„Idehallatszik
minden. A tölgykoronán
elülő szél. A kövirigó
karmainak kopogása
a templom lépcsőkövein.
Bíborok szitakötőpercegése,
érő dinnyék, kövek reccsenése.
A lehunyt nap sugarainak
cirpelése a szőlőtő
gyökerében. Nyelvek,
szavak, suttogások.
A szíve felett dobogó föld.
Az ő földje hangjai.”
(Amikor leáldozik)

Lehetséges-e ma a létezés teljességéről hitelesen megszólalni? Vagy –ahogy a fent idézett vers mondja— odahallgatni lehet csak, ha egyáltalán…——– És itt hatalmas csend következne az írásban, ehelyett a klaviatúra felett lebegő kéz érinti végül hosszan a space billentyűt: tér. „Az ő földje…” Tér és csend. Milyen föld lehet ez? És mégis: miről beszélünk?
Hegyi Botos Attila Evangélium című könyvéről szeretnék itt legfőképp: csendben lenni. De némi felszabadultsággal tölt el (bár nem nyugtat meg), hogy mégis: nyelv által határozódunk meg, nyelvben gondolkodunk.  Ami idehallatszik (mint a fenti versben), előbb-utóbb nyelvvé kerekedik. Üzen.
Már a kötet kézbe vételekor tapintjuk, látjuk – orbis sensualim pictus— a hagyományt feléledni: a szerző szándéka szerint (ezt a Bánki Évával való beszélgetésből tudhatjuk:  https://youtu.be/R-zuCpazXYI?si=swv6ZSS47Wosp9eM) a papirusz anyaga szeretne felidéződni a könyv küllemével, megjelenésével már mintha egy archaikus világ (és nem mellesleg: virág, a fedőlap alján a lótusz) körvonalazódna. Ha felidézzük a borítón a kalligráfia alatt egyedüli dekorációs elemként megjelenő lótusz összetett szimbolikáját, annak legfontosabb üzenete a létszépség, a káosz vizeiből (a zavarból) kiemelkedő kozmosz (rend), a mocsárból (az alantasból) kinövő, ám magát mégsem beszennyező tisztaság, fenség (Jalal-ud-Din-Rumi, perzsa misztikus filozófus-költő a virágok szépségét az örökkévalóságra emlékeztető jelnek tekinti).
És mintha ennek az Evangéliumnak kézbe vételével valóban elindulhatna az olvasó a „jóhír”, az örömhír nyomában, mintha a növények, ásványok, madarak nyomai itt is szüntelen az örökkévalóságra (aion idő) emlékeztetnének. Ez lenne talán a jó hír? Feltűnik a szerzőnév és a cím kisbetűs írása, amit vélhetünk tudatos döntésnek: nem fontos más, csak a „csengés” (Fodor Ákos), a híradás gesztusa-ténye. Figyelmünk tehát a kivehető szerzői szándék szerint a lényegre szorítkozó (de mi lehet ez a Lényeg?) „működésre” irányuljon. Ebbe a konstruált versvilágba úgy tudok belépni, hogy tudomásul veszem, sőt elfogadom az eltávolodást mindattól, amiben vagyok-vagyunk. Eltávolodom minden köznapi sablontól, minden fogyasztói-konzumtól és aktuálistól, mindentől, ami napjaim anyagi részét képezi. Ellépni, felemelkedni abból, amit (talán tévesen is) élet- és korszerűnek tudunk, odaérkezni, ami viszont a kötet olvastán életnek bizonyul. Kilépni nemcsak fizikai tereinkből, hanem időnkből is. Ez mind: nincs most. Nem érvénytelenítés ez, nem is nosztalgikus bezzegelés, nem. Ehelyett: perspektívaváltás, együttlátás, együttérzés, együttlétezés. „Tat tvam as.” Lélekben egyek vagyunk mindannyian.
Ez a könyv lehet: reveláció és illumináció. Ez a könyv lehet felmutatás. Mit is mutat, mit ismertet fel és helyez fénybe? Ami VAN. Ami a maga természetességével van és adatik. „Elemek áramát,/ felszálló ágat,/ hullámzón olvadót./ Mindezt – s oly tisztán,/ ahogyan születik: villóz, hajladoz/ szemedben./ Úgy. Ahogy körül/ benned ragyog.” (Jeladó, részlet)  Derűvel, mélységes átlényegüléssel téve mindezt, nem a felhőtlenség, dehogy, sokkal inkább a mélyre látás, a belátás képességével – jelet adni: látni mindent, ami a Kerten kívül esik, ám beengedni csak azt, ami része ennek az organikus, teremtett Egésznek. Ugyanakkor: kiáradni. Meglátni a teremtett világ önfeltáró gyönyörűségét. A könyv beszélője mintha ennek az önleleplezésnek szemlélőjeként, akár a védikus hagyomány, akár a görög homéroszi-platóni tudat felől, akár a sumér, akár az egyiptomi mitológiák és/vagy a bibliai kert irányából jön, minket, olvasókat tudósít, nekünk ad (öröm)hírt. Márpedig a kultúraképviselet felvállaltan, küldetésszerűen világlik itt: egyetemes humánum, panteista áthatottság szól ki minden sorban. És persze a földrajzi meghatározottság mentén körültekintve a nyugat-európai művészeten túl az adriai, földközi-tengeri kultúra, az emberiség bölcsőjének tekintett keleti (a Közel-Kelet és a Távol-Kelet egyaránt) világok flórája, faunája, őshonos élővilága, filozófiája, művészete is nyomot hagy ebben a kertben. Botanikus kert? Tanulmányozva a költő alkotói világát, kissé betekintést nyerve botanikai, ornitológiai és zoológiai, mineralógiai és ökológiai ismereteibe, a válaszunk: igen, az is. És még sokkal-sokkal több annál.
A néven nevezés pedig ennek a hieratikus dokumentálásnak egyik alapvetése, kiemelt gesztusa. Ismerjük a szó erejét ( a bibliai hagyomány Igéjére is gondolhatunk akár) — ebben a poétikában is a név, az elnevezés és bemutatás a teremtett világ leltára mellett annak életben tartása is valamiképp. Amiről tudunk, az van. Ami van, az él vagy tudatunkban éltetjük voltaképp. Ami él, az egy velünk, vagy mi vagyunk vele egy.  A szemlélő befogadás alázatával: „Legyen a neve: Költészet./ Legyen a neve: Föld./ Legyen a neve: Szerelem.”(Legyen a neve, részlet)
A kötetet Előszó nyitja: Öröknyár, az összetett szó az időszámításból (khronosz) emel át valamifajta metafizikai, platóni, időfeletti időbe (aion), amely a könyv egyik számomra alapvető versélménye is lesz: az időtlennel, az időn túlival, időfelettivel való találkozás. Észreveszem már ebben a nyitóversben azt is, hogy a fa motívumának jelentősége lesz: számtalan megjelenési formája emblematikus jelentésmezőt, árnyalatokat és egymásnak felelgető utalásokat hordoz.  És bár kilépünk az emberi kronológiából, a lélek fájdalma, a saját végességünk tudata velünk marad:

„… Fürdőzését virradatoknak,
estéknek, az árnytalan
mutatón megálló időnek,
megőrzitek bennrekedt szavait,
ahogy a lángra gyúlt nyárfák
első aranya a földre
hull, …” (Öröknyár, részlet)

            Az Égföldrajz címet viselő I. könyv enigmatikus címadása jellemző a kötet egészének címeire: az olvasó úgy közelít a versekhez, hogy azok címe már mint titokzatos Mája fátyla várja a lebbenést. Ég-földrajz, Égföld-rajz, Ég-föld-rajz: a vertikum leképeződését üzeni bármelyik olvasat és szótagolási lehetőség.  A Genezis megidézését, saját mitológiába szüremlő teremtéstörténetet olvashatunk, a Fa, Ősfa, Világfa motívumköréből indul útjára a poézis. A szövegek lüktetése mint sámánének bújik a bőr alá, a „minden egy” érzésének sugalmával. A gondolatritmusok párhuzamai -ellentétei kulcsolódnak egybe, ezt Domokos Johanna így jellemzi: „ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó”  (http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/). A keletkezés energiái mindent magukba ölelnek, a világegészet éltető himnuszokat olvashatunk itt, a versbeszélő személye nem fontos, sokkal lényegesebb az alanyiság kivonása, és az általánosnak megélt világélmény, az egyetemesnek tételezett tudás közvetítése:

„… Ott nyújtózott a Fa,
földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.
Nem hozott gyümölcsöt.
Gyümölcs volt.
Ágain madár se szólt.
Ő maga volt az ének,
súlytalan lebegés –
s hangjai lombkoronája
lélegzete gyúló csillagképei.” (A bölcső, részlet)

