Címke: esszé

Hitben a szeretet, kultúrában az örökség. (Julia Kristeva: Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit)

Marseilles, Öreg-kikötő… Hátizsákos fiatal turistaként barangolok a rámpán, hátizsákomra csatolt szandállal, mélyebbről árulkodóan kilógó vörösboros flaskával, cigarettát füstölögve. Szentháromság…: ha élet, akkor tejeskávé, vörösbor és camembert, ha életminőség, akkor cigi is. A csóróság adott, szerepjátékra nincs szükség. Azonnal lecsap rám egy helyi clochard: kis bort adnék-e? Cigivel ő kínál. Honnan, merre…? Saint-Tropez-ba indulok. Várnak? Neméppen. Mindegy: tapasztalni fogom…, mindenestre „illúziók nélkül soha…!”.

Az illúzió eltartott még egy ideig. Az úri yachtok kikötője ízlésfacsaró volt, a rajtuk fénylő napsütésben borozgató kövérek világa meg olyan, mint Sampé sokáig meghatározó karikatúráin. A nihilizmushoz vezető pszichoanalízis sem talált volna erőteljesebb életvilágot, mint a tengerbe hajított pezsgősüveg- és ételmaradék-szemetet. A leszálló éjben viszont a szikla tetejéről méltóan sokáig nézhettem a mediterrán tengeröböl égre viruló csillagfényeit. Aztán lassú cseppekben eleredt az eső…

»A tudással való számvetés egy olyan diszkurzusba ágyazódik, amely él az allúzió és az illúzió nyújtotta lehetőségekkel: folyamatosan kitér az „értelem” és a „dolog” közötti soha meg nem valósuló egybeesés keresése elől. A képzelet, a játék, a megmutatkozás tere ez, ahol a számvetés megújulássá, teremtéssé válhat« – írja Julia Kristeva a Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit kötetében (91. oldal).[1] Mint pszichoanalitikus sokat ad az illúziókra, s mint irodalomtudós talán még többet. Számára vallásos diszkurzus és a racionalizmus kiegyezésképtelen vitájában a szenvedés, a sérülés és a bizonytalanság az, ami ki kell váltsa a megértést: „Igyekezzünk hát megérteni, mit is akarnak mondani” (5.)

És igyekszik, és mondja, és megértjük. A jelentést és a jelentőt is, az episztemológiait is, a pszichiátriait is. „Az egyedül érvényes és értelmezhető tudományos igazság hatása az értelmezés alapjául szolgáló elméleti modell helyességétől, mint a terápiás kapcsolat és párbeszéd jellemzőitől” függ. A többi már ez értelmezések értelmezésének esélye, sőt kötelezettsége is. Kristeva hol nyelvészeti fogalmakkal, hol filozófiai analógiákkal, máskor Freud-idézetekkel meg saját terápiás példákkal él, mindvégig lebilincselően és szikrázóan. „Az analízisben csakis az eleinte képzelt, ebből következően valóssá és szimbolikussá váló értelem számít, amely kettőnk, az (ön)analizáló és az analitikus közötti párbeszédben alakul ki. Egyáltalán nem fontos, hogy az, amit elmondasz, valóban megtörtént-e, hogyha az illúzióid, a hazugságaid vagy az önkívületed lehetővé teszik számomra, hogy megértsem, hogyan hatnak rám a tüneteid és a fantáziád, és hogyan működnek a kettőnk kapcsolatában” (38.). Nem kímél a fantáziák értelmezésében sem, a diszkurzusok leírásában sem, a jelentés-készlet kiterjesztésében sem: „az illúzióként felfogott analízis ebben az értelemben végeérhetetlen” (u.o.). Mindenkit, hívőt és olvasót, beteget és racionalistát is azzal vesz le a lábáról, hogy elhessenti a bűntudatot a belátás elől… „ne higgyenek vakon a rációban: bízzanak inkább az illúzió gyógyító és megvilágosító erejében. Vagyis a hitben? Nem egészen.” (39.) Hisz „a mindenható Atya vagy hiányzik nekik, vágynak rá, vagy szenvednek miatta. … (szimbolikusan) a gyerekek pszichés fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges folyamat egyúttal jelentős örömforrás is, hiszen így a hatalom interiorizációja révén eggyé válhatnak a legfőbb autoritással. A kereszténység minden más vallásnál nyíltabban beszél arról, hogy az apai tekintély milyen szimbolikus és testi hatást gyakorol ránk, emberekre…” (61.) Példái azonban nem állnak meg egyetlen ősforrás, a Hiszekegy, az Apostoli hitvallás vagy a Credo-jelenet illusztrációinál, sorra jönnek a protestánsok, a zsidók, a buddhisták, a sintoisták példái, miközben egyértelműsíti: „Pszichoanalitikusként én a Hiszekegyben ugyanazokat az alapvető fantáziákat vélem felfedezni, mint amelyekkel a pácienseimmel való beszélgetések során nap mint nap találkozom” (61.). De az ismerkedés fázisai, a megértés határai elvezetnek az anya-szerepek, a szűznemzés, az emberi képzeletvilág művészi szublimációinak világa (példaképpen Leonardo da Vinci élete és munkássága), a saját apa és a teremtő Atya kérdéskörei felé is, a „Fiú-létet” és a Mindenhatót összefüggésbe hozó interpretációk irányába, a feltámadás problematikája felé, a rejtett szexuális tartalmak felé is, „a makrofantáziáktól a mikrofantáziák felé haladva a pszichoanalízis felfedi a rejtett szexuális tartalmakat, amelyeket az ima látszólag figyelmen kívül hagy, de nem cenzúráz, hiszen a vágy diskurzusában, amely átalakítja tárgyát, hagyja megmutatkozni” (67.).

Kristeva elbűvöl abban való vallomásosságával, ahogyan eseteit, példáit, személyes élettényeit is sorba állítja előadása (egy 1984-es versailles-i főiskolai megnyilatkozása) szövegében: „…a Hiszekegyet, azaz az Apostoli hitvallást, a katolikus hit alapját, az egyház talpkövét vizsgálom. De mielőtt belevágnék, talán érdemes szemügyre venni a hit jelenségét nem kimondottan tudományos szempontból. Nem vagyok hívő, de hívők között nőttem fel, akik igyekeztek − igaz, nem túl nagy odaadással − átadni nekem is a hitüket, és én nem is nagyon lázadoztam ez ellen, nem ebben éltem ki a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszerét. Kamaszkoromban lenyűgözött Dosztojevszkij regényalakjainak tragikus miszticizmusa, s az ágyam fölött trónoló Szűzanya ikonja előtt elmélkedve próbáltam eljutni az ő hitükhöz, amelyet az én világi iskolai nevelésem inkább kigúnyolt, vagy csak egyszerűen semmibe vett, mintsem harcolt volna ellene. Szerettem volna megismerni az elragadtatást, valamint az édes szenvedéssel és felfoghatatlan kegyelemmel teljes túlvilágot, amelyet a bizánci ikonokról ismertem. Nem éreztem semmi különöset, ezért azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon. Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban ’szemiotikai’, és nem ’szimbolikus’ eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon…” (40-41.). Kristeva a forma és az instancia, egy valós személy vagy az Isten-szeretet kérdésében is ugyanilyen közvetlen, a hit posztulátumait is aláveti „az ösztönkésztetésekből eredő zaklatottság” mélyebb elemzésének, végigmegy az indoeurópai és a védikus vallások kérdéskörein, a „hit”-be magába belefoglalt ajándék, az adakozás öröme, a hit székhelyének a szívbe áthelyezett központja és a hit vagy hitelesség kihívásainak egész kérdéskörén (40-46.), az analitikus beszéd szubjektumként felbukkanó másik csoporttagsága, a sóvárgás, a gyűlölet, „a beszéd másikjára” hangolt indulatiság skáláin is, egészen a dantei vagy sartre-i pokoliság példáiig: „a pokol – az a Többiek” (Sartre: Zárt tárgyalás, 1975). Ebben is új hangot keres és talál: a „jelentésesedés” folyamata az analitikus szótárból „a libidó mint egy tárgyra irányuló jelentéssel bíró vágy kioltódásáról” szólva „a saját narcisztikus identitásomhoz fűződő minden kapcsolatom a végletekig elhalványul” állapotáig követhetővé válik (71.)… S ebben az „eltolt” harmadik személyt a közvetlen elsővel és a közös többessel elegyíti: „Pedig be kellene látnunk, hogy narcisztikusok, vérfertőzők, mazochisták, szadisták, apagyilkosok vagyunk, ösztönösen vonzódunk a fizikai és erkölcsi értelemben tőlünk nagyon is különböző karakterekhez, mert izgatnak bennünket, és igen, eredendően agresszívak is vagyunk másokkal” (73.).

