esszé címkével jelölt bejegyzések

Mario Vargas Llosa: Boccaccio háza

PRÓBAKŐ. A Dekameron elbeszélései, melyek talán Certaldo falucskában íródtak, ahol az író született, életre hívták a narratív olasz prózát, és megteremtették Nyugaton a novella gazdag hagyományát.

1392996878_902923_1393087804_noticia_normal

(Fernando Vicente)

Certaldo toszkán falucska máig őrzi középkori falait, de a házat, ahol Giovanni Boccaccio hétszáz évvel ezelőtt született, a második világháború idején lebombázták. Később gondosan újjáépítették, s magas teraszáról egy olajfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel borított dombos-lankás táj látszik, mely egy messzi csúcsban, a San Gimignano táncoló tornyaiban ér véget.

A neves írótól csupán egy fából és bőrből készült, szúette lábbeli maradt hátra; egy falba temetve bukkantak rá, és talán nem is ő viselte, hanem az apja, vagy a ház valamely szolgálója. Van egy könyvtár, ahol a Dekameronnak a világ valamennyi nyelvén létező többszáz fordítása tornyosul, meg a róluk szóló tanulmányokkal teli tárlók. A falucska egy kis ékszerdoboz, többszáz éves téglákból, cserepekből és gerendákból álló házakkal; annyira kicsi, hogy felmerül a kérdés, hogyan tudott az idősebb Boccaccio egy ilyen aprócska helyen ilyen sikeres kereskedővé válni. Giovanni házasságon kívüli gyerek volt, akit apja később ismert el, anyja kiléte pedig máig ismeretlen (bár kétségkívül szerény asszony volt). Certaldóból indult útnak Nápolyba az ifjú Giovanni, hogy pénzügyet és jogot tanuljon, s ezáltal gyarapíthassa a családi üzletet, Nápolyban azonban rájött, hogy a bölcsészet az igazi hivatása, melynek ezután szenvedéllyel és tudós hévvel szentelte magát. Ha a fekete pestis nem pusztítja el Firenzét 1348-ban, Boccaccióból az elithez tartozó értelmiségi, a klasszikusok kedvelője, latinista, hellenista, enciklopédista és teológus vált volna.

35 éves lehetett, amikor a patkányok, melyek a keletről fűszereket szállító hajókról a vírust hozták, elértek Firenzébe, és megfertőzték a várost pestissel. A járvány 40 000 firenzeivel, a lakosok harmadával végzett. A pestis megtapasztalása eltávolította Boccacciót a zárdai könyvek világától, a teológiától és a görög-latin klasszikusoktól (évekkel később visszatér majd hozzájuk), ugyanakkor közelebb hozta őt a köznéphez, a kocsmákhoz és a koldusszállásokhoz, a csőcselék mondásaihoz, csípős nyelvű szólásaihoz, az özönvíz-hangulat és világvége-érzés bujtotta élvhajhászathoz és zsiványsághoz, melyeket a járvány gerjesztett minden csoportban, a nemesektől kezdve a söpredékig. Annak köszönhetően, hogy elmerült a világi zajban és az aljanéppel töltötte ezeket a borzasztó hónapokat, meg tudta írni a Dekameront, amellyel életre hívta a narratív olasz prózát, és megteremtette Nyugaton a novella rendkívül gazdag hagyományát, melyet Chaucer, Rabelais, Poe, Csehov, Conrad, Maupassant, Chesterton, Kipling, Borges és sokan mások folytattak egészen napjainkig.

Nem tudni, hol írta meg Boccaccio 1348 és 1351 között a Dekameron száz történetét (lehetett akár itt, certaldói házában, ahová majd visszamenekül, mikor rosszul megy a sora), az viszont köztudott, hogy ezek a pajzán, tiszteletlen, ám remekbe szabott novellák az egykori könyvtárjáró értelmiségit vérbeli népi íróvá változtatták. A könyv első kiadása Velencében jelent meg 1492-ben. Azelőtt kézzel írott másolatokon lehetett hozzáférni, melyek ezerszámra szaporodtak. Valószínűleg ez a sokszorosítás volt az egyik oka annak, hogy elállt elégetésük gondolatától; az ötvenes éveiben ugyanis vallásossága szigorúbbá vált, valamint hatással volt rá egy karthauzi szerzetes is, így megbánta, hogy megírta a Dekameront, melyben megjeleníti a szexuális szemérmetlenséget, és lázasan ostorozza a klérust. Költő-barátja, a nagy Petrarca megvetéssel tekintett az elbeszélések közönséges szövegére, még azt is tanácsolta Boccacciónak, hogy ne folytassa a művet. Mindenesetre késő volt a visszalépéshez: a novellákat olvasták, mesélték és már fél Európa utánozta őket; és most, hétszáz évvel később is ugyanazzal a páratlan élvezettel olvassák őket, mint amit az abszolút mesterművek nyújtanak.

