Címke: esszé

Bejegyzések

Mélyebben, lassabban, tágasabban

Hozzászólás most!

 

Én valami teljesen új dolgot csinálok,
ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Enyedi Ildikó évtizedek óta csupa remekművel lep meg minket. Legújabb filmje, a magyar-német-francia koprodukcióban készült Csendes barát méltó folytatója a sornak. Intellektuális, türelmet igénylő, viszonylag lassú ritmusú alkotás, de az elmélyülni szerető néző számára egy pillanatig sem unalmas.

Azt lehet olvasni róla, hogy főszereplője egy növény, egy gingko biloba, mely a Marburgi Egyetem kertjében áll. Ez persze igaz is. A növény csakugyan összekapcsolja a film három cselekményszálát, mely három idősíkon fut. A gingko biloba az egyetlen, amelyik mindháromban szerepel, hiszen 1832 óta létezik, és ma is áll. (Már majdnem azt írtam: 1832-ben született, de ez a megjelölés növények esetében talán nem volna a legmegfelelőbb.)
A főszereplő tehát egy gyönyörű fa. De miről is szól voltaképpen ez a film? Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni.
Nyilván azért, mert a film nagyon sok mindenről szól. Kovács Bálint, a HVG kritikusa szerint az élőlények közti kapcsolódásról. Mohos Máté a port.hu-n azt írja: „Most hirtelen egyetlen rendező sem ugrik be, aki valaha elhatározta volna, hogy egy fa belső életéről forgat filmet.” Maga a rendező pedig ezt mondta egy interjúban:
„Lehet, hogy ez most kicsit pont széplelkűen fog hangzani, de több író is megfogalmazta, hogy az igazi figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy lény a másiknak adhat. Erről a figyelemről szól a film, és arról, hogy mennyire nem egyszerű, nem magától értetődő ezt a figyelmet megadnunk más lényeknek, vagy éppen az embertársainknak. Abszolút nem arra vagyunk trenírozva, hogy tényleg figyeljünk a másikra, hanem hogy nyomjuk a magunkét, és annak a perifériáján ott vannak a más lények, más emberek is, és szerintem egy csomó durvaság ebből a beidegződésből adódik.”
A kommunikációról szól a film, a növényekről, esetleg a figyelemről? Nyilván mindegyikről. Ezek a dolgok nyilván mind össze is függnek.
Szól azonban még valamiről, és nekem ez is hasonlóan fontos, mint az előzőek. A tudásvágyról, a megismerés vágyáról, illetve arról, hogy a különböző tudásterületek milyen mélyen összefüggnek, és átfolynak egymásba. Szóval hogy az életet holisztikusan érdemes szemlélni.
Egyetemi közegben játszódik a film. Mindhárom cselekményszál a Marburgi Egyetemhez kötődik.
A XIX. század végén fölvesznek egy nőt egy az egyetemre. Az első nőt. Addig a pontig a nők egyszerűen ki voltak zárva az egyetemekről, nem tanulhattak a legmagasabb szinten tudományt. Grete (így hívják a nőt) pedig szembesül azzal, hogy mennyi akadályt, előítéletet, szexizmust kell leküzdenie, hogy annak élhessen, ami igazán érdekli. Az előítéletesség miatt elveszti otthonát, így beköltözik segédnek egy fényképészhez, ahol profi fotográfussá képzi magát.
Az 1970-es években két egyetemista kapcsolata bontakozik ki. A germanista Hannes egy lakást bérel a biológus Gundulával. A lány biológiai kísérletet végez egy muskátlival. A fiú eleinte elzárkózik a kísérlettől („parasztfiú vagyok, utálom a növényeket”), később azonban egyre lelkesebb folytatója lesz annak. Odáig fejleszti a kísérletet, hogy a növénnyel végül igen mély lelki kapcsolatba kerül.
2020-ban, a Covid idején egy hongkongi agykutató professzor (Tony) érkezik a városba, és a lezárások miatt ott is reked. Az elárvult egyetemen aztán meghallgatja egy botanikus kutatónő előadását, és elkezdi izgatni a téma, hogy a növényeknek is vannak-e érzéseik. Műszereivel, melyekkel addig az emberi agy rezgéseit kutatta, most a kertben álló gingko bilobát szereli föl, és tudományos vizsgálatot kezd végezni arról, hogy miként gondolkodik egy növény.