Nemcsak az időbeliség folyamatszerűségéből léptet ki önmagunkat felejtőn a versek sora, hanem megérkeztet minket egy különleges poetikus nyelvvel konstruált, leginkább szakrálisnak érzékelt, mégsem éteri, hanem életteli energiákkal gazdag térbe: a kert szimbolikus víziójába. A Kert tere a térbeli kontinuum megszakítása, saját törvényeit élő, teremtett világegész. A kert bioszférája, etikája, esztétikája egy paradicsomi, isteni tekintet által áthatott rend szerint működik. Ebben az ökoszisztémában – ahogy a versbeszélő többször szót is ejt erről– kívül vagyunk kronológián és társadalmi berendezkedésen, egész egyszerűen az emberi szerepkör is teljesen más, mint a Kerten (Könyvön) kívüli valóságé. Itt az önazonosság világlik, nincs más törvény, mint a Hamvas Béla által kiemelt alapállás helyreállítása. „Az alapállás nem vallás, nem tudomány, nem filozófia, mert valamennyinek alapja. Az alapállás feltárása értelemteremtő tevékenység, semmi sem marad meg, csak az, amit az ember saját értelmével és életével realizál. Gyakorlat és elmélet nem választható el, kétféle álláspont lehetetlen, világnézet többé nincs. Az az ember, akinek nincs spirituális bázisa, arról ismerhető fel, hogy minden esetben csak azt látja, ami rövidtávon tetszetős….” (Hamvas Béla: Scientia Sacra II. Medio Kiadó, Budapest, 2015) Hamvas Béla az alapállás elérését a beavatás műveletsorában látja, ehhez rendelhető szakrális írásokat is említ, példának utal –más, az emberi kultúra elementáris írásai, szent könyvei mellett– a védikus irodalom upanisadjaira. Ezen sokszínű bölcseleti művek közös jellemzője a tudás átadása-megszerzése; az „upanisad” elnevezésben benne foglaltatik a szándék: a tanítvány odaülése, odahallgatása a mesterhez, a cél a titkos tanok meghallgatása, a beavatódás. Mit is szeretnék ezzel? Hegyi Botos Attila könyve talán mintha ilyen suttogás lejegyzése lenne, a versbeszélő ezt a suttogást hallgatja, regisztrálja, jó írnokként dokumentálja, figyelmezőn, nehogy valami elmaradjon.

 Milyen tudás lehet ez, amit még nem ismerne az ember, vagy ha akar, nem ismerhetne meg itt a 21. században, a technikai civilizáció csúcsán? Adódik a válasz a versek olvastán: nem még, hanem már. Már nem ismerünk talán. Nem megtanulás, hanem újratanulás ez, amit Erich Fromm után (Erich Fromm: Az emberi szív. Miért vagyunk egyaránt képesek a rosszra és a jóra? Fordította: Várady Szabolcs. Háttér, Budapest, 1998) a szív civilizációjának is szokás nevezni, Hegyi Botos Attila szavaival: „Csak tedd ki azt a szívet/ hadd szakadjon folyvást./ Fuvolázzon egy sárgarigó torkán,/ csengjen kőszirmok súlypátján,/ egy pattogzó sivatagi rózsán./ Hullámozzon tüzelő láthatára/ tízezer merengő hegyén./ Essen meg egyszerre/ valahány történetével./ Hasadozzon boltról boltra,/ így nyiladozzon, olvadozzon./ Szakadjon fel – gyűljön a tűzbe./ Oldjon. Áldjon az ég” (A forrás, részlet). A kiszolgáltatottság, a mindennek való kitettség méltósága szól itt: döntéseinkben, akár Arany János Kertben-jében, szüntelen ott a kérdés: egymással, egymásért vagy épp egymás ellenére élünk-e? Arany metszett gyümölcsfáinak sebe kötöződik, miközben a közönyös világ elől mérhetetlen szomorú keserűséggel elfordul a költői szándék. A kert ott: befelé forduló menedék. Ebben a kortárs verskötetben itt: inkább talán kiáradó, új életminőség? A kötet utolsó, harmadik könyvének (melynek címe Evangélium. Szélrajz tűző vízen) két verse is mintha ezt a fájdalmas-gyönyörű, kitárt és kiszolgáltatott, világunktól, társadalmi meghatározottságunktól oly különböző más-lényegiséget, mégis altruizmust mutatná fel: „… Az én barátom,/ akivel kihívtuk a világot,/ nem látom./ Magamon érzem, amint –/ hátamnak vetett háta melegét” (Az én barátom, részlet). A Hozott Isten című alkotás vége ugyancsak: „… S hozta szótlan türelmét/ a szívben tudásnak.”