Certaldo húsz házacskából álló történelmi negyedében (ahol egy palota is található) áll egy kis vendéglő (trattoria), amely minden tavasszal megrendezi “Boccaccio fényűző középkori lakomáját”, most viszont tél van, így be kell érnem a szerény toscanai ribollitával – ami egy zöldséggel készülő kenyérleves – meg egy helybéli borocskával, ami kaparja a szájpadlást. A szülőháza falain lógó plakátok az 1350-es és 1360-as éveket idézik fel, amikor Boccaccio diplomáciai és közigazgatási küldetéseket teljesített a firenzei városvezetés megbízásából. Ezek egyike különösen megérintette: tíz aranyforintot kellett ajándékba vinnie Dante Alighieri lányának, Sor Beatricénak, aki Ravennában, a Santo Stefano degli Ulivi kolostorban volt apáca.

Boccaccio fiatalkorában, Nápolyban fedezte fel Dantét, akire élete hátralévő részében fenntartások nélküli csodálattal nézett. A ragyogó kiállításon, amely a napokban tekinthető meg a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában “Boccaccio: szerző és másoló” címmel, láthatunk kéziratokat, aprólékos betűvezetéssel. Ezek egyrészt ókori szövegek másolatai, de 1370-ben, húsz évvel megalkotása után, újraírta elejétől a végéig a Dekameron ezeregynéhány oldalát is, melyet nem sokkal előbb meg akart semmisíteni (jó író módjára ellentmondásos ember volt). A kiállításból kiderül, milyen szélsőségeket ért el Dante iránti szenvedélye: az Isteni színjátékot háromszor, az Új életet egyszer másolta le, hogy szélesebb körben olvashassák őket, továbbá megírta a nagy költő első életrajzát. Ezen felül a városvezetés felkérésére 59 előadást tartott a Santo Stefano di Badia templomban – a nagyközönség ezek által megismerte irodalmi, filozófiai és teológiai gazdagságát annak a műnek, melyet akkortól, Boccaccionak hála, “isteniként” ismerünk.

Évekkel ezelőtt épült Certaldóban egy kert, amely azt a helyet hivatott imitálni, ahová a Dekameron hét hölgye és három ifjú ura menekült, hogy történeteket meséljen egymásnak. Az igazi kert azonban San Domenicóban (falu a Fiesoléra felkapaszkodó dombokon) található, egy Villa Palmieri nevű, máig létező házban. Erről a hatalmas területről választották le Villa Schifanoiát, ahol most az Európai Egyetemi Intézet működik. Itt élt a XIX. században a nagy Alexandre Dumas, aki gyönyörű leírást készített a helyről. Semmi nem maradt viszont a mitikus kertekből, annak tavaiból és csobogó patakjaiból, kisszarvasaiból, mezei és üregi nyulaiból, gémeiből; nincs nyoma a csodás palotának sem, ahol a tíz fiatal egymásnak mesélte a pajzán történeteket, melyeket annyira élveztek, s melyeket Boccaccio írt körül (vagy inkább talált ki), de a helyben még mindig van valami varázslatos, a parkjaiban, ahol borostyánlepte szobrok állnak, vagy XVIII. századi labirintusaiban; ezen kívül pazar kilátás nyílik innét egész Firenzére. A városba visszatérve érdemes egy kitérőt tenni Corbignano középkori kis falujába, ahol máig áll az egyik ház, amelyben Boccaccio élt – valószínűleg itt írta meg a Fiesolai nimfaéneket –; mindenesetre, a falucskához közel fut a két kis folyó, melyekké Africo és Mensola, az ének két főszereplője válik.

