„[…] én belepusztulnék az erősebb lét közelébe.”

− R. M. Rilke

Mintha egy kimeríthetetlen tenger partjához guggolnék egy ócska műanyag vödörrel, úgy érzem magam jelen kísérletem alkalmával is, mégsem kudarcként élem meg, mint inkább a születésével halálra ítélt ember, főként a gondolkodó végképp balszerencsére kárhoztatott indíttatásának engedek, hogy ittléte méltóságához azért fejtegesse csak a mindent, akárha tárgyiasítható lenne.

***

Leginkább titkolandó naplóbejegyzésnek illenének be a fenti sorok, mégsem annak szánta őket. Amikor megmutatta a lánynak, az először úgy grimaszolt rá, mintha bivalyerős pálinkát hajtott volna fel, majd hirtelen elnevette magát.

− Hát ez nem igaz! – fűzte hozzá túl a kacagáson, amely nem volt ám ártalmatlan, elvégre kigúnyolta vele, éppen ő, akit társának fogadott.

− Mégis mi ne lenne igaz? – replikálta bátortalanul a szösszenet szerzője. – Hiszen épphogy létünk igazságára vágyom fényt deríteni. − Választottja ettől már valósággal nevetőgörcsöt kapott, neki pedig, miközben úgy érezte, lassan kineveti őt a világból, bevillant a fejébe, miben is állhat a vicc általános természete: csak nem abban, hogy nem-valóság, legalább is attól elrugaszkodott? Egyben azt is megértette, hogy hiába firtatja ő a létet, elvarázsolt lénye nem véletlenül vált ki önfeledt kacajt a másikból: máig el nem tompult ősi ösztönök szerint ugyanis senkire sem veszélyes a fajtája.

− Éljenek a talpraesettek! – mondta volna gúnyosan. − Bizony meg sem érdemlik, hogy a dolgok hogyanjánál mélyebbre tekintve ők kérdezzenek rá a miértekre – folytatta, de továbbra csak magában, hogy a leányzó nevetőgörcse kilazuljon végre.

Nem akart persze mindent magában tartani, immár azonban a tetteket készült szóra bírni, hogy egyenesen az ágyban, párnák közt szerezze vissza az irányítást. Az efféle dominancia szerelemmel való násza éppoly különös volt számára, mint amilyen az övéké lett volna az ismert előzmények után. Pedig ki ne vetné alá magát szívesen valaki másnak, hogy ha csupán röpke percekre is, de ne legyen dolga és gondja semmire?!

Ugorva az időben, ő is talpraesett fektében, kisebb, sőt nagyobb képzavarral élve, amely legalább annyira nevetséges, mint beválasztottja számára voltak a kezdősorok. Egy szó, mint száz, végre egálban tudhatta magát vele. Ennél nem is vágyott épp többre, egyébként is az arányok utolsó mohikánjának érezte magát, aki bizony jóval több gyakorlati feladatba vágja fejszéjét, mint amennyit más fejtegeti a…

Egyensúlyuknál viszont már csak közös megegyezésük lehetett biztosabb, amely arra vonatkozott, hogy az ágyjelenet után néznek filmet, hiszen nem azért indítják el, hogy gerjedelmük elterelje róla figyelmüket, majd végezetül isznak csak néhány pohár bort, mivel anélkül is megy, a figyelmes mozizásról már nem is beszélve.    

Érezték, hogy a film hatására kielégültségüktől ernyedt testükben újra felsűrűsödik a lét. Az alkotás rapszodikusnak mondható dramaturgiája könnyűszerrel billegette őket oda-vissza, fel-alá az érzések teljes spektrumán át, míg a stáblista leszálltára el nem nyelte őket a kanapé, ha már a katarzis tengerében csobbantak.

Miután békésen feltápászkodtak, magukhoz vették a bort. Ahogy folytak beléjük a cseppek, szelíd méltósággal végképp felbugyogott belőlük mindazon szeretet, melyet aznap, sőt tán korábban is, elfojtottak magukban.

− Erre is csak a bor képes igazán. Népeinek fiai mellett tanúskodni sem kell az Úr ítélőszéke előtt − mondta volna, ha nem tart tőle, hogy a különböző alkoholfajták eltérő hatásait firtató, ráadásul költői gondolataival megzavarja a nő lélekben zajló, ezúttal üdvözlendő érzelmi folyamatokat. Mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy a legtöbb italtól mindenki olyanra issza magát, amilyen valójában, bezzeg a bor: az bárkit megszelídít. Nem is in vino hát a veritas, legfeljebb az egymás megértéséhez szükséges megannyi maga igaza. Elvégre a táj íze lehengerli még a legvadabb idegent is.

***

Némi bánat szállt rá, amiért nem ihatja folyton ezt a nedűt, talán azért is, mert tudta, hogy hiányában végképp meggyőződne róla: ez a lány sem hozzá való.

− De hiszen még jó! – támadt az előbbivel ellentétes érzése. − Nélküle legalább önmagam maradhatok. Bátran meg is írom mindazt, ami felötlött bennem − vett újra erőt magán, hacsak nem a gondolkodó balszerencsére kárhoztatott indíttatásának engedett.