De ez a felfedezőút sem kezdődött szerencsésen.
Mint ahogy az szokásban volt évek óta, a herceg palotájából gyalogos körmenet kísérte a hajósokat a kikötőbe, a nép sóhajtozott, zokogott, a papok énekeltek, amiként az illett, az öreg Gil Eannes hófehér szakálla előkelően lobogott a templomi zászlók mögött a szélben. Az ilyen ünnepi körmeneteken azokat a férjeket és fiúkat is elsiratják az asszonyok, akik évekkel ezelőtt tengerbe vesztek… és nemcsak a férjeket és a fiúkat, hanem a szegénységet, az egész keserves, nyomorúságos életet…
Már majdnem odaértek a hajókhoz, mikor eléjük ugrott egy hadonászó, púpos ember.
– Hazug vagy, te Gil! Akármit beszélsz össze-vissza, még soha nem kerülted meg a Bojador-fokot! Hiszen te is tudod, hogy a zátonyok mögött a víz szakadékot képez, és elsüllyednek a hajók. Aki oda beléhull, az a pokolba jut!
Ahogy befejezte, lecsapott egy villám, mintha maga a Jóisten akarná a púpos szavait igazolni. Emberfia nem látott eddig Lagosban hasonlót: csak egy iszonyú villámlás és dörrenés, sehol egy esőcsepp, egy forgószél. A púpost persze félretuszkolták, de csoda-e, hogy eme előjel után még a körmenetet vezető pap hangja is megbicsaklott? Szegény még az Ave Mariát sem tudta hibátlanul végigmondani. A matrózok reszkető térddel szálltak fel a hajóra, és az volt az első dolguk, hogy sűrűn hányva magukra a keresztet ünnepélyes fogadalmat tegyenek: ha hazatérnek, elzarándokolnak Faróba Szent Vincéhez.
Az előjelek ellenére az út meglehetősen eseménytelenül telt hosszú hetekig. Pero raktárhajója engedelmesen kullogott a templomos kereszttel ékesített, büszke karavella után, ami olyan kényeskedve szelte a vizet, mint egy felcicomázott, kis menyasszony. Óvatosan, cikkcakkban haladtak, mert végig liláskékbe játszó ellenszéllel kellett küzdeniük. A raktárhajón utaztak az afrikaiak, két szép szál legény, Pero kisebb munkákat bízott rájuk, hisz minden hajós tudja, a tengeren megöli a lelket a tétlenség.
A két fiú közül a sebhelyes arcú Jorge volt az ügyesebb.
– Mi volt a neved, testvér, mielőtt megkereszteltek? – kérdezte Pero.
– Ne hozz zavarba, jóuram! Ne kérd, hogy áruljam el a régi nevemet! A régi életemből már csak a nevem maradt meg.
Pero alaposan meghökkent. Jorge olyan szépen, olyan cikornyásan beszélte a portugált, hogy szószékről prédikálhatott volna. A hercegnek hála, a lisszaboni professzorok tökéletes munkát végeztek.
– És tudod-e már, hogy merre kell János papot keresned?
Jorge ingerülten rángatta a nyakát. – János pap! János pap! Nektek, portugáloknak elment az eszetek! Pedig azt hittem te okosabb vagy, mint azok a léhűtő uraságok Lagosban. Ki a fene mondta nekik, hogy keresztények élnek az én szülőföldemen? Ha meg nem sértelek, honnan szedtétek ezt? Hidd el, ti valami rögeszmét kergettek!
De nemcsak a kifinomultan beszélő Jorge, hanem Fernando mester tanítványa, Pero is kételkedett János pap létezésében. De ezt Henrik herceg navigátora nem köthette senki, főleg nem Jorge, a fekete bőrű kém orrára.
– Ha rögeszmének gondolod, János papot, akkor menj haza a tieidhez, és nevelj gyerekeket!
Jorge keserűen felnevetett. – Ha visszamegyek a falumba, pár nap alatt megölnek.
– Ugyan mért ölnének meg?
– Mert már csak ti láttok feketének. Az én népem nem.
És Pero lába elé vetve magát, könyörgött, hogy hadd maradjon a hajón. Fizetség? Még erre sincs szüksége. Ő minden munkát elvégez, örömmel futkos fel-le a köteleken, söpri a fedélzetet, megelégszik a legszárazabb kenyérrel.
Pero megígérte, hogy a Bojador-fok előtt, ahol megállnak erőt gyűjteni, a parancsnok, Gil Eannes kapitány elé tárja a dolgot.
Ám mikor megérkeztek egy kis földnyelvre, és Pero viszontlátta a főhajón utazó kapitányt, alig ismert rá. Olyan beteg volt az öreg lovag, olyan szánalmasan elgyötört, hogy talán a tulajdon felesége is csak a hosszú szakálláról ismert volna rá.
Luis atya, az expedíció papja és orvosa szerint a lovagot leteperte egy rossz álom vagy egész egyszerűen megátkozták. Meglehet, a bajáért a púpos felelős.
Rossz álom? Átok? Ugyan! Pero szerint inkább a férges hús, a poshadt víz döntötte ágynak a kapitányt. A földnyelven megetették Gil Eannest friss hallal, Luis atya misét mondott érte, a Szentséges Szűz kegyelmébe ajánlotta, de hiába, a kapitány nem lett jobban.
