Akár fiatalok, akár öregek a görög istenek, nem érzékelik a „szárnyas idő” félelmes áldását és hatalmát, az öregedéssel járó lassú pusztulást. Pedig még a legszebb görög istennők, Héra, Pallasz Athéné, Déméter is ölthetnek öregasszony-alakot – ám az öregedés sokszor csak amolyan maszk vagy jelmez, amit az istennők egy pillanat alatt levethetnek magukról. És mintha a halandó héroszokat is hasonló anyagból szőtték volna, mintha az istenekhez hasonlóan ők is fölötte állnának az időnek és a testiségnek: Odüsszeuszt Pallasz Athéné ajándékképpen fiatallá változtatja, ám ez nem különösebben változtatja meg a hérosz lelkiállapotát.
A görög mitológia nemcsak csodás fiatalításokat ismer. Nem kevés görög hős vagy hősnő változik állattá, mi látjuk a csodás metamorfózist, ám arról keveset tudunk, mit éreznek közben a hősök. A legfélelmetesebb talán Arakhné Ovidius által is bemutatott „átváltozása”: egy felakasztott fiatal nő a szemünk láttára alakul át pókká. És míg mi elszörnyedünk, azt nem tudhatjuk, hogy a csodás tehetségű szövőnő, Arakhné mit érez – érez-e valamit egyáltalán.  A hálóját szövő pók vajon még mindig ugyanaz a lélek, aki Athénével vakmerőn versenybe szállt?

Hogyan is éreznek saját testükkel kapcsolatban a héroszok? Maradva a szövés metaforájánál, szét kell szálaznunk a görög mitológiát, hogy ezt elképzelhessük. És pontosan ezt teszi Polgár Anikó ebben a különösen gondolatgazdag verseskötetben: szétszálazza a közismert történeteket, hogy a híres héroszok és heroinák sorsában önmagunk esendőségére ismerhessünk. Polgár Anikó egyik költői megoldása a lassítás, a kötet egyik legizgalmasabb ciklusában (Eurüdiké bújócskázik) Orpheusz és a megsebzett / halálból visszatért / törődötté vált Eurüdiké házaséletét látjuk. A visszaút az alvilágból évekké, évtizedekké tágul. A mesterien szövögetett intertextuális utalások mögött sokszor látjuk megcsillanni a szerző fanyar humorát is.
A XXI. századba átlépő mitológiai pár szinte minden élethelyzetet kipróbál, a nevezetes kígyómarás után hosszú-hosszú éveket élnek le egymás mellett, szeretkeznek, gyerekeket nevelnek, de Orpheusz (a görög lantos és elkényeztetett, modern szupersztár) eközben sem találja meg Eurüdikéját. Hisz ők ketten már nem ugyanabban a valóságban élnek. Orpheusz kétségbeesett vándorútja így mindenféle emberi együttélés metaforája lesz.

Megyünk lejjebb és lejjebb,
kicsúszik lábunk alól az erdő.
Eurüdiké könnyed, lebegő,
szinte súlytalanok a gyerekek:
csak az én léptem nehéz.
Félelmetes, ahogy a babakocsi
meglódul a köveken,
ahogy elfut mellettünk két
póráz nélküli, nagy testű kutya…

(Orpheusz a lejtőn)

Megoszthatóak-e férfiakkal a női tapasztalatok? Én is úgy vélem, a szülés, vetélés, szoptatás tapasztalatai már-már közölhetetlenek, hiszen a férfiak olyannyira szennyes és/vagy halálos metamorfózisnak tekintik a női átváltozásokat. Eurüdiké, az anya félig-meddig halott a környezete számára – Orpheusz egy izgő-mozgó, érző és eleven holttesttel él, aki csontkezét rejtegetve reggelente magára veszi régi köntösét / hogy ne látszódjanak kiálló csontjai. (Orpheusz hajnalban).