hannes.webp

Végülis mindhárom síkon valami hasonló dolog történik. Mindhárom emberi főszereplő (Grete, Hannes és Tony) kilép a saját közegéből, saját diszciplínájából, hogy mélyreható ismeretekre tegyen szert egy másik területen, melynek látszólag semmi köze a sajátjához. Ez a kilépés rendkívül fájdalmas, és olyan akadályokkal jár együtt, melyeket belső tűz és szenvedély nélkül lehetetlenség volna leküzdeni. Grete az otthonát és az egyetemi közegét veszíti el,  Hannes a cimboráit és jó hírét, Tony pedig a munkáját. Mégis belevágnak a kísérletekbe, mert úgy érzik, mindezek vannak olyan érdekes és izgalmas dolgok, mint amelyekről lemondanak.
A tudásterületek közti váltás egyik drámai párbeszéde zajlik le Hannes és Gundula között. (Egyetértek azokkal, akik szerint a három történet közül Gretéé a legizgalmasabb, legdrámaibb, ugyanakkor idézetválasztásom is jelzi, hogy mindegyik szálat egyenrangúnak, egyformán fontosnak tartom a mű kompozíciójában.) Hannes már elkezd valamelyest vonzódni Gundulához és a kísérletéhez (talán a lányhoz előbb), és olvasgatja a könyvtárban Goethe: A növények metamorfózisáról című művét. Egy rendkívül erotikus jelenetben (melyet a HVG kritikusa is kiemel) beszámol erről Gundulának, és idéz is egy részletet Goethétől, mire a lány némileg lekezelően, sőt felháborodottan válaszol neki.

Én valami teljesen új dolgot csinálok, ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Íme a természetes reakció arra, amikor valaki két tudásterület határait átlépni próbálja!
Hiszen első pillantásra csakugyan semmi köze nincsen egy komoly műszerekkel végzett biológiai kísérletnek ahhoz, hogy egy régi költő miket fantáziálgatott össze a növényekről. A 18. századi biológiai tudás össze sem hasonlítható azzal, amit akár az 1970-es években tudni lehetett a témában.
Mégis, ebben a párbeszédben valójában Hannesnek volt igaza, ő látott és érzett mélyebben.
Azok a teljesen új dolgok, melyekről ezek a kísérletek szólnak, valójában ugyanis a legrégibb, legősibb dolgok. Növények már Goethe korában is léteztek, sőt sokkal-sokkal régebben, hogy az emberi emlékezet azt egyáltalán befogni képes volna. Viszonyunk a növényekhez ősi, titokzatos és mind a mai napig teljesen föltáratlan. Ennek a viszonynak a föltárásához nagyon fontosak a konkrét természettudományos kísérletek, de nagyon fontos az is, amit a művészet tud hozzáadni a témához: azt, hogy érzékennyé tegyen az egész problémakörre, hogy megértesse, miért olyan lényeges személyesen nekünk is, hogy ezt a rejtelmes viszonyt megértsük.
Kimozogni abból a tudásközegből, amelybe belenyomnak minket a hétköznapi és diszciplináris előítéletek: mintha nekem éppen erről szólna ez a film.
Hiszen így is kezdődik az egész. Tony a csecsemők agyműködését vizsgálja, és rájön, mennyire másképpen fókuszál egy csecsemő, mint egy felnőtt ember. Kijelenti, hogy az a tágabb fókusz, mely a babák agyműködését jellemzi, a célja minden tudósnak.
És a film így is végződik. Mert visszatér a végén Goethe.
Mi közünk van nekünk egy 18. századi költőhöz? Csak annyi, amennyi bármihez, ami egy holisztikusabb, tágasabb világszemlélethez hozzásegíthet minket. Ami tehát segíthet abban, hogy a növényeket ne eszközöknek lássuk saját önös-szűkös céljaink elérésében, hanem társainknak, sőt együtt lélegző, érző, élő, csendesen mellettünk álló barátainknak.

Első megjelenés:
https://mondataink.blog.hu/2026/02/01/melyebben_lassabban_tagasabban?

