Úristen olyan termettel, olyan arccal ajándékozta meg, melyre soha nem vetették ki az Aranyhímzőnők a selyemfonalaikat. De ha a söpredék a megerőszakolt, pogány nőket Csanád megyéjében nem húzza karóba, ha nem látom kibuggyanni a belüket a szájukon, akkor lehet, gondolta, hogy az élő Aranyhímzőnők engem is jobban vonzanak. De maradtak a rajzok, az ölelő karok módjára tekergő növény- és virágindák, az iszapba kapaszkodó faágak, a halott, de mégis jelenlévő nők, akik nem szenvednek már a hús vadságától. Ám Andrea Morosini még szenvedett, tenyerébe rejtett arccal elmesélte, hogy a nő mindig este fogadta, mikor Gilberto bácsit már elnehezítették az ételek, és az Aranyhímzőnő becézgető, simogató, és este a tengeri széllel együtt feltámadó, aranyfonalaknál is drágább kedvessége.

De sohasem engedett meg mindent, mesélte a Szerencsétlen Fiatalember. Megengedte, hogy virágokat hozzak, hogy az ágyához kísérjem, és mikor egyszer elájult, kibonthattam a ruháját, és a karomba vehettem. Hroswitha mesélt arról, hogy kislány korában a görög tanácsosokat is megigézte a szépsége, mesélt a sok merényletről, melyet a magyarok, a szászok, a máltaiak vagy a zsidó varázslók terveltek ellene. Sebe majdnem felnevetett, de csak hozzátette szemlesütve, hogy az Aranyhímzőnő nyilván ezt mesélte minden fiatal rokonának, akiket az éjjel-nappal, reggel és este kígyó módjára tekergő, világos hajfonatok megbűvöltek. Nemcsak a fiataloknak, mormolta Andrea, mindenkinek, aki csak eljött hozzá, és végighallgatta. Igen, gondolta Sebe, a jól kitalált mondatok érzékibbek, mint a vállak, a mellek, s talán még azoknál is veszedelmesebbek. Talán ezekkel a merénylet-mesékkel adott ötletet a tulajdon megöléséhez.

Mikor kislány volt, mesélte Andrea, az ivóvizét mérgezték meg a németek. Aztán a görögök kiszemelték a bizánci császárné udvarhölgyének, fel kellett ékesíteni magát, mielőtt beviszik bemutatni az udvarba, de az aranytűt és a köntöst, melyeket a főeunuch küldött a nevelőapja házába, valaki átitatta lassan ölő méreggel. A magyarok egy gyümölcsárus arabot béreltek fel, hogy bárddal sújtson le rá misére menet, a dózse pedig – mind közül a leggonoszabb – genovai orgyilkosokat küldött, hogy leszámoljanak vele. Bolond volt, sóhajtotta Sebe, teljesen bolond volt, és közben tudta, az óvatosan becsvágyó Morosinikat megbotránkoztatták, de talán meg is ihlették az efféle történetek. Ilyen mesékkel szórakoztatta magát az aranyhímzés közben, miközben a sokadik selyemszálat befűzte a tűbe, és csillogó szemmel hallgatták a Becsvágyó Fiatalemberek, hogy sógornőjük mennyi furfangos kaland árán juthatott Velencébe. Az orgyilkosok, ne felejtsd el, fiam, előbb-utóbb mindig odaérnek.

Ide is értek, mondta a szerelem és gyűlölet között ingadozó Szenvedélyes Fiatalember, ideértek, és lesújtott rá valamelyik orgyilkos tőre. Sebe most már hangosan nevetett; ha nincs hit, akkor a mondatok formálják a világot, ez a kis kalandornő annyit beszélt az életére törő Titokzatos Összeesküvőkről, hogy a végén veszedelmes lett. Annyi jó történetet agyalt ki, hogy tényleg sikerült rokonságba kerülnie egy csomó emberrel. Persze neked jobb érzés azt hinni, hogy egy Álruhás Hercegnő állt ellent, egy Álruhás Hercegnő nem volt hajlandó a ruháját teljesen kibontani. Hiszen Hroswitha egy unalmas házba került, ahol Gilberto bácsi hamar elaludt, s ahol a madarak, virágok, címerek, térképek gyorsan történetekké változtak. Nem, nem, ő egy incuba volt, egy titokzatos démon, tiltakozott szenvedélyesen a tényekbe bele nem törődő Fiatalember, egy borzasztó incuba, aki kiszívja a velőt a férfiak csontjából, éjszaka a hasukra telepszik, és a hajfonataival fojtogatja őket. Andrea Morosini, a velencei diplomácia eljövendő csillaga, majdnem elsírta magát. Sebének nevetnie kellett, de nem akarta, hogy azok a hajfonatok a beszélgetésükben teljesen kibomoljanak (az Aranyhímzőnő szelleme ott volt a felső szobákban), ezért az asszonyi nyugtalanság veszedelmes voltáról prédikált, azokról a nőkről, akik nem vadak, gyűlölködők és bosszúállók nyilvánvalóan, de a beszédeikkel megsebzik a férfiakat, történeteket fonnak köréjük, hízelgő nyelvvel ármánykodnak. Igen-igen, mondta Andrea Morosini, ő történeteket font mindenki köré, Umberto bácsinak, Patriziónak, Pietro bácsinak is az orgyilkosokról beszélt, a méregpoharakról, amit az ellenségei átnyújtanak. Minden órában más férfi hallgatta, mondta Andrea szenvedéllyel, és közben a feleségeknek, az Anna néniknek, a Beatrice néniknek apró kis mézes süteményeket sütött, egy-egy kis dió díszelgett mindegyiken; kérlek, add át neki, és mondd meg, a szegény Hroswitha küldi a legnagyobb szeretettel.

És a férjek átnyújtották a feleségüknek, mosolygott Sebe. Micsoda keze volt, és micsoda ujjai, lelkendezett a könnyei között Andrea Morosini, öröm volt nézni, ahogy süteményt süt, a haját fésüli, a tűbe selyemcérnát fűz. Sebe szinte a vállán érezte a cirógató és ügyes ujjakat, azokat a hírneves ujjakat, és megreszketett, mintha búcsúzáskor a becsvágyó kis hölgy vele tréfálkozna. Menjünk innen, fiam, zavaros, de áttetsző a levegő ebben a házban, úgy érzem, mintha látnám a halottakat. Ha méltóságoddal vagyok, én is így érzem, felelt Andrea, ő gyűlölte a virágokat, minden növényt, de annyira szerette a hímzett virágindákat, dédelgette őket a szemével, az ujjaival, és most érzem, hogy ezek az elképzelt növények megelevenednek ebben a házban. Induljunk, fiam, sürgette Sebe, és nagyon is sajnálta, hogy a nőt a Morosinik nem lökték egy kolostorba, ahol egy apátnő felügyelete mellett ma is békésen hímezgethetné a virágokat. Nem tudom, folytatta Andrea, a virágokkal vajon nem úgy volt, mint a férfiakkal, csak elképzelni szerette őket.

Veszedelmes nő – sok veszedelmes történettel. Vigasztalni szerette volna Andreát, hogy azok kárhoznak el, azok érnek ilyen csúf véget, akik gyengék ahhoz, hogy a valóságot tudomásul vegyék, menekülnek előle, azt hiszik, befolyásolhatják varázslatokkal vagy a türelmetlenségükkel, ilyen embereken – főleg a női lényeken – még a papok se segíthetnek, de ott van a halottakért mondandó ima, mellyel mérsékelni lehet a túlvilági gyötrelmeket. Nem érdemes ennyire kétségbeesni, mondta volna, de eszébe jutott, hogy Andrea a legelső látogatásukkor, mikor felfedezték a holttesteket a Legszélső Házban, nem tűnt túlzottan kétségbeesettnek, inkább valami álságos szörnyülködést mutatott, ami nagyon is illett a gyilkosságtól szinte megvidámodott magyar fiúkhoz. Nem vigasztallak, fiam, mert ezt a beteges vonzódást csak utólag képzelted be, a nő halála után, mikor a hímzéseit nézegetted. Az egész szerelem csak bolond képzelődés, nem illik egy keresztény emberhez. Andrea megtörten sóhajtozott, és még mindig nem mutatott hajlandóságot, hogy felálljon, és Sebével az ajtó felé induljon. Igen, örültem a halálának, mondta. Aznap hajnalban ezen a kapun Giovanni bácsit láttam kilépni, büszkén fütyörészett, és nem is tudta, hogy én a szomszéd házban leskelődök. Láttam, hogy Hroswitha a kapuban egy selyem zsebkendőcskét ajándékoz neki, hallottam, hogy elmondja, hogy a zsebkendőcskét szerencsehozó kis pávák díszítik, és még azt is láttam, hogy egy dobozkában átad Beatrice néninek néhány mézes golyócskát. Üdvözlöm a mi áldott jó Beatricénket, mondta, aztán csókot dobott Giovanni bácsi után, és becsapta a kaput.

Íme, a Kiváló Diplomata, az ismeretlen Giovanni Morosini, gondolta Sebe a legmélyebb elismeréssel. Ő aztán rá tudta venni a zavaros fejű Hroswithát, hogy teljesen vegye le a ruháját, és a szavak, az orgyilkosokról és büszke ősökről szóló történetek helyett a karjával fonja körbe. Átvette a szerencsehozó pávákat, átvette a Beatrice néninek csomagolt mézes golyócskákat, és aztán ideküldte az orgyilkosokat. És két nap múlva – mihelyt elszenderült az Orseolo- és más veszedelmes rokonokat emlegető hölgy – Giovanni bácsit kinevezik Zára grófjának. Az élet, fiam, bonyolultabb, mint te tudni véled, és már a karjával tuszkolta az ajtó felé a fiatalembert, ne legyél máskor mulya, és ne hallgass az ilyen zavaros fejű nőkre. Gilberto bácsinak titkos görög főzeteket adott be Hroswitha, hogy elnehezülten hortyogjon minden éjjel, mondta Andrea, de Sebét már nem érdekelte több titok a Morosini-házban, indulnunk kell, fiam, mondta határozottan. Nem akarok többé a szellemeddel találkozni, kiáltott a háta mögé, és érezte, hogy a nő feszülten figyelő szelleme reszketni kezd. Talán nem méltó a halottaktól undorral búcsúzni, és tudta, viszolygás mindig a felületesség jele, de úgy érezte, a bűntudatból és sóvárgásból szőtt érzelmek behálózzák, és mint valami ragadós, láthatatlan fonál, rátapadnak a kézfejére.

Végre Andrea megmozdult, és lomhán, a saját érzelmeitől összetörve elindult Sebe nyomában. Majd egy jót vacsorázol, és elfelejted az egészet, mondta a fiút hátba veregetve. Majd azt hiszed, elfelejted, tette hozzá magában, és öreg korodban fognak fojtogatni ezek az emlékek. A Lesújtott Fiatalember a felháborodástól szólni sem tudott, annál jobb, gondolta Sebe, legalább fejébe véshetem, hogy a Harmadik Fiatalemberről, aki a hatvan éve élt Giovanni Morosinit és Alberto atyát Magyarországra kísérte, derítsen fel minél többet. Minden szóbeszéd érdekel, ami arra a csavargóra, arra a titokzatosan megjelent fiatalemberre vonatkozik, mondta, és óvatosan letelepedett Andrea Morosini mellé a csónakba.

