mikor anya elindult egy bottal

utolsó útjára ment(Ő)
elvitte egy mentő
négy kereke volt

a proszektúrára is
egy négykerekű
labilisan rázkódón tolták

mikor elhamvasztották
vajon hány kerekű valamin utaztatták…

 

az érzékelésen túl

néma a temető
sírhantok rögét
görgeti a hajnal
piros színeket
szabdal az ég
a felszín morajlón
utolsót lép
odalent minden
mozdulatlan
a test (már) lakhatatlan
a lélek színtelen
végletek közt (mindig)

a legutolsó Te leszel…

 

rövid betekintés

– és újra repülni tanultak a lábadozó testek
mert a kiesett évek sötétségbe
burkolták az elmét
nehéz új színt váltani
a jövő tengelye beleszédült
a múlt hangulatába
már nem tudták hol kel fel a Nap
s hová tűntek a hétköznapok
a tavasz fényt hozó vetülete
vérmes motivációt sejtet
különös utópiák ringatták
az ismétlődő esték záró akkordját
*
epilógus
(mint kétlépcsős azonosító)

miről álmodhat az ki többet tart a markában
mint lehetséges és iszákja túlcsordult

egyre kevesebb a terület
hol megérhetne ennyi keserédes szőlőszem

kire billog került meddig jelzi életét
– és megtalálhatja a mesebeli sűrű erdőt?

 

(Illusztráció: Irena Jasiūnienė: Grapes)