Mit volt mit tenni, ők hárman, Pero, José mester és Luis atya átsilabizálták az útiparancsot, melyben feketén-fehéren az állt, az expedíciót folytatni kell a kapitány halála után is. Így hát José de Sintra magára öltötte a kapitányi föveget, és Gil Eannes lovagot egy gyengélkedő matrózra és az Úristen kegyelmére bízva egy hevenyészve emelt kunyhóban otthagyták a földnyelven. Senki sem hitte, hogy élve viszontlátják őket.
Mikor kiadták a parancsot az indulásra, észrevették, a két afrikai elkötött egy csónakot, és megszökött tőlük. Talán egymaguk nekivágtak a nagy óceánnak, gondolta Pero.  Ha szerencséjük van, találnak egy új országot, ahol se feketék, se fehérek nincsenek.
Ám Luis atya szerint nem voltak ezek jó előjelek. Ám mit tehettek, rá kellett bízniuk magukat az északról fúvó, bíborszínben ragyogó szélre, hogy kikerüljék a rettegett Bojador-fokot és a púpos jövendölte örvényt. A nagy manővernek Pero nem örülhetett felhőtlenül, ahogy lassan tovább araszoltak dél felé, ahogy a levegő melegebb és melegebb lett, furcsa bágyadtság kerülgette, a tizenegyedik napon vacsora közben, a szárított húst rágcsálva kiköpte a felső fogait.
Az ég a nyílt tenger közepén, a nagy szélcsendben, a rettentő, a gyomrot, torkot, beleket összepréselő hőségben már-már olvadozni látszott. A víz, amibe pár napja elővigyázatosan ecetet is kevertek, reménytelenül megposhadt, a hús, még a füstölt is, elviselhetetlenül megférgesedett. És milyen rémisztő volt az eléjük táruló ismeretlen! A horizont, amit ha összehúzott szemmel méregetsz, egy pillantás alatt felszakad, és megmutatja a legtitkosabb félelmeidet. Ilyeenkor a legkönnyebb elveszni vagy átadni magad a megsemmisülésnek. Az egyik, mindig vidám hajósinast egy rebbenésnyi szelecske magával sodorta a fedélzetről. Néhány matróznak megdagadt a nyelve, többen már nyelni sem tudtak, mások látni vélték, hogy a szélcsendes éjszaka a csillagok kékes vagy zöldes fényben lobognak, a látóhatár széléről ruhátlan angyalok ereszkednek a fedélzetre. – Gyertek, lányok! Ide mind hozzánk! – kiáltozott az egyik éjszaka a szállásmester.
Milyen is a semmi? Telik, de nem múlik.
A rémálmok – vagy talán vágyképek – Perón sem könyörültek. Éjszakánként a kabinjában hallgatta, hogy halott kistestvérei énekelnek, hogy édesapja hívogatja őt a messzeség széléről. A messzeség egészen közelinek látszott az éjszaka mélyén. Pero jól tudta, akkor jelennek meg a múlt árnyai – és milyen ellenállhatatlanul, csábítón, színpompásan! – mikor a vég közel. Ha már a halál angyala kiszemelt magának bennünket. Ezzel az angyallal a hajón sokan szembenéztek. Alkonyatkor mindnki érezte, hogy a raktárhajó megtelik halott asszonyokkal és nesztelenül mozgó gyerekekkel. Ahogy csendben araszoltak dél felé, a mozdulatlan hőségben ébren álmodott mindenki.
De milyen navigátor az, aki út közben cserben hagyja az embereit? Pero minden reggel egy vödör tengervizet locsolt a fejére, hogy a látomások ne vegyék el a józan eszét.
– Talán mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk – sóhajtozott Luís atya a szakadatlan napsütést kémlelve.
Pero szigorúan ráparancsolt, hogy tartsa a száját, és ne lépjen elő többet a kabinjából.
És mikor azt hitték, több borzalmat már nem viselnek el, a karavella végre kelet, Afrika partjai felé kanyarodott. A raktárhajó, ez a nehézkesen imbolygó, terhes asszony pedig megadón követte.

– Nem vagy valami jó bőrben, fiacskám – mondta Perónak José de Sintra, a másik navigátor, mikor Arguim alatt hetven mérföldre, egy sekély kis öbölben kikötöttek.
Pero foghíjasan rámosolygott, mi mást tehetett.
Luís atya előmászott a kabinjából, és egy kicsit erőre kapva misét celebrált a parton.  Jézus Krisztus és az összes szent nevében megparancsolta a Leviathánnak, a tenger mélyén leselkedő bibliai szörnyetegnek,  a rossz szellemeknek és a démonoknak, hogy az „idők végezetéig” maradjanak a pokolban!
De neki sem volt szava a tengerészeket megdelejező semmire.