Andrea előhúzott egy kék pávát a zsebéből, ez nem a tribunokat és a jövendő grófokat megillető aranyhímzés volt, hanem csak színes fadarabka. Bár Sebe egyre jobban szórakozott, annak nem örült, hogy a csónakos is meghalhat egynémely részletet a Zárai Gróf románcából, ezért a ladikban különösen szigorú arcot vágott. Azt tedd el, fiam, mondta, tedd el, és aztán az egészet két hét múlva elfelejted. Mindent elfelejtesz, mormolta, mire a fiatalember sértődötten visszacsúsztatta a pávácskát a zsebébe. Sebe a saját emlékeire gondolt, az éjszaka rohamozó lovagokra. Ajtony ruhátlanul, sikoltozva menekülő embereire. A feleségeket maguk alá gyűrik a katonák, igen, gyűrik, ez a helyes kifejezés, gondolta Sebe, a nők gerince ilyenkor megroppan, a medencecsontjuk eltörik, és jobb is, ha nem élik túl, gondolta. Képzeljünk el egy erőszakba beleroppant főrendű asszonyt, mókus-palást a vállán, és vér, vér, mindenütt vér a dereka alatt. És nemcsak főrendű asszonyok törnek össze, Sebe a saját nővérei arcát – pedig ott haltak meg mellette – még a Legszélső Ház után sem tudta felidézni. Ajtony legfiatalabb felesége Csanádnak jutott, őt később Csanádnak feleségül kellett vennie, mert a királyi udvar bizonyítani kívánta, hogy a hatalomváltás békésen történt: az úr helyett úr jött, férj helyett férj, papok helyett papok. Nem görögök, latinok, de azért papok.

És ez a biztos, nyugodt hatalomváltás tette lehetővé, hogy Sebe egyszerűen mindent elfelejtsen. Magolta a latint, declinált és coniugált a gyorsan megépült tanteremben; mindent elfelejtettem, még jó, hogy mindent elfelejtettem, mondta a latin órák szünetében, pedig nem is lehetett elfelejteni mindent, mások is voltak a káptalani iskolában, Ajtony egy-két fia, néhány, a felperzselt udvar körül csellengő szolgagyerek, akiket Gellért megtalált, mert a békesség ideje jött el, mondta a karjait kitárva a csillagoknak. Még jó, hogy mindent elfelejtettem, gondolta Sebe mindennap, a béke napjaiban, míg az ismerős fiúkat figyelte, és a latin mondatok villámgyorsan megragadtak az agyában, hisz ő volt a legfürgébb, a leggyorsabb. De amit el akart felejteni, az a legváratlanabb módon eszébe jutott mindig, elég volt egy hangsúly, egy váratlan szünet a litániában, és el kellett magában ismételnie, olyan jó, hogy mindent elfelejtettem. Pedig egy családi gyilkosság se rossz, gondolta, egy nő, aki ötleteket ad tulajdon megöletéséhez, egy sógor, aki átveszi a jó ötleteket és a mézes süteményeket, a Legszélső Ház, ahol Gilberto bácsi minden este korán álomba nehezedett. Ha véget ér az önsajnálat, majd jön az igazi rettenet, és rásandított Andreára, aki angyali arccal bánkódott mellette. Egy jó ebéd, fiam, ismételte Sebe a kajánkodás minden csöppjét kiélvezve, és hirtelen eszébe jutott, nem is ebéd, hanem hamarosan vacsoraidő lesz.

Hadd hívjalak meg, fiam, szerény hajlékunkba, csak valami nagyon egyszerű kis estebédre. De Andrea, mielőtt belépett volna az Orseolo-palotába, a homlokára csapott. Beatrice néni nagy ünnepséget rendez, jönnek a magiszterek, az összes Morosini; ne haragudjon, atyám, de ezt a kedves meghívást nem tudom elfogadni. A Fiatalember hirtelen olyan ügybuzgóvá változott, mint Sebe megérkezésének éjszakáján, megigazította a köpenyét, végigszántott az ujjaival a haján, és derűsen mosolyogva visszaugrott a csónakba. Ne feledkezz meg a Harmadikról, fiam, kiáltott utána Sebe, ne feledkezz meg az Idegenről, és az is örömömre szolgálna, ha találkozhatnék a Legszélső Házon kívül a gascogne-i énekesekkel! Ám a Fiatalember mintha nem is hallotta volna, örömtől sugárzó arccal, talán már Beatrice néni konyhájára gondolva, intett a csónakosnak.

Az ártatlanság felé

Sebe elámult, mihelyt belépett a tükrös terembe, a fejek meg se fordultak, odaadóan hallgatták a fiatalok a pécsi éneklőkanonokot, akinek hangja betöltötte a termet. A súlyos latin mondatok most elhomályosították a tükröket. A csuháját összefogva Sebe felsietett az emeletre, érezte mennyire fáradt, milyen szívesen enne egy harapás kenyeret; ma még semmit sem ettem, gondolta ámuldozva, csak eltöltöttek az Aranyhímzőnő képzeletbeli édességei, és kezét a gyomrára szorítva ledőlt a mozaikmadarak alá, az ágyára.

Gyorsan kivette a csuhája bélésébe rejtett sólymocskát, és gyönyörködött a rajzban, a kifeszített szárnyú madarat az Aranyhímzőnő felülről láttatta, a lendületes vonalaktól szinte lobogtak a szárnyak; szép vagy, te, kedvesem, suttogta Sebe, de aztán megijedt, hiszen rájött, az Énekek Énekét citálja. Próbálta úgy figyelni a karmokat, a szép vonalú madárfejet, hogy ne emlékeztesse se az Aranyhímzőnőre, se Magyarországra, de enélkül semmi mást nem látott a rajzban, csak ügyes, lendületes vonalakat. Hiszen ki láthat felülről egy lecsapni készülő madarat? És mi értelme van madarakat rajzolni, egyáltalán bármilyen élőlényt a világból kiragadni? Ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit. Újra a Gellért-legendára gondolt, amelyből még nem írt le egyetlen sort sem, de ahogy eszébe jutottak a tegnapi, tegnapelőtti események, olyan szorongás fogta el, hogy jobbnak tartotta a tükrös teremben csatlakozni a többiekhez.

A te világodból, mondja az Úr a hitetleneknek, kő nem marad, ami rád emlékeztessen, hang, ami beszéljen rólad. Az éneklőkanonok szünetet tartott, mert lapoznia kellett, és Sebe arra gondolt, a Szentírás szerint nemcsak a hitetleneknek üzeni ezt az Úr, hanem minden királynak, minden hatalmasnak, a föld minden urának. Pogány ésszel felfoghatatlan is lenne, hogy hogyan jutott eszükbe a Hatalmasoknak erre a könyvre, a Könyvek Könyvére alapítani a királyságokat? Hiszen így is jó sok kommentár kell, jó sok agyafúrt magyarázat, hogy a Biblia, amelyben a királyságok leomlanak, ahol reszket a világ ura egy látnok előtt, a Könyv, ahol mindig a legkisebb fiú győz, egy fiú, akit a testvérek megvetnek, vagy olyan fiú, aki csalással szerzi meg az elsőszülöttséget, ez a Könyv a Rendet, a Törvényt testesítse meg.

A hegyek völggyé válnak, a völgyek felemelkednek. Az Úr egyik karjával népeket irt ki, a másik karjával arról rendelkezik, hogy háború közben a gyümölcsfákat védelmezni kell. Ha madárfészket találsz az úton, csak a fiókákat vedd fel, az anyamadarat engedd szabadon, hogy áldott legyél egész életedben. Sebe mindig beleremegett, ha arra gondolt, a népeket irtó, a királyokat ledöntő, a gyümölcsfákat, az anyamadarat védelmező kar ugyanahhoz a Személyhez tartozik. Isten, ha akar, fiakat támaszt magának ezekből a kövekből is. Az Egyházra gondolt, amely ma erős kézzel szántóföldeket hasít ki magának, legyőzhetetlen kolostor-erődöket épít, betelepíti, felszántja Ajtony földjeit, hiszen a pápa szavától manapság megremegnek a földi világ oszlopai. De nem volt-e az Ószövetségben is Héli hatalmas pap, vajon nem adta-e az Úr Izrael fiainak tűzáldozatát Héli házának, nem volt-e a silói szentély Izraelben minden más szentélynél hatalmasabb? Ám egyszer Héli megsértett Silóban egy asszonyt, aki az Úr templomában hang nélkül imádkozott, és ez az asszony fiúgyermeket szült, Sámuelt, aki később végignézi Héli házának pusztulását, és ő lesz a próféta Izraelben.

Vereséget szenved az erősek íja, de erővel övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek. Sebe most is döbbenten hallgatta, ahogy Sámuel édesanyja ujjong a hálaénekében, ahogy a föld megrendül, és azt is, hogy Alberto-Gellért milyen ügyesen szövi be ezeket a sorokat a Kommentár megfelelő helyére. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, és hoz vissza onnét. Hát nem csoda, hogy a tudatlanoknak nem hagyja kinyitni az Egyház ezt a lázadó, felforgató könyvet, elmélkedett Sebe, ezt az írást, ami minden földi uralmat, mindenfajta rendet örök időkre kétségessé tesz; mi lenne, ha a Könyv anyanyelvre fordítva eljutna a tanulatlanok kezébe? Talán visszatérne a Megváltó, elmélkedett, hiszen az emberek a saját imáikkal fordulnának az Úrhoz, mint Silóban Sámuel anyja, és senki se dolgozna, mindenki csak örvendezne és imádkozna. Sebe el se tudott képzelni egy olyan világot, ahol a Szavak nem rendítik meg a Teremtett Rendet, és most is elszörnyülködött, hogy a fiatalok nem reszketnek meg, mikor hallják, hogy a szelídek öröklik a földet, és boldogok a lelki szegények. Hát hol van a jövő idő itt, kérdezte magától, hol van a feltételes mód, hol van az “akkor… ha” bizonytalankodó óvatossága? A Megváltó, aki a vizet is részegítő itallá változtatta, jobbnak tartotta a diadalmas jelent.

Hullottak egymásra ezek a boldog, részegítő szavak, és Sebe megint szörnyülködött, ahogy még egyszer végiggondolta, egy ilyen jöttment, egy ilyen a király költségén, a király iskolájában nevelkedő tanácsos, mint Dániel és amilyen Sebe maga is volt, minden földi hatalom bukását megjósolja. Pedig ezeket a mondatokat a középkorú, mindentől rettegő és mindenkit kiszolgáló Sebe is beletoldotta Gellért nagy művébe, a Deliberatióba, ott, ahol olvashatatlan volt Gellért kézírása. És a király arcáról eltávozott az élet, hallgatta döbbenten, mert Isten pártfogásába vette az Ifjút, hiszen Ő, ha akar, a kövekből is fiakat támaszthat. A bibliai szavak Sebét annyira betöltötték, hogy nem is tudott figyelni a jóslatokra: hogy mely bibliai birodalom feleltethető meg a bizánci vagy a német császárnak, melyik uralkodó az, amelyikre Alberto-Gellért szerint az Úr a világ vezetését bízza. Jövendőt mondani annyi, mint uralkodni, gondolta Sebe, aki ezt a kommentárt írni kezdte, az élt bár egy kolostor félhomályában, a legzsarnokibb apát fenyítő keze alatt, a mondataival uralta a világot, és Istent, aki a hatalmasok palotáit is lángtengerré, a romlás és pusztulás fészkeivé változtatja. Északon új, istenfélő királyságok születnek, jövendölte a Szerző, ők fognak bizonyságul, intő példaként szolgálni a régi, megunt királyságoknak, akiknek a szívét már elhasználták a Sátán légiói.

