GRÉTI

Valentina, hallasz?
Egyetlen nyavalyás villanykörte a pincében, és a hangulat máris olyan, mint a világháborús nyomoroncokról forgatott filmekben. Lelombozó, szánalmas, rettenetes. Valentina nem hall, nem lát, csak behunyt szemmel gubbaszt. Megdermedt a félelemtől? Vagy tetteti, hogy alszik? Akárhogy szólítgatom, meg se moccan. Legszívesebben én is behunynám a szemem, és megsemmisülnék. Ha ilyen okádék filmet látnék a Netflixen, rögtön átkapcsolnék.
Ahogy bezáródott a pinceajtó, és a többiek eltűntek a hasadékban, Csongor hátat fordított, és belemerült egy játékba a mobilján. Zombikat kell megforgatni a levegőben, és aztán betemetni valami tűzgödörbe. Haha! Pontosan ismerem a szabályokat, mert Csongor már két napja ezzel játszik az órákon is. Puff! Puff! Puff! Ezt hallgatjuk egész nap!
De nem azt kamuzta korábban Valentinának, hogy sajna-bajna lemerült a mobilja?
No de hagyjuk.
Körbejárom az iskola pincéjét újra és újra. Ennek a nyavalyás helyiségnek nincs is ablaka. De kell hogy legyen valamilyen ablaka, mert emlékszem, hogy mikor egy teniszlabdánk eltűnt az iskolaudvaron, Kálmán bácsi szerint begurult a pincébe.
De hol gurult be? Hova? Hogyan?
Csak a szekrény mögött lehet ez az ablak.
Ez a nyavalyás monstrum viszont tele van mindenféle limlommal, meg sem tudom mozdítani. A zseblámpám fényénél elkezdem kipakolni. Régi dobozok, iratgyűjtők, befőttes üvegek. Mindenféle ósdi szirszar.
Csongor, nem segítenél? De nem. Ő is azt játssza, mint Valentina. Nem lát, nem hall. Puff! Puff! Puff! Ki tudja, hányadik zombinál tart? Valahogy mégis sikerül arrébb lökdösnöm a szekrényt.
Kicsi, idétlen bukóablak, de valahogy talán ki tudom préselni magamat rajta. Talán… Ha találok egy sámlit vagy széket. Sámli, sámli, sámedli… Hol van az a sámedli? Nagyanyám mindig így mondta. Sámli nincs, de talán megteszi egy sörösrekesz is.
Mielőtt felhúzódzkodom, megnézem a mobilomon az időt, fél tizenkettő.
De nem akarok bohócot csinálni magamból. Még utoljára odarohanok a hasadékhoz, és bekiabálok. Hol vagytok? Válaszoljatok!
De semmi.
Pedig négy és fél óra alatt már igazán kiélvezhette az osztály a fotózkodást és az életveszélyt.
Baj van, érzem.  Réka, Dia, Léna nem olyan bátor lányok, hogy benn akarnának éjszakázni. Még akkor sem, ha nincsenek a barlangban denevérek. Valami szörnyűség történhetett velük.

*

A bezárt iskolából kijutni már nem akkora ügy. Az alsósok is tudják, hogy kell az iskolából kiszökni. De egészen más napfényben átmászni a kerítésen, mint a sötétben, egyedül. No de egy hőst semmi sem állíthat meg.
Az Ürömi utcán aztán enyém az egész éjszaka: szinte szárnyaim nőnek a friss levegőben. Későn veszem észre, hogy a mobilom a pincében maradt. De nem baj, így csak annál izgalmasabb.
Elsétálhattam volna a kerületi kapitányságra, de inkább leintettem egy autót. És nem is akármilyen szedett-vedett, béna kocsit, hanem egy terepjárót. Két playboy ült benne. Leengedték az ablakot, és vigyorogtak.
Mondom, sürgősen be kéne vinni engem a rendőrségre, mert az osztálytársaim életveszélyben vannak. Elvesztek egy barlangban, és nem tudnak visszatérni. Stb, stb, stb.
Ez nem egy taxi, mondták a fiúk. És ha egy barlangban vannak a barátaim, hívjam terrorelhárítókat vagy a barlangi mentőket.
Mondtam, ha ekkora baromarcok, és nem segítenek, a végén megnézhetik magukat. El fogom mondani az apukámnak, aki műsort vezet az RTL-en. Így görbüljek meg!