Akárhány alakváltozata létezik a mítosznak, mindig ráismerhetünk. Azok is átélhetik, akik soha nem hallottak Trójáról – vagy csak mi, művelt felnőttek éljük át a mítosz örökkévalóságát, akik a játszótéren önfeledten tomboló gyerekeinket figyelve valamiféle ősi mintára ismerünk? A kérdés számomra eldönthetetlen, ám a Minitrója ciklus néhány remek költeménye amellett látszik bizonyságot tenni, hogy nemcsak a nyelveknek, hanem a történéseknek, a történeteknek is létezhet valamiféle „generatív grammatikája”. A játékvárat megrohamozó gyerekekben lehetséges a Tróját elfoglaló görögökre ismerni, a hajdani „vérrel kevert sárdarabokat” a játszótéren vadul száguldozó kisfiúk tornacipőjén megpillantani
.
Ha a mítoszok halhatatlanok, akkor talán egymásba is könnyen behelyettesíthetőek. Én ugyan nem hiszem ezt, de a Kötélvastag szakáll c. vers (szerintem a kötet csúcspontja) művészileg hitelesen „beénekeli” Orpheuszt egy tágasabb térbe, a Kalevala világába. Tényleg tágasabb térről beszélhetünk. Polgár Anikó költői világának már a korábbi kötetekben (pl. a remek Régésznő körömcipőben c. válogatásban) is megfigyelhető jellemzője, hogy a természeti elemek legtöbbször csak kulturális utalásokként, mítoszelemekként, más műalkotások idézőiként bukkannak fel. Ám itt, a Kalevala-versben a táj nem puszta szimbólum, a láp, az erdő, a szederfa kitágítja a korábbi költemények horizontját.
Ezt a fajta tágasságot érzem a nekem legkedvesebb ciklusban, a mennyet kereső Szent Brendan utazását bemutató versekben is. A hal olyan, mint a hajó, a cet, mint a sziget, az ember, mint egy megfordított fa, a szigetet ellepő, hófehér bárányok pedig összetéveszthetők a kövekkel. A kötet egyik legszebb versében:

Bárány bárány hátán. Borítva a sziget.
A fán csupa hófehér, gubbasztó madár.
Szárnytollaik: az orgona billentyűi.
Az egykori vadak húsát széthordták a szárnyasok,
csak a csontok merednek mészfehéren.

                    (Fehér mártírium)

A nyugati középkor nyilván egészen másként látta evilág és túlvilág, szerves és szervetlen élet, mulandóság és örökkévalóság határait, mint a görögök. Ami bizonyos értelemben válasz is arra a kérdésre, hogy az egyes mitológiák egymásba helyettesíthetők-e. Az átmenetek ebben a kora középkori világban kevésbé drámaiak, valahogy „természetesebbek” – meglehet, ezért is illenek ehhez a világhoz jobban a természeti képek, a fák, a bárányok és a tenger.
Nem ismerjük meg Szent Brendán szerzeteseinek reflexióit. Mintha mindvégig a táj gondolkodna helyettük, „kijelentené magát” és „megnyilatkozna”. Egy ennyire archaikus tapasztaláshoz persze nem illenek, nem illenének az Orpheusz-ciklusban már megszokott posztmodern játékok, igazán furcsa lenne, ha az egyik szerzetes – a görög héroszokhoz hasonlóan – előkapná a mobiltelefonját, és nekünk üzenne. Ez a világ véglegesen zárt, megidézhetjük, csodálhatjuk, félhetjük, de valódi párbeszédet nem kezdhetünk vele. (A költő által oly mesterien megidézett világok, a Kalevala és a középkor miatt felmerült bennem, akár lehetett volna Fordított Gorgók is a kötet címe.)
Polgár Anikó verses világjárásának nemcsak ragyogó költeményeket köszönhetünk, hanem a megismerésünk határaira vonatkozó új kérdéseket is.

(Polgár Anikó: Fordított Gorgó. Kalligram. 2023.)

Kép: Giorgio de Chirico