De ez csak egy mondatocska volt. Egy félénk kis mondat az átkok, pusztító halál, lángtenger, járványok közepette, és a nap újra megállt Gibeonnál, és sajnos az éneklőkanonok hangja is elakadt, nem a borzalmas jövendölések miatt; itt néhány oldal hiányzik, mondta a fiú zavartan, magyarul. A könyvkötő kifelejtett néhány oldalt, mondta, vagy valaki, aki ezeket a sorokat másolta, nem merte leírni, mi vár a világra. Sebe bólintott, és a kanonokokkal közösen elmondott egy imát, hogy a bűnös föld fellélegezzen, ezek a szörnyű jóslatok soha ne teljesedjenek be. Az ima véget ért, és megkérdezte: ti elhiszitek-e, hogy a mi Gellért püspökünk a Kommentár szerzője? Az ezredfordulón sok ilyen vészjósló mű íródott, kezdte Vid, óvatosan, kipuhatolva, hogy a vészjósló szó nem sérti-e az agg főpap füleit. Csak folytasd, parancsolta Sebe. Tudom, folytatta Vid, hogy az ezredfordulón a világ majdnem lángtengerré vált, de a szerzetesek imái megtartották a napot az égbolton. Ám Gellért nem a világvégéért imádkozott, nem kívánta, hogy Krisztus halálának ezredik évében lángtenger öntse el a földet. A mi Gellértünk, folytatta büszkén, hitt az emberekben, grammatikát tanított a pusztában, imádkozott, hogy magyar nyelvű művek szülessenek, hogy ne legyen akkora hőség nyáron, hogy ne hulljon jégeső a fiatal kertekre. Vajon melyik világvége-fanatikus törődik ezzel?

A kérdés érdekes volt. Sebe tudta, hogy Gellért a veteményeskertekért is valóban imádkozott (ő termelt először vöröskáposztát Magyarországon), ám valamiképpen ő is fanatikus. De ez a kétféle magatartás nem vág egybe, kiabálták a kanonokok, miért alapítana valaki a várva várt világvége előtt püspökséget. Sebe tudta, hogy egyetlen emberben sokféle magatartás elférhet. Andrea Morosini többé-kevésbé sejti, hogy az Aranyhímzőnőjét a tulajdon nagybácsikája gyilkoltatta meg, és mégis elrohant, hogy Beatrice néni főztjét megkóstolhassa, hogy a családi dicsőségben sütkérezzen. Sokféle indíték elfér bennünk, mondta, mindaddig, míg nem tudatosítjuk magunkban, hogy ezek összeférhetetlenek. De nem erősködött túlzottan, Alberto testvér, a Kommentár szerzője olyan elszánt gyűlölködő volt, olyan szenvedéllyel akarta látni a világmindenséget elemésztő lángokat, hogy Sebe maga sem hitte, hogy azonos lehetne Gellérttel. Még akkor se, ha a Három Utazó, a három Magyarországra induló fiú közül egyedül Alberto atya rendelkezett Gellért műveltségével.

Van még egy magyarázat, mondta a fiúknak, és kérlek titeket, erről se feledkezzetek meg. Egy fiatal, világgyűlölő szerzetes megérkezik az ezredik évben alapított keresztény királyságba, mert hisz abba, hogy ez az Új Ország egy tökéletes királyság lesz. Mindenhol uralkodni fog a rend, béke, igazság, s Magyarország lesz Noé bárkája, amely túléli majd a világkatasztrófát. A fiatalok arca megrándult, ám Sebe csendesen folytatta. Mi már annyira eltávolodtunk ettől az eszménytől, hogy fel se tudjuk fogni, mennyire lelkesíthette mindez a világtól elvonult szerzeteseket. Olyan távol kerültünk minden eszménytől, hogy meg se érthetnénk őket.

Csoda íródik

Vacsora nélkül feküdt le, csak egy kis kenyeret vett magához, annyira felkavarta a Kommentár és a belőle levonható homályos következtetések. Én tulajdonképp nem is Gellértet keresem, hanem a legutolsó száz évet, vallotta be magának, mikor egy rövid ima után lefeküdt a mozaikmadarai alá. De nem valami keserű elmélkedés riasztotta fel, hanem egy ütés a szívében, amely úgy érte, mint valami villámcsapás. A szív az sohasem fájhat, ismételgette – és mégis holtan visznek haza, gondolta, koporsóban érkezem vissza az egyházmegyémbe, és az ujjaival masszírozni kezdte ezt a nem-létező fájdalmat. A tengerszag, a kibontott női haj illata letelepedett mellé, de a szellő hullámai közt most nem az Aranyhímzőnő arcocskáját látta, hanem Zsófia királynőét.

Isten reménykedésbe öltözteti az áldozatokat, Sebe tucatszor hallotta ezt a mondatot, és tucatszor hallotta a beszámolót Imre herceg eljegyzéséről is. Semmi sem kezdődött jól, mesélte Gellért, a görög kíséret továbbment a megbeszélt találkahelynél, talán a tolmács tévesztette meg őket vagy a Tisza ágbogas, lomha vize. De hosszú, vidám nap volt, István lovasai estére megtalálták a görögöket, a két kíséret, a püspökök, a görög követ és István kicserélte az üdvözleteket, csak Gizella királyné lett bosszús: a császár lányáról volt szó, mondta, nem egy unokahúgról. De se császárlány, se császári unokahúg, a magyar urak egyelőre semmit se látták ebből a bíborból, hát hol van a mi szeretett lányunk, kérdezte István az üdvözletek végén, hát hadd öleljem a keblemre, mondta Gizella királyné. De a görögök csak egy faágakból eszkábált kalickára mutattak szégyenlősen; olyan eleven ez a kislány, mint egy mókus, mondta a legtekintélyesebb matróna, és főkötőjét igazgatva odalépett a ketrechez.

De a ketrecben, mesélte Gellért nevetve, se hercegnő, se bíbordarab nem volt, de még egy császári unokahúg sem. A görögök már-már kétségbe estek, mire a felettük levő ágakról egy cingár hangocska és egy hétéves kislány pottyant István ölébe, az udvarhölgyek odarohantak, hogy megfeddjék a kislányt, de aztán meggondolták magukat, nyilvánosan még sem lehet megcibálni egy jövendő királyné haját. A gyerek István vállába kapaszkodva elmondott egy görög mondókát, énekelt is; nem baj, hogy nem császárlány, mondta István rövid gondolkodás után. Egyáltalán nem baj, mondta, és a görögök fellélegeztek, csak egy kis szemöldökrántással rótták meg Zsófiát, s arra gondoltak, jó lesz ez a kislány a magyaroknak, akik hírből sem ismerik a szertartásokat.

Pedig ismerték, Gizella szívébe bele is szúrt ennyi fegyelmezetlenség, és orrhangon felsorolta a kislánynak, hogy a Dunántúlon milyen javadalmakra számíthat, mekkora kíséretet tarthat fenn, mikorra kell a magyar nyelvet elsajátítania. A kislány bólogatott is lelkesen, aztán belekapaszkodott Gizella nyakába, görögül megígérte, hogy jó kislány lesz, Gizella elmosolyodott, erre a német lovagok is közelebb jöttek, megcsodálták a hercegnőt, a sápadt arcocskát, a kékes-feketén kígyózó hajfürtöket, a lányka selyemmel szegett ruháját; minden rendben lesz, mondta István a késődélutáni fényben, ezzel a felcicomázott, nevető kislánnyal az ölében. De észre sem vették, hogy a kis menyasszonyt elfelejtették bemutatni Imre hercegnek. Sebe olyan világosan látta a levelek közül átszűrődő fényt, mintha maga Gellért lenne, aki az emlékeiben erre a régi nyári napra emlékezne.

Ami túl édes, az hamar megkeseredik, vallotta Gizella királyné, és ezt vallották a görög apácák is, akik Zsófiát Magyarországon nevelték. Béke volt, ragyogó, tünékeny béke, a táltosok, a lázadó hajlamú törzsfők térdre ereszkedtek a templomban, és csak titokban hallgattak régi énekeket. Idő volt, rengeteg idő volt, Istvánnak is jutott belőle, hol egy szelíd menyétet, hol egy mókust, hol egy kalickába zárt madárkát küldött a kis menyasszonynak Veszprémvölgybe – ki tarthatná ezt bűnnek. Zsófia se tartotta, őt a Tökéletes Herceg minden főbb egyházi ünnepen meglátogatta, hogy elkísérje a templomba.

Mért bicsaklik ki ennyi élet, elmélkedett Sebe, miközben elzsibbadt ujjaival a bal mellkasát masszírozta. Az ütés olyan erős volt, hogy nem is érezte a fájdalmas pontot, azt a furcsa csomócskát, amit már a hajóúton kitapintott. István rátette a kislányra áldást hozó kezét, és csak meghasonlást szabadított rá. Melyik férfi akar mord, rút, ellenszenves feleséget, melyik férfi nem örülne egy szép, ártatlan, vidám teremtésnek? Sebe tudta, nemcsak ő, más férfiak is menekülnek mindenféle boldogságtól, ám nemcsak a férfiak; Sebe sejtette, hogy az Aranyhímzőnőt is a bizonytalanságérzés taszította folytonos hazudozásba. Remélem, fiam, óvatos leszel, kedves és gyengéd, könyörgött az esküvő napján István, mert nem hagyhatta egyetlen nap sem valami intelem nélkül örökösét. Zsófia nem lett olyan szép, mint hétévesen sejteni lehetett, zömök volt, a vonásai szabálytalanabbak annál, mint amit a külföldi lovagok szépnek tartottak, a szeme most már csak akkor ragyogott fel, ha örült valaminek, vagy ha énekelt, beszélgethetett. És Istvánnak nem kellett aggódni, a Tökéletes Herceg – teljes titokban – az esküvő előtt szüzességi fogadalmat tett.

Nincs jó szíved, mondta neki jóval később Gellért, mikor a fiatalokkal együtt figyelték a dunai fürdőzőket. A legyőzhetetlen júliusban szláv, besenyő, magyar, székely lányok vetették magukat a habokba, és nemcsak a habokba, hanem a katonák karjába; nem baj, nevetett Gellért, ez lesz a keresztelőmedencéjük, bemegy a vízbe Töhötöm vagy Bendegúz lánya, és kisétál, mint keresztény menyasszony. Gellért papjai gondoskodtak róla, hogy a szigetek közé szorult Duna igazi Jordánná változzon. A hegyen a fiatalok lábait nevetéshullám csiklandozta, felcsapott a partra a fröcskölés, lubickolás zaja, a part menti bokrokban színes szoknyák, vértek, tegzek hevertek zavaros összevisszaságban. A Hercegnő arca megrándult; nincs neked szíved, mondta Gellért Imrének újra. Milyen is a szív, a jó szív, kérdezte magától Sebe, ő tudta, hogy az úgynevezett erős emberek szíve meg se rezdül, ha falvakat perzselnek fel, de István, az erős ember belebetegedett, ha hallotta, a menye megrántotta a bokáját, vagy ébredéskor fáj a feje. A Biblia Istene, gondolta Sebe, az erősek pártján van, akik céltudatosan szétválasztják a fontos és nem fontos dolgokat, azok pártján, akik megerőltetés nélkül hazudnak maguknak – ne hazudj!, ez a felszólítás különös módon nincs a tízparancsolatban. Hogy áldott legyél a földön, a fiókákat elveheted, de az anyamadarat hagyd életben, mert megveti az Úr a sértődötteket, mint Imre herceg, és az oktalan gyűlölködőket, mint Orseolo Péter, akik nem találnak se a feleségükben, se az országban, és legfőképp önmagukban semmi szeretetreméltót. Gellért is végignézte, ahogy lemészárolták az idősebbeket és aztán a maradékot, a fiókákat a legnagyobb szeretettel nevelgette. Aki elesett, nem számít; a túlélőkre, az erősekre ragyog Isten halhatatlan napja. Miért is számít ez keresztény magatartásnak, miért áld meg az Úr ilyen lelkeket mindennel – hosszú élettel, sikerrel, egészséggel, jókedvvel? Sebe nem tudta, és azt sem, hogyan lett végül is Zsófia nem-szeretett felesége Imre hercegnek, aztán Orseolo Péternek. Kezdetben a latint magolta a csanádi iskolában, aztán a Deliberatiót másolta takarékos, apró betűivel, ahol szükséges volt, ott kiegészítvén a tanítómestere eszmefuttatásait; készülj majd a saját művedre, mondta Gellért, a mi Pannoniánk nem maradhat fönn tudós elmék nélkül. Ám Sebe nem a saját művére készült, mint hű tanítvány, Gellért nevében írt latin kommentárokat és prédikációkat. És csak távolról látta Zsófia királynét, akiről azt rebesgették, ha nem esik teherbe, Orseolo Péter eltaszítja; de már terhes volt, mikor a végzetes év végzetes júliusában Orseolo Péter a bakonybéli udvarházban hátrahagyta. Oda kell menned, mondta Gellért Sebének, oda kell menned, mielőtt a Bakonyba ér Vata serege.

