Címke: esszé

Digitális? Tanárok, mindennapok

Boglárka, Székesfehérvár

Napirend Korona idején – avagy a tanárok megnövekedett szabadidejéről

6:00 Ébresztő. Első kávé. Reggeli készítése, ha majd a gyerekek feltápászkodnak, ne kelljen félbeszakítani az órámat. Mosás indítása. Napi teendők pörgetése fejben. Netes hőbörgések és jótanácsok tempós átfutása.

7:00 Második kávéval gép elé. Messengeren beköszönés a kollégáknak. A napra bekészített digitális tananyagok  átnézése, finomítása.

7:15 Korszakalkotó új ötlet a reggel nyolckor kezdődő óra tananyagához. Őrült keresés a neten, küzdelem a technikai problémákkal.

7:40 Messengeres tanácskozás más ébredező kollégákkal. Más megközelítés.

7:45 Működik!

7:46 A digitális felületen aktiválva mégse. Fojtott szitkozódás, nehogy a család idő előtt felébredjen.  Csakazértiiis. Google jóbarát.

7:50 Ivadékok kifogásolják a kikészített reggelit. Kiskorúak gyors meggyőzése, elzavarása.

7:59 Fent van a classroomban az anyag! A korszakalkotó. Végtelen, önteltséggel határos elégedettség, szolid dicsekvés a kollégáknak.

8:01 A krétába bezzeg nem tudom könyvelni, megint lefagyott.

8:02   Teljesen irreleváns kérdések érkezése minden létező felületen a diákoktól. Kérdések megválaszolása. Értelmes kérdések. Értelmes kérdések megválaszolása.

8:38 Érkeznek az első megoldások (a rendesek most rögtön megcsinálják), küzdelem a rendszerrel.

8:45 Digitális bányászat; új, érdekes, vicces anyagok kutatása.

9:00 –11:00 A fentiek variációi + még egy kávé. Gyerekek a férj fején táncolnak. Eredménytelen próbálkozások száma, hogy tanulásra bírjam őket: sok. Idegállapot.

11:00 Lyukasóra, ebédfőzéssel egybekötött tanulási kísérlet a saját kölykökkel.  K betű írása, az igekötők helye, kerületszámítás, énekeld el a dalcsokrot, ismételd át a szavakat. Hálistennek még nem a szinusztétellel küzdök, van esélyem.

12:00 Újabb tananyagok élesítése, mindenféle digitális felület gyors ellenőrzése, van-e kapás. Van. Válaszok, értékelés, ami kell.

13:30 Gyors ebéd, gyors családi élet.

14:00 Kávé. Utolsó órák indítása, közben kimaradt tananyagok gyúrása a sajátokkal. A maradék lepasszolása házimunkával küzdő férjnek.

15:00 Levegővétel. Gyerekek és férj közös legóépítményeinek megtekintése.

15:30 Legókkal szemléltetett nyelvi szintek ötlete nyelvtanórára, oktatóvideó terve. Legók preparálása. Megfelelő program letöltése.

15:50 Bénázás. Család remekül szórakozik. Izoláció. Kávé.

16:50 Faék egyszerűségű, háromperces videó szerelmes ám indokolatlan megtekintésének száma: 8.

17:00 Beérkező megoldások áttekintése, értékelése ponttal, szívecskével, virtuális buksisimivel.

18:30 Vacsora, közben eseménydús nap megtárgyalása a családdal.

19:10 Etika érettségi konzultáció. Ép elme megtartásának kísérlete.

20:00 Gyerekek csutakolása, ágyba könyörgés, esti mese. Eszmélés, hogy hittanból nem csináltuk meg a teljes feladatot. Majd holnap. De imádkozunk.

20:30 Letámolygás együttérző férjhez. Kávé lecserélése pohár borra.

21:00 Gyors kör kései feladatmegoldásokkal. Napközben előkészített tananyagok áttekintése, rendezése. Kutakodás, maradt-e még valami nass a múlt heti boltolásból. Maradék chips örömteli lokalizálása.

21:40 Rövid leragadás a legújabb mémek megtekintésével, továbbításával. Javítókulcs készítése. Elfelejtett mosás előtúrása, teregetés. Bármilyen digitális csippanásra ideges tikkelés bal szemnél.

22:30 Kidőlés.

22:40 Még egy ötlet megvalósításának lehetőségét csekkolni. Férj szemeit forgatja.

23:00 Alvás.

A magyar oktatás épp hiper-űrugrást hajt végre. Megadott koordináták nélkül. Egyik kollégám fogalmazott így, és igen, körülbelül ez történik. Pár nap alatt próbáltunk meg átállni a digitális távoktatásra, amihez gyakorlatilag semmilyen feltétel nincs meg. Se az eszközök, se a tananyag, se a módszertan. Furcsa megélni, hogy az oktatást az utóbbi években radikálisan centralizáló vezetés (fontosabb dolga lévén) hogyan lépett hátra, ráhagyva a pedagógusokra, hogy hogyan oldják meg a helyzetet. Persze ennek számtalan előnye is van. Soha ilyen lázas összefogást, tenni, fejlődni akarást nem láttam még a tanárok között. Mintha az, hogy most rajtunk van végre a felelősség, lehetünk kompetens „felnőttek”, szakemberek a saját területünkön, az az ehhez szükséges motivációt is hozta volna magával. Végre megvalósul az, amit régóta próbálunk elérni: tanári szabadság, radikális tananyagcsökkentés, a diákok változatos formájú, gyakorlati kompetenciákat igénylő önálló munkája, digitális anyagok és eszközök használata… hiába, a szükség nagy úr. Egyszerre végezzük a nagyjából autodidakta gyorstalpaló továbbképzést és az oktatási feladatokat, azonnal gyakorlatban tesztelve a tanultakat. A rendszer kísérleti stádiumban, döcögve, hibákkal, de megy. Azt gondolom, az se feltétlenül baj, ha látható a diák számára, hogy a tanár is ember, hibázik, de javítja, megoldást keres a kölcsönös cél érdekében.

 

Judit, Zala megye

Több helyen dolgozom, ezekben egy közös van, hogy valamennyi vidéki kistelepülés, sok-sok hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekkel. Főállásom egy alapfokú művészeti iskolához köt, ahol dráma és színjáték tárgyat oktatok. Két telephelyen hat csoportot viszek, zömében alsósokat. Az egyik somogyi iskolámban kizárólag 3H-s diákok járnak. A „vételi” oldalon a tanulóknak, családjaiknak elvétve van olyan eszköze, amin valódi digitális oktatást lehetne folytatni. Arról nem is beszélve, hogy olyan is van, hogy több család használ egy telefont, ill. több általános iskolás gyerek is van a családban. Tehát az első nehézség az eszközellátottság és /vagy az internet hiánya. Ezért aztán a szigorú értelemben vett online oktatás eleve kizárt.
Másik probléma a tárgyam jellegéből adódik. A drámapedagógiai foglalkozás szinte teljes egészében csoportos, jelen idejű tevékenység. Amit ehelyett kínálni tudunk ebben a kivételes helyzetben, az se nem digitális, se nem drámapedagógia. De valamit muszáj volt kitalálnom, mert ugye nem ülhetek ölbe tett kézzel itthon, miközben biztosítják a fizetésemet. S ezt én maximálisan meg is értem. Akkor is, ha tudván tudom, hogy vizet gereblyézek. S hogy mit sikerült kiötlenem? Levélben kértem a gyerekeket, hogy a megkezdett darabok szövegkönyvét próbálják heti gyakorlással életben tartani. Minden csoport kapott rövidke, humoros, korosztályukhoz illő kis verseket memoriterként. Akinek van/lesz lehetősége, azok számára megjelöltem a You Tube-on fellelhető diákszínjátszó darabokról készült felvételeket „szakmai” tanulás, no és élmény szerzés céljából. Egyelőre nem tudom, meddig tudok kitartani hasonló ötletekkel, s egyáltalán mit valósítanak meg ebből a diákok. De szinte minden művészeti tárgyat oktató kollégám ezzel a gonddal küzd. Digitális néptánc? Hogyan? Bár, ha mindez nem most történik, hanem pár évvel később, akár egy virtuális szemüveg segítségével még meg is valósulhatna…
Ezen felül egy zalai kicsi falu annál is kisebb (25 fős) iskolájában vagyok óraadó magyartanár. Az eszközellátottság ott is hasonló. Épp ezért nyomtatott levél formájában megkapták a tanulók a két hétre szóló penzumot napi és tantárgyi bontásban. Ezeket az adott órarend szerinti napon feltöltjük a KRÉTA rendszerbe is. A feladatmegoldásokat pedig vagy beküldik egy lapon a szülőkkel kéthetente, vagy befotózva, adott határidőre megküldik a szaktanárnak. Egyik tanulócsoportom létrehozott a kommunikációra egy Discord szervert, a másik csoport tagjaival, esetenként a szülő vagy szomszéd közvetítésével Messengeren értekezünk. S itt jelentkezik a probléma. Ha az óra úgy zajlik, hogy csak a tér más, de egy időben mindenki jelen van online, akkor tudnék magyarázni, javítani a hibákon, létrehozni valamifajta megértést. Így viszont marad az egyenkénti feladatbeküldés különböző időpontokban, ami egyesével rengeteg adat és tenger idő. Ez kb. olyan, mintha egyesével kellene megtartanom mindenkinek ugyanazt az órát. S persze felajánlottam, hogy felhívhatnak, ha elakadás van. Ebből aztán egészen vicces helyzetek adódnak. Nyelvtan-magyarázat a WC-n ülve, főzés közben… a legváratlanabb időpontokban. De örülnöm kell, hogy a mélyszegénységben élő diákom egyáltalán foglalkozik ezzel a dologgal. Meglepő módon talán még figyelmesebben is, mint az iskolai órán. S ki tudja, mikor kap legközelebb telefont a kezébe?

