A semmiből nem lesz semmi − tartja a közhely és mint olyan, sok igazságot rejt. Lusta embereket szokás munkára bírni vele, jóllehet a teremtés aktusát is magyarázhatja. Hasonlóképpen egy néhai szellemóriás azon kérdése, hogy miért a valami van a semmi helyett.

Eddig akár elégedett is lehetett volna írásával, néhány dolog mégis nyugtalanította, jelesül: miután sokadrangú szerepet szánt csak a narrációnak, már a látszatát is nehezére esett fenntartania prózaiságának, továbbá nem volt világos számára, hogyan jön a valamihez a szeretet.

Na, mégis hogyan?! Kell valami, ami összetart mindent − koppintott hármat a haléátékára. Az ösztönös vonzalom és a szerelem közti skálán megannyi válfaja megfér: egyikének hatására megtapad a bibén a virágpor, másikja a szebbik nembe csalja a férfit. Bizony teremtőerőt vélt felismerni ebben, Isten után szabadon, hümmögött magában.

Még szép, hogy a valami szeretet: igekötője az össze, száma az univerzum-kifejezés által is sugallott egy. Ezzel szemben a gyűlölet ige… kötője – furcsállotta itt utóbbi kifejezést, bár nem cserélhette le − a szét, száma pedig egynél csakis több lehet. A valami szeretetvoltának okával együtt hirtelen azt is megértette, a bűn zsoldja miért a halál, a nemlét.

Immár viszont még több gondja akadt, éspedig: érdemi narráció híján már a látszatát is alig tudta megőrizni prózaiságának, a rovat határainak szétfeszítése miatti félelme a mély kérdések átgondolásának rovására mehetett, ráadásul a valamit mégsem tudta kizárólag szeretetként felismerni.

Mintha nem az ellentétje igazolna mindent − csillapította le nyugtalanító érzéseit e kielégítő gondolattal, ami erős kölcsönhatásra vall az emberi nem e két eleme között. Hiszen a nyár is a télhez képest az, ami − példálózott magában, majd írásban, míg a nappalok és éjszakák, illetve az évszakok szabályos váltakozásáról eszébe nem jutott a − mindenség foglalatjaként háborítatlanul uralkodó − rend.

Minden rendben van − írta le megkönnyebbülve. Így hát, ami látszólag még sincs, egy nagyobb összefüggésben mégiscsak abban kell legyen.

Ennek dacára egyre több minden zavarta, úgymint: gondosan kidolgozott narráció nélkül már a látszatát is épphogy csak kelthette prózaiságának, születőben lévő írását egyéb rovatokban is alig tudta elképzelni, félt, hogy a kardinális kérdéseire adott válaszaiban láthatja kárát, ha műfajtalansága miatti balsejtelme keríti hatalmába, nem utolsósorban a hitben oly fontos csoda éppúgy nem illett számára a rendbe, ahogy írása sem a rovatokba.

Tán olyan ez, mint afféle szerkesztési jog, csak a Web nélküli Wide World-ön − gondolta. Így alkotója, de csakis ő, felfüggesztheti a rendet, egyedüliként diszponálva fölötte.

Különben szép is a rend − fűzte tovább asszociációi végtelennek tűnő láncát, arról nem is beszélve, hogy a szépség teremtésre is sarkall. Azon töprengett, vajon a fény beáramlásán túl miért lehet kedvére, ha az ablak két oldalára szimmetrikusan húzza el a sötétítőfüggönyt vagy mi tartja vissza attól, hogy felemás cipőt hordjon. Csak nem azért, mert a szimmetria szépsége igazságosságra vall? − merengett rajta.

Végül már csak egyetlen dolgot nem tartott közömbösnek azok közül, melyek épp keresztbe tehettek volna neki a gondolkodás útvesztőjén, nevezetesen azt, hogy a szépség igazságtalanul
oszlik el a világban; de na és aztán…

…még szép, hogy nem válhat minden felhőtlenül világossá számára − látta be bölcs nyugalommal. Így legalább ő sem lesz számítóvá, hogy aztán bántóan könnyűvé, emberhez méltatlanná váljék az élete. Ebből nagy büszkeségére nem más sejlett ki számára, minthogy az a bizonyos titoktartó, akár lenéz rá, akár nem, aligha nézi le.

 

Illusztráció: Marcus Sherman – Sententia.