De Sebének nem fűlt a foga ilyen hősi küldetéshez. Egy terhes asszony nem tud lóra ülni, magyarázta, a királynővel lehetetlen megmenekülni. Oda kell menned, ellenkezett Gellért, mégiscsak oda kell menned, ám nehogy valami bokor alatt szüljetek, hanem keríts egy becsületes, jámbor bábaassszonyt, aki a szülést rendben vezeti le! Sebe elmondta, hogy a felégetett falvakban nem járkálnak becsületes, derék, jámbor bábaasszonyok, de Gellért legyintett, akkor keressél máshol, mondta, az ő idealizmusa, mint a legszentebb ikonok vagy mint a gyomnövények, elpusztíthatatlan volt. Vissza ne térjetek a királyné nélkül, kiáltott utánuk, mikor Sebe néhány katonával és néhány szolgával elindult – életében ki tudja, hányadszor – a Halál Országa felé. Mindig is afelé mentem, mindig is afelé tartottam, emlékezett Sebe, csak nem éreztem ezt soha olyan világosan, mint amikor holttestek, felakasztott papok, felégetett földek közt lovagoltam. A kísérői szélnek eredtek a legelső nap, Sebe a Bakony felé vágtatva egy pogány-római templomocskát talált, itt szívesen pihent volna, de a levegő dögletes volt a halottaktól.

Az Úr egy jó napjában teremtette Zsófiát, mondta Gellért régebben, ha valaki közelről a vidám orcájára néz, akkor érezheti, hogy Isten szereti teremtményeit. Ám mikor Sebe meglátta Zsófia arcát, úgy gondolta, az Úr jó napjai pontosan olyan rettenetesek, mint a többi. A Királyné arcát apró darabokra tépték a pókhálók, a fáradtság és az aggodalom, a tekintete homályos, a hasa hatalmas volt. Nem úszom meg élve, gondolta Sebe, előkerítenék ezt a nőt a pogányok még a pincéből is. Nemhogy bábaaszony, teremtett lélek sem volt az udvarházban, a veszedelem szaga ott reszketett a levegőben, mindenhol ott vibrált és bemaszatolta a tárgyakat, ennek a felismerésére sem a keresztény hit tanított meg, gondolta Sebe, mihelyt helyet foglalt az asszony mellett az egyik szobában. Gellért képes lenne azért imádkozni, hogy egy bábaasszonynak öltözött angyal kopogjon az udvarház kapuján. Ám senki sem kopogott, az udvarházat körülvették a pogányok, mondta a királyné, éjszaka elhozza a szél a lónyerítést, a szidalmakat, az átkokat, és felkapták a fejüket, mert a padlásról gyereksírást hallottak. Mi lehet ez, kérdezte Sebe, talán az én fiam, mondta a királyné, s a kezét végigsimította a hasán, nekem már csak néhány órám van, hogy ezt a babát szeressem. Sebe nem törődött Zsófiával, a padlásra rohant, és talált is egy kisfiút és egy kislányt, két halálra vált szolgagyereket. Azonnal kisimult Zsófia arca, a konyhába ment, hogy kenyeret kerítsen; van még itt valaki, mondta a gyerekeknek, egy szelídített mókus, idehívom és megmutatom, hányféle trükköt tud. A gyerekek odatelepedtek a szoknyájához, figyelték a mókust, diót szórtak elé, és Sebe, míg kényszeredetten velük nevetett, megérezte az asszony vonzerejét.

Talán a mókus annak a mókusnak az utódja, amit István küldött Veszprémvölgybe, gondolta Sebe, és figyelmeztetni akarta a királynét, jobb lenne, ha a gyerekek házon kívül rejtőznének el. Összekulcsolt kézzel rávette, hogy imádkozzanak gyors halálért. Zsófia hálát adott Istennek a különös kegyelemért, a sok-sok jótéteményért, a kisbabáért, aki ott fészkelődik a szíve alatt; megértem ezt az örömöt is, mondta. Lassan leszállt az este, és a mókus is egyre rémültebb lett, amikor hirtelen kopogtak az ajtón. Ezek még nem a gyilkosok, magyarázta Sebe, aki az ablakból figyelt, csak egy eretnek pap Ajtony udvarából, egy eretnek, aki nem fogadja el Jézust, s nem hisz a megváltásban. A pap hajlongott Magyarország királynője előtt. Vata testvérünk üdvözletét küldi, mondta, és azonnal, minden teketória nélkül feleségül kérte ura számára a királynét. Realista elképzelés, gondolta Sebe, Zsófia aztán közelről ismeri Magyarország minden uralkodóját. Igenlő válasz esetén, mondta a pap, kézen fogva vezetem jövendő férjéhez felségedet. Zsófia elmosolyodott, megköszönte a megtisztelő ajánlatot, és először is hosszú életet, jó egészséget kívánt Vata nagyúrnak, aztán reményét fejezte ki, hogy a kedves gyermekei is jól vannak, majd az elképedt papnak kijelentette, hogy ő férjes asszony, a tiszteletreméltó Vata nagyúr pedig pogány ember, úgyhogy ez a házasság ezért se jöhet létre, ám természetesen üdvözletét küldi Vata nagyúr feleségeinek is. A pap pislogott, erre Zsófia megkérdezte, hogy önök is olyan nehezen viselik-e a hőséget. A vörösre vált pap zavarba jött, és rácsapta a királynéra az ajtót.

Zsófia visszatért Sebéhez, leült nyugodtan, a kisfiú és a kislány belefúrta az arcát a ruhájába, s a nő nyitott tenyérrel, dúdolgatva simogatta őket. Az ereszkedő alkony egyre jobban megnyugtatta, vagy talán imádkozott, míg Sebe rettegve figyelte az asszony szoknyái alól szivárgó vérfoltot. A folt egyre nőtt; hát, íme, Magyarország királya, gondolta Sebe. Zsófia a vajúdás semmi jelét nem mutatta, talán meghalt benne a gyerek, gondolta Sebe, vagy most haldoklik, fel kéne vágni a hasát, kiemelni a kis testet, ha benne marad, a magzat biztosan megmérgezi. Majd jönnek a pogányok, gondolta, és ezt a kis beavatkozást amúgy is elvégzik. Ám hirtelen elviselhetetlennek találta a holttest meggyalázását: Orseolo Péter gyerekét, akit a pogányok az anyja hasából cafatokban tépnek ki, Zsófia hajfürtjeit, amit bemocskolnak a vér és az agyvelődarabok. Istenem, csak ezt ne, gondolta Sebe, és erősen a csodáért imádkozott.

Rügyecskéim, mondta az asszony, és megsimította a gyerekeket. Istenem, gondolta Sebe, úgy nézem ezt a nőt, mintha a feleségem lenne, és hangosan imádkozni kezdett, ám Zsófia félbeszakította. Hiszen a végén jóra fordul minden, mondta, az egész Történet egy kertben kezdődött el, egy csodálatos kertben, ahol csak egy férfi és egy nő lakott, és egy kertben ér véget, ahol a Lukács szerint egy nő látta meg először a Feltámadottat, egy bűnös nő, egyike a legbűnösebbeknek. Még néhány óra, és én is Krisztus arcát látom, és az évszázadok, amíg a föld mélyében várakozom, semmivé lesznek. Sebe meghökkent, eddig azt hitte, azon kívül, hogy hosszú, boldog öregséget kívánt Vata nagyúrnak, semmilyen gondolatra nem képes, de nem volt idő, hogy az emberi elme dimenzióin töprengjen, ahogy a sötétség elborította a földet, csatakiáltás harsant, kövek zúdultak az ablakon át. A királyné az egyik kődarabtól a földre tántorodott, a mókus vakrémületében Sebe karjaiba ugrott, s ebben a pillanatban eszébe jutott, mit kell tennie.

Testvéreim, mondta, és a nyakon ragadott mókussal odaállt bátran az ajtóhoz. Láthatjátok, Boldogasszonyunk, aki nem más, mint Szűz Mária, nektek régi képében, menyétként mutatkozik meg. Hallgassátok, mit mond! A pogányok olyan részegek voltak, hogy egy menyétet sem tudtak egy mókustól megkülönböztetni, és Sebe, mint akibe különös bátorság költözött, elkezdett egy régi éneket dúdolni. Ő is megzavarodott, hisz ez nem a templomi hangja volt, hanem egy másik hang, amiről nem is tudta, hogy a torkában lakik. Hát nem félitek, kérdezte, kezeteket a Boldogasszonyra emelni? A pogányok térdre hulltak, pontosan úgy, ahogy kell a templomban, az eretnek pap azt ordítozta, hogy Sebe eretnek, de Sebe tudta, hogy csak énekelni kell. A legelső pogányok dúdolták az éneket vele, Sebe sejtette, néhány perc, és az ének hatására elrévülnek. Álljatok bosszút, a gaz Orseolón, de ne Bakonybélen, ne ezen a szent helyen, ahol Miasszonyunk oltalomra lelt, kiáltozta. A templomot ne romboljátok le, a templomra vigyázzatok, mondta, mert tudta, ha az udvarházat és a templomot megmenti, akkor már semmi sem állíthatja meg a püspöki székig. Figyeljetek csak, figyeljetek, mit mond a Boldogasszony a mi szívünknek!