Távirati stílusban:

Ami nincs:
– Minden gyereknek megfelelő eszköze
– Ennél fogva lehetőség, hogy egy időben, de külön térben ugyanúgy „összejöjjünk”
– Egyszeri (vagy néhányszori) megértést szolgáló magyarázat
– Praktikus és kezelhető visszacsatolás, ellenőrzési lehetőség

Ami van:
– Problémamegoldó képesség
– Kreativitás
– A gyerekek részéről egyelőre lelkesedés
– Rengeteg készülés és kutatás

Ami kérdéses számomra:

– Az oktatás egy nehézkes, lomha, merev és kicsinyes rendszer. Mennyire lesz most képes rugalmasan és nagyvonalúan kezelni a problémás dolgokat?

Beatrix, Budapest

Magyar-történelem szakos tanárként általános iskolai és gimnáziumi osztályokban tanítok az 5, 9 és 10. évfolyamon. Osztályfőnök egy 5-es osztályban vagyok. Emellett 3 gyermekem van, 2, 4 és 6 évesek. A legkisebb bölcsődés, a két nagyobb óvodás.
A digitális oktatás bejelentését követően az iskola gyorsan reagált. Hétfőn kaptunk tájékoztatást, kedden megnyitották a rendszert a pedagógusoknak, szerdára a diákokat és a szülőket is csatlakoztatták hozzá. Csütörtökre gyakorlatilag elindult a digitális oktatás.
Itthon a gyerekeimmel egy hatalmas csomagolópapírra napirendet gyártottunk, pontokba szedtük, mikor mi a teendő, és az „Otthonovi” címet adtuk neki (persze a legkisebb mindig kijavít, hogy rá az „Otthonbölcsi” vonatkozik). A legnagyobb már tud olvasni, ő lett a felelőse annak, hogy figyelmeztessen mindenkit, mi következik éppen, de mára már kívülről tudják a sorrendet.
Mi nem a Krétát, és nem is a Google alkalmazásait használjuk, hanem egy amerikai-spanyol felületet. Korszerű, modern, mégis könnyen kezelhető rendszer. Tankörökként jelennek meg az osztályok és a tantárgyak, az órákat foglalkozásokként szerkeszthetjük meg. Órarend szerint töltjük fel az adott napra a tananyagokat, illetve tartunk online órákat.
Heti 23 órám van, emellett irodalom szakkört tartok, és van egy egyetemista hallgatóm, akinek mentortanára vagyok, és a gyakorlatát végzi most már a digitális távoktatás keretein belül. Emellett itthon van a három gyermekem, és mivel a férjem ugyan itthon van, de reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, gyakorlatilag mindkét platformon nekem kell helytállnom.
117 diákot tanítok, tőlük jönnek a különböző tárgyakhoz dokumentumok, üzenetek, visszajelzések, közben a szülőkkel és a kollégákkal is kommunikálunk. A napi üzenetváltásomat nem mertem még megszámolni, de szinte biztos, hogy 100 fölött van. Csak az adminisztrációhoz és a kommunikációhoz is több óra kell.
Mivel a gyerekekkel vagyok napközben, online órát nem igazán van lehetőségem tartani, de osztályfőnöki órát tartottam már, és az a cél, hogy más osztályokkal is találkozzam egy-egy tanóra keretében ugyanígy. A normál iskolai keretek között is használt módszereimet igyekszem a digitális tanrendbe is átültetni. Egy alkalmazás segítségével videóra veszem, ahogyan elmagyarázom a tananyagot, a képernyőmet megosztva közben levetítem a ppt-t, honlapokat, feladatokat nyitok meg, és igyekszem teljeskörűen bemutatni az adott témakört. Próbálok érdekes feladatokat adni, például 5. osztályban nyelvtanból levelet írtak nekem, hogy hogyan érzik magukat, hogyan telnek a napjaik mostanában, a kreatívabbak képeslapokat is rajzoltak nekem. A gimnazisták esszét írtak arról, mi a véleményük, illetve tapasztalatuk a digitális oktatásról, leadandóként pedig egy naplót, vagy blogot kérek tőlük a napjaikról.
Olyanok is küldenek nekem szorgalmi feladatokat, plusz munkákat, akik a hagyományos iskolai keretek között korábban ilyesmit sosem tettek, most viszont szárnyalnak, de olyan is akad, akinél az ellenkező hatást érzem, szorgalmas, ügyes diák, de az otthoni keretek között mintha elveszne.
Nem könnyű ez a helyzet, úgy gondolom a gyerekeknek, szülőknek és tanároknak sem. De úgy érzem most valóban arra kényszerülünk, hogy átlépve a komfortzónánkat valami újat alkossunk, ami mindent megváltoztat. Én hálás vagyok, hogy ennek a fejlődési folyamatnak a részese lehetek.