Kristeva könyve oldalanként kínálja az idézeteket, egyre-másra. Ami a példatárba átemelhető, még messze nem az egész mű, melynek a szemiotikai, nyelvészeti, történeti, hit- és szeretetviszony felé elindázó gondolatmenetei mutatják a tudomány felé közelítő, sőt tudományteremtő analitikai kontextust, a pszichiátria rangját, száz éves előzményeit, Freud vagy Jung, Szent Pál és Benveniste, Lacan és Szent Ágoston felé is belátásokkal élő rendszerteremtő perspektíváit. Mindemellett az illúziók útjának állomásain, a helyzetfelismerő kiábrándultságok megdöbbenésein túl a terapeuta szól alapvetően munkája egészéből: „Az analízis befejeződése után is vágyakozni fogok másokra és függeni fogok tőlük, de tudni fogom, miért, vagyis milyen okból és célból működöm így. Ha ismerem a vágyaimat, szabad vagyok, s egyszerre tudatában vagyok a korlátaimnak is. Ettől kezdve tudok szeretni, valamint szabadon és kizárólag a magam kockázatára képzelődni. A pszichoanalízis tehát, úgy tűnik, sokkal közelebb áll a hit megtapasztalásához, mint a hitetlenséghez (úgy is mondhatnánk, hogy nem a hiten innen, hanem a hiten túl helyezkedik el), s mindenekelőtt a keresztény hithez, amely formát adott az embert meghatározó fantáziáknak” (77.).

Nemigen szól (pedig az előttem álló kötetek között ott lapul egy 780 oldalas francia Kristeva-monográfia is – abból egész szöveggyűjteményre valót citálhatnék ide…!) a szemiotikai problematikákról, a jelölt és jelölő nyelvi rendszerezési tipológiáról, a különbségeket és sokszorozásokat jelentő jelentésességről. Ez a kötete a pszichoanalízis nevében szól, reflexiókkal a vallásra, hitre, a létezés spirituális voltának részkérdéseire fókuszálva. De megerősít kötete végén: „Az analízis ennek ellenére nem a vallás világi változata vagy valamiféle életbölcsesség, hanem sajátos terápia és etika. Az (ön)analizáló visszatalál gyerekkorához és vágyai elvesztett idejéhez, majd az analízis során átformálja azt az időt, átalakítja pszichikai ökonómiáját, a feldolgozásra és a szublimációra, tehát a megértésre és a játékra való képessége pedig megnövekszik /…/ képes lesz játszani, gyerekként viselkedni. Spinoza azt írja, hogy az örömtől, a megismerés legfelső fokától, sőt talán azon túli tapasztalatától meg kell fosztanom magam ahhoz, hogy megsejthessem a forrását máshol, másoknál, a másikban. Az öröm tehát nem lenne más, mint az illúzióvesztés illúziója?” (83.). S válasza, mely nem kíván egyértelműségekkel élni, a nyelvi megoldás szubjektivitása: a pszichoanalitikus „a nyelvre bízza magát, hiszen ebben teljesedik ki az emberi lét szubjektivációja és objektivációja; ezt a nyelvben való létezést pedig sejtésünk szerint a megmutatkozás, a megszilárdítás és a gyarapítás jellemzi, ahogy magát az emberi életet is” (90.).

Nem lehet „lezárni”. Kristeva lenyűgöző soraiban újra és újra él a terápiás célként megfogalmazottakkal: „A másik emberi méltóságát csak az képes tisztelni, aki le tud mondani a dolgok uralásának vágyáról, félelmeit nem azzal akarja orvosolni, hogy mindent irányítani akar…” hisz „maga az élet az emberi létezés legvégső célja és értéke” (92-93.). Előadása a válságosnak tűnő nyolcvanas évek közepén hangzott el. Vajon mit mondana ma a dolgok uralásának vágyáról, az emberi létezés legvégső értékéről…?

Az illúziók, mint hitben az örökség, kultúrában a szeretet átélik az elmúlások korát is. „Soha illúziók nélkül”…? Saint-Tropez csak annyira kicsi, hogy öt perce a kikötőtől egy udvarház csűrjében príma esővédett nyughelyre találtam, s a mosolygó hajnallal a napsütés is visszatért. A legelső kávézóban már csak az újabb illúziókra maradt idő. Nem volt szó a hatalom akarásáról, az (ön)analizáló emlékezetről, a konstantinápolyi zsinat Credo-felfogásáról, de még a szerelem kezdetben volt mivoltáról sem – csak a szeretet és megértés café-crème változatáról. Később aztán már a könyvesbolt is nyitott…

[1] Napkút, Budapest, 2012., 96 oldal. Fordította Tóth Réka és Kun János Róbert.

Misztika és politikai kritika (Simone Weil)