Sebe, ahogy az eretnek papra nézett, hirtelen elszégyellte magát. Ha Gellért megtudja, hogy mit műveltem, gondolta, ha egyszer kiderül, hogy Máriát és a haldokló királynét Boldogaszonynak neveztem, ám a térdeplő tömeg nem tűnt teológiailag képzettnek, így hát szorongva visszasiethetett a házba. Akár élő, akár holt a királyné, gyorsan el kell rejtenem, gondolta, ám hiába kereste őket a padláson, hiába kereste a szobákban, az udvaron, hiába hívogatta a kislányt és kisfiút, a testek eltűntek, csak ahol Zsófiát eltalálta a kődarab, ott reszketett egy párafolt a levegőben. Ez volt életem egyetlen nyilvános csodatétele, gondolta most Sebe, a “Királyné eltűnése”, amit a magyarok sokáig csak “menyétes átváltozásként” emlegettek. Pedig nem is volt menyét az udvarház környékén, és legfőképpen senki nem változott át mókussá vagy menyétté. Micsoda teológiai abszurdum, dohogott még most is magában. Ám egyre közelebb a halálhoz, ahogy a szíve lassan megnyílt a Másik Király előtt, látta most, hogy vidám kislánykezek feszítik szét a lombketrec rácsait, és míg az udvarhölgyek bókolnak a királynak, Zsófia megérkezik a tiszta ég alá, ahol nincs többé fájdalom.

Az öröklés rendje

Hajnalban a távolból felcsillanó halál, mint lehetőség, vigasztalta meg. Ám az álom csak mellé telepedett, és a Sebe, a kezét a csomócskára szorítva, csak hajnal felé szunnyadt el. De a szíve táján a furcsa bizsergés még álmában sem szűnt meg, és amikor felébresztette a reggel, egy újabb, de már kisebb ütést érzett a szívében. Minden irányból körülvesz a halál, gondolta. Hogy legyőzze a fájdalmat, és hogy minden tagját meggyőzze, hogy nem Bakonybélen vagy Csanádváron van, a szívét masszírozva és a fogai között imát mormolva, kihajolt az ablakon. Sebe szeme, mint a gyanakvóké, kitűnő volt, a pillantása végigpásztázta a csatornát, felmérte a csónakok izgatott sürgését-forgását, aztán végigvizsgálta a szemközti palota komor ablakait. Ha sok Aranyhímzőnő lakott is ott, Sebe nem ismerhette meg őket, az ablaktáblákon keresztül még a képzelet se üthetett rést.

Ám a szemközti kapunál egy ismerős fiatal alakot, Videt pillantotta meg. Hát merre csatangol ez, gondolta Sebe bosszúsan, és félbeszakítván az imát, figyelte, ahogy a fiatalember fontoskodó arccal a palota árnyékában várakozik. Mit tudok róluk, kérdezte magától Sebe rettegve, és visszaemlékezett a polgárháború előtti időkre, mikor a fiúk dédszüleit és az ő szüleit még áthághatatlan fal választotta el. Ők voltak az előkelők, és ma is ők azok, gondolta Sebe, noha ők, éppen ők emlékeznek úgy, hogy István királlyal a világ még a sarkaiból is kifordult. De mennyire fordult ki, töprengett Sebe, aki nem osztotta a csavargóvá lett régi táltosok véleményét, akik az erdőkbe húzódva azt hirdették, hogy csak a régi isteneket, de nem a régi rendet hagytuk el. Sebe visszagondolt az álomszerű, csupa-csupa ismétlésből álló, régi énekekre, és Gellért vagy a Biblia érvekből és ellenérvekből felépített szikrázó mondataira, a hiányzó szavakra, melyek nélkül a teológia vagy a történelem számos igazságát oly nehéz megérteni magyarul, és legvégül az embereket manapság összefűző, bonyolult kötelékekre. Igen, régen is színes volt a világ, gondolta, de a sokféle színt, a besenyőket, ilyen vagy olyan törzsbelieket, a székelyeket, a muzulmánokat, a zsidókat még semmilyen alá- vagy fölérendeltség nem fűzte össze. Egy napsütötte, vidám reggelhez illő teória, gondolta, talán nem is igaz, de sokáig nem töprenghetett, mert látta, hogy a szemközti palota előtt Videt mély meghajlással két előkelő velencei üdvözli.

Sebe gyorsan hátrébb lépett az ablaktól, s a mellkasába belenyilallt a fájdalom a gyors mozdulattól, de nem törődött vele, csak igyekezett megfigyelni, mi köti a fiatal kanonokot és a velencei urakat egybe. Vid, bár semmit sem tud a régi világról, okos fiú, gondolta, vagyis nem annyira ostoba és lassú észjárású, mint a többiek, ha valami titkolnivalója volna, nem az én ablakom alatt sürögne-forogna. Vid szerény, de vidám előkelőséggel hajlongott, a patríciusok is vidáman rázogatták a kezét; ez az amit nem lehet megtanulni, gondolta Sebe irigyen, és közben a fiú mozgékony, derűs arcát nézte, és figyelmét megfeszítve hallgatta a szavait. Talán még nincs is tizennyolc éves, gondolta, de a patríciusok – köztük az egyik talán az édességkedvelő Giovanni Morosini – boldogan rázogatták a kezét, és venetóiul hadarták, hogy örömmel látnák palotájuk vendégeként Vid minden rokonát, unokatestvérét, bácsikáját. A fiú is hasonló invitálással pecsételte meg a barátságot, a súlyos latin mondatok és a szó eleji hangsúlyok úgy törtek elő az ajkai közül, mint vidám buborékok. Biztosította a patríciusokat, ha egyszer Komárom megyében járnak, akkor Vid atyja, minden bácsikája szeretettel látja az urak minden rokonát, unokaöccsét, fiát, sógorát az atyai házban, és mivel erre kevés esély volt, Vid nagylelkűen kiterjesztette a meghívást a szolgáikra is.

Sebébe belenyilallt, hogy az ő fogadására bezzeg nem sereglettek össze a velencei patríciusok, és senki sem jelentkezett a dózse képviseletében, csak – némiképp önjelölten – maguk a Morosinik. Persze, Magyarország most félig-meddig hadban áll Velencével, gondolta, de még ez a gondolat sem csillapította a hiúságát. Most Andrea Morosini csónakja kötött ki, Sebe még távolabb húzódván, figyelte, hogyan paskolja hátba az ő kedves, új cimboráját, Videt, akivel tegnap jóízűen kacagott a csatornába hullt öregeken, míg a fiú őt is egy barátságos öleléssel üdvözölte. Az ősei százötven éve itt álltak Velence kapujában, elmélkedett Sebe, de a várost nem tudták bevenni, az akkori dózse megvédte a pogányoktól a házakat, a hajókat, a Morosinik őseit. Ma Magyarország a keresztény Európa része, gondolta, egy keresztény király hódításai egy martalócénál sokkal tartósabbak, s a velencei viszonyokat megismerő Vid nagy segítségére lehet László királynak. Meg kell most látogatnom Anasztáz püspököt, mondta derűsen Andrea, és Sebe még a legnagyobb gyanakvással sem vett észre semmi gúnyosat Andrea modorában. A Derűs Fiatalember Viddel karonfogva elindult az Orseolo-palotába, így hát Sebének le kellett mondani arról, hogy tovább figyelje az öregek mozdulatait, hiszen agg főpaphoz méltóan kényszerült fogadni Andrea Morosinit.

Szeretett jó atyám, kegyelmes, áldott jó Anasztáz püspök, lépett be hozzá a Fiatalember, ám Sebéhez hajolva felkiáltott, milyen elgyötört ma a kegyelmed arca! Attól félek, méltóságodat kimeríti ez az örökös kegyesség, vizsgálódás, szent élet. A fiatalember ragyogó tekintetéről Sebe a szemét a mozaikmadarak felé fordította; igen, ma minden áttetszőbb, gondolta, ma mintha másmilyennek látnám a színeket is – halványabbnak, kopottabbnak. Szerencsére nagyon idős hölgyekkel is találkoztam tegnap, mondta dicsekedve Andrea, olyanokkal, akik jól emlékeznek még a Három Ifjú indulására. Sebe legyintett; a nagyon öregek, mindarra, amit ifjúkorukban elmeséltek, saját élményeikként emlékeznek, így adják tovább, de persze, mondd csak el, fiam, mire emlékeznek a nénikéid.

Mikor Alberto testvér és Giovanni eldöntötték, hogy Magyarországra indulnak, felbukkant egy idegen a városban, mesélte Andrea, egy széparcú, nagyon különös fiatalember, akinek a haja a válláig ért, akinek a ruháját nem fogta piszok, aki mindenkinek azt mondta, a Messzi Északra, a magyarok népéhez kell eljutnia. Megállította az utcán a papokat, megállította a templomba igyekvő asszonyokat, s így gyűjtött adományokat a magyarországi utazásra. Egy születő világ tele van nyugtalan bolondokkal, mondta Sebe fanyalogva, egyszer csak mindenütt Fiatalemberek támadnak, akik arról ábrándoznak, hogy sokkal boldogabbak lennének, ha nem ott élnének, ahova a Gondviselés állította őket. Az Idegen nyugtalanságát a Magisztrátus is ilyen szigorúan ítélte meg, mint méltóságod, mondta Andrea, és mint munkaképes csavargót, kényszermunkára rendelte a hajóácsok mellé, az Arzenálba. Ezeken ez se segít, mormogta Sebe, főként ha a Hölgyek érdeklődését, a templomba siető kegyes asszonyokét felkeltette a Csillogó Tekintet, a szép arc, a jövendölések, a messzeségbe révedő pillantás, amely a Nyugtalan Fiatalemberek örök ismertetőjegye. Andrea meghökkent, én azt hittem, rebegte, hogy méltóságod, mélyebben érti a dolgokat, én azt hittem, méltóságod megértőbb lesz, mint a nagybácsikáim, az itteni magiszterek, akik csak a dukátokat számolgatják a kamráikban.

Megértőbb vagyok, fiam, mert, meglehet, cinikusabb vagyok a te magisztereidnél is. Én tudom, hogy Gellért egy Nyugtalan Bolond volt, egyike azoknak a fiatalembereknek, akik útra keltek vagy útra kelnek minden évben a világ minden kolostorából, minden városából, minden kereskedőházából. Andrea döbbenten elhúzódott, s mikor a püspök lehunyta a pilláit, gyorsan keresztet vetett. Hiszen annyi minden miatt lehet sértődött egy Fiatalember, mondta Sebe. Míg az ember fiatal, mennyi tüske fúródhat a szívébe! Ki a kolostort, ki a faluját, ki az apja házát, ki a Magisztrátust érzi reménytelenül szűkösnek! Bárki is volt, Gellért, mint annyi nyugtalan bolond, nem találta a helyét otthon – de aztán megtalálta! Annyian vágyakoznak rá, hogy velük érdekes dolgok történjenek – de Gellérttel valóban érdekes dolgok történtek! Ő valóban fontos ember lett, mi több igazi Fontos Ember, sőt ami ennél is több, nagyszerű és kivételes. Tele van a világ csillogó tekintetű nyughatatlanokkal, de a helyüket csak kevesen találják meg. Mi egy szent gyermekkora után nyomozunk, mondta csüggedten, ám végül is nem tudhatjuk, egyik Fiatalembernek miért sikerül, a másiknak miért nem.