Bejegyzések

A NEVETŐ FILOZÓFUS (aki egyetlen fennmaradt műve nélkül is halhatatlan lett)

Hozzászólás most!
Milyen lenne a világ, ha a középkorra Platón és Arisztotelész összes könyve elveszik, Démokritoszé, a nagy materialistáé pedig fennmarad? Ne legyenek illúzióink, a természettudomány nem biztos, hogy fejlettebb lenne, a „haladáshoz” ugyanis nemcsak Démokritosz anyagelvűsége és atomelmélete kellett, hanem idealista filozófusok nézetei is, Arisztotelész páratlan rendszerező képessége, Platón matematikáért való megszállott rajongása („az istenek a matematika nyelvén szólnak az emberekhez.”) A reneszánsz idején aztán mindhárom eszmerendszer ismert lesz – vagy valamennyire ismert. Démokritosz anyagelvűsége az akkoriban megtalált Lucretius révén befolyásolja a nyugati gondolkodást (Pl. Giordano Brunót.)
Azért mégiscsak furcsa lenne, ha például Shakespeare teljes életművét idézetekből, gondolatfoszlányokból, drámáiról írt tankölteményekből kéne rekonstruálni. Márpedig Démokritosszal pontosan ez a helyzet. Ami számomra, egy matektanár lánya számára döbbenetes: Démokritosz, úgy tűnik, mindenféle kísérlet és számítás nélkül, tisztán spekulatív úton jutott el oda, hogy az anyag (de még a fény, sőt a téridő is) szemcsés szerkezetű, ezeknek a szemcséknek / atomoknak a végeláthatatlan mozgásából áll a világ. Igen, az emberi lélek is. Vannak az atomok és van az üresség – isten(ek)re immár semmi szükség.
(Az ókori ateizmus igen különös dolog. Számomra nem is teljesen világos, mikor jelent lélekállapotot, spirituális tapasztalatot, filozófiai felismerést.) Van a görög mitológiában egy félisteni származású hős, Bellerophontész, aki élete egy bizonyos pontján azt hirdeti, „istenek márpedig nincsenek”. Ezt meg hogy…? Épp a görög mitológia kellős közepén?)
Ha a modern természettudomány nem is lenne talán teljesen más Démokritosz konkrét szövegeit ismerve, az bizonyos, hogy a nyelvünk, a gondolkodásmódunk más lenne. Kevesebb szavunk lenne a bűnre, a halálra, a túlvilágra, több az örömre és a természetre. Démokritosz elég sok etikai művet is írt, a természettudomány mellett nagyon érdekelte az ember és a művészet, a zene is. Ezekre a nézetekre kevesebbet utalnak a kortársai, de most egy érdekes tanulmányban megpróbálták rekonstruálni. (Stefano Martini: Democrito: filosofo della natura o filosofo dellʹuomo? Roma, 2002.)
Ami azt illeti, a Biblia egynémely szereplőjétől sem idegen a természettudományos érdeklődés. Jób beszélgetőpartnereinek nagyon érdekes megfigyelései vannak az időjárásról, az állatokról, a természeti világ páratlan sokszínűségéről. De vizsgáljuk csak meg a szituációt! Ezek a lelkes okostojások éppen egy szenvedő, Istennel perben-haragban álló ember előtt „osztják az észt”, egzisztenciális krízisben lévő barátjuknak tartva kiselőadást pl. a csapadékeloszlás rejtelmeiről… Nagyon érdekes, hogy ennek a gondolkodásmódnak (miért olyan a világ amilyen) a nyomai megtalálhatók az Ószövetségben – de persze meglehetősen ironikus fényben. A természet titkait kutatók fellengzősek, bénák és valamiképp embertelenek.
Ilyen gondolkodó lett volna Démokritosz? Őt életigenlése, emberszeretete miatt „nevető filozófusnak” hívták a kortársai. Fennmaradt művek híján nem tudunk a stílusában és a világszemléletében gyönyörködni, de a tanait visszhangzó tanköltemény, a Lucretius-féle De rerum natura ránk maradt. Olvasnom kellett volna ebből valamelyik vizsgámra? Ha kellett is, én nem olvastam. Csak most került a kezembe Lucretius, és teljesen elbűvölt a soraiból áradó ontológiai derűvel és életvidámsággal.
“Széttöri mégis a vágy a szerelmes bosszu-szerelmét,
megzabolázza a vak harapást gyöngéd gyönyörével.
Mert hiszen ott a remény: aki fellobbantja a lángot,
azt hiszik ők, ugyanúgy, ugyanazzal a testtel eloltja.
Ábránd ez, mi nem ismer nagy természeti törvényt,
mert ez az egy dolog az, hol mennél több a miénk lesz,
annál jobban emészt kielégítetlen a vágyunk.
Étel, ital lenyelődik, szervezetünkbe szívódik,
biztos helyre kerülhet mind, nem téved a testünk,
éhünket, szomjunkat könnyü elűzni eképpen.
Ámde az emberi arcból, kényes rózsaszinéből
nem jut a testbe egyéb, mint kép és kép-gyönyörüség,
s máris a gyönge remény nyomorultan foszlik a szélbe.”
(Nemes Nagy Ágnes)
Ezért kicsit utána is olvastam a „láthatatlan” Démokritosznak.

