Lisszabon felé (Navigátor)

José Santiago, a herceg kedvenc navigátora nem volt rossz ember. A harmincöt aranyból, amivel a herceg a bérén felül kitüntette, megajándékozta a fiait, a lányait, rendelt egy hálaadó szentmisét, csapott egy jó lakomát, csináltatott egy új sírkövet a feleségének, emellett tíz aranyat félretett Pero Alencar özvegyének.
De sokáig még nem akarózott elindulni. Hónapokkal a hazatérés után is fájt a karja, fájt a lába, hasogatott a háta, és az is igaz, nem szeretett volna a szegény özvegy szemébe nézni.
Annyi hajóshoz hasonlóan José Santiago sem kedvelte a sírást-rívást és a női könnyeket. Ha bánkódni támadt kedve, inkább összeszorított ajakkal borongott a kedvenc, Szent Jakab könnyeihez címzett kocsmájában. Aldonça!  Hát Pero nem ezt a nevet ismételgette lázálmában? Szerencsétlen kölyök! Pedig milyen okos volt, milyen elhivatott! És hogy szerette a tengert! Azok a sárga, zöld, kék, bíborszínű szelek! És tessék, még a huszadik évét sem érte meg! Hát van igazság ezen a földön? A matrózai nem sejtették, hogy José Santiago, ez a rettenthetetlen navigátor titokban verseket ír.
Szép lassan megérkeztek az őszi esők, és már nem lehetetett tovább halogatni az indulást. José Santiago szitkozódva, a lábát, a derekát fájlalva szamarat bérelt, és elindult a Sagres környéki falvakba. Annyit bolyongott a sárban, olyan sokszor eltévedt, hogy harmadnap már bánni kezdte saját nagylelkűségét.
De végre! Ez már Sismo volt, Pero szülőfaluja. Ó, micsoda nyomorúságos sárfészek!
A kútnál egy karcsú, a csecsemőjével a hátán vizet merítő fiatalasszonytól érdeklődött, merre lehet Alencarék háza. Az asszonyka nem szólt egy szót sem, arca elé húzta a kendőjét, majd szégyenlősen intett Josénak, hogy kövesse. Úgy lépkedett a sárban, a lábujjaival alig érintve a köveket, mintha táncolna vagy lebegne. José Santiago elképedt, le se tudta venni a szemét az apró lábfejekről – ebben a percben győzött a költő benne.
Miért is ne? A királyok ötven évesen is nősülnek.
Azt tudta, hogy Pero asszonya néma, de sohasem képzelte, hogy ilyen elragadó lehet. Vagy ez a koraőszi ragyogás, a bokrokat, köveket megülő aranyfény összezavarja a lelket?
– Kisfiú? – kérdezte José a csecsemőre bökve. – Látom, derék gyerek.
A lovagok talán nem így udvarolnak, de Aldonça olyan hálásan mosolygott, mintha a haját, az arcát, a modorát, a főúri tartását dicsérték volna. José Santiago igazából nem látta a mosolyt, csak látni vélte vagy inkább érezte a kendőn át. De amit valóban látott, az is nagyon tetszett. Az öreg tengeri csavargó, Fernando sírköve a temetőben. A faasztal a pitvarban, ahol a szégyenlős Aldonça habos húsú almákkal kínálta. A kis Pero, aki boldogan belecsimpaszkodott a szakállába. Egy percig még a foghíjasan mosolygó Maria Gonçalves is tetszett – igaz ez a perc nem tartott sokáig.
Maria Gonçalves természetesen semmi kivetnivalót nem látott a lánykérésben. Ha az úr özvegy, akkor mi sem természetesebb, hogy szüksége van egy gazdaasszonyra. Aldonça egy kicsit kelekótya és szeleburdi, de jól bírja a munkát, ha kell, reggeltől-estig talpon van, és ami a fő, nem beszél vissza. – Még szül tíz gyereket, ha az úr ezt kívánja.
A sok gyerek nagy felfordulással jár. De ott lesz majd ő, Maria Gonçalves, segít ennek a szerencsétlen Aldonçának, ha a Jóisten is ezt akarja.