Talán túl sok a hetven év, mondta Andrea, de rögtön meg is bántódott, mert Sebe nevetni kezdett. Pedig azt hittem, méltóságodat érdekli az Idegen csodálatos személyisége, akiről azt mesélték, hogy megérti magát bármilyen idegennel, megérti magát az állatokat, sőt képes elolvasni a Messzi Keletről hozott titokzatos írásokat. A korlátolt elmék tanulatlannak mondták, mert az Idegen nem ismerte a kolostori iskolákat. De értette a perzsákat, az angolokat, értette a kunokat, akik a rónán száguldoznak, és értette a kijevi fejedelem nagyszakállú, gyöngyökkel ékes követét is. A kereskedőházak mérlegelték is, hogy valamelyik üzleti úton használhatnák fel a képességét, ám végül túl állhatatlannak találták. Meghiszem azt, szólt Sebe, és fáradtan újra lecsukta a szemhéját. De azért csodálatos, rendkívüli dolgokról mesélsz, noha én csak azért szeretnék élni, hogy még több nyelvet tanulhassak, és sajnálnám, ha a tanulás élvezetétől a mindentudás megfosztana. Hiszen itt vannak a gascogne-i énekesek, mondta ábrándozva, úgy hírlik, ma a szerelem a legnagyobb divat, de hát minden hiábavalóságból kisülhet valami érdekes, az ő grammatikájuk és kiejtésük pedig olyan különleges! Soha nem ismerem meg a nyelvüket, ahogy már azt sem tudhatom, mit kerestek a bemázolt arcú magyar lányok Velencében. Ám botorság lenne szerelmi dalokra vagy új nyelvekre vágyakoznom, mikor még legfőbb kívánságom sem teljesült, hogy húsvét táján virágzó olajfákat lássak. De hát méltóságod nem gondolja, vágott közbe Andrea, akit a rendkívüli tulajdonságok az Olajfák hegyénél is jobban érdekelték, hogy egy Vad Vidéken utazgató térítő pap milyen szerencsés lehet a minden-nyelven-tudás adományával? Sebe felnevetett, ő jól tudta, Gellért a latinon és a venetóin kívül nem beszélt más nyelvet; bárhogy is szeretném, magyarázkodott István királynak, a ti nyelvetek nem megy a fejembe.

Sétált, lovagolt, hajózott egy idegen nyelvekkel teli vidékeken, ahol minden bokor, minden felhő átkot és jajszót lehelt. Hogy vannak a gyerekek, kérdezte Gellért udvariasan az öreg táltosoktól, akik szemtől szembe megátkozták az anyanyelvükön. Sebe volt a tolmács, és ő úgy gondolta, kevesebb lesz a halott, ha nem fordít le mindent. Az idős úr is hasonló jókat kíván méltóságodnak, motyogta latinul Gellértnek, miután a szent püspök békés öregséget, sok unokát kívánt a régi világ papjainak. Ez volt egy térítőpüspökhöz méltó nyelvtudás, gondolta Sebe. A bizalom nyelve, a jóindulatú félreértések szövevénye volt a legjobb nyelv, amelyen Gellért megérthette magát. Eszébe jutott a nevezetes jelenet, mikor a püspök és hű segítőtársa, egy német lovagból lett szerzetes meghallotta éjszaka egy szolgálólány dalát. Milyen derék dolog ez, sóhajtozott Gellért, micsoda derék dolog, egy együgyű szolgálólány, aki éjszaka is énekszóval, jámbor lélekkel végzi fárasztó munkáját, és rámosolygott a kíséretére, akiket az évekig tartó ismétléstől monoton dallá szelídült átkok is megdermesztettek. Jöjjön rátok betegség, halál, örök, világtalan éj, annyi baj, a csontotokat taszítsa ki a föld, dúdolta a lány.

Gellért aztán igazán megértette a magyarokat, mondta óvatosan Andrea. Igen, igen, felelte Sebe, úgy értette őket, ahogy kellett; a bizalom és az erő előbb-utóbb lefegyverez minden ellenséget. Andrea meregette a szemét, de Sebe nem érzett kedvet a magyarázkodáshoz, viszont szerette volna tudni a Szent Megbízástól függetlenül is, hogy egy kitűnő családból származó fiatalember mért választ kísérőül egy csillogó tekintetű, de hazátlan-nincstelen segítőtársat. És ez a harmadik, ez az Idegen mi módon kötött barátságot a családi kiküldetésre induló Giovannival, kérdezte. Lisbetha néném szerint, mesélte Andrea, ez a Fiatalember oly gyönyörű és ragyogó volt, akár egy angyal, bizalmat ébresztett az állatokban, a szelekben, de még a tenger hullámaiban is. Aki rápillantott, annak nem lehetett bűnös gondolata! Az Idegennek sok rajongója volt a Városban, és rokonunk, Lisbetha néni áldásnak tartotta, hogy egy Eleven Angyal kíséri a messzi idegenbe induló Giovannit. Mint Ráfael angyal Tóbiást, suttogta vidáman Sebe, s elképzelte ifjúi virágjában Lisbetha nénit, aztán Lisbetha néni ifjúi gondolatait; ő megértene engem, suttogja napközben a templomban a csillogó ruhás szenteknek, ő megértene engem, suttogja éjszaka a párnájának. Talán éppen az ifjú Lisbetha híresztelte el az ismerőseinek, hogy egy mindenkire szerencsét hozó Csodálatos Fiatalember érkezett Velencébe.

Egy szent kanonizációját előkészítő bizottság természetesen nem hallgathat Lisbetha néni érzelmeire, ám ez még nem jelenti azt, hogy ilyen emberek egyáltalán nem léteznek. Sebét felbosszantotta a tudálékos közbeszóló, aki kopogás nélkül lépve be, megzavarta a szórakozását. Természetesen Vid, a fiatal, magabiztos, vidáman mosolygó Vid magasodott fölötte. Ez még azt képzeli magáról, hogy a kanonizációval és a bizottsággal lekötelez, gondolta Sebe, ám jóságosan rámosolygott a fiatalemberre, és intett, hogy foglaljon helyet. Most, hogy egyszerre ketten lesték a szavait, nem is merte megkérdezni, vajon Lisbetha milyen lépéseket tett, milyen történeteket eszelt ki, hogy találkozzék a titokzatos fiatalemberrel, hogyan vette rá a rokonait, a magisztereket, a San Giorgio papjait, hogy foglalkozzanak a fiú titokzatos képességeivel. Az Idegen, magyarázta Andrea, a hangjával is megnyugtatta a veszett állatokat, üzeneteket bízott a madarakra, a betegségeket, még a legszörnyűbb, gennyes fekélyeket is a hangjával gyógyította. És természetesen minden nyelvet ismert, melyet az emberek beszélnek.

És honnan jött, egyáltalán, mit mesélt magáról ez a különleges fiatalember, kérdezte Sebe. Andrea elmosolyodott, a Magisztrátus is kivallatta a szülőföldjéről, de az Idegen elmondta, mindenhonnan jön, minden pontból, a világ minden városából, és egyetlen helyre kell eljutnia, egy most születő északi királyságba. Nem gondolja, atyám, hogy ez különleges jele volt az elhivatottságának? Sebe megvonta a vállát, ti is tudjátok, felelte, az ezredfordulón sorra alakultak az új keresztény királyságok, melyeket egy saját társadalmából kiábrándult szerzetes, egy ábrándos csavargó, vagy egy nemesebb élethivatást kereső kereskedőcsemete vonzó életcélnak tekinthetett. Válasza igencsak kétségbe ejtette a két fiatalembert, felugrottak, és Andrea Morosini élénken hadonászva megkérdezte: de akkor a három fiú közül melyiket tartja a legesélyesebbnek, Albertót, a szerzetest, az én nagy-nagybácsikámat, a Morosini-fiút vagy az Idegent. Sebe majdnem elnevette magát, ám nem akarta őket megsérteni. Én úgy látom, nincs értelme tovább nyomoznunk, mondta óvatosan, mi csak az időket ismerjük, nem a fiatal Gellértet, nem az Úr terveit. A Fiatalemberek közül, akik sehonnan se jönnek, de mégis mindenhonnan érkeznek, az Úr választja ki az igazit. A sok lehetőségből csak egyetlenegy tetszett Istennek, de Ő, aki Gellért személyén keresztül áldásaival halmozott el minket, nem osztotta meg velünk a terveit. Valamiért Gellért tűnt számára megfelelőnek, a sok ezerből épp az a fiatalember, akit mi Gellért néven ismerünk.

Arra gondol méltóságod: hetven év oly hatalmas idő, hogy nem lehet már Velencében megbízható tanúkat találni? Vidnek rosszul áll ez a tudálékos szerep, de hiába, gondolta Sebe, a komolyság felé tett első lépések mindig nevetségesek. S már látta, hogy halála után az ő vezetésével indul Rómába az igazi kanonizációs bizottság, és a középkorú Vid püspök, László Király Legelső Diplomatája a végleges legenda záradékában felemlegeti majd a tiszteletreméltó előd, az áldott emlékű Anasztáz püspök érdemeit. Ha feltesszük, mondta Sebe lassan, hogy minden körülményt ismerünk, s ha elképzeljük, hogy a holtak, mint Megbízható Tanúk feltámadnak, akkor is tudjuk, hogy Isten is részt vesz minden emberi történésben, ezért az igazságot nem ismerhetjük meg. A Legfontosabb Tanút nem idézhetjük meg. Ám Vid nem hagyta magát, talán rossz helyen keresgélünk, talán még nem kutattunk eleget, az is lehet, hogy az Úr 1025. évében nemcsak ez a három fiú indult el Velencéből a magyarok földjére.

Meglehet, bólogatott Sebe, előtted egy hosszú élet áll, hogy minden mellékkörülményt felderíts. Velence igazán ideális hely, mosolygott Sebe, mint a világ akármelyik pontja, ez is tele van titkokkal, és ráadásul a kagylókat is megszeretted itt. De keveset tudunk az Idegenről, még nem kutattunk eleget, ismételgette Vid, és segítségkérően Andrea Morosinire nézett. Azt is mondhatjuk, hogy én már befejeztem, mondta Sebe, és mivel a zsibbadás visszatért a bal karjába, a tengerről támadó szél pedig újabb, a szívére mért ütésekkel fenyegetett, nagyon szerette volna, ha mindketten kimennek. Még semmi sem ért véget, mondta Vid, és halkan engedélyt kért a főpaptól, hogy addig, míg Velencében maradnak, egymaga folytathasson kutatásokat.

Sebe az engedélyt megadta, jó kutatást kívánt, és megkérte, hogy mielőtt a várost a nyakába veszi, hozasson tintát és pergament a szobájába.

A transcriptio

Sebe az ujjaival végigsimítva a pergamenlapot – és amint ez egy agg püspökhöz illik – a fejét a tenyerébe hajtva mélyen elgondolkodott. De az első mondat, a legelső nem jutott az eszébe. Hol is van a kezdet, elmélkedett, hiszen az annyi vérrel és könnyel megalapított Magyar Királyság számos újraalapításra szorult az idők folyamán. Mint egy ház, amelynek lakói az újabb és újabb átépítésekkel ismerik be, hogy milyen bizonytalanul érzik magukat benne. És most a déli terjeszkedés, a napi érdekek, egy becsvágyó király, a dinasztia érdeke egy új kezdőpontot határoz meg. Sebe leírta, hogy Jézus Krisztus születésének 1079. esztendejében a magyar klérus úgy döntött, az elődök szentséges tetteit méltóképp feljegyzi, és igyekszik a messzi idegenben felderíteni, amire a kortársak már nem emlékezhetnek.