Simone Weil írásaiból egy olyan, nem az egyházi teológiában, hanem a misztikában (a negatív teológiában) gyökerező politika körvonalai sejlenek elő, mely számos ponton kritizálja a modernitást, sőt az emancipáció modern eszméjét és gyakorlatát, konkrétan például az 1789-el jelzett forradalmi hagyományt. Ennek ellenére ez a platonista keresztény politika mégsem tekinthető konzervatívnak, restauratívnak, vagy reakciósnak, ezért is méltó a figyelmünkre akkor, amikor politikai kereszténységről, karizmatikus vallási megújulásról, új posztszekuláris társadalomról, a modern emancipációs eszmék kimerüléséről vagy önfelszámolódásukról beszélnek sokan.
Mi az a kontextus, ahonnan Weil szövegei megszólalnak, ahová ezek az írások saját magukat elhelyezik? Az alábbiakban épp csak néhány rövid megjegyzésre szorítkozom, nem áll szándékomban átfogni, még csak bevezetést  írni sem misztika és politikai kritika e rendkívül egyedi kombinációjához. Weilt eddig döntően misztikus oldaláról ismerthette a magyarul olvasó közönség, elsősorban talán Pilinszky János fordításaiból és szétszórt hivatkozásaiból. Begyökerezettség című kötetének megjelenése[1] azonban megnyithatja az utat az ebből a misztikus figyelmből kibomló politikai és kultúra-kritikához is. Misztika és politikai kritika között azonban Weilnél szoros belső összefüggés van, a kettő merev elválasztása torzulásokhoz vezet. Ez az írás a két terület közti átkötéshez igyekszik hozzájárulni.
Simone Weilt tehát először is modern misztikusnak, a negatív teológia 20. századi képviselőjének szokták tekinteni. A negatív teológiai álláspont szerint – szemben a pozitív, többnyire egyházi teológiával – Istenről, az isteni igazság dimenziójáról nem lehetséges pozitív fogalmakban számot adni. A pozitív teológia pozitivitása abban áll, hogy racionális, vagyis hogy fogalmi koherenciára és rendszerességre törekszik, definíciókat, bizonyításokat, levezetéseket alkalmaz. Ilyen értelemben a pozitív teológia – ugyanúgy, mint a biológia, a matematika vagy a fizika – tudománynak tekinthető. Ami a modern tudományoktól a pozitív teológiát mégis megkülönbözteti, az nem a racionalitás (a fogalmi rendszeresség) hiánya, hanem az empirikus jelleg és módszertan, a számszerűsítés, a kísérleti jelleg, a mérhetőség és a megismételhetőség, tehát a tapasztalatiság hiánya. A pozitív teológia tehát nem empirikus, de racionális, amennyiben az isteni kinyilatkoztatás igazságát annak inherens, benső, metafizikai összefüggéseire támaszkodva próbálja fogalmilag rendszerezni, értelmi kategóriákban megragadhatóvá tenni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a pozitív teológia nem empirikus, hanem metafizikus tudomány.
A misztika anti-teológiai jellege viszont abban áll, hogy az értelmi kategóriákat, a racionalitást, a fogalmiságot alkalmatlannak tekinti tárgyának megragadására. Az értelem, a racionális ész eszerint nem képes többre, mint önmagát, az emberi értelem tökéletlenségét reprodukálni. Ebből azonban a misztika számára nem az következik, hogy a racionalitást egyszerűen el kell utasítani és a „hit ugrása”, a csoda vagy egy hirtelen jött megvilágosodás révén át kell lépni valamiféle homályos irracionalitásba, hanem ténylegesen meg kell haladni a racionalitást. A racionalitás szimpla elutasításával ugyanis a legtöbb esetben nem a racionalitás meghaladása történik, hanem éppenséggel visszaesés egy kinyilatkoztatás előtti, tehát pogány szellemi beállítódásba, ahol a ráció helyett vagy a tekintély vagy a különféle kevert és szabadon értelmezhető pszichés élmények, egyfajta mágikus-démonikus univerzum közvetíti számunkra a transzcendenciát. De ami itt megmutatkozik, az valójában nem transzcendencia, hanem a különféle prereflexív erők, affektusok, pszichózisok területe, egyfajta preindividuális immanencia. Márpedig a misztika nem mágia, nem szellemidézés, nem karizmatikus neurózis vagy kollektív happening.
Hogyan lehet akkor túllépni az értelmi kategóriákat úgy, hogy valóban túllépjük, s  ne visszazuhanjunk egy értelem előtti, a reflexiót elutasító, valójában kényelmes, manipulálható, pusztán csak személyes mágikus-démonikus világtapasztalatba? A misztika javaslata itt az – és ez olvasható ki Simone Weil írásaiból is –, hogy az értelem és a racionalitás kategóriáit egyfajta figyelemtannal helyettesíti. A figyelem nem ellentéte a rációnak, ahogyan az irracionalitás, inkább arról van szó, hogy a racionális, fogalmi gondolkodás nem más, mint egy sajátos figyelmi beállítódás, a figyelem egy sajátos gyakorlati esete. A racionális figyelem objektiváló természetű, a fogalmi összefüggés a tudatban egyfajta objektív realitásnak, közvetlenül birtokolt igazságnak tűnik, amit aztán empirikusan vagy szubjektíven is megpróbálunk igazolni, tapasztalatilag feltölteni, személyes világot rendelni hozzá. Így aztán a racionalitás teljes tapasztalati horizontunkat szabályozó elvvé válik, létrehozva a realitás és az én tapasztalhatóságának egy sajátos világát, amitől valójában azok sem tudnak elvonatkoztatni, akik „valami másban hisznek”. Ők sem túljutnak ezen, egyszerűen csak megpróbálják figyelmen kívül hagyni és valami mással helyettesíteni, anélkül, hogy lebontanák az alapját képező kategoriális előföltevéseket. Ahhoz viszont, hogy túljussunk a ráción, arra van szükség, hogy megtaláljuk a racionális beállítódást lehetővé tevő alapot.
Ha a racionalitás vagy akár a tapasztalatiság nem más, mint a figyelem egy módja, amely meghatározza azt, hogy ezekben a beállítódásokban mit és hogyan fogunk igaznak vagy reálisnak, egyáltalán világnak tapasztalni, akkor ahhoz, hogy túllépjünk az ezen keretek által lehetővé tett realitásokon, arra van szükség, hogy a figyelmünk szokásos racionális, empirikus vagy személyes beállítódását a figyelem dekonstruktív gyakorlása révén mintegy átállítsuk. Megszokott fogalmaink azonban olyan mélyen beívódtak tudatunkba, viselkedésünkbe, interszubjektív viszonyainkba és kultúránkba, hogy ez az átállítás szinte lehetetlennek tűnik.
Az egyik, vagy talán a legfontosabb ilyen kategória, melyet Simone Weil szerint a figyelem „dekreatív” gyakorlása révén le kell bontatnunk, vagy legalábbis korlátoznunk kell működési területét, az az én vagy a személy fogalma. Ezt a figyelmi műveletet Weil dekreációnak, visszateremtésnek is nevezi, és analógiája egyrészt a teremtés, másrészt a kenózis, ez a két teológiából ismerős fogalom. Weil szerint maga a teremtés Isten visszahúzódásának, nem pedig kiáradásának mozgásaként gondolható el: „Lemondás. Utánozzuk Istennek a teremtésben megnyilvánuló lemondását. Isten – bizonyos értelemben – lemond arról, hogy minden legyen.” [2] Utóbbi a krisztusi megtestesülés azon mozzanatára utal, melyben isteni mivolta az emberi testet öltés során kiüresedik, megfosztódik isteni attribútumaitól. A megtestesülés tehát dekreáció, Isten öndestrukciója, az isteni mivolt visszahúzódása, távol maradása, melynek következtében az isteni lényeg csak negatívan, önnön hiányaként mutatkozik meg az ember számára. Weil szerint az embernek ugyanígy kenózison, dekreáción kell keresztülmennie, azaz vissza kell teremtenie saját személyes, emberi mivoltát, dekonstruálnia kell saját centrális nézőpontját, a teljes emberi szféra negativitását kell megtapasztalnia, hogy ugyanúgy, mint Krisztus az emberiből, saját lényegének a visszateremtésével részesülhessen az isteniből.
Még pontosabb úgy fogalmazni, hogy a teremtés nem más, mint a végtelen távolságok kiterítése. “Tér és idő végtelenül elválaszt bennünket Istentől”[3], amiképpen az anyag nehézkedése, a szükségszerűség vak törvényei is. A távolság azonban mintegy Isten saját szétosztása, teresülése. A távolság magában Istenben van, olyan, mintha Isten önhasadása lenne: „Tér is idő vaskos elemként véghetetlen távolságot ver Isten és Isten közé.”[4] A megtestesülés és a szeretet ezt az önmagán belüli végtelen távolságot hidalja át. Weil ennek megvilágítására a barátság és a szerelem két tulajdonságát említi: az egyik a különbözők azonossá, egyetlen lénnyé válásának vágya; a másik úgy szeretni, hogy a felek bármekkora térbeli távolság ellenére se veszítsenek egységükből. Valóban, létezik olyan szerelem és olyan barátság, amely tér és időbeli elszakítottság után egy újabb találkozáskor ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, vagy amelyre egész egyszerűen nem hatnak a körülmények.
Isten és ember viszonyát tehát a negatív teológia szerint nem valamiféle áthatott lélekteli közelség, a részesülés jellemzi, hanem ontológiai különneműség, távolság, magának az anyagnak, és az anyag törvényeinek a gátja, mely az ember számára szinte áthatolhatatlan. Isten nincs itt. A dekreáció mint misztikus művelet nem azt jelenti, hogy Istent valamiféle mágiával, varázszavakkal vagy praktikákkal ideidézzük, hanem azt, hogy amennyire csak lehet decentráljuk a humán perspektívát, ami így először a materiális világ személytelen törvényeinek, igazságainak, kényszerítő evidenciáinak elfogadásához vezet, majd ezek kéregtükrében, az anyag engedelmességében, a nehézkedés redőzésében (ami mintegy a szükségszerűség másik oldala), észleljük azt a teljesebb „valamit”, amire már nem érvényesek a materiális univerzum törvényei. Az anyagi szükségszerűség és az anyag vak engedelmessége egyfajta példázat, amely segít megérteni az ember reális helyzetét: akár az anyag, vakon zuhanó, tehetetlen, szükségszerű törvényeknek alávetett lények vagyunk. A szükségszerűséggel szemben az egyedüli esély, ha beleegyezünk a szükségszerűségbe, ha engedelmeskedünk.     
A dekreatív figyelem Simone Weil szerint azonban nem pusztán szubjektív meditációs gyakorlat, és nem is csak a világ jobb misztikus vagy filozófiai megismerése a célja. Mivel a személy és az én fogalma a felvilágosodás és a modernitás kultúrájában, sőt a modern jogban alapozódik meg, tehát kulturális és politikai kategória is, ennek dekreációja kulturális és politikai gyakorlatot, aktivizmust, sajátos nyelvi-közvetítési formákat követel meg. Simone Weil írásainak aktivista stílusa, a feltűnő kiáltvány-, nyilatkozat-, röpirat-jelleg, sőt az írások hátterében lévő konkrét társadalmi és politikai aktivizmus ezeket a szövegeket például Karl Marx egyes írásainak antifilozófiai jellegével rokonítja, akinek munkásságára egyébként Weil megerősítő és kritikai értelemben is igen gyakran hivatkozik.
A fenti sajátosságokból kiindulva azt a pozíciót, ahonnan Simone Weil szövegei megszólalnak, leginkább töbszörös negativitásokkal lehet körülírni. Mint misztikus szövegek alapvető beállítódásuk anti-teológiai, ezen keresztül továbbá nem-tudományos (abban az értelemben, hogy nem fogalomcentrikus és nem szisztematikus). Weil sok modern teológussal szemben a teológiát nem akarja feloldani a hermeneutikában, a primér szövegek vagy a tradíció értelmezésközpontú vagy egzisztenciális reaktiválásában sem. „Módszere” sokkal inkább egy pragmatikus figyelemtanra utal, melynek célja, hogy a személyes én és a személyes igazságok dekreációjával fontosabbnak, jelentősebbnek tekintett személytelen igazságokra, törvényszerűségekre mutasson rá; erre utal például az emberi észlelés, érzékelés, gondolkodás geometriai törvényszerűségek szerinti behatároltságának elismerése, vagy az emberi létet egészében átfogó szükségszerűségről szóló elmélete. Beállítódása továbbá olyan értelemben antifilozófiai is, hogy a megismerést a figyelem politikai kritikája irányába igykeszik kitágítani, azaz nem pusztán értelmezni vagy megismerni akarja a körülöttünk lévő világot, de átalakítani is. Mindez nem jelenti azt, persze, hogy Weilnél nem találunk teológiai, tudományos, hermeneutikai, filozófiai hivatkozásokat vagy mozzanatokat, fogalmi rendszerességet, tudományos szempontokat, mert nagyon is találunk; azonban ezek a szövegek mégis inkább az előbbiek sajátos affirmatív keresztezésével, hibriditásukkal és aktivizmusukkal hatnak. 