Mindenki rettentő éhes volt, még azok is, akik a skorbut miatt nyelni sem tudtak, de ez a köves, istenverte partszakasz pár sovány antilopon és kecskén kívül nem kínált egyebet. A tengerészek nem túlságosan ügyes vadászok, először íjjal-nyíllal, kövekkel üldözték a vadakat, és a végén keserves órákba telt, mire egy kis kecskét agyonütöttek. De ami nagyobb baj, itt, Arguim alatt sem látták azt a hatalmas folyót, ami a mallorcai térképészek szerint beleömlik a Nílusba, és elvezetne Etiópiába, a nagy szövetséges, János pap országába.
A matrózok nem ezen búslakodtak. Volt elég bajuk János papon ás a mallorcai kartográfusokon kívül is. Hiszen mire is elég egy kecske? A halászat sem kecsegtetett nagy zsákmánnyal, így jobb híján már csak kagylókat szedegettek a parton.
Éhes volt Pero is, rettentően éhes, de a megdagadt nyelve miatt egy falatot sem tudott lenyelni. Ám nem húst kívánt, hanem tejet, habos, frissen fejt tejet, amihez a herceg konyhájában már hozzászokott.
Olyan sokan megbetegedtek az úton, hogy nem is tudtak volna két hajóval továbbhaladni. A raktárhajót felgyújtották, Perót a többi beteggel gyütt hordágyakon vitték át a karavellára.
– Tarts ki, fiam! – mondta Santiago mester. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy feldobd a talpad! Kicsit még tapogatózunk dél felé, feltérképezzük a feketék földjét, megkeressük azt a nagy folyót, aztán indulunk vissza. Mire hazaérünk, talán meg is ölelheted a fiadat.
Pero nemhogy az ölelésez, még a felüléshez is gyengének érezte magát.
– Hogy jó szelet kapj, ki kell vezetned a karavellát az óceán közepére, mert itt csak világoskék szelek fújnak. Be kell fognod a zöld szeleket a vitorlákba – tanácsolta.
José de Sintra bólintott, és nem is sejtette, hogy most utoljára beszél értelmesen a tanítványával.  Visszafordult az asztalához, és ügyetlen betűkkel rótta tovább a hajónaplót. Bár sok a betegünk, de Isten kegyelméből egyelőre nem sok embert vesztettünk. Miurunk kegyelmében bízva, hamarosan folytatjuk utunkat dél felé.
Minden betű után nagyokat szusszant, az Isten verje meg azt, aki a sok ákombákomot kitalálta!
A serény munkálkodásban egyszercsak megzavarták a matrózok, akik lelkendezve törtek a kabinjába:
– December van, mester, és mégis gólyák röpdösnek az öbölben. Lehet, hogy ezek a mi gólyáink, Lagosból kísértek idáig minket!
José mester kilépett a kabinból, és nyugalomra intette őket.
– Elment az eszetek? Hogy ismerné ki magát egy ostoba gólya a vizek fölött? Hogy tudná egy tudatlan állat vitorlák és raktárhajó nélkül átszelni a tengert? Ráadásul négy hónap alatt? Gyorsabban, mint a világ legjobb hajója, a herceg karavellája?
Aztán ingerülten hozzátette: – Az az átkozott honvágy az, ami lépre csal benneteket. Mielőtt megőrültök, fogjatok neki az orrvitorla javításának!

Pero még huszonkét napig élt, eközben felváltva beszélt Fernando mesterhez és az édesapjához, civakodott az édesanyjával, Maria Gonçalvessel. Az álomképek gyorsan elillantak – igaz, az asszonyok otthagyták az illatukat – de a hajó fölött kerepelő gólyák legalább hűségesek maradtak. A legutolsó nap Pero már csak egyetlen nevet ismételgetett: Aldonça, Aldonça. Nemcsak látta Aldonçát, nemcsak érezte az illatát, hanem ami végképp csodálatos, hallotta is a hangját. Aldonça egy pohár tejjel a kezében, éjfekete, kibontott hajjal, az oltárképen látott Szent Katalin büszke tartásával vigasztalgatta. A vállán ott pihent az a színpompás, vörös torkú énekesmadár, amit a szigeteken hajdan szabadon engedett.
Ahogy a karavella elindult, és lassan belefúrta magát az egyre párásabb hőségbe, lassan araszolva az egyenlítő felé, egyre több matróz dőlt ágynak, úgyhogy José de Sintrának nem sok ideje maradt Pero lázálmaival törődni. Megérkeztek egy hatalmas folyóhoz, de a zúgókon nem tudtak felhajózni. Mit volt mit tenni! A legénység fele már odaveszett, ők csak mentek tovább. José de Sintra babonából már nem is számolgatta a halottakat.
Könyörtelenül sodorta a szél a határtalan forróság felé a karavellát, ám akárhogy küszködött a navigátor, sehogy sem tudta a hajót megfordítani. Kikötni nem mert, a csábítóan zöld erdőkből dühösen hadonászó fekete harcosok léptek elő, készen arra, hogy kőzáport zúdítsanak a tengerészekre.
A hőség egyre irgalmatlanabb lett, a tűző nap ostorcsapásai alatt már a fiatalabb matrózok is alig tudtak kiegyenesedni. Nem maradt más hátra, mint megfogadni Pero tanácsát, és a nyílt óceán felé kerülni.
Ahogy eltűnt a buján zöldellő part a szemük elől, ahogy újra belevesztek a kékségesen kék semmibe, a szabadon áramló kék és zöld szelek birodalmába, Henrik herceg ifjú navigátora, Pero is a túlpartra érkezett.

