− Csak az Isten van hát… és a jó esetben belé vetendő hit, mert végül is az éltet. Pusztán kenyérrel bizony aligha maradni meg – papolta, míg frappáns szónoklatát zárandó hátra nem dőlt végre.
− Milyen nyakatekert! − vetette máris szemére kollegája, jóllehet e szó tévesen utal közelségükre. – Olcsó retorikával ülsz tort az intellektus felett?! − Immár a másik is erőltetettnek érezte iménti monológját, ennek ellenére vagy épp ezért replikázni kezdett:
− Bezzeg, amit ti műveltek a nyelvvel! Rajta keresztül írjátok le, miért alkalmatlan. Ez talán nem hiteltelen? – igyekezett csőbe húzni a konkurens iskola eminensét.
− Jobb híján a nyelv által lehet csak kritikával illetni a nyelvet, miként az igazság is annak hiányaként ragadható meg – oktatta ki e javíthatatlan idealistát a paradoxonok mestere, ám hiába igyekezett felszárítani egyre parttalanabbul folyó vitájukat.
− Bárkinek lehet igaza, ami viszont az igazságot illeti, melyben hát még te is hiszel, csupán ismeretének vagyunk híján – állapította meg sommásan a fellegjáró, ám gúnyos nevetésnél bővebb válaszra már nem is méltatta vitapartnere. Erre ő tetsző sértődöttségében leverte saját, üres poharát az asztalról, ahogy a faliképek egyikét is ölébe pöccintette. Miután a másik a csapossal és megannyi vendéggel egyetemben elborzadt tettén, ő csak annyit mondott asztaltársának: Lám, a dekonstrukció még sincs kedvedre.
− Mintha kényünk-kedvünk szerint ragadhatnánk üstökön a létet − morgott az erre, miközben szégyellni kezdte szaktársát döbbenetes viselkedése miatt.
Jóvá téve valamit kellemetlen alakításból, a problémás vendég nemcsak a seprűt vette át egy odasiető pincértől, hanem a sértetlenül maradt kép hátlapján lévő lyukkal elsőre eltalálta a faliszöget is. Ezután a mosdó felé indult. Valamennyi szemtanú számára kézenfekvő volt az ital helyett − vélt vagy valós − sértődöttségében látni távozása okát, egyvalaki azonban ebben is végig szkeptikus maradt. Nem hiába: amikor a furcsa szerzet a mellékhelység ajtajához ért, ahelyett, hogy kinyitotta volna, halk puffanással mellé, a falnak ütközött, márpedig az ilyesmihez korántsem ivott eleget.
– Malevics! − kiáltott fel, még ha nem is torkaszakadtából és az egész kócerájban ismét egy- és ugyanaz a valaki értette, ez a sötétruhás alak miért kente majdnem fel magát a fehér falfelületre. – Innen van előre? Innen merre? – kérdezte költőien, ívek és formák után vágyakozva, a nihilista pedig lassan már magát szégyellte.
− Ülj csak vissza, gyere! – intette szívélyesen magához. Inkább a benne érő empátia és az iménti kérdés egyirányú hatására tette, semmint a kínos jelenetsor lezárása végett, mint aki számára éppúgy világossá vált, hogy az egyetlen út csakis visszafelé vezethet. E részegnek tűnő flótásról ismét csak ő tudta, mennyire józan is valójában. Nem mintha ettől többnek érezte volna magát, legalább is nála. Bár attól sem sokkal, hogy ő nem bontott rendet.