„A végén meg kell halnod, tudjad ezt.”

– Márai Sándor

– Szép, jó és igaz is alig lehet egyszerre – ábrándította ki ifjú pandantját, aki édeskés német sörének üresedő korsója mögött ült az asztal túloldalán, mert a csehek keserű íze még nem illusztrálhatta eléggé lelkivilágát. Mindketten sajnálhatták, hogy nem nő a másik, ha már ráleltek valakire, akivel ugyanazon törik a fejüket. Idősebbikük – kezében ürülő korsó cseh sörével, ám nem csak amiatt keserű szájízzel – így folytatta: – De, hogy még okos is legyen!? Az értelem nem is transzcendentália.

– Miért nem az? – kérdezett rá társa a teljesség legalább fogalmi szinten támasztott igényével.

– Eszköze csupán némelyiknek – kapta is a választ –, ha bölcsességként nem hazudtolja meg önmagát. Jóllehet a művészet már eleve szép, jó és igaz – tette végül e derűs megállapítást a válaszok embere, majd mégis sóhajtott, mert hiába lelkesítette például a zenébe oltott líra, hiányolta ezekhez talentumát.

– Valóban nem fér össze már a három transzcendentália sem – látta be csalódottan újdonsült barátja, mintegy szolidaritást vállalva a magyarázatlan sóhaj gazdájával, akit egyre inkább emlékeztetett korábbi önmagára; gyermekként viszont bárki visszaköszönt benne, amilyen kíváncsisággal zúdította kérdéseit.

– Még jó, hogy az értelem nem az hát – hangzott a cinikusnak ható replika –, így megkísérelhetjük általa kutatni fel ellentmondásaikat. Aztán ki tudja?! Hátha akad rés a lét titkának kapuján – noha pincérük műszakján is alig találtak hézagot, hogy kérjenek még egy-egy pofa sört, ezúttal már a kispofa is keserű cseh fajtát. Ekkor felcsillant a fiú szeme, de nem az utánpótlás miatt: ugyanis lényeglátásától, mintha még a korszellem sem tudta volna megfosztani, hiába dobhatta ki őt is az információk tengerére, hogy az hányja-vesse. Belecsapott.

– Úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy veled is bánjanak! – idézte fel a krisztusi tant. – Ez szép és jó, de aligha lesz belőle igaz… ság – bátorkodott mégis némi toldással súlyosbítva megállapítani, miközben furcsállhatta is, hogy éppen az Isten fiának ajkán látja kicsorbulni a transzcendentáliák egységét. Ki azért alig mutatta, talán mert eszével kívánt érvényesülni, meglepettséget pedig azóta sem asszociáltak azzal.

– Igazságot is csak a jó jegyében szolgáltatnak – kapta vissza a labdát, ám olyantól, akinek hiába volt szép a mentése, látszott a szemében, milyen jól tudja, hogy létezik olyan igazságtalanság, mely sehogy sem fér össze a jóval. Ám nemcsak egy rugóra járt az agyuk, hanem szavak nélkül is értették egymást, hiszen a lebőgött prókátor úgy folytatta: – Ne is kívánjunk tökéletességet, se a technológiától, se semmitől! Mégis milyen világ volna az, ahol így feleslegessé válik az együttérzés?! Hacsak el nem illan – fokozta – tökéletesség nélkül is akár – immár riogatott –, mert a technológia objektivál, kedves szubjektum barátom, míg átható logikájára mi is funkcióvá nem idegenedünk. Tetejébe az általa keltett turbulencia még el is sodor minket egymás elől. Kapkodni benne a másik után, az pedig csak tovább hajszol vesztünkbe.

Ezúttal a fiú vághatott volna vissza, hogy de hát értük van a technológia is, mert, bár a kétszerkettő lapos igazsága valóban nem szabadíthat fel boldogsághormonokat, az elvén működő gépekkel szót lehet váltani a szép-jó-igaz-okos lányokkal, sőt fel is lehet keresni őket; csakhogy ezúttal ő nem láthatta értelmét csípőből cáfolni a fenti mélységű érveket, meg egyébként is: azt nyújtsd kortársaidnak, „aminek a híján vannak, ne azt, amit dicsérnek” – csengett a fülébe Schiller.

– Miért nem jó, aki szép és miért nem szép, aki jó? – tette fel inkább az aligha nevető harmadik transzcendentáliát érintő kérdését, de úgy, mint, aki gondosan ügyel rá, hogy az még hangsúlyában is költőinek hasson.

– Legkorábban halálunkig úgyis csorbát szenved az igazság – ismerte be a megnyugtató magyarázatok mestere, hozzátéve, hogy –, bizony egy próbát kell addig kiállnunk. Különben méltóvá sem válhatunk az üdvösségre.

Egy rövid hatásszünet után a fiú talán csak a metafizika tiszteletére, de megjegyezte, hogy ez még a transzcendentáliáknál is inkább:

–  Keresztény gondolat.

– Nem mintha életünkben ne mérsékelhetnénk halálunk következményeit: „Hass, alkoss, gyarapíts” – idézte a tanító, miközben megveregette a fiú vállát. – Amúgy is – kanyarodott vissza –, egyedül a rút fényében látni a szépet, a rosszéban a jót. Nem csak keresztény e gondolat – terelte vissza szót –; de ismersz más nézetet, mely úgy tekint túl életünkön, hogy ha már megadatott, nem menekülni késztet belőle? Pedig úgysem maradunk ám igazság nélkül, ha már a lét is az, hogy lenni – szögezte le olyan tézisként, mely világosabb, mint amennyire elvont. – Még e világon is bomlanak szirmai. Különben honnan tudnánk róla? – zárta emelkedett szavait újabb költői kérdésével.

