Címke: esszé

Bejegyzések

Az Átváltozások bemutatóján jártunk

Hozzászólás most!

 

Csehy Zoltán fordításában látott újra napvilágot az Átváltozások.

 

 

Több mint egy évtizedes munka lezárását ünnepelte Csehy Zoltán március 6-án a budapesti Három Holló kávéházban, ahol bemutatásra került Publius Ovidius Naso Átváltozások című római eposzának újrafordítása. Az ELTE Ókortudományi Intézetének tanára, Ferenczi Attila beszélgetett a felvidéki magyar költővel, többek közt az eredeti latin szöveg tematikai gazdagságáról, a fordítás szükségességéről és körülményeiről, valamint magukról a hexameterekről.

 

Ovidius monumentális epikus költeménye tizenöt énekben, kronologikusan fűzi össze a görög-római mitológia átváltozástörténeteit. A közel tizenkétezer hexameterből álló eposz az európai kultúra egyik alapműve. Csehy Zoltán elmondta, hogy az 1964-ben megjelent, Devecseri Gábor nevéhez fűződő fordítás után egy modernebb nyelvezetű, ugyanakkor az eredeti ritmust megőrző változatot szeretett volna létrehozni. Úgy vélte, a mű a fiatalabb olvasók számára is élvezetes és revelatív lehet, ha a szinte végtelen mítoszfüzért egy tizenöt évados sorozathoz hasonló narratívaként közelítjük meg.

A beszélgetés során kitért arra, hogy leginkább tematikai sokrétűsége és aktualitása miatt tartotta érdemesnek az Odüsszeia terjedelmével vetekedő munka újrafordítását. A mai humán tudományok számára is izgalmasan veti fel Ovidius többek között a természethez való viszonyt és a szerelem, halál, művészet hármasságát. Csehy az egyik legelemibb emberi tapasztalatként emelte ki a címadó jelenséget, a szüntelen átváltozást is.

A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötet keletkezéséről is szó esett. Csehy Zoltán a Comenius Egyetem oktatójaként, tanári és irodalmi munkája mellett dolgozott a fordításon. Egy svájci ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy fél éven át egy kolostorban foglalkozzon a szöveggel; az ott szerzett tapasztalatokat a Grüezi! című útinaplójában dolgozta fel.

A fordítási munka során nem szeretett volna megválni a hexameterektől, nem akarta Ovidius költői örökségét a próza didaktikusságába fojtani. Ügyelt viszont arra, hogy az olvasó gyötrése nélkül átadja az eredeti szöveg lüktetését, egyben meg is újítsa ezt a költői ritmusvilágot, melynek visszaadására alkalmas is a magyar nyelv. Csehy a szívveréshez hasonlította a hexametert, melynek érzékelése attól is függ, mennyire figyelünk oda rá.

A beszélgetés után a közönség kérdéseket tehetett fel, majd hosszú sor alakult ki a dedikálásnál.

 

Bejegyzések

fénytöréspróba

Hozzászólás most!

(A Szótármester, Magay Tamás emlékezetének)
If seeing is a meeting between eye and being,
which is to say between being and being,
than it must be facing mirrors of two beings.
No, it was more.
Seeing went beyond being, to take wings like a bird.
(Yukio Mishima: The decay of the angel)

annyiszor nézed a fehér meszelt falakat a templomban, hogy már nem férnek el benned az onnan kiszorított képek, és egyszer csak ömleni kezdenek majd belőled, és ha használják, amit a mélység élessége belőled kivág, nem tudva, hogy te nem csak kattintgatsz, hanem megállítja benned az időt a kép, egy darabig fel sem tűnik neked, a fekete-fehér portrék alkalmi színekkel túlfűtött kerete párját rikítja, csak mikor barátodról készült portréd veszik körbe vele, az olyan lesz, mint az angol bekerítési mozgalmak, az arc elidegenítve, kisajátítva, növények helyett mostantól itt állatok legelnek, persze lesz még ennél is rosszabb, mikor műholdról kémlelik, hogy a földet a kompenzációért tényleg parlagon hagytad-e, és ezt nevezik majd figyelemnek, és szokva leszel ahhoz, hogy ki a láthatatlant fürkészi, az már a láthatatlan része lesz, ezért hát, megszokod, hogy aláírtják a neved, mint ábrázolhatatlansági geometriát, csak szokványos elbánásrend, nem tudhatják mennyi szembenézés van a hátraarcban, mibe kerül, ha a semmi van a fókuszban, a láthatás a nemlétbe márt, hogy nincs szériaszáma a fénytöréspróbának, hogy a beléd mélyedés mit szakít ki belőled, a nyájat lelegeli, nem legelteti a kattintásvadász, a szelídítettekhez is vadles kell, ostromlott város lakóit pénzért levadászó turisták tolonganak rajta, szentélyt használnak kirakatnak, páriát ritkítanak, a figyelem terelhető, felkelthető, de leginkább szorítkozás, mi is lenne, ha szentelnénk, szelíd, nem szelídített figyelemmel, ahogy a tenger sötétkarmája apályban is bír az egész földdel? a lét üres fokozatra kapcsol. csak ez a figyelem értőjel: a szótármesternek, dávidé. nem azt várod, hogy egy kisbolygót nevezzenek el rólad, ha már úgyis egy önálló galaxis a műved, csak tán, hogy neved megtalálható, ne csak megtagadható legyen, ha ebben az eonban hadesi létre ítéltetett is, látásod meghaladja létezésed: ahogy a madár távlata annak röptét. mit is kezdhetne egy keretre feszített istennel? csak az a kezdet, csak azt tudnám feledni! figyelemért nem eseng, kegyelemért nem verseng. megszoktam, hogy nem ér a nevem. ezért lesz a neved óceán.