Nagyon szép ez a barangolás Boccaccio nyomában, de semmi sem érintett meg úgy, mint az, amikor arra gondoltam, hogy ezen a helyen, melyet azóta újjáépítettek, töltötte élete utolsó szakaszát, szegényen, magányosan; egyetlen társasága az öreg cseléd, Bruna volt, és ödémában szenvedett, ami olyan rettenetesen felfújta a testét, hogy mozdulni sem tudott. Szomorúság és csodálat tölt el, ahogy elképzelem életének utolsó hónapjait, amikor a túlsúlytól megbénítva, éjjel-nappal az Odüsszeia (Homérosz volt számára a másik bálvány) latin fordítását ellenőrizte, melyet barátja, a szerzetes Leoncio Pilato készített.

Itt halt meg 1375-ben, és a szomszédos Szent Jakab és Szent Fülöp templomban temették el, amely szinte érintetlenül áll. Mivel Certaldo történelmi negyedében nincsenek virágüzletek, elcsentem egy babérlevelet a kicsiny oltárról és a sírján helyeztem el, amely bizonyára egy kevés port őriz már csupán, és a leghamarabb eszembe jutó szavakkal tisztelegtem előtte: “Köszönöm, mester.”

(Eredeti: http://elpais.com/elpais/2014/02/21/opinion/1392996878_902923.html)

Rio

A torna jelenidejűsége

Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.

Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.

Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be?  Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.

Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.

Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.

Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.

Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.

Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.

A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.

Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.

dream_machine_by_bradleydean

Az alkatrész lázadása

Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című kötetéről

“vacog a ‘Van-Nincs’, hisz gúny, jéghideg-zord,
tűz a ‘Ha lenne’, lángpallosu mennybolt
a ‘Lehetett volna’, s pokol a ‘Megvolt!”‘

Régóta foglalkoztat a Huszonhatodik év, de nem mertem belemélyülni. Minden szonettje fájdalomlöketként ért, féltem, hogyha foglalkozom vele, az értelmezés feloldja ezt a hatást. Elhittem, hogy ez az egyetlen módja a szerelem hosszú távú fenntartásának, belemenekülni egy tiltott gyönyörbe, amely mentes a hétköznapok terhétől, a teljes kisajátítás éhétől, a megszokottság kényszerétől. Szüntelen önzés és önfeláldozás. Megtapasztalása annak a bizonyos József Attila-i „értelmes kínnak”. Szerelem, mely a halálba kerget s mely túléli a halált.

A huszonhatodik év egy huszonöt éven át tartó szerelemnek állít emléket. Ahogy az alcíme megjelöli, „lírai rekviem százhúsz szonettben”, melyet elégtétel gyanánt ír meg Szabó Lőrinc. Olvashatjuk nyilvános gyónásként, belső párbeszédként, lehet önterápia és önvád, felvállalás, bevallás, számvetés, számonkérés, összegzés, részvét vagy akár bocsánatkérés a zsarnokságért. A költő így fogalmaz a Vers és valóság erre a kötetre vonatkozó bevezető kommentárjában: „A halál után semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. (…) Kevéssel a halál után írni kezdtem mindazt, ami az eseménnyel kapcsolatban foglalkoztatott. Először a megdöbbenést, aztán a fájdalmat (ennek aztán nem volt vége). Mindig az erotikus vágyat és idézést, aztán a halál irtózatos voltát, eleinte őrjöngő felháborodással, később mind fegyelmezettebb és hidegebb fájdalommal, – amely nem is oly hideg!” 1 A huszonhatodik év legfontosabb kötetkompozíciós elve tehát egyértelműen az emlékezésfolyamat időbeli előrehaladásán alapul. A kötetet három részre tagolta, az első rész az élő kedveshez szól, Amit még látott, a második ciklus A halála után, míg a harmadik rész az Utóhang.Az alcím tartalmazza a pontos műfaji megjelölést, de a formáját a véletlen szabta meg, mivel a tragikus esemény előtt írt versek éppen szonettek voltak. A formai megkötöttségét viszont áttöri az indulat, átsejlik rajtuk a vívódás.

