Címke: esszé

A magyar hajléktalan-ellátásról – munkatapasztalatok alapján

Nagyjából két éve kezdtem bele abba a magánprojektembe, hogy leírom a tapasztalataimat, benyomásaimat a munkámról, amit a hajléktalan-ellátásban végeztem. Mondhatom, nem arattak osztatlan sikert a kritikát megfogalmazó írásaim, mivel komolyan bíráltam általánosságban véve a ellátórendszert, amikor pedig egy-egy konkrét példát és szereplőt emeltem ki, amelyeken keresztül gyakran azt igyekeztem szemléltetni, hogy mit hogyan nem érdemes csinálni, érthető módon megszaporodtak a fenyegetések. A sokszor túlzottan markánsra sikeredett véleményem méltán váltott ki ellenszenvet azokból az emberekből, akik mind a mai napig száz százlékig meg vannak győződve arról, hogy az ellátórendszer jól működik, és azok sem éreznek másképp, akik a hivatásos segítő munka elfogultjai. Az elmúlt másfél évben a fenyegető jellegű visszajelzések miatt kerültem a témát és inkább a társadalmi problémák jelenségeinek bemutatására fókuszáltam, azonban (valamiféle amatőr írócskaként) ragaszkodom a történetek teljességéhez, így a befejezés közeledtével indokoltnak gondolom az összegzést. Mindezidáig igyekeztem beletörődni a gondolatba, hogy minden változás nehéz, és egy meglévő struktúra átszervezése akár csak a legapróbb elemek szintjén is komoly alkudozás és tárgyalás eredménye. Vártam, hogy lassan majd frissül a módszertan és a döcögős, a jó megoldások után kilométeres lemaradásban kullogó gyakorlat apránként felzárkózzon, ám ahelyett, hogy pozitív irányú folyamatok indultak volna be, eljutottunk arra a szintre, amikor már vállalhatatlannak bizonyult a tevőleges részvétel. Pozitív irányú előrelépés helyett tehát maradt annak tudomásul vétele, hogy az emberek és az emberi szerveződések rendszerei végeredményben mind ugyanolyanok, és ha valami kifizetődően működik a silány produktum ellenére is, akkor azon nem szabad változtatni, sőt mi több, egyenesen tilos. Nehogy megbolygassuk a szart, mert a végén mi fulladunk bele, így pedig legfeljebb csak az ellátottak sorvadnak el benne. Tehát, amit a következő oldalakon kifejtek, nem fog rózsás képet festeni a hajléktalan-ellátásról. Természetesen működik a rendszer, csak éppen nincs olyan elfogadható és logikus érveléssel alátámasztható indoklás, ami a jelen állapotokat képes lenne maradéktalanul megvédeni, én pedig kifejtem, hogy miért látom így.

Utcai gondozás, illetve a tágabb értelemben vett közösség szeme előtt zajló (reklám) munka

Hogy mi változott az elmúlt két évben a hajléktalan-ellátásban? Nos, alapvetően növekedett az utcai gondozó szolgálatok száma országosan, fővárosi szinten pedig annyi szervezet végez utcai ellátást a hajléktalanok között, hogy lassan tényleg több lesz kint a szociális munkás, mint a kliens. Ebből következik, hogy működését és hatékonyságát tekintve alapvetően semmi nem változott. Az ellátórendszer a sokszereplős mivolta ellenére (vagy talán éppen azért) nagyon kötött, nehezen vagy egyáltalán nem képes beépíteni új módszertani elemeket a mindenapi gyakorlatokba. Az utcai gondozás jelenti a közvetlen kapcsolattartást az utcán életvitelszerűen tartózkodó hajléktalan emberekkel, amely munka célja alapvetően az lenne, hogy az utcáról szállás irányába mozdítsa a klienst. Ugyanakkor az utcai szolgálat azzal is jár, hogy az utcán élő embert tárgyi dolgokkal látják el, vagyis a (télen valóban indokolt) takaró és hálózsák mellett rendszeresen élelmiszerrel látják el őket, vagy éppen szezonálisan ruhapótlásban segítenek, illetve az egészségi állapotuk követése révén indokolt esetben orvoshoz szállítják. Ha az átlagember fejében megjelenő hajléktalan ember képét vesszük alapul, akkor a városias, lakott területeken a lépcsőházakban, kapualjakban, aluljárókban vagy parkokban élő emberekre gondolunk, akiknek az életvitelét az ilyen jellegű szupport kifejezetten támogatja és megerősíti. Ugyan miért kellene bárkinek elmozdulnia a nem lakhatás céljára szolgáló közterületektől, esetleg fontolóra venni a krízisszálló vagy magasabb színvonalú átmeneti szállások bármelyikének igénybe vételét, amikor kaja, takaró, ruha, esetleg a segélyezéshez az igazolás, és úgy általában a meglehetősen purtián életvitelhez szükséges eszközöket helyben kapja? Azonban ezzel összehasonlítva a város lakott területein kívül, az erdőségekben vagy elhagyott területeken viskóban lakó hajléktalan személyeket – számukra valóban komoly hatása tud lenni a tárgyi eszközökkel és élelmiszerrel történő támogatásnak. Tekintettel arra, hogy saját „otthont” tartanak fenn önerőből, esetükben ezek az eszközök nem állnak meg azon a szinten, hogy „ha van kaja meg takaró, akkor már csak pia kell”, hanem az így felszabadult erőforrásokat például a lakhelyük komfortosabbá tételére tudják fordítani.

Leegyszerűsítőnek tűnhet az összehasonlítás, mégis azt látom, hogy alapvetően az egyéni igények szintjén, ezáltal pedig a motivációjukban óriási különbség van, ami a segítő munka esetében döntő erejű a munka hatékonyságát, ne adj isten sikerességét figyelembe véve
( https://mandiner.hu/cikk/20200202_a_daniai_szocialis_modell )

Egyre gyakoribb jelenség a fővárosban, hogy a frekventált városrészeken olyan túlkínálat van az utcai gondozást végző szervezetekből, hogy egy adott aluljáróban akár három vagy több szervezet is elláthatja ugyanazt a hajléktalan személyt. Az egyén igényeinek az igénytelenségben ilyen mértékű kielégítése egyenlő az egyén motivációjának kiirtásával. Minél több erőfeszítést teszünk azért, hogy valakinek helyben fedezzük a szükségletét, annál kevesebb lesz a hajlandóság benne, hogy elmozduljon onnan. Ha csak a COVID-19 előtti felívelő gazdasági helyzetet vesszük alapul, ahol csupán fővárosi szinten is egymást érték az építkezések, amelyek köztudottan felszippantják a képzetlen munkaerőt, a fővárosi frekventált aluljárókban és közterületeken mégis változatlan számban, tömegesen éltek hajléktalanok, az elemi logika azt mondatja az emberrel, hogy nekik nem munkavállalási-megélhetési gondjaik voltak. Hovatovább az aluljárókban végzett terepmunka során az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ott tartózkodó emberek jelentős részének nem lakhatási gondjai vannak, hanem pszichés és addikciós problémái. Hogy a Népliget, Örs vezér tere, Blaha, Nyugati, Deák környékén héderelő fiatal szerhasználók nem állástalan, pályakezdő fiatalok, akik rendszeresen vesznek részt állásinterjúkon sikertelenül, hanem a drogbiznisz, a prostitúció, a zsebmetszés és az alvilági üzelmek aktív szereplői. Rajtuk épp úgy nem segít az utcai szociális munka, ahogy a húsz éve kapualjban fekvő öregeken sem, mert a problémáik nem szociális természetűek, tehát ezekkel szemben a hajléktalan-ellátás válaszképtelen.

Komoly probléma a szektor ezen (és többi) szegmensében, hogy vannak ugyan esetmegbeszélő teamek, azonban nincs egy egységes ügyfélkövető rendszer vagy adminisztratív felület. Ha azt vesszük alapul, hogy egy aluljáróban fél óra eltéréssel két szervezet gondozói váltják egymást ugyanazon hajléktalan személynél, eközben pedig a kétszeres segítés mellett sem történik érdemi változás az egyén életében, feleslegesnek tűnik a plusz erőforrások befektetése. Ennek a jelenségnek kiváltója, hogy a szervezetek nem egységes adminisztratív felületen működnek, hiszen minden szervezet saját büdzsével, a saját igényeire szabott és készített adminisztratív háttérrel bír, az adatbázisok ezáltal sosem lesznek összefésülve – ez nyilván adatvédelmi okokból nem történhet meg, illetve azt gondolom, hogy a rendszer szereplői részéről hiányzik az akarat is. Volt ugyan törekvés egységes rendszer kialakítására, amely azonban egy viszonylag új és teszthibás programot kínált használatra, miközben máshol már tíz éve viszonylag alacsony hibafaktorral működik egy olyan változat, ami talán nem annyira szép, viszont működik.

Vehetjük az utcáról kigondozás sikertelenségének másik okát, ami az egyén szabad akarata. Bármennyire legyen józan ítélőképességének hiányában egy személy, bármennyire legyen veszélyes és romboló saját magára nézve az életmódja, és bármennyire legyen akár a közre (nézve is érzékelhetően kellemetlen, vagy akár káros is az életvitele és annak jelenléte, amíg cselekvőképesnek minősül, akarata ellenére nem kényszeríthető sehova (kivételt képeznek a büntetőjogi kategóriába tartozó esetek, már amennyiben eléri a rendészeti szervek ingerküszöbét a dolog).

Az utcán élő hajléktalanok jelentős része küzd pszichés problémákkal, nem ritka esetben konkrét, súlyos pszichiátriai kórképekkel, amelyek rendszeres orvosi kontrollt igényelnének. Ennek azonban határt szab a szabad akarat, valamint teljesen ellehetetleníti a kezelés, esetleg a gyógyulás esélyeit a megfelelő szociális háló (család, barátok) hiánya: Nincs olyan személy, aki észlelné, ha az illető állapota romlik, feltétlenül orvoshoz kellene fordulnia, gyógykezelés esetén pedig nincs olyan személy, aki figyelemmel követné, hogy a beteg valóban és az előírtaknak megfelelően szedi a gyógyszereit stb..

Ma már elvileg működik egy mobilcsoport, ami szocmunkásból, pszichológusból és talán pszichiáterből áll és az utcai gondozók kérésére az igazán zavart esetekhez kimennek. Azonban itt egy projektkezdeményezésről van szó (sok helyen hakniztam vele 2018-ban, köszönetet nem kaptam érte, hanem inkább félreállítottak. Végül az egyik ilyen szervezet mégis megvalósította, így csak annyit mondhatok: Utólag is nagyon szívesen! ). A projektekkel az a gond, hogy nem általánosan működő intézményről beszélünk, hanem egy-egy olyan programról, amit időszakos vagy pályázati finanszírozásból működtetnek, a források elfogyását követően pedig egyszerűen megszűnik a program. Ezen felül sajnos nem általánosan elfogadott intézményről van szó, ezért ha a megvalósító szervezetnél vezetőváltás van, akkor szimplán meggyőződéses alapon is feleslegesnek minősülhet a történet és megszűnhet.

Vannak elszórtan közösségi pszichiátriai programok is, amelyek jó kezdeményezésnek tűnnek, azonban ezek sem feltétlenül általánosak, ráadásul az egyes programok módszertanában is vannak eltérések, arról nem is szólva, hogy a már megszokott módon itt sem beszélhetünk olyan egységes adminisztrációs felületről, amely minden intézmény minden kliensét látná, vagyis sokat lendítene a hatékonyságon.

Összességében az utcai szociális gondozó szolgálatok jelenlegi, nagy száma indokolatlan. Különösképp okafogyott a jelenlétük a nyári időszakban, arról nem is szólva, hogy az utcai túlgondozás a városias vagy lakott területeken kontraproduktív. Az ellátottakat konzerválja az adott helyen és állapotban, és gyakran akkor sem lehet elmozdítani onnan őket, ha már valóban annyira szétrágta őket az utca, hogy szó szerint a halálukon vannak. A viskólakók, a város körüli erdőségekben élő, komfortfokozat nélküli helyeken tengődő emberek gondozásának és támogatásának van, amit a jelenlegi kapacitások felével is meg lehetne oldani, a felszabaduló erőforrásokat pedig értelmesebb megoldásokba fektetni.

Alapvető problémának tartom, hogy az utcai gondozó szolgálatok az adott fenntartó szervezet reklámfelületét jelenítik meg, vagyis minden pozitív benyomás a járókelőkben egy potenciális felajánlás az adók 1%-ból, esetleg tárgyi adományokból vagy pénzadományokból. (Egyes önkormányzati fenntartású szervezeteknél tilos adományt elfogadni és a komoly szervezeti infrastruktúra ellenére sem látni őket plakátokon, hallani őket rádióban vagy látni őket a televízióban). Nehéz eldönteni, hogy valós funkciói és az ellátórendszeri portfólió teljessége miatt tart fenn ennyi szervezet utcai gondozó szolgálatot, vagy az intézményesített tarhálást elősegítendő, vagy esetleg a ’90-es években született és azóta sem frissült szakmai és morális megfontolások végett? – Az igazat megvallva őrületesen nagy kerékkötői a fejlődésnek a nagy öregek. Sajnos az emberi természet és a szervezeti struktúrák felettiség olyan Buddhákat, Krisztusokat és Konfuciuszokat nevelt ki az ellátórendszerben, akik többet foglalkoznak a saját tükörképük rendszeres csodálásával, mint a módszertan fejlesztésével. A ’90-es években az utcára került munkások ellátása során olyan népmesei hősök születtek, akik mára megkerülhetetlenek, nem csupán szavuk, de vétójoguk is van olyan fontos kérdések megvitatásában, amelyek valóban lendíthetnének az ellátórendszeren és lehetővé tehetnék, hogy a városias területeken jelenlévő középkorú életforma oly módon szűnjön meg, hogy az ellátottakat sem csak arrébb tolták, hanem valóban a szükségleteiknek megfelelő segítséghez juttatták őket.

Komoly morális dilemmát vált ki mind a mai napig az utcán élő hajléktalan emberek gondozása: vajon szociális kérdés? Rendészeti probléma? Emberi-és szabadságjogi dilemma? Lelki és egészségügyi jelenség? Vagy inkább picit ez is-az is?
Az a helyzet, hogy alapvetően minden szereplő ódzkodik a probléma valós kezelésétől, így a szociális szektor javarészt magára maradt a jelenséggel birkózásban, miközben néha kap némi rendészeti segítséget, szükség esetén egészségügyi asszisztot, és állandó jellegű morálfilozófiai okoskodást azoktól, akik azt gondolják, hogy fotelban ülve vagy néha egy-egy órára befeküdve a szerencsétlenek közé máris szakértőivé váltak a kérdésnek. A magányos vitézkedés pedig a gyengébb ellenállás felé tereli a szervezeteket, vagyis mindenki legyen jelen, mert az jó reklám és állandó munka, hiszen az utcás hajléktalanok sosem fognak eltűnni és mindig szánalmat ébreszt. Fix bevételt hoz a szervezetnek, mert miközben kiegyeznek azzal a morális megközelítéssel, hogy „a rohadék burzsoá városlakóknak kötelességük elviselni a nyomor látványát, mert az ő hibájuk is, hogy a szerencsétlenek ide jutottak” – az emberekben elültetett bűntudat kinyitja a pénztárcákat. És végül a szervezeti struktúra, az emberi természet és a tekintélyelv alapján a dolgozó és a leendő vezetői réteg azt a szart mantrázza, amit a levitézlett vének engednek nekik és kottából játsszák azt a kommunista indulót, ami felett rég eljárt az idő. Minden marad a régiben. Pedig a meglévő utcai gondozó szolgálatok felét egyszerűen a rendészeti szervek alá kellene betagozni, mert a városi területeken utcán élő hajléktalanság jelentős részben rendészeti kérdést képvisel. A krízisautó szolgálatok működése továbbra is indokolt, a szociális jellegű utcai segítségnyújtás pedig kizárólag azokon a helyeken, ahol valós előrelépést jelent a szolgálat jelenléte a klientúra életében, vagyis abban nyújt segítséget, hogy ne az utcán és közszemlére téve éljen az egyén, hanem fedél alatt, a magánszférát megteremtve.

Nappali melegedő, avagy alkoholista és drogos felnőttek megőrzője

A hajléktalanok nappali melegedői a mai működésükben többnyire azt a funkciót töltik be, hogy a hajléktalanok és a hajléktalan életmódot folytató, ám nem feltétlenül a hajlék hiánya miatt utcán élő emberek (szerhasználók, súlyos alkoholisták, szociális háló hiányában kallódók) NE LEGYENEK SZEM ELŐTT. Ez a politika, az önkormányzatok és a mi igényünk is. Fővárosi szinten több ezer olyan ember él, akik a nappali melegedők szolgáltatásait igénybe veszik. Ezen helyek többnyire olyan funkciókat is ellátnak, mint amilyenek a személyes higiéniás szükségletek megoldása: tisztálkodás, fürdés, mosás, a nyugodt étkezés lehetősége, telefonhasználat, egyes helyeken (céltalan) internethasználat stb.

Ehhez a napközbeni pihenőhelyhez társítva működnek szociális irodák, amelyek az okmányok pótlásában, informálásban, esetleges ellátásokhoz való hozzájutás segítésében látnak el feladatokat. Alapvetően ezek a funkciók működnek a legtöbb melegedőben, ugyanakkor azt lehet mondani, hogy semmi olyan praktikus plusz nem képes gyökeret verni kósza projekteken túl, amelyek motiválnák, segítenék az ellátottakat. Hiába a mentálhigiéné, hiába a bibliaóra vagy közös projektek, az a fájó igazság, hogy semmilyen érdemi változást nem képesek elérni az ellátottaknál. Visszatérve az utcai szociális munkánál bemutatott példához, a 2020-as COVID járvány egyelőre beláthatatlan mértékű világgazdasági válságot okozott, jóval nagyobbat, mint a 2008-as pénzügyi világválság volt. Azonban 2013-2014 környékén elkezdett megfordulni a tendencia, jött a gazdaság fellendülő szakasza, ahol lépten-nyomon építkezésekbe botlottunk és ezerféle beruházásba. Pontosan olyanokba, ami a képzetlen munkaerőt képes volt felszippantani egészen pontosan annyira, hogy az elmúlt három évben már a segédmunkásból is hiány volt. Ez a tendencia szinte minden területen megmutatkozott: virágzott a turizmus, ehhez kapcsolódóan a vendéglátóipar (éttermek, kocsmák, szórakozóhelyek, strandok és így tovább) mind-mind komoly munkaerőhiánnyal küzdöttek. A munkaerő elkezdett szépen áramlani a jobban fizető, produktivitásának teljében lévő ágazatokba, a kvalifikálatlan vagy alacsonyan kvalifikált helyek pedig szépen, sorban megürültek. A hajléktalan ellátásban pontosan ezek által a munkák által lehetett volna kezdő lökést adni az ellátottaknak. Tény és való, hogy a populáció egy része idős, vagy éppen fiatal kora ellenére is iszonyatosan rossz állapotú, de a fiatal, életerős, ereje teljében lévő réteget sem volt képes sem motiválni, sem pedig együttműködés keretében kötött alkuval / szankciókkal a munka világa felé terelni. Itt-ott felbukkantak álláskereső csoportok, sok esetben ismételten pályázati forrásokból finanszírozva, amelyekbe kódolva volt, hogy pl. egy-két éven belül véget érnek. A melegedőben töltött időben nem volt és nem is vált szemponttá az eltöltött idő hasznossága, vagy éppen a bent tartózkodás feltételeként pl. álláskeresés a neten, vagy éppen a szocmunkások segítségével. Hozzáteszem, a tömeges hajléktalan ember befogadására létesített melegedők nem is igazán működnek olyan személyzeti kapacitással, ami lehetővé tenné, hogy a mindenféle káros szenvedélyektől befolyásolt kliensek viselkedési normalizálása mellett még olyan praktikus dolgokra is időt fordítsanak, mint az egzisztenciális helyzet javítása. Ennek következtében, és nyilvánvaló módon a politika elvárásainak megfelelően is a nappali melegedők funkciója inkább egyfajta tárolóhely, hogy a vállalhatatlan arcok ne az utcaképet rontsák, vagy éppen a gyakran ön-és közveszélyes magatartásukkal ne veszélyeztessék a közbiztonságot. Kimondatlanul is ez a szerep jutott a melegedőnek, és nincs és nem is volt olyan politikai elvárás az elmúlt évtizedekben, hogy ennél többre legyen képes. Az esetleges működési eltérések, hogy valahol van álláskereső iroda vagy álláskereső klub, hogy valahol külön hangsúlyt fektetnek a lelki gondozásra vagy éppen semmire, mind-mind az adott szervezet és az adott intézmény vezetőjének belátásán múlik. A legfontosabb mégis az, hogy a deviáns társadalmi elemek ne kint csinálják a balhét, hanem relatív kontrollált körülmények között aszalódjanak.

A személyes benyomásom az, hogy a nappali melegedő létjogosultsága kimerül abban, hogy a deviáns elemek ne az utcán legyenek. Négy-öt különböző intézmény melegedős munkáját volt szerencsém látni az összegzett öt évben és azt mondhatom, hogy egészen pontosan semmilyen előremozdító hatása nincs a hajléktalan emberek életére a működésüknek. Egyrészt már a neve is vicc a klímaváltozás miatt, mert 2014 óta nem volt két hónapnyi igazán hideg napunk, tehát ez a nappali ellátó igazából nem az utcán történő kihűléstől óvja a betérőket. A másik része, hogy minden intézményben fixen ugyanazok az arcok töltik bent a nappali időszakot éveken át. Cserélődés akkor szokott lenni, ha fegyelmi ügy miatt kitiltásra kerül az illető vagy valamilyen csoda folytán (ami jobb esetben nem a halál) máshova sodorja az élet. A legtöbb esetben azonban a „máshova” is egy másik hajléktalan-ellátó melegedőjét jelenti. A fix klientúra egyébiránt csakis úgy alakulhat ki, ahogy azt fent leírtam: nincsenek követelmények a szolgáltatást igénybevevőkkel szemben, sőt mi több, az intézmény már annak is örül, hogy nem kamu neveket kell jelenteni a nap végén a KENYSZI-be. Ezzel együtt viszont elkerülhetetlenül kialakulnak a klikkek és az olyan szubkulturális szociális hálók, amelyek részben megtartják ugyan a hajléktalant vagy hajléktalan életvitelt folytató egyént egy közösségben, azonban egyúttal garantálják is, hogy képtelen lesz kilépni belőle. Ezzel kel és ezzel fekszik, azt issza és azt eszi. Nincs más. Nincs jó példa sem. Nincs olyan segítő szakember, akinek kapacitása lenne arra, hogy valamelyik klienssel vagy nagyot mondok: TÖBB KLIENSSEL is olyan szintű mentorációt végezzen, ami segíti a rendszerből kilépést.

A melegedő fogalomhasználata a fent említettek alapján is idejétmúlt. Érdemesebb volna a szimpla nappali centrum szóhasználat bevezetésén gondolkodni, ami kevésbé áldozati és nem ringatja abba a kényelmes pózba a szolgáltatást igénybevevőket, hogy hát ők a kinti zord viszonyok elől menekülnek. Hovatovább a hajléktalanság fogalomhasználatát is ideje lenne szétválasztani, mivel vannak valóban hajlék nélküli emberek, akik például komfortfokozat nélküli szükséglakásokban élnek, vagy komfortfokozat nélküli viskókban, és vannak azok, akik szállóról szállóra költöznek évtizedeken keresztül anélkül, hogy érdemi változás történne az életükben. Szállóról szállóra költöznek, néha elvállalnak valamilyen munkát, az idejük nagy részében pedig vagy közvetlenül a szállást nyújtó intézmény által üzemeltetett melegedőben vagy annak környékén ténferegnek, vagy egy másik intézmény hasonló szolgáltatást nyújtó nappali centrumában. Akik valóban dolgoznak és nem a szálló-melegedő kört erőltetik a mindennapokban, azok többnyire évek múltán képesek annyi önerőt félretenni, hogy nem-hajléktalan-ellátásban működő munkásszállón fizetnek maguknak helyet, vagy ismerősökkel összefogva – még a mai albérletpiaci árfekvés mellett is! – albérletbe költöznek. Sokat vannak, akik képesek kilépni a mókuskerékből, de róluk hallunk keveset. Nyilván a számuk a meglévő szálláshasználó populációhoz viszonyítva sajnos elenyésző.

Szankciók, mentorálás vagy bármilyen hathatós segítség arra, hogy hogyan változzanak, már nem fér bele az intézmények kapacitásába, hiszen épp elég féken tartani az antiszociális alapkarakterű egyéneket és azok összeverődött csoportjait. Ezért nagyon komolyan el kell gondolkodni azon, hogy a kriminális elemek számára mennyire kíván az ellátórendszer ahhoz asszisztálni, hogy felvegyék az áldozati pózt és gyakorlatilag azt a minimális lelkiismeretüket is felmentsék a bűntudat alól, ami talán néha-néha megszólal, amikor nagy görénységet művelnek. Azzal, hogy a hajléktalan-ellátás minden ellátottját egy kalap alá veszi és rájuk húzza a szerencsétlen áldozat fogalmát, gyakorlatilag megerősíti őket abban, hogy ők semmiért nem felelősek, ergo semmit nem is kell tenniük az életük jobbá tételéért, hiszen mindenért a burzsoá többségi társadalom hibáztatható. Egy ideig a traumatizált és súlyosan megtört egyént fel kell karolni és összerakni, de ez sem tarthat élethosszig, a rossz életút vagy kevésbé szerencsés sors pedig nem adhat felmentést a felelősségvállalás alól senkinek. Az egyes szervezetek munkáját a mindennapi gyakorlat szintjén, tehát a segítő-kliens viszonyban az sem teszi könnyebbé, hogy bármilyen kompromisszumos egyttműködés alól kibújhat a kliens, mivel a fővárosi nappali ellátási pontokból túlkínálat van: https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – Ezen a linken érdemes összeszámolni a nappali ellátást nyújtó intézményeket és helyszíneket, amelyekből 45(!) darab található a fővárosban. Nem törvényszerűen arányosan elosztva a kerületek között, de azt mondhatjuk, hogy túlzottan sok variációs lehetőséget biztosítva arra, hogy soha semmilyen együttműködésre ne lehessen kötelezni a klienst, hiszen, ha az egyik helyen nem működik együtt, van 44 másik hely. Ha azonban lenne összesen két hely, vagy igazából csak a negyede a most kínálatban lévőnek, már gyorsabban elfogyna a variációs lehetőség és a kliens is rá lenne utalva az együttműködésre. Arról nem is szólva, hogy ha megnézzük a nappali ellátást igénybe vevőket, akkor a dokumentumaikból egészen szépen kirajzolódik a kelet-magyarországi származás vagy a fővárosban maximum a 8-9. kerületek. Túlnyomó többségük a szegény, leszakadt országrészekből jönnek fel, ami egy ilyen jellegű túlkínálati rendszerben ingyenes kosztot és kvártéjt garantál, miközben a fapados szálláslehetőség messzemenőkig magasabb komfortfokozatot képvisel, mint egy borsodi, nógrádi, szabolcsi vagy hevesi nyomortelep, ahol sárpadlón és fűtetlen helyiségben alszanak télen-nyáron az emberek. Kérdés tehát, hogy miért fontos a keleti országrészből a fővárosba áramló, tehetetlen embertömeg sorsát rásütni már a picivel is a létminimum küszöbe fölött élő átlagos fővárosi polgárra? Miért nem lehet a problémát országosan tekinteni és lokálisan kezelni, hiszen a megyeszékhelyeken, de a vidéki nagyvárosokban is adott az infrastruktúra?! Miért nem lehet a felzárkóztató intézményeket valóban a származási helyen kiépíteni? – Erre irányuló próbálkozás a kisebbségi integráció a BM vezénylete alatt, de ki tudja, meddig fog működni? Egyáltalán miért nem hallunk a vidéki ellátórendszerről? Pedig működnek, de mintha egyáltalán nem lenne beleszólásuk a forráselosztásba és a megvalósításokba?!

Fapad, avagy az egyéjszakás kalandok a hajléktalan-ellátásban

Más néven krízisszálló vagy éjjeli menedékhely. A nevéből adódóan éjszakára nyújt szállást, ami lehet matracon a földön, vagy matraccal felszerelt ágyakon, vagy emeletes ágyakon, de lényegében nagy létszámban és kis helyen a nevének megfelelően, hiszen krízishelyzet elhárítására szolgálnak. Hogy egy hajléktalan ember életében mennyire számít krízishelyzetnek, hogy nincs fedél a feje fölött, talán a valóban hideg téli időszakban mondható indokoltnak. Vannak természetesen frissen utcára került emberek, akik itt ismerik meg a hajléktalan életet, mégis azt mondhatjuk, hogy a legtöbb ilyen alacsony küszöbű intézményben már visszajáró klienskör alakult ki. Nincs meglepetés az esti névsorban, nincs meglepetés abban, hogy a szállást igénybevevők többsége (80% ++) szinte mindig ittas, illetve nagyon gyakran vállalhatatlanul részeg, ami a magatartására, ezáltal pedig az emberi kapcsolataira is minősítőleg hat. Amikor az utcán fekvő hajléktalan azt mondja a naiv járókelőnek vagy éppen az utcai gondozójának, hogy azért nem megy szállóra, mert ott kifosztják, megverik és így tovább, az állítása nem áll távol a valóságtól. (Sok esetben azonban az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy ő maga sem alkalmas arra, hogy közösségben tartózkodjon, mert nem ismeri a higiénia fogalmát, összepiszkítja magát és a környezetét, a gondolkodásmódja és a valóságérzékelése beszűkült és képtelen a kooperációra, verekszik, fosztogat és így tovább). Minden szállót működtető intézmény a maga módján próbál megküzdeni a fent nevezett biztonsági problémákkal, több-kevesebb sikerrel, vagyis a szállólakók egymás elleni agresszióját, az esetleges lopást és fosztogatást biztonsági kamerák üzemeltetésével vagy jobb helyeken a biztonsági szolgálat meglétével és felkészült, tapasztalt, hozzáértő személyzet alkalmazásával oldják meg. Természetesen ezen paraméterek mindegyikének megléte ritka, hiba mindig van a rendszerben és a balhék is gyakoriak. Azt azonban a szektor ismerve nagyjából minden dolgozó és minden kliens tudja, hogy az aktuális komfortfokozat informális skáláján melyik szálló hol található, hogy hol vannak balhék, hol tesznek ez ellen többet a fenntartók. Azonban az egy éjszakás, minden alkalommal megújuló szolgáltatás hiába szólna a rövid távú segítségnyújtásról, ugyanazok az emberek cirkulálnak a fapadokon éveken át, amíg vagy kihalnak a rendszerből, vagy valahol átmenetileg sikerül őket tartósan elhelyezni, esetleg némelyek életét valóban sikerül pozitív irányban megváltoztatni. A 80% viszont ugyanaz marad, a kihaltakat pótolják az újabb lejtőre kerültek, a hely pedig konzerválja őket. Gyakoribb jelenség a fapados klientúra esetében, hogy a fővárosban működő temérdek krízisszálló egyikéről a másikra megy, amikor már sok volt belőle az egyik helyen, vagy netán aláírattak vele olyan együttműködést, hogy X időn belül köteles elmenni felvételire valamelyik intézmény átmeneti szállójára. A legtöbb szállásfoglalónak ezt általában nem sikerül megugrania, mert a fapados rendszer sokkal kényelmesebb: ha vállalhatatlanul részegen állít be este, a férőhelye megmarad, maximum azt az éjszakát kint tölti. Másnap ugyanúgy jöhet, míg egy átmeneti szálló házirendjében komoly szankciók követhetik az ittasan érkezést, a férőhelye pedig néhány ilyen alkalom után megszűnik. Ha az illető tisztában van azzal, hogy nem bír mértéket tartani és rendszeresen piál, inkább cirkulál élethosszig a fapados rendszerben, ahol nincs térítési díj, nincs túl sok extra követelmény, mint pl. a szoba tisztán tartása. Élhet úgy akár, mint az állatok, vagy élhet viszonylag higiénikusan is, de a lényeg, hogy a szabályok igazán minimálisak: a saját két lábán, lehetőleg stabil járással legyen képes belépni az intézmény területére és elfoglalni a férőhelyét.
És hogy ilyen klientúra mellett esetleg megjelennek olyan panaszos cikkek, hogy Bécsben mennyivel magasabb színvonalú az ellátás? Nos, az a helyzet, hogy ezeket az intézményeket az esetek 99%-ban nem a szociális munkások vagy a személyzet más tagjai verik szét és pusztítják le, hanem az a klientúra, akire évről évre minimálisabb szabály vonatkozik, és akiket a sajtó, a média, a politika és minden instant hasznoleső a szárnyai alá vesz, mert szánalmat kelt és pénztárcát nyit a jelenléte. Ilyen ez a szentfazék biznisz, és a kívülálló kalandorok is kiveszik belőle a részüket.

Emelt szintű fapad, ami jól is működhetne

A krízisszálló és az átmeneti szálló között működő intézmény típusról egy nagyon jó leírás található Gyurkovics Attilától a következő linken: http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/21772_Hajlektalanellatas.pdf , így nekem elegendő azt leírni, hogy az ilyen típusú intézményben végzett munkám során mit tapasztaltam. Nagyjából 2015-től 2016-ig nem egészen egy éven át, majd 2019 év végén összesen két hónapig volt szerencsém ilyen intézményben dolgozni, ahol a leírtakkal ellentétben semmi nem volt annyira egyértelmű. Az egy épületben működő szálló, nappali melegedő, mosoda, utcai gondozó szolgálat és női krízisszálló integrációja maga után vonta a nívózuhanást. A szakmai stáb többször is lecserélődött, a tapasztalathiány pedig rányomta a bélyegét a szocmunkára: az emelt fapadon lakók minősíthetetlen állapotban járkáltak be minden nap, a munkavállalás vagy a megtakarítás opcionális követelmény volt, vagy már az sem, a kiléptetési irány pedig gyakrabban jelentette a krízisszállót vagy az utcát, mint a feljebb lépést. Azt gondolom, hogy az általam megismert intézménynek az is a hiányossága, hogy maga a szervezet nem működtetett és azóta sem működtet olyan átmeneti szállót, ami az arra alkalmas kliensnél egy magasabb lépcsőfokot jelenthetne. Ennek következtében nincs meg a motiváció, hiszen jobb esetben már a beköltözéskor az orra elé lehetne tenni, hogy sikeres együttműködés esetén jobb körülmények közé tudjuk helyezni X intézményben. Másfajta megoldással próbálkozott ugyan a fenntartó, ugyanis 2016-2018 között volt egy ingatlanpiaci projektjük, amelyet lakástulajdonosokkal próbáltak összehozni, hogy a klientúra kiléptetésére választ adjanak színvonalasabb formában. Ez a program végül befuccsolt, mert egyrészt a hajléktalanság rossz társadalmi megítélése az ingatlantulajdonosok lelkesedését is lohasztotta, másrészt 2015 után beindult az ingatlanpiaci bumm, aminek hatására sokan inkább értékesítették a lakástulajdonukat a hirtelen nagyot ugró piaci árszínvonalon. Korábban munkásszálló jelleggel működött egészen 2016 közepéig egy támogatott lakhatási forma ezen szervezet közreműködésével, amelynek az együttműködését a szálló tulajdonosa és üzemeltetője végül felmondta. Maga a szálló színvonala alacsony nívót jelentett, hiszen semmiféle kontroll vagy szabályrendszer nem vonatkozott a lakókra, kizárólag a havi X összeg befizetése. Annak ellenére, hogy sok kliensemen láttam, hogy próbálnak tisztán élni és adnak a környezetükre, alapvetően a klientúra többségéről ez nem volt elmondható. Így nem volt meglepő, hogy a zűrös lakóktól és a szervezettől is megszabadul 2016-ban a fenntartó, majd pénzt fektet a felújításba és minimum kétszeres áron kiadja egyetemistáknak a már patika tisztaságú helyet. Ez a hajléktalanokat segítő szervezet azóta sem pótolta az átmeneti szálló hiányát, vagy legalább egy olyasfajta szállótípust, ami a munkásszálló és a szociális szállásnyújtás között működhetne, pedig hiánycikk.

Átmeneti szálló (nálunk lábadozó), ahol több idő jut a gondozásra

Ezen a szállótípuson – kivételesen – nem dolgoztam. Legalábbis nem az átmeneti szálló működési rendje szerint, illetve a családok átmeneti otthona is kimaradt az életemből. A mi intézményünket fenntartó és működtető szervezetnek sokkal inkább a szervezeti portfóliójába kellett az átmeneti szálló típusa, mintsem funkciójában. A mi átmeneti szállónk a valóságban hajléktalanok lábadozójaként működött, ami egy jogi-törvényi-fogalmi öszvér: létezik is, de konkrét jogszabályi szinten nem létezik önálló intézményként. Egészségügyi feladatokat lát el, de igazából szállást nyújtó intézmény, vagyis az egészségügyi feladatok ellátásában legfeljebb a sebkötözés szintjéig van engedélye. Ehhez képest nyilvánvaló, hogy az így is munkaerőhiányos szektorban lényegében a gyógyszerbeadást, a gyógyszerek kiszerelését, rendelését, a kötözést, az akut beteg még intézményben tartható állapotának ellenőrzését javarészt a szociális gondozó és ápoló, valamint a szociális munkás dolgozók látják el. Háziorvosi kontrollunk volt hetente egyszer, ami szerencsénkre egy olyan orvos személyében volt képviselve, aki 24/7-ben mindig elérhető volt és segítőkész.

Hogy mégis mit őriztünk meg az átmeneti szállóból a lábadozóban? A negyven ellátottra jutó három szociális munkást, akikből a COVID végére maradt egyetlen személy. A bekerülő hajléktalan betegek / ellátottak / lábadozók szociális ügyeinek intézését. Lábadozó lévé ugyebár erre az átmeneti szállóra kórházi kezelést követően, a kezelőorvos megkeresésére vagy utcás hajléktalan esetén a hajléktalanok háziorvosának megkeresésére és ajánlására kerültek felvételre az emberek. Ebből következik, hogy állapotukat tekintve nagyon rossz egészségi állapotúak, sok esetben nem rehabilitálhatóak voltak a lakóink. Hajléktalanok lévén az ügyintézés az elemi okmányok pótlásával kezdődött, mert ugyebár az utcán vagy szállóról-kórházba és onnan utcára vagy szállóra flipperezés közben nehéz megőrizni az okiratokat, a közreműködő egyéb szociális szolgálatokat pedig általában a végső állomásra bízzák a teljeskörű ügyintézést. Az okmányok megléte esetén az ellátott állapotának megfelelően vizsgáltuk annak a lehetőségét, hogy valamilyen formában jövedelemhez juttatható-e? Vagyis ha időskorú, akkor a ledolgozott munkaévei alapján nyugdíjban vagy időskorúak járadékban részesülhet-e? Ha munkaképes és együttműködő, akkor az aktív korúak jövedelempótló támogatásaihoz juttatható-e? Illetve a nagyon ritka esetekben, aki munkavállaló volt, a lábadozása idején táppénzre vehető-e és azt meddig? És így tovább. Ezen felül nyilvánvaló feladatunk volt a mentális gondozás, amely alapvetően azt szolgálta volna, hogy a munkaképes és / vagy önálló életvitelre még alkalmas embereket visszavezessük a ellátórendszeren kívüli világba. Ennek gátat szabott az elmúlt évek azon tendenciája, ami alapján a lábadozó olyan nem-hajléktalan idősek lerakatává is vált egyben, akik családi kapcsolatok híján és az alacsony nyugdíjaknak köszönhetően egy súlyosabb megbetegedést követően elvesztették a lakhatásukat. A hajléktalan klientúrából pedig egyértelműen azok a kiöregedett, javarészt nem rehabilitálható és ezáltal nem csupán munkaképtelen, de az önellátásban erősen korlátozott egyének kerültek hozzánk, akikkel bárminemű mentálhigiénézésnek és mentorálásnak már nem volt érvényessége. A munkánk célja lett volna az is, hogy hosszú távon megoldjuk a lakóink állapotának megfelelő lakhatást, vagyis továbbhelyezzük őket idősotthonokba. Az önkormányzati fenntartású otthonokban azonban olyan méretes és végeláthatatlan várólisták vannak, hogy míg pár éve egy év volt a minimum várakozási idő, mára már inkább 2+ év, amelynek következtében az ellátottak nálunk ragadnak. Talán ennek is köszönhető az a jogszabályi módosítás, ami idén év elején az 1 (+1 opcionális) év maximális gondozási időt kivette az átmeneti szállók működési szabályozásából és időkorlát nélkülivé tették azt. Magyarán szólva az alacsony nyugdíjjal rendelkező, családi, rokoni vagy baráti kapcsolatok támogató háttere nélkül maradt idősek egészen nyugodtan aszalódhatnak halálukig a hajléktalan ellátásban. Nem egy olyan esetünk van a mai napig is, ahol kiderült, hogy az idős lakó nevén ingatlantulajdon van, aminek következtében az addig nem létező rokonok hirtelen előkerültek és sürgetni kezdték az ingatlan értékesítését. Azon túl, hogy elvileg ma Magyarországon szülőtartásra kötelezhető a gyerek, ennek a megvalósulása az ilyen szállók hathatós jogi szupportja nélkül sosem fog megtörténni, az ilyen elesett idős emberek kihasználását pedig csak próbálhatjuk megakadályozni, de a dokumentumok aláírásánál nem mi leszünk ott, hanem ő és a rokonok. Beiktatható lenne természetesen a gondnoki rendszer, ami azonban abszolút kiveszi a kezünkből az ügyintézés jogát, így az idős lakó továbbhelyezésében sem tudunk lépni, amíg a gondnok nem bólint rá. És az az igazság, hogy a gondnokoknál is az egyéni lelkiismeret határozza meg, hogy tesznek vagy nem tesznek lépéseket a gondnokoltjaik ügyében, vagyis a nálunk negyedik éve aszalódó, réges-rég nyugdíjas korú öregember azért nem jut jövedelemhez és azért nem helyezhető tovább, mert már a negyedik gondnok adta le az ügyét, panasz esetén pedig majd jön az ötödik, aki szintúgy az akták aljára teszi az öreg papírjait.

Hogy min lenne érdemes változtatni? Nos, alapvetően például a lábadozók jogi hátterén és finanszírozásán. Megfelelő formában időszakos gondozási otthonná alakítani és lehetővé tenni, hogy egészségügyi szakdolgozók végezzék a munkájukat, a szociális ügyintézést pedig abszolút leválasztani róla. Szükségletalapú ellátásról kellene szólnia a történetnek, ahol elsősorban egészségügyi problémákkal bent lévő emberek vannak, vagyis teljesen felesleges egy átmeneti szálló vagy akár krízisszálló égisze alatt működtetni az ilyen intézményeket, mert a szociális feladatokat egyetlen irodista is képes ellátni, a munka oroszlánrésze pedig ápolási-gondozási igények kielégítését jelenti.
Azt is fontos lenne figyelembe venni, hogy bár a hajléktalanok lábadozója a nevéből és profiljából fakadóan hajléktalan emberek ellátására szolgál, mégsem jelentheti az utcán már a közösségre nézve terhes és a saját egészségét is figyelmen kívül hagyó csövesek átmeneti lerakatát. A sebkötözés és ambuláns problémák ellátására nincs értelme becitálni az utcán rohadó egyéneket, mivel a lábadozás időszakát követően – ami többnyire addig tart, amíg túlzott alkoholfogyasztás miatt megszűnik a férőhelye – ugyanúgy az utcán, aluljáróban és kapualjban fog kikötni. Nyilván a „kenetes testvérek” és az „emberi jogok gerillaharcosai” mást mondanának, de aki teljes mértékben önsorsrontó és minden intelem ellenére a vesztébe rohan, azt a felajánlott és megadott segítség sokadik elutasítása után hagyni kell a vesztébe rohanni. Ennél sokkal durvább szemlélet működik az egészségügyben kimondatlanul: lásd onkológia – terminális betegeken történő gyógyszertesztelések (A beteg nem kap sem kemót, sem sugarazást, hanem valamilyen totál független szert tesztelnek rajta, mint pl. tömegnövelő sportolóknak. A családja kap némi alamizsnát, ő pedig kínok kínjával meghal. Pedig nem törvényszerű önhibának nevezni a genetikai hajlamot egy betegségre); idős betegek vagy hozzátartozó nélküliek, esetleg olyan betegek, akik a rendezett hátterük ellenére rosszkor voltak rossz kórházban. Ezzel szemben a lábadozóval kapcsolatban csupán annyit kellen papírra vetni és elfogadni, hogy nem arra való, hogy a saját magát időről időre félholtra rohasztó egyént feljavítsa azért, hogy utána ismét az utcán fetrengjen alkoholmámorban. Nem ártana tisztázni az ilyen félreértéseket.

Mit lehetne kezdeni az átmeneti szállókkal? Nos, a fővárosban működő egyik legnagyobb szervezet átmeneti szállóin piszok alacsonyak a térítési díjak, amelyek havi 8-11 ezer forintban merülnek ki. A klientúra egyik szállóról a másikra cirkulál, és ha van is valamilyen kigondozási siker, annak nagyon alacsony a rátája. Ha nincs értékén képviselve egy szállás, vagyis bagóért dobják hozzá bárkihez, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy az ott végzett segítő munkát és annak folyamatát sem veszi komolyan az ellátott. Az ő részéről is sokkal nagyobb rizikóvállalásra lenne szükség, mert csak akkor képes megérteni, hogy az alapvető társas kapcsolatainktól kezdve a szervezett és szerződéses társadalmi viszonyainkig minden adok-kapok alapon működik. Olyan egyszerűen nincs, és nem is lenne tartható, hogy én mindent megkapok ingyen vagy bagóért.

Végül, de nem utolsó sorban  belinkelem a hajléktalanok nappali ellátásával foglalkozó szervezetek listáját:
https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – A névsort és a boséges kínálatot már csak azért is érdemes alaposan átnézni, mert annak ellenére, hogy csupán a fővárosban 45 nappali ellátó intézmény működik, mégsem tekinthető jól kezeltnek az utcai hajléktalanság jelensége. Linkelem továbbá a szállásnyújtással foglalkozó intézmények listáját is, ahol a szállók helye és befogadóképessége is feltüntetésre került:
http://www.kormanyhivatal.hu/download/1/83/00000/szoc_int.pdf
Mindazonáltal, hogy a szálláshelyek száma sem mondható alacsonynak, sem az utcán életvitelszerűen tartozkodók száma, sem pedig a szállásfoglalók alapvető életfelfogása nem változott érdemben. Aki egyik nap szállón alszik, másnap lehet, hogy a haverjai között egy aluljáróban, aztán ismét szállón és ismét az utcán. Az alapvető problémája ennek a rétegnek és a közéjük beszűrődő kriminális elemeknek nem lakhatási jellegű, ezáltal a szociálpolitika eszközeivel nem kezelhető. A fent többször leírt és kifejtett módon ennek az embercsoportnak egyrészt mentális-egészségügyi eredetű problémája van, másrészt az alapvetően hibásan szocializálódott, önmagát ennek az antiszociális szubkultúrának a részeként elfogadó és normálisnak aposztrofáló gondolkodásmód megváltoztathatatlanságában rejlik a hiba. Ha ezt a segélyszervezetek nem képesek felfogni, mert a saját morálfilozófiai álláspontjuk miatt a valóságot kizárólag a saját szemüvegükön keresztől hajlandóak látni, azzal nem csupán a rájuk bízott hátrányos helyzetben lévő embereket lesznek képtelenek hatékonyan megsegíteni, de a médiában rendre megismételt síránkozásaik is ellenszenvessé fognak válni a többségi társadalom számára, hiszen a pátoszosak és jogharcosok fokozódó jelenléte ellenére sem következik be érdemi változás sem a klientúra életében, sem a pedig szűkebb-tágabb közösség életminőségében.

Forrás:

https://ritoszabolcs.wordpress.com/

Személyes benyomásaim a hajléktalan-ellátásról

Pedagógia és kapitalizmus

A pedagógia nyomorúsága

1.

Noha az oktatási rendszert nap mint nap számos kritika éri, e kritikáknak van legalább két feltűnő hiányossága. Az egyik az, hogy maguk a diákok, akik számszerűen és egzisztenciálisan is a legszámottevőbb mértékben érintettek az oktatási rendszerben, csak a legritkább esetben vannak abban a helyzetben, hogy összefüggő és releváns kritikát fogalmazhassanak meg. De még akkor is, ha egy diák vagy diákok egy csoportja rendelkezik megfelelő ismeretekkel a rendszert illetően, amelyben foglyul van ejtve, s amelyet kritizál, mivel az oktatási intézmények egyben hierarchikusan szabályozott hatalmi intézmények is, álláspontjukat nem bocsájthatják szabadon, a tanárok vagy a szülők retorzióitól való félelem nélkül vitára. Abban az esetben, ha ez mégiscsak sikerülne nekik, készen állnak az instant válaszok a felnőttek részéről: neked nem az a dolgod hogy kritizálj, hanem hogy tanulj; előbb tanuld meg a leckét, és utána lázadj; neked még nincs elég élettapasztalatod ahhoz, hogy jogod legyen kritizálni; téged manipuláltak és politikai játszmák áldozata vagy; csak azért okoskodsz, mert lusta vagy tanulni stb. Ha egy diák megfogalmazza álláspontját, a felnőttek a legtöbb esetben azzal a burkolt előfeltevéssel élnek, hogy a diák elfogult, hogy nézőpontjának érvényességét korlátozott élettapasztalatai és ismeretei csorbítják.

A diák elvi pozíciója ezért sohasem lehet teljes körűen elismert, helyette és – állítólag –  az érdekében többnyire mások beszélnek, gondolkodnak, cselekednek. A diákságot mint társadalmi helyzetet feloldhatatlanul a heteronómia, az idegen uralom alá vetettség jellemzi: a diákok egyrészt – éppen mivel még csak diákok, akik még csak úton vannak a tudás felé – nem rendelkezhetnek átfogó tudással a diákság társadalmi meghatározottságairól, értelméről, a társadalmi újratermelésben betöltött funkciójáról. Másrészt még ha rendelkeznének is átfogó tudással erről a helyzetről, a felnőttek ezt a tudást csak részlegesen ismernék el, ha egyáltalán elismernék. A diáklét így egy olyan helyzetként írható le, amelyet maguknak a diákoknak nincs lehetőségük áttekinteni, s megváltoztatni persze még kevésbé. Ugyanezért a diákok helyzete még akkor is tartalmazza a passzivitás, a tehetetlenség, az adott helyzet elszenvedésének kényszerét, ha egyébként a tanárok által alkalmazott pedagógiai módszerek a diák tanórai aktivitását követelik, vagy támogatják az önálló kritikai vélemény kialakítását. A diákok a legtöbb esetben nem tehetnek mást, csak elfogadhatják azt, hogy ami velük történik az iskolában, az az ő érdekeiket szolgálja – függetlenül attól, hogy erre van-e bármilyen kézzelfogható bizonyíték, vagy nincs.

A diákok ezen kívül anyagi értelemben is függő helyzetben vannak: függenek a szüleiktől, az iskolától, az államtól. Így hát a diák az oktatás tárgya, nem pedig az alanya, még olyankor is, ha éppenséggel a pedagógus célja az, hogy önálló, vagy kritikus gondolkodásra nevelje a diákokat. Tárgyi létmódja ugyanis nem elsősorban öntudatának hiányából, hanem a rendszerben elfoglalt pozíciójából következik. Az öntudatos diákot ugyanúgy tárgyiasítja saját helyzete, mint az öntudatlant. Előfordul ezért, hogy a pedagógus a diákokat a pedagógiai tevékenység objektív akadályainak érzékeli, s úgy érzi, diákok nélkül sokkal könnyebb lenne tanítani. Ez a paradox érzés, miszerint a diákok miatt nem lehet a diákokat megfelelően tanítani, nem annak a jele, hogy rossz diákokról van szó, hanem azt leplezi le, hogy a pedagógia és az oktatási rendszer céljai nagyon gyakran függetlenedtek, elidegenedtek a diákok egyéni vagy csoportos céljaitól és érdekeitől. Ennek következményeként aztán maguk a diákok is elidegenednek saját egyéni vagy csoportos céljaiktól és érdekeiktől, s csak az a lehetőség marad számukra, hogy fölvegyék a pedagógiai rendszer által számukra felkínált sematikus szerepeket, az eminens diák szerepét, az irracionálisan lázadó diák szerepét, a passzív, átmenőre jegyre játszó diák szerepét, a visszahúzódó, magányos diák szerepét, a lúzer szerepét, a kiközösített pária szerepét stb. Mivel a pedagógiai rendszer funkciója kimondva vagy kimondatlanul az adott társadalom reprodukciója, így a diákok közvetve vagy közvetlenül annak a társadalomnak lesznek alávetve, amely az oktatási rendszeren keresztül reprodukálja önmagát.

2.

Ezzel meg is érkeztünk az oktatási rendszert érő gyakori kritikák másik alapvető hiányosságához, vagyis ahhoz, hogy ezekben a kritikákban ritkán vagy egyáltalán nem próbálkoznak meg annak kritikai tisztázásával, hogy a diákságnak mint társadalmi létállapotnak, illetve az egész pedagógiai rendszernek milyen szerepe van annak a gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedésnek az újratermelésében, amelyben élünk és amelynek a neve: kapitalizmus. A pedagógiai rendszer kritikáinak említett hiányosságai éppen abból fakadnak, hogy a pedagógiát vagy önmagába zárt, tisztán szakmai területként kezelik és így adósak maradnak a pedagógiai tevékenység társadalmi funkciójának tisztázásával és tudatosításával, vagy abból, hogy a pedagógia folyamat piaci céloknak való alárendeltségét magától értetődő, természetes, megkérdőjelezhetetlen adottságnak tekintik, vagyis a kapitalizmus törvényszerűségeit azonosítják a valóság, vagy egyenesen a természet törvényszerűségeivel. Ezek a kritikák ezért, minden részleges igazságuk ellenére, csak műfajukat, formájukat tekintve kritikák, lényegi tartalmukat tekintve nem kritikai szelleműek, s részben vagy egészben ideologikusak. Kritikai szellemen értelemszerűen tehát azt értem, hogy egy részterület kritikáján keresztül az egészet próbáljuk meg kritika alá vonni és helyéről kimozdítani.

Az, hogy a diákság mint létállapot egy sajátos társadalmi helyzet által meghatározott, abból vezethető le, hogy ezt a létállapotot a diákoknak a tőkéhez való viszonya szabályozza. A pedagógia és a tőke közti viszonyt homályos és naiv formában már azok a nyelvi fordulatok is elárulják, amelyekkel a viszony egyes elemeire olykor utalni szoktak: a tanulást „befektetésnek”, személyek vagy közösségek fizikai és szellemi képességeit gyakran „humántőkének” nevezik, vagy említést tesznek bizonyos tudások „piaci értékéről” stb. Ezek a nyelvi fordulatok, bár naivak, nem ártatlanok és nem is ártalmatlanok. Hiszen magától értetődőnek vesznek és propagálnak olyan ideológiai tartalmakat, mint hogy a tudás, akárcsak a tőke, csak akkor érték, ha megtérül, ha értéktöbbletet (profitot) eredményez; hogy az ember a maga képességeivel a tőke nyersanyagát képezi (humántőke), illetve hogy tudás sem egyéb, mint áru. Az ilyen fordulatok ugyanakkor hírt adnak arról is, hogy a tőke logikája azokon a területeken is megtelepszik és gyarmatosít, ahol elsőre talán nem is tűnik fel.

Hogyan ragadhatjuk meg akkor precízebben a diákságnak a tőkéhez való viszonyát? E viszony alapja az, hogy a kapitalista árutermelésben a tudás ahhoz hasonló nyersanyagként funkcionál, mint például a termőföld vagy a kőolaj, melyet a megfelelő átalakítások révén a pedagógiai rendszer tőkévé alakít át. A pedagógiai rendszer feladata épp az, hogy a tudást tőkévé alakítsa. Ezért a diákságnak a tudáshoz való viszonyából következtethetünk a diákság tőkéhez való viszonyára. A tudásnak a tőkéhez való hasonulása első fokon abban a tényben mutatható meg, hogy a tudás a pedagógiai folyamatban áruvá változik, fölveszi az áru formáját. Második fokon a tudás értékét annak a munkának a társadalmi átlagértéke szabja meg, amelynek elvégzésére az adott tudás majd képessé tesz, azaz a tudás értékét a munka értékéhez viszonyítják, a tudást alárendelik a bérmunkának mint értéktöbbletet (profitot) termelő tevékenységnek. Végül harmadik fokon meg kell említeni a tőkének a nyelvhez, a tudás hordozójához való viszályának kérdését. Tehát a tudás formája, értéke és nyelve az a három sajátosság, amelyek egyrészt elemezhetővé teszik a tudás tőkévé alakításának folyamatát, másrészt meghatározzák a diákság létállapotát. Vegyük szemügyre egy kicsit részletesebben ezt a három sajátosságot.

3.

Mit jelent az, hogy a tudás áruformát ölt? Mi az áru? Az áruk nem találhatóak meg a természetben vagy az emberi szellemben. Az áruforma a fizikai és szellemi dolgok egy bizonyos társadalmi formáját jelenti, amivé át kell előbb alakítani ezeket a dolgokat. Természetes módon csak föld, csak kőolaj, csak fizikai erő, csak szellemi képességek állnak rendelkezésre, amelyek puszta lehetőségek a társadalmi felhasználás szempontjából. Azok közül a formák közül, amelyekben ezek a dolgok társadalmilag konkretizálódhatnak, az áruforma csak egy – a kapitalista társadalom sajátossága azonban épp az, hogy az áruforma nem pusztán egy, hanem tendenciájában az egyetlen. Vagyis az áruforma a kapitalizmusban a dolgok hegemón megjelenési formája, amivé mindent dolgot át kell alakítani, hogy részt vehessenek a társadalmi folyamatban.

A dolgok áruvá alakítása döntő módon azáltal történik meg, hogy a társadalmi élet egésze újratermelésének egységes folyamatát az árutermelés mint specifikus termelési mód legalább három, egymástól térben, időben és a folyamatban résztvevő személyek tekintetében egymástól elszigetelt részfolyamatra szakítja szét. Ez a három folyamat a következő: az áru létrehozása, az áru forgalmazása (közvetítése vagy cseréje), végül az áru felhasználása vagy fogyasztása. Az árukat a társadalom erre kijelölt szektoraiban, ágazataiban, üzemeiben hozzák létre, ahol viszont tilos az áruk elfogyasztása ott, akkor és azok által, akik létrehozzák. Egy dolog tehát azzal tesz szert az áru sajátos formájára, hogy a létrehozás és a felhasználás közé belép a piac mint egyszerre valóságos és virtuális közvetítési forma, mely a különös dolgokat egymással kicserélhető egyenértékükre redukálja. Azzal, hogy az dolgok egyediségét egyenértékükre redukálják, továbbá hogy elveszik azoktól, akik létrehozták, hogy aztán máshol és máskor másoknak adják el, az árudolgokat elidegenítik attól a folyamattól, amelyben létrejöttek, amelyben kicserélik és amelyben felhasználják őket. Az áruforma ezért a dolgok elidegenült formájának is nevezhető, mivel az áruk értéke, amely közvetítésüket lehetővé teszi, többé már nem a dolgok tulajdonságait fejezi ki, hanem az előállításukhoz szükséges átlagos társadalmi munkaidőt, a fogyasztás átlagos társadalmi igényét, illetve azt a többletmunkát és többletigényt, amely lehetővé teszi, hogy a termelőeszközök tulajdonosa, illetve a közvetítésben, cserében résztvevő egyéb szereplők (boltok, terjesztőhálózatok, szállítócégek stb.) profitot halmozzanak fel.

Még abban az esetben is, amikor valaki olyan árut vásárol, amely gyártójának ő alkalmazottja, az általa előállított dolgot nem mint saját keze munkáját, hanem mint elidegenült árut, terméket veszi kézbe. A könyv is, amit egy szerző ír, és az áruk közül talán a leginkább viseli magán szerzője egyéniségét, kézjegyét, szellemi képességeit, alkatát, vagyis a leginkább olyan dolog, amely kapcsolatban marad létrehozójával és magán viseli létrejöttének folyamatát, tehát a lehető legkevésbé uniformizált dolog – még ez is elidegenedik, amikor a szerzői jogok a kiadó tulajdonába kerülnek, és adott esetben a szerző is csak akkor fér hozzá saját munkájának termékéhez, ha áruként megvásárolja a könyvesboltban, vagyis ha fizet azért, hogy saját alkotását fogyaszthassa. Az áruforma tehát egy olyan megszakítás bevezetése a társadalmi élet újratermelésének folyamatába, amely lehetővé teszi, hogy az alkotás tevékenysége, terjesztése és felhasználása egészen eltérő törvényszerűségeknek és érdekeknek legyen alávetve.

A pedagógiai folyamatban a tudás követi a termelési folyamat hármas felosztását: a tudás létrehozása, közvetítése és felhasználása itt is térben, időben és a folyamatban részt vevő személyek tekintetében külön van választva. A tudás létrehozását kutatásnak nevezik, a kutatói tevékenységet és a kutatóintézeteket elválasztják az oktatási tevékenységtől, az iskoláktól és a tudás alkalmazásának terétől, a munkaerőpiactól. Az iskola és a tanár a kutatók, kutatóintézetek, akadémiák által megtermelt tudást mint kész terméket veszi át és közvetíti a diákok felé, akik ennek a tudásnak az alkalmazására csak a pedagógiai folyamatból való kilépésük után keríthetnek sort. A tudás létrehozói, közvetítői, fogyasztói (vagy alkalmazói) nem ugyanazok a személyek. A diákok és a tanárok csak ritka esetekben (olykor az egyetemeken) vehetnek részt új tudás létrehozásában, megosztásában és alkalmazásában, vagyis csak ritkán kapcsolhatják újra össze a tudás létrehozásának, megosztásának és alkalmazásának egymástól elválasztott résztevékenységeit. A tudás útját a tanártól a diákig ugyanezek a megszakítások jellemzik: a tanár otthon felkészül az órára, létrehozza az átadandó tudást, majd az órán ezt a tudást már mint kész terméket adja át a diákoknak, akik végül otthon megtanulják az anyagot. A diákok arra vannak beiskolázva, hogy mások által létrehozott tudásokat sajátítsanak el, és azt ígérik nekik, hogy az elsajátított tudás valamikor később, majd „az életben” hasznos lesz számukra, mintha az oktatási rendszerben eltöltött 10-12-16 év nem lenne része az életnek.

A tudás elsajátításának folyamatában a tudás mirevalósága a diákok számára egyáltalán nincs tisztázva, vagyis senki nem ad meggyőző választ arra kérdésre, hogy ezt vagy azt a dolgot voltaképpen miért is kell megtanulni. A leggyakoribb válasz, hogy az anyag része a tantervi, az érettségi, vagy az egyéb vizsgakövetelményeknek. Az érettségi követelményekkel való riogatás már a középiskola első évfolyamán megkezdődik, a diákok így négy éven keresztül azért tanulnak, hogy sikerüljön egy olyan vizsga, amelyről nem lehet tudni, hogy pontosan mire való. Csak azt tudjuk róla, hogy feltétele annak, hogy ilyen vagy olyan munkákat végezhessenek, vagy további tudásokat megszerezhessenek. A tudás alkalmazása így jórészt kimerül abban, hogy diákok levizsgáznak, aztán elfelejtik az egészet, a tanárok pedig eközben a diákok motiválatlanságáról, érdektelenségéről és unatkozásáról panaszkodnak. Nem csoda, mivel a tudástermelésnek ez a formája szükségszerűen elidegenült tudást hoz létre, azaz olyan tudást, amely elszakadva a létrehozás, a megosztás és alkalmazás folyamatától, ezekkel szemben látszólagos önállóságra, objektivitásra tesz szert és mint elidegenült tudás rákényszeríti magát a diákokra (de olykor a tanárokra is, akik sokszor szintén nem tudják, hogy amit tanítanak, azt miért is tanítják, túl a tantervi előírásokon és az új kutatási eredmények átadásának felszínes korszerűségi követelményein). Így, miközben az iskola követi az árutermelés logikáját, a tanulás képességét és igényét kényszertanulássá, tudásfogyasztássá változtatja.

4.

Az információátadásra épülő passzív tudásközvetítés alternatívájának, ahol a tanár a tudás tulajdonosa, amit letétbe helyez a diákoknál, újabban a képességfejlesztő oktatást tartják. Amennyiben a tudást nem információnak, hanem képességnek tekintjük, úgy tűnhet, hogy a tudás többé nem ölt áruformát. Ez az illúzió abból fakad, hogy azt hisszük, ami saját tudatom vagy testem része, az mindig az én tulajdonomat is képezi, és mindig a saját érdekeimet is szolgálja. Közelebbről nézve látható, hogy a képességek csakúgy, mint az információk áruformát ölthetnek és öltenek is. A fizikai és szellemi dolgok áruvá változtatása mindig is vonatkozott az emberi képességekre is a kapitalizmus története során. A termelőeszközökkel nem rendelkező munkások, alkalmazottak a munkaképességüket bocsájtják áruba a „munkaerőpiacon”. A tőkés árutermelés dehumanizáló hatása abban rejlik, hogy az egyes emberi képességeket elválasztja a személy egészétől, specifikálja, kiképzi, áruvá teszi, hozzáidomítja a munkafeltételekhez, és ezeket a képességeket közvetett módon – a bérmunka formájában – a profittermelés szolgálatába állítja. A képességek fejlesztése, specializációja, dezintegrációja, például az egydimenziós és fókuszált, vagy épp a szétszórt, dezintegrált figyelmű, a fegyelmezett vagy épp a sikerorientált szubjektumok kitenyésztése nem független a tőke érdekeitől. A döntő elválasztás, elidegenítés itt is megtörténik: a képességet absztrahálják, elvonatkoztatják a személy és a tudás egészétől s mint elvárt célt állítják szembe vele. Hogy ez az elvárt cél, a képességek kiképzése pontosan milyen értékek és érdekek nevében történik, nem könnyen tisztázható, mivel ezen a ponton mindig belép a folyamatba egy ideologikus mozzanat, nevezetesen az ideál vagy az emberkép, amely alapján legitimálják, hogy éppen ezeket, s nem más képességeket kell fejleszteni, mert a piac éppen ezeket és ezeket a kihívásokat támasztja a tagjaival szemben.

Az elidegenült tudástermelésnek a képességfejlesztés önmagában így aligha képezi alternatíváját. Bizonyos típusú képességek, amelyeket a kompetencia-alapú oktatás védelmében emlegetni szoktak, mint például a kreativitás, kritikai gondolkodás, pragmatizmus, kommunikáció, kompromisszumkészség stb., felértékelődésüket éppen annak köszönhetik, hogy az ipari gazdálkodásról az információs gazdálkodásra való váltás következtében megnövekedett ezen képességeknek a piaci értéke. Még akkor is, ha a képességfejlesztő oktatás humánusabbnak tűnik, a döntő ideológiai érdek, ami itt működik, az az, hogy a képességek egy bizonyosfajta elrendezése, a köztük felállított burkolt hierarchia – ami beépül a psziché szerkezetébe, azaz meghatározott szempontok szerint alkalmas szubjektumokat konstituál – hatékonyabb, s fokozza a tőke termelékenységét, illetve újratermelődését. Vagyis a személy képességeit elsősorban nem a személy humanizálódása érdekében fejlesztik vagy állítják prioritási sorrendbe, hanem annak a termelési módnak az érdekében, amelynek ha tetszik, ha nem részévé kell válnia. Ami figyelemreméltó itt, az az, hogy a tőke szelektál a számára szükséges és kevésbé szükséges képességek közül. Olyasmiről a képességalapú tantervekben sincs szó például, hogy fejleszteni kellene az ellenálláshoz, a lázadáshoz, az önszerveződéshez, a bérmunka fölszámolásához vagy a nem tőkealapú gazdálkodáshoz szükséges képességeket, esetleg ösztönözni kellene az árucserén alapuló gazdálkodás alternatíváinak feltárását. Vagyis többnyire úgynevezett puha képességeket fejlesztenek, amelyek az új termelési viszonyokhoz való alkalmazkodást segítik elő: az új tudás létrehozása helyett legyünk pusztán csak kreatívak; lázadás helyett legyünk pusztán csak szkeptikusak; önszerveződés helyett legyünk csak társaságkedvelők; a bérmunka-ellenesség helyett inkább válasszunk menő szakot, használjuk ki a dinamikus munkaidős ajánlatokat, azaz legyünk mobilisak; az árutermelésben és fogyasztásban való részvétel megtagadása helyett legyen inkább exkluzív, egyéni ízlésünk és életmódunk; tanuljunk életfogytiglan, azaz a tudást mindig alakítsuk a körülmények elvárásaihoz, s tanuljuk meg gyorsan elfelejteni, amit már egyszer megtanultunk; a saját életfolyamatainkba való radikális beavatkozás helyett legyünk inkább csak pragmatikusak; düh helyett legyünk inkább csak hatásos kommunikátorok stb.

A régi típusú felügyeleti iskola szerkezete, és ott a tanulás megszervezésének módja nem véletlenül hasonlít a gyár szerkezetéhez és ott a munka megszervezésének módjához. Ahogyan egy mai korszerű, képességfejlesztő iskola szerkezete és a tanulás megszervezésének módja sem véletlenül hasonlít az olyan kommunikációs vállalatokhoz, amelyekben elmosódik a határ az otthon és a munkahely, a magánélet és a nyilvánosság, a munkaidő és a szabadidő, az alkalmazottak érdekei és a vállalat érdekei között. A korszerű vállalatnak az az érdeke, hogy magába olvassza ezeket a hagyományosan elkülönített tevékenységeket, és alkalmazottainak különféle rekreatív, szabadidős és életmódbeli szolgáltatásokat is nyújtson, amelyek fokozzák termelékenységüket. Ugyanígy a diákok (és gyakran a pedagógusok is) lassan az egész napjukat az iskolában, vagy az iskola által szervezett közösségépítő és képességfejlesztő tréningeken, táborokban, tanfolyamokon, edzéseken, kirándulásokon, regeneráló programokon, alternatív képzéseken vagy gyűléseken töltik, vagyis az iskola szinte a teljes életidejüket gyarmatosítja.

A diákok társasági és társadalmi élete gyakran a tanórai foglalkozások közti szünetekre korlátozódik az iskola átmeneti tereiben, a folyosón, a lépcsőházban, az udvaron, ahol gyakran még padok sincsenek, ahová leülhetnének. A tantermeket többnyire bezárják a diákok elől, ha a tanár nincsen jelen, ám más közösségi tereket nem biztosítanak. A tanítás olyan terekben folyik, amelyekhez a diákoknak csak nagyon korlátozott mértékben alakulhat ki személyes viszonyuk. Sőt a diákok gyakran óráról órára más terembe kénytelenek vándorolni, ami megakadályozza, hogy ezek a terek otthonossá, biztonságossá váljanak a számukra.  Úgynevezett szabadidejüket egyre inkább csak a házi feladatok, otthonra feladott olvasmányok rovására tölthetik valóban szabadon, önálló tájékozódással, tapasztalatszerzéssel, gondolkodással. A diákok egymás közti beszélgetései gyakran kizárólag a tanárok körül forognak, mivel nem nagyon találkoznak másokkal.

5.

Vegyük szemügyre a második sajátosságot is, vagyis azt, hogy a tudásnak nemcsak a formája hasonul az áruhoz, hanem értékét is az általa végezhető munka piaci értéke adja meg. Ennek legárulkodóbb jele az az ideologikus követelés, hogy az iskolának piacképes tudást kell nyújtania, vagyis olyan tudást, amely lehetővé teszi az előbb beiskolázott szubjektumok későbbi alkalmazását a tőke által uralt munkaerőpiaci viszonyok között. Ebben a követelésben látszólag semmi rossz nincs, hiszen mi rossz van abban, ha olyan tudást szerzek az iskolában, amely jó állást biztosít majd számomra? Első látásra úgy tűnik, hogy ez a követelés és törekvés nagyon is a diákok érdekeit szolgálja. Ahhoz, hogy lássuk, ez mégsem igaz, először is annak tudatosítása szükséges, hogy amiként az áruforma a dolgok hegemonikus formája, úgy a bérmunka a munka hegemonikus formája a kapitalizmusban. Amikor piacképes tudást és ezen keresztül munkát követelünk, nem akármilyen, hanem bérmunkát követelünk.

A bérmunka az emberi tevékenységnek az a formája, amikor a tevékenység értéke nem a tevékenység maga (mint önérték), nem is az a dolog, amit létrehozunk, nem is a munka társadalmi haszna, hanem az a bér, amit cserébe kapunk azért, hogy tevékenységünket és annak eredményét az alkalmazó tulajdonába bocsájtottuk. A bérmunkát nevezik elidegenült munkának is, mivel a munka haszna el van idegenítve a munkástól, a megtermelt profit pedig a társadalomtól. A bérmunkában különválik a munka társadalmi és piaci haszna. Amikor ugyanis bérmunkát végzek, sohasem kapom meg annak a munkának a teljes hasznát a bérben, amit elvégeztem, mivel a bérmunka mindig tartalmaz egy bizonyos mennyiségű többletmunkát, amelynek haszna értéktöbbletként (profitként) mindig a termelőeszközök tulajdonosánál, az alkalmazónál marad. Ha például nyolc órás munkaidőben dolgozom, az azt jelenti, hogy ebből a nyolc órából négy óra alatt termelek annyi hasznot, amennyiből kijön a napi munkabérem, az anyagköltség, a munkával járó járulékos veszteségek és a szükséges innovációk költségének rám eső része. A másik négy órában viszont ingyen dolgozom, mivel ennek a négy órának a haszna a munkáltatónál marad mint tiszta haszon, amiért ő semmit nem tett. Ez az „ajándék” pusztán azért illeti meg, mert ő a munkaadó, ő birtokolja a termelőeszközöket. Így, bár a munkaadó is függ a tőkétől, alkalmazott és alkalmazó tőkéhez való viszonya mégis döntően különbözik: az egyik a megélhetéséért dolgozik, a másik a cégért és azért, hogy a profitfelhalmozás révén bővítse vállalkozását, miközben megélhetését mások munkájából nyeri.

A bérmunka így a munkának olyan formája, amely éppen formájából következően folyamatosan és szisztematikusan újratermeli a termelőeszközök birtokosai és a pusztán csak munkaképességgel bírók közti gazdasági egyenlőtlenséget. Az úgynevezett piacképes tudás tehát olyan tudást jelent, amely a lehető legtöbb profitot termeli a domináns ágazatokban a termelőeszközök tulajdonosainak, és amelyen keresztül a termelőeszközök tulajdonosai – sokszor anélkül, hogy ez tudatossá válna a számukra – uralmat gyakorolnak a társadalom felett. Ha igaz az, hogy egy bizonyosfajta munka piaci értékét az adja meg, hogy milyen mértékben képes profitot generálni – de nem a munka elvégzőjének, vagyis a társadalomnak, hanem a munkáltatóknak, a termelőeszközök tulajdonosainak, a gazdasági elitnek –, akkor ennek az egyenlőtlenségnek az újratermelődését a termelőeszközök társadalmasításával lehet megakadályozni. Piacképes tudás követelése helyett így a diákok mint leendő alkalmazottak érdekét a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele szolgálná, amely megakadályozná, hogy munkájuk hasznának egy részét a tőkések szisztematikusan eltulajdonítsák tőlük.

Emellett a munka társadalmi haszna és piaci haszna közti létfontosságú különbségtétel arra is felhívja a figyelmet, hogy a munkások és a diákok (mint leendő alkalmazottak) érdekeit, felszabadulását a tőke uralma alól inkább az szolgálná, ha több társadalmilag hasznos, illetve ha több nem tőkésíthető, autonóm tudást és több közvetlen társadalmi hasznot termelő, azaz nem elidegenült bérmunkát követelnének. Olyan tudást és munkát, amely elsősorban a társadalomnak, vagy a társadalom többségének, nem a termelőeszközök tulajdonosának, a tőketulajdonnal rendelkező elitnek hajt hasznot. A lényeg a prioritási sorrend megváltoztatása. A bérmunka nem törölhető el vagy szüntethető meg egyik napról a másikra, de az követelhető, hogy a társadalmilag hasznos, nem elsősorban profitfelhalmozást célzó munkák, szervezeti típusok, együttműködési formák, kulturális értékek és gyakorlatok jelentősége minél szélesebb körben elismerést és népszerűséget szerezzen a bérmunka mellett.

6.

De nem csak a pedagógia módszereinek (kompetenciák) és céljainak (piacképesség) a piaci érdekekhez való igazítása – mely gyakran igen korszerűnek állítja be magát – az a mód, ahogyan a tőke uralkodni próbál az oktatási rendszeren. Az oktatás formális szerkezete is sok tekintetben hasonló a bérmunka-viszonyokhoz. Hasonló abban, hogy a megtanulandó anyag (akárcsak az elvégzendő munka) jellegének meghatározásába, kiválasztásába a diákoknak nincsen beleszólása. Az egyik esetben az állami tantervhez, az általa kínált lehetőségekhez és feltételekhez, a másik esetben a piac által kínált lehetőségekhez és feltételekhez való igazodás az egyetlen lehetséges választás. Követi abban is, hogy az elvégzett munkáért, a megtanult anyagért a diákok jegyet kapnak, ahogyan a bérmunkások fizetést, gyakran anélkül, hogy bármilyen racionális magyarázatot kapnának arra, hogy miért kapták azt a jegyet, vagy miért annyi fizetést kaptak. A jegy és a tényleges tudás gyakran köszönő viszonyban sincs egymással, például gyakran megtörténik, hogy aki egyszer már bizonyította, hogy ő a „jó tanuló”, sokkal kisebb erőfeszítéssel szerez továbbra is jó jegyeket, míg az, akiről egyszer eldöntötték, hogy „rossz tanuló” valamilyen tárgyból, vagy az egészből, a lehető legnagyobb erőfeszítéssel sem tud jó jegyet szerezni. A jegy továbbá gyakran nem a valódi tudást, hanem az éppen aktuális lecke bemagolását jutalmazza. A jegy tehát ugyanolyan önkényes módja a tanulás jutalmazásának, mint a fizetés a bérmunkának, s legfőbb rendeltetése, hogy a diákokat rászoktassa arra, hogy ne a tudásért magáért, annak társadalmi hasznáért, értelméért tanuljanak, hanem helyette annak puszta számszerű egyenértékéért. A jegyrendszerrel biztosítva lesz a tanár mindenkori fölénye és a diák zsarolhatósága is, hasonlóképpen a munkáltató fölényéhez a munkások fölött.

Ezen túl a tantárgyak közti kapcsolat megteremtésnek a lehetetlensége, a tudás fragmentarizációja különféle szaktárgyakra, amelyek között lehetetlen összefüggést teremteni (egy óra Vörösmartyról, utána egy óra az aminosavakról, utána egy órányi deriválás, utána egy órányi kézilabda, stb.), megakadályozza, hogy a diák (és a tanár) a tudást, annak folyamatát, célját mint egészet áttekinthesse. Ez hasonlít ahhoz, ahogyan a gyárban vagy a vállalatnál a munkás csak egyetlen részfeladat elvégzésre szakosodott, a folyamat egészébe nem láthat bele, így nem fogalmazhat meg a termelés egészének céljára, értelmére, társadalmi hatására vonatkozó etikai, politikai, gazdasági kérdéseket. Mindezekkel már az iskolában megkezdődik a diákok bérmunka-viszonyokhoz, elidegenedett munkához való szoktatása.

Az iskolai tanulás és a bérmunka összefüggése kapcsán még egy lényegbevágó mozzanatot kell kiemelni. Az a tény, hogy a diákok az iskolai tevékenységért nem pénzt kapnak, hanem csak jelképes értékelést, arra is hivatva van, hogy fenntartsa a tanulás és a munka közti esszenciális különbség látszatát, azt a látszatot, hogy az iskolai tanulás egészen másfajta, mint a bérmunka, hogy lényegileg szabadabb, humánusabb, önértékűbb tevékenység. Már az eddigiek is rávilágíthattak arra, hogy az oktatás szerkezete és a bérmunka-viszonyok túl sok mindenben hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy a kétféle tevékenység közti esszenciális különbséget fent lehessen tartani. A tanulás nagyon is munka, méghozzá – formáját tekintve – bérmunka, de olyan bérmunka, amiért paradox módon nem jár valódi, csak jelképes bér. A tanulás azokhoz a reproduktív munkákhoz hasonlít, amelyeknek munkajellege még csak elismerve sincs, de mint ilyenek a valódi, értéktermelő bérmunka szükséges előfeltételei. Reproduktív munkának leggyakrabban a hagyományosan nők által végzett munkákat szokták tekinteni, mint amilyen a házimunka, a gyerekgondozás, a főzés, a takarítás, amelyek rengeteg erőfeszítést követelnek, de nincsenek bérmunkaként elismerve, nem jár értük fizetség, mivel elvégzésüket az erre kijelölt társadalmi csoport mintegy természetes hivatásának és kötelességének tekintik. A reproduktív munka gazdasági értelemben arra szolgál, hogy megteremtse a bérmunkaként elismert munkák elvégzéséhez szükséges hátteret, az érzelmi biztonságot, a higiéniát, az otthonosság érzését, a pihenést, a test táplálását, a szexualitás szabályozását stb. Funkciója röviden az, hogy reprodukálja a munkaképességet, hogy az másnap, harmadnap és negyednap is dolgozni tudjon. A reproduktív munka, miközben közvetve hozzájárul a profit realizálásához, de nem jár érte még bér sem, még a bérmunkánál is kizsákmányoltabb tevékenység, mivel utóbbi legalább csak részben ingyenmunka.

Az iskolai tanulás ilyen reproduktív munkának tekinthető, mivel ez teremti meg a bérmunka elvégzéséhez szükséges szubjektív és szociális előfeltételeket. Melyek ezek az előfeltételek? Ahhoz, hogy ne csak elvégezzük, hanem megkérdőjelezetlenül el is fogadjuk a bérmunka-viszonyok dominanciáját a kapitalizmusban, nem csak speciális tudásokra, például szakemberekre van szükség, hanem olyan szubjektumokra, akik a piacképes tudásért és a munkabérért cserébe hajlandóak lemondani néhány alapvető szociális képességükről. Arra tehát, hogy az emberi élet lehetőségeiről, céljairól, értékeiről és ideáljairól is annak megfelelően gondolkodjanak, ahogyan az megfelel a tőke érdekeinek. A tőke érdekeinek jobban megfelel a kooperáció helyett a versengés, az intervenció helyett az adaptivitás, a közérdek helyett a magánérdek, a szabadság helyett a siker vagy a karrier, a kritika helyett a szkepszis, a lázadás helyett a cinizmus, az egész helyett a rész, a tudomány helyett a technika, a politika helyett az ügyintézés, a szerelem helyett a szex, a művészet helyett a kultúra, a gondolkodás helyett a kommunikáció, a munka (és a tanulás) felszabadítása helyett a kreativitás. A kapitalizmusnak, megvan a maga ideologikus szókincse, idiómája, értékszerkezete, amely a hétköznapi nyelvhasználatba, de gyakran a tudományos nyelvekbe is beépülve kondicionálja a társadalmi képzeletet. A kapitalizmus nem csak egy termelési mód, hanem pszichés és kognitív struktúra, nyelv, továbbá egész képzeletvilág, a fantázia, az észlelés, a vágy és a kultúra egy meghatározott logikája is, amit mi a saját pszichés, kognitív, észlelés- és fantáziavilágunkként, kultúránkként érzékelünk. A sajátunk is, persze, de abban az értelemben, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy ez mit jelent: saját tevékenységeink és vágyaink idegen érdekeket szolgálnak, a tőke kiborgjai vagyunk, egy idegen test élő húsai.

7.

Utaltam arra, hogy a kapitalizmusnak megvan a maga ideologikus nyelve. A tőke nyelvre gyakorolt hatásának ez azonban csak felszíni, szimptomatikus megnyilvánulása. A nyelv és a tőke közti harc ennél mélyebben zajlik, s gyökere az a tény, hogy a tőke jelentésellenes. A tőkének leginkább megfelelő absztrakció ugyanis nem a szó, hanem a szám. Megmutatkozik ez már abban a jelzett folyamatban, hogy az áruforma a dolgokat csakúgy, mint az emberi képességeket számszerű egyenértékükre redukálja, ahogyan abban is, hogy a munkát mint létfontosságú emberi tevékenységet számszerűsíti, azaz pénzben fizeti ki. Ezzel szemben a szó, a megnevezés képessége elsősorban nem a dolgok számszerű értékére irányul, hanem arra, hogy a dolgokat és a köztük lévő viszonyokat jelentésesként tegye értelmezhetővé. Így, bár a tőkének megvan a maga ideologikus nyelve, alapvető törekvése mégis az, hogy a dolgok közti viszonyból száműzzön mindenfajta jelentést, ideológiát, ideát, társadalmi viszonyt. Az áruk világa, az árutársadalom ezért hovatovább jelentésétől megfosztott, pusztán számszerűségében létező dologi sokaság, s mint ilyen, sokkalta valóságosabbnak, tényszerűbbnek, sőt eredetibbnek mutatja magát, mint a társadalom jelentések, ideológiák, jelentéssel bíró társadalmi viszonyok szerinti elrendezése, amelyet ideológiai konstrukciónak tartanak. Ebből fakad az is, hogy míg a kapitalizmus valóságát többnyire ideológiamentes tényvilágnak érzékeljük, addig a kapitalizmus kritikáival vagy az antikapitalizmussal szemben mindig fölmerül az ideologikusság vádja.

A dolgok számszerű viszonyait valóban sokkal könnyebb érzékelni, mint jelentéses elrendezésüket, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a számszerű viszonyok inkább fejezik ki a valóságot, vagy hogy a dolgok számszerű viszonyai kevésbé ideologikusak. A szám maga is absztrakció, sőt sokkal inkább absztrakció, mint a szó, épp ezért tűnik objektívebbnek, olyasminek, amit nem a tudatunkban, hanem a valóságban találunk meg, noha a szám fogalmát is mi magunk adjuk hozzá a dolgok egy bizonyos elrendezéséhez annak jelentéseként. A szó viszont sokkal inkább magán viseli keletkezése körülményeit, a beszélő szándékát, a nemzeti egyediség bélyegét, a beszélő közösség történeti tapasztalatait, a többértelműség lehetőségét, a társadalmi hovatartozást, sőt olykor az anyagi státust is, vagyis a szóról sokkal könnyebb leolvasni a beszélők valóságos társadalmi viszonyait. Míg a számszerűsítés művelete a valóság jelentésességének pusztán egyetlen aspektusát emeli ki és fetisizálja, a nyelv képes a viszonylatok sokaságának megnevezésére és érthetővé tételére. A valóság számszerű felmérése és értékelése a jelentésességnek pusztán egyetlen lehetősége, s mint lehetőség maga is a nyelvben gyökerezik, de a kapitalizmusra épp az a jellemző, hogy a számszerű elrendezést és értékelést minden más típusú ideológiai jelentésviszony rovására részesíti előnyben. Ebben áll a tőkének a nyelvvel (illetve az autonóm gondolattal) vívott életre-halálra menő ideológiai küzdelme.

Mivel az emberi szó, illetve a nyelv képezi meg azt az ideológiai teret, amely se nem egészében objektív, se nem egészében szubjektív (a szó a beszélő számára sem nem tiszta dolog, se nem tiszta gondolat), ezért a nyelvben dől el az ember világhoz való viszonyának minősége, például az, hogy egy jelentésgazdag vagy egy jelentésekben szegény világot észlel, illetve hoz létre maga körül, vagy hogy viszonya a társadalmi valósághoz reális, racionális, idealista, forradalmi, beletörődő, töredékes stb. Ezért mondható az, hogy a nyelv egyfajta világmodell, ami azt jelenti, hogy a világ nincsen még kész, a történelem nincs befejezve, a nyelven és a benne termelődő ideologikus erőn keresztül azt alakítani tudjuk. Egyszerű példával: egy anyagi értelemben szegény, nélkülözésben, vagy éppen nyomorúságban élő ember nyelvi világa is beszűkül, mivel szegénysége azt jelenti, hogy egyre inkább a számszerűségre épülő nyelvnek, a tőke nyelvének lesz kiszolgáltatva, és csak aszerint tud viszonyulni, illetve hozzáférni a világ dolgaihoz, hogy azok pénzben kifejezve mennyibe kerülnek. Ideáljai, például az idegen tévésztárok vagy a vágyott vagyontárgyak a tőke aurájába burkoltan jelennek meg előtte, bennük a tőkét és annak nyelvi, illetve spektakuláris  látszatszerűségét, hatalmát idealizálja és ideologizálja át, amelynek vélt jótéteményeiből ő ki van taszítva. Megtörténik olykor az is, hogy éppen a társadalmi elnyomorodás hatására a nyelv kiszabadul a tőke uralma alól és olyan expresszivitásra tesz szert, amely már a nyelv szokványos társadalmi használata felől nem értelmezhető, ilyenkor a nyelv – amely elsősorban társadalmi produktum – szélsőségesen szubjektivizálódik, a beszélő privát idiómája követi társadalmi elszigetelődésének útját. A másik véglet, amikor a jólétben élők olyan exkluzív elidegenült nyelvet hoznak létre – például olyan polgári osztálynyelvet, mely a polgársághoz illő racionalitással, a polgári létformát idealizáló irodalommal, történetírással és egyéb tudományos diszciplínákkal vértezi föl magát –, amely már nem fejezi ki reálisan beszélőinek a társadalmi valósághoz való ideologikus viszonyát, hanem magát ezt a nyelvet tekintik a valóságnak vagy a valóság egyetlen lehetséges kifejezési formájának. Ilyenkor a nyelv az objektum és a szubjektum közti dinamikus, átmeneti, világot modellező helyzetből az objektum irányába mozdul el, tárgyiasítódik, a nyelv és a világ közé észrevétlenül egyenlőségjelet tesznek, így érzékelhetetlenné válik a nyelvben rejlő ideologikus erő.

8.

A kapitalizmus számára ideális nyelv tendenciájában ez utóbbihoz, az elidegenült objektum-nyelvhez áll közel, amelyből száműzni igyekeznek minden ideológiai erőt és pusztán leíró értékűnek tekintik, vagy az elidegenült szubjektumok közti kommunikáció puszta eszközének. De az elidegenült szubjektumnyelv, amely olykor felkínálja magát arra, hogy benne az önkifejezést vagy a kreativitást dicsőítsék, alkalmas arra, hogy elfelejtsük: a nyelv eredendően a társadalmi termelés, produkció egy formája, nem puszta termék, áru, nem magántulajdon, hanem a beszélők közösségének közös alkotása, bizonyos értelemben azonos magával a történeti közösséggel, és a társadalmi kooperáció spontaneitásával.  A kapitalizmusban az izolált és a tárgyiasított szó sajátos dialektikája figyelhető meg: a tárgyiasító és tárgyiasított nyelv, nyelvhasználat válik nagyon gyakran a szubjektumok privát nyelvévé, önkifejezésévé, és ezeknek az izolált nyelveknek a korlátlan terjeszkedése a kommunikációs médiumokon keresztül lép a társadalom közös produkcióját képező köznyelv helyébe. Hangsúlyozottan igaz ez a digitális kapitalizmus korszakában – melyet kommunikációs kapitalizmusnak is nevezni szoktak –, amikor a nyelvet a kommunikáció pragmatikus-racionális-technológiai gyakorlatára egyszerűsítve (például azzal, hogy külön szakmaként vezetik be az egyetemi és munkaerőpiaci kínálatba) önálló termelőeszközzé teszik. A kommunikációs eszközök és a digitális nyelv széleskörű elterjedése nyomán az emberi beszéd egyedi univerzalitását specifikálják, kiképzik, s mint különös, a személyről leválasztott absztrakt képességet (kompetenciát) fejlesztik, elszakítva a beszédet élő társadalmi környezetétől és az ahhoz való viszonyt kifejező ideológiai tartalomtól.

A digitális nyelv feltalálása döntő történelmi fejlemény abban a tekintetben, hogy ki termeli és birtokolja a társadalom számára létfontosságú jelentéseket. Ha eddig a modernitás által feltalált közműveltség, ha reálisan nem is, de potenciálisan a társadalom közös tulajdona volt – aminek például a közoktatási rendszer és a közművelődés egyéb intézményei voltak a garanciái –, akkor a digitális kapitalizmusban a jelentések termelésének és ellenőrzésének privilégiuma a műveltség, a kultúra, az értelmiség, a tudomány területéről (a művelt elitek tulajdonából) átmegy a kommunikációs médiumok területére, illetve a kommunikációs médiumokat mint termelőeszközöket birtokló vállalkozók, politikusok, technokraták, médiaguruk, megmondóemberek magántulajdonába – ahogy egyébként maga az állam is egyre inkább a politikai és gazdasági elit magántulajdonaként funkcionál. A közművelődési intézményrendszer formálisan persze nem szűnik meg, hanem túszává válik a digitális kapitalizmus által előírt tudásstandardoknak, kompetencia-elvárásoknak, kommunikációtechnológiai és innovációs beruházásoknak, techno-politikai érdekeknek. A közművelődési rendszer egyfajta karanténba kényszerül, illetve arra lesz ítélve, hogy a tudomány, a művészet, illetve általában az emberi szellem történetének magasrendű alkotásai és a kommunikációs médiumokon keresztül óriási mennyiségben hozzáférhető kultúraáru, a midcult, a kultúra népszerű kiárusítása, a multimédiális környzetszennyezés közti egyenlőtlen verseny periférikus helyszíne legyen. Ezzel párhuzamosan a műveltség egységes szimbolikus szerkezete, kánonja, autonómiája is felbomlik, s a műveltség értékét innentől annak kommunikatív értéke, megoszthatósága, fogyaszthatósága, gyors hozzáférhetősége szabja meg.

Miben áll a digitális nyelv egyedisége, újszerűsége? A digitális nyelv használatát a gyerekek hamarabb tanulják meg, mint az anyanyelvüket, így amikor bekerülnek az iskolába, ahol az anyanyelvi kultúra nyelvét kellene elsajátítsák, ezt már túlságosan lassúnak, nehézkesnek, fáradtságosnak, ódivatúnak és haszontalannak érzékelik. A digitális nyelv egyik sajátossága ugyanis, hogy a kommunikáció aktusa fontosabb, mint a jelentés. A digitális eszközök használata ekkora már kommunikációs stimulus-függést alakított ki náluk, amely a puszta hálózati elérhetőséget – függetlenül attól, hogy épp továbbítanak-e vagy fogadnak-e jelentéseket – pszichés szükségletként oltotta beléjük. A kommunikáció stimulusa, amely az eszközön keresztül testi szükségletté válik, már nem a jelentésre irányul, hanem a puszta kapcsolatra, amelynek garanciája nem a nyelv, hanem az eszköz birtoklása. Nem szükséges mondanunk vagy értenünk semmit, elég, ha elérhetőek vagyunk az eszközeinken keresztül, vagy ha megosztjuk azt, amit mások mondtak. A technikai médium morajlásának túltengése destabilizálja a jelentések, az ideák szintjein történő elrendeződést, helyette az affektív elrendeződéseket részesíti előnyben. Persze az affektív elrendezősédek szintén jelentések, s mint ilyenek, társadalmi eredetűek, erejük és uralmuk azonban épp abban áll, hogy az affektusokat a szubjektumok sokkal kevésbé képesek megkülönböztetni saját maguktól, önérzékelésüktől, azaz sokkal kevésbé képesek belátni társadalmi eredetüket. Így a digitális nyelv, mely affektív elrendeződéseket hoz létre, s mely voltaképpen a kommunikációs eszközök nyelve, nem a miénk, szisztematikusan blokkolja a világhoz való aktív nyelvi-ideológiai viszonyulás képességét, az önobjektivációt. A folyamatos elérhetőség így önnön ellentétébe fordul: a folytonosan kommunikáló személy mintegy rázárul önmagára, s már csak saját magával kommunikál egy látszólag nyilvános térben, amely egyfajta spirituális gyarmatként tartja fogva.

9.

A digitális nyelv másik sajátossága, hogy formalizálja és kiüresíti a jelentést. Előzménye, primitív dialektusa nem más, mint a bürokrácia. A hatékony digitális kommunikáció megköveteli a funkcionalizált formátumok, kiterjesztések, kódnyelvek, adatbázisok, forráskódok, kommunikációs dialektusok megfelelő ismeretét. A bürokratikus és digitális nyelv közti rokonság alapja, hogy a formális keretezés döntő módon befolyásolja a közlemény érvényességét: a nem megfelelő emotikon használata egy privát üzenetváltásban ugyanúgy érvénytelenítheti az üzenet tartalmát, mint a nem megfelelő formanyomtatvány, vagy a nem megfelelő digitális formátum használata. A felhasználóbarát digitális bürokrácia továbbá a felhasználó anyagi és osztályhelyzetének, térbeli pozíciójának, korának, nemének, családi állapotának, foglalkozásának, kommunikációs kapcsolatainak, ízlésének stb. megfelelően optimalizálja a számára felkínált kulturális tartalmakat, a felhasználó személyisége és formálásának „joga” így többé már nem őt magát illeti meg, hanem a kommunikációs médiumok tulajdonosát, legyen bár ez a tulajdonos egy adatbázis. A tartalmak optimalizálásáért, személyre szabásáért felelős algoritmusok így potenciálisan több tudással rendelkeznek egy adott személyről, mint ő maga, mivel a róla szóló besorolási adatok mellett ezek az algoritmusok képesek összehasonlítani a róla nyert adatokat többezer más felhasználó adataival, ezáltal megjósolni viselkedését, s ezen „jóslatok” alapján a megkívánt irányba terelni tartalomfogyasztását. A hálózatok, adatbázisok így a szó szoros értelmében digitális rabszolgákként tárolják a szubjektumokat vágyaikkal, élettörténetükkel, kulturális és testi szükségleteikkel, szociális kapcsolataikkal együtt.

A digitális és az analóg fényképezés közti különbség segíthet a digitális vagy elektronikus és az „analóg” nyelv közti különbség megértésében. Az analóg fénykép keletkezése során a fény egy kémiai-fizikai folyamat során térbeliesül a képen, vagyis a fény különböző tónusai kapcsolatban állnak a valóságos fénnyel, így az analóg fénykép nem csak a tárgyakat, hanem az őket láthatóvá tevő fény hullámzását, térbeli eloszlását, véletlenszerű elrendeződését is képes megmutatni. Ennek eredménye, hogy ugyanaz a beállítás, pozíció sohasem eredményez két tökéletesen ugyanolyan fényképet, a fény térbeli eloszlása az idő hullámzásáról, a fényképen látható dolgok időbe vetettségéről is hírt ad. A fény térbeli eloszlásának és az időbeliségnek a rögzítése az analóg képet háromdimenzióssá teszi, a képen rajta marad a lefényképezett dolgok térbeli és időbeli mélysége, de nem mint tárgy, mint ábrázolt dolog, hanem mint a tárgyakat, dolgokat láthatóvá tevő, magába foglaló fizikai közeg. A digitális kép ezzel szemben a fényt kétdimenziós képpontokban rögzíti, amikor a fény hatására keletkezett elektromos töltéshez számsorok rendelődnek. A fény tónusa, árnyalata már nem a dolgokkal való fizikai érintkezésének véletlenszerű „emléke” a digitális képen, hanem egy számsor, egy színkód, amit a számítógép fordít át képpé. A kép és a fény fizikai eredete, valóságos folyamata, véletlenszerűsége eltűnik, a képen többé nem hullámzik a fény és az idő, a képen látható dolgok a kép tökéletes élessége ellenére egy időtlen térbe fagyva tűnnek fel. A digitális kép elveszíti tárgyi mélységét, időbeli törékenységét, miközben tökéletes térhatást kelt. Ez a térhatás azonban sohasem a képnek a tulajdonsága, ami kétdimenziós marad, hanem csakis az ábrázolt térnek. Azt lehet mondani, hogy a tér, a fény és az idő a digitális képen tárgyiasul, foglyul ejtik a számok, a technológia, s így ennek a térnek, fénynek és időnek már semmi köze sincsen a valóságos fényhez, térbeliséghez, időbeliséghez, mindez virtuális hatás pusztán, de fokozatosan kiszorítja a térbeliség, a fényszerűség és az időbeliség valóságos tapasztalását a digitális képek által uralt kultúrából. Amikor az analóg film elakad, kimerevedik egy képkocka, például egy arc, ami utal arra, hogy valaki valóban „állt ott”. Ha a digitális képsor akad el, csak pixeleket látunk, ami viszont arra utal, hogy a kép mögött nincs senki. A tökéletes valósághatás így egybeesik a tökéletes illúzióval, valósághiánnyal.

A fény tónusa a fotón megfeleltethető a beszéd intonációjának. A hangmagasság, a beszéd ritmusa, a hanglejtés, tehát a beszéd megannyi materiális és személyes tulajdonsága, amelyek kifejezik a beszélőnek a tárgyhoz, a hallgatóhoz, sőt önmagához való ideológiai és intencionális viszonyát, elvész, amikor az élőbeszédet fölváltja a csetablak. A hangról a digitális nyelvre való átállás kiiktatja a beszédből a beszélő fizikai jelenlétét. Persze, ez már részben a szóbeliségről az írásbeliségre való áttérésben is megtörténik, amikor az élőszót és a kézírást fölváltja a gépelt szöveg. A gépelt szöveg azonban csak ritkán lépett a szóbeli közlés helyébe, ehelyett létrehozta a közölhetőség új beszédműfajait, és az új társadalmi beszédműfajok olyan komplex egymásba-épüléseit, szuperműfajait, mint amilyen például a modern regény, amely kivételes teljesítményeiben a társadalmi totalitás szimbolikus, szinechdokikus stb. objektivációjára törekedhetett. A kommunikációs médiumok termelőeszközzé válásával a digitális nyelv a hétköznapi, szóbeli beszédműfajok helyét foglalja el: a beszélők gyakran akkor is az okostelefonjukon keresztül kommunikálnak, amikor fizikailag közel vannak egymáshoz. A digitális nyelv nem kifelé tágítja ki a kommunikációt, hanem az érzelmek, vélemények, nyelvi és képi jelek, interakciók és tudások gyarmatosításával implóziót, hangtalan pszichés robbanást idéz elő a szubjektumokban. Ki ne érezte volna, hogy gondolatainak, érzéseinek, élményeinek digitális megosztása kitölthetetlen belső űrt, egyfajta megaláztatást hagy maga után, mintha valami olyasmitől fosztotta volna meg ezzel a gesztussal magát, ami lényegileg hozzá tartozott, de amit többé soha nem szerezhet vissza, amit eltulajdonítottak tőle? Ez az üresség és megaláztatás aztán a szubjektum saját belső, pszichikai állapotának tűnik, megfosztottságát, rossz közérzetét saját alkatának vagy tehetetlenségének tulajdonítja. Az önhibáztatás észrevétlenül a „nem vagyok jó semmire” sunyi érzését  és a megfelelési kényszer sunyi morálját implementálja belé, ami a következő lépésben blokkolja a reflexió, az áttekintés, a figyelem összpontosításának és az összefüggések fölfedezésének kritikai képességét. A belső gyarmatosítása a nyelv testi képességének a kommunikációs médiumoknak való alárendelésével az abszolút külső, a valóságos kiterjedés és időbeli mélység nélküli tér megteremtése felé tart, pontosabban a belső, a valóságos tér és az idő puszta alkotóeleme lesz egy virtuális elrendezésnek.

10.

A fenti – részben bevallottan intutív – leírási kísérletek arra engednek következtetni, hogy a digitális nyelv, azaz a nyelvi képesség tőkésítése és elidegenítése lerombolja annak lehetőségét, hogy a nyelv, illetve tágabban a műveltség és a műveltség pedagógiai kiterjesztése révén objektiválható legyen a társadalmi folyamat történelmileg nyitott totalitása. Nem maga ez a totalitás – a tőke totalitása – tűnik el, hanem az a nyelv, infrastruktúra, történelmi hagyomány, intézményi logika és hit, amely ezt a totalitást láthatóvá, kimondhatóvá képes tenni: a modern művelődés nyelve, mely egyben e totalitás kritikájának és nyitottan tartásának előfeltétele is volt. A töredezettség és a totalitás hiányának – posztmodern? – tapasztalata valójában a modernitás önobjektiváló képességének a deficitjét hivatott elleplezni. Leplezés ez, mivel a totalitás létezik – mindenhol ugyanaz a szociális töredezettség, a nyelv integráló energiájának ugyanaz a válsága, a tőke terjeszkedésének ugyanaz az immerzív túlsúlya tapasztalható –, épp csak nem vagyunk képesek ennek a totalitásnak a kulturális reprezentációjára, elveszítjük a totalizáció hatalmával szembeni hatékony védekezés képességét, elveszítjük a nyelv egyedi egyetemességét.

Hogy a köznyelv vélemények, információk, adatok rendezetlen, egynemű tömegévé változik, információraktárként tárgyiasul már a kommunikáció pillanatában, amely – látszólag – nem reprezentál semmit, annak a jele, hogy nem tudjuk ábrázolni a társadalom és a tőke, a nyelv és a szám közti viszonyt, hogy a tőke egyre inkább láthatatlanná lett, hogy a nyelv, a társadalmi tudat hordozója, foglyul esett a tőkének. A szó többé nem hatalom, az ideologizált szó korszaka lezárulni látszik, ami nem azonos az ideológiák hatékonyságának kimerülésével, sőt pontosan az ideológiáknak a konszenzuális nyelv ellenőrzése alól való parttalan elszabadulását jelenti. Nem egyszerű nyelvromlásról, barbarizálódásról, műveletlenségről van tehát szó, ezek csak felszíni tünetei egy mélyebb válságnak, annak, hogy a nyelv mint a társadalmasodás eszköze elveszítette funkcióját. A kultúra és a műveltség ma nem társadalomalkotó erő, nem képez alternatívát, még időleges védelmet sem az uralom káoszával szemben. A pedagógia rendszer, amely ma jórészt még a modernitás kulturális és nyelvi örökségének maradék romjaiból táplálkozik, napról napra képtelenebb teljesíteni azt a küldetését, amely – a fönt jelzett viszonyok miatt – eddig is csak titokban, egyes kivételes alkalmakkor, korszakokban, s a szabályok ellenében érvényesülhetett, de amely létezésének egyedüli legitim alapja: a tömegek emancipációját, a mindenkori uralom alól való felszabadulását a kultúra révén. Az ilyen értelemben vett közoktatás egyszerűen el fog tűnni – részben már most ez a helyzet –, bár formálisan, intézményeiben, nevében, zárványként úgy fog tűnni, hogy még létezik. Ez a pedagógia nyomorúsága.

A digitális nyelv a nemzeti nyelv paradigmáját teszi zárójelbe. A nemzeti nyelvek kialakulása egy többszáz éves nyelvtörténeti folyamat eredménye volt. Magyar vonatkozásban kezdetei a magyar reneszánsz és reformáció mozgalmához kapcsolódnak, kiteljesedése a 19. század irodalmában kezdődik meg, amelyben beérnek a nyelvújítás, a kultúra modern nyelvének megteremtését célzó mozgalom eredményei. A nyelvújítás döntően még arisztokratikus nyelve Petőfi Sándor költészetében demokratizálódik, ez a költészet mindmáig érezhetően a nemzeti nyelv szimbólumaként ismerhető fel. Petőfi költészetében a politikai demokratizmus és a műveltség nyelve elválaszthatatlanul egybefonódik. Petőfi politikai jelentősége így nem csak politikai mozgalmiságában, úgynevezett politikai költészetében, azaz tartalmában rejlik (bár tény, hogy ő az, aki először követeli kíméletlen univerzalitással az ancienne régime-el való végleges leszámolást: „Akasszátok fel a királyokat”!), hanem abban, hogy Petőfi tette először világossá, hogy a költészet nem lehet egy kaszt, a műveltek belügye, hogy az irodalmi nyelv nem lehet a magyar nyelv egyik dialektusa a sok közül, hanem az a médium ez, amelyben a történelmi közösség megtalálja történeti önobjektivációjának formáját. Petőfi nyelvi forradalma nem népiességében, úgynevezett irányzatosságában van, hanem abban, hogy költészete új konszenzust teremt, megteremti az irodalom demokratikus nyelvét. Ez döntően nem romantikus „zsenialitásának” teljesítménye, hanem a történelmi csillagzaté: a nyelvi forradalom (nyelvújítás) beérése és a politikai forradalom (1848) beérése találkozásának történelmi jelentőségű együttállásából, nyelv és közösség egymásra találásából. Jellemző, hogy az újabb szakirodalom egy része az irodalmi nyelv demokratizálásának tényéről megfeledkezve Petőfit az első „sztárköltőként”, az irodalmi kapitalizmus első igazi hőseként tartja számon….

A következő lépés, a nagy realista irodalom (regény) kibontakozása mint új kulturális konszenzus a magyar irodalomban már sajátos hiátusokat mutat (ami nem jelent azt, hogy nincsenek meg a művek, csak azt, hogy nem hoznak létre aktív konszenzuális szellemi teret, szétszórt archívumokba záródnak), a „prózafordulat” pedig már egy olyan történelmi szituációban történik meg, amikor a realizmus mint művészeti probléma már nem aktuális kérdés, így a realizmus inherens meghaladása például Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Nádas Péter művészetében nem egy nemzeti realista konszenzusra adott válasz, e regények inkább világirodalmi művekkel vitáznak, nem a magyar irodalommal. A magyar próza világirodalommá válása így nem hozza magával a nemzeti közösség nyelvének emancipációját, nem teremt új nyelvi konszenzust, kivételes marad, még akkor is, ha e kivételesség alól is vannak olyan kivételek, mint például Tar Sándor korszerűtlen realizmusa – ami persze nem csorbítja e művek önmagukban vett szellemi értékét. Árulkodó, hogy amikor a magyar kultúra nagy konszenzusteremtő műveinek az oktatási kánonban való megőrzéséről folyik a vita, akkor döntően a 19. századi romantikus műveket (Petőfit, Aranyt, Jókait) említik mint a nemzeti  konszenzus, a „nemzeti minimum” letéteményeseit. A magyar irodalomban ugyanis nincs realista és posztmodern konszenzus, csak romantikus, azaz forradalmi. Ami jelezheti, hogy társadalmi és nyelvi forradalom csak együtt képzelhetők el.

Ám az irodalmi nyelv ma újra puszta dialektus, az univerzális közösségért folytatott kulturális küzdelmet fölváltották a törzsek közti territoriális háborúk, eközben az irodalom a szubjektív önkifejezés egy formája csupán, kulturális termék (áru) a többi között. Ha a nemzeti nyelv mint irodalom elveszítette emancipatórikus és integratív társadalmi funkcióját, közösségalkotó energiáját, az az jelenti, hogy a nemzeti kultúra, illetve maga a nemzet megszűnt mint emancipatórikus történelmi hatóerő. A „nemzeti együttműködés” ma újra elsősorban egy kasztszerű, rendies, feudális társadalmi forma fedőneve, ennek a formának az elleplezését szolgálja az innovatív digitális nyelv megszilárdulni látszó hegemóniája. A műveltség nyelve és a digitális nyelv egyenlőtlen küzdelme határozza ma meg a pedagógia lehetőségeivel és jövőjével kapcsolatos vitákat, s magát az osztálytermi valóságot is, de jellemző módon hiányzik a vita ésszerű lefojtatásához szükséges fogalmi, nyelvi készlet és konszenzus. A pedagógiai „viták” így szintén törzsi jellegű territoriális harcokra hasonlítanak.

Mi lehet a következtetés az elmondottakból? A közoktatási rendszer, amelynek feladata eredetileg a tanuláshoz való jog biztosítása volt, időközben a tanulás kényszerévé vált. Így annak az előföltevésnek a megkérdőjelezéséhez kell eljutnunk, hogy a tanulás – abban a formában legalábbis, ahogyan ezt a közoktatási rendszer kikényszeríti – nem jó, nem a társadalom érdekeit szolgálja. Az általános tankötelezettség megkérdőjelezése persze igencsak kockázatos lépés, hiszen eredetileg a tanuláshoz való jog a társadalmi egyenlőség és szabadság garanciájaként került bevezetésre. De mi tegyünk, ha kiderül, hogy az általános tankötelezettséget biztosító intézményrendszer ma a diszkrimináció, a szegregáció, a kényszertanulás, a piaci törvényekhez szoktatás, a diákok debilizálásának és infantilizálásának, a hatalmi káosznak a melegágya? Mit tegyünk, ha a tanuláshoz való jog intézményesülése az egyenlőtlenség rendszeres újratermelődését eredményezi? Mit tegyünk, ha az iskola lenevel a tanulás szabad tevékenységéről? Ha a tanuláshoz való jog és az általános tankötelezettség között ellentmondás van, akkor a tanuláshoz való jogot az általános tankötelezettség rendszere ellenében is követelni kell. Követelni kell továbbá azzal a tendenciával szemben is, mely a közoktatási rendszer deficitjeit az oktatás piaci törvényeknek való alárendelésével kívánja megoldani, amely végső soron csak még nagyobb egyenlőtlenséghez vezet, a tanuláshoz való jog gyakorlásának anyagi helyzettől való függővé tételéhez. A tudás visszaszerzését az államtól és a tőkétől jóval az intézményi rendszer szintje alatt lehet csak elkezdeni. A tanulás új szervezett kereteit kell kialakítani, amelyek biztosítják a tanulás önkéntességét, a tudás társadalmi értékét, függetlenségét a piaci érdekektől, illetve amelyek ellenállnak a tőke képességeket is gyarmatosító hatalmának.

 

Beszélgetés Götz Eszterrel és Mohácsi Árpáddal, a Szófa alapítóival

 Bánki Éva: Ismeretségi körömben egyre több szó esik egy ígéretes, az irodalmi lapok terjesztését megújító vállalkozásról. Mit kínál a Szófa az olvasóknak?

Mohácsi Árpád: A Szófa több nyomtatásban megjelenő irodalmi folyóiratot fog össze, négy lapot adunk egy áráért. A Tiszatáj, a Kalligram, a Látó és az Eső olvasható egy csomagban. A demószám már elérhető. Ezt a négy folyóiratot nyomtatott változatban nehéz beszerezni, ráadásul elég drágák. Sok olyan fővárosi kerület és vidéki település van, ahol nem is kaphatók. És még nem beszéltünk a magyar irodalom külföldön élő olvasóiról! A kortárs magyar irodalom virágkorát éli. Szeretnénk meggyőzni a közönséget arról, hogy szükségük van egy ilyen fórumra! Mindenkivel elhitetni, hogy nagyon menő dolog kortárs irodalmat olvasni – reggel, este, egyedül vagy épp várakozás közben. Sokan vannak, akik nem tudnak havonta több ezer forintot kifizetni irodalmi folyóiratokra, de egy ezresük volna rá valahogy mégis. Mi 1000 forint alatti nettó áron adjuk a négy lapot havi előfizetéssel. Az előfizetést bármikor le lehet mondani. Lesz egy még kedvezményesebb ár diákoknak és magyartanároknak.

Bánki Éva: Mit jelent a Szófa+?

Götz Eszter: A Szófa+ a mi „szerelemgyerekünk”, azt a két rovatot fogja egybe, amit saját tartalomként teszünk hozzá a folyóiratokhoz. Havonta friss lapajánló, kéthetente új írások fiatal tehetségektől: egy izgalmas műhely, ahonnan sok figyelemre méltós írás indulhat útjára.

Bánki Éva: Ennyire hisztek abban, hogy piaci alapon is el lehet tartani irodalmi lapokat?

Mohácsi Árpád: A Szófa nem kér semmilyen állami támogatást. Előfizetőket gyűjtünk, az előfizetésekből fogunk megélni. Bízunk benne, hogy ez a kevés előfizetési díj a lapokat is segíti abban, hogy függetlenedjenek az állami-önkormányzati pénzcsapoktól.

Götz Eszter: Amikor a Szófáról való közös gondolkodás megkezdődött, leszögeztük, hogy semmilyen állami támogatást nem veszünk igénybe. Szeretnénk, ha az olvasóinknak is annyira fontos lenne a függetlenség, hogy egy szinte jelképes havi díjat szánnak arra, hogy előfizetőként támogassák ezt a kezdeményezést. Olvasóknak és az irodalmat eddig távolról „figyelőknek”, diákoknak és tanároknak, reménybeli fiatal íróknak ez olyan lehetőség, amire keveset kell áldozni, de cserébe egy egész világ „költözik be” az okostelefonjukba.

Bánki Éva: Hol népszerűsítitek a Szófát?

Götz Eszter: Természetesen a közösségi médiában kezdtük. Ahhoz képest, hogy javában nyár van, meglepően sok az érdeklődő. Ráadásul úgy tűnik, jó ötlet volt, hogy a Facebook-oldalunkon kicsit kitágítjuk a palettát, és az irodalmat képzőművészettel fűszerezzük. De most, hogy az ingyenes próbaverzió után végre megnyílik az előfizethető tartalom is, sokféle csatornát fogunk igénybe venni, online és offline is. Számítunk a virtuális közösségek erejére, az egyre erősebben a kultúra felé forduló vendéglátóhelyek közönségére, és a társművészetek támogatására is, a kulturális szféra közös információáramára. Ezen felül a tanárokat és a diákokat is szeretnénk elérni, és persze azokat is, akik külföldön élnek, dolgoznak, de nem akarnak elszakadni a kortárs magyar irodalomtól.

Bánki Éva: Később nem akarnátok kibővíteni a kezdeményezést? 

Götz Eszter: Persze, szeretnénk más irodalmi lapokat is bevonni, de előbb látnunk kell, milyenek az igények. Az olvasók formálják a lehetőségeket.

Bánki Éva: Csak üzleti megfontolásaitok vannak?

Götz Eszter: Távolról sem. Az egész ügy arról is szól, hogy milyen világban szeretnénk élni. Mi például olyanban, ahol az embereknek fontosabb az irodalom, mint a reklám, és polgári módon egy kicsit hajlandók áldozni is rá. Kicsit, amiért egészen sokat kapnak. Egy-két napon belül elindulhat az előfizetés.

Bánki Éva: Úgy gondoljátok, ez a vállalkozás a kulturális élet működésére is hatással lehet?

Götz Eszter: Bízunk abban, hogy egyre többen döbbennek rá, a kultúra magától formálódik, a mi mindennapjainkból táplálkozik. Ehhez szüksége van a szabadságra, ami a támogatásokkal, a pályázatokkal korlátok közé szorul. De ha szükségünk van a kultúrára, akkor miért ne viselkednénk szabad polgárokként, miért ne áldoznánk rá?

Bánki Éva: Sok sikert hozzá! És köszönöm a beszélgetést.

 

Vajon tényleg a mátrixban élünk?

Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy minden, amit látunk, csupán hallucináció, mi pedig eközben intelligens robotok vagy őrült tudósok fogságában senyvedünk, akik testünket energiaforrásként használva és agyunkat manipulálva csak a valóság délibábjait vetítik elénk? A filozófusokat és agykutatókat már évezredek óta nyugtalanítja az a probléma, hogy vajon amit a minket körülvevő világból érzékeinkkel felfoghatunk, az ugyanaz-e, ami ténylegesen van, vagy elménk csupán gonosz tréfát űz velünk. A gondolkodástörténet során elméletek és cáfolatok tucatjai születtek már a szkepticizmus témakörében, ami a Mátrix 1999-es bemutatója után a popkultúrában is szép karriert futott be. Vajon tényleg a mátrixban élünk? bővebben…

Szobrok, idők, emberek (Apollonius király szobráról)

Mint az közismert, a türoszi Apollonius király lánykája, Tarsia nem volt túlságosan szerencsés teremtés[1]. Édesanyja (állítólag) belehalt az ő születésébe, édesapja vándorútra indult, a kislány nevelődése idején senki sem tudja, életben van-e.  A „gaz” nevelőszülők Tarsia életére törnek, és egy rabszolgájukkal meg akarják gyilkoltatni. De szerencséjére (szerencséjére?) a kislány életben marad, lelketlen rabszolgakereskedők eladják Mytilénébe prostituáltnak. Ámde a bordélyban csoda történik: a kuplerájba betérő férfiak meghagyják Tarsia szüzességét. A lány oly „szívhez szólóan” adja elő hányattatásait, hogy kliensei megkönyörülnek rajta. „Mind emberek vagyunk”, mondja Athenagoras, az első vendég, aki nem akárki, hanem Tarsia jövendő férje (és Mytiléné fejedelme).

Honnan van Tarsiának, a sorsüldözött lánykának ilyen fantasztikus beszélőkéje?
És miért ragaszkodik ilyen makacsul saját méltóságához?

Lehetséges-e, hogy csak Apollonius király lányának voltak „hányattatásai”? A bordélyház többi rabszolgájának nem? A többi lánnyal soha nem történt semmi igazságtalan?

Miért csak Tarsia képes kibeszélni magát a rettentő megaláztatásból?

A Historia Apollonii Regis Tyri, ez a középkorban oly népszerű, később Shakespearet-t is megihlető antik regény (melynek egy izgalmas, Ottó-kori töredékét nemrég találták meg az OSZK-ban[2]) csak utalásokkal érzékelteti Tarsia „belső fejlődését”. Apollonius király gyermeke művelt, öntudatos lány, aki dajkájától hallott saját édesapjáról és édesanyjáról. Emellett olyan városban nevelkedik, ahol apja szobra áll a főtéren, aki egyszer (az ő születése előtt) megmentette az éhínségtől Tarsus polgárait.

Mi a szobor funkciója ebben a történetben? Ez a kulcsfontosságú műalkotás nem lehet túlságosan élethű – Tarsia nem is ismer rá saját apjára, mikor számtalan hányattatás után személyesen is viszontlátja. Más tekintetben sem „ismer rá” a szerencsésen meglelt Apolloniusban, ebben az önsajnálatra hajlamos, depressziós roncsban a bálványozott édesapára, akinek a puszta létezése – ismeretlenül is – segített túlélni a bordély borzalmait. De ha az apa ennyire nem méltó a saját szobrához, akkor mi az igazság Tarsia önmagáról mesélt történeteiben?

Egyáltalán mire valók igazából a szobrok? Ezek a furcsa emlékjelek, melyeket az idő szakadékai fölött helyezünk el, hogy emlékeztessenek…

Emlékeztessenek, de mire is?

Nem hamis Apollonius király szobra, aki felesége halála miatt érzett regényes búskomorságában vadidegenekre bízza csecsemőkorú gyermekét? Aki képtelen felelősséget vállalni árván maradt kislányáért? De ez a hamis szobor Tarsia számára azt jelenti, hogy volt valaki az apám… ezért nem lehet velem akármit megtenni. Hisz a személyes létezésem is azt bizonyítja, hogy kellett lennie apámnak és anyámnak, tehát létezik az időnek valamiféle iránya… És ha volt múlt, akkor talán lehetséges valamiféle jövő is. A Tarsus kikötőjében felállított apaszobor a személyes sors lehetőségét villantja fel a bántalmazott gyereklánynak.

És Tarsia tényleg nem akárki: van (lesz) valamiféle története. A gondosan őrzött méltósága, ékesszólása kápráztatja el a bordély látogatóit. És Tarsia nemcsak önmagát szabadítja meg a kuplerájból, hanem néma és engedelmes sorstársnőit is, akik épp a hősnő makacssága révén nyerik vissza a szabadságukat. A középkor persze ismert hősi, önfeláldozó királynőket. De Tarsia makacs autonómia-küzdelme az, amely legkönnyebben értelmezhető gendertudományi szempontból is.

Nem Apollonius királyé az egyetlen hamis szobor.

Az ünnepélyes emlékművek, hálaadó szobrok és más effélék többnyire valami kataklizmára, az idő szakadására figyelmeztetnek. Én gyerekkoromat egy olyan kisvárosban töltöttem, ahol győzelmi, orosz tankok álltak a város főterén, és egy kinyúló ágyúcső (vagy mi) épp nagyapám hajdani rőfösboltját vette célba. A játszótér messze volt, és én a város számtalan gyerekével együtt ezeken a tankokon tanultam meg csimpaszkodni. Ez volt a mi mászókánk. Egy ideiglenes szobor, mely eltakarja az 1945 előtti emlékmű helyét.

De a régi emlékmű vajon mit takart el? Milyen emlékét, időjelét a magyar középkornak, az osztrák vagy török időknek?

A győzedelmes Szovjetúnió ormótlan fegyverei nem a marxizmus-leninizmus örökérvényűségére figyelmeztettek, hanem arra, hogy megint történt velünk valami. Hogy meghasadt az idő újra. Hogy történt valami, amit át kell nevezni, ami fölött már megint nem lehet napirendre térni. Talán csak annyi, hogy a főteret most épp nem Erzsébet térnek, hanem – micsoda irónia! – Szabadság térnek nevezik.

Milyen lenne Tarsus városa szobrok nélkül? Vagy egy kelet-közép-európai kisváros, ahol immár semmi sem figyelmeztet az idő múlására? Az idő rétegeire, a bűnökre, az igazságtalanságokra, a hódítókra, a katasztrófákra? Ahol nincs min összeveszni, mert senki sem biztos abban, hogy egyáltalán történt valami… Ahol nevetséges tűnődni azon, ki lehetett Tarsia apja, hiszen nem számít — mindenki azt képzel, amit akar. Hogy volt-e édesapánk, még ebben sem lehetünk biztosak. Egy ilyen társadalom szakadatlan jelenben él – nem az emlékezők vagy a hatalom próbálja (szégyenből, érdekből, nagyzolásból, hóbortosságból) az időt meghamisítani, hanem a múlt magától kitörlődik.

Egy ilyen világban Tarsiának nincs mit mesélni.

És egy ilyen társadalomban becsület vagy méltóság sem létezik többé. Mert ha az idő nem valamilyen, akkor nincs értelme megváltoztatni. Akkor nincs mi ellen lázadni.

Tarsiának nincs más dolga, minthogy megfelelően kiszolgálja a következő vendéget. Frissen, engedelmesen. Naprakészen.

A jelen rabja marad a sorstársnőivel mindörökre.

[1] A remek regény magyar fordítása itt megrendelhető: https://www.antikvarium.hu/konyv/apollonius-kiralyfi-minikonyv-25381

[2] http://mandarchiv.hu/cikk/306/Apollonius_pictus__egy_illusztralt_keso_antik_kalandregeny

és http://real.mtak.hu/3917/1/Boreczky_Nemeth_Apollonius.pdf

 

Illusztráció:
Magritte: A kettős titok

Péli Tamás: Születés

PÉLI TAMÁSRÓL (1948-1994):
“1948-ban születtem Budapesten, a nyolcadik kerületben, amely az úgynevezett pesti cigány kerület. Ami a legfantasztikusabb és legfontosabb emlékem az, hogy volt egy csodálatos közösség, amely körülvett, akikhez én mindenáron tartoztam és tartozni szeretnék.” írja önmagáról a Festőfejedelem – ahogy tanítványa Szentandrássy István Kossuth díjas festőművész nevezte mesterét és barátját.
A származására mindig büszke festőművész hollandiai tanulmányai után és sikerei ellenére siet vissza, hiszen Magyarországon érzi magát valóban otthonosan és talál magának nemcsak művészi, közéleti feladatokat de stílusával, technikájával és felfogásával iskolateremtő is lett. Erről a kettős, egyenrangú identitásáról vall a sokszor idézett gondolatával: Homlokomon kettős aranypánt van. Az egyik a cigányságom, egyik pedig a magyarságom, és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani “
“Péli valódi szellemi vezető volt, olyan tanítványokkal, mint Váradi Gábor, Feka Lajos és Szentandrássy István, aki Péli halála után maga is számos roma művész (Gügyi Ödön, Tóth Elemér, Túró Zoltán) mesterévé vált. A „Péli-iskolát” a technikai képzettség, a roma hagyományokhoz kötődő elemek tudatos használata, a gyakran balladisztikus hangvétel és egyfajta szimbolikus ábrázolási mód jellemzi…” írja a Mestert méltató esszéjében Dékei Kriszta művészettörténész.
A méltatlanul és lassan feledésbe merülő hatalmas méretű pannójáról, a Születésről és a Mester világlátásáról mindennél többet mond a mű hivatalos és teljes címe:
“A cigányság és a magyarság összefonódó történetének jelenetei (Születés)”

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info