Hegyi Botos Attila mintha olyan verseket írna, melyek visszahajlítják elménket és derekunkat az alapokhoz. A föld felé, légyen az bár termőföld avagy kőszikla, hegy avagy völgy – föld legyen, fundamentumnak, hogy feléje hajoljunk. És az abban rejlő égi felé egyúttal: hiszen a versek tanítása szerint egy az út. A (látszólagosan) profánban bújó (valódi) szent felé. Az immanensben lelkedző transzcendens felé: „… szeme föltelik éggel,/ ahogy virágai ágyát/ csöndben megöntözi” (Határfolyó, részlet, ez a vers is az utolsó, III. könyvben olvasható).

Panteizmus? Lehet, az is. Spirituális bölcsesség, kultúrtörténeti tapasztalás Milarepától Orpheuszig, Hölderlintől Rilkéig? Nem aggatnék címkéket erre, annál valahogy komplexebbnek, összetettebbnek, organikusabbnak hat számomra, és – a paradoxont bocsássa meg az olvasó – ugyanakkor egyszerűbbnek. Archaikus tudásunk, kultúrába ágyazottságunk végső soron mindig a szeretet, az egymás felé fordulás: a szív szava. A földhöz való odahajlás ezekben a versekben: bekapcsolódás, belehajlás a vertikumba. A fizikai tudatosítás itt: a metafizikumra való figyelés kezdete. Az immanens megfigyelése: a transzcendensre való rákapcsolódás. Visszatalálás a lélekhez, újratanulása valamifajta lelki-szellemi Atlantisznak, Heszperidák kertjének,  Bustánnak, Édenkertnek – konkrét és metaforikus értelemben. Az olvasó előtt, a versek ágyásai közt fel-felsejlik olykor a költő-kertész homályba vesző alakja, mint itt, a Rítus című írásban (szintén utolsó, III. könyv), melynek alcíme zárójelbe tétetett (A Kertész Imája):

„Szeretett mozdulatok.
Rítusaink.
Ég. Ahogy kitárulunk.
Föld. Ahogy összefutunk.
Kő. Otthonunk.
Szél és víz. Álmunk.
Fák. Szívünk rejtekei;
gyermekeid, gyermekeink.
A fák a mi vallásaink.
Illatozz, életünk oltára,
vasárnapi hajnal.
Most és örökkön
itt, ahol állunk.”

És lám: ugyanaz a költő írja ennek a versalcímnek minden szavát nagybetűvel, aki a borítóra saját nevét kisbetűvel szánta. Hiszen a szertartás, a rítus, a tevékenység és a hozzá kötődő szerep a fontos (kert és ima), nem a személy. Nyoma sincs hát a kortárs alanyi költészet általában meg is alapozott depresszív hangnemének, bár épp az ökológiai fókusz állandó jelenléte ezt indokolttá tenné – ehelyett az ősbizalom szerenitása, a gyermeklét, a teremtett világ gyönyörűségének derűje van jelen. Az olvasó pedig egyre biztosabb abban, hogy ez a derű nem a bajra való vakság, hanem a baj elleni egyetlen gyógymód, a gyógyítás, a gyógyulás eszköze.

Beavatódni: más, új szellemi-lelki állapotba kerülni, tudásra szert tenni, ezáltal egy közösség részévé válni (Szimbólumszótár. Balassi Kiadó, Budapest, 1997). Különleges a szépség „kínálgatása nemcsak keresztényi lakomán” (Dsida), a versbeszélői „leltár”, a kötet egészén végighaladó, a teremtett (élő)világ kincseit sosem szem elől tévesztő, sajátos enumeráció és nemes értelemben vett ismeretterjesztés, az olvasó bevonódásának útja a versek olvasása során. A növények, állatok, ásványok latin neve vagy terminus technicussal történő jellemzése nem eltávolít (bár persze először nem értem, és szótárral olvasom a kötetet), hanem ellenkezőleg: valamifajta beavatódáson megyek keresztül, ami nem pusztán a szakkifejezés megértését jelenti (hiszen rögtön, a lapozással el is felejtem, bár filológusi alapossággal odafirkantom magamnak a cím mellé a kedvenc grafitceruzámmal), hanem inkább érzékenyülést. A versépítés tudatosságának köszönhetően mindig ott bújik a latin műszó megfejtése is a szövegben: például a címben nevezett Bellis perennis, az I. könyvben, a vers vége felé kimondódik magyarul is, jellemzően egy metaforában („…Hasad hajnalszíne,/ rétje százszorszépe./ Csendjébe feledetten./ Öröktől, magától így.” Bellis perennis, részlet).