Ebben nem lehet hiba, gondolta. Sebe emlékezett, hogy a legelső újraalapító, a tekintetét a messzibe vető király, akit személyesen ismert, az Orseolo Pétert követő András volt. Vazul fiai pogány csapatok élén szerezték meg Magyarországot; a világ szemében bizony szent támaszra szorultak, s emellett igen kellemes emlékeket őriztek Imre feleségéről, a Kiskirálynéról. Így hát nem bánták volna, ha Zsófia hercegnő, mint Magyarország patrónája mozaikokról, oltárképekről, falvédőkről mosolyog le rájuk. Csak nem az ellenséged feleségét akarod szentté avattatni, kérdezte András királytól Sebe, mert nem szerette volna, ha egy pápai bizottság deríti föl a Bakonybéli Csoda mellékkörülményeit. Ne feledd, intette a királyt, a második férje az ellenséged volt, és te Orseolo Péter halott kezéből ragadtad ki a királyságot. András lassan megrázta a fejét, mert az ő gyengéje – bármily különös is – a jóság és a megbocsátás volt. Szeretném, mondta, ha a Művelt Nyugat is tudná, hogy nem a külföld ellen vívtunk harcot, és ha látná, én nem a pogányok királya vagyok. Hát, nemde, igazi csoda volt, kérdezte, a holttest eltűnt, a mi Asszonyunk saját köpenyében vitte fel Zsófiát a mennybe?

Sebe megjegyezte, az egyház nem a láthatatlanná tévő köpenyeket, hanem a látható, de nem bomló holttesteket részesíti előnyben. Gellért halála alkalmasabb és megfelelőbb lenne felségednek, győzködte Sebe, ott nem volt se mókus, se menyét, se láthatatlan köpeny, magyarázta. András nem is válaszolt Anasztáznak, a frissiben kinevezett csanádi püspöknek, hiszen mindig is rettegett a titokzatos főpaptól, Gellérttől, akiről senki nem tudta, hogy kicsoda, hogy honnan jött, miért jött, aki gondosan megrajzolt kis térképeket küldözgetett Kijevbe, s aki úgy tárgyalt vele, mintha Magyarország helytartója lenne. Ő biztos valami angyal volt, mondta András óvatosan, szentté csak embereket avatnak, s az csak az Úr titka, hogy Gellért miért jött Magyarországra. Sebe bólintott, és igen jól emlékezett: az oly barátságos, de mindig magabiztos püspökkel éppen a Kijevből jött hercegek érkezését ünneplő tömeg végzett. Hiszen a legjobb tervekbe is hiba csúszhat, elmélkedett Sebe. Gellért eszelte ki, hogy a Kijevből jött hercegek álljanak a pogányfelkelés élére, de a konspirációkban és manőverekben járatlan tömeg mit sem tudott arról, hogy András már megkeresztelkedett, a nyugati útról letérni nem lehet, így hát tiszta lelkiismerettel végzett a herceghez siető csanádi püspökkel.

Ám a Magyarország mostani újraalapítását elvégző Árpádfi, László király nem félt Gellérttől, neki nem voltak skrupulusai. Az ellenfél, az éppen esedékes “németbérenc”, Salamon, azaz a törvényesen megkoronázott király ott élt a császári udvarban, mégpedig kitűnő egészségben. Lászlónak a pápa segítsége kellett és szentek, lehetőség szerint minél több szent. Ezt a Gellért-ügyet méltóságodra bízom, mondta Sebének László mosolyogva, egyesek azt híresztelik, hogy angyal volt vagy egy új táltos, de mire mennénk mi egy angyallal, nekünk egy igazi szent kell, akit a Vatikán is elfogad. László a Zsófia-ügyet is fontolóra vette, de egy másik nemzedék volt, akit személyesen a Királyné sohasem bűvölt el, s úgy ítélte meg, az a sok állat, a mennyből pogány énekeket dúdoló angyalkórus, a lajtorja, amelyen Szűz Mária a magyarok királynéjához leereszkedett, a Vatikán szakértőinek tetszését nem nyerheti el. Mi még csak megbocsátjuk az együgyű embereknek, ha egymás közt ilyen történetkéket mesélnek, mondta a király kegyesen – mert hazafias tettnek számít azt híresztelni, hogy az Árpádok minden hozzátartozója különleges kapcsolatban áll a Mennyel.

Vagy talán Lászlónak a másik Ambiciózus Ifjú, Gellért személyesen is imponál, kérdezte magától Sebe. Talán lehetséges, hogy mint Vid, úgy László király is politikai példaképnek tekinti Gellértet? Sebe szeretett volna királya (és minden király) kedvében járni, de tudta, hogy a legendában, az ő írásában a Politikai Lehetőségeket avagy a Tökéletes Keresztény Királyságot kereső Gellért helyett a jeruzsálemi zarándokútra készülő Gellértnek kell a történet kezdetén elindulni, akit az úton csak a magyar király, István kérlelő szava tartóztat fel. Ahogy ezt fontolóra vette, a fejében máris jól megírható párbeszéddé változott István király és a Jeruzsálembe tartó Gellért találkozása. Könyörgő szavak, rimánkodó szavak, mosolyodott el Sebe, pedig mi sem volt a könyörgésnél idegenebb a félelmetes és határozott királytól. És nem is volt miért rimánkodnia, csak úgy nyüzsögtek a külföldi szerencselovagok, világmegváltók, kóbor szerzetesek az udvarában. István belenézett a szívekbe, éneklik manapság a népi énekesek. Ám én is belelátok az élők vagy a holtak szívébe, itt Velencében kihallgattam a szellemeket is, gondolta Sebe, csak én nem érzek vágyat, hogy előreírjam a történetüket, s úgy befolyásoljam őket, ahogy a Szent Király tette. Elhatározta, hogy Gellértet megteszi Imre herceg nevelőjének. Pedig egy karrieristákkal és az új idők szelével teli udvar mit sem tudott kezdeni ezzel a dölyfös és sápadt fiúval, aki eldöntötte, hogy a keresztény magyar történelmet, amit apja kezdett el, ő egymaga fejezi be. Nem kell ezen töprengenem, vigasztalta magát, ha László király egyszer úgy dönt, akkor Imre történetével majd egy másik kanonizációs bizottság foglalkozik. A lényeg, gondolta, hogy Gellértnek ne tulajdonítsak akkora politikai hatalmat, amely megrémiszti majd a későbbi királyokat.

És minden más lehetőséget is meghagyok, gondolta Sebe. Ő, a Tanítvány, aki már eddig is – egész rettenetes, elviselhetetlenül hosszú életén át – annyit írt és beszélt Gellért nevében, most belevágott a szent megszületésébe. Nálam Gellért egy “nevezetes” kereskedőcsaládnak kolostorban nevelkedő fia lesz, döntötte el, a nevezetest majd nevesítheti bárki, akinek így kívánja az érdeke. Alberto atya, a Szerzetes történetéből elhagyta az aszkézist, a testi gyengeséget, és meghagyta a művelődés szeretetét, mellyel szerzetestársait bűvölte el. Gellért szolidan, szerzetes testvérek társaságában vágott neki a zarándokútnak, amely úton – a Gondviselés akarta így – szembetalálkozott az éppen “segítőtársakat kereső” István királlyal. Végzett az “országalapító” és a “szent” találkozásával, és elhatározta, hogy az Idegen természetét és az “állatok barátságát” átemeli Bakonybélbe, a remetéskedés színhelyére. Ám Bakonybélben nem lehet semmiféle mitikus állat, döntötte el, semmi nőiesen puha menyét vagy mókus, vagy Mennyből aláereszkedő, csodálatos madár, amely kiterjesztett szárnnyal röpdös az asszonyok álmai felett.

A Legenda Gellértje, ez a negyedikként Magyarországra utazó fiatalember így hát egy csapásra megoldotta Giovanni és Alberto, a kereskedőifjú és a szerzetes személyiségének ellentmondásait. Az Irodalmi Gellért, ha egymagában remetéskedett, akkor elszánt és minden földi nyűgtől eloldott misztikus lett, ha közösségbe került, akkor gyakorlatias férfiúként tevékenykedett, egyházmegyét szervezett, pogányokat térített, és kis térképeket küldözgetett a száműzött András és Béla hercegnek. És nem emelget gerendákat, döntötte el, hanem nevezetes teológiai vitákat rendez, amely kivívja a nyugati szerzetesek elismerését. De nem mindig volt ilyen okos és ravasz Gellért, ha egyedül maradt, feltámadt benne az Idegen, aki mindenhonnan jött és mindenhol otthon van. Így hát szelíd farkasok sétáltak Magyarországon, csapatostul követve a szent igék értelmén töprengő főpapot. Küldhetnék egy szelíd oroszlánt is a Nagyalföldre, töprengett Sebe, ám István napjai megszámoltattak, s a csendes erdei séták véget értek. Már a Király halála utáni időknél járt, és tudta, Gellértnek a pogányok között élvezett megbecsüléséről hallgatnia kell. Azt leírhatom, gondolta, hogy a “nép királyát”, a pogányság és kereszténység között ingadozó Abát a “bűnei miatt” Gellért elutasította, hiszen Gellért egy ambiciózus, fiatal királyra gondolt, nem egy Kelet és Nyugat között imbolygó, megroskadt, öreg férfira.

A polgárháború megállította Sebe tollát, mint egy döfés a szívben. Nem a nyomorúság, nem a halál, nem a harcok, hanem Gellért titokzatos döntései. Én megbékéltem volna Aba Sámuellel, gondolta, én nem kísérleteztem volna a Kijevbe száműzött Vazulfiakkal. Gellért őket pogány kisfiúkként látta utoljára, és különös módon mégis megbízott bennük, mert a szentek nincsenek bizalom nélkül, gondolta. Gellért volt, aki követeket küldött hozzájuk a távolba, és Sebe, Gellért legfontosabb segítőtársa újra megállt a halottakkal teli síkságon, s újra egymaga tartott a csanádi monostorból Bakonybélbe. Nem, gondolta, a Királynő-epizódot teljesen el kell felejtenem, hiszen én sem tudom, hogy milyen politikai kombinációkat tartott szem előtt Gellért, az is lehet, hogy csak aggódott a királynéért. A halálra készülve is megreszketett, ha arra gondolt, hogy egy mókusokat kutató utólagos bizottság érkezik Bakonybélbe. Néhány mondatot kihúzott, s arra gondolt, Imre herceg legyen csak szent, Zsófiát borítsa feledés, Aba Sámuel bűnös volt, Orseolo Péter bűnös volt, kit érdekelnek egy legendában az árnyalatok! A latin nem anyanyelv, gondolta, csak a magyar mondatok igényelnének mindig új és új megvilágítást, magyarázatot. Különösen a pogány szó, gondolta, hiszen majd’ ötven év térítés után nem akadt táltos, aki ne Szűzmáriához, ne Jézushoz hasonlította volna a régi isteneket.

Úgy kalimpált a szíve, hogy észre sem vette, hogy mennyire fáradt, mennyire gyenge, ám folytatta az írást, mert már nem kellett keresni a szavakat, a latin mondatok, mint az Aranyhímzőnő vöröses-áttetsző hajfürtjei, hozzátapadtak szerelmesen. Szülte egymás után a szavakat, gabalyította az időhatározókat, eltévedt a feltételes mondatokban; csak ez a szomjúság ne lenne, gondolta, és otthagyta a Székesfehérvárról a hercegek üdvözlésére induló püspököt, s indult az ajtó felé, hogy a kulcsárt vagy valamelyik kanonokokat előszólítsa. De nem jutott egy-két lépésnél tovább, a lába olyan zsibbadt volt, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában. Féltérdre ereszkedett, kiáltott, de csak a szellemekkel és a mondatokkal teli levegő reszketett, mintha a házban élők már nem is lennének. Talán egyedül vagyok, gondolta, talán senki nincs a palotában. Visszahúzta magát a székére, és már nem bánta, hogy az ablakon betűző nap késődélutánt mutat, egyáltalán nem bánta, hogy egyedül van, mert a mondatok egyre sürgetőbben követelték, hogy papírra vesse az őket.

