„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr…”
− Zsoltárok könyve 34, 9.
Hála a télnek, tudta, mi a tavasz, melynek beköszöntével ő is újult életerőre kapott, azzal ülve ki a teraszra egy pohár bor társaságában. Bár szilárd elhatározásból úgy helyezkedett el, hogy az utcán elsuhanó, már lengébben öltözött nőknek ne a feje búbját lássa és a zöldülő fák lombjait is oldalról csodálhassa, érzése szerint valami nagy titok tetején ült. Igen, az abszolút titok tetején, jutott eszébe saját, frappáns kifejezése. Olyasvalamin, amelyről sejtelmünk van, ám nem ismerhetjük részleteiben. Sebaj, elvégre egy nő is addig vonzó igazán, míg fel nem tárja magát minden ízében, mélázott keserédesen.
Azon könnyűszerrel túltette magát, hogy sosem válik belőle ezt a számára oly kedves, szekszárdi kadarkából készült fehérbort ölelő nemhogy hordó, de pohár sem, az viszont már jobban zavarta, hogy a német idealizmus díszpéldánya sem lesz, előbbi fogalommal írva be magát az istennek nevezett entitás önreprezentáló kiállításának vendégkönyvébe. Végigolvasva a legtöbb gondolkodót egyikük sem győzte meg jobban, mint egy szép nő látványa, vigasztalta magát, hiszen úgy érezte, ő sem lenne képes másokat. Így már azt sem bánta már annyira, hogy nem lesz egyik magasiskola kanonizált apostola sem.
Őt viszont a nők és a bor mellett a fák is kezdték meggyőzni a titok létezéséről: árulkodó volt számára a természet körforgása, nappalok és éjszakák, illetve az évszakok szabályos váltakozása. Úgy érezte, mintha a folytonos ismétlődés halálon túli életre vallana, melyben, ha a szekszárdi kadarkával telt pohár vagy hordó, illetve filozófus nem is, de mégiscsak lesz. A körforgás bizony nem lehet véletlen, tűnődött rajta: azok a német okostojások, ha máig élnek sem jutnak a keleti bölcsek e belátására.
Eszébe jutott, hogy a történelem is ismétli önmagát, csak vele nem történik semmi: sem háború, sem szerelem, még ha a kevésbé áhított akkor könnyebben látszott is összejönni. Történelem, ne történj velem, motyogta pörgetve üresedő poharát és azon kapta magát, hogy lassan már az ital kér szót benne, amely nélkül, bár magvasabb gondolatai születnének, jobban is nyomasztanák.
Mióta a szellem emberévé válásának útjára lépett, hogy leleplezze a titkot, szinte kényeskedve ódzkodott mindentől, amit irracionálisnak és értelmetlennek vélt, kivéve a bort és persze a szerelmet, amely csodának számára az emléke is áldással ért fel. Bárcsak egy nővel kortyolhatná a nedűt! Ha belőle a bor beszélne, a nőnek pedig csak úgy járna a szája, egy emberként ujjonganák a kissé ellentmondásos módon egyik legértelmesebb szent passzust: „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr…”
Az a fránya értelem mindent csak megkérdőjelez, a legszebb dolgokat pedig nem jellemzi hát, ismerte be csalódottan, majd pedig azon ötlete támadt, hogy amíg tudja követni magát, pixelre vetné, ami felötlik benne. Mintha nem írtak volna még a balgaság dicséretéről, gondolta végül meg magát. Könyvek egész sorát ismerte, amelyek az emberi értelem lenyomataként dehonesztálják azt és bár annak tűnhet, ez nem is mindig enfarkonharapás, ahogy a posztmodern kelgyó ismerői mondanák, pörgette tovább poharát.
Bezzeg a természet minden dolgok értelmére valló rendjéhez semmi kétség nem fér, s nincs olyan értelmetlenség, sem szerelem, sem bormámor, amit magába ne foglalna, somolygott fölényesen a zöldellő fák magasához és egyedüllétéhez fogható teraszmagányában, hogy a titokra ezennel végképp fényt derített. Poharával ellentétben − e jóleső gondolattal − betelve nem is vágyott már többre. Megbizonyosodásképpen arról, hogy jól végezte dolgát, az üveg fenekére nézett, azon keresztül látva a fákat és a nőket.
Csakhogy azért sem akarta végül kiírni magából mindazt, ami megfogalmazódott benne, mert… amikor az asztalbontás egyik, ha nem utolsó aktusaként, kezében üres poharával kinyújtózkodott és eltartva magától már a peremét nézte, ugyan nem volt sarka, mégsem arra mondta: ez így túl kerek.
Borítókép: Jill Burrow.