 

 

Bejegyzések

A langyosakat kiköpi az Isten…

Hozzászólás most!

A bűn mint lehetőség? 

Mi a bajod? Semmi, semmi. Csak idegesítenek az ügyesebbek, jobbak, szebbek – vagyis, ha őszinte vagyok, akkor mindenki. Elég kinyitni az újságot, elég bekapcsolni a tévét, és máris gyönyörűbbnél gyönyörűbb, karcsúbb, elevenebb, fiatalabb nők jönnek szembe velem. Nyomulnak, áradnak! És ezek az életutak! Húsz évesen már mind megmászták, feltalálták, megalapították… hát hol vagyok én ettől? Lassan eltelik az életem, és még egy nyomorúságos hegyet sem másztam meg. Nem találtam fel semmit, se a rák ellenszerét, se egy nyomorúságos krumplipucoló gépet. Nem fogadtak a Fehér házban, nem hívtak meg Harry herceg esküvőjére. Nincs egy nyomorult kitüntetésem sem. Titokban csodálom a sorozatgyilkosokat, akik az éjszakai filmekben megfojtják a tűsarkakon billegő, fiatal, sikeres rohadékokat. De hát megérdemlik, nem?
Én nem utazom, nem billegek soha sehova. Csak munkából haza, otthonról munkába. Néha elmegyek jógázni. Bevásárolok idős szüleimnek. Egyszer-egyszer befizetek egy társasútra. Semmi extra. Soha.
Hát akkor mi a baj velem? Hiszen én semmi nagyobb bűnt nem követtem el. Persze tudom, hogy irigykedni vagy mások halálát kívánni nem dicséretes. És arra sem lehetek büszke, hogy erotikus izgalmat érzek, ha a jelenlétemben valakiről kiderül, mekkora féreg. De ártani? A légynek sem.

A keresztény morál nem sokat tud kezdeni a „langyosakkal”, akik túl félősek, restek vagy konformisták ahhoz, hogy igazi bűnösek legyenek. A keresztény felfogás szerinti példaszerű bűnös az eltévedt bárány, a tékozló fiú, akit híres vallomásainak is köszönhetően jól megtestesíthet az ifjú Augustinus: fiatalkori kicsapongásai után megbánja vétkeit, és megsebzett lélekkel, bűntudattól gyötörve az atya megbocsátásáért esdekel. A szenvedélyek, ugye… De milyen az a lélek, amit semmilyen elkövetett bűn vagy szenvedély nem szennyez be, miközben féltékeny, irigy, és a rosszra sincs elég ereje.
Vigasztalja-e őket az atya valamivel?
Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! / Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott[1].
 

