„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak!

Gyakran megkönnyebbült, amikor egy sem volt épp körülötte a szebbik nem-nem-nem képviselői közül, s bár látta, hogy ezúttal is csak a fű nő, csupán azáltal, hogy gondolt rájuk, tátongó hiányuk érzése velük ellentétben nem kerülhette el. Ha jobb híján írói… urambocsá, írásaihoz lát bennük témát, ne csodálkozzon ám, hogy szembe kell néznie az általuk, illetve kevesük által hagyott ásító űrrel, törődött bele bölcsen. Ráadásul, ha eszébe sem jutnának, még csak bele sem vágna keresni egyet, persze csakis arra érdemest. Jobb is hát így, elvégre, aki keres, talá…n, sőt tán az is, aki nem.

Elfogadta, hogy a nedvesedő fű semminél mégiscsak erotikusabb illata lesz az utolsó érzéki benyomása, mielőtt belefullad a paradoxonok lassan kiöntő tengerébe, mert mondjuk nem Magyarországon volt a rét, amelyen feküdt épp. Nemsokára talán már csak múltidőben, de ő válogat, a víz nem. Azért tart előbbre.

Ha kifulladás helyett már csak megfulladni tűnt számára eshetőnek, gyorsan fel akart még jegyezni néhány kérdést a felhőjébe, mely épp annyira ütött egy valódira, mint a földre plédje: mi és ki nem idegenedett még el világunkban? Éljenek az élettelen gépek, ha már a tettesek nevét is elbírja a papír, vagyis a pixel! − helyesbített, hát még az.

Miután viszont elemésztették a paradoxonok, mégis ki találná meg feljegyzéseit? – kérdezte biztos egy másik énjétől. Nagyobb feszültséget érzett már munkálkodni magában, minthogy még elfuthatott volna az áradásveszély elől.

Holott mi tagadás, a keserűség majd-, ha nem ugyanakkora hajtóerő lehet, mint a túldicsért pozitív gondolkodás − pötyögte merengve a felhőjébe, míg rá nem jött, hogy bárhogy legyen is, a jó éltet. Gondolkodni pedig úgy kellene, ahogy írni: helyesen. Ő is ennek jegyében járt el, utóbbiból még e kapkodó jegyzeteléskor sem engedett. Ha viszont vágyaink éltetnek, miért a tőlük való megszabadulás tesz boldoggá? E mögé kisebb felindulásból több kérdőjelet is biggyesztett.

Mindeközben a rét talán legszebb arcát mutatta, a gyilkos dagályra pedig mi sem utalt. A víz is olyan ám, mint a báránybőrbe bújt farkas, akárcsak a bor, így tán maga a létezés paradox, mélázott. Mégis szépnek látta a dolgokat, Isten elvileg jónak, amikor először rájuk pillantott. Márpedig az alkotó igazsága, azé a másiké, a számokénál is mélyebb: magáé a lété, hogy van, magától ugyanis tényleg nonszensz lenne bármi. Ellenben milyen kár, hogy a szép, a jó és az igaz a rúttal, a rosszal és a hamissal vegyül, ekképpen korcsosul a föld is pléddé! Ám nem egymáshoz képest vannak minden dolgok, ahogy a nő és a férfi is? Közülük melyik hát a rossz… nem-nem-nem – hessegette el gondolatait, bár az ilyesmi jobban foglalkoztatta, mint bárkit egy multicég.

Szép legyél, jó és igaz! − jegyezte le, mintha jövendőbelije megtalálásához készülne feladni egy hirdetést, ha már önző énjének búcsút intve ő is adna végre. Ezzel zárta le csalóka pihenését immár csak arra várva, hogy méltó ajándéknak érezze úgy magát, mint addigi követelése tárgyát, s a rossz hullámverésén felötlő jóval kiteljesedjen számára a lét.