Lehet, hogy a Jóisten ezt akarta, de José Santiago semmiképpen. Ő nem akart tíz gyereket, azt meg végképp nem, hogy ez a boszorkány a házában emelgesse a fedőket… Próbált Maria Gonçalvesszal szót érteni, de a vénasszonynak mintha ólmot öntöttek volna a fülébe. Az egyik néma, a másik süket, gondolta José Santiago elkeseredve. De Maria Gonçalves süketsége csak addig tartott, amíg meg nem hallotta az ezüstpénzek csöngését a faasztalon.
– Nem venném a lelkemre, ha jóanyámnak a menye távollétében nélkülöznie kéne – dünnyögte José Santiago megadón.
Maria Gonçalves elégedetten hunyorgott.
A királyok ötven évesen is nősülnek.
De bölcs dolog-e, ha a nősülés mellett dönt egy tapasztalt navigátor? Akinek már van két fia, három lánya, és hajósinasként szolgál két unokája? Aki mögött a szomszédok összesúgnak: elment ennek a vénembernek az esze, hisz ez a kis asszonyka tán az unokája lehetne! Ez a José elég gazdag, hogy asszonyt hozzon a házhoz, de annyira nem, hogy haláláig cselédeket tartson. Ha pedig így van, mért nem választ inkább egy kérges tenyerű, középkorú özvegyasszonyt?
José Santiago már nem akart többé a tengerre szállni. Egyetlen navigátor sem teheti meg, hogy gyomrát vagy a hátát fájlalva az ágyából osztogatja a parancsokat. De mi lesz, ha tényleg tíz gyereke születik? Mit ad egy akkora családnak enni? És hogy viseli el a ricsajt, az állandó futkosást, a folytonos jövést-menést, zűrzavart?
És kicsoda ez az Aldonça?

Hogy kicsoda, azt José mester kilenc év házasság alatt sem tudta meg. Aldonça csak fölényesen mosolygott, mikor az ő fiai és a lányai a füle hallatára mór boszorkánynak, pogány bajkeverőnek, ronda haszonlesőnek titulálták. Lehet, hogy kuka szegény, gondolta José mester. De még valószínűbb, hogy olyan helyen nevelkedett, ahol az ilyen sógorok-sógornők, a lagosi szomszédság, Pedro bácsi, Luisa néni és más hasonlók egyáltalán nem számítanak. Mi lehet az igazság? José Santiago sem tudta.
És nemcsak Aldonça szépsége és fiatalsága tűnt a rokonság, illetve a lagosi szomszédság szemében furának vagy épp megbocsáthatatlannak. A hercegi szakácsokkal jó kapcsolatot ápoló José gyakran hozott haza nádcukrot, gyömbért, vaníliát, pisztáciát, fahéjat, Aldonça pedig káprázatos édességeket készített ezekből, emberfia, tán még maga a herceg sem kóstolt Lagosban ilyen finomságokat. Kis tésztakosárkákban illatos, édes, krémek remegtek, apró golyócskákban pisztáciadarabok rejtőztek – José és a kis Pero nem is tudott betelni ezekkel. Keresztény asszony nem ismer ilyen rafinériákat, vélték a szomszédok. A rokonok azért szép lassan megbékéltek az új házassággal, mert Aldonça édességei nélkül minden családi ünnep örömtelennek tűnt. Az udvar szakácsnője, a híres Teresa Matos személyesen tette a tiszteletét José konyhájába, hogy elkérje Aldonçától a recepteket.
Ám honnan hozta ezeket a rafinált, káprázatos ízeket Aldonça? Talán Maria Gonçalves konyhájában tanulta, ahol tél végén már makkból sütötték a kenyeret, és ahol olykor-olykor a kutyák húsára is ráfanyalodtak? Honnan tudja Aldonça, hogy kell gyömbéres kekszet sütni? Mennyi fahéjat kell a vaníliakrémre szórni? José Santiago a lagosi piacon kifaggatott egy falubelit: hogy került ez a mór lányka a vidékre, melyik évben fogták el a hajót, amivel a gyermek Aldonça utazott?  Senki sem tudott semmi biztosat. A sinesi Gama-családról rebesgették, hogy egyszer a tengeren foglyul ejtették a marokkói emír háza népét. A marokkóiak majdnem mindenkit kiváltottak, de egy kilenc éves kislányt nem találtak. Pedig volt egy különös ismertetőjele: a nyakán egy hold alakú anyajegy.