Fogós kérdés: hogy vigadjon az, akivel még soha senki nem „vígadt”, akiért tulajdon apja egy „kecskefiat” sem áldozott fel soha. Vagy ez a szegény jó fiú téved, és nem emlékszik arra, hogy apja érte is mennyi áldozatot hozott? Mert hiszen sokszor személyiségzavar, nárcizmus, téves önértékelés áll a „rossz emlékezet”, az elvetettség-érzés mögött. Ám az atya a válaszában nem tér ki erre.
És tényleg nincs oka a „jó fiúnak” a neheztelésre?
El kell ismernünk, a kockázatvállalás („virtus”, „kurázsi”) nélkül élő örökös jó fiúk a nyugati hagyomány nagy vesztesei. Hogy lehetett volna nagy szent Ágoston, ha előtte nem követ el bűnöket? Hogy fedezte volna fel Kolumbusz Amerikát, ha nem kockáztatja lelkiismeret furdalás nélkül az emberei életét is? Hol lenne egyáltalán a reneszánsz, a felvilágosodás, a tudományos forradalom számos vívmánya, ha mindenki a járt úton halad? És ne feledjük el, a „jó fiúk” élete többnyire megíratlan: hiszen ki az, aki azzal büszkélkedne, hogy a rosszra is képtelen volt. Hogy ő soha, egyszer sem. Hogy ő azért tiszteli a törvényt, mert megszegni nem volt bátorsága.
Másfelől az egyéni kiválóság, a látványos megtérések, a nagy érzelmi tűzijátékok, földrengések, látványos pálfordulások kultusza, amely nemcsak a hellenizmusból, hanem a bibliai hagyományból fakad, a kereszténység egyik nagy gyengesége is. Hiszen ki nyújt vigaszt azoknak, akik épp a kisszerűségük miatt szenvednek? Akik semmilyen dorbézolással, látványos bűnnel, kicsapongással, szenvedéllyel nem tudják magukra vonni atyjuk figyelmét? És ők többen vannak, mint a drámákban, költeményekben, filmekben, az emlékezet színpompás díszletei között ünnepelt lázadók. Akik szorgosan dolgoznak Kolumbusz hajóján – gyalulják az árbocokat, verik a kötelet, varrják a vitorlát – de nincs bátorságuk tengerre szállni. Akik titokban azt kívánták, bár süllyedne majd el ez a hajó ezzel a pökhendi, folyton folyvást Indiáról hablatyoló hajóskapitánnyal.
Más vallások mintha kevesebb figyelmet szánnának a „kiválasztott fiúk” dicsőséges bűneire és dicsőséges megigazulására. Az iszlám és a buddhizmus például nem teszi az egyéni kiválóság / kiválasztottság mércéjét ilyen magasra. Az arabok ősatyja a Biblia és a Korán szerint az egyik ószövetségi „sértett testvér”, Ábrahám házasságon kívül született fia. Az Úr angyala így szólt Hágárhoz, Ismáel édesanyjához:
Ímé te terhes vagy, és szűlsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat. / Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.[2]
Ismáelnek is lesz jövője, bár az messze nem olyan dicsőséges, mint Izsáké. Ám a Biblia annak ellenére keveset beszél a „sértődöttek” üdvösségéről, hogy a Szentírás legtöbb bűnét féltékenységből, irigységből, megbántott szeretetből követik el. A szeretettől, elismeréstől megfosztott emberek sokszor alamusziak – de nem mindig. Káin féltékenységből gyilkol, Józsefet testvérei irigységből adják el rabszolgának, Saul sértett szeretetében, megbántottságában, irigységében fordul az endori halottlátóhoz, és talán joggal hisszük, hogy Júdást is elsősorban valamilyen csalódás, féltékenység, nem pedig a kapzsiság vezette tette elkövetésekor.
Bár sokan vannak ezek a „vérig sértett”, háttérbe szorított testvérek, a Biblia mégis mintha keveset foglalkozna a kínjaikkal – és mindig valami világraszóló bűnt kell elkövetniük, hogy az üdvtörténetben egyáltalán helyet kapjanak.
A tékozló fiú testvére az egyetlen, aki nem tettekkel, hanem kizárólag gondolatban vétkezik, és mégis „szót kap”.
Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak.[3]
Ám atyja minden különösebb empátia nélkül  „helyére teszi” a fiát.
De vajon téved-e a megsértett testvér? Észre sem vette netán az ajándékul kapott kecskefiakat? Az evangélium homályban hagyja ezt. Az atya szavai, a mindenem a tiéd, meglehet, azt jelenti, hogy a nagyobbik testvér is csaphatott volna mulatságot a barátaival?
Ha igen, akkor miért nem csapott? Talán mert a tékozló fiú testvére nem is mert erre gondolni.
Ez a nagyon tömör párbeszéd, a „jó fiú” vádaskodása, az atya megnyugtatónak szánt válasza felvillant valamennyit egy szorongásban, féltékenységben, örökös bizonytalanságban eltöltött szeretetkapcsolat poklából. Ami az enyém az vajon tényleg az enyém-e? Vágyhatok-e arra, amit a másik, történetesen az atya nem helyesel? Mert ki tudja pontosan, hogy mit helyesel, mit bocsát meg? Lehet, hogy már azzal vétkezem, ha vágyakozom valami másra, ami nem kimondottan helyes.
Az irigység tulajdonképp személyiségzavar: a „jó testvér” nincs tisztában a saját egzisztenciája határaival, úgy érzi, hogy a másik, a „bűnös” az őt megillető javakból túrja ki. Képtelen a saját vágyait, a saját szükségleteit a másik emberétől elválasztani.
Saul, az első ótestamentumi király még az evangéliumi tékozló fiú testvérénél is őrültebben viselkedik: hozzáadja a lányát Mikhált Dávidhoz, de mikor észreveszi, hogy Mikhál túlságosan szereti Dávidot, akkor féltékeny dühében felbontja a házasságot. Dávid olyan karizmatikus, hogy mindenki túlságosan szereti – férfiak, nők, még a tulajdon ellenségei is, hát nem csoda, hogy Mikhál eleped érte.  De persze Saul nem veheti feleségül Mikhált, nem birtokolhatja a Dávidra irányuló szeretet. És hogyan kell egy feleségnek szeretni? Kicsit, nagyon, túlságosan, vagy épp-valamennyire? No de Dávid apósának mi köze lehet ehhez? Saul féltékeny Dávid sikereire, kiválasztottságára – és még arra az odaadásra is, amivel a saját felesége (a tulajdon lánya) övezi. Mintha a világ minden szeretete, sikere, odaadása minket illetne. És az ellenségeink ezt elbitorolhatnák tőlünk. Az a sok rohadék a földön az én életemet éli, az én örömömben, az én sikereimben lubickol.
Vajon őrült-e Saul? Az Ótestamentum első királya a neurózis, a személyiségzavar, a hisztéria, a depresszió számos jelét mutatja, se Istennel, se Dáviddal, se a tulajdon gyerekeivel nem képes kiegyensúlyozott kapcsolatra, de sohasem igazán eszeveszett, saját tragikus helyzetével mindvégig tisztában van. Ennyiben sokkal egészségesebb sok XXI. századi nárcisztikusnál.
A Biblia nem ismer született pszichopatákat, csak bűnösöket. (Nagyon jellemző, hogy Jézus azt is képtelenségnek tartja, hogy valaki ne szeretné minden körülmények között a saját gyerekeit („Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki?”[4]) Senki sem születik gonosznak, ezért azt is gondolhatnánk, a bűnök és a szenvedélyek torzítják el a személyiséget. De mi Saul égbekiáltó bűne, ami az ő rettenetes szenvedését és összeomlását okozza? Saul valóban engedetlen az Úrral, kivívja az úr haragját, megkíméli az amálékiták állatainak legjavát – de mai szemmel ez nem akkora bűn, mint Dávid király tette, Uriás feláldozása. És mintha maga Saul sem egészen hinné el, hogy egyetlen megszegett parancs miatt örökre elfordul tőle az Isten. Talán nem tévedünk, ha úgy hisszük, Saul mentális állapotának romlását nem a bűn felismerése, „súlya” okozza, hanem a bizonytalanság, a szorongás és a szeretethiány.
És ez pedig nyomasztó kérdésekhez vezethet el minket. Lehet-e irgalmas az az atya, aki tudja, hogy megtagadott szeretete és kegyelme a legőrjöngőbb kétségbeesésbe taszítja fiait: Sault, de tulajdonképpen Káint is. És ott a tékozló fiú apjának feltehető kérdés (amit a „jó fiú” nem tesz fel): mit ér az a szeretet, amit a szeretett lény nem érzékel? Valahol, meglehet, létezik, de se erőt, se magabiztosságot nem ad… egy kecskefiát sem ér a szeretett lény szemében.
Összefügg-e valahogy a tisztánlátás és a szeretet? Az antik kultúra fogalmain iskolázva nyilván úgy gondoljuk, hogy kétszer kettő minden körülmények között négy, a matematika, a fizika törvényei teljesen függetlenek tőlünk, hogy mindenféle „bölcsesség” alapja, hogy érzelmeinket és értelmünket szétválasszuk, hogy szigorúan elvonatkoztassunk szenvedélyeinktől, személyes sértettségünktől, traumáinktól…
De a tisztánlátás feltétele a Biblia szerint a hit és a szeretet. Egy nem kellően magabiztos, egy „nem-szeretett”, magát elvetettnek érző ember önmagának sem képes jót akarni, nemhogy a másiknak. Mint ahogy Saul, rendre kétségbeesett, rossz döntéseket hoz, nem képes felismerni a politikai érdekeit, és szánalomra méltóan bizonytalan. Miközben harácsol és basáskodik, nem is tudja racionálisan felmérni önnön határait. Vele szemben Dávid a józan előrelátás és a stratégiai tervezés mestere, „magát eszesen viseli”, ahogy a Szentírás is fogalmaz[5]. Egy nem-szeretett embernek vele szemben soha nem lehet igaza. De nemcsak igazsága nem lehet, hanem kiérlelt, lehatárolt személyisége sem[6].
Mind az Ó-, mind az Újszövetség nagy hangsúlyt fektet a szegényekkel való együttérzésre, de azért a bibliai hit – és ez igazán zavarbaejtő – mégiscsak mindenekelőtt a győztesek, a „szeretett gyermekek” vallása. A szegényekben a Biblia nem nincsteleneket lát, hanem potenciális győzteseket – hiszen előbb-utóbb majd ők öröklik a földet. De megfelelő „szeretettség” nélkül a felemelkedésük esélytelen lenne. Ezért is lenne nehéz pusztán az evangéliumokkal megalapozni egy társadalmi forradalmat.
Megfelelő érzelmi állapot nélkül a jó és rossz döntések összemosódnak, felelősség nem létezik, az „én” és „te” nyomasztóan felcserélhető lesz. A nárcisztikus ember nem is önző tulajdonképpen, hiszen teljesen ésszerűtlenül képes féltékenykedni, olyan dolgokat is irigyel, amire neki magának semmi szüksége. Lehet, hogy nem is szereti a hízott tulkot, de a testvérétől irigyli.
Nem tagadhatjuk persze, hogy szinte felfokozott empátiával, érzékenységgel járó, már-már költői állapot az „elvetettség”. Mert hiszen annyira nem vagyunk otthon a saját életünkben, hogy irigységünkben-féltékenységünkben örökké mások életét éljük, mások vendégei vagyunk – tehát nem vagyunk sehol. Már-már önnön magunknál is jobban ismerjük a szomszédunkat, akinek az életét „elkívánjuk” – de nemcsak a szomszédunkét, hanem bárkiét, csak hogy a saját életünket betöltő rettenetes ürességtől és szorongástól szabaduljunk.
Ma pedig nagyon könnyű önmagunktól szabadulni. A virtuális világban mintha könnyedén átléphetnél egy másik ember életterébe. Persze ez a bekebelezés, a kisajátítás teljesen viszonylagos vagy inkább illuzorikus, hiszen soha nem tehetjük ténylegesen a másikat magunkévá, miközben persze képesek vagyunk féltékenységünkben az irigyelt személyt „játékosan” megmérgezni vagy tönkretenni. Bárki jó hírét könnyen kikezdheted, anélkül, hogy a kisujjadat felemelnéd, vagy hogy a jó hírét, a boldogságát, az elégedettségét ténylegesen megkaparintanád. Ez a virtuális zsákmányszerzés, önkiterjesztés hasonlít ahhoz, mint mikor Saul a lánya szerelmét akarja „visszaszerezni” – egy olyanféle odaadást, ami nem volt, nem is lehetett a birtokában.
Az irracionális cselekvés és a szeretetlenség, sértettség, féltékenység tébolyba torkolló összecsapásokat eredményezhet, ezt látjuk az Ószövetség egyik, intenzitásában már-már a Pasolini-filmek csúcspontjaival vetekedő, legszívszorítóbb, legdrámaibb jelenetében.
Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében vala. És elhajítá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék.[7] 