Szabó Lőrinc a férfi és nő közötti viszonyról a Prológus szerelmi versekről c. művében kifejti személyes véleményét, minekutána kettéválik témáiban ennek a kapcsolatnak az elemzése: egyrészt a feleség-férj együttélés rendjének tudomásulvételére, másrészt a „törvényen kívüli” szerelem ingerének és kiszolgáltatottságának átélésére. 1928-ban létrehozza e két költői modellt: az elsőt az Egy asszony beszél címen párba állított versében, a másikat az 1943-ig rejtve tartott versvázlataiban. Az előbbi a nő nézőpontjából értelmezi a férfi és női lét különbségét és ennek tragikus reménytelenségét. A párba állított verscímek között csupán mondathangsúlynyi különbség van: Neki az élet a szerelem, ill. Nekem az élet a szerelem. Ez utóbbiban beláttatja a nővel: „Ellene: volnék valaki. Így: / csak része vagyok.” Ezt követően a Nők című versében még inkább kiélezi a szembeállítást, ezúttal a férfi szempontjából: a szellem és a test képviselőjeként jelenik meg a két ellenkező nem. Ír az otthonteremtés gondjairól és lehetőségeiről az Új lakás c. versében („Bár gyalulnám le én is lelkemet / és söpörnék ki, ami összegyűlt, / belőle minden szemetet! … s be jó lesz most, csupaszság évei / után e szép, friss falakat / új ruhaként magamra ölteni.”), és ezzel párhuzamosan vallomásokat intéz az új kedveshez Szeretlek és Melletted címen. („Akármennyi a kín s az undor / akármilyen nagy, / mind-mind elmúlik csendesen, / ha te velem vagy. / A küzdés piszkát nem bírom / s te vagy a béke, / háborúimból kivezetsz: / szeretlek érte.”) A törvényes és „törvényen kívül”-i viszony kettősségét feloldja a Semmiért egészen című versében, és megalkotja személyes öntörvényű szerelemfelfogását, melyben a világ ellenére keres társat, olyan kapcsolatot, melyben megszűnnek a külvilág törvényei. Belezsúfolja ugyanakkor a nő szerepéről vallott felfogását is, melyet kifejt egy beszélgetés kapcsán:

„…A feleség, ha csak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. (…) Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi ’igazi’ felfogását.” 2

Így elkülönít két modellt: egyik oldalon a feleség képe, mint a polgári család feleség-alakjának mintája, másik oldalon pedig a szerető, a törvényen kívüli szerelem, mely a kiszolgáltatottság és önfeláldozás képét testesíti meg. A feleség lesz az állandóság, a biztonság és a társadalmi kötöttségek szimbóluma, a szerető a bizonytalanságé, a kiemelt időpillanatoké és végül a halálé. A feleségé a hálátlanabb, de a biztonságot adó, a külvilág által tolerált szerep, a szeretőé a felőrlő, bizonytalan élet, önként választott halál és egy halhatatlan ciklus.

Az utóbbi, a sokak által a Semmiért egészen hősnőjeként emlegetett kedves, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet huszonöt éven át betölti a kívánt „alkatrész”-szerepet. A kiszolgáltatott szerelem mintájaként vállalja az állandó lelkiismeret-furdalást, hogy megtestesítse a végtelen pillanatot. Ezzel szemben a feleségé, Mikes Kláráé a felelősség és a hétköznapok gondja, ő a lelkiismeret-furdalás oka, a meggyőzendő ellenfél, a sorsszerűség szimbóluma, de mégiscsak ő a polgári értelemben vett társa: ő írja le, készíti elő kiadásra a műveket, neki diktálja a gyorsírásos jegyzeteiből, vázlataiból leveleit. 3 A szerető végül beteljesíti a kívánságot, olyan lesz, mint egy tárgy, halott és akarattalan, ámde nem kér engedélyt a kialvásra, a lámpa ezúttal önmagát csavarja le. („Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom.”). Az alkatrész fellázad, és egyszer csak élettelenül fekszik a költő előtt, aki az emlékállítás mozzanatával felfakasztja saját sebeit, 4 hogy kitisztíthassa és visszanyerhesse nyugalmát a halottal együtt. A kedvesnek dedikált ciklus a huszonöt év keserű lezárása, a szenvedélyek gyökeréig való visszamenetel, leszámolás és elégtétel. Az eddig titkolt második otthon feltárása a világ előtt, önmaga végletes leleplezése, beismerés, a halott kedves felvállalása.