Már nincs sok időm, morfondírozott Sebe. Gellért most elhagyta Fehérvárt, s indult a Hercegek üdvözlésére. A balsejtelmű jelek megsokasodtak, én, mint a legegyügyűbb legendaszerzők, mindent a jóslatokra építek, gondolta Sebe szégyenkezve, és lassított az elbeszélés tempóján, hogy a közeledő halál minden ízét kiélvezze. És nemcsak a közeledő halál ízét. Most már venetóival kevert kifejezések tolultak a tollára; mintha maga a szent, maga Gellért beszélne helyettem, mintha a saját életéről mesélne, gondolta Sebe rémüldözve. Eljött az utolsó mise Szent Szabina egyházában, Sebe itt rögtönzött egy egész tematikus sermót, most már a terjedelemmel nem lehet baj, gondolta, de azért a nemzetükre büszke olvasókra való tekintettel, mint Vid vagy László király, elmondatott Gellérttel egy Pannonia Nostrára vonatkozó áldást. A Mi Pannóniánk, ízlelgette Sebe magyarul, ez akkor csak jövendölés volt, gondolta, ám Gellért ezt annyiszor leírta, annyiszor elmondta, hogy idővel valóság lett; és most már elérkezett a besenyők és Gellért párbeszédéhez.

Egy legenda nem tűri a kételyt, az iróniát, a kontrasztokat, gondolta Sebe, s ezért a besenyő testőrök szemében is hatalmas könnycseppek csillogtak, mert meghatotta őket is Gellért kedvessége és halálmegvető bátorsága. Igazából Sebe kíváncsi lett volna, hogy a testőrök ártatlanok voltak-e vagy sem Gellért halálában, de latinul nem tudott érzékeltetni semmilyen kételyt; mennyire más lenne, ha mindezt magyarul írnám, gondolta. A Deliberatio szerzője a Keresztvivő Jézus útját a virágvasárnapi bevonuláshoz hasonlította, és az öreg Sebe ugyanezt a fordulatot alkalmazta, mikor Gellértet odavezette a pogányok gyűrűjébe. Hátra volt még a Kelen-hegy alatt gyülekező pogányok vad dühe, az eltorzult, ördögi arcok, akik körülvették a barátságosan mosolygó szentet. Még le kell írnom, hogy Gellért angyali arccal fogadja az ütlegeket, és azt a halála után elterjedt pletykát, hogy kocsijával a Kelenhegyről letaszították.

Ilyesmit csak egy kolostori refektóriumban álmodozó szerzetes agyalhat ki, gondolta. Miért vonszolná egy hegyre a megdühödött tömeg az áldozatát, mért fáradna, ha azonnal ki lehet a szemét szúrni, ha azonnal agyon lehet csapni, ha a vér és jajkiáltás minden ízét azonnal ki lehet élvezni. Ám megfogadta, hogy az ő legendája minden Gellérttel kapcsolatos történet gyűjteménye lesz, nem az Igazság, hanem minden igazság foglalata, ezért Gellért kocsiját fáradtságosan felvonszoltatta a hegyre, és valami ügyes fordulatot keresett, hogy a tömeg gonoszságban is megnyilvánuló agyafúrtságát érzékeltesse. De hát hogy is volt, hogyan is történt, kérdezte magától, ő, aki a gyilkolás hangjait egy bokorban hasalva, a félelemtől dermedten hallgatta. Csak kiszínezett emlék, vagy képzelgés, amire emlékezni vélek, gondolta szomorúan. És ahogy a selyemszálakat egymásba öltő Aranyhímzőnő történeteiről, úgy az ilyen emlékekről sem dönthetők el, mennyire igazak vagy hamisak. Hiszen a kiáltások Sebe emlékezetében is összekeveredtek a gyerekkorban hallott jajkiáltásokkal; és most már tudta, nem is lesz ideje a legendát befejezni. Leírta még, hogy a Kelen-hegy alatt összeszedik Gellért csontjait, aztán odavetett két szót: temetés, csodák.

A temetést Vid majd egy-két ügyes mondattal elintézi, gondolta, a csodák pedig szokványosak lesznek, a vakok látni fognak, a bénák járni kezdenek. Ez a Velencében járt Anasztáz püspök beszámolója, írta reszketegen a pergamenlap aljára. Most már a jobb keze is annyira elzsibbadt, hogy alig tudta a tollát elengedni, kiáltani próbált, de a hangját elnyomta a rettenetes félelem, hogy már soha többé nem tud az asztaltól felállni. A ház idegenségét csak fokozta az ablakon benéző hold; pár perc, gondolta, és sötét lesz, még pár perc, és hamarosan milliónyi csillag figyeli, ahogy haldoklom Orseolo Péter szülőházában. A sötétség eltakarja a velencei mozaikokat, az aranyszárnyú madarakat, az Aranyhímzőnő kiterjesztett szárnyú madarát is; én csak a saját halálomat tudom átélni, gondolta, s eszébe jutott, hogy ugyanígy félt az égbolttól Csanád támadásának előestéjén. Nem marad belőlünk semmi, töprengett ugyanígy, mikor hetven évvel ezelőtt kiment a szülei mellől vizelni, és figyelte a részvétlen, különös törvények szerint változó csillagokat. Minden félelem egyszer elmúlik, vigasztalta magát, és most eszébe jutott az ő legelső találkozása Gellérttel.

A rettenetet Ajtony udvarában, emlékezett vissza, csak a felnőttek nem érezték, akiket már elkábított a mindennapok egyformasága. De a gyerekek és az állatok hetekkel előbb átélték a rémálmokat, s tudták, hogy a fenyegetés körbeveszi őket, mint a nappalokat az éjszaka. Miközben a csillagokat bámulta egymagában, Sebe a félelem szorításában két különös dologra gondolt: a Mindenhatóra és az Írásra. A görög papok néha beszélték, hogy van egy Isten, aki néha galamb, de leginkább láthatatlan, és ez az Isten ír, örökösen, teleírt már egy szent könyvet, ezt a Könyvet kell olvasgatni a papoknak életük minden órájában. Sebe, mikor először hallotta, sehogy se tudta ezt elképzelni, hiszen az igazi istenek, gondolta, hadakat vezetnek, fiakat nemzenek, napfényt és vihart támasztanak. De abban a percben mégiscsak megértettem, emlékezett vissza, hiszen elég csak a szavakat leírni, és a végzetet kiforgatják a parancsok, azok a parancsok, melyeknek jeleit rávéssük egy bőrdarabra.

Bárcsak tudnék írni, gondolta akkor, s látta, hogy az égbolton a távoli pontocskák írásjelekké változnak: születés és halál előjeleivé, ama különös Könyvvé, melyet Isten ír, az ő Istenük; talán ezért kell a legvégén mindannyiunknak meghalni. Még nem hallott csatazajt, ám mintha a jelekből most ő olvasna, érezte az éjszaka különös neszeiből, hogy idegenek veszik körül Ajtonyvárat, a madarak, a marhák megrémülnek, s a félelmük átáramlik a hallgatózó kisfiúba. Hát akkor írj át engem, tegyél át egy jó helyre, súgta magyarul ennek a mindenkor éber, de csak a mondataival törődő Istennek. Várt, hallgatta a bokrok mélyén a gyíkok surrogását; talán el kéne bújnom, gondolta, de a csend széttört darabokra, s a hirtelen kiáltozásban mozdulatlan lett. Sebe elbújni sem mert, megdermesztették a hirtelen meggyújtott fáklyák, a lángba borult kazlak, a mindenünnen áradó lódobogás és egy kopja, amely súrolta a derekát.

Késő volt, nagyon késő volt, de végül is megtörtént a csoda; én átéltem, motyogta most, és erőt érzett magában egy miatyánkhoz. De most nincs menekvés, át kell mennem azon a kapun, át kell engednem magamat a halálnak, gondolta. Most, hogy a fájdalom új és új ütéseket mért a szívére, az asztal sarkát markolva ugyanazt az égboltot, ugyanazokat a csillagokat látta, mint nyolcévesen. Hány lélek van egy emberben, három, négy, öt, vagy csak egy fél lélek, egynegyed lélek, gondolta; valaki olyan szörnyen megijedhet, hogy aztán az egész életét fél lélekkel éli le. De megmenekültem, áldás volt ez a fél-élet is, jutott eszébe, talán, ha Isten irgalmas lesz, a most lecsapó halál se fog fájni. Mert lehet, gondolta, hogy az én Legszemélyesebb Magyarázatom az igaz, és Gellért nem volt velencei ifjú, nem volt Giovanni Morosini, sem Alberto testvér a San Giorgióból, sem az Idegen. Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették Magyarországra – énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá, gondolta Sebe.

A haldoklás közben végtelenné tágult szobában most újra hallotta a gyermekkori jajkiáltásokat, elképzelte a mozaikmadarakat, ahogy félelmükben szárnyra kapnak, és reszketnek a halott nővérei felett. Ám én akkor is biztos voltam, gondolta, hogy az örökös haláltól valaki megszabadít, valaki értem jön, valaki nem engedi, hogy a jajszavak megfojtsanak. Sebe egy pillanatra jobban lett, és elképzelte, hogy a saját Gellért-teóriáját a Vatikánban védelmezi. Most először hitte, hogy a világban minden egyformán mágikus és valóságos, most először hullt le róla a képzelt és valóságos szégyen, és csak figyelte vígan a felháborodott szakértőket. Nem rosszabb az én legtitkosabb teóriám se, mint akármelyik másik, és látta, hogy ránevet a sok püspök- és teológus-kollégára, olyan bátran, ahogyan sohasem mert volna a valóságban. Most egy fájdalmas ütés földre lökte a székéről, zuhant is vele a sötétség egyre mélyebbre, úgy, hogy már kőpadlóra szorított füllel hallhatta a paripák vágtáját, a férfiak és asszonyok sikolyába vegyülő lódobogást. Már nem tart sokáig, gondolta, már nem tart sokáig az agóniám, s újra elfogta az előző percben megízlelt boldogság – várta a Gellértnek nevezett fiút, aki felrántja a földről és felemeli a saját valóságába.

Kísérői az Orseolo-palota tetején kuporogtak. Élvezték a jó levegőt, figyelték a tengerbe bukó napot, a Bizánc felől érkező gályákat, a sikoltozva vízbe bukó sirályokat.

Egykedvű, várakozó este volt. Velence készült a húsvétra.

Fejezetek

Az égbolt színei                                                                                                   xxx

A valóság és az eredeti                                                                                        xxx

A Legszélső Ház                                                                                                 xxx

“Hát, Uram, eljött a perc!?”                                                                                xxx

“Az idő már elmúlt”                                                                                            xxx

“A szív, az soha nem fájhat”                                                                               xxx

A felismerés pillanatai                                                                                         xxx

A legendaírás nehézségei                                                                                    xxx

Ifjú egy idegen udvarban                                                                                    xxx

Az idő visszaemlékszik                                                                                       xxx

Túloldalt                                                                                                              xxx

Forró idő                                                                                                              xxx

Az ártatlanság felé                                                                                               xxx

Csoda íródik                                                                                                        xxx

Az öröklés rendje                                                                                                xxx

A transcriptio                                                                                                       xxx

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Magyar Könyv Alapítvány támogatta

(két logó)

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.hu

E-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Megjelent 2005-ben

Készült

Felelős vezető

Felelős szerkesztő Sárközy Bence

A címlap XXXXXXXXXX felhasználásával készült

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Kiadványszám

Megjelent XXX A/5 ív terjedelemben

XXXXX betűtípusból szedve

ISBN 963 14 XXXX X