A hárfázó ifjú felnyársalásának, falra szegezésének vágya egészen zavaros szexualitást, szadista képzeteket sugall. És túl sok értelme sincs. A gyilkosság után mit mondhatna a király az alattvalóinak? Ugyan semmi veszélyt nem jelentett rám ez a katona (épp a parancsomra zenélt, hárfa volt a kezében), de megöltem, mert azt akartam, hogy jobban szeressem. Ez a tett ugyanolyan mélységesen irracionális, mint Ábel meggyilkolása – mert hiszen semmilyen józan pillanatában nem hihette Káin, hogy a gyilkosság után Isten jobban fogja szeretni.
De az éneklő ifjúra való „célbadobásnak” más jelentősége is van. Hiszen ez csak egy játékos gonosztett, szado-mazo játszma, nem is igazán komoly. Dávid elhajolhat – és tudjuk (hogy miképp egy épeszű fiútól elvárható) el is hajol – eldobja a hárfát, elszalad és nem is tér vissza Saul udvarába. Ez a „dobálósdi” pusztán csak szerepjáték, virtuális gyilkosság – a király nem öl meg, csak jelzi, hogy akármit megtehetne veled. Saul (bármiféle fizikai érintkezés) nélkül a saját tébolyult valóságát akarja rákényszeríteni a másikra.
Sámuel könyve a költészetre és politikára való rendszeres hivatkozásaival is alaposan körbejárja a hatalom kiterjesztésének a problémáját. Ahogy Sámuel, a próféta anyja, úgy a jövendő győztes, Dávid is költő – Izrael és a költészet magalapítása szinte egylényegű Sámuel könyvében. És hát nem próbálja meg egy költő a versével manipulálni a múzsáját? Nem akarja-e a hívő az énekével maga is befolyásolni az Urat? És nem várunk-e mi mindannyian a kimondott szavainktól, a jelképes tetteinktől azonnali hatást? És melyik embertől nem teljességgel idegenek a Dávid és Saul között folyó játszmák? De hiába mélységesen (és riasztóan) emberi Saul viselkedése, a játéka, a sunyisága és az alattomossága mindenkit elborzaszt, magát Dávidot is.
Hiszen az a legnagyobb bűn, amit el se követünk. Csak nagyon szeretnénk. Annyira szeretnénk, hogy hajlandók vagyunk átlépni a mintha világába. Jelezni, hogy… akár… de nem igazán.
Ahelyett, hogy megölnénk valakit, megrágalmazzuk. Elirigyeljük a mindenét, a fiatalságát, az idejét, a pénzét, a sikereit, a gyerekét, a feleségét. Az eltaszítottak, a sértődöttek, a kiváltságaiktól megfosztott elsőszülöttek pokla ez, akik nem hiszik el, hogy „te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd”.
Mert ha ez igaz lenne, akkor mi szüksége van Istennek a „másikra”, a kisebbik testvérre, aki esetleg hatalmas bűnök, pálfordulások után tér vissza az atyai hajlékba. Miért kedvesebb az eltévedt bárány annál, aki sose veszett el? Aki morgolódva, valódi szeretet nélkül, de mégiscsak hűségesen kitartott a pásztor mellett?
A bűn lehetőség is, hogy saját határainkat és a kegyelem fontosságát felismerjük. De a bűn csak akkor tanít minket bármire, ha nemcsak játszunk vele, ha nemcsak szóban és szimbolikus tettekben megidézzük, (mondhatni, hozzászokunk), hanem ha ténylegesen is elkövetjük. Ám a virtuális valóságokban, a képzelet birodalmában semminek sincs tétje: beszólhatsz álnéven bárkinek, magadat sorozatgyilkosnak képzelheted, dárdát dobálhatsz „játékból” egy fiatal katonára… tenni nem teszel semmi rosszat vagy jóvátehetetlent.