László,  Székesfehérvár

Az oktatási államtitkár március közepi megszólalása után (“a tanároknak jelenleg több a szabadidejük, így lehetőségük van elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat”) azon gondolkodtam, hogy milyen jó nekem, hogy ennyi szabadidőm lett a digitális átállásnak köszönhetően. Nem értettem, hogy akkor miért e-mailezgetek és tervezek évet, illetve gyártok dokumentumokat péntek este 23:27 körül? Miért csinálok az óráimhoz kapcsolódóan két órán keresztül Google-űrlapot? Miért ismerkedek újabb és újabb platformokkal, hogy a gyerekek figyelmét fenntartsam? Miért tart olyan sokáig az általam tanított hat osztállyal a kapcsolattartás (két végzős érettségiző osztály, a saját tizedikes osztályom, illetve egy ötödikes és két hetedikes általános iskolai osztály), a csoportok kialakítása, a közös munka szabályainak lefektetése. Az azóta eltelt egy hétben a rendszer működtetése a következőképpen zajlik: órai feladatok kiadása és azok ellenőrzése, heti 14-16 órában (időben ez 24 tanórának felel meg, hiszen átálltunk a 60 perces „órákra”) online órák megtartása (vagy épp „csak” elérhetőség), legalább ennyi időben anyagok és adminisztráció gyártása. Biztos én csinálom rosszul, hogy nem érzékelem a megnövekedett szabadidőmet…
Na de nézzük, mit mondott még ez a jó ember: “az oktatási rendszer szerencsés helyzetben van, mert évekkel ezelőtt elkezdődött a digitális átállás, és mostanra beérnek a korábbi fejlesztések.” Miről beszél jó uram?? Az oktatási rendszer azért van szerencsés helyzetben, mert olyan emberek dolgoznak az alsó szinteken, akik vért izzadnak, hogy működjön. Digitális átállás? Fejlesztések? Van egy szinte használhatatlan, alapfunkciókat is nélkülöző, rettentően lelassult Krétánk, elavult gépekkel épphogy csak elvegetáló számítógéptermeink. A nagytanáriban (kb.30 ember) levő négy gépből stabilan három működik, egyről lehet nyomtatni a nagy nyomtatóra… Az általános iskolában két számítógép van negyven emberre. Jaj, bocsánat, kapott az iskola 2×30 darab tabletet órai használatra, amit vagy tudsz használni a gyerekekkel, vagy nem (Ez az internetkapcsolat függvénye, ami az esetek többségében igen gyatra…). Ezek a digitális átálláshoz beérett fejlesztések?? Le a kalappal minden pedagógus előtt, aki hajlandó most kilépni a komfortzónájából, hajlandó a módszerein változtatni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de abban biztos vagyok: a többség nagyon-nagyon igyekszik!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy vannak pedagógusok, akik túl sokat kérnek, követelnek most is. Kedves olvasó, ez tényleg csak most tűnt fel? Évek óta mondjuk, hogy az oktatási rendszer nem jó, és a gyerekek túl sokat vannak iskolában, és túlterheltek – most épp csupán annyi történt, hogy az egész folyamat a szülő számára is végig láthatóvá vált, hiszen áttevődött az otthonokba. A rendszer a vírus előtt is szinte már élhetetlen volt, aki lelkiismeretesen akarja csinálni (legyen az diák vagy pedagógus), az szinte belefullad a feladatokba. Ez a helyzet, ha másra nem is, most arra jó, hogy mindenki szembesüljön vele és elgondolkozzon: a vírusveszély elmúltával miként és hogyan hozzunk létre egy olyan oktatási rendszer, ami minden benne dolgozónak élhető körülményeket biztosít.

Zsolt, Budapest

Tanár vagyok, tehát a munkám alapvető feltétele, hogy legyenek diákok, akiket tanítsak. Gyerekek meg úgy általában voltak, vannak, és talán lesznek is. Tehát munkám is van. Ilyen összefüggésben még sosem gondolkodtam a dologról, de az új helyzet új nézőpontokat is ad.
Az online-üzemmódra átállás, ahogy látom, nálunk viszonylag könnyen ment, igaz, a vezetőség és egyes projektvezető kollégák egy héten át keményen megküzdöttek vele, hogy egy nagyjából egységes, lekövethető és átlátható rendszer álljon a rendelkezésünkre, mi pedig nekiláttunk átírni a tanmeneteinket, és összerakni, mit is fogunk csinálni az elkövetkezendő 10-11 hétben.
Nem vagyok egy technikai zseni, különösebben kreatívnak sem mondanám magam; a hiperszuper, csillámpónis IKT-s óráktól pedig rosszul vagyok, mert szerintem, ha minimális motiváció van a diákok részéről, akkor elég egy kréta meg egy tábla is. A színes-szagos órák előállítása baromi sok idő, a gyerekek meg hamar ráunnak. Amúgy meg túlstimulálja őket, és elég egy Kahoot-kvíz, hogy az óra további része kukába menjen. Ott van körülöttük minden szükséges információ, inkább meg kellene őket tanítani okosan használni ezeket a tanulásuk érdekében (ti. hogy az okoseszközök nem csak a puskázásra jók).
Biztos, ami biztos, az elmúlt két hétben magyarázó videókat gyártottam az új nyelvtanokhoz. A végén már fájt a torkom és utáltam visszahallgatni magamat, de így mindenkihez jobban eljut az információ, mint ha 15 ember előtt egy kamerában bohóckodnék. Kérdezni bármikor lehet tőlem, és újabban szerencsére meg is teszik.
A tanév további része tehát online térben telik majd, és eddig inkább pozitív meglepetések értek: a diákoknak van lehetőségük a saját tempójukban haladni, és ezt értékelik. Viszonylag tág határidőket szabok, de minden nap kell foglalkozniuk a feladatokkal 15-20 percet (hál’ Istennek minden anyagom megvan online, nekik pedig van internetkapcsolatuk). Úgyis az a legfontosabb, hogy megtanuljanak önállóan tanulni. Az iskola fő feladata meg a való életre való felkészítés, nem? Kb három hónap online tanulás után már meg se fog nekik kottyanni, ha felnőttként home office-ban kell dolgozniuk. Aki lusta és ellógott mindent, az most is ezt teszi, sajnos nincs nagyon lehetőség szankcionálni. De eddig mindenki meglepő érettséggel kezeli a helyzetet. Meg vannak illetődve. Ki tudja, ez meddig tart ki.
Az osztályfőnöki órám meg egyenesen szuper volt Google Meet-en keresztül: mindenki meghallgatta a többieket, lelkesen meséltek és többekből is nagyon jó dolgokat hozott ki az átállás (pl. egyikük elmondta, hogy egész tanévben netflixezett, de már nincs mit néznie, ezért nekiállt tanulni). Normál körülmények között, szerda 8. órában mindenre inkább vágynak, mint hogy beszélgessünk, de most…
Amit nagyon sajnálok, hogy elmarad a ballagás. És ott a bizonytalanság az érettségi körül: Lesz? Elmarad? Ha nem lesz, mire kapnak jegyet? Ezt jó lenne tudni. Meg hát… amire év közben nem igazán gondol az ember: hiányoznak, és rossz belegondolni, hogy szeptemberig nem is találkozom a legtöbbükkel.
Azt hiszem viszont, hogy a panaszaim eltörpülnek a többi iskolához képest, ahol se az intézményi, se a tanulói részről nem megoldott a technikai háttér (általános iskolák, vidéki iskolák). És hát, le a kalappal a szülők (tanárok, nem tanárok egyaránt) előtt, akik munkavégzés mellett még a gyerekeik tanulását is menedzselik. Én inkább befogom a szám.

Marika a szabadban /Karanténtárca/

Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? –  kérdezem.
– Hamis –  mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.

Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.

Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.

Tizenkilenc év önkéntesség. Beszélgetés a Teljes Élet Szociális Alapítvány sörédi táboráról a Kovács testvérekkel, Attilával és Istvánnal

„Negyedóra sem kellett, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.”

(Kovács Attila, szociális munkás. Kovács István zenész)

Mikor indult Söréden a fogyatékkal élők táboroztatása?

Attila:

1983-ban indult a program. Egy budapesti pap, a néhai Kovács István atya vitt le oda egy Budapest és Budapest környékén élő sérült emberekből álló csapatot. Az ott segédkező önkéntesek között voltak székesfehérváriak is, akik kedvet kaptak, és a következő évben, 1984-ben már egy saját csapatot is szerveztek. A kétezres évek a két csapat felváltva használta a táborhelyet, a nyár egyik felében a budapestiek táboroztattak 4-5 turnust, a másik felében pedig a székesfehérváriak és a Székesfehérvár környékiek voltak ott. Később a budapestiek másik helyre mentek, a székesfehérváriak pedig Söréden maradtak.
1993 óta a Teljes Élet Szociális Alapítvány (http://www.teljeselet.hu/) finanszírozza a programot, amely minden nyáron nyolc  héten át kikapcsolódást és a közösségi élményt biztosít. Kiskorútól felnőttig találhatók segítők és segítettek. Kialakult egy fix csapat, de mindig vannak új érkezők is.

Hogyan kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? 

Attila:

2001-ben jártunk először Söréden látogatóban. Még általános iskolások voltunk, és Kálozon, a szülőfalunkban az akkori fiatal plébános tartotta nekünk a hittant. Teljesen new wave felfogású volt, ő említette a tábort, és hogy ő látja bennünk a potenciált, ezért örülne, ha kipróbálnánk magunkat mi is.

Kik veszik igénybe a táborozás lehetőségét?