Érezhette már a fiú, ahogy kezd benne hatni az ital, de annyi biztos, hiába került tisztába az ambivalencia szerepével, továbbra sem értette, miért esik jól neki a romboló hatású alkohol. Miután ugyanis a keserű cseh fajtából hörpintett hát egy keserédes kortyot, korsójára mutatva azt kérdezte:

– Miért lehet destruktív, ha élvezetes? – mert később sem ázott el annyira, hogy ne őrizte volna meg hiánytalanul szókincsét.

– Hát az volna, amikor valós énünket hozza napvilágra? – érkezett az újabb kérdésbe ágyazottan is kielégítőnek szánt válasz. – Azt, aki udvariassággal akart érvényesülni, felszabadítja az ital, azt, aki erővel, annak visszalágyítja szívét – vázolta fel leegyszerűsített képletét ez a doktor filozófus-pap, mintha félt volna, hogy a részletekbe csak beleveszni lehet. – A nirvánába igyekvők is tudják, hogy egonk feladása – hova tovább? – boldogít – ismerte el azoknak, akik helyében azért nem menekült volna az életből. Olyannyira elismerte, hogy így folytatta: – Testünk bizony gátja is lehet e lelki békének; májzsugort hát belé! – tette hozzá egy korty kíséretében immár viszont fricskaként, Jézus és Buddha hiába nem esett volna egymásnak a testről elmélkedvén. – Komolyra fordítva a szót, mivel az anyagon túl mindent titok övez, szeresd csak életed, hiába próba-lét! – emlékeztetett végül atyai intelmére. Ugyanakkor lelke tükrében is látszott, mekkora kihívásnak tartja megfogadni a kétszerkettő rációra épült korában, amikor hitehagyottá tesz a gyarapodó tudás.

– Hiszel? – tette fel aztán az indiszkrét kérdést a fiúnak, aki mégis tudta, hogy az igazán fontosak mind azok, így rosszallás nélkül válaszolta meg:

– Remélem.

– Az majdnem ugyanaz – nyugtázta elégedetten az apafigura, majd hozzátette: –, de nem csőlátó optimizmus ám a remény. Akként csak lehúzna, míg pofára nem esünk. Nem mintha ördögtől való lenne a zárt formulák mindegyike; mert bármit gondoljunk is a dogmatikáról, tesztem azt, szimbolikus voltában aligha csalódni benne. Aztán ki tudja, jelrendszer-e pusztán – tűnődött, mert zavarni kezdte, hogy nem bánt elég óvatosan a szavakkal.

– Bárhogy is – amondó lett –, igazság és értelem szűkében, titkok hálójában kerülhet csak sor a próbára.

– Ha itt még a hamisság is igaz – törődött bele a fiú, aki a teljesség kedvéért már felvetette volna a transzcendentáliák közötti utolsó anomáliát, ha lassúnak nem bizonyul….

– „az Igaz, szép!”

… de rávágta – mit nem bár?! –, hogy: – Hrabal.

(Illusztráció: Mark Rothko)

In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.

Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.

Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.

Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.

Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.

Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.

Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.

Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.

Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)

„[…] én belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”

− R. M. Rilke

Mintha egy kimeríthetetlen tenger partjához guggolnék egy ócska műanyag vödörrel, úgy érzem magam jelen kísérletem alkalmával is, mégsem kudarcként élem meg, mint inkább a születésével halálra ítélt ember, főként a gondolkodó végképp balszerencsére kárhoztatott indíttatásának engedek, hogy ittléte méltóságához azért fejtegesse csak a mindent, akárha tárgyiasítható lenne.

***

Leginkább titkolandó naplóbejegyzésnek illenének be a fenti sorok, mégsem annak szánta őket. Amikor megmutatta a lánynak, az először úgy grimaszolt rá, mintha bivalyerős pálinkát hajtott volna fel, majd hirtelen elnevette magát.

− Hát ez nem igaz! – fűzte hozzá túl a kacagáson, amely nem volt ám ártalmatlan, elvégre kigúnyolta vele, éppen ő, akit társának fogadott. Vicc, szex, bor − megart bővebben… →

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben… →

A semmiből nem lesz semmi − tartja a közhely és mint olyan, sok igazságot rejt. Lusta embereket szokás munkára bírni vele, jóllehet a teremtés aktusát is magyarázhatja. Hasonlóképpen egy néhai szellemóriás azon kérdése, hogy miért a valami van a semmi helyett.

Eddig akár elégedett is lehetett volna írásával, néhány dolog mégis nyugtalanította, jelesül: miután sokadrangú szerepet szánt csak a narrációnak, már a látszatát is nehezére esett fenntartania prózaiságának, továbbá nem volt világos számára, hogyan jön a valamihez a szeretet. Egyvalaminden − létmagyarázati prózálkozás bővebben… →

− Csak az Isten van hát… és a jó esetben belé vetendő hit, mert végül is az éltet. Pusztán kenyérrel bizony aligha maradni meg – papolta, míg frappáns szónoklatát zárandó hátra nem dőlt végre.

− Milyen nyakatekert! − vetette máris szemére kollegája, jóllehet e szó tévesen utal közelségükre. – Olcsó retorikával ülsz tort az intellektus felett?! − Immár a másik is erőltetettnek érezte iménti monológját, ennek ellenére vagy épp ezért replikázni kezdett: Mesés apologetika bővebben… →