Nem kellett nagyon meggörbülnöm, a két playboy betessékelt a kocsiba.
De hogyan, mi történt?, kérdezgették. Elfajult valami buli? Eltévedtetek a barátaim valamerre?
Az osztálytársaimmal felfedeztünk egy új barlangot. Vagyis nem mi fedeztük fel, hanem a konyhások, de mi akartuk kikutatni. Petőfi Sanyi vette rá az osztályt.
Petőfi Sanyi? Ez komoly? Rettentő kíváncsiak lettek, és én szívesen elmeséltem volna mindent, de hamar odaértünk a Rómer Flóris utcába.
Majd egyszer máskor, ígértem a fiúknak. Akkor mindent elmondok.

A rendőrkapitányság portájánál Léna apukájába ütköztem.
Hihetetlen! Felfoghatatlan! Tűrrrrhetetlen! Egyszercsak nyoma veszik tizenhat gyereknek. Nem egynek, nem kettőnek, hanem tizenhatnak. Egy komplett osztálynak! És senki a füle botját nem mozgatja! Ő azonnal megy, és felhívja a CNN-t, Ferenc pápát, a miniszterelnököt, az ellenzéket. Na, majd kap mindenki! Mi folyik itt? Ez tűrrrrhetetlen! Milyen ország ez? Érti ezt valaki?
A portás se értette. De megpróbálta Léna papáját lecsillapítani.
Ahogy körbenéztem, láttam, ismerősök közé cseppentem. A recepciónál toporzékolt a nagy bankárnő, Réka anyukája, ott szorongtak Berci szülei egy párhetes babával, Kristóf szülei, nővére, nagymamája, nagypapája, és további anyukák, apukák, akiket még soha nem láttam. Telefonáltak, hadonásztak, sírtak, toporzékoltak; csitították vagy épp hergelték egymást. Olyan izgalom vibrált a levegőben, hogy ha eldobok egy szál gyufát, lángra lobban az épület.
Gréti! Grétikém!, Ugye, te vagy az?, ugrott a nyakamba Réka anyukája. Hát az isten áldjon meg titeket, hova tüntetek?
Mondtam, én itt vagyok, megvagyok. De a többiek lementek a barlangba.
Barlangba? Miféle barlangba? Mi a jóistent csináltok ti egy barlangban?
Egyre több szülő gyűlt körém, húztak-vontak, rángattak, végül betuszkoltak egy irodába, egy valódi főrendőrhöz. Dr. Samu Attila, ez volt az ajtaján. És ez a dr. Samu Attila nem volt egyedül, épp Ildi nénivel és az igazgatónkkal tárgyalt.
Mindent el kellett mondanom. Hogy hogyan cseleztük ki a szülők éberségét, mi volt az a „Tenger és csillag”, amire mindannyian elkéredzkedtünk, hogy Kristóf hogyan lopta el az iskolai konyha kulcsát. El kellett mesélnem, hogy foglaltuk el a pincét, és milyen sorrendbe szálltak le a hasadékba a többiek. Hogy valamit okvetlenül fel akartak fedezni. Mindenki mást: Ottó cseppköveket, Sanyi meg Tomi a világforradalmat.
És te, Gréti? Te miért nem mentél velük?
Valamit makogtam, hogy féltettem a bokámat. Nekem nagyon érzékeny a lábam, én nem kockáztathattam.
A főrendőrt ez nem túlságosan érdekelte. Azonnal hívta a katasztrófavédelmet, a barlangi mentőket, és már épp kitessékelt volna minket a szobájából, mikor berontott Danika édesapja.
Hogy igaz a hír? Egy autista és egy mozgássérült gyerek is a barlangban van? Ez őrület! Az ő Danikájuk sem teljesen egészséges, mióta túlélt egy halálos betegséget, és elvesztette az ikertestvérét, azóta szorongásrohamai vannak. Szegény gyerek! Mit csinálhat most lent a sötétben? A legjobb lenne rögtön értesíteni a honvédséget.
A barlangi mentők már úton vannak, mondta a főrendőr nyugodtan.
No de, no de, no de! Ezek a szegény gyerekek!, hápogott Dani édesapja.