Attila:

Értelmi sérültek, mozgássérültek, illetve értelmi és mozgássérültek, tehát halmozottan sérült emberek.

Hogy lehet bekerülni?

Attila:

Várólista van. A jelentkezők sokat várnak, hogy eljöhessenek, mert a tábornak nagyon jó híre van.

Pista:

A várólista egy szűk keresztmetszet, mert az alapítvány költségvetése is véges. Érkeznek felajánlások, azonban a szervezet igyekszik ésszerűen gazdálkodni a forrásaival.

Hogy néz ki egy hetetek önkéntes segítőként?

Pista:

Segítőként abban az egy hétben egy személyért vagy felelős, vagy súlyosabb fogyatékosság esetén több ember felelhet ugyanazért a személyért. Amikor mi tizenhárom évesek voltunk, akkor vállaltunk  egy egész hetet egyedül. Én akkor pl. egy mozgássérült fiú segítője lettem, aki egyébként azóta informatikusként dolgozik. Teljes értékű életet képes élni.
Nyilván 13-14 évesen még furcsa volt, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a patronáltamnak minden szükségletéről gondoskodjak, azóta viszont olyan szinten természetessé vált és annyira az életem része lett, hogy számomra már az a fura, ha valaki megdöbben azon, ha ott van egy downos vagy bármilyen sérült ember. Ebben a közegben már észre sem veszed a különbségeket.
Abba is érdemes belegondolni, hogy mi csupán egy hétig foglakozunk ezekkel a srácokkal, a szüleiknek viszont az egész életük a gyermekük vagy sérült hozzátartozójuk gondozása körül forog. Olykor előfordul, hogy vannak nehéz természetű szülők is, viszont nem szabad negatívan viszonyulni hozzájuk, mert nekik az egész életük erről szól. Lehet akár ötven-hatvan éves is az a sérült hozzátartozó, akiről gondoskodni kell, de ha például szülő-gyerek viszonyról van szó, az mindig ugyanaz a viszony marad.

Attila:

Rengetegen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol üdültessék a gyerekeiket. Sok olyan fiatal van, akinek csupán ez az egy hét kikapcsolódási lehetőség adódik az évben,  amikor a szüleik számára is megteremtődnek a feltételek, hogy picit „szabadságra menjenek”. Söréden az alapítvány finanszírozza a nyaralás költségeit.

Pista:

A szülők nagyon hálásak azért, hogy ők is el tudnak menni kikapcsolódni, vagy akár csak mással foglalkozhatnak. Természetesen minden szülővel tartjuk a kapcsolatot. Például jó pár éve egy autista fiúnak vagyok a segítője, akinek az édesanyja naponta telefonál, vagy ha elmarad a napi telefonhívás, akkor tudjuk, hogy későn végzett a munkával. Ő is, ahogy a legtöbb szülő a gyerekéért dolgozik, egész életében a gyermeke áll a középpontban.

Attila:

A táborozók életében annyira fontos szerepet tölt be Söréd, hogy az évet ők nem január 1-től december 31-ig számolják, hanem Sörédtől Sörédig. A tábort követően minden év őszén van egy nagy találkozó Székesfehérváron, amikor a tábor fiataljai és segítői összejönnek. Szokott lenni Mikulás ünnepség, aztán farsang, és fokozatosan érkezünk meg a következő nyárig, amikor kezdődik a tábor. Ott pedig szinte megáll az idő.

Hányan veszik igénybe a tábort nyaranként?

Attila:

Turnusonként nagyjából 50 emberrel kell számolni, amiből kb. 30 segítő és 20 fiatal van.  Egyetlen nyáron közel 200 sérült fiatalnak biztosít lehetőséget a sörédi tábor a nyaralásra.

Pista:

Látogatók is szoktak érkezni. Vannak interaktív programjaink, amelyeket sokszor az iskolai önkéntesség keretében látogatnak meg a fiatalok. Többségük számára ez olyan élményt nyújt, amiről sokat mesélnek az iskolatársaiknak, ezáltal pedig folyamatosan érkeznek az újabb és újabb megkeresések az önkéntes részvételre vonatkozóan is.

Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az utcán annyira nem jönnek szembe a fogyatékkal élő emberek?

Attila:

Minden városban van napközi foglalkoztató vagy hasonló intézmény.

Pista:

De az is lehet, hogy csak nem figyeled annyira őket. Illetve ezek az intézmények olyan foglalkozásokat működtetnek, amelyek a már elballagott diákok számára biztosítanak programot azért, hogy továbbra is egy közösség része legyenek. Olyan intézmények is működnek, ahol munkát biztosítanak számukra és például vásárokban adhatják el a kézműves termékeiket. Kialakulhat bennük is az az élmény, hogy dolgozom és fizetést kapok érte, kialakul a napi rutin, tehát az önállóságra nevelés a szerepe.

Hogy látjátok a táboron kívüli emberek reakcióját, amikor a táborozókkal összetalálkoznak?

Attila:

Minden turnusban van kirándulós nap, amikor megyünk külső helyszínekre. Voltunk állatkertben, strandon, vagy például több éven keresztül mentünk a balatonfűzfői bobpályára, mert az üzemeltetője felajánlotta és szívesen látnak minket. Császáron van egy western város, Henryxcity, amit a tulajdonosa egymaga építette fel, ott is voltunk kétszer. A strandon vagy a bobpályán inkább jellemző, hogy meglátják az emberek, amikor jön egy csapat „furcsa” ember és megbámulják, de azt gondolom, hogy ez sokkal inkább annak a fogyatékossága, aki ezzel a szituációval nem tud mit kezdeni.

Pista:

Hál’ istennek pozitív visszajelzésből van több. Egyszerűen, amikor mások látják azt, hogy mi hogyan viszonyulunk a sérült emberekhez, akkor ők is felveszik ezt a magatartást.

Amikor először jártam külföldön egy nyugati kisvárosban, az első benyomásom az volt, hogy rengeteg fogyatékkal élő ember jár-kel a városban. Itthon viszont nem látom őket annyira.

Attila:

Lehet, hogy ott alapvetően jobban elfogadja őket a társadalom, viszont azt látom, hogy nálunk sem kritikus a helyzet. Nyilván köszönhető ez a közösségi médiának is, ahol megvan az a kellő érzékenyítés, hogy akár nulla tapasztalattal is, ha még nem voltál ilyen közegben, akkor is el tudod fogadni.

Pista:

Legfontosabb a hozzáállás tekintetében a nyitottság. Nem sajnálattal kell viszonyulni a sérült emberekhez, mert ők el tudják fogadni a helyzetüket. Tudnak százszázalékos életet élni. Miért kellene elkezdeni sajnálni őket? Ők sem sajnálnak téged. Egy olyan természetes hozzáállásra van szükség, amit ők is sugároznak felénk. Ezáltal megvan a kölcsönösség és a kiegészítés mindkét fél részére. Szerintem ez a legfontosabb.

Mit tudtok átadni ebből a környezetnek?

Attila:

Amikor a barátainkkal találkozunk és megkérdezik, hogy milyen volt Söréden? – szóban ezt átadni igazán jól nem lehet. Akárhányszor egy kívülállónak beszélünk erről, akkor előjön az a mondat, hogy „Jaj, annyira becsüllek ezért, mert én ezt nem tudnám csinálni, miközben nagyon szép számban van példa az ellenkezőjére. Sok barátunknak mondtuk korábban, hogy jöjjön le és nézze meg, és szinte mindegyikük ott maradt végig, és később is visszajárt. Az egyik nagyon jó barátomat már több mint tíz éve hívtam el a táborba, mert aikido-t tanít, és a gyerekeknek nagyon tetszene. Ő is meg volt szeppenve, hogy „nehogy egyedül hagyj!”, aztán annyira jól érezte magát, hogy ott maradt végig, azóta pedig már önálló turnust vezet.

Magunkról is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tudjuk csinálni. Amikor először beléptünk a kapun, negyedóra sem kellett hozzá, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.

