„[…] én belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”

− R. M. Rilke

Mintha egy kimeríthetetlen tenger partjához guggolnék egy ócska műanyag vödörrel, úgy érzem magam jelen kísérletem alkalmával is, mégsem kudarcként élem meg, mint inkább a születésével halálra ítélt ember, főként a gondolkodó végképp balszerencsére kárhoztatott indíttatásának engedek, hogy ittléte méltóságához azért fejtegesse csak a mindent, akárha tárgyiasítható lenne.

***

Leginkább titkolandó naplóbejegyzésnek illenének be a fenti sorok, mégsem annak szánta őket. Amikor megmutatta a lánynak, az először úgy grimaszolt rá, mintha bivalyerős pálinkát hajtott volna fel, majd hirtelen elnevette magát.

− Hát ez nem igaz! – fűzte hozzá túl a kacagáson, amely nem volt ám ártalmatlan, elvégre kigúnyolta vele, éppen ő, akit társának fogadott. Vicc, szex, bor − megart bővebben… →

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben… →

A semmiből nem lesz semmi − tartja a közhely és mint olyan, sok igazságot rejt. Lusta embereket szokás munkára bírni vele, jóllehet a teremtés aktusát is magyarázhatja. Hasonlóképpen egy néhai szellemóriás azon kérdése, hogy miért a valami van a semmi helyett.

Eddig akár elégedett is lehetett volna írásával, néhány dolog mégis nyugtalanította, jelesül: miután sokadrangú szerepet szánt csak a narrációnak, már a látszatát is nehezére esett fenntartania prózaiságának, továbbá nem volt világos számára, hogyan jön a valamihez a szeretet. Egyvalaminden − létmagyarázati prózálkozás bővebben… →

− Csak az Isten van hát… és a jó esetben belé vetendő hit, mert végül is az éltet. Pusztán kenyérrel bizony aligha maradni meg – papolta, míg frappáns szónoklatát zárandó hátra nem dőlt végre.

− Milyen nyakatekert! − vetette máris szemére kollegája, jóllehet e szó tévesen utal közelségükre. – Olcsó retorikával ülsz tort az intellektus felett?! − Immár a másik is erőltetettnek érezte iménti monológját, ennek ellenére vagy épp ezért replikázni kezdett: Mesés apologetika bővebben… →

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr…”
− Zsoltárok könyve 34, 9.

Hála a télnek, tudta, mi a tavasz, melynek beköszöntével ő is újult életerőre kapott, azzal ülve ki a teraszra egy pohár bor társaságában. Bár szilárd elhatározásból úgy helyezkedett el, hogy az utcán elsuhanó, már lengébben öltözött nőknek ne a feje búbját lássa és a zöldülő fák lombjait is oldalról csodálhassa, érzése szerint valami nagy titok tetején ült. Igen, az abszolút titok tetején, jutott eszébe saját, frappáns kifejezése. Olyasvalamin, amelyről sejtelmünk van, ám nem ismerhetjük részleteiben. Sebaj, elvégre egy nő is addig vonzó igazán, míg fel nem tárja magát minden ízében, mélázott keserédesen. Kikerek − avagy tűnődés (az) odafentről bővebben… →

egy képtelen ifjú feljegyzései

Mivel csak Thomas Manni értelemben tartotta magát írónak, e tevékenység ugyanis még inkább nehezére esett, mint mások számára, nagyobb szívfájdalmak nélkül készült megválni a klaviatúrától. Bár nem voltak illúziói afelől, hogy másképp könnyebb volna kifejezni az arra érdemest, látva, miként győz a kép a szöveg felett és a Gutenberg-galaxis betűt is magával rántó összeomlása hogyan idézi vissza a barlangrajzok korát, inkább olyasmire szánta el magát, melynek több értelmét látta. Zavarban a rendjét bővebben… →