– A pénz, a pénz, a pénz! Hát nem ez mozgat mindent? – dünnyögte Nuno mester.
Pero engedelmesen bólogatott, bár nevelőapja elbeszéléseiből nem ilyen világra számított.
A hajó kapitánya, Francisco Motim nemesember volt, és csak azért szállt tengerre, hogy hűsége jeléül valami kis kegydíjat, pénzecskét kuncsorogjon ki Alfonz királytól. Francisco úr soha nem járt Tengerész Henrik udvarában, nem tudta, merre van Bizánc, nem érdekelte János pap, nem olyan lovag volt, aki a tengerparton andalogva verseket szerez.
De ha nem olyan, akkor milyen?, töprengett Pero. Ő még abban sem volt biztos, hogy a Santa Lucia kapitánya, ez a büszke nemesember tud írni-olvasni.
– Harminc rabszolga, és a király elégedett lesz velünk – mondogatta.
A szakállas Nuno mester, a navigátor, a karavella kormányosa hajósinasként részt vett José de Sintra  és Pero Alencar expedícióján.
– Azok voltak csak a szép idők! – mesélte. – A herceg indulás előtt minden tengerésszel kezet fogott, és már azért hálás volt, ha valami különleges virágot hoztak neki Afrikából. Istenem! Micsoda idők! Micsoda emberek! Ma már csak a lovagregényekben élnek ilyen férfiak. Édesapád büszke lehetett arra, hogy a herceget személyesen ismerte.
És gondolván egyet egy gyűrött paksamétával tért vissza a kabinjából.
– Ez apád széltérképe. Derék munka, csak épp senki nem igazodik ki rajta. Apádnak, az első Pero Alencarnak az volt a hóbortja, hogy színekkel jelölje a szeleket.  Ha te, fiacskám, tényleg piros, kék, zöld szeleket látsz, akkor jó hasznát veszed.
Pero bólintott. Egy széltérkép! Eddig nem érintett egyetlen olyan tárgyat sem, ami az édesapjáé volt. Se egy inget, se egy poharat, se egy gombostűt. A neve és az édesanyja teste volt az egyetlen, ami összekötötte azzal a férfival, aki egy apró falu mélyén életet adott neki.
Az összegöngyölt pergament elrejtette a szalmazsákjába – immár volt valamije, nemcsak bánata és sérelmei.
Közben az ütött-kopott rabszolgavadász hajó serényen haladt dél felé.
A marokkói partok közelében egyszercsak észrevettek egy fel-alá bukdácsoló arab vitorlást.
– Szent Jakab nevére, kapjuk el! Eltörött a főárbocuk, egy-kettőre beérjük őket! – kiabált a szállásmester.
A kapitány mosolyogva bólintott. Rajta, rajta! Egy gazdag mór hajó még a fekete rabszolgáknál is fényesebb zsákmány volt.
A hajócskán egy muszlim nagyúr utazhatott a kíséretével. Pero az orrában érezte az asszonyok rettegését, és már-már hallani vélte, ahogy magukon kívül sikoltoznak –hát nem azt mesélték hajdan a lagosi szomszédok, hogy ilyen hajón utazott az édesanyja? Összeszorította a száját, nem akart mást, mint újra otthon lenni az anyja, Aldonça mellett.
– Ezeknek elment az eszük! – rikoltozott a kapitány. – Az asszonyok beleugrálnak a tengerbe! Micsoda balszerencse! Mekkora kár éri Alfonz királyt!
Pero dermedten figyelte, ahogy a nők és a gyerekek kapálózva elmerülnek a habokban, a túloldalon pedig leeresztenek egy csónakot, és néhány mór tengerész hevesen evezni kezd.
– Azt a teremtette! Kapjuk el őket! – kiabált Nuno mester.
De a szél az arabok segítségére sietett, a portugáloknak csak a szárnyaszegett, törött árbóccal himbálózó bárka maradt. Finom szőnyegekkel, füstölőkkel, drága edényekkel, ékszerekkel, gyerekjátékokkal – melyeket a kapitány rögtön lefoglalt Jézus Krisztus, Szent Jakab és a király nevében.
– Jó előjel – mondta Francisco Motim kapitány a szakállát birizgálva.
De jó előjel ide, vagy jó előjel oda, a hőség nem kegyelmezett a portugáloknak. A Bojador-fok után kezdték kiköpdösni a fogaikat a fiatalabb tengerészek. Perónak helyén volt az esze – épp ezért a fogai is – hiszen a nevelőapjától, José Sintrától megtanulta, hogy csak egy őrült vág neki a tengeri útnak friss citrom nélkül. Fiacskám, jegyezd meg, a fogak kilazulnak, ha hónapokig füstölt, szárított, sózott ennivalón él az ember. És ez csak a kezdet: a nyelv megdagad, nyelni nem tudsz, és rúgkapálva, szörnyű kínok közt éhen veszel.