Bár szokás világunk féktelen romlottságát szidalmazni, manapság tulajdonképpen nagyon kevés esélyünk van a bűnre. A cselekedethez ugyanis sok bátorság, magabiztosság, pénz, képzelőerő szükséges. A nagy dorbézolás, a tékozló fiú választása csak keveseknek adatik meg, mert keveseknek van eltékozolnivalója egyáltalán. A többségnek ott az online pornó, a csaholás, a rágalmazás, a virtuális világba való, annyi szorongást, elégedetlenséget eredményező kiruccanás. A mintha-, a majdnem-, a nem-egészen bűn. Az örökös kielégületlenség és játék, mely se a bűn valódi mélységeit és szakadékát, se a kegyelem dimenzióit nem képes bevilágítani.
Egyszerűen nincs elég eldorbézolni-való a mi világunkban, ahol már maga a bűn is csak szerepjáték. 

Adós a bibliai atya a jó testvérnek, a hűséges fiúnak adott részletesebb válasszal.
Ahogy adós a nyugati kereszténység is. Mert mit tegyünk azokkal, akik jóknak ugyan nem jók, de nem képesek a bűnre sem?
Lehetséges-e ebből az állapotból megtérni?

 

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 31-32

[2] https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/mozes-i-konyve-2/1-moz-16-4E8/ 16.11-12.

[3] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-15-157E1/, 15. 29.

[4] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/lukacs-irasa-szerint-valo-szent-evangyeliom-14E8A/luk-11-15555/ 11.11.

[5] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 5.

[6] Amúgy a görög gondolkodás egyik ága, a platonizmus is valamilyen kapcsolatot tételez igazság és szeretet/szerelem, lelkesültség között. Hiszen az igazi gondolkodót mindig az erósz, a tudatosult nem-tudásból kiinduló vágy sarkallja arra, hogy új és új utakon keresse az igazságot. Az erósz, mint valami dinamikus erő köti össze az ellentéteket, kapcsolja egybe a mindenséget. Nélküle nem létezhetne a „bölcsesség szeretete”, filozófia sem.

[7]https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/BibliaKaroli-biblia-karoli-gaspar-forditasa-1/samuel-i-konyve-5D03/1-sam-18-62A7/ 10 -11.

Bejegyzések

“Csorog az üres árok” (Hámori Attila kommentárja Csanád Béla költeményéhez”)

Hozzászólás most!