[1] Simone Weil, Begyökerezettség, Bp., Gondolat, 2012, 10, ford. Gutbrod Gizella.

[2] Simone Weil, Visszateremtés = Uő., Jegyzetfüzet, Bp., Új Mandátum, 2003, 22-29, 25, ford. BárdosLászló.

[3] Simone Weil, Szerencsétlenség és istenszeretet = Uő., Kegyelem és nehézkedés, Bp., Vigilia, 1994, 7.24, 22.

[4] Szerencsétlenség és istenszeretet, i. m., 16.

Illusztráció: Paul Klee

 

Kovács katáng Ferenc: “az angyalok még tudnak magyarul” (Beszélgetés Turai G. Kamillal)

Dr. Turai G. Kamil 1952-ben született Gyulán. A szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsész karán kezdett tanulni magyar-olasz szakon, majd a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián beiratkozott a teológiára. Diplomát az ókeresztény irodalomtörténeti tanszéken kapott. 1987-ben védte meg doktori disszertációját.

(Fotó: Nagy Krisztián)

1981-től Kecskeméten előbb könyvtárosként, majd újságíróként, 1991-től pedig óraadóként a Tanítóképző Főiskolán dolgozott, ahol 1993-ban kapta meg a kinevezését.

Kecskeméti képzőművészeti tárlatok és galériák szervezője, nevéhez számos kecskeméti és vidéki festőművész felfedezése és bemutatása fűződik. Teológiai és filozófiai témájú publicisztikái közül kiemelkedő a Magyar metafizika (Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996) c. könyve. Költőként 1990-ben mutatkozott be az Alföldi gyászpompa című kötetével, majd 2016-ban a Boldogasszony ódákkal. (forrás: http://www.bacstudastar.hu/turai-gabor-kamil)

A sokoldalú, Pilinszky-díjas gondolkodóval Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

 

Kovács katáng Ferenc: Olvastam, hogy Turai ükapád ”Festő Hegedűs György igric és boszorkánymester is.” S nagyapád ”a 48/49-es forradalom szívós katonája.” Szólnál néhány szót a felmenőidről?

Turai Kamil: Apai őseim, a Betyók besenyő vonalon kapcsolódtak valamiképpen a nagyszentmiklósi kincs Boilau-Beatu rovásirásos olvasatához. György nagybátyám, aki világhírű földijéhez hasonlóan abszolút zenei hallással rendelkezett, 24 évesen jómódú nemesi mátkájával, Molnár Rózsával összekötözötten lett öngyilkos. Festő Hegedűs György anyai ükapám – ha nem is ”boszorkánymester” – de mélyen vallásos tudós-táltosként élte életét a kecskeméti Mária-városban, a róla elnevezett domb, tó, tanya ölelésében. Igaz, egyszerre több helyen is látták, parancsolt a természeti jelenségeknek, s animisztikusan állattá bucskázott. Természetszerűen vesztette el fél lábát a 48-as szabadságharc forgatagában. Úgyhogy unokái kacagták, ahogy falába megperzselődött aludtán a pásztortűz parazsán. Apukám maszek szabómesterként küszködött a külvárosban a Rákosi-pribékek sintérhadával, anyukám hathold-rozsföldes kuláklányként útálta a kommunistákat. 

KkF: Nekem egy szovjet katona kötötte meg az úttörőnyakkendőmet. Rá három évre őrsvezető lettem, s ma ebből csak arra lehetek büszke, hogy a zászlóvivőm elnök-püspökségig vitte. Neked hogy sikerült átvészelned a mozgalmasdit?

TK: Édesanyám, hála Istennek, beiratott hittanra, az egzisztenciális fenyegetések dacára. Az Erkel-gimnáziumban a ”magyar költők Leninről” országos középiskolai tanulmányi versenyen Füst Milán ”Jelenés” cimű remekművével jutottam be a döntőbe. Merthogy a nagymester az ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Jézus Krisztus?” lelkes ovációt a felszaba-dúlás után ekként szimpatizálta: ”ó, hát ilyen nagy az eszme, Vlagyimir Iljics.” Ez legalább olyan gusztusosan hangzott. Amikor később egy villámcsapásszerű Isten-jelenés nyomán – elhagyván a szegedi bölcsészkar magyar-olasz szakát – átjelentkeztem a teológiára, természetszerűleg felkerestek a kócos-vereshajú III/3-as belsőelháritási aktivisták, hogy súgói munkakörbe alkalmazzanak, ám jóizlésem tiltakozott. Mégpedig mindvégig, noha végigkísértek az orv próbálkozások (katonaságnál, munkahelyen).