De mire elérték Arguimba, az óceán partján emelt portugál erődbe, a szalmazsák mélyén rejtegetett citrom is megrohadt, és Pero utolsó szalonnadarabkáját megrágták a patkányok. Hát még mindig ő lenne Pero Alencar? Drága édesanyja szeme fénye? Pero csontjai zörögtek, az arcán, akár a többieknek, vöröses kelések támadtak. Az utolsó nap  szinte várta, hogy megnyílik az ég szakadéka, a tengervíz felforr, és őt magával ragadja a megsemmisülésbe. Végre valahára!
– Vigyázz, fiam! Aki ébren álmodik, az önmagában veszik el, nem a tengerben – intette Nuno mester.
Arguimban, a hófehér, a hőségben tündöklő falak között trónolt dom Miguel udvari tanácsos, aki engedélyt adott a hajóknak a továbbhaladásra.
Portugália kicsi, szegény és gyenge, nem versenghet az angolokkal vagy a franciákkal – de lám-lám, az egész óceán a portugáloké!, magyarázta büszkén Francisco Motim kapitány. Idegen hajók csak Alfonz király engedélyével hajózhatnak rajta!
A szakállas dom Miguel a kikötőben fogadta kedves atyjafiát, a Santa Lucia parancsnokát.
– Nektek nem kell tovább vánszorognotok dél felé – mondta – mostanában az afrikaiak helybe hozzák nekünk a rabszolgákat.
Francisco Motim kapitány nagyot sóhajtott. Azt a parancsot kapta, hogy közelharcban szerezzen rabszolgákat, és haladéktalanul szállítsa őket a lisszaboni rabszolgapiacra.
– Remélem, az ég kegyes lesz hozzánk, és találunk néhány parton csellengő feketét! – fohászkodott a kapitány. – Pedig higgye el, kegyelmed, én már a hátam közepére kívánom ezt az óceánt.
És az ég kegyes volt a Santa Lucia legénységéhez, öt nap bukdácsolás után, egy harsányan zöld erdőkkel szegett part közelében észrevettek egy boldogan ugrabugráló tömeget.
– Kíméljük a lőszert! Hálóval ejtsük foglyul őket! – parancsolta a kapitány.
A szél a szárazföld felől fújt, úgyhogy Nuno mester és csapata ügyesen becserkészte őket. Hálót dobtak három fekete anyára és a gyerekeikre, miközben a férfiak kétségbeesetten rikoltozva, fel-alá ugrálva, a mellüket verdesve köveket hajigáltak a tengerészekre.
– Ezek nem emberek, Nuno uram! – kiáltott Pero. – Nézze csak, nincsenek dárdáik, nyilaik, az asszonyokon még ruha sincs!
A kormányos ingerült lett: – Neked elment az eszed, öcskös! Ki látott már ilyen állatokat?
– Nézze meg jobban, mester! Egytől egyig szőrösek! És többet járnak négykézláb, mint felegyenesedve.
Nemcsak Nuno mestert, a navigátort, hanem a hajó papját, José atyát sem lehetett meggyőzni. – Ez Kám elveszett törzse, ezért ennyire szőrösek – jelentette ki lelkendezve. – Ha megkereszteljük és megáldoztatjuk őket, rögtön emberibb formájuk lesz.
És a matrózok segítségével megpróbálta az összekötözött állatokat a parton sorba állítani, és ott helyben az Anyaszentegyház áldásában részesíteni. A kétségbeesetten tekergőző kölyköket igyekezett egy jó nagy husánggal észhez téríteni.
– Nem szabadna így megalázni őket – motyogta Pero maga elé.

De a kapitány elégedett volt. Három nősténnyel és öt kölyökkel tértek vissza Arguimba. Nem kell tovább vánszorogniuk az óceánon. Kis fáradtság, de nagy haszon.
Dom Miguel, Alfonz király megbízottja már hallott arról, hogy Isten végtelen bölcsességében és jókedvében emberhez hasonló állatokat, majmokat is teremtett.
– Ne bosszankodjon hát, jóuram! – vigasztalta a kapitányt. – És ami a fő, ne haragudjon ezekre a szegény csimpánzokra! A marokkói hajón megkaparintott zsákmányból vásárolhat itt legalább tizenöt életerős rabszolgát.
Ám ekkor Pero már nem akart a rabszolgavadász hajóval hazatérni.
Úgy érezte, a szükségesnél egyetlen perccel többet sem képes Motim kapitány és a többi rabszolgavadász, Nuno kormányos és a többiek társaságában eltölteni.

José Santiago, a herceg kedvenc navigátora nem volt rossz ember. A harmincöt aranyból, amivel a herceg a bérén felül kitüntette, megajándékozta a fiait, a lányait, rendelt egy hálaadó szentmisét, csapott egy jó lakomát, csináltatott egy új sírkövet a feleségének, emellett tíz aranyat félretett Pero Alencar özvegyének.
De sokáig még nem akarózott elindulni. Hónapokkal a hazatérés után is fájt a karja, fájt a lába, hasogatott a háta, és az is igaz, nem szeretett volna a szegény özvegy szemébe nézni.
