Sokan sokféle kritikával illetik a globalizmust, de az nem kérdés, hogy a kezdeményezői hatalmas arcok voltak. Cseng Ho (1371- 1433) muzulmán vallású eunuch a születő Ming-dinasztia csillagflottájának admirálisa, hét fantasztikus tengeri expedíció szervezője. Expedíció? Hazudik az a nyugati gondolkodó, aki azt állítja, miért grasszáltak annyit a kínaiak az Indiai-óceánon (egyesek feltételezik, hogy Cseng Ho megkerülte a Jóreménység-fokot is). A kínai flotta nem háborúzott, nem gyarmatosított, nem térített (Cseng Ho ökumenikus felfogású volt), és bár kiépített kereskedelmi kapcsolatokat, de nem kalmárkodott, és ami tényleg fura, tudományos kutatásokat sem végzett. Ők nem felfedezték a világot, hanem megmutatták magukat – azaz demonstrálták Kína, vagyis a kínai császár fantasztikus felsőbbrendűségét. Baráti látogatásokat tettek az Indiai-óceán, Kelet-Afrika nagy kikötőiben: a kínaiak megfújták a trombitáikat, átadták az ajándékaikat, a népek elájultak… A diplomata Cseng Ho arra is ügyelt, hogy mindig elegendő élelmet vigyenek magukkal… mennyire snassz lett volna, ha ezek a fantasztikus hajókon érkező istenek bárhol ennivalót kuncsorogtak volna…
Ez a békés erődemonstráció, ez a káprázatos külsőségek között zajló diplomáciai küldetés nem volt olcsó mulatság, legalább felét felemésztette a császári udvar jövedelmeinek. Miért tette ezt Kína? És hogy lehet az, hogy mihelyt idegengyűlölővé vált a császári politika, és felégették a fantasztikus hajókat, elfelejtették az utazásokat. Később már a nagyobb tengeri utakért halálbüntetés járt – no de nem akadt a flottában egy kapitány, egy navigátor vagy legalább egy hajósinas, aki „valahogy” utazni szeretett volna? A nagy admirálist, Cseng Hót is elfelejtették, mígnem a XX. századi történelemtudomány és mindenekelőtt a popkultúra elő nem ásta a feledésből.
Nincs fantasztikusabb fantasy az emberi történelemnél.
A nagy portugál utazások mögött is egy felemelkedő, mindenáron bizonyítani próbáló család, az Avis-rendi dinasztia áll. Az expedíciók „lelke”, szervezője Tengerész Henrik királyi herceg (1394-1460) mintha egy kései, misztikus lovagregényből lépett volna elénk. Szűz volt, mélységesen vallásos, tartózkodó (személy szerint nem is szeretett utazni!), mégis a tengerekre és a felfedezésekre tette az egész életét. A tenger, a „távolság” valamiféle erosz lehetett az ő életében (ezt feltételezhetjük a másik megszállott hajós, Cseng Ho esetében is). Küldetés, szerelem. De a „felfedezések” nemcsak lovagi kaland, spirituális reconquista vagy reneszánsz önmegvalósítás volt Tengerész Henrik és kortársai számára, hanem véres hódítás, kegyetlen térítés és mindenekelőtt üzlet. Nem igaz a marxista tétel, hogy a kapitalizmus kezdeményezői „racionális polgárok” voltak. Portugáliában ilyen Tengerész Henrikhez hasonló ábrándos és küldetéstudatos arisztokraták szervezték az utakat, vitatkoztak százalékokon, marakodtak a haszonkulcson, lettek kapitalisták és befektetők. A későbbi portugál királyt, I. Manót (1469-1521) egész Európa Szatócs melléknévvel illette.