Elgondolkodom azon, hogy Pilinszky János versei vajon mitől annyira egyértelműen maradandó értékűek. Számos költőóriás létezett, egzisztált és alkotott, jelentőségük vitán felül áll, de Pilinszky Jánosról mondhatjuk el, ő egyszer és mindenkorra leírta, megformálta az adott mondandóiban a verbálisan kifejezhető megnevezési alakzatokat. Versei a matériát is ráolvasás erejével birtokolják. Minden versminimuma, (de ez a hosszabb terjedelmű alkotásairól is elmondható) : dráma. Pilinszky János tudatában volt a drámai műfaj válságának. Tökéletesen átlátta a cselekmény, a történés légüres térbe kerülésének kihatásait, a következményt. Az abszurddal, mely gyűjtőfogalom a kohézió elvesztését, az erosz spirituális lebegésből porosszá szégyenülését, a kérdések vágy jelzeteinek orgiába, onanizálásba degradálódását, mint szörnyű járványt intő aggódással láttatja, felfedi ily módon a szakrális evidenciák misztériumi igazságának profán kiforgatásának, a nihil mákonyának negatív hatását. Csanád Béla megindítóan szép versben emeli méltán piedesztálra a halhatatlan mestert.

 Sanctus, sanctus, sanctus

Szent egyedül az Isten, senki más,
és akinek ő élni ad magából.
Az édenkertbe vissza nem talál,
kit boldogtalan szíve sose vádol.

Ki hát a szent? Csak az, aki szeret
gyors, feltétel nélküli megadással,
oly egyszerűen s természetesen,
ahogy madár a nyíló égbe szárnyal.

Szólnia sem kell, elég, hogyha van,
Mint testvérünkkel, úgy találkozunk
vele, ha eddig sose láttuk is,
s egy mosolya a féltett vagyonunk.

A jónak épp elég, hogy létezik,
s csodálkozik, hogy övé ez a század,
hol érte vannak szelíd állatok,
s Karamazov Aljósa érte lázad.

Nem is akar mást kijelenteni:
őrizzétek az árva rózsaszálat,
a tűzhányókat s csapzott lovakat,
őrizzétek ti, múlhatatlan vágyak,

mert egyedül a szeretet kevés
bennünk. A szívünk s nem a lét hiányos.
Te, angyaloknak örök rokona,
imádkozz értünk, szent Pilinszky János! “

Pilinszky János nem kevesebb volt, mint a drámának, az e szóban összesűrített fogalomnak a megmentője. Ő nem drámákat írt, de minden sora tanúskodik a drámai kohézió jelenlétéről. Nem gondolnám véletlennek, hogy a más költő esetében oly nehéz pantomimes szinkrontolmácsolás nála semmiféle nehézségbe nem ütközik. Verssorai feszesen  illeszkednek a matérián, így mozdulat, szoborszerűség és a megtörténő dráma egyezésben válthatja ki a tapasztalatot, a megtapasztalás eufóriáját bennünk. Jelen van Pilinszky, ” csorog alá, csorog az üres árok “. Az általa kimondottak, leírtak megtörténnek a szó legtisztább értelmében.

(Paul Klee: Ad Parnassum)

Bejegyzések

Mélyebben, lassabban, tágasabban

Hozzászólás most!

 

Én valami teljesen új dolgot csinálok,
ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Enyedi Ildikó évtizedek óta csupa remekművel lep meg minket. Legújabb filmje, a magyar-német-francia koprodukcióban készült Csendes barát méltó folytatója a sornak. Intellektuális, türelmet igénylő, viszonylag lassú ritmusú alkotás, de az elmélyülni szerető néző számára egy pillanatig sem unalmas.

Azt lehet olvasni róla, hogy főszereplője egy növény, egy gingko biloba, mely a Marburgi Egyetem kertjében áll. Ez persze igaz is. A növény csakugyan összekapcsolja a film három cselekményszálát, mely három idősíkon fut. A gingko biloba az egyetlen, amelyik mindháromban szerepel, hiszen 1832 óta létezik, és ma is áll. (Már majdnem azt írtam: 1832-ben született, de ez a megjelölés növények esetében talán nem volna a legmegfelelőbb.)
A főszereplő tehát egy gyönyörű fa. De miről is szól voltaképpen ez a film? Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni.
Nyilván azért, mert a film nagyon sok mindenről szól. Kovács Bálint, a HVG kritikusa szerint az élőlények közti kapcsolódásról. Mohos Máté a port.hu-n azt írja: „Most hirtelen egyetlen rendező sem ugrik be, aki valaha elhatározta volna, hogy egy fa belső életéről forgat filmet.” Maga a rendező pedig ezt mondta egy interjúban:
„Lehet, hogy ez most kicsit pont széplelkűen fog hangzani, de több író is megfogalmazta, hogy az igazi figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy lény a másiknak adhat. Erről a figyelemről szól a film, és arról, hogy mennyire nem egyszerű, nem magától értetődő ezt a figyelmet megadnunk más lényeknek, vagy éppen az embertársainknak. Abszolút nem arra vagyunk trenírozva, hogy tényleg figyeljünk a másikra, hanem hogy nyomjuk a magunkét, és annak a perifériáján ott vannak a más lények, más emberek is, és szerintem egy csomó durvaság ebből a beidegződésből adódik.”
A kommunikációról szól a film, a növényekről, esetleg a figyelemről? Nyilván mindegyikről. Ezek a dolgok nyilván mind össze is függnek.
Szól azonban még valamiről, és nekem ez is hasonlóan fontos, mint az előzőek. A tudásvágyról, a megismerés vágyáról, illetve arról, hogy a különböző tudásterületek milyen mélyen összefüggnek, és átfolynak egymásba. Szóval hogy az életet holisztikusan érdemes szemlélni.
Egyetemi közegben játszódik a film. Mindhárom cselekményszál a Marburgi Egyetemhez kötődik.
A XIX. század végén fölvesznek egy nőt egy az egyetemre. Az első nőt. Addig a pontig a nők egyszerűen ki voltak zárva az egyetemekről, nem tanulhattak a legmagasabb szinten tudományt. Grete (így hívják a nőt) pedig szembesül azzal, hogy mennyi akadályt, előítéletet, szexizmust kell leküzdenie, hogy annak élhessen, ami igazán érdekli. Az előítéletesség miatt elveszti otthonát, így beköltözik segédnek egy fényképészhez, ahol profi fotográfussá képzi magát.
Az 1970-es években két egyetemista kapcsolata bontakozik ki. A germanista Hannes egy lakást bérel a biológus Gundulával. A lány biológiai kísérletet végez egy muskátlival. A fiú eleinte elzárkózik a kísérlettől („parasztfiú vagyok, utálom a növényeket”), később azonban egyre lelkesebb folytatója lesz annak. Odáig fejleszti a kísérletet, hogy a növénnyel végül igen mély lelki kapcsolatba kerül.
2020-ban, a Covid idején egy hongkongi agykutató professzor (Tony) érkezik a városba, és a lezárások miatt ott is reked. Az elárvult egyetemen aztán meghallgatja egy botanikus kutatónő előadását, és elkezdi izgatni a téma, hogy a növényeknek is vannak-e érzéseik. Műszereivel, melyekkel addig az emberi agy rezgéseit kutatta, most a kertben álló gingko bilobát szereli föl, és tudományos vizsgálatot kezd végezni arról, hogy miként gondolkodik egy növény.

