Apjalánya (részlet)

Éjszakánként ma is gyakran sétálgatok életem egyik legfontosabb helyszínén, a régi bölcsészkaron, a Pesti Barnabás utcai elvarázsolt kastélyban. Az egyetemen, ahova apám, Bauer Pisti, az önjelölt, kétbalkezes detektív soha nem juthatott el. Álmomban felmegyek az A portán át a VIII-as előadóba, megtalálom a harmincöt éve otthagyott jegyzeteimet és az esőkabátomat, aztán megyek tovább a harmadikra. Itt megkeresem a kislépcsőt, ez visz egy néptelenebb emeletre, a negyedikre, itt már alig járnak emberek, úgyhogy nyugodtan keringek a fantasztikusnál fantasztikusabb tanszékek között. Ószláv, Altajisztika, Numizmatika, Afrikai nyelvek, Kartográfia, Iranisztika… Szegény apám! Ő a tanszékek felsorolásába is beleszédült volna. A negyediken megkeresem a kislépcsőt, mert van egy ötödik, egy még fantasztikusabb emelet is. Talán jártam is ott – vagy valamelyik álmomra emlékszem valóságként, és azóta ezt az álmot álmodom tovább.
Talán nem kéne annyira szeretnem, hiszen az egyetem, vagy inkább a bölcsészkari szellem választott el egyszer s mindenkorra a szüleimtől.
Ez a régi egyetem a maga beugróival, keresztfolyosóival, csigalépcsőivel, hasznos és haszontalan tanszékeivel eltűnt – a hajdani épületet azóta el- vagy visszavették és alaposan átépítették a piaristák, ahogy a legendás fiumei magyar-olasz gimnáziumot, a régi kanizsai fiúk álmát a horvátok.
De 1985-ben, mikor érettségi után felvettek az egyetemre, nagyon is jelenvaló volt. Megkerülhetetlen, valóságos. Azt pletykálták, egyes tanársegédek, tizenvalahány éve esztétika és valamilyen szakos hallgatók tulajdonképpen bent laknak az épületben, egyre csak keringenek szobáról szobára, folyosóról folyosóra – a takarítók képtelenek elkapni őket. A pesti bölcsészkar saját szabályokkal és törvényekkel rendelkező város volt, úgyhogy ezt mindenki elhitte. Az egyetemi polgárságba – így vagy úgy – nemcsak a felvett hallgatók tartoztak bele, hanem élők és halottak, és velük mindenféle fura kísértet is. Ezeket látásból mind ismertük. egész délutánokat töltöttek a büfében vagy a híres kari olvasóban: a magyar nyelv japán eredetét, a csillagképek és a kalligráfia kapcsolatát kutatták – vagy nem kutattak semmit, csak lődörögtek a folyosókon, vagy nagyokat aludtak a kopott lexikonok között.
Alvás? Nekem, aki éveken át megszállottan keringtem folyosóról folyosóra, ilyesmi eszembe sem jutott volna. A kötelezőkön túl tanultam középlatint, ófranciát, filmesztétikát, műfordítást, még térképészetet is. A középkori költészet iránti megszállottságom akkora volt, hogy többedmagammal jelentkeztem egy provanszál társalgás szemináriumra is. Természetesen ma már senkivel nem lehet provanszálul „társalogni”, hiszen a trubadúrok nyelve többé-kevésbé kihalt, ám mi megtanultuk, hogy kell az autónkban provanszálul porlasztót vagy féklámpát cserélni. Apámnak soha nem volt autója, úgyhogy fogalmam sem volt, mi az a porlasztó vagy féklámpa, ráadásul ezek mind egy hagyományőrző nyelvész által kifundált szavak voltak. Egyetlen eleven autószerelő sem ejtette ki ezeket soha.  De mi csak tanultuk őket komoran, bőszen, lelkiismeretesen. A nyolcvanas-kilencvenes években nem tűnt hihetetlennek, hogy egyszer majd szükségünk lesz ezekre.
Ha kiléptem a Váci utcára vagy a Duna-partra ebből a csodálatos, szédítően hatalmas üvegházból, elveszve, szédelegve kóvályogtam. Kint más volt a gravitáció. A levegő ólmosabb és nyirkosabb. És a féklámpa és a porlasztó egészen mást jelentett, egy nehezen forgó, olajos valami volt, nem úgy, mint a Francia tanszéken.