KkF: Ha jól sejtem, komoly irodalomelméleti tudással felvértezett, érett fiatalember lehettél már a középiskolában is. Mik voltak a kedvenc tárgyaid? S önszorgalomból mivel foglalkoztál?

TK: Időm jó részét a versenyszerű atlétika (középtávfutás) töltötte ki. Igyekeztem megfelelni: ”jó tanuló, jó sportoló” címet érdemeltem ki, sorra nyertem a területi versenyeket szakosztályomban. Másodikban irodalomtanárunk, Aradszky Pali bácsi felfedezett egy hosszabb lírai eposz-dolgozatom révén (úgy járt, mint aki ”horgász, csali-giliszta-ásás közben kincses ládikára akad”). Attól kezdve – Juhász Ferenc-i, Nagy László-i mintára – folyamatosan verseltem. Egy időben napi két szonettet: ”villan a lába a kannak / s elfeketedve rohannak / holdagyarú elefántok/ vad tüzek üszke a fákon”. Éjszaka a fürdőszobában Kierkegaardot, Spinozát fedeztem fel.

KkF: A gimnázium választóvonal az ifjak életében. A koedukált osztályok kezdetét éltük. Szülővárosod fura figurája, Simonyi Imre bátyánk épp akkortájt vethette papírra: ”Hát mondd, nem sírnivaló, / hogy még mindig ilyen avas, / ásatag módon, / – mint a dürgő fajdkakas – / tollammal bűvölöm a nőstényt?” (Negyven-ötven évvel később valami hasonlót magad is papírra vetettél: ”hajdanta 1500 métert versenyszerűen futottam a pályán / most tollammal karikázok s kerítem be a zsákmányt” (Az éjszaka áhítatából). Te sem maradtál érintetlen? Gimis hódításaidra lennék kíváncsi.

TK: Tizenhat éves koromtól tíz éven át önkéntesen vállalt, elszánt és nemsejtett szigorú cölibátusban éltem. Százkilóméteres futóedzéseim kontójára osztálytársaim a ”remete” csúfnevet próbálták rám. Majd, megtérésem után katolikus főiskolai-akadémiai-teológiai stúdiumaim (ferences noviciusként, pázmányos-civil ókeresztény irodalomtörténészként, újplatonikus filozófusként) normálmenetben tartottak nőtlen keretekben. Ha kitartok, még talán Szűzmáriás szentté is kenődhettem volna. Egész életemben hajtott az abszolút szerelem illúziója.

A Boldogasszony ódák misztérium-kötetem ebből a heroikus re-paradicsomozódási (Ádám-Éva egységes) hadjáratról szolgáltat egy szeletet, csupa-csupa színes kudarccal fűszerezetten. Majd talán ezután, ha nagy leszek, sikerül!

KkF: A szegedi egyetemről átiratkoztál a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára. Tudomány és hit és élet. Szerteágazó tanulmányok. Mellette mire futotta még az idődből?

TK: Miután kicsúszott alólam a kolostori ellátás, éveken át magamnak kellett gondoskodnom fennmaradásomról, a jövendő megélhetés legcsekélyebb reménye nélkül. Az az igazság, hogy nem kellettem én se az egyházamnak, se a hazámnak. Egyéves betanított kertészi jövedelmemből próbáltam az albérletet és tanulmányaimat finanszírozni, hiszen – főállású egyetemistaként – hivatalosan munkaviszonyt se létesíthettem. Mígnem megszánt egy – a teológiát levelezőn végző – operaházi osztályvezető-helyettes, s alkalmazott illegális órabéresként. Vizsgajegyzeteivel sokat segitett akkoriban egyebekben a későbbi egri érsek, Ternyák Csaba is. Kezdetben Heidegger-szeminarista voltam a mélyen empatikus Nyíri Tamásnál, de félrehívott, hogy nála nem lehet doktorálnom, mert a szakfilozófiát a marxista ELTE tartja fenn magának hatalmi szóval. Így aztán diplomamunkámat ókeresztény irodalomtörténetből védtem meg Vanyó Lászlónál. Életreszólóan kitartó monográfiámat a harmadik századi egyiptomi újplatonikus Plotinosz biztositotta. Kétkötetes Plotinosz-disszertációmat már ismétcsak Nyíri Tamás filozófiai tanszékére küldtem el postai úton. Elfogadta, postafordultával.

KkF: Alföldi gyászpompa (Maecenas Kiadó, 1990) az első köteted. Stanczik-Starecz Ervin nem takarékoskodik a dícsérő szavakkal: ”…meglepő képzettársítások […]elementáris erővel szómag-hasító fényt, energiát, nyelvi lökéshullámokat zúdítanak a versekbe mélyedőkre.”.
Hány év verstermését tártad az olvasók elé a 200 oldalas kötetben?

TK: Hát igen, örökösen példaértékű-példamutató barátom, Stanczik-Starecz Ervin, akit nem kell bemutatnom, vesékbe látó misztikus bölcs. Huszadik évemre addigi versgyakorlataim rávezettek a krisztusi ősszó keresésére. Anélkül, hogy hallhattam volna a tibeti budhista “tumo” mágikus hatalmáról, egy hetes lelkigyakorlaton égettem magam a “láng” fenomenonját, hogy aztán a “mágnes” hasonlóan végzetes végtelenével szembesitsem, s orgiasztikus originalitással egyesitsem “lángmágnessé”. Hasonlóan a “cseresznyeboglyát”, “ólomóceánt” stb. Ezekből aztán sorokat, strófákat formáltam, amíg csak bírtam. E darabokat ítélte Vasadi Péter “zseniálisnak” s osztotta oda Pilinszky Jánosnak. A továbbiakban a szkíta-trák görögritmusú strófák kerítettek hatalmukba, s mantra-ismeretek nélkül hagyatkoztam rá a Magyar sillabák sibillai karakterére, a hang-elemekig energetizálva a Logosz-nyelvet. A Maecenas Kiadó egyébként – terveink szerint – az általam lefordított összes Nietzsche-verssel közösen, társbérletben adta volna ki az Alföldi gyászpompát. Ámde akkorára, 1990-re megorrontván, megelőzött minket a “Lyra mundi” szerkesztősége.

KkF: A kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanítottál. Néhány évvel korábban, a Duna túlpartján, én egy műszakin. Akkor még létezett egyfajta osztályfőnöki rendszer. Sok kulturális eseménybe, aktivitásba sikerült beleszédítenem a diákokat. Neked milyen tapasztalataid voltak, milyen hatásod lehetett a rádbízottakra?

TK: Feltehetőleg kellően mély benyomást gyakoroltam, hiszen ifjú tanitványom feleségemként fiúgyerekekkel ajándékozott meg. Négy fő tárgyam a húsz esztendő során (mivel előtte rendszerváltó-tényfeltáró újságiróként harcoltam 3 évig, annak előtte pedig 9 esztendeig munkásszállói mentőangyalként): vallásfilozófia- és történet, kultúrantropológia, művészetfilozófia, magyarságtan. Hálás vagyok, hogy Istenemnek, Hazámnak, zseniknek és átlagembereknek a szolgálatára lehettem. Tanítva tanultam magam is: a létmegértés imbolygó territóriumán. Sokezer hallgatóm közül, szerencsére, sohase kellett senkit se megbuktatnom. Sőt, a Metafizika kötetem jóvoltából éveken át a pesti Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán is taníthattam, mégpedig a szakralitás bűvöletében.

KkF: Általában új kötete megjelenésekor keresik fel, faggatják az írót. Ez most rendhagyó eset, egy negyed századdal korábban megjelent műved kapcsán kérdezlek részletesebben. A Magyar metafizika Stanczik-Starecz Ervin szerint: ”…nyelvi-filozófiai napkitörés. […]Ajánlatos és segíti a Turai-művek megértését a Magyar metafizika boncolgatása. A mű igen egyszerű nyelvezetű, de hasonlóan az apályhoz: a visszahúzódó hatalmas víztömeg /pl.: őstörténetünk, vallás, az ember ontológiája, világegyetem, Isten, semmi és valami, nyelvünk stb/, mely meg van mozgatva a könyvben, neutroncsillag tömörségű, de korántsem semleges kisugárzású; a parton milliárdnyi fölszikrázó kérdés marad, mint a föveny csillogó homokszemei.”
Hogy látod, értő olvasók kezébe került, befogadást nyert e műved?