A lépcsőn lefelé menet Ildi néni átfogta a vállamat. Azt mondta,
nagyon önfeláldozó, bátor dolog volt, hogy berohantam a rendőrségre, és ezzel valószínűleg megmentettem a többieket.
Én csak sajnáltam, hogy mindezt nem hallják a többiek.
De miért nem telefonáltál, Gréti?, kérdezte az igazgató.
Meséltem a térerőről, a becsapódott pinceajtóról, a fájós bokámról. Hogy én így, fájós bokával is kimásztam az ablakon, mint egy igazi akcióhős. Az igazgató mosolygott.
Kiderült, hogy a szülők este nyolckor már jártak az iskolában. Réka anyja odarángatta az igazgatót, Ildikó nénit, Kálmán bácsit, a gondnokot. Kálmán bácsi megesküdött égre-földre, az unokái életére, hogy amikor ő hatkor bezárta az iskolát, egy lélek sem volt az épületben. Egy lélek se, higgyék már el!
Elhitték neki, és ezután vonultak be a szülők a rendőrségre.

És most diadalmasan megint birtokba vették az iskolát. Több rendőr, az összes szülő, két nagymama, Berci párhetes kishúga, Léna két öcsikéje meg a többiek.
És a te szüleid, Gréti?, kérdezte tőlem Ildike néni. Hol vannak? Nem kéne telefonon megnyugtatnod őket?
Mondtam, anyuék egy wellnes hotelben vannak, ilyenkor minden kütyüt kikapcsolnak, nem érdekli őket a világ.
Ha így van, akkor hívd fel a tesóidat, Gréti!
Jó, mondtam kelletlenül. Bár eszem ágában nem volt a szemrehányásaikat hallgatni: mekkora idióta vagyok, megint mibe keveredtem, micsoda hülyeséget csináltam. A péntek este az péntek este. Úgyis azt mondják, hogy ha annyira félek egyedül hazamenni, hívjak egy taxit.
A menzán egyszer csak hatalmas felfordulás támadt: Anett anyukája elájult. Nem lehet itt valahol kávét kapni?, kiabáltak a szülők. De lehetett. Bár az igazgatónk epésen megjegyezte, ez nem kávéház, hanem egy tisztességes iskola tisztességes konyhája.  Ám Ildi néni felkísért két anyukát a kávéfőzőgéphez a tanáriba.
És végre valahára megérkezett a barlangi mentők is: két fiú, két lány. Az ágyukból rángatták ki őket, úgyhogy ők is elfogadtak egy csészével.
Közben engem kérdezgettek, mit vittek magukkal a barlangba többiek.
Hát zseblámpát vittek, feleltem. Meg kis kekszet, kis ásványvizet.
Ahá, mondták, egy kis kekszet.
A barlangászok egymás után leugrottak a hasadékba, velem meg innentől nem törődött senki sem. Kristóf apja szitkozódott, a csecsemő bömbölt, Léna anyukája imádkozni kezdett. Miatyánkkivagyamennyekben…
Hát én mit csináljak? Fel-alá ténferegtem a folyosókon, aztán kicsit aludtam az igazgatói iroda előtti bőrfotelen.
Anya, apa. A két testvérem, Vili és Dénes. Mikor voltunk együtt nyaralni? Már nem emlékszem. De most álmomban a hatóságok lezárták a Balatont, mert mi Balaton-átúszást tartottunk. Csak mi, öten. Anya, apa, Vili, Dénes és én természetesen. A Kováts-család az egész világ ellen.
Aztán hirtelen lelkes kiáltozásra ébredtem.
A barlangászok megtalálták Lénát, Rékát, Hannát és Diát. Állítólag Hanna beverte a fejét valami cseppkőbe, ezért ők nem jutottak olyan messzire, órákig kuksoltak a sötétben. Dani apja ott fontoskodott a lányok körül, megmérte a vérnyomásukat, sóoldatokat itatott velük, lámpával bevilágított a szemükbe.
Réka elmesélte, hogy előbb Kristóf szakadt el tőlük, aztán valami titokzatos hangokat keresve a többi fiú, miközben Sanyi is eltűnt Dani és Berci nyomában.
Ki ez a Sanyi?, kérdezte a főrendőr. Mi nem láttunk Sándort a gyerekek névsorában.
Petőfi Sándor, mondta Réka.