Így vagy úgy, a kicsinyke Portugália erőforrásai össze sem voltak hasonlíthatók a Ming-dinasztia Kínáéval. Még a legábrándosabb felfedező sem gondolhatta, hogy Portugália „egyszercsak” lerohanja Kínát, bekebelezi Afrikát vagy Indiát. (Bár a fent említett I. Manónak megpendítették, hogy lehetne Európa császára, és ily módon egyesíthetné, a tengerek felé fordíthatná a nyugat erőforrásait. Avis-rend kontra Habsburgok – érdekes alternatíva.) A portugálok technikailag, szellemileg sem voltak annyira felkészültek, mint a kínaiak. Egy-két hindu király nem is volt hajlandó átvenni a portugálok ajándékait, annyira szánalmasnak találta. Érdekes módon a portugálok a hindukról először azt hitték, hogy ők szegény, eltévelyedett keresztények… Hát nem mind Krisztust éltetik? Csak tudatlanságból a nevét Krisnának ejtik…
A portugálok keveset tudtak, de sokat tanultak. Éltette őket a lovagi világ lendülete, a reneszánsz fantasztikus tudás- és kalandvágya. Ez a lelki-szellemi háttér, ez a kulturális kontextus volt az, ami a kínai expedíciókból hiányzott. A portugál felfedezők kicsit mind olyanok, mint a regényhősök. Ilyen Vasco da Gama nyelvzseni tolmácsa, az Indiában megtalált, többször nevet és identitást váltott Caspar, a nagy reneszánsz diplomata, felfedező, tudós, sikeres hadvezér(!) Pero Vaz de Caminha. (Ez a nagyon művelt, Brazíliáról oly szép, oly ihletett útleírást rögtönző férfiú volt a század egyik legravaszabb diplomatája, valószínűleg tevékenyen járult hozzá a Tordesillasi szerződést megkötő spanyolok átveréséhez.) És a személyes kedvencem, a portugál király kémje, Pêro da Covilhã, aki muzulmán kereskedőnek álcázva bejárta az arab világ és India kikötőit, és miután felderítette a kereskedelmi útvonalakat, és megírta jelentését a királyi udvarnak, úgy döntött, önállósítja magát, meglátogatta Medinát és Mekkát és végül letelepedett a keresztény etióp királyságban. Mért ne? Az értelemig és tovább…
A nyugati felfedezések személyes és birodalmi-gazdasági érdekek szétválaszthatatlan kombinációjaként működtek, ezért nem lehetett volna eltitkolni vagy betiltani őket. Tengerész Henriket senki sem felejtette, ő lett „a par excellence portugál”, vagyis a nép lelkét, „sóvárgását” (saudade-ját) kifejező történelmi ikon. A példája máig hathatós. (Egészen elképesztő, hogy Erdélyben élő, fiatal, posztmodern költők (KAF) ezt a réges régi portugál herceget választották költői alteregójuknak.)
A tenger, a tenger, a tenger… A felfedezések híre hamar lázba hozta Európát. Reneszánsz, portugál templomokban díszítményekként ananászok és más egzotikus növények bukkannak fel. Azt nem tartjuk csodálatosnak, hogy a tengerparti Angliában már hamar felbukkannak a felfedezésekre való utalások (Shakespeare: Vihar, John Donne szonettjei), de az azért meglepő, mikor a szerelem conquistadora, Amor hadvezére, Balassi Bálint az Indiák meghódításáról beszél a Szép magyar komédia előszavában. (Magánleveleiben a pártfogóit fenyegeti azzal, hogy ha nem „becsülik meg”, akkor „kimegy”, azaz elbujdosik az Indiákra…)
Ebben a világban a felfedezéseket már nem lehetett visszafordítani, annyi, de annyi embernek lett személyes ügye… Elképzelhetetlen, hogy miután a portugál udvar elutasította Magellánt és Kolumbuszt, ők szépen állást változtatnak, és letelepednek Lisszabon külvárosába. Dehogy telepedtek le! Továbbmentek egy ajtóval, és bekopogtak a spanyol udvarba.