Annyi hajóshoz hasonlóan José Santiago sem kedvelte a sírást-rívást és a női könnyeket. Ha bánkódni támadt kedve, inkább összeszorított ajakkal borongott a kedvenc, Szent Jakab könnyeihez címzett kocsmájában. Aldonça!  Hát Pero nem ezt a nevet ismételgette lázálmában? Szerencsétlen kölyök! Pedig milyen okos volt, milyen elhivatott! És hogy szerette a tengert! Azok a sárga, zöld, kék, bíborszínű szelek! És tessék, még a huszadik évét sem érte meg! Hát van igazság ezen a földön? A matrózai nem sejtették, hogy José Santiago, ez a rettenthetetlen navigátor titokban verseket ír.
Szép lassan megérkeztek az őszi esők, és már nem lehetetett tovább halogatni az indulást. José Santiago szitkozódva, a lábát, a derekát fájlalva szamarat bérelt, és elindult a Sagres környéki falvakba. Annyit bolyongott a sárban, olyan sokszor eltévedt, hogy harmadnap már bánni kezdte saját nagylelkűségét.
De végre! Ez már Sismo volt, Pero szülőfaluja. Ó, micsoda nyomorúságos sárfészek!
A kútnál egy karcsú, a csecsemőjével a hátán vizet merítő fiatalasszonytól érdeklődött, merre lehet Alencarék háza. Az asszonyka nem szólt egy szót sem, arca elé húzta a kendőjét, majd szégyenlősen intett Josénak, hogy kövesse. Úgy lépkedett a sárban, a lábujjaival alig érintve a köveket, mintha táncolna vagy lebegne. José Santiago elképedt, le se tudta venni a szemét az apró lábfejekről – ebben a percben győzött a költő benne.
Miért is ne? A királyok ötven évesen is nősülnek.
Azt tudta, hogy Pero asszonya néma, de sohasem képzelte, hogy ilyen elragadó lehet. Vagy ez a koraőszi ragyogás, a bokrokat, köveket megülő aranyfény összezavarja a lelket?
– Kisfiú? – kérdezte José a csecsemőre bökve. – Látom, derék gyerek.
A lovagok talán nem így udvarolnak, de Aldonça olyan hálásan mosolygott, mintha a haját, az arcát, a modorát, a főúri tartását dicsérték volna. José Santiago igazából nem látta a mosolyt, csak látni vélte vagy inkább érezte a kendőn át. De amit valóban látott, az is nagyon tetszett. Az öreg tengeri csavargó, Fernando sírköve a temetőben. A faasztal a pitvarban, ahol a szégyenlős Aldonça habos húsú almákkal kínálta. A kis Pero, aki boldogan belecsimpaszkodott a szakállába. Egy percig még a foghíjasan mosolygó Maria Gonçalves is tetszett – igaz ez a perc nem tartott sokáig.
Maria Gonçalves természetesen semmi kivetnivalót nem látott a lánykérésben. Ha az úr özvegy, akkor mi sem természetesebb, hogy szüksége van egy gazdaasszonyra. Aldonça egy kicsit kelekótya és szeleburdi, de jól bírja a munkát, ha kell, reggeltől-estig talpon van, és ami a fő, nem beszél vissza. – Még szül tíz gyereket, ha az úr ezt kívánja.
A sok gyerek nagy felfordulással jár. De ott lesz majd ő, Maria Gonçalves, segít ennek a szerencsétlen Aldonçának, ha a Jóisten is ezt akarja.
Lehet, hogy a Jóisten ezt akarta, de José Santiago semmiképpen. Ő nem akart tíz gyereket, azt meg végképp nem, hogy ez a boszorkány a házában emelgesse a fedőket… Próbált Maria Gonçalvesszal szót érteni, de a vénasszonynak mintha ólmot öntöttek volna a fülébe. Az egyik néma, a másik süket, gondolta José Santiago elkeseredve. De Maria Gonçalves süketsége csak addig tartott, amíg meg nem hallotta az ezüstpénzek csöngését a faasztalon.
– Nem venném a lelkemre, ha jóanyámnak a menye távollétében nélkülöznie kéne – dünnyögte José Santiago megadón.
Maria Gonçalves elégedetten hunyorgott.
A királyok ötven évesen is nősülnek.
De bölcs dolog-e, ha a nősülés mellett dönt egy tapasztalt navigátor? Akinek már van két fia, három lánya, és hajósinasként szolgál két unokája? Aki mögött a szomszédok összesúgnak: elment ennek a vénembernek az esze, hisz ez a kis asszonyka tán az unokája lehetne! Ez a José elég gazdag, hogy asszonyt hozzon a házhoz, de annyira nem, hogy haláláig cselédeket tartson. Ha pedig így van, mért nem választ inkább egy kérges tenyerű, középkorú özvegyasszonyt?
José Santiago már nem akart többé a tengerre szállni. Egyetlen navigátor sem teheti meg, hogy gyomrát vagy a hátát fájlalva az ágyából osztogatja a parancsokat. De mi lesz, ha tényleg tíz gyereke születik? Mit ad egy akkora családnak enni? És hogy viseli el a ricsajt, az állandó futkosást, a folytonos jövést-menést, zűrzavart?
És kicsoda ez az Aldonça?