Ugyanakkor a beavatódás más módon is felkínálkozik: a már említett Hamvas Béla-i gondolkodással. A kötet III. könyvében olvashatjuk A mértékről című verset: „Egyre hosszabbnak tetsző/ út gabonától a szájig. …” Halmozott kérdőmondataival (hasonlatosan Nagy László: Ki viszi át a szerelmet hömpölygéséhez) egy irányba mutat, amiről Hamvas beszél talán a legszebben és legpontosabban esszéiben: az ember önmagát elveszejtő, magát felemésztő hagyományvesztését tematizálja.

A beszédmódról. A recenzálótól joggal elvárható, kötelező távolságtartás nem engedi meg a szívből jövő (pedig „hadd hasadjon”) ujjongást, bár talán utalni lehet rá, mint adekvát véleménynyilvánításra… Az egyik legszembetűnőbb stílusjegy a tömör, sűrű, esszenciális közlés, a nominális stílus: az elidőzés, a kontempláció képsorai, melyekbe igen gyakran nem is fér bele ige, legfeljebb igenév: Aranycsatornák, Intempestiva nocte, A sivatag kék lángjai, Egy csepp méreg, Az ég sziklakertjei, Szitakötők, Melissa, A Dél – csak néhány példa, ahol ennek a nomentúlsúlynak hullámzó tarkaságát látjuk. A hosszan gyűrűző jelzős szerkezetek kohéziót teremtő ereje biztosít finom áramlást, előrehaladást. Ennek során a rilkei hasonlatosságú (tárgyias lírának nevezett) képteremtésre lehetünk figyelmesek, csodálatos gazdagságban. A konkrét látvány alakja, az általa képviselt jelentés egyre elvontabbá, egyre illékonyabbá foszlik, az árnyak mozognak a platóni barlang falán: a versek jellemzője, hogy a szemlélődés kontemplatív állapotában hívódik elő egy-egy növényhez, ásványhoz vagy állathoz kapcsolódó implicit motívumkör. Turai Kamil írásában érzékelteti (többek között) ennek a platonikus hagyománynak hatását (http://www.naputonline.hu/2022/06/23/turai-kamil-hegyi-botos-attila-evangeliumarol-1-9/).

Az írások műfaja leginkább a hálaadó zsoltárköltészet, illetve a himnuszköltészet hagyományával érintkezik: a poétikus nyelvezet, a hieratikus, metaforizált képalkotás mintha szüntelenül a teremtett világ dicsőségét szolgálná, tudva egy mindent átható Teremtő-jelenlétről. Ez a poétikai rendszertan, ez a lírai ökológia egyik alaphangja a kötet összhangzattanának: ott zeng például –többek között — az Aranycsatornák, az Amikor leáldozik, az Araszoló töredék vagy az ’Agios Gordios című versekben, ékes példáiként a hallani-látni tudás szívet szorító vágyakozásának, a minden esendőt meghallani-meglátni elköteleződésének: „… Mindazt a drága/ semmiséget,/ ami voltaképp bárhogy is,/ de mindent jelent.” (’Agios Gordios, részlet)

Tűnődtünk már a kötet nyitó és záró könyvein, de nem mentünk még közel a közepéhez, a II. könyvhöz, amely maga öt részből áll. Az első élményem itt, hogy számomra ebben a részben kezdenek körvonalazódni a könyv ember- és/vagy istenarcai – eddig mintha ezek beleolvadtak volna, feloldódtak volna a környezet, az ökoszisztéma világában, nem körvonaluk, sokkal inkább személytelen észleleteik lennének ábrázolva. A II. könyv ebben eltér. Címe: A barázdából szántott gyermek, rögtön egy emberalakot formáz. A ciklus (címe: Testamentum) aztán sorra léptet be alakokat (embert, kerubot, istenséget) a versek világába, ezek közül is kiemelkedik a legterjedelmesebb nagyversben formálódó Hüperion bemutatása:

„… Élhetsz úgy, mint a csillagok.
Égitestek hordozója:
egyedül te élhetsz így.
Lelket legeltetek égi lejtőimen.
Vándorlom, terelgetek. Időt terítek.
S felujjongok, valahány visszanéz. Életre kel…” (Hüperion, részlet)

Az írás alcíme útbaigazító: a görög titán intertextuális (Hölderlin, Keats) megjelenítéseit felidézteti olvasójával.
Vajon ki született a barázdából, ki ez a gyermek? —kérdezheti az olvasó, mi lehet ez a testamentum? Szövetség? Végakarat? Aztán a ciklust és a későbbieket olvasva nem egy konkrét személy (Jézus, Isten fia vagy Hermész, Zeusz fia vagy Héliosz, Szeléné, Éosz, akik Hüperion gyermekei, sőt Exupery kis hercege is feldereng), hanem sokkal inkább a gyermeki sors, a gyermekség mint az emberi élet kezdő etapja körvonalazódik itt, ha örökség, ha szövetség: mindkettő talán.

Ennek a II. könyvnek a második része az Orpheum című, és –hallga’ csak!, híven a cikluscímhez –csupa hang, dallam, ének és csengés itt minden költemény, de mind az összes muzsika valamiképp a természet organikus összhangzattana, önmagából kibúvó-kikerekedő zenéje, madárfütty, csermelycsevej. Itt a zsoltáros hangú Hálaadás verse is köztük: kulcsszava a „köszönöm”, és mi másnak is szólna ez a leborulás, mint a természet befogadó tereinek. Az ószövetségi műfajparafrázison túl felcseng itt Csokonai Az estvéjének kezdő- és záróakkordja: emberi mivoltunk nemcsak feljogosít, hanem kötelez is arra, hogy megbecsüléssel bánjunk a nekünk életteret adó földdel-vízzel- levegővel: világunkkal.

Szelídek öröklik
(Orpheum)

A legváratlanabb pillanatok ajándékai.
Melegen közeledő, élénk sugarakkal.
Olykor egy-egy szelíd fuvallat,
noha a közelben ág se rezzen.
Van, hogy egy szitakötő,
Egy pávaszem, egy kabóca,
mely hirtelen reád száll,
amint egy sziklán,
egy lócán olvadva ülsz.
Egy róka, hogyan összegömbölyül
előtted a kerti járdán,
szikrázó bundáját nyalogatva.
Egy furcsa énekesrigó,
rigók fülemüléje, aki igen soká,
messze kísér az erdőn.

De az is megesik,
hogy egy nyári délelőtt
tollas, tarka raja, mely
ritkás, gyúló dalodra gyűl,
letelepedve a kert ágain.
Figyelnek néma,
meleg szemekkel,
remegő begyekkel.
S még annyian –
szerüket-számukat
e cseppnyi versben
aligha lehetne felemlíteni;
mint halak, növények,
angyalok, sziklák,
mit sem akarnak,
csupán együtt lenni.
Annyi közt egyszer-egyszer
egy-egy csillogó szemű ember is.

A záróvers (Egy madárhoz) átvezeti az olvasót a harmadik, Amor sacro című ciklusba: a szerelem érzése elvontságában és kiterjesztésében szakralizálódik. Anyagi mivoltuktól elvonatkoztatott, anyagtalanságukban felragyogtatott szépségek terében járunk, ahol meg-megvillan a konkrét, a fizikai, a törékeny – ez teszi a káprázatot még értékesebbé: „Ne hozz virágot,/ ha nem tudod nevét. (…) Hozd, ami páratlan/ szépségében reszket./ Hozd, ami él.” (Ajándék, részlet) És itt, a szerelemben is, mint a létezők közt más viszonyrendszerben is, újra: „Tat tvam asi”, de ha európai kulturális hátteret vetítünk: “Ennek a világnak a részei mind egyazon élőlény tagjai…” Marcilio Ficino újplatonista szerelemtanában a Teremtő (Hegyi Botos Attilánál: „Feltétlen” vagy „Úr”) által beragyogott világ egysége fénylik (Marcilio Ficino: A szerelemről – Kommentár Platón A lakoma című művéhez. Fordította: Kaposi Márton. Polaris Kiadó, Budapest, 2024). Másról és többről is szó van itt, hasonlatosan Tiziano festményéhez, melyet a művészettörténet oly szívesen ért félre: nemcsak a szerelem világáról, hanem a világ szerelméről is.