De mi voltunk fent. Ha az ember kinézett a harmadikról, a Világirodalom tanszék ablakából, csak fejvesztetten rohangáló pöttöm pontokat, reszketve imbolygó játékhajókat és hidakat látott. Sokszoros volt a túljelentkezés, hiszen mindenki ide akart tartozni, nem amoda. Apám nagyon is jól gondolta, hogy a bölcsészkar belépő a magasabb világba. De ebből a magasságból az út nem vezetett sehova. Akik elvégezték a bölcsészkart, ilyen-olyan jogcímen később is visszasomfordáltak, fontoskodó ábrázattal kortyolgatták a büfében a kávéjukat, lelkesen integettek a volt tanáraiknak, és bekéretőztek a szemináriumokra. Nem tudták elviselni a lenti világot. Mi, tizenkilenc-húsz évesek szívből sajnáltuk őket.
Itt a magaslesen, a harmadikon egészen magától értetődő volt, hogy ha kijelentjük, „meg kell változtatni a magyarok olvasási stratégiáit”, „be kell emelnünk a kánonba x-et, y-t meg ki kell ebrudalni”, akkor milliók fognak bennünket követni. Hiszen mi mást tehetnének? Ülnek otthon, és lélegzet-visszafojtva lesik, hogy mi „fent” mit határozunk.
Én tényleg hittem ebben? Hogy Ildi néni, az én régi, kisvárosi magyartanárnőm „ejti” Radnótit, ha mi szegény Radnótit „kidobjuk”? Hogy csak az az olvasási stratégia fog létezni, amit „jóváhagyunk”? Hogy a nap holnaptól nyugaton kel fel, mert mi úgy határozunk. Nem, nem hittem el. Ami nem jelenti, hogy nem akartam hinni benne. Mert csak ez a csodavilág adta meg azt a káprázatos élményt, hogy nyelvről nyelvre, évszázadról évszázadra, álomról álomra, versről versre úszkálgassak ide-oda, mint egy évszázadok mámorától megszédült aranyhalacska.
Ez a csodás akvárium, ez a Duna fölé magasodó, hatalmas palota választott el mindörökre a szüleimtől. Ez rombolta le bennem a szülővárosomat.
Petőfi „felejtős”? Elavult lenne Arany János? A lírája még hagyján, no de az epikája…? Engem nem a sok zöldség, nem a kijelentések tartalma foglalkoztatott, hanem a szabadság, hogy bármit gondolhatok és mondhatok. Hogy egy kihalt nyelven is megszereltethetem az autóm porlasztóját, bár a porlasztóról azt sem tudom, hogy eszik, isszák vagy porlasztják.
Akármit, akárhogy persze itt, a bölcsészkaron sem lehetett. Szabályok itt is voltak, noha egészen másfélék, és a maguk módján ellenszenvesebbek, mint a szüleim világában. Ez a professzor vagy az a professzor ciki volt, tilos volt a folyosón megszólítani, vagy kérdezni tőle valamit. Ezzel vagy azzal az állásponttal nem volt szabad egyetérteni. Megbukni persze lehetetlen volt, de a bölcsészkari élet tele volt buktatókkal: az ember egyetlen megjegyzéssel is kockáztathatta, hogy kiesik a „fősodorból”.
A legrettenetesebb volt, hogy soha semmit nem olvastunk el alaposan, csak csipkedtük a szövegeket, mindegyikbe bele-belekaptunk, tudtunk róluk, de az interpretációkért, nem magukért a művekért lelkesedtünk. Pedig a szemináriumokon és azokon kívül is megállás nélkül az irodalomról beszéltünk. De csak elemzéseket olvastunk, szövegekről írt szövegek közt bolyongtunk. Nekem az egyetem után újra meg kellett tanulnom olvasni. Mi magunk akkor idézeteknek éreztük magunkat, eleven tükröknek egy nagy szöveglabirintusban.
Mint annyi vidéki lányt, engem is felszabadított az egyetem, ám közben megfosztott a létezés biológiai realitásaitól, az együttérzés elemi képességétől és az olvasás elemi örömétől.. A kollégium mellett egyszer végignéztem egy megmérgezett macska agóniáját, és közben szégyelltem magam, hiszen nem volt könnyű ennyi olvasmánnyal a vállamon érezni valamit.