Hogy kicsoda, azt José mester kilenc év házasság alatt sem tudta meg. Aldonça csak fölényesen mosolygott, mikor az ő fiai és a lányai a füle hallatára mór boszorkánynak, pogány bajkeverőnek, ronda haszonlesőnek titulálták. Lehet, hogy kuka szegény, gondolta José mester. De még valószínűbb, hogy olyan helyen nevelkedett, ahol az ilyen sógorok-sógornők, a lagosi szomszédság, Pedro bácsi, Luisa néni és más hasonlók egyáltalán nem számítanak. Mi lehet az igazság? José Santiago sem tudta.
És nemcsak Aldonça szépsége és fiatalsága tűnt a rokonság, illetve a lagosi szomszédság szemében furának vagy épp megbocsáthatatlannak. A hercegi szakácsokkal jó kapcsolatot ápoló José gyakran hozott haza nádcukrot, gyömbért, vaníliát, pisztáciát, fahéjat, Aldonça pedig káprázatos édességeket készített ezekből, emberfia, tán még maga a herceg sem kóstolt Lagosban ilyen finomságokat. Kis tésztakosárkákban illatos, édes, krémek remegtek, apró golyócskákban pisztáciadarabok rejtőztek – José és a kis Pero nem is tudott betelni ezekkel. Keresztény asszony nem ismer ilyen rafinériákat, vélték a szomszédok. A rokonok azért szép lassan megbékéltek az új házassággal, mert Aldonça édességei nélkül minden családi ünnep örömtelennek tűnt. Az udvar szakácsnője, a híres Teresa Matos személyesen tette a tiszteletét José konyhájába, hogy elkérje Aldonçától a recepteket.
Ám honnan hozta ezeket a rafinált, káprázatos ízeket Aldonça? Talán Maria Gonçalves konyhájában tanulta, ahol tél végén már makkból sütötték a kenyeret, és ahol olykor-olykor a kutyák húsára is ráfanyalodtak? Honnan tudja Aldonça, hogy kell gyömbéres kekszet sütni? Mennyi fahéjat kell a vaníliakrémre szórni? José Santiago a lagosi piacon kifaggatott egy falubelit: hogy került ez a mór lányka a vidékre, melyik évben fogták el a hajót, amivel a gyermek Aldonça utazott?  Senki sem tudott semmi biztosat. A sinesi Gama-családról rebesgették, hogy egyszer a tengeren foglyul ejtették a marokkói emír háza népét. A marokkóiak majdnem mindenkit kiváltottak, de egy kilenc éves kislányt nem találtak. Pedig volt egy különös ismertetőjele: a nyakán egy hold alakú anyajegy.
Ő lenne Aldonça? Néha elfogta a kísértés José Santiagót, hogy megkérje az asszonyt, a feje bólintásával jelezzen, ezzel vagy azzal a hajóval utazott-e. De José Santiago lassan betöltötte a hatvanat, és félt a választól. Nem arra a kérdésre a adott választól, hogy Aldonça egy marokkói előkelőség lánya – ebben ő immár többé-kevésbé biztos volt –, hanem a következő kérdésre adott felelettől: boldog vagy-e velem Aldonça, vagy visszatérnél inkább a régi életedbe?
Hogy mondják a trubadúrok? Nélküled a nappal sem fényes, az éjszaka sem elég sötét, hölgyem.
Aldonça persze nem volt hölgy, csak egy bánatos, visszahúzódó fiatalasszony, aki minden vágyát belesütötte a híres kekszeibe, legendás kosárkáiba és piskótáiba. José pedig egy tőről metszett portugál, aki ha nem aggódhatott, nem is érezte jól magát. Néha arra riadt fel, hogy Aldonça az éj közepén suttog a fiához. Hogy olyan titkai vannak, melyeket csak egyetlen emberrel, Peróval oszt meg. Hogy ő, José akármennyire igyekszik, soha nem lesz képes az asszony bizalmát elnyerni. De miért lenne bizalmas hozzá Aldonça, ha ő, José, azért bizonytalan és bizalmatlan, mert fél, hogy elveszíti?
Már nem érezte jól magát a kocsmákban, ahol a matrózok őt, a dicső navigátort hangos éljenzéssel fogadták. Inkább Peróval, a kisfiúval sétálgatott a kikötőben. Hogyan verte vissza az öreg János király a spanyolokat, hogy osztotta fel a négy fia közt a királyságát, hogy jutott a tenger Henrik hercegnek? Lagosban mindenki ismerte ezeket a történeteket, de jól esett mindent újra és újra elmesélni.
Hogy hódította meg Henrik herceg az óceán szigeteit? Vajon minden szigetet meghódított-e? Hol lehetnek a Hét város vagy a Kisasszonyok szigetei, amikről a legendák mesélnek? Hogy fedezte fel ő, José Santiago a Szenegál folyót, ami olyan irdatlan széles, hogy szegény matrózok még csak átkiabálni sem tudtak egyik parttól a másikra. Miért oly nehéz a mangrove-mocsarakba behajózni? Milyen ármányos és halálos rovarokat kell a a forró égöv alatt hajósnak elviselni?
Elárulhatja-e a kis Perónak, az apjával láttak a messzi nyugaton egy ködökbe burkolózó, hatalmas földdarabot, amit aztán nem volt szabad feltüntetni egyetlen térképen sem?