A II. könyv negyedik ciklusa: Utána. Mintha ebben a szervesen összetartozó világban, mely szemünk előtt bomlik ki, rendezni kellene magunk sorait, észleleteinket: a versek sugalma ez, a kitisztázás igénye: „Hangolj, tisztulj, érzék. Légy/ fogékony az ízekre, a szagokra,/ a hideg, a meleg tónusokra,/ a legfinomabb, a leggazdagabb/ árnyalatokra; a szünetre, (…) árnyalj, eleveníts, éld tovább,/ légy növekvő figyelem… (Árnyalatok, részlet).

Szólnunk kell a személyesen vagy személytelenül, E/1-ben, E/2-ben, E/3-ben megnyilvánuló versalanyról is, a körvonalazódó krédóról: a kertész-ökológus-filozófus-alkotóművész versekben megbújó költői én-jéről. Az egyik alapvetésnek a Mi sarjad itt című vers kezdősorait találom: „Magokhoz nem gondoskodom/ külön ültetőközegről./ Csak különös esetben./ Ami adva van:/ ez a talaj itt megteszi./ Abból törjön elő…” Valahogy mindig az önazonossághoz érkezünk, lám, és itt is, ugyanazon ciklusban, az Ahogyan adódik című írásban, részlet: „Ahogyan adódik, adja./ Viszolyogna/ bármi áron adni el. (…) Oltsa szomját,/ fürödjön,/ ki véletlen erre téved./ Merítsen annyit,/ amennyi felfogó/ szomja hossza./ Ahogyan kapni,/ fogadni, adni./ Ahogyan adódik./ S nem elő./ Nem ki./ Nem el.”

Ennek a II. könyvnek az utolsó, ötödik ciklusa A gyermekifjú címet viseli. Benne körvonalazódik az emberi jóság? Velünk van, de nincs köztünk. Jár-kel, tesz-vesz, mintha értünk. „Farkasszemet néz a hajnal szarvasával,/ az öböl tűzre gyúlt sziklahalával./ Nincs fa, amit lelkesen ne mászna,/ kerítés, amin ne bújna ugyanúgy ma át./ Mennyei dallamokat röptet,/ olvad a párálló fénnyel:/ kutatón emeli fejét minden/ időben.” (Ő, részlet) Ki lehet ez az ifjú? Talán élő, talán emlék, talán ember, talán isten. Jézus? Sziddhárta? Ikarosz? Héliosz? Dionüszosz vagy Hermész? A fiatal Milarepa? A kis herceg? Vagy mind, együtt? Vagy talán mi lennénk ő?
A kötetnek ez az ötrészes II. könyve alkotja gerincét, ez a legterjedelmesebb könyv, ezt követi a záró rész, az Evangélium, melyről már szóltunk. A cikluson kívüli végszó lesz majd a ciklus- és kötetcímmel megegyező című vers, az Evangélium. Ül a fűben a gyermek, „megindult csöndben, ahogy/ az Idők s Mennyek Olvadása.”
Bár a versidők jellemzően az időtlenséggel vannak párbeszédben, ebben a II. könyvben mégis tételeződik egyfajta időbeli narratíva: a paradicsomi állapotból való kiűzetéstől a gyermekifjú, Az Úr kamasza bemutatásáig, ám a Golgotáig nem jutunk el — helyette? vagy épp a katasztrófát elfedendő? hallgatás jön, majd az utolsó könyv: az Evangélium maga.
Összegezni ha illik gondolatsort, mondani talán valami átívelőt, summázat gyanánt: méltót. Vagy inkább mint az írás elején? A klaviatúra felett lebegő kézzel a csendet hívni segítségül: hogy figyelni tudjunk, visszatalálni, ha szeretnénk? De van itt még valami nyugtalanító, ami nem hagyja, hogy elhallgassuk, ami szólna, ha foglalataképp mindennek, hát legyen így:

„Mert bármit feledhetsz, te szív,
egyet soha nem:
amiképpen a tüzelő szerelem becézi kedvesét,
úgy nem létezik, csupán egyetlen bizonyosság:
csodálatban születik valahány csoda.” (A világok háza, részlet)

 

(Hegyi Botos Attila könyvét a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Kortárs Könyvkiadó jelentette meg  2021-ben.)