dream_machine_by_bradleydean

Szabó Lőrinc a Börtönök c. versében gépésznek titulálja magát, „aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd elrontja magát.” És akitől azt kívánta, hogy sorsának, szerkezetének alkatrésze legyen, most, az alkatrész halála után, önálló életre kel. („Szóltál? – Nem. – De hát most is szólsz! – Szivedben / sirdogálok. – Ott vagy hát?”) A felidézésben feltámasztja a halottat, melyhez nagyban hozzájárul az én–te fiktív dialógusok közbeékelésével. Az illúzió kiépítése a halott megszólaltatása által és az erről való lemondás a kötet kompozíciójában epikus mozzanatként ragadható meg. A Te megszólítása a ciklus domináns alakzata. A költő folyton idézi, úgymond képviseli a Te fiktív szólamát. Mintha e hangkölcsönzés, a Te megszólítás, kimondás általi konstitúciója a névmással jelölt személy sajátos feltámadását is implikálná, varázsszó gyanánt hatna. Kulcsár Szabó Zoltán erre a fiktív szólamra összpontosít Szabó Lőrincről szóló tanulmányában. A 3.-ik szonettjében a figura etymologica – „képzelt képzeleteddel képzelem” a megszólított fiktív jelenlétére helyezi a hangsúlyt, ezzel a beszélő pozícióját is fikcióba helyezvén. Ez a sor majd visszacseng a 93.-ik szonettjében is, a Szörnyeteg játékban: „Képzelt képzeleteddel képzelem, / – mint valaha – hogy együtt vagy velem.” Ezek az egymást idéző párversek azt a benyomást keltik, hogy valójában a távollévő és a halott kedves megszólítása között nincs feltétlenül strukturális különbség. 5

A Te felidézése számos esetben egyrészt testies emlékek fixálásával jön létre. Ez a Robbanások című szonettben a legegyértelműbb, ennek kapcsán a Vers és valóság kommentárjában ki is fejti, hogy törekedett minél drasztikusabb lenni az erotikus nyíltságban, és ha jelképesítve is, de ez tekinthető a legerotikusabb versnek a kötetben. Másrészt a megszólított nem-valóságos jelenlétét sugallják és tudatosítják a kép, tükör, álom, árny, kísértet metaforák. Így a Kettős vereségben: „Ami vagy, / mind csak agyam tükörjátéka már, / emlék és álom, az hoz-visz.” A Bolond tükörben kedvesét már életében puszta képnek nevezi, emlékezetét pedig, melyre nem lehet hagyatkozni, bolond tükörnek, mely semmit sem mutat: „Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, / tükör, melyből kirepültek a képek, / bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!” Továbbá megjelenik a tükörmetafora a Lelkeknek egyessége című szonettben is, hol keveredések tükörjátékának nevezi a másikkal való képzelt egyesülést. A kísértetmetafora által ragadhatja meg leginkább testetlenségét és köztes egzisztenciáját emlékezet és létezés határán, ezért ez többször is felsejlik a szonettekben: kísértet-feleségnek szólítja a Képzelt párbeszédben, anyagtalan kísértetnek a Két halántékom között versében, édes kísértetnek a Lelkeknek egyességében. 6

Szabó Lőrinc azzal, hogy egyirányúsítja az emlékezésfolyamatot, egy olyan „bűvös Jelent” épít ki, mely a múltra is rávetíti a fikció gyanúját, amivel szinte eltünteti a határvonalat az emlékezés és a felejtés költői technikája között. Attól tartván, hogy ő is tárgyává válik az emlékvilágnak, kivonja magát a fikcióból, a gyászemlékben önmagát felszabadító, sebeit kitisztogató emlékezőben végül a valóság iránti tisztelet győzedelmeskedik. 7[8]

A huszonhatodik évben felülbírálódik a Szabó Lőrinc-i férfi-nő viszony, mely ebben az elgondolásban ott lappangott már részleteiben korábbi verseiben is. Mindez felszín alatt maradt volna, ha a kedvese nem önként, búcsú nélkül menekül az életből – a halálba, hanem természetes úton távozik. Azok a paradoxonok, melyekben a költő eddig tobzódott, a kötet végére lassan egységgé szerveződnek, a belenyugvás és összhang győzedelmeskedik: „Vagy társ voltál egy örök tévedésre?” A ciklus jóvátétel a jóvátehetetlenre, a törvényen kívüli világ megvédése, melyet két lélek egyesülésének íratlan törvénye tartott fenn. És legyen szó gyászról, emlékezetről, lelki háborúról, lázadásról vagy belenyugvásról, a végkicsengése számomra a 23. szonett felhívása marad: „Védjétek egymást igaz szeretők!”