TK: Tapasztalataim és csak a három Varga (Zsigmond, Csaba, Géza) kutatásai alapján leszögezhetjük: a hunmagyar-szkíta ősnyelv. S minden nagy filozófus nemzet (ógörög-német) a nyelvből (a Christos-Logoszból) közelítette a Létet (Platon, Böhme, Heidegger). Negyedik x-emig kínlódtam – miután monográfiát szenteltem a görög Plotinosznak, a latin Scotus Eriugenának, a német Nietzschének – gyötrődtem kutyául, hogy nincs igazi magyar filozófiai szisztéma (hacsaknem a vörösfasiszta tömeggyilkos Lukács Györgyé). Végre 1992 év végén másfél hónap alatt kiszakadt belőlem a Magyar metafizika, az első tőről-metszett magyar mantra-filozófia-rendszer. Azt vártam, immár negedszázada az első kiadást követően, hogy írástudó-gondolatbiztos fiatalemberek tucatjai fogják bővíteni-javítani ezt a mintát. Sajnos, a bölcs-jelöltek – hozzánk hasonlóan – bedolgozók és szalagmunkások a nihilista-analitikus gender-multiknál. Egyelőre még telecsövön tart a sumér-szkíta (Torma Zsófia által feltárt) világkultúra elpackázása, lepöccintése. Míg az átkozott Trianon-fasizmus dühöng Európában, nem is várhatom, hogy a Szentkorona evangéliuma érvényesüljön.

KkF: Pap Gábor művészettörténész kötetbeli ajánlása szerint ”…tipikus értelmiségi olvasmány: csak úgy árasztja magából a továbbgondolásra alkalmas nyelvi – és nem csak nyelvi! – ötletsziporkákat.” Szorult-e általad kiegészítésre a 2003-as új kiadás?

És várható-e, hogy a 100. tétel után (Tökéletesség és tömörség) újabbak következzenek?

TK: A filozófiai életművemet, boldogan jelenthetem, 30 esztendeje lezártam.

Szembesültem, szembesítettem ”olvasótáboromat” az ógörög, skolasztikus latin és német ontológiai bölcsletekkel. Sőt, megalkottam az első magyar lételméleti szisztémát. Kell ennél több? Ennyi se. Mindebből semmi! Van idő. Csak idő van. Telik az örökkévalóságból. Eláll! Egyébként bölcselet a személyes, személyiséges hitelesítő energiaháttér nélkül semmit se ér, vallja Hamvas. Nos, én lobbantottam ily gondolatos sziporkát. Bízvást, elharapódzik a tűzvész! Megvillant horgászásóm alatt Attila aranykoporsójának a sarka. Mások kiemelik majd ezt a becses ereklyét.

 

Források:

http://www.naputonline.hu/2019/05/03/stanczik-starecz-ervin-a-turai-jelenseg/

http://www.bacstudastar.hu/turai-gabor-kamil

https://hiros.hu/kultura/kepzomuveszet/taj-impressziok-az-iparkamaraban–videoval

http://www.naputonline.hu/2021/01/16/turai-kamil-hunbolgar-vilaglatomasok-szondi-gyorgy-ket-muforditas-gyujtemenye/

https://terebess.hu/haiku/magyar/turai.html

“KECSKEMÉT FELSŐOKTATÁSÁÉRT ÉS TUDOMÁNYOS ÉLETÉÉRT” – díjat kapott Turai G. Kamil

https://www.7torony.hu/2021/01/petrozsenyi-nagy-pal/nyugodj-meg-bogaram/

 

Címlapkép:  Sal Antal

 

 