Pista:

A zenei producer, Pixa is járt Söréden a meghívásunkra. Régi barátok vagyunk, és egyszer eljött. Aztán a következő évben visszajött, mert annyira feltöltötte az ottani közeg és a sérült fiatalok közvetlensége, szeretete. Másrészt nem volt idegen számára a környezet, mert az ő családjában is volt olyan sérült hozzátartozó, aki folyamatos ellátásra, gondozásra szorult. Minden alkalommal, amikor jött a táborba látogatni bennünket, hozott a srácoknak ajándékokat, amiket az édesanyja készített. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikere volt.

Mennyit változtatott a felfogásotokon ez a tapasztalat?

Pista:

Az alapfelfogás megmaradt, viszont az én esetemben a foglalkozásomat nem ez határozta meg.

Attila:

Tudatosan választottam a szociális munkát. Ha nem megyek el a sörédi táborba, nagy valószínűséggel most nem beszélgetünk itt. Volt egy időszakom, amikor a gyógypedagógia is érdekelt, végül mégis inkább a szociális munkánál kötöttem ki, mert testhezálló és szeretem csinálni.

A zenélésben érzékelsz valamilyen hatást, Pista?

Pista:

Amilyen pozitív élményeket tapasztalsz, hatalmas energiát tud adni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szerelmes vagy és írsz a szerelmednek egy dalt. Számtalanszor történt, hogy a táborban éjszaka kiültem dalszövegeket és dalt írni, mert akkor volt egy olyan nyugodt szakasza az életemnek, amikor ezeket az impulzusokat bele tudtam forgatni az alkotómunkába.

Egyébként szokott lenni tábori zenélés és közös éneklés is a tábortűz mellett. Estéként lefekvés előtt minden szobát megkérdezünk, hogy mi tetszett nekik legjobban aznap, és olyankor még van egy kis énekelgetés. Reggel pedig zenés ébresztővel és reggeli tornával indul a nap.

Attila:

Minden napszaknak van egy felelőse, aki a fiatalok közül kerül ki, mint a reggeli torna felelőse, a tábori postás, ebédnél a terítésért felelős, és vannak kint gyümölcsfák, amiket öntözni kell. Megvannak a kis feladatok, és nagyon szeretik, ha rájuk van bízva valami.

Tartjátok a kapcsolatot a fiatalokkal a táboron kívül? 

Pista:

Nyilván nem mindenkivel napi vagy heti szinten, viszont van olyan fiatal, akivel a tábori ismertség által napi kapcsolatban vagyunk. Az édesanyja ad helyzetjelentést a leányzóról, és amikor az időnk engedi, találkozunk. Egyébként az egész sörédi közösségre jellemző a családias hangulat.

 

Attila:

A fent említett kislánnyal 2006-ban találkoztunk először, az édesanyja révén pedig tényleg napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Pista:

Ő 16 évesen volt először Söréden, illetve egyáltalán bárhol távol a családjától. Az első három napban ki se jött az előszobából, ott ült a kis foteljában, aztán Attila odament és megkérdezte: „Szia Sára! Attila vagyok! Kijössz velem az ebédlőbe?”, Sára pedig kiment és azóta megmaradt ez a szoros kapcsolat.

Ajánlanátok másoknak az önkéntes munkát?

Attila:

Nem szeretnék közhelyes lenni és azt mondani, hogy gyertek el, mert ilyen szuper lehetőséget máshol nem találtok, de az a tapasztalatom, hogy akik eljátszottak a gondolattal, hogy megnéznék testközelből a tábort és lejöttek, a legtöbbjük visszajáró önkéntessé vált.

Ad valamilyen magabiztosságot vagy kezdeményezőkészséget az itt szerzett tapasztalat a hétköznapokban?

Pista:

Egy közeli példát mondanék. A feleségem is Söréden önkénteskedett, ott ismerkedtünk meg. Mára sérült emberekkel foglalkozik főállásban, és a tavalyi évben sikerült neki a Dumaszínházzal leszervezni egy adományestet. Litkai Gergely elsőre igent mondott, és egy olyan előadást hoztak tető alá, ahol Hajdú Balázs, Dombóvári István, Ráskó Eszter és Janklovics Péter is fellépett, a bevételt pedig az alapítványnak ajánlották fel. Azt gondolom, hogy manapság egyre könnyebb az ilyen kezdeményezéseket sikerre vinni, amihez részben a mi tapasztalataink is hozzájárulnak, másrészt pedig kialakult egy olyan pozitív nyomás a társadalomban, amely elfogadáshoz és  nyitottsághoz vezet.
Aki számára korábban még idegen volt az a szituáció, hogy sérült emberekkel kell együtt tevékenykedni, az most már nem húzza meg magát a háttérben, hanem beszáll. Söréden is ahány önkéntes van, annyiféle foglalkozás és életút áll mögöttünk, mégis egy csapatban, a sérült fiatalokért vagyunk ott. És eleve, ha ez egy önkéntes dolog és valaki a saját szabadidejét feláldozza, az már nagyon jó kiindulás. Ráadásul úgysem fog hazamenni, mert nagyon jó a közösség. Szoktunk is beszélni arról, hogy a táborozás után hetekig tart, mire visszarázódunk a hétköznapokba, mert olyan különleges hangulat van Söréden, ami magával ragad.

Attila:

Amióta kötelezővé tették a középiskolások számára az 50 óra önkéntességet, egyre gyakrabban érkeznek hozzánk ilyen céllal iskolások. Bevallom, eleinte volt bennem fenntartás, hogy a kötelező volta miatt nem fogják komolyan venni a dolgot, de abszolút pozitív csalódás ért. Odatették magukat, jól érezték magukat, és nagyon sokan közülük évről évre visszatérnek. Abban is biztos vagyok, hogy számukra a későbbi pályaválasztás során is meghatározó élmény lesz a fogyatékkal élő emberekkel végzett önkéntesség.

Pista:

Ráadásul úgy látom, hogy a  tizenat-tizenhét éves korosztályt nem kell terelgetni, hogy formálódjanak, hanem nagyon pozitív irányban képesek kinyílni nálunk. Sokat hozzátesz az ember személyiségéhez, hogy pozitív élmények által gazdagodhat.

Attila:

Azt is jó látni, hogy akik még tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt elkezdtük együtt, azóta többen is családot alapítottuk. Az én kislányom most tizenhat hónapos és tavaly már ott volt velünk végig. Amennyire jól érezheti magát egy kilenc hónapos gyerek, ő annyira jól érezte ott magát. Nem ijedt meg attól, ha egy sérült fiatal fel akarja venni vagy odamegy játszani hozzá, és azt gondolom, hogy ebben a korban még fontosabb, hogy ne a semmiből találkozzon ezzel a közeggel, hanem többen is vagyunk olyan szülők, akik már nagyon pici korban magunkkal visszük a gyereket. Természetes lesz számukra, hogy vannak olyan sérült emberek, akiknek az ő segítségükre lehet szükségük, és ezáltal a természetesség által nem fognak idegenkedni tőle.

 

 

Csak mindenkinek szabad meghalni (Bűn és gyilkosság járvány idején)

 