Ő lenne Aldonça? Néha elfogta a kísértés José Santiagót, hogy megkérje az asszonyt, a feje bólintásával jelezzen, ezzel vagy azzal a hajóval utazott-e. De José Santiago lassan betöltötte a hatvanat, és félt a választól. Nem arra a kérdésre a adott választól, hogy Aldonça egy marokkói előkelőség lánya – ebben ő immár többé-kevésbé biztos volt –, hanem a következő kérdésre adott felelettől: boldog vagy-e velem Aldonça, vagy visszatérnél inkább a régi életedbe?
Hogy mondják a trubadúrok? Nélküled a nappal sem fényes, az éjszaka sem elég sötét, hölgyem.
Aldonça persze nem volt hölgy, csak egy bánatos, visszahúzódó fiatalasszony, aki minden vágyát belesütötte a híres kekszeibe, legendás kosárkáiba és piskótáiba. José pedig egy tőről metszett portugál, aki ha nem aggódhatott, nem is érezte jól magát. Néha arra riadt fel, hogy Aldonça az éj közepén suttog a fiához. Hogy olyan titkai vannak, melyeket csak egyetlen emberrel, Peróval oszt meg. Hogy ő, José akármennyire igyekszik, soha nem lesz képes az asszony bizalmát elnyerni. De miért lenne bizalmas hozzá Aldonça, ha ő, José, azért bizonytalan és bizalmatlan, mert fél, hogy elveszíti?
Már nem érezte jól magát a kocsmákban, ahol a matrózok őt, a dicső navigátort hangos éljenzéssel fogadták. Inkább Peróval, a kisfiúval sétálgatott a kikötőben. Hogyan verte vissza az öreg János király a spanyolokat, hogy osztotta fel a négy fia közt a királyságát, hogy jutott a tenger Henrik hercegnek? Lagosban mindenki ismerte ezeket a történeteket, de jól esett mindent újra és újra elmesélni.
Hogy hódította meg Henrik herceg az óceán szigeteit? Vajon minden szigetet meghódított-e? Hol lehetnek a Hét város vagy a Kisasszonyok szigetei, amikről a legendák mesélnek? Hogy fedezte fel ő, José Santiago a Szenegál folyót, ami olyan irdatlan széles, hogy szegény matrózok még csak átkiabálni sem tudtak egyik parttól a másikra. Miért oly nehéz a mangrove-mocsarakba behajózni? Milyen ármányos és halálos rovarokat kell a a forró égöv alatt hajósnak elviselni?
Elárulhatja-e a kis Perónak, az apjával láttak a messzi nyugaton egy ködökbe burkolózó, hatalmas földdarabot, amit aztán nem volt szabad feltüntetni egyetlen térképen sem?
Mi mást hagyhatna a legkedvesebb, de nem vér szerinti fiára, mint egy titkot, amiért az olasz bankárok, a Lagosban és Lisszabonban nyüzsgő kémek csengő arannyal fizetnek. De José félt attól, hogy megszegje az esküjét, félt attól, hogy a rá váró évszázadokat és évezredeket egy fortyongó üstben kell töltenie – ráadásul Aldonça nélkül, egymagában. Ám nem nagyobb bűn-e, hogy mindenki előtt titkolja a felesége származását, mert annyira fél attól, hogy elveszíti. José Santiago sehogy sem tudott dűlőre jutni ezekben a kérdésekben, pedig telente annyit töprengett, hogy néha-néha már Aldonça süteményeinek ízét sem érezte. Évekkel ezelőtt azon aggódott, hogy az asszony rengeteg gyereket szül, tíz lármás, éhes, féktelen  Santiagót, most viszont mit nem adott volna egy aprócska kislányért vagy kisfiúért, aki a feleségét a halála után rá emlékezteti.