Lábjegyzet:

  1. SZABÓ Lőrinc: Vers és valóság. Budapest, Magvető, 1990, 70–71.
  2. Bella Andor: Egy szót se irodalomról c. Film, Színház, Irodalom-beli interjújának a család tulajdonában levő eredeti kézirata, in: KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke 1929-1944, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974, 46.
  3. KABDEBÓ Lóránt: Útkeresés és különbéke, 43–50
  4. BARÁNSZKY-JÓB László: A huszonhatodik év világa. In: Élmény és gondolat. Magvető, Budapest, 1978, 155.
  5. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Lírai hang, emlékezés, fikció Szabó Lőrinc két kései versciklusában. In: Tükörszínjátéka agyadnak. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 259.
  6. U.o.,262–263.
  7. U.o., 268–269.
Hrabal

A széppel és rúttal föltornyosuló élet – Bohumil Hrabal 100

 

Minden Hrabal-könyv megrendült felfedezés, melynek mélyében „a vágy belső modellje” lüktet. Realitás és fantasztikum ötvözése, keveredése ez, a világ szürrealisztikus elsajátítá­sa, a képzelet fölhajtó erejének megbecsülése, nem a felemás, ilyen-olyan, hanem a széppel és rúttal föltornyosuló élet elfogadása. Költészet is, végeláthatatlan vallomás-irodalom a valóságról – folytonosan ismétlődő kitárul­kozás. Próza is, benne az elmesélés öröme, kín és gyötrelem után: önként vállalva a lecsúszottak, a kintrekedők közös sorsát. Alakmásain keresztül Hrabal önmaga kiszemelt hőse és áldozata, aki azért hagyja el kora ifjúságának varázsos színterét, a nymburki sörgyárat és a családot, hogy mindennél jobban szenvedjen a félszegségtől és honvágytól. Csupa izzás és feszültség, mert csakis így tudja legyőzni el­beszélői énje a kisebbségi komplexusát, a spontán föltárulkozás epikai elő­feltételének akadályát.

 Hra

 

 

1997. február harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából – galambetetés közben – Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Hrabal végzete “véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatja a fantáziát; sokan gondolják úgy a mai napig, hogy Hrabal készült a halálra, sőt az öngyilkosság ténye meglehetősen sokszor foglalkoztatta látomásokban, allegóriákban. A Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői pedig azóta is makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett. Miért is ne ez felelne meg leginkább a “tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, sugallják. Tíz nappal késõbb Hrabal temetésekor, a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók „sörünnepet” ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík késõbb beszámolt: „Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a „kis” agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Õ már nem ült ott. Ezek után elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak Hrabal fölött”.

Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit maga is élesztgetett azokkal a fiktív, önkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Elmúlt negyven éves, amikor első művei széles a nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hizlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által politikailag szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jirí Menzel rendezésében. Ez a találkozás egy csapásra megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, és ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentánsává, és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek.

Hrabal magánmitológiáját motivikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását. Hrabal rejtőzködő alkat.

Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg.  Prága“a nagyvárosi kollázson” át, amely egyidejűleg ábrázolási technikát, és világszemléletet kölcsönzött az írónak.  Ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata. Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.

Az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított kevesebbet annál, minthogy „saját életével írt regényt”.

