Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.
Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.
A regény főszereplőjét a szerző Tyll Eulenspiegelről mintázta, aki legendás alakja a német irodalomnak. Eredetileg ő egy XIV. században élt vásári komédiás volt, bohóc, kötéltáncos és zsonglőr, aki meséivel görbe tükröt tartott kora társadalma elé. Alakját sokan feldolgozták, legkorábbi forrásunk egy 1510-es népkönyv, melyet aztán különféle nyelvekre fordítottak le, majd írók és zeneszerzők is újrakomponálták a történetét.

Vajon miért helyezi Kehlmann a XVII. századba ezt az alakot? Nyilván azért, mert Tyll (vagy Till) fogalommá vált. Ő az az ember, aki soha nem hal meg; aki túlél minden kort és minden történelmi fordulatot, éppúgy élhet a középkorban, mint az újkorban, és élhetne akár a jelenben is. Egy magatartás avagy még inkább: életforma, sőt még inkább: életfelfogás jellegzetes képviselője ő. Ő az az ember, aki nem tagozódik bele a társadalom merev szokásrendjébe, hanem kiszakad abból, hogy szabadon, bár bohócként járjon a saját útján, meghódítva olyan magasságokat, amelyekről az egyszerű halandók legfeljebb álmodni képesek.
Tyll tehát maga a művész szimbóluma? Nem egészen. Tyll több is, és kevesebb is művésznél. Kevesebb, mert alkotásai nem maradandók, csak a pillanatnak szólnak. De több, mert azokban a pillanatokban viszont az élet legvégső kérdéseit feszegeti, a világ lényegét, működését tárja föl, és hatása sokkal rendkívülibb, mint egy hétköznapi művészé: képes az emberekből kihozni az állatot; de ha úgy akarja, az állatokat akár beszélni is megtanítja.
Minderre csak úgy lehet képes, ha transzcendens erők szegődnek hozzá segítségül. A regény elején megismerjük Tyll gyerekkorát, és szó van egy éjszakáról, amelyet Tyll teljesen egyedül tölt el a farkasokkal és különféle rémségekkel teli erdőben. Ez az éjszaka amolyan beavatási szertartás az akkor már képességeit próbálgató, kötélen táncolni tanuló fiú számára. Apja, egy különleges molnár, az inasaival indul a keresésére, és amikor meglátják őt az erdő mélyén, megfagy ereikben a vér. Olyat látnak, amiről alig hiszik el, hogy valóság lehet. A hátborzongató jelenetben az apa végül képes szóhoz jutni, és megkérdezi Tylltől, mégis mi bújt belé.

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Vagyis: a nagy, nagy ördög, feleli a fiú boldogan.
Miféle ördögről van szó? Netán a kereszténység Sátánjáról? Teológiai értelemben bizonyára nem, de a regény világában kulcsszerepet játszó jezsuita felfogás szerint, amely mélyen át van itatva a túlvilág (és az örök túlvilági szenvedés) iszonyatával, nagyon is. Itt is látszik, milyen zseniálisan választotta ki Kehlmann a történet korát: a XVII. században fénykorát élő ellenreformációs mozgalom interpretációs terében minden másnál világosabban látható, mi az, ami ellen ez a mondat felszólal.
A regényben fölbukkanó jezsuita inkvizítorok sok tekintetben nagyon is hasonlóak Tyllhez (és Tyll “boszorkány” apjához, aki a világ rejtelmeit kutatja a maga kezdetleges módszereivel, miközben egymaga ébred rá évezredes filozófiai rejtélyekre). A hétköznapi tömegből kiemelkedve ők is a tudás, a világ megismerésének szolgálatába állnak. De van egy pont, amelyen nem juthatnak túl, és éppen ezért az ezen átjutókat engesztelhetetlenül üldözik, irtják, pusztítják. Számukra ugyanis ez a pont a “nagy, nagy ördögé”: a szabad, független, tiszta megismerés, a minden kényszertől mentes boldogság, a levegőben repülés lehetősége. A kötéltánc vállalása iszonyatos mélységek fölött.

Nem ez az egyetlen mozzanata a regénynek, ahol a szöveg egészen döbbenetesen elmélyül. A könyv fölvonultatja a XVII. század számos ismert figuráját. Micsoda zavaros és összetett kor. Az angol “téli királyné”, akinek férjét Prágában királlyá koronázták (majd még azon a télen el is üldözték a trónról), kirobbantva ezzel Európa történelmének egyik (ha nem a) legvéresebb és legpusztítóbb, soha véget érni nem akaró háborúját, gyerekkorában még Shakespeare drámáinak bűvöletében nőtt föl. Ez a látszólag anekdotikus érdekesség azonban a regényben szervező elvvé válik: Liz ugyanis innentől fogva már az igazi drámákat keresi, és a háború is tulajdonképpen azért tör ki, mert Liz szeretett volna élőben megélni egy Shakespeare-drámát. (És csak bamba és ügyetlen férjére haragszik, aki elüldözését képtelen méltó monológgal kommentálni.) Mi ez, ha nem megdöbbentő felismerés? A háborúkat nem ügyetlen királyok, versengő fejedelmek, vallási fanatikusok és vérszomjas hadvezérek robbantják ki, hanem drámaírók…
A művészet tehát embertelen, pontosabban: emberfeletti hatalom. Sokkal nagyobb hatalom, mint akármelyik királyé. Az uralkodók a regényben komikus alakoknak mutatkoznak, a svéd Gustav Adolf, a kor legnagyobbja, ételmaradékokkal a szakállában fogadja sátrában a téli királyt, miközben környezetét iszonyatos bűz lengi be.
De mint minden nagy írónál, komikum és tragikum elválaszthatatlanok itt is. Kehlmann csodálatosan kiegyensúlyozott kompozíciót működtet, melynek során gyönyörűen tükröz egymásra gazdagot és szegényt; fenségest és szánalmast; jót és gonoszt; félelmetest és nevetségest. Az elbeszélő nem elfogult senkivel sem, mindenkinek megmutatja — legalább egy pillanatra — a jó és a gyenge oldalát, maga is sokszor a giccs határán kötéltáncolva.
Olyan az egész, mint amikor valaki kiölti a nyelvét. Mint amikor a “nagy, nagy ördög” kiölti a nyelvét. Hullahegyek között, fekélyek, pestis, döghalál és pusztulás pillanatnyi szünetében jön valaki, aki mégis nevetésre bírja az embereket, és sokkal magasabban állva, mint ők, kaján vigyorral nézi, ahogyan a népek gyilkolják egymást. A könyv borítóján látható ez a hideglelős vigyor, egy ördög vigyora, aki emberfeletti módon emberibb, mint az egymást pusztító tömeg arctalan masszája. Nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék elfelejteni. Zseniális könyv.

Gyermekkoromra nagy hatást gyakorolt Huszárik Zoltán Csontváry című filmje, melynek varázsa a színekben rejlő emóciókeltő erőt adta át Jankura Péter operatőri munkáján keresztül, miközben én babakék pizsamámban a nappali padlóján elnyúlva néztem a Duna Televízió esti műsorát. És most itt állok, s látom Csontváry monumentalizmusát ebben a közel tizennyolc négyzetméteren elterülő hatalmas festményen, mely a ma már társadalmunkból kiveszett teremtő hit erejének állít méltó emléket.

Szicília egyik hegyének vakolatszínű csúcsa a háttérben, ahogy a Nap utolsó sugarai narancs- és ananászsárga, alig észrevehető kettősségben létező lepelbe borítja az égboltot, melyet egy hamuszürke gigászi felhő szel ketté, de nem fenyegetően. Ez lehetne az Úristen karja is, ahogy védelmezően átöleli világunkat, hogy még a sötétség előtt búcsút vegyen tőlünk.

A tenger hullámai a sötétkékből az alexandriai kéken át az ég kékjében érnek a parthoz s ebben az ellentétben felbomlik az abszolút realizmus mivolta, melynek tudatában belépést nyerhetünk a színház világába és abba a kollektív kíváncsiságba, mely egykoron és napjainkban is újrajátszatja velünk az élet s lélek bennünk rejlő interpretációit.

A téglavörös falak hirtelen nem adnak újdonságot nekünk, bizonyos szögekből a Diószegi Sámuel utca is lehetne, amit láttatni enged szemünk, de ha távolabb megyünk és bekapcsolódnak az ónszürke oszlopok és talapzatok nagyító jelzői, melyek megadják nekünk azt a kielégülést, hogy tudjuk: itt valamikor, valami nagynak voltak tanúi ezek a megfakult konstruktumok, talán még önmaguknál és egységüknél is nagyobbak.