A rendőr meghökkent. Furcsálkodva nézte Rékát, és újra elővette a táskájából az osztálynévsort.
És milyen hangokat hallottatok?, kérdezte a barlangász csaj. A Szemlőhegyi barlangnak mindezidáig nem létezett természetes bejárata.
Csak mindezidáig, felelte tudálékosan Réka. A barlangban tényleg mászkálnak emberek, ő nem hülye, világosan hallotta őket. Idősek, fiatalok, nők, férfiak, gyerekek. Neki úgy tűnt, hogy már régóta a barlangban laknak.
Az igazgató bizalmasan félrehúzta a rendőrt és a barlangászokat.
Hatodikban tényleg járt ide egy tehetséges kárpátaljai gyerek, őt hívták Petőfi Sándornak. Megbolondította az egész osztályt, nyilván az ő álma volt ez az idétlen barlangászás. Szerencsére nem kell komolyan venni a gyerekek beszámolóit, szegénykék nyilván hallucináltak a sötétségben. Még hogy hangok! Haha! Inkább az éhség és a fáradtság. A hormonok, nemdebár.  Érzékeny, felajzott idegek, serdülő gyerekek… Egy felnőtt sem várhat el ezektől a szegény gyerekektől objektivitást.
Az igazgató fene büszke rá, hogy hajdan pszichológiát is tanult.
Réka anyját nem érdekelték holmi forradalmak vagy titokzatos hangok. Egy csomó pizzát rendelt, Ildi nénivel meg közölte, hogy Diát és Hannát ő viszi haza magához, és otthonról értesítik majd a külföldön tartózkodó szülőket. Mindig rémesen ellenszenvesnek tartottam ezt a nőt, az örökös fontoskodását és kotkodácsolását, de most nem bántam volna, ha rólam sem feledkezik meg.
Hazamentem volna velük én is szívesen.
De Diáék még nem voltak hajlandók elindulni. Becsületből meg akarták várni a többieket.
Becsület, becsület… Nagyon irigyeltem őket.
Hajnali háromkor nagy üdvrivalgással kimászott a lyukból Anett a fiúkkal.
Hahaha! Minden nagyon szuper volt!, mesélte lelkendezve.  Órákig csatangoltak, közben találtak egy tavat, egy 56-os rejtekhelyet, egy gépfegyvert, rengeteg új járatot. Akár holnap visszamennének – minden olyan fantasztikus volt!
Miféle gépfegyvert?, kérdezte az igazgató. Na, még csak ez kellett!
A fiúk egymás szavába vágva magyarázták, hogy hogy terjednek a föld mélyében a hangok, milyen fantasztikus járatok, forradalmárok, párhuzamos valóságok rejtőznek a föld alatt. És Csen építeni is fog egy ilyen várost! Egy vadiúj Sanghajt és Szingapúrt!
A barlangász lány nagyképűen legyintett.
De még négyen bent vannak a barlangban, sóhajtozott Anett.
Dani, Sanyi, Berci, Miki, Kristóf. Nem megyünk haza, amíg elő nem kerülnek.
Közben gyorsan elfogyott a pizza. Réka anyja mindenkit körbejárt, és felírogatta, hogy ki milyet szeretne. Sonkás, ananászos, csirkemájas, kukoricás, vegán, amit csak akarsz. Lassan rájöttem, hogy ez az undok bankárnő büszke a lányára. Rékát sokáig kiközösítettük, erre ő a botjával lemászik egy barlangba, barátokat szerez… Réka anyja most ezt ünnepelte.
Kólát nem kértek?, kiabálta.
Az igazgató közben valami fejessel beszélt telefonon. Igen, az ő hibája. Vagyis nem az ő hibája, mert a pincét kulcsra zárták, a hasadékot meg eltorlaszolták. Nem, nem, nem. Nem gondolta volna. Meg se fordult a fejében. Soha eszébe se jutott, hogy a gyerekek vagánykodni fognak. Ki hallott ilyet? Hogy egy osztály péntek délután bezáratja magát, és leereszkedik a föld mélyébe.
Kora reggel befutottak a tévések.  Az udvar diófája alá állították Ottót, aki olyan komoly képpel tartott előadást a föld alatti járatokról, hogy szerintem a tévések is elunták. Rólam egészen megfeledkeztek, pedig én voltam az, aki megmentette őket. Ottó közben meg csak brillírozott: hőforrások, mészkősziklák, borsókövek. Ez már a tévéseknek is sok volt.