Hiába tekinthető egy-egy életperiódus szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh nemzeti ellenállás melankolikus rekviemje, a korábban említett Szigorúan ellenőrzött vonatok), hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papír-lerakat bálázó-munkásainak izzó bölcseletéig – amit az életrajzi megközelítés tudhat, távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, “önsorsportréját” megalapozta. A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül szükséges az életrajz tüzetes földolgozása – állítja Hrabal-emlékkönyvének szellemiségével Radko Pytlík. Példának okáért Hrabal önként fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének (“A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét – írja –, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült Kladnóba.”), ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl az életet maga körül. Ám azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni, amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos egyes egyedül Hraballal. A tömérdek filozófiai, képzőművészeti, irodalmi és zenei élményt befogadó és egymásba olvasztó író életrajzából kihüvelyezhető ismeret sem keltheti a teljes hatásmechanizmus föltérképezésének érzetét. A hatások életrajzi „lefedettsége” nem garantál biztos iránytűt, igaz hiányuk tévösvényre csalhat: Hrabal több kötetben összegyűjtött műhelyforgácsai, sajátos “házi feladatai” elhessegethetik a született zseni hamis illúzióját, s rádöbbenthetik az olvasót arra a hihetetlenül kemény, olykor már-már heroikus küzdelemre, amellyel eljutott mesterségbeli tudásának az olvasó által megtapasztalt szintjére.

A főleg irodalompolitikai okokból igen későn a nyilvánosság színpadára lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az „olvasói leveleket”, amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői szembesültek maradéktalanul, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy a kavicsot és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények „szerzőit”, a levélírókat benne kell keresnünk.  Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt tartják, hogy „szenilis trotty, pubertás hajlamokkal”, „akinek a dutyiban vagy a diliházban a helye”. A hódolók szemében viszont az árulkodó vonás, hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: „Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget”.

Mindenesetre a Hrabal-jelenség eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában tartja az olvasókat. A nagy világámító írói létezésének, stílusának lényeges összetevőjét, a prágai iróniát tárgyalva Radko Pytlik rámutat Hrabal “haseki stichjére”. Közös pontokra lel a két író élményvilágában és a filológiai aládúcolás mellett (Pytlik Hasek remek értője, hihetünk neki, nagy monográfiája a Svejk szerzőjéről A csavargó liba címmel magyarul is olvasható) voltaképp arra kérdez rá, hogy a mindenáron való túlélés kedvéért mit tett a két író két leghíresebb alakja Svejk, a derék katona és Pepín bácsi. Irodalomtörténetileg azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan formált karaktert és szerepet Hasek illetőleg Hrabal, akik ugyanabba a cseh polgári érzésvilágba nyúltak ösztönzésért.

 Pepín bácsi valóságos életrajzi személy volt, irodalmi alakká történt átlényegítése a Hrabal-életmű (és minden Hrabal- értelmezés) egyik sarkalatos pontja lehet, mely a Hasekkal való hatástörténet kiaknázására is kiváló alkalmat nyújthat a 101. évébe lépő író portréjának megrajzolásakor.  

 

Hrabal

 

Illusztráció: Dobrovits-Ádám: Ködön át (2011)

üh

Bajdázó a Trafóban

Trafó, 2014. január 25.

„van ennek a zenének valamiféle középhegységi tempója. Azt hiszem, hogy ez az alapzúgása, az alaphullámzása ennek az egésznek, ez a fajta középhegységi tempó.”

(Győrffy Ákos a Bajdázóról)

 

gyá 

Grúziában jó tíz órája zötyögtünk a buszon, amikor megszólalt az Engem úgy veszel körül. YouTube előnézeti kép A grúz táj, meg a monoton meditatív-spirituális szerkezet egyértelművé tette, hogy a Bajdázó kiváló utazózene, külső és belső mozizásra egyaránt alkalmas. A grúz buszozás mellett Győrffy Ákos (a Bajdázó oszlopos tagja) költészetén, személyén, és leginkább esszéin keresztül jutottam a Bajdázó közelébe. Győrffy Haza című esszékötete a 2012-es könyváradat egyik legizgalmasabb szövegkísérlete volt, az esszék egy része szorosan kapcsolódik a Börzsönyhöz, mint konkrét és pszichés tájhoz.

Világzene, tájzene, ambient, börzsönyzene, zenebörzsöny, pszicho-folk, spirituál-meditatív, több irányból lehet a Bajdázóhoz közelíteni. A zenekar háttérországaként a Radioheadtől kezdve a Pink Floydon, Barbaron, Vízöntőn, VHK-n, Cseh Tamáson keresztül a Woven Handig rengeteg hatást fel lehetne sorolni, mégis érdemes elidőzni kissé ezen a börzsönyzene elnevezésen. A börzsönyzene nyitó gesztus, mivel rengeteg értelmezési lehetőséget biztosít, a zenei útkeresés során kitöltheti az elnevezésben rejlő lehetőségeket, és védekező gesztus is, mivel levédi magát az ismert műfaji besorolások által kialakított elvárásoktól.