Minden gyermeke közül ezt a kis idegent, a nevelt fiát szerette a legjobban. Hiszen okos, alacsony, bátor fiúcska, és szerencsére nem is olyan konok, mint az édesapja. Hiába, na, morfondírozott az öreg José: egyáltalán nem mindegy, hogy valakit a rémes Maria Gonçalves vagy a fahéj-illatú Aldonça ringatott a karjaiban. Bár a szomszédok nevették, öt évesen beíratta Perót a domonkosok iskolájába.
– Kitaníttatlak egy jó mesterségre, ha nem akarsz a tengerre szállni. Vagy ha beállsz papnak, mehetsz egyetemre. Én támogatni foglak, amíg élek.
De Pero nem akart papnak állni. És nem akart semmilyen jó mesterséget kitanulni. Tengerre akart szállni, mint José Santiago és az édesapja.
Ezt Henrik herceg gyászmiséje közben árulta el. Nagy, világraszóló esemény volt, egész Lagos feketébe öltözött, hogy elsirassa Tengerész Henriket, aki a székhelyét, ezt az unalmas tengerparti városkát a Nyugat és Kelet kapujává tette.
Tán holnap már a csillagok ragyognak olyan fényesen. Híre kelt, hogy a jó Alfonz király szervezi tovább az expedíciókat.
– Hamarosan a portugál lesz a világ latinja, és többet beszélnek a portugálok hőstetteiről, mint a rómaiak háborúiról – jósolta a mise végén egy tudós szerzetes.
Pero ekkor ünnepélyesen megfogadta, ő is meg akarja hódítani a végtelent, rá akar bukkanni János papra, ott akar lenni a diadalmas portugál seregben, mely felszabadítja Bizáncot. És ha törik, ha szakad, ő bizony eljut Indiába.
– Te még nem érted fiacskám, egy nő is lehet olyan csábító, olyan elérhetetlen, mint India.
– Elérhetetlen? – kérdezett vissza Pero, és az arca dacosan ragyogott. – Ha megkerülöm Afrikát, Indiába is eljuthatok. És akkor anyámnak annyi finom fűszert hozok, hogy jól lakathatja az egész világot.
José Santiago kicsit elkomorodott. Mert Indiánál, a fűszereknél, sőt még János papnál is fontosabb dolgokról akart tárgyalni a fiával.
– Nem vagyok gazdag ember, fiacskám. Vagyis nem vagyok annyira gazdag, hogy lépten-nyomon ne aggodalmaskodjam. Te nem vagy a vér szerinti fiam, nem örökölhetsz utánam. Anyád addig lakhat a házamban, amíg új férjet nem talál.
– Az én anyám? De hiszen az én édesanyám szent asszony! – méltatlankodott Pero.
– Szentnek szent, az már szentigaz – próbálta csillapítani José. – De a szent asszonyok is elkövetik a maguk őrültségeit, csak erről a papok hallgatnak. Hát ne várjátok meg, fiam, hogy az édes gyerekeim kipenderítsenek titeket a házamból! Gyorsan adjatok el mindent, és költözzetek el Lisszabonba!
Lisszabonba? – hüledezett Pero.
– Oda, oda. Lisszabonba. Hamarosan már nem innen, hanem a fővárosból indulnak a karavellák. Beszéltem a Lagosban élő genovai kereskedőkkel, már ők is csomagolnak. Úgy hírlik, a király maga fogja irányítani a felfedezéseket, a lisszaboni kikötő lesz a világ középpontja. Ha anyád elveri a pénzt, ott szépen megélhet a süteményekből is.
– Elveri a pénzt, elveri a pénzt… Hát te mért nem jössz velünk Lisszabonba?
– Én hosszabb útra indulok, fiacskám. Minden reggel érzem, hogy egyre közelebb az indulás. De még egy tanácsot hadd adjak! Ki tudja, milyen idők jönnek? Ki tudja, mit forralnak a csuhások a király közelében? Hagyd el az Alencar nevet! Egy mór asszony fia egy arabos vezetéknévvel, nem jó ajánlólevél. Legyél inkább de Alenquer! Ebbe a vezetéknévbe maga a Jóisten sem köthet bele.

 

Előzmény: http://ujnautilus.info/navigator-i

Vélemény, hozzászólás?