Miközben persze ott motoszkált bennem a hajdani nagygazda, anyai nagyapám kérdése: ki fizeti mindezt? Ki állja a cechet? Kinek az érdeke fenntartani ezt a tükörlabirintust, a provanszál porlasztót, ezt a mesés és gyönyörű álomvilágot? Lassan-lassan szakadozott a szocializmus valósága, százezrek érezték a bizonytalanságot a bőrükön, az Egyesült Izzóból és más gyárakból már küldözgették el az embereket miközben mi az olvasási stratégiák forradalmát (vagy mijét), az irodalmi kánon felülvizsgálatát szorgalmaztuk.
Mi ott és akkor azt hittük fent vagyunk, ott, a harmadikon, pedig csak a kívül rekedtünk a világon. Apám mesélte, hogy mikor a Monarchia elvesztette a háborút, Fiumében kitört az anarchia, a káprázat, a mindent lehet csodás mámora. A bevezetés a szabadságba, a szépirodalomba… és aztán a teljes megsemmisülésbe. Ez volt a Fiumei Szabadállam, a Carnarói Olasz Kormányzóság. Szónokok az erkélyeken, meztelen fiatalok a parkokban. Futuristák, anarchisták, fasiszták, szabadkőművesek. Egy fantasztikus laboratóriumban, még a Monarchián innen, de már túl a képzeleten. Milyen legyen a holnap, a holnapután és az azután? Ezt Fiumében mindenkinél jobban tudták. Persze a pesti bölcsészkaron nem voltak erkélyek, és nem is rohangált meztelenül senki fel-alá, de minden más stimmelt. Szavak és drogok minden mennyiségben.
Mi, lányok szinte megtiszteltetésnek tartottuk, ha tanáraink kedvére tehettünk, ha ezzel szolgálhatjuk a szabad szellemet. A bociszemű rajongásból gyakran lettek kínosabbnál kínosabb kapcsolatok, lélekölő, alá-fölérendeltségen alapuló viszonyok. Pocakos, flanellinges tanáraink természetesnek tartották, hogy ebben az elvarázsolt kastélyban, ebben a villanyfényes másvilágban a lányok a lábaiknál hevernek, hogy eljátszhatják ebben az álvilágban Marcello Mastroannit az Édes életben.
Hajdani évfolyamtársaim közül sokan öngyilkosok lettek. Érdekes módon nemcsak a lányok, hanem a fiúk is. Mások – köztük én is – egyetem után évekig kóvályogtunk ide-oda, nem találtuk a helyünket. Rettentő nehéz volt visszaszoknunk a társadalomba, ha egyáltalán sikerült valaha. Amíg bölcsészkarra jártam, minden kapcsolatom megszakadt a rokonaimmal és a régi barátaimmal. Már attól kellemetlen, feszengő érzés fogott el, ha eszembe jutottak.
Egy buborékfejű kanizsai néni dolgozott az egyetemen, a régi tanítónőm nővére, egy bizonyos Klárika, aki Budapestre jött férjhez, és állást kapott egy távol-keleti nyelv tanszékén. Klárika persze, mint Kanizsán mindenki, pöntyögött ugyan németül, de persze egyetlen távol-keleti nyelvet nem beszélt. Néha mégis fontoskodva elém libbent valamelyik folyosón, a régi családi barátság okán rángatta a karomat, és mindenki füle hallatára kérdezgette, hogy vagy, Évikém?
Évikém? Már akkor rettentően szégyelltem ezt a kisvárosias becenevet, restelltem ezt az udvarias vagy éppenséggel tapintatlan tudakozódást, és mikor a nagymamámról, apámról, a húgomról érdeklődött, hirtelen nem is tudtam, kikről-mikről beszél.
Hallottad, Évikém, hogy az Egyesült Izzóból megint elküldenek Kanizsán több száz embert? Talán apukádat is? Én csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy apámat hova, merre küldik. Az Egyesült Izzó a maga kétezer munkásával a hatalmas gyárkapujával, a mozaikos ebédlőjével – ahonnan régen gyakran hoztunk haza ebédet – távolabb volt tőlem, mint a provanszál autófényező műhely.
De anyám egy időben ezen a fontoskodó Klárikán keresztül tartotta velem a kapcsolatot. Akkoriban nem voltak mobiltelefonok, én pedig eltűntem a családom radarjáról: egy idősebb zenésszel csöveztem egy Csalogány utcai kölcsönlakásban. Ha már radar, nekünk otthon vezetékes telefonunk sem volt, anyám az óvoda melletti telefonfülkéből hívogatott vagy hívogatott volna, ha tudja, hol vagyok. A telefon most Klárika irodájában csörgött, anyám rajta keresztül utasítgatott.