Mi mást hagyhatna a legkedvesebb, de nem vér szerinti fiára, mint egy titkot, amiért az olasz bankárok, a Lagosban és Lisszabonban nyüzsgő kémek csengő arannyal fizetnek. De José félt attól, hogy megszegje az esküjét, félt attól, hogy a rá váró évszázadokat és évezredeket egy fortyongó üstben kell töltenie – ráadásul Aldonça nélkül, egymagában. Ám nem nagyobb bűn-e, hogy mindenki előtt titkolja a felesége származását, mert annyira fél attól, hogy elveszíti. José Santiago sehogy sem tudott dűlőre jutni ezekben a kérdésekben, pedig telente annyit töprengett, hogy néha-néha már Aldonça süteményeinek ízét sem érezte. Évekkel ezelőtt azon aggódott, hogy az asszony rengeteg gyereket szül, tíz lármás, éhes, féktelen  Santiagót, most viszont mit nem adott volna egy aprócska kislányért vagy kisfiúért, aki a feleségét a halála után rá emlékezteti.
Minden gyermeke közül ezt a kis idegent, a nevelt fiát szerette a legjobban. Hiszen okos, alacsony, bátor fiúcska, és szerencsére nem is olyan konok, mint az édesapja. Hiába, na, morfondírozott az öreg José: egyáltalán nem mindegy, hogy valakit a rémes Maria Gonçalves vagy a fahéj-illatú Aldonça ringatott a karjaiban. Bár a szomszédok nevették, öt évesen beíratta Perót a domonkosok iskolájába.
– Kitaníttatlak egy jó mesterségre, ha nem akarsz a tengerre szállni. Vagy ha beállsz papnak, mehetsz egyetemre. Én támogatni foglak, amíg élek.
De Pero nem akart papnak állni. És nem akart semmilyen jó mesterséget kitanulni. Tengerre akart szállni, mint José Santiago és az édesapja.
Ezt Henrik herceg gyászmiséje közben árulta el. Nagy, világraszóló esemény volt, egész Lagos feketébe öltözött, hogy elsirassa Tengerész Henriket, aki a székhelyét, ezt az unalmas tengerparti városkát a Nyugat és Kelet kapujává tette.
Tán holnap már a csillagok ragyognak olyan fényesen. Híre kelt, hogy a jó Alfonz király szervezi tovább az expedíciókat.
– Hamarosan a portugál lesz a világ latinja, és többet beszélnek a portugálok hőstetteiről, mint a rómaiak háborúiról – jósolta a mise végén egy tudós szerzetes.
Pero ekkor ünnepélyesen megfogadta, ő is meg akarja hódítani a végtelent, rá akar bukkanni János papra, ott akar lenni a diadalmas portugál seregben, mely felszabadítja Bizáncot. És ha törik, ha szakad, ő bizony eljut Indiába.
– Te még nem érted fiacskám, egy nő is lehet olyan csábító, olyan elérhetetlen, mint India.
– Elérhetetlen? – kérdezett vissza Pero, és az arca dacosan ragyogott. – Ha megkerülöm Afrikát, Indiába is eljuthatok. És akkor anyámnak annyi finom fűszert hozok, hogy jól lakathatja az egész világot.
José Santiago kicsit elkomorodott. Mert Indiánál, a fűszereknél, sőt még János papnál is fontosabb dolgokról akart tárgyalni a fiával.
– Nem vagyok gazdag ember, fiacskám. Vagyis nem vagyok annyira gazdag, hogy lépten-nyomon ne aggodalmaskodjam. Te nem vagy a vér szerinti fiam, nem örökölhetsz utánam. Anyád addig lakhat a házamban, amíg új férjet nem talál.
– Az én anyám? De hiszen az én édesanyám szent asszony! – méltatlankodott Pero.
– Szentnek szent, az már szentigaz – próbálta csillapítani José. – De a szent asszonyok is elkövetik a maguk őrültségeit, csak erről a papok hallgatnak. Hát ne várjátok meg, fiam, hogy az édes gyerekeim kipenderítsenek titeket a házamból! Gyorsan adjatok el mindent, és költözzetek el Lisszabonba!
Lisszabonba? – hüledezett Pero.
– Oda, oda. Lisszabonba. Hamarosan már nem innen, hanem a fővárosból indulnak a karavellák. Beszéltem a Lagosban élő genovai kereskedőkkel, már ők is csomagolnak. Úgy hírlik, a király maga fogja irányítani a felfedezéseket, a lisszaboni kikötő lesz a világ középpontja. Ha anyád elveri a pénzt, ott szépen megélhet a süteményekből is.
– Elveri a pénzt, elveri a pénzt… Hát te mért nem jössz velünk Lisszabonba?
– Én hosszabb útra indulok, fiacskám. Minden reggel érzem, hogy egyre közelebb az indulás. De még egy tanácsot hadd adjak! Ki tudja, milyen idők jönnek? Ki tudja, mit forralnak a csuhások a király közelében? Hagyd el az Alencar nevet! Egy mór asszony fia egy arabos vezetéknévvel, nem jó ajánlólevél. Legyél inkább de Alenquer! Ebbe a vezetéknévbe maga a Jóisten sem köthet bele.

Előzmény: http://ujnautilus.info/navigator-i