KIVONULÁS

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.
Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:

Csak ne így érjen a tél, ne itt!
Lombjukvesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!
Sötét vér szalad szét, szárad a földön,

feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!
Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

 

KIVONULÁS SZAKADATLAN

(exodus continuus)

dolgoznak erek, a test szorgos
plébánosai, míg megszilárdul a csont,
a kálvinus, néma tenger.
és íme a hús: mérgektől
áttündöklő fészek.

tekeregnek ákombák, részeg
krétával karcolt határok,
lobogókká fércelt varratok:
ez itt otthonom, ez európai senkiföldje,
hol nem gyűlik víz, se por.

otthonom e szavakkal átvert hallgatás,
ahol a megtartó titok:
nyitott tenyérrel vízre ütni,
csuklóval elpattant üvegre ütni,
angyal arcába visszaütni!

 

KINT

exodus perfectus

Hát így. Kívül mindenen.
A kívülben szűkösen
szorong a végtelen,
mi kényelmesen elfér,
tágul és kavarog idebenn.

Nincs semmi bánat,
végül ezt én akartam,
én voltam, ki ezt az
emelkedő-hulló lélegzetet
arcomra varrtam

és szétfutó véremben
maradtam végig idegen,
nemet mondani megtanultam.
A visszhangtalan csöndben
süllyed, sötétül minden igen.

 

(Illusztráció:  Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?)