hannes.webp

Végülis mindhárom síkon valami hasonló dolog történik. Mindhárom emberi főszereplő (Grete, Hannes és Tony) kilép a saját közegéből, saját diszciplínájából, hogy mélyreható ismeretekre tegyen szert egy másik területen, melynek látszólag semmi köze a sajátjához. Ez a kilépés rendkívül fájdalmas, és olyan akadályokkal jár együtt, melyeket belső tűz és szenvedély nélkül lehetetlenség volna leküzdeni. Grete az otthonát és az egyetemi közegét veszíti el,  Hannes a cimboráit és jó hírét, Tony pedig a munkáját. Mégis belevágnak a kísérletekbe, mert úgy érzik, mindezek vannak olyan érdekes és izgalmas dolgok, mint amelyekről lemondanak.
A tudásterületek közti váltás egyik drámai párbeszéde zajlik le Hannes és Gundula között. (Egyetértek azokkal, akik szerint a három történet közül Gretéé a legizgalmasabb, legdrámaibb, ugyanakkor idézetválasztásom is jelzi, hogy mindegyik szálat egyenrangúnak, egyformán fontosnak tartom a mű kompozíciójában.) Hannes már elkezd valamelyest vonzódni Gundulához és a kísérletéhez (talán a lányhoz előbb), és olvasgatja a könyvtárban Goethe: A növények metamorfózisáról című művét. Egy rendkívül erotikus jelenetben (melyet a HVG kritikusa is kiemel) beszámol erről Gundulának, és idéz is egy részletet Goethétől, mire a lány némileg lekezelően, sőt felháborodottan válaszol neki.

Én valami teljesen új dolgot csinálok, ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Íme a természetes reakció arra, amikor valaki két tudásterület határait átlépni próbálja!
Hiszen első pillantásra csakugyan semmi köze nincsen egy komoly műszerekkel végzett biológiai kísérletnek ahhoz, hogy egy régi költő miket fantáziálgatott össze a növényekről. A 18. századi biológiai tudás össze sem hasonlítható azzal, amit akár az 1970-es években tudni lehetett a témában.
Mégis, ebben a párbeszédben valójában Hannesnek volt igaza, ő látott és érzett mélyebben.
Azok a teljesen új dolgok, melyekről ezek a kísérletek szólnak, valójában ugyanis a legrégibb, legősibb dolgok. Növények már Goethe korában is léteztek, sőt sokkal-sokkal régebben, hogy az emberi emlékezet azt egyáltalán befogni képes volna. Viszonyunk a növényekhez ősi, titokzatos és mind a mai napig teljesen föltáratlan. Ennek a viszonynak a föltárásához nagyon fontosak a konkrét természettudományos kísérletek, de nagyon fontos az is, amit a művészet tud hozzáadni a témához: azt, hogy érzékennyé tegyen az egész problémakörre, hogy megértesse, miért olyan lényeges személyesen nekünk is, hogy ezt a rejtelmes viszonyt megértsük.
Kimozogni abból a tudásközegből, amelybe belenyomnak minket a hétköznapi és diszciplináris előítéletek: mintha nekem éppen erről szólna ez a film.
Hiszen így is kezdődik az egész. Tony a csecsemők agyműködését vizsgálja, és rájön, mennyire másképpen fókuszál egy csecsemő, mint egy felnőtt ember. Kijelenti, hogy az a tágabb fókusz, mely a babák agyműködését jellemzi, a célja minden tudósnak.
És a film így is végződik. Mert visszatér a végén Goethe.
Mi közünk van nekünk egy 18. századi költőhöz? Csak annyi, amennyi bármihez, ami egy holisztikusabb, tágasabb világszemlélethez hozzásegíthet minket. Ami tehát segíthet abban, hogy a növényeket ne eszközöknek lássuk saját önös-szűkös céljaink elérésében, hanem társainknak, sőt együtt lélegző, érző, élő, csendesen mellettünk álló barátainknak.