Egyikük odaintette Diát. Hullámos, szőke haj, nagy kék szemek, nyilván azt akarták, hogy valaki rémüldözzön a tévénézők színe előtt. Mert Dia pontosan úgy néz ki, mint azok a lányok, akiket a filmekben folyton meg kell menteni. De Dia nem rémüldözött, közölte, hogy ő végig biztonságban érezte magát. És mért ne? Hiszen együtt voltam a barátaimmal, mesélte. Én csak bennük bízom, nem a felnőttekben.
Egy rádiós Tomit faggatta, hogy mit várt a földalatti kirándulástól.
Hogy megszabaduljunk a felnőttektől is, mondta Tomi komoran. Hogy véget vessünk a kizsákmányolásnak. Hogy leszámoljunk minden hazugsággal és elnyomással… és persze a felnőttekkel. Hogy találjunk egy sokkal igazságosabb világot. Mert a forradalom egy életérzés. Olyan, mint a szerelem.
És honnan jött az ötlet, hogy ezt az igazabb világot a föld alatt keressétek?
Ezt először Sanyi vetette föl, nyilatkozta Tomi. Ő volt az, aki meggyőzött mindenkit, hogy érdemes egy új világot megtalálni.
Sanyi, Sanyi, Sanyi! Az meg kicsoda?, kérdezte a riporter.
Álom és valóság könnyen összemosódik a kamaszok képzeletében, mondta az igazgató, bár őt nem kérdezte senki.

És hajnali fél hatkor, mintha mi sem lett volna természetesebb, Dani és Berci is elősétált a hasadékból.
Szentséges ég! Kisfiam!, zokogott Dani anyukája. Nem fáj semmid? Jól érzed magad?
Szomjas vagyok, mondta Dani nyugodtan.
És én még életemben nem láttam őt ilyen magabiztosnak.
Az apukája persze könnyekkel a szemében ugrált körülötte, ölelgette, aztán megmérte a lázát, a vérnyomását, a hülye lámpácskájával bevilágított a szemébe. Végignyomkodta a kezét, lábát, aztán belediktált valami undorító kotyvalékot.
Nem fáj semmid, Danikám?
Hidd el, apu, jól vagyok.
Hogy találtatok ki egyedül?, hüledezett a barlangász lány.
Egy autistának a részletek az erőssége, magyarázta Berci. És én nagyon jól megfigyeltem mindent. Az összes járatot, minden hasadékot. Azt a termet kivéve, ahol a természet törvényei többé nem érvényesek.
Ahol a természet törvényei nem érvényesek?
Berci nem felelt.
Valami történt a többiekkel a barlangban. És talán velem is történt volna, ha nem maradok a pincében Csongorral és Valentinával. Alig lehetett elhinni, hogy ez a nyugodt, csendes fiú ugyanaz a Berci, aki régen felvisított, ha váratlanul megszólították, és őrjöngeni kezdett, mikor a biológiatanár elárulta, hogy a tarhonya nem a tarhonyafán nő, hanem lisztből készítik.
Nem fáj semmid, Bercikém? Kapsz levegőt? Nem vagy fáradt?
Hidd el, anyu teljesen jól vagyok.
És hol van, Sanyi, a barátotok?
Berci csak annyit mondott, hogy Sanyi jól van. Aztán megkérdezte, kaphatna-e egy szelet pizzát, egy ananászosat. Kólát nem kér, ő csak a gyümölcslevet szereti. Réka anyja nagy sebbel-lobbal odarohant hozzá egy narancslés dobozzal.
És érted mikor jönnek a testvéreid, Gréti?, kérdezte tőlem újra Ildikó néni.
Ja, igen!  Most már ideje lenne az én hazautamat is megszervezni. A nagyobbik bátyám talán már kiheverte a péntek esti techno partyt.
Szia, szia! Tudod, hogy hol vagyok?, kérdeztem Dénest.
Ugyan hol? Remélem, az ágyadban, mondta a bátyám morcosan.
Képzeld csak, Dénes, még itt vagyok az iskolában. A többiek elvesztek egy barlangban, de én nem mentem velük, hanem megmentettem az egész társaságot. Kristófot kivéve mindenkit.