Sok elbeszéléstípusnak vannak mitikus gyökerei, többek közt a detektívregénynek is. Oidipusz a közössége járványtól való megszabadulását biztosítja, mikor nyomozni kezd apja halála ügyében. Pedig micsoda irracionális cselekedet egy hullákkal teli városban detektívesdit játszani, és egy  régi haláleset körülményeit bogozgatni  – de hát ezt kívánják Oidipusz királytól az istenek. Egy régi gyilkosság felderítése, a személyessé változtatott halál (bűn, nyomozás) aztán véget is vet a halál személytelen diadalának, a Théba városát sújtó járványnak.
Persze az Oidipusz király nem krimi, de a XX, századi krimi-műfaj diadalmenete mintha a thébai történéseket is felidézné. A detektívregény az I. világháború után indult el hódító útjára – hiszen annyian estek el a Nagy Háborúban névtelenül és értelmetlenül, hogy az olvasóközönség legalább egyetlen halál okára kíváncsi lett: ki ölte meg szegény Mrs. Williamset, ki csöpögtetett mérget a lord kakaójába vagy ki felelős a szegény kis szobalány lepuffantásáért? A detektívregény mindenkit elképesztő sikere azt is jelzi, az emberek csak a tömegek halálát tudják elviselni, az egyénét – a háború után is – botrányosnak és megbocsáthatatlannak érzik. És talán ez a magyarázata annak, hogy a tömeggyilkosok mért hagyják hidegen a klasszikus krimiszerzőket.
Akinek neve és személyisége is van, az megérdemli, hogy megbotránkozzunk a halálán. A krimi demokratikus műfaj, egy éjjeliőr, egy öreg szakácsnő halála is „számít”, de leggyakrabban mégis vonzó, fiatal nők sarkallják nyomozásra a detektíveket. De ez természetes: a személyessé változtatott halálban semmi sem lehet személytelen. Minden nyomozás önmagunkhoz vezet.
Oidipusz apjának is van neve. A kutatás leszűkíti az áldozat és a nyomozó, a megfigyelt és a megfigyelő közötti távolságot, Kreón királyból szép lassan az „én apám” lesz.
Persze a bűnügyi történetek egyéni bűnt és egyéni felelősséget hangsúlyozó individualizmusa szöges ellentétben áll a krimi értékrendjének konzervativizmusával. Kevés detektívregény szól kasszafúrókról, zsebtolvajokról, adócsalókról, minden történet, minden felderített bűncselekmény középpontjában az emberi élet “szentsége” áll. A detetektív „különcsége” (piál, ópiumot szív, szereti a nőket, ebben-abban áthágja a szabályokat) is merőben felületes és látszólagos: a jó nyomozó, legyen bármilyen “különc”, minden esetben közösségi értékeket képvisel.
A detektívregény kódja (bűncselekmény-megfejtés) univerzális, de értékrendje a legkevésbé sem az, és ez is magyarázza, miért olyan sok a történelmi krimi, és kevés a jelenben játszódó bűnügyi történet. (Pedig a rendszerváltást / polgárosodást éppenséggel kísérhette volna az angolszász típusú detektívregények reneszánsza.) A XX. században nemcsak két világháborút, holokausztot éltünk át, hanem az ötvenes és kilencvenes évek vallásháborúkat megszégyenítő ideológiai csatáit is, melyeket minden esetben a legszegényebbek tulajdontól (földtől, műhelytől) vagy munkahelytől való megfosztása kísért. Túl sok évtized telt el a magyar történelemben, mikor a haladás vagy az európaiság fokmérőjét a mindenkori vesztesek ócsárlása („kulákok”, „panelprolik”, „sértődöttek”) jelentette.
Ki azonosulna egy ilyen társadalomban Mrs. Williamsszel? Vagy csak egy megmérgezett lorddal vagy egy agyonütött villanyszerelővel? Hogy ismerhetne egy ilyen világban Oidipusz Kreónban a saját édesapjára? Pedig minden bűnügyi történet azért varázslatos, mert deduktív műveletek révén képes a másikat „te”-vé vagy legalább névvel és sorssal bíró „ő”-vé (többnyire nem is „he”-vé, hanem „she”-vé) változtatni.
A művészkrimik, mint például a magyar rendszerváltást bemutató Szürke galamb sok esetben kiforgatják ezt a krimit éltető szabályt. A Szürke galamb individuális jellegű bűncselekményekkel kezdődik (a „galambos ember” azokat végzi ki, akik saját családjuk terhére vannak), de aztán a bűn elszabadul, motiválatlan lesz, járványossá válik, és a város a “bűn súlya”,  az egyre hisztérikusabbá váló gyilkosságok alatt összeroppan. A személytelenné váló bűnnel már a rendőrség sem tud mit kezdeni.

 „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)

Egy járvány áldozataival alig lehet személyes viszonyt kialakítani.
De vajon csak a járvány áldozataival vagyunk így? A lakótelep lakásainak ajtaján minden tettes és áldozat neve szerepel – de mi van azokkal, akik álnevet viselnek? Ők mennyiben azonosak önmagukkal? Pedig a krimi lényege éppen a néven nevezés lenne.  Ám  a regénybeli lakótelepen csak az áldozatoknak, a lúzereknek van valódi, azonosításra alkalmas neve, a két sorozatgyilkos igazi nevét, ahogy Bátyusét vagy a többi maffiózóét csak találgatni lehet. Aztán a legvégén a boncterem igazságot szolgáltat (leleplezi a regény társadalmi valóságát): itt már csak össze-vissza dobált névtelen halottak vannak.
A járvány mégiscsak megszűnik, és mivel emberi beavatkozás indította el, azt kell hinnünk, a végéhez is van némi köze az embereknek. A rendőrség messze nem tudja az összes rejtélyt kideríteni –  de azért elég sokat mégis kiderít. És ez az egyetlen általam ismert bűnügyi regény, amely a mesterien alkalmazott szabad függő beszéd kísérletével bemutatja az amatőrök (például Szűcs énektanár) nem zsarolásra szánt, „öncélú” megfejtési kísérleteit. A Szürke galambban még a veszteseknek is van vesztenivalójuk: kétségbeesve, a túlélés reményétől is megfosztva érteni akarják, mi folyik.
Persze a rengeteg megfejtés (ügyes vagy ügyetlen megfejtési kísérlet), az ember eredendő oknyomozó hajlama sem tudja a járvány társadalmi okait felszámolni. A regénybeli város történetében kódolva vannak az efféle kataklizmák – a létezés maga is börtön, és senki nem tudja nem gyűlölni a hozzátartozóit. A gondolkodás és önvizsgálat  persze valamilyen méltósággal ruházza fel a regény szereplőit, ámbár a „járványos” szeretetlenségen és elszemélytelenedésen sem sokat változtat.
A járvány után se sok minden változik. (Persze néhány bűnöst letartóztatnak, és néhány rendőr kitüntetést kap.)
De miért is változna?
Meglehet, a Püthiának kellene arra nem kényszeríteni bennünket, hogy a mindenkori halottakban  önmagunkat ismerjük fel.

Illusztráció:  https://www.ayojon.mx/fotos/204.la-enigmatica-galeria-de-zdzislaw-beksinski

Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.

Függőségeinkről. Beszélgetés Bajzáth Sándorral

Beszélgetés Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal függőségekről, szerhasználatról, rehabilitációról és a sorstárs segítő közösségek erejéről

 

 

Mi a különbség a függőség és a szenvedélybetegség között?

Mindkét szó ugyanarra vonatkozik, amikor a használt szer vagy viselkedésforma irányítja a használót és nem fordítva.

 Melyek a nem szerhasználattal kapcsolatos függőségek?

Többek között például a szex- és párkapcsolati függőségek, a kényszeres testedzés, vagy szerencsejáték-függőség, valamint megjelent az online játékok addikciója is. Újabban felkeresnek olyan emberek, akiknek a családi élete azért romlott meg, mert az egyik családtag otthon egész nap a konzolon vagy számítógépen játszik, a családdal pedig egyáltalán nem foglalkozik.

 Mi az az érzés, amit a szerhasználó keres a szerben?

Hogy el tudok menekülni a valóságból egy álomvilágba, ahol nem érhet bántódás vagy sértés, és ahol nem érzem az élet súlyát. Gyakorlatilag instant jó érzéseket kapok, amikért nem kell megharcolnom. Nem kell tennem azért, hogy szebbnek, jobbnak érezzem magam vagy sikeres legyek valamiben. Például sport után is van egy euforikus érzés, de azért tenni kell.

Ha nem vagyok elégedett magammal, tehetem azt, hogy változtatok, vagy tehetem azt is, hogy beveszek valamit, és amikor a tükörbe nézek, egyből másképp látom magam. Esetleg ki tudom vonni magamat egy olyan közegből, ahol nem érzem jól magam. A szerhasználattal nem azt a megküzdési stratégiát választom, hogy teszek a rossz érzéseim ellen és megpróbálom elismertetni, elfogadtatni magamat a közösséggel, hanem elkezdek kifelé kacsintgatni és menekülni.

 Egyéni faktorok játszanak inkább szerepet a szerhasználatban vagy a közösség hatására is megcsúszhat valaki?