Első megjelenés:
https://mondataink.blog.hu/2026/02/01/melyebben_lassabban_tagasabban?

Bejegyzések

A NEVETŐ FILOZÓFUS (aki egyetlen fennmaradt műve nélkül is halhatatlan lett)

Hozzászólás most!
Milyen lenne a világ, ha a középkorra Platón és Arisztotelész összes könyve elveszik, Démokritoszé, a nagy materialistáé pedig fennmarad? Ne legyenek illúzióink, a természettudomány nem biztos, hogy fejlettebb lenne, a „haladáshoz” ugyanis nemcsak Démokritosz anyagelvűsége és atomelmélete kellett, hanem idealista filozófusok nézetei is, Arisztotelész páratlan rendszerező képessége, Platón matematikáért való megszállott rajongása („az istenek a matematika nyelvén szólnak az emberekhez.”) A reneszánsz idején aztán mindhárom eszmerendszer ismert lesz – vagy valamennyire ismert. Démokritosz anyagelvűsége az akkoriban megtalált Lucretius révén befolyásolja a nyugati gondolkodást (Pl. Giordano Brunót.)
Azért mégiscsak furcsa lenne, ha például Shakespeare teljes életművét idézetekből, gondolatfoszlányokból, drámáiról írt tankölteményekből kéne rekonstruálni. Márpedig Démokritosszal pontosan ez a helyzet. Ami számomra, egy matektanár lánya számára döbbenetes: Démokritosz, úgy tűnik, mindenféle kísérlet és számítás nélkül, tisztán spekulatív úton jutott el oda, hogy az anyag (de még a fény, sőt a téridő is) szemcsés szerkezetű, ezeknek a szemcséknek / atomoknak a végeláthatatlan mozgásából áll a világ. Igen, az emberi lélek is. Vannak az atomok és van az üresség – isten(ek)re immár semmi szükség.
(Az ókori ateizmus igen különös dolog. Számomra nem is teljesen világos, mikor jelent lélekállapotot, spirituális tapasztalatot, filozófiai felismerést.) Van a görög mitológiában egy félisteni származású hős, Bellerophontész, aki élete egy bizonyos pontján azt hirdeti, „istenek márpedig nincsenek”. Ezt meg hogy…? Épp a görög mitológia kellős közepén?)
Ha a modern természettudomány nem is lenne talán teljesen más Démokritosz konkrét szövegeit ismerve, az bizonyos, hogy a nyelvünk, a gondolkodásmódunk más lenne. Kevesebb szavunk lenne a bűnre, a halálra, a túlvilágra, több az örömre és a természetre. Démokritosz elég sok etikai művet is írt, a természettudomány mellett nagyon érdekelte az ember és a művészet, a zene is. Ezekre a nézetekre kevesebbet utalnak a kortársai, de most egy érdekes tanulmányban megpróbálták rekonstruálni. (Stefano Martini: Democrito: filosofo della natura o filosofo dellʹuomo? Roma, 2002.)
Ami azt illeti, a Biblia egynémely szereplőjétől sem idegen a természettudományos érdeklődés. Jób beszélgetőpartnereinek nagyon érdekes megfigyelései vannak az időjárásról, az állatokról, a természeti világ páratlan sokszínűségéről. De vizsgáljuk csak meg a szituációt! Ezek a lelkes okostojások éppen egy szenvedő, Istennel perben-haragban álló ember előtt „osztják az észt”, egzisztenciális krízisben lévő barátjuknak tartva kiselőadást pl. a csapadékeloszlás rejtelmeiről… Nagyon érdekes, hogy ennek a gondolkodásmódnak (miért olyan a világ amilyen) a nyomai megtalálhatók az Ószövetségben – de persze meglehetősen ironikus fényben. A természet titkait kutatók fellengzősek, bénák és valamiképp embertelenek.
Ilyen gondolkodó lett volna Démokritosz? Őt életigenlése, emberszeretete miatt „nevető filozófusnak” hívták a kortársai. Fennmaradt művek híján nem tudunk a stílusában és a világszemléletében gyönyörködni, de a tanait visszhangzó tanköltemény, a Lucretius-féle De rerum natura ránk maradt. Olvasnom kellett volna ebből valamelyik vizsgámra? Ha kellett is, én nem olvastam. Csak most került a kezembe Lucretius, és teljesen elbűvölt a soraiból áradó ontológiai derűvel és életvidámsággal.
“Széttöri mégis a vágy a szerelmes bosszu-szerelmét,
megzabolázza a vak harapást gyöngéd gyönyörével.
Mert hiszen ott a remény: aki fellobbantja a lángot,
azt hiszik ők, ugyanúgy, ugyanazzal a testtel eloltja.
Ábránd ez, mi nem ismer nagy természeti törvényt,
mert ez az egy dolog az, hol mennél több a miénk lesz,
annál jobban emészt kielégítetlen a vágyunk.
Étel, ital lenyelődik, szervezetünkbe szívódik,
biztos helyre kerülhet mind, nem téved a testünk,
éhünket, szomjunkat könnyü elűzni eképpen.
Ámde az emberi arcból, kényes rózsaszinéből
nem jut a testbe egyéb, mint kép és kép-gyönyörüség,
s máris a gyönge remény nyomorultan foszlik a szélbe.”
(Nemes Nagy Ágnes)
Ezért kicsit utána is olvastam a „láthatatlan” Démokritosznak.