Bejegyzések

„VIGYÁZZON NAGYSÁGOD, KEZDŐDIK MÁR”

Hozzászólás most!

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” – kérdezi Kosztolányi képzelt olvasóját a Hajnali részegségben. Valóban minden kezdet különösen nehéz, és minden kezdés végérvényesen el is dönt valamit: elindítja a történetmondás folyamatát, az író nemcsak megérinti az olvasót, de hosszú távú kapcsolatot teremt vele. Vannak kezdőmondatok, amiket szellemes tömörségükön túl azért is tudunk betéve, mert szinte az egész művet sűrítik. Sejtetik, miről szól a történet, és hogy ízlésünknek megfelelő-e, és azonnal el is indulnunk az íróval a fikció ösvényein.

hazatalálás

„Kezdetben vala az Ige” – kezdődik János evangéliuma, vagyis a jó hír, az öröm „története”, ami annyi szenvedéssel és fájdalommal járt már akkor is, mint amennyit okozott a későbbiekben. Csak az esetleges körülményektől függött mindig, hogy ki a gyilkos és ki lesz az áldozat, zsidó, keresztény vagy bárki más, mert az biztos, hogy az ember gyilkolja az embert. Persze nem a zsidó-keresztény kultúra találta fel a testvérgyilkosságot, a kezdetektől velünk, az emberiséggel él a tomboló düh és a pusztítás. Az ókori görögök is nagyon jól ismerték, és az Iliász kezdőmondata sem tartalmaz mást, csak pusztulást és halált: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, / mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, / míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak / és a kutyáknak dobta.”[1] És bár az Odüsszeia mást ígér, hiszen Odüsszeusz a mű kezdetekor már túl van a gyilkoláson, nem a háborúba, hanem hazafele indul, az öldöklés ideje véget ért, és most a túlélés, a hazatalálás a végső cél, az eposz témája mégis a folytonos veszély, az eltévelyedés, a hányódás és a szembeszállás az idegen, ellenséges erőkkel. „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait, s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”[2] A bolyongással – eltévelyedéssel– úttévesztéssel indul Dante Isteni színjátéka is: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém”.[3]Bár ez az út egészen máshova, más irányba tart, mint Odüsszeuszé, olvasóként elkísérjük az utazót, a pokol bugyraiban pedig – nem ritkán – mintha magunk között járnánk, a mi mostani, mindennapi életünkben, sőt, voltaképpen maga az életünk a pokol színtere.

„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”[4]Franz Kafka Az átváltozás kezdőmondatával megragadja és nem ereszti az olvasót, még akkor sem, ha kényes undorral szeretné letenni a kisregényt.

vecteezy layers of digital noise forming intricate arrangements 30689128

A József és testvérei filozófiai-elméleti kijelentéssel indul: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”[5] S az olvasó – a valóban feneketlennek tetsző – kútba ugrással vesz részt a mítoszteremtésben.