Vannak determináló tényezők, egyfelől a genetika, másfelől egyéb faktorok, mint pl. az alkoholista vagy drogfüggő családban felnövés, a szülők problémás válása, elhanyagolás, családon belüli erőszak, szexuális abúzus, szülők korai elvesztése, családon kívül nevelkedés, szimbiotikus szülő-gyerek kapcsolat, feldolgozatlan traumák, elgyászolatlan veszteségek sora. És nagyon nagy szerepe van kortárs közösségnek is.

 Írtál egy cikket a kokainról, mint ego drogról: az üzleti életben látott kokainhasználat beszippanthatja az egyes dolgozókat, ha abban a közegben ez a sikk?

Ettől nem feltétlenül lesz függő az ember, mert lehet alkalmi droghasználó is. Ha valaki életében kétszer kokainozott, attól még nem válik függővé, és nem is szeretném ezt démonizálni. Nyilvánvaló, hogy a kokain durván addiktív szer, azonban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki kipróbálta és tapasztalta, hogy az jó, de annyi elég is volt neki. Akik egy ilyen közegben függővé válnak, azok alapvetően is függő személyiségek és nagyrészt már egyébként is élnek például alkohollal. Ráadásul a kokain mellett lehet bőven vedelni, mert kijózanító hatással van, illetve a szexuális vágyat is fokozza.

 Vannak arra utaló jelek az emberen, hogy komoly eséllyel bele fog keveredni szerhasználatba?

Ha egy gyerekről van szó, akkor az, hogy rossz társaságba jár, kialvatlan, megváltozik a viselkedése, bealszik órán, nyilván arra utal, hogy baj van.

Hajlamosságra utaló jelekkel is találkozhatunk, de ennek a felismeréséhez például, ha iskolai szituációról beszélünk, kell egy nagyon jó tanár-diák viszony. Annak a felismerése, hogy a gyerek tartósan rosszkedvű, nem szeret otthon lenni és ennek a kiderítésében kapjon segítséget, segíteni tud az iskolapszichológus.

 És akik felnőttként kezdenek el valamilyen szert használni?

Legtöbb esetben mindig ott vannak a háttérben azok a gyermekkori sérülések és traumák, amelyek hajlamossá teszik az egyént arra, hogy ilyen módon keresse a boldogságot. Előfordulhat olyan triggerpont, ami beindítja a folyamatot. Vannak olyan klienseim, akik relatív egész későn kezdtek drogozni, addig nem volt semmilyen szerhasználatuk. Hogy lelkileg addig mennyire voltak kiegyensúlyozottak, az már egy másik kérdés. Egy-egy tragédia (haláleset, válás, szakítás) kiválthatja később a szerekhez fordulást az arra hajlamosabbaknál. Azonban többnyire fiatal korban kezdődik a szerhasználat. Természetesen van precedens olyanra, hogy késői életkorban a házastárs elvesztése után és egy szerencsétlen élethelyzetben az ember alkoholhoz fordul, vagy elkezd gyógyszert szedni és szép lassan belecsúszik.

 Egy rehab program tud jövőképet felállítani?

Azt gondolom, hogy ha valaki eljut rehabra és végigcsinálja a terápiás programot, kap jövőképet. Egy jól működő rehabnak van utógondozása (félutas házak). A komlói rehabnál (www.leoamici.hu) például a terápia vége felé a kliensek már kijárnak önsegítő csoportba és kialakulnak a józan kapcsolataik, a józan közösségük. Láthatják a sorstárs közösségben, hogy fel lehet épülni és lehet a későbbiekben is teljes életet élni. Ekkor már elkezdenek munkát keresni és kijárnak az intézetből dolgozni. Amikor már fixen működik a munkahely, kiköltöznek az intézet félutas házába és programjába, ahonnan visszajárnak még egy ideig az intézetbe. Ebben az időszakban még van felettük egy szoros intézményi kontroll, ami aztán fokozatosan enyhül. A félutas házban fél-egy évig lehetnek, ahol jelképes összeget kell fizetniük, a fizetésük egy részét pedig le kell adniuk megtakarítás formájában, amit a program végén aztán visszakapnak. Később ez teszi lehetővé, hogy a program végén a felépülő személy képes legyen kibérelni egy szobát valahol, vagy esetleg több felépülő függő együtt béreljen lakást. A hajléktalan-ellátásban is működnek absztinens szállók, ahova a rehabilitáció után beköltözhet az illető, ha olyanok az életkörülményei, és onnan is tovább tud lépni.

Aki felismeri alkoholizmusát és felismeri, hogy ez a gátja annak, hogy előre jusson az életében, az segítséget kér. Az AA-ban sokan vannak, akik rehab program tapasztalata nélkül jönnek be, és a csoport segítségével vissza tudnak illeszkedni a józan életbe.

 Mennyire lehet probléma, hogy a hajléktalan szállók nem absztinens szállók?

A hajléktalan-ellátásban is vannak absztinens szállók. Ha az illető ki akar józanodni, akkor találhat ilyet. Akik nem az absztinens szállót vagy közösséget választják, azok általában azért nem oda mennek, mert isznak és képtelenek lennének tartani az ansztinenciát. A Nyírőben számtalanszor tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy valaki hajléktalan, ha valóban józanodni akar és már kifelé kacsintgat, akkor talál magának absztinens helyet.

 Rehabról milyen arányban kerülnek ki kijózanodva a függők?

Aki végigcsinálja a kezelést és utána jár önsegítő közösségbe, azoknak a 70%-a józan marad tartósan. Ez jelentős arány. Azonban ahhoz képest, hogy mennyien isznak és drogoznak ma, jelentős az elhullás. Évente körülbelül 30 ezer ember ismeri fel, hogy az addikciója problémát jelent az életében. Ők azok, akik valamilyen formában segítséget kérnek: elmennek pszichiáterhez vagy addiktológushoz. Sok esetben azonban nem történik velük semmi, vagy egyszerűen ráállítják őket a gyógyszeres terápiára, és előfordul az is, hogy egyáltalán nem ajánlanak nekik semmit. Akik elmennek kórházba, azoknak szintén csekély része jelentkezik később rehabra, akik pedig jelentkeznek, azoknak szintén egy jelentős része sosem ér oda. A rehabra érkezőknek pedig jelentős hányadát teszik ki azok, akik egy-két nap, hét vagy hónap után feladják és visszaesnek. Ennek dacára azt lehet mondani, hogy akik végigcsinálják a rehabilitációs programot és utána eljárnak önsegítő közösségekbe, 70%-ban tartósan józanok maradnak, ami kiemelkedően magas arány.

 Mit tud nyújtani a sorstárs segítő program egy függőnek?

Elsősorban azt az érzést, hogy nincs egyedül. Hasonló emberekkel van ott, akik már keresztülmentek ezen a dolgon. Lát olyanokat, akik pár napja vannak ott, vagy néhány hónapja, és ott ülnek azok az emberek is, akik már évek és évtizedek óta józanok. Láthatja azt a fokozatosságot, amin keresztül lépésenként tud haladni. Származásra, bőrszínre, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenhonnan vannak ott józanodó függők.

 Segít a 12 lépéses programok spirituális oldala?

Abszolút. El kell fogadni, hogy vannak olyan dolgok, mint a szer (alkohol vagy drog), amelyek nálam erősebbek. Amíg azt gondolom, hogy mindenható vagyok és nem győzhet le semmi, addig vesztes vagyok. Pedig az alkohol és a drog is legyőz, és térdre kényszerít. Viszont ha ezt el tudom fogadni, akkor kontrollálni is tudom. Nyilván nem mindig, de az életem egyéb részeit jobban tudom szervezni. De ha nekem az a szent meggyőződésem, hogy én jobban tudom, mit és hogyan kell csinálni, az egyenesen a halálba visz. Ha elfogadom, hogy ebben tudatlan vagyok, és mások segítségét kell kérni, akkor egy csoport vagy közösség lehet az én felsőbb erőm. Ez az egyik része annak, amit a csoport ad. A másik része pedig az a spirituális oldal, hogy lehet hinni egy felsőbb erőben, a saját felfogás szerinti istenben. Tehát nincsenek vallási dogmák lefektetve.