Egy tavaszi nap Klárika a második emelet lépcsőfordulójánál kapott el. Fontoskodva pillogott rám, majd berángatott egy poros könyvtárszobába, leültetett egy roggyant fotelbe, és nagy fontoskodva kezembe nyomott egy darab kekszet.
Meghalt az édesapád, Évikém, azonnal haza kell menned.
Hogyan?, kérdeztem értetlenkedve, mint akihez provanszálul vagy katalánul szólnak egy autófényező műhelyben.
Meghalt, mondta Klárika. Meghalt, nem bírta a szíve. Azt mondják, feleslegesnek érezte magát. Ugye, az Izzó. Szegény édesapádnak sem volt könnyű. Nem volt semmi rendes szakmája, csak a kereskedelmi érettségije. A rádióban hallom, hogy tegnap megint elküldtek többszáz embert. Kálmánt, a sógoromat is. Micsoda világ ez!
Klárika csak beszélt, beszélt, én meg a keksszel a kezemben kikecmeregtem a fotelből, szó nélkül kimentem az ajtón, és felmentem a harmadikra. Ki ez a Kálmán?, gondoltam restelkedve. És micsoda világ ez?
Elsétáltam a másik lépcsőházig, aztán szép lassan leereszkedtem az első emeletre. A büfében körbenéztem, fogadtam a köszönéseket. Hogy vagy?, hogy vagy? Nagyon jól, hát persze. A hír, mint valami jóllakott, lusta bogár, befészkelte magát a fülembe, de az agyamig még nem jutott el. A hátsó lépcsőn visszasétáltam a harmadikra, markolásztam azt a nyavalyás kekszet, közben ide-oda lófráltam a termek között. Megtaláltam a kislépcsőt, és felcammogtam a negyedikre. Micsoda világ ez!
Valahol az Afrikanisztika tanszék környékén ránéztem az órámra. Uramatyám! Hiszen most kezdődik a szemináriumom a Portugál tanszéken! Nagy szó volt, hogy ötödéves létemre órákat tarthattam. Miről is beszéltem a múlt héten? Az Ibériai-félsziget, így írja a nagy Saramago, szép lassan leválik Európáról, és egymaga sodródik az óceánban. Hát nem izgalmas?
Én is valahogy így éreztem magam. A latin tanszékek egy másik épületben voltak, úgyhogy engedelmesen elsodródtam a Szerb utcába.
Természetesen mondhattam volna a titkárnőnek, hogy édesapám meghalt, azonnal indulnom kell haza. Mondhattam volna, de nem mondtam. Ebben a szógyárban, az egyetemen, ebben a Pazar álvilágban a halálra és az apára nem voltak szavak. Elképzeltem, ahogy a titkárnő zavartan kutat a fejében. Ó, jaj, hogy ez milyen borzasztó! Milyen rettenetes? Hogy történt? Valami baleset? Vagy a szíve? Ugye, szegény édesapád nem is volt annyira öreg?
Nem, nem volt annyira öreg. Az egész mégis annyira blődnek tűnt. Annyira blődnek, hogy már-már hihetetlennek. Mint az Atlanti-óceán közepén tanácstalanul úszkálgató, ide-oda sodródó félsziget.
Az órát megtartottam (ami azt illeti, remekül), és úgy, ahogy voltam, egyetlen válltáskával kisodródtam a Déli pályaudvarra, ámbár Klárika közlését azért nem egészen hittem el.

Szavak, szavak, szavak.
Apukád szelíd, jó ember volt, soha nem felejtjük el, mondogatták a temetésen. Drága Évikém! Fogadd a legőszintébb részvétemet. De voltak egészen másféle megjegyzések is: mondd csak, hogy tehettétek ezt? Szegény édesapád! Hogy feledkezhettetek meg róla ennyire? Hiszen szegény nem is volt annyira öreg.
Nem, nem volt annyira öreg. De nem lehetett rajta segíteni, mondtam, mert rossz volt a szíve. Gyenge. Még egy falatot, Ilus néni? Egy kávét esetleg?
Szavak, szavak, szavak.
Aztán persze visszatértem az egyetemre.

Visszatértem, de már nem egészen.

(Első közlés: Eső folyóirat)

Vélemény, hozzászólás?