Egészen más hangot pendítenek meg a spanyol nyelvű irodalmakat meghatározó kezdőmondatok: „La Mancha egyik falujában – a nevét említeni sem akarom – élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.”[6] Ráadásul az elmés nemes Don Quijote de la Mancha úgynevezett első mondata nem is az első mondat, csupán az első fejezet kezdőmondata, amit megelőz az ajánlás, a bevezető és fiktív szereplők más fiktív szereplőkhöz írt költeményeinek sora. De a szorosan vett történet mégiscsak így kezdődik. Cervantes belehelyezi az olvasót a térbe és időbe, illetve bemutatja a regény főszereplőjét – gondolnánk –, csakhogy Cervantes mindezt természetes könnyedséggel nem teszi meg, hanem szédíti és bizonytalanságban tartja a gyanútlan, amúgy minden bizonnyal nyájas olvasót. Az első mondatból ugyanis épp azt nem tudhatjuk meg, hogy hol vagyunk (az amúgy kiábrándítóan unalmas La Mancha tartomány egyik falujában, de hogy melyikben pontosan, az valamilyen rejtélyes okból titokban marad), a történet „nemrég” játszódik, azaz nem tudjuk, mikor, a főszereplő pedig egy „nemesember”, neve még nincs, és később is nagyon bonyolult, hogyan is hívják. Vagy Quijada, vagy Quesada, esetleg Quijano a vezetékneve, de mindez lényegtelen is, mert új nevet választ magának, és egy hét intenzív gondolkodás és kisebb alkotói válság után a Don Quijote név mellett dönt, ami eleve képtelenség, mert a don előnév nem illeti meg, hiszen nincs hozzá megfelelő rangja. Másrészt a nyelv szabályai szerint a don előtag nem is csatlakozhat vezetéknévhez, tudjuk ezt például Don Juan vagy Don Carlos óta. Lovagunknak nincs is keresztneve, talán Alonso lehetett, mielőtt Don Quijote lett, de ez se számít, hiszen soha senki, még a családtagjai sem szólítják a keresztnevén. A felvett vezetéknév, a Quijote, se nem hangzatosabb, se nem előkelőbb, mint a Quijada, Quesada vagy a Quijano, mert combvértet jelent, kicsit inkább nevetséges, ki az ördög szeretne Combvért Lovag lenni, és különben is, az övön aluli testrészek tisztátalanok, semmiképp nem tekinthetők nemes szerveknek. Arról talán nem is kell külön szólni, hogy Don Quijoténak girhes paripája van, ez tényleg mindennek a netovábbja, egy ló vagy girhes, vagy paripa, de a kettő együtt nem lehet, vagy inkább eddig nem lehetett, de most Don Quijote ránézett a lovára, és elnevezte Rocinanténak, ami magyarul Gebevolt, de már nem az, mert a képzelet teremtő ereje átlényegítette. Az úgynevezett nyughatatlan agár pedig egyszerűen fel sem bukkan a regényben, még annyi időre sem, hogy Don Quijote átessen rajta a konyhában. Vagyis Don Quijote nemesember, de spanyolul hidalgo, másod- vagy harmadszülött, vagy azok leszármazottja, csak neve van – mármint akinek van, de mint látjuk, Don Quijote esetében ez sem egyértelmű, és épp most talált ki egyet magának –, és egyáltalán semmit sem örököl. Nemes ugyan, de nem rendelkezik vagyonnal, és kilátásai is igen csekélyek.

A Don Quijote első fejezetének kezdő mondatából tehát csak annyit tudunk meg, hogy a történet egy emberről szól majd, aki valahol Spanyolország középső tartományában élt valamikor.

Hasonlóan titokzatos és félrevezető a Száz év magány első mondata: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”[7]

a kivégzőosztaggal szemben

A nem tudjuk mikori jelenhez képest hosszú évekkel később jutott eszébe Aureliano Buendíának az a régi délután. Ember legyen a talpán, aki tájékozódni tud az idő ilyen útvesztőjében. A Buendía család nevének jelentése egyébként Egynap – azaz száz év és egy nap egyre megy, ha nem csupán emberi perspektívából szemléljük az időt. Az olvasó az első pillanatban érzékeli a halálos veszélyt, hiszen a kivégzőosztaggal szembenéző Aureliano Buendíának minden bizonnyal csak néhány másodperc maradt az életéből. Az erős feszültséget keltő felvezetés után a történetmesélés komótosan és ráérősen visszalép a kivégzés jelenéből a viszonylag távoli múltba, Aureliano Buendía gyerekkorába, majd még távolabb, a 16. századba, amikor Úrsula Iguarán dédanyja rémületében ráült egy forró tűzhelyre, aztán eljutunk Úrsula Iguarán és José Arcadio Buendía vérfertőző házasságához, Prudencio Aguilar meggyilkolásához, Macondo alapításához, José Arcadio és Aureliano Buendía megszületéséhez – és a történet megállíthatatlanul csobog tovább a Buendíák hét nemzedékének és Macondo, azaz Latin-Amerika történetének útján. Az olvasó mindeközben – bár élvezettel habzsolja a történetet – aggodalommal várja Aureliano Buendía erőszakos halálát. Körülbelül a regény közepén megtudjuk, hogy Aureliano Buendía ezredest, aki harminckét háborúban vett részt és harminckét háborút veszített el, tizenhét nőtől tizenhét Aureliano nevű fia született, végül nem végezték ki. Viszont José Arcadiót, a testvérét, agyonlőtték a temető falánál, és a tizenhét fiúval – akik közül a legidősebb még nem volt harmincöt éves – egyetlen éjszaka alatt végeztek. Végül is van itt kivégzés és erőszakos halál bőven, csak épp nem az hal meg a kivégzőosztag előtt, akit az első mondat odahelyezett.