Lehet erőltetni a spiritualitást? Mert láttam olyan rehabilitációs próbálkozást, ahol nagyon erőltették a keresztény hitet: kötelező imák naponta többször, akár éjfélkor és hajnalban is, a kliensek pedig elmenekültek a programból, tehát nem működött.

Ez nem célravezető. Ha van ilyen, akkor azt nem jól csinálják. Nem szabad erőszakkal téríteni embereket. Az AA és NA programok is azt mondják, hogy inkább a vonzáson, mintsem a propagandán alapuljon a működés, mert ha a leállni szándékozó függő azt látja, hogy mások így csinálják és működik, akkor az vonzóvá válhat a számára is.

 Hajléktalanokhoz kanyarodva az elmúlt években lett egy fiatal utánpótlása a hajléktalanságnak, mégpedig a fiatal szerhasználók. Mi az alapvető különbség a Komlóra érkező függők és azok között a függők között, akik például a hajléktalan szállókon folytatják a szerhasználatot és tengődnek?

Motiváció. Aki Komlóra megy vagy bármilyen rehabra, az le akar állni. Aki például Komlóra megy, az egy interjúval kezd, ahol elég alaposan kikérdezik: mennyire motivált, vállalja-e, hogy nem nézhet tévét és nem telefonálhat egy hónapig, nem foglalkozhat az intézeten kívüli életével stb. Szerintem ez a lényeges különbség: valaki motivált vagy nem motivált. Rengeteg helyen van az országban rehabilitációs program, és még azt sem mondhatom, hogy minden hely fel lenne töltve. Egyszerűen az a helyzet, hogy például az alkoholisták között rengeteg olyan van, aki nem motivált a leállásra. Csomó mélypont volt az életében, ami miatt mások már rég leálltak, mert pl. elválik tőle a társa, kirúgják a munkahelyéről, elveszíti a lakását – ezek olyan dolgok, ami miatt sok függő azt mondja, hogy ez neki olyan mélypont, ami miatt nem csinálja tovább. És aztán van rengeteg függő, aki belehal a függőségbe, mert megy tovább, utcára kerül, halálra issza magát és ott végzi.

 A hajléktalan ellátásban azt látom, hogy az alkoholista sokkal könnyebben hozzáfér a piához és csoportok alakulnak ki.

Bárki, aki szerhasználó, annak kialakul a saját közege, ahol azt használja, ahol a választott szerét megtalálja. Persze vannak magányos alkoholisták pl. akik otthon isznak, de azért az alkoholisták kocsmába járnak.

A lényeges különbség az, hogy az aktív alkoholista kocsmába jár, a felépülni akaró alkoholista józan közösségbe.

 Arra akarok kilyukadni, hogy ez a szállósdi esetleg konzerválja is őket abban, hogy nem kell ezeken változtatni. A baráti körök kialakulnak és még csak szankciók sincsenek.

Igen. Viszont mindenféle tiltástól függetlenül ez abszolút ott dől el, hogy elegem van-e nekem abból, ami volt, vagy nem. Mert engem is hiába tiltottak. Kijöttem a bíróságról, megkaptam a felfüggesztett börtönbüntetést és egy óra múlva már szúrtam. Ilyenkor az a képesség, hogy felmérjem a tettek következményét, nincsen, elveszik. Ez a függőknél úgy néz ki: „úgysem látja senki, megtehetem”, „ez még az utolsó, aztán kiszállok”.

 Van valamilyen kimondatlan hierarchia a szerhasználó drogos és az alkoholisták között?

Igen, van, de attól függ, hogy kit kérdezel. A drogosok lekezelően beszélnek az alkoholistákról, a becsületesen dolgozó klasszikus alkoholista pedig megvetően beszél a bűnöző, ilyen-olyan drogosokról. Az alkoholizmus mélyen gyökereik a magyar kultúrában is, így könnyű mentséget találni arra, hogy ha valaki dolgozik tisztességesen, akkor miért ne ihatná meg a magáét. Egyébként pedig a szerhasználat típusai összeérnek. Az alkoholistáról lekezelően beszélő drogfüggő, ha elfogy a pénze, átmegy alkoholistába, gyógyszerrel és alkohollal éri el ugyanazt a hatást. És ugyanez igaz az alkoholistára is, aki elkezd gyógyszerre inni, mert elvonásra kapta és rájött, ha egy-két szem Rivóra iszik, sokkal kevesebb cucctól sokkal ütősebb hatást ér el.

 Mi várható a mostani biodrog boomtól? Lesz ennek vége?

Miért lenne vége? Ez egy folyamat. Mindig is voltak ilyen emberek a társadalmakban. A populáció egy jelentős része, kb. 10%-a mindig használt szereket. A trendek változnak, az emberek nem. Az emberi természet, gyarlóság, a nyomor, az valahogy mindig állandó. Mindig lesznek, akik szert használnak, csak ma „ezt” használják, régen „azt” használták. Amerikában most megint kezd visszajönni a heroin, a szintetikus Fentanil, tehát van egy körforgás. A dizájner vegyületek nyilván bonyolítják a jelenséget. Teljesen kiszámíthatatlanná vált a drogpiac és a használók gyógyítása, mert nem lehet tudni, hogy mit használnak, de alapvetően az érzés, amit a szerhasználók keresnek a drogban, az mindig ugyanaz.

 A hajléktalan-ellátásban látott eseteknél a biocucc használóknál nem lehet tudni, hogy mit vált ki belőlük az adott szer. Az őrjöngőkre gondolok.

Teljes fekete lyuk az egész. De ezt sosem lehet pontosan tudni, mert ugye változnak a szerek.

 Te még a rendszerváltás előtti időkben kezdted a szerhasználatot. Akkoriban nem voltak hajléktalan szállók, nem volt ingyenes ellátás. Lehetséges, hogy akkoriban kevesebben voltak a szerhasználók is, mert nem volt ilyen konzerváló erő?

Kevésbé tűnt fel. Nem volt akkora média, internet, tiltott volt a munkanélküliség. A szocializmusban bújtatott munkanélküliség volt, papíron nem volt drogprobléma, mert nem létezhetett. A ’80-as években hozták azt a rendeletet, hogy reggel 9 óra előtt tilos volt szeszesitalt eladni a boltokban, mert már részegen érkeztek a munkások dolgozni, tehát akkor elkezdtek virágzani a zugkocsmák. Szerintem ebben nincs változás. A szerhasználat módozatai változnak. Például ma sokkal kevesebb intravénás szerhasználó van, kevesebb a heroin, sokkal többen szippantják vagy tabletta formájában veszik be.

 Segít az addikt eseteken a feltétel nélküli elfogadás és szeretet?

A drogrehabokon is van szabály. A függőknek kellenek a keretek, ha fáj, akkor is. A korlátlan „Megmentelek, mindegy, hogy bármit is csinálsz!” hozzáállást nem tartom célravezetőnek. Attól, hogy én valakit szeretek, nem azt jelenti, hogy elfogadom a viselkedését. A kettőt el kell különíteni. Attól még hogy szeretem a gyerekemet, nem hagyhatom, hogy megverjen, hanem ráhívom a rendőrt. Vagy ha meglop, annak kell, hogy legyen következménye. Ez az ő érdeke is, különben mit tanul belőle? Hogy újra megteheti. Azt mondom, hogy szeretem, de ezt a viselkedést sem a magam, sem pedig az ő érdekében nem tolerálom. Az ő érdeke is megtanulni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem engedhet meg magának.

 És ha azt mondjuk keresztény felfogásban, hogy mindenkinek jár még egy esély?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Az nem azt jelenti, hogy mindent feladok és mindenemet feladom, mert azt úgy nem lehet. Nem az a lényeg, hogy a másikat kiszolgáljam, hanem, hogy megtanítsam élni. Az nem elfogadható, hogy az én jól létem, családom és az életem menjen rá. A túlsegítő altruista attitűd kifejezetten káros egy segítői hivatás esetében, mert átveszi a felelősséget, tehát nincs miből tanulnia a kliensnek.

Illusztráció: M. C. Escher