„A Börzsöny az ország legnagyobb összefüggő lakatlan területe” – áll a zenekar honlapján. A Bajdázó egy olyan területet határoz meg zenei és spirituális forrásként, amelynek hangsúlyos a lakatlansága, mintha a természet érintetlensége és a természethez közelítő ember kapcsolatlehetősége ebben a térben valami őseredeti állapothoz állna közel. Persze a Börzsönyt is simán át lehet gyalogolni akár egy hosszabb nap alatt, de magyarországi viszonylatokban valóban kivételes élmény pl. az északi, kevéssé turistás szakaszokon mászkálni.

A köztudatban a Pilissel vagy Pannonhalmával szemben a Börzsönynek nincs kidolgozott, körülírt vagy valamely politikai, szellemi irányzat felől megtámogatott mitológiája. A táj látványvilága és a mágikus, archaikus, ma már néha vicces hangzású elnevezések (a teljesség igénye nélkül néhány: Csóványos, Nacsapéreg, Három-hányás, Fagyosasszony, Fölöstököm-oldal, Suta-Berki-nyiladék stb.) alkalmassá teszik arra, hogy beleíródjon egy spirituális vonatkozásokkal is telített magánmitológia, akár irodalmi, akár zenei oldalról közelítve.

 

mzsgz 

„Nagyon szeretném, ha a miénk nem az a zene lenne, amiről sokat kell beszélni, és értelmiségi locsogást kéne róla folytatni, hanem egyfajta imádság lenne inkább, én ezt szeretném.”

(Mile Zsigmond /ének, gitár/ a Bajdázóról)

 

Az értelmiségi locsogást úgy tűnik nehezen lehet megúszni (ld. jelen cikk), főleg, ha urbánus közegben is érvényesülni próbál egy zenekar, ha beemeli a lakatlan (vagy tündérek által lakott) tér mitológiáját az agyonlakott (értsd városi) terek értelmezési horizontjába. Ott bizony locsogni kezdenek róla, megpróbálják áthelyezni, elmozdítani, a diskurzus már csak ilyen.

 

bajd

A Bajdázó összességében ügyesen vette a Trafó-közeget, kb. 80 perces, feszes és személyes koncertet nyomtak. A meditatív belefeledkezés velejárója, hogy én is leginkább moziztam, nem színpadi produkcióként viszonyultam a Bajdázóhoz, de azért néhány józanabb pillanatomban megfigyeltem őket:

A Bajdázó-számok szövegei néhol kiegészítik, erősítik a zenekar „középhegységi” tempóját, máskor viszont a szövegintenció felülpozicionálja magát. Az időnként felbukkanó keresett rímek, erőltetettebb poétikai megoldások azonban szerencsére nem uralják a koncertélmény és a szövegvilág összességét.

 

mzs

 

Mile Zsigmond visszafogottan látta el a klasszikus frontemberi teendőket, énekhangja kiegészítő, egyenrangú összetevőként épül a zeneanyagba. Győrffy Ákos kicsit elszeparálódva hátulról, tényleg mint egy távoli hegyvonulat nyomja a Bajdázó-feeling hangszőnyegeit, effektjeit. Kas Bence ütőhangszeres profi módon játszott a többiek alá és fogta össze a széttartóbb számokat, Gugyella Zoltán basszeros és zenei rendező spontán gesztusai és FUCK ME, I’M FAMOUS pólója finoman ellenpontozta a visszafogott, spirituális Bajdázó jelenlétet.

 

mzsgz2

A locsogásból pedig ennyi elég is lesz, a Bajdázó eddigi életművét itt lehet meghallgatni:

http://www.unknownartists.hu/bajdazo/zene.php

 üh

 A képeket Szöllősi Mátyás készítette

 

 

 

 

 

Stockholm-Public-Library-Interior-2

Mario Vargas Llosa: A könyvek fellegvára

PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb

könyvtárában.

         Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.

library

Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit

írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.

         A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.

         Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.

         A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.

         A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.

         Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.

         A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.

         Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.

         A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.

         A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.

 

Gaál Zoltán Kristóf fordítása