A bátyám krákogott. Hát ha jól vagy, és már majdnem mindenkit megmentettél, akkor gyere szépen haza busszal! Nem halsz bele, csak öt megálló 29-essel. Nem várhatod, hogy másnaposan kiugorjak az ágyból, hogy ide-oda furikázzalak.
És letette a telefont. Se a barlang, se én nem érdekeltem különösebben.
És egyetlen osztálytársam sem jött oda hozzám, hogy megköszönje, amit értük tettem.
Közben betoppant Csen édesanyja is – vagyis az a hölgy, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő az „igazi”, a hiteles Csen-mama. Mert a felnőttek megjátsszák magukat – elhitetik egymással, hogy tényleg érdekli őket a másik – pedig az egyik kínai nő pontosan olyan a szemükben, mint egy másik kínai. És én is csak egy kínai vagyok, nem engem látnak, csak egy kislányt. Csak a létszám meglegyen, egyedül ez számít.
A főrendőr figyelmet kért, és a konyha közepén bejelentette: útépítő munkások megtalálták Kristófot a Lukács fürdővel szembeni telken. Neki komolyan kificamodott a lába, vannak más sérülései is, kórházba kell vinni, mert nagyon kiszáradt, de a lényeg, hogy megvan!
A szülők éljeneztek, Réka elsírta magát.
Réka és Kristóf? Eddig azt hittem, Réka Sanyiért van oda.
De mit számít? Én ennél fontosabb dologból maradtam ki.
Ennyi öröm után valahogy senkinek nem akaródzott rögtön elindulni.
A barlangászok közben azon vitatkoztak, hogy Kristóf hogy juthatott ilyen messzire. Talán a Szépvölgyi-barlang a Dunáig húzódik? Vagy Kristóf átverekedte magát egy ismeretlen barlangba, aminek eddig a létezését sem sejtette senki? Ezek szerint van egy barlangrendszer a Duna közvetlen közelében, a Lukács-fürdő alatt is?
Elképesztő, teljességgel hihetetlen, bizonygatta a barlangászok vezetője.
Küldtem egy SMS-t a testvéremnek. Seggfej! És tettem utána tíz felkiáltójelet.
De a bátyám arra sem vette a fáradtságot, hogy visszaírjon.
Az igazgató felállt az egyik székre, és közölte a társasággal, hogy itt a vége, köszönjük, de nem kérünk több pizzát. Narancslevet, kólát sem. A gyerekeknek pihenni kell, hétfőn az iskolában majd értékeljük az eseményeket.
Értékeljük, értékeljük, értékeljük.
Most már mindenki szedelőzködött: rendőrök, barlangászok, tanár bácsik, tanár nénik, anyukák, apukák, nagymamák, gyerekek. Előttem Dani ment a szüleivel.
Otthon majd mindent elmesélsz, kisfiam, suttogta az anyukája.
Nem lehet mindent elmesélni, mert történtek nagyon furcsa dolgok is, felelte Dani mosolyogva.

És míg a többieket kocsiba terelték a szülők, majd kikanyarodtak az iskola előtti utcából, én letáboroztam a buszmegállóban. Most éreztem, milyen kibírhatatlanul álmos vagyok.
Már majdnem állva elaludtam, mikor végre befutott a 29-es.
A sofőr, Pali bácsi régi ismerősünk.
Te is benne voltál ebben a barlangi kalandban, Gréta? Épp most beszélnek erről a rádióban.
Hm. Igen. Nem. Vagyis igen. Tetszik tudni, végül én mentettem meg őket.
Pali bácsi elismerően bólintott. És mondd csak, Gréta, tényleg van egy Petőfi nevű osztálytársatok?
Ja, ja, ja, persze, feleltem. Egy nagyon furcsa gyerek.
A Kossuth Rádióban most épp Kristóf beszél.
Minden nagyon klassz volt. Rettentő izgalmas. Szívből örül, hogy megúszta.
De soha többé nem akar barlangot látni.

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.
Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.
Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.
Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.
Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.
Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.
Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.
Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.
Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.
Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.
Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.
A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.
Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre. (…)

Első megjelenés, hosszabb részlet itt:

http://ambroozia.hu/2022-06/pr%C3%B3za/sz%C3%A9gyen-r%C3%A9szlet-az-apjal%C3%A1nya-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nyb%C5%91l