In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.
Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.
Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.
Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.
Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.
Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.
Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.
Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.
Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.
(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)