vecteezy visualizing the rhythm and harmony of music through abstra 30695339

Aureliano Buendía, a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő harcos, a halál torkában a gyerekkorára gondolt, amikor José Arcadio Buendía elvitte, hogy megismerje a vándorcigányok legújabb szenzációját, a jeget. Csakhogy Aureliano Buendía regényindító gondolatait a cigányok, és konkrétan a mitikus alak, Melchiades részletes leírása követi, aki először a mágnest, a következő látogatáskor pedig a nagyítót hozza el Macondóba, amit a hajózási műszerek és a portugál térkép, aztán egy hordozható alkimista laboratórium és a kivehető műfogsor követ, José Arcadio Buendía kitörő örömére és Úrsula Iguarán határtalan bosszúságára. És még mindig híre-hamva sincs a beharangozott jégnek. A fejezet végén, Melchiades halála után más, fiatal cigányok mutatják be Macondóban a memphiszi bölcsek csodálatos találmányát, a jeget.

ösztönösen

Gabriel García Márquez a Száz év magány kezdőmondatával ugyanúgy berántja az olvasót a történetmesélés sűrűjébe, mint egykor Cervantes. A konkrétumok és az akár a fikció szintjén hitelesnek tűnő információk teljes hiányával mintegy bűvöletet bocsátanak az olvasóra, aki már a kezdet kezdetén elfogadja, hogy ezekben a művekben el kell tekintenie a megszokott, köznapi logikától és ok-okozati összefüggésektől. Döbbenetes módon, intuitív szinten, ösztönösen mindenki tudja is, hogy mire invitálja a szerző, hiszen a Don Quijote és a Száz év magány kezdőmondata tulajdonképpen a mesei kezdés egyik átirata: „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, volt egy szegényember”.

Ugyanez a mondat hangzik el Don Quijote kezdetén: valahol és valamikor játszódik, a főhős pedig egy szegényember. Vagy a Száz év magány első mondatában: a szegény, halállal szembenéző Aureliano Buendía arra gondol, hogy valamikor régen valahol történt vele valami.

Kultúrákon átívelő közös tudásunk moccan meg bennünk, amikor meghalljuk a kezdőmondatok mesei ritmikáját. Ez maga a „csodás való”, ahogy Alejo Carpentier nevezte, és amit torzítva, nem pontosan, mágikus realizmusnak hívunk általában. Bár a definíció eredetileg csak a latin-amerikai irodalomra vonatkozik, találónak, sőt, pontosnak gondolom az első modern regény, a Don Quijote jellemzésére is.

A cím idézet a Don Quijotéból. ↑
  1. Devecseri Gábor fordítása. ↑
  2. Devecseri Gábor fordítása.
  3. Babits Mihály fordítása. ↑
  4. Györffy Miklós fordítása. ↑
  5. Sárközi György fordítása. ↑
  6. Győry Vilmos fordítása. ↑
  7. Székács Vera fordítása. ↑
kép | vecteezy.com

 

Első megjelenés: https://ligetmuhely.com/liget/cselik-agnes-vigyazzon-nagysagod-kezdodik-mar/

Bélyegkép: Paul Klee

Bejegyzések

Az emberfaj sárkányfog-vetemény (G. Flaubert Szalambójáról)

Hozzászólás most!

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Szalambó · Gustave Flaubert · Könyv · Moly

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

Bejegyzések

ÖTÁGÚ SÍP — versmondó verseny

Hozzászólás most!

 

 

ÖTÁGÚ SÍP
versmondó verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak
Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai versmondó verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel versmondó versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek szóban való tolmácsolása.

A verseny kategóriája: szóbeli (versmondás)

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és a versmondó verseny feltételei:

A versenyen a Kárpát-medencei egyetemek/főiskolák hallgatói vehetnek részt.

A hallgatók kötelező versként a megadott költők és megadott művek közül választhatnak egyet előadásra.

Választható versek: Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap; Kányádi Sándor: Koszorú; Vári Fábián László: Szöknek már a számból; Csehy Zoltán: Hálózene; Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

Szabadon választott versként egy – bármely korszakból való – magyar költő versét adhatják elő.  A szabadon választott vers időtartama max. 5 perc.

Fontos, hogy az intézményi versenyeken is a felhívásban megadottak szempontokat vegyék figyelembe a versválasztáskor.

Felsőoktatási intézményenként maximum 5 fő jelentkezését fogadjuk el.

A verseny személyes