Herta Müller: A piros virág és a bot

A gyűléseken – amik a diktatúrában az emberek idejének egy nagy részét lefoglalták – mutatkozott meg a legtisztább kép arról a fajta beszédről, ami Románia folyamatos ellenőrzés alatt tartott társadalmában működött. Valószínű, hogy ez nemcsak ebben a diktatúrában volt így. Ami akár csak félig is hiteles lehetett volna, egy leheletnyi személyesség, az ujjak egyéni rándulása – mindez egyszerűen eltöröltetett a szónokok világából. Egymással felcserélhető figurákat néztem és hallgattam, akik elszakították magukat az egyes emberektől, lemondtak róluk, és elindultak egy politikai pozíció gördülékeny mechanikája felé, hogy kiteljesítsék a karrierjüket. Romániában a rendszer minden ideológiájának csomópontját Ceauşescu személyi kultusza jelentette. Ugyanazzal a módszerrel, amellyel a falusi pap az Istentől való rettegést akarta a fejekbe ültetni, terjesztették a tisztviselők szocialista vallásukat: Akármit csinálsz, Isten lát téged, mert ő végtelen és mindenhol jelen van. A diktátor portréja több tízezer példányban látható volt az országban, ezt erősítette mindenfelé szétpermetezett hangja. Beszédeit órák hosszat sugározta a rádió és a tévé, ezáltal a hangja minden nap állandó kontrollként töltötte be a levegőt. Ezt a hangot az országban mindenki olyan jól ismerte, mint a szél zúgását vagy az eső kopogását. Beszédének ritmusa, kísérő gesztusai ugyanolyan ismertek voltak, mint a diktátor homlokán a hajtincs, a szeme, az orra, a szája. Mindig ugyanazon csámcsogott, az előre betanult szövegrészeken való kérődzés ugyanolyan ismert volt, mint a mindennapi tárgyak zörejei. Ha valaki a szónoklatában ugyanezeket a szövegrészeket ismételte, az már nem volt elég a teljes elismeréshez. Ezért a tisztviselők nyilvános szerepléseikkor azon fáradoztak, hogy Ceauşescu gesztusait utánozzák. A rendszer legfőbb szónoka négy iskolai osztályt végzett, és nemcsak a bonyolultabb tartalmakkal és a legegyszerűbb nyelvtani szabályokkal gyűlt meg a baja. Ráadásul még beszédhibás is volt. A magánhangzók váltásakor és a mássalhangzók gyors egymásutánja közben megakadt a nyelve, motyogni kezdett. Erről a beszédhibáról széttöredezett, ugatásszerű szótagolással és kezének állandó rázogatásával próbálta elterelni a figyelmet. Ezért beszédstílusának utánzása a román nyelv különösen feltűnő, tragikus-nevetséges eltorzítását vonta maga után.
Akkoriban gyakran mondtam, hogy az országban a legfiatalabb tisztviselők a legöregebbek. Nekik ugyanis, úgy tűnt, minden erőfeszítés nélkül sikerül a diktátor utánzása, és tökéletesebben is, mint az időseknek. Természetesen nekik nagyobb szükségük is volt erre, mert a pályafutásuk elején álltak. De miután óvodás gyerekekkel foglalkoztam, nem tudtam kikerülni, hogy azt gondoljam: a fiatal tisztviselők nem is utánoztak senkit. Ők saját maguk voltak, és egyáltalán nem is volt más, saját gesztusviláguk.
Két hétig dolgoztam óvónőként, és észrevettem, hogy Ceauşescu utánzása már az ötéveseknél is teljesen nyilvánvaló, egyszerűen nem lehet nem látni. A gyerekek megszállottjai voltak a pártverseknek, a hazafias énekeknek és a nemzeti himnusznak. Az óvodába hosszú munkanélküliség után kerültem; kirúgtak a gyárból és jó pár iskolából, sehova nem vettek fel „individualizmus” miatt, és mert „nem akartam illeszkedni a közösségbe, és hiányzott belőlem a szocialista tudat”. A tanév már rég megkezdődött, helyettesítenem kellett egy sárgaságban megbetegedett óvónőt, akinek a gyógyulására sokat kellett várni. Amikor elfoglaltam az állást, azt gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz, mint az iskolában. Lennie kell még egy kis gyerekkornak ebben az államban is, az ilyen kicsi gyerekeket még nem lehet ideológiával üresre és egyformára pusztítani, még vannak építőkockák, babák vagy táncok. És azonkívül semmi pénzem nem volt, csak adósságom, és minden hónapban fizetnem kellett a részleteket a lakásomért. Tudtam, hogy az én esetemben nem tanácsos az albérlő függőségébe jutni. A titkosszolgálat első fenyegetésére akármelyik főbérlő azonnal kitett volna az utcára. Édesanyám egy TSZ-ben dolgozott, és nagyon sokat kellett kínlódnia, hogy valahogy megéljünk.
Az óvoda igazgatónője az első munkanapomon a csoportomhoz vezetett. Amikor beléptünk a terembe, csak ennyit mondott, szinte mint egy rejtjelezett üzenetet: „A himnuszt.” A gyerekek automatikusan félkörbe álltak, kihúzták magukat, mint egy-egy szál gyertya, a kezüket a combjukra szorították, hosszúra nyújtották a nyakukat és felemelték a tekintetüket. Az asztalkák mellől gyerekek ugrottak fel, de a félkörben katonák álltak és énekeltek. Inkább üvöltözés és ugatás volt, mint éneklés. Úgy tűnt, a lényeg a hangerő és a testtartás. A himnusz nagyon hosszú volt, az utóbbi években számos új szakasszal egészítették ki. Azt hiszem, akkorra hét szakaszra nyúlt ki. A hosszú munkanélküliséggel kiestem a frissítések ritmusából, és az új szakaszok szövegét nem is ismertem. Az utolsó szakasz után felbomlott a félkör, a katonaságból tombolva, sikítozva lett újra féktelen tömeg. Az igazgatónő levett a polcról egy botot: „Enélkül nem megy”, mondta. Aztán suttogott valamit a fülembe, és négy gyereket hívott magához. Nézzem meg őket jól, mondta, aztán visszaküldte őket a helyükre. Majd beavatott engem a szüleik és nagyszüleik funkcióinak titkaiba. Az egyik kisfiú egyenesen a párttitkár unokája volt, különösen vigyázni kell vele, tette hozzá. Nem tűr ellentmondást, és védeni kell a többi gyerekkel szemben, mindegy, hogy mit mond. Aztán otthagyott a csoporttal. A polcon körülbelül tíz bot volt, ceruzavastagságú fapálcák, olyan hosszúak, mint egy-egy vonalzó. Három el volt törve.
Kint ezen a napon szálltak az év első nagy, borzos hópelyhei, amelyek lehullva már nem olvadtak el. Megkérdeztem a csoporttól, hogy milyen téli éneket szeretnének elénekelni. Téli éneket egyet sem ismertek. Akkor nyári énekekről kérdeztem őket. Csak rázták a fejüket. Aztán tavaszi és őszi énekeket emlegettem. Végül is az egyik kisfiú javasolt egy virágszedésről szóló éneket. A fűről és a mezőről énekeltek. Szóval mégis egy nyári ének, gondoltam, még ha nem is ismerik ezt az osztályozást. Nem sokkal azután már helyben is voltunk: az első nyári szakasz után az ének a személyi kultusz felé mozdult el. A legszebb piros virágot a szeretett vezérnek ajándékozzák. A harmadik szakaszban a vezér örvendezett és mosolygott, mert az egész országban ő volt a legjóságosabb a gyerekekhez.
Az első szakasz részleteit, a mezőt, a füvet, a virágszedést a fejekben nem is követte senki. Az egész éneklés, már az első szótól kezdve, lázasan hangzott, sietségbe űzte a gyerekeket. Egyre hangosabban, nyersebben és gyorsabban énekeltek, ahogy közeledett a szövegben a virág odaajándékozása és a vezért mosolygása. Ez az ének, ami a nyárnak egyetlen szakaszt engedélyezett, megtiltotta annak a tájnak a megfigyelését és az elképzelését, amelyből kiindult. De ugyanígy tiltotta az ajándékozás átérzését is. Ceauşescu ugyan gyakran vett gyerekeket a karjába, de őket előtte napokig orvosi karanténban tartották, hogy kizárjanak minden ragályos betegséget. Az ének megkövetelte a szellemi jelenlét hiányát éneklés közben. És ennek minden a hatalmába került, ami az óvodában történt.
Ismertem néhány téli éneket még a saját gyerekkoromból. A legegyszerűbb úgy kezdődött: „Hópehely, hópendely”. Elénekeltem, megmagyaráztam a szavakat, és azt a feladatot adtam, hogy mindenki nézze meg, ahogy a hó az égből a városra hull. A kis arcok lezárva néztek rám. A csodálkozás, ami akkor is megóv, ha félelemmel tölt el, a költői képekben összefoglalt látás és hallás, ami akkor is megtart, ha érzelmessé tesz – ezt szándékosan tartották távol tőlük. A havazás szépsége, ami emberemlékezet óta az egyéni megfigyelés tárgya, egyáltalán szóba sem került. Az ország ezen a területen is kilépett az érzelmek történetéből. Megakadályozták, hogy az olyan szóképek, mint a „hópendely” vagy „a felhőkben laksz” befészkeljék magukat a gyerekfejekbe. És a havazásról szóló ének amúgy is túl halk volt ezeknek a korán tévútra vezetetteknek. Az érzelmi rezdüléseik a katonás vigyázzállásnál és az ugatásnál kezdődtek. Hogy egyénként fogják fel saját magukat, és ebből a pontból kiindulva tartsák meg a részleteket saját magukon és a dolgokon – ahogy az a civil szocializációhoz hozzátartozik –, tilos volt. A személyességnek ez a korlátozása vezetett később minden egyes életben oda, hogy egyszerűen semmilyen szempontból nem nőttek fel ehhez az élethez. És az állam pontosan ezt akarta: a gyengeségnek azon a ponton kell kezdődnie, ahol a saját, túl vékony bőr van. A rendszer menekülést ajánlott ebből a gyengeségből, de az nem jelentett mást, mint a hatalom erősségének való hízelgést, meghasonlást és alávetettséget – ez volt az esély az előrejutásra. Az olyan eszméletnek és öntudatnak, ami önmagát felépíti és felemeli, és ami az ilyen menekülés nélkül is elboldogul, nem engedhették meg a kialakulását, sőt ennek a lehetőségét sem.
Az óvodában töltött első munkanapomon azt mondtam, hogy a gyerekek vegyék magukra a kabátjukat, a sapkájukat és a cipőjüket, kimegyünk az udvarra, a hóba. Az igazgatónő meghallotta, hogy zaj van a ruhafogasoknál. Feltépte az irodája ajtaját. Egy havazásról szóló éneket tanulunk, mondtam, és miért bent magyarázzam a gyerekeknek, hogyan hull a hó. Egy fél óra múlva visszamegyünk a terembe. „Maga mit képzel”, kiabálta, „ez az ének nincs benne a tantervben!” Vissza kellett mennünk a terembe. Játék és szünet és ebéd, és majd aztán az ének.
Másnap reggel első dolgom volt megkérdezni, hogy megfigyelte-e valaki a hópelyheket, amelyek „a felhőkben laknak”. És én voltam akkor a gyerek, aki ezt tette. Hogy bátorságot gyűjtsek a naphoz, munkába menet még az éneket is eldúdoltam némán, a fejemben. Zavarba jöttem, és megkérdeztem, hogy emlékeznek-e még a tegnapi énekre. Akkor egy kisfiú azt mondta: „Elvtársnő, először a himnuszt kell elénekelni.” Megkérdeztem: „El kell énekelni, vagy el akarjátok énekelni.” A gyerekek kórusban kiabálták: „Igen, akarjuk.” Ráhagytam, és mondtam, hogy akkor énekeljék a himnuszt. Mint előző nap, rögtön félkörbe álltak, kezüket a combjukra szorították, kinyújtották a nyakukat, felemelték a tekintetüket, és csak énekeltek és énekeltek. Amíg azt nem mondtam: „Jól van, most megpróbáljuk újra a havazásról szóló éneket.” Egy kislány azt mondta: „Elvtársnő, végig kell énekelni a himnuszt.” Egészen értelmetlen lett volna megint megkérdezni, akarják-e, csak annyit feleltem: „Akkor énekeljétek el az egészet.” Elénekelték a maradék szakaszokat. A félkör felbomlott. Mindenki visszaült az asztalkájához, kivéve egy kisfiút. Odajött hozzám, az arcomba nézett, és azt kérdezte: „Elvtársnő, maga miért nem énekelt. A másik elvtársnő mindig velünk énekelt.” Mosolyogtam, és azt válaszoltam: „Ha én is veletek énekelek, akkor nem hallom, hogy helyesen vagy hibásan énekeltek-e.” Szerencsém volt, a kis megfigyelő nem volt elkészülve a válaszomra. Én magam sem. Visszaszaladt az asztalkájához. Nem tartozott a csoport négy magasabb rendű tagja közé. Pillanatnyilag büszke voltam a hazugságomra. De a körülmények, amelyek miatt ezt a hazugságot ki kellett mondani és ki is mondtam, egész napra elvették a nyugalmamat.
Minden reggel nagyobb ellenérzéssel mentem az óvodába. A gyerekszemek szüntelen megfigyelése megbénított. Teljesen világos volt számomra, hogy nem várhatok el tudatos döntést ötéves gyerekektől a havazásról szóló ének mellett és a pártének ellen. De cinkosság nélkül is, teljesen öntudatlanul, ösztönösen is lelhették volna több örömüket a havazásról szóló énekben, mint az ő énekeik ugatásában és vigyázzállásában. Objektíven tilos volt a legkisebbeknek, a hároméveseknek valami személyeset átadni, de szubjektíven még sikerülhetett volna velük. Az ötéveseknél már szubjektíven is lehetetlen volt, egyszerűen túl késő volt hozzá. Ez napról napra élesebben kirajzolódott a szemem előtt. Az emberi szubsztanciával való visszaélés belsővé vált, azonosultak vele, és így gondoskodott a saját folytatásáról, ami szenvedélyes függőséget okozott. A pusztítás már az ötéveseknél lezárt folyamat volt.
Ez volt a tények egyik fele. A másik fele a bot volt. Minden gyerek, kivéve a magasabb rendű lényeket, akiknek a származását kímélet céljából felfedték előttem, automatikusan behúzta a nyakát, ha közeledtem hozzájuk, teljesen mindegy volt, hogy mikor és hogyan. A bot nem volt a kezemben, de annyira hozzá voltak szokva a veréshez, hogy félelemtől eltorzult arccal kancsalítottak rám, és könyörögtek: „Verést ne, csak verést ne.” És azok, akik éppen nem voltak elérhető közelségben, azt kiabálták: „Most kikapsz, most kikapsz.”
Én a botot egyszer sem használtam. A következmény: nem bírtam elérni, hogy akár csak öt percig is meghallgassanak, akár a figyelmüket kértem, akár magyaráztam, akár kiabáltam. Már ehhez is túl késő volt. A szokványosan kimondott szó már semmilyen hangszínben nem volt értekezési eszköz. A szócséplés transzának csak a bot felelt meg.
Ezek a gyerekek megpróbáltak rákényszeríteni, hogy enyhítsem a verésre való szükségletüket. Úgy érezték, cserben hagytam őket, hisztérikus ürességben, mert a verések nem jöttek. A botütések alatt sírni, ez volt az egyetlen esemény, ami által személynek érezték magukat. Ez kiemelte őket a kollektívából.
Ahogy elhaladtam a többi terem félig nyitott ajtaja előtt, hallottam a botokat csattanni és reccsenni, és a gyerekeket sírni. Az igazgatónő és a kolleganőim, akik használták a botot, de talán még inkább a gyerekek, akik sírni akartak, ugyanabból az okból kifolyólag tartottak a munkámra alkalmatlannak: egyrészt nem voltam hajlandó, másrészt nem voltam képes a botot használni.     De saját magammal is egyre kevésbé voltam megelégedve. Nem akartam olyanná válni, mint a többiek, és nem tudtam olyan maradni, amilyen voltam – erre a kétfelé hasadásra nem volt megoldás. Két hét múlva felmondtam.
A kimondott szó, ami intuitívan jön létre a fejünkben, amellyel magától értetődően utalunk egymásra, nem velünk született. Meg lehet tanulni, és az elsajátítását meg lehet akadályozni. A diktatúrában a gyerekeknél neveléssel akadályozták. A felnőtteknél pedig, ha maradványaiban még jelen volt, megszüntették.

András Orsolya fordítása

Müller, Herta: Die rote Blume und der Stock. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 151-159.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

A nagy-nagy szövegháború

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

 

 

Tettamanti Ádám festményének részlete

Amikor a gödör aljáról

Jó volna nem érezni. Pusztán sodródni az eseményekkel, múlni az idővel és elillanni a szél fuvallatával bármiféle gondolat nélkül. Jó lenne nem vágyakozni. Képessé válni az ingertúltengéses világban kizárni mindent, ami lényegtelen. Mellőzni azokat a körülményeket, amelyek nem segítik a létfenntartást, vagy csak olyan vastag kérget növeszteni a testünkre, amelyen semmi nem hatolhat át.

Jó volna nem létezni. Csak egy időre, csak átmenetileg. Hiszen a nem-létezés ijesztő. Hiába a vallásos tanok, hiába bármi, nem létezni is csak tudatosan lenne jó. Logikusan. Érzelmek nélkül. Kizárólag saját akaratunkkal irányítva, és amikor már a nem-létezés unalmassá vált, visszatérni múltunk teljes tudatában.

Jó volna megállítani az időt egy-egy szép pillanatnál, hogy örökké tartson. Vagy legalább addig, hogy minden szépség kiégjen belőle. Képessé válni visszafordítani életünk óráját, és az elrontott mozzanatokat kijavítani, hogy soha ne jusson eszünkbe, mi lett volna, ha másképp döntünk. Mi lett volna, ha belátjuk a hibánkat. Mi lett volna, ha jobbak, megértőbbek, kitartóbbak vagyunk. Mi lett volna, ha nem érzünk semmit.

Jó volna erősnek lenni. Nem révedni a veszteségeinkbe és nem törődni az újra felfakadó sebekkel. Kibírni bármely csapást jajszó nélkül. Soha el nem fáradni, fel nem adni. Kitartani a végsőkig és elfogadni a vereséget. Nem roppanni össze a gondok terhe alatt, nem menekülni, nem félni. Nem dideregni. Jó volna embernek lenni. Nem szégyenkezni. Nem sérülni. Nem bánkódni. Pusztán elfogadni mindent, ami adott és nem akarni többet annál, ami van.

Jó volna felejteni. Elfogadni. Elengedni. Nem érezni csalódottságot, nem szeretni. Nem akarni szeretve lenni. Hogy az életünk ne legyen több, mint a megtett lépéseink összessége. Nem ámulni mások boldogságán. Nem bánkódni az összetört kapcsolatokon: sem egyen, sem százon. Megérteni behatárolt világunkat. A testünkbe zárt vágyakat. Hogy az egyes tudatok sosem érnek össze, és a lelkek sosem találkoznak. Hogy minden közös terv törékeny és mulandó, csupán az érzelmek játéka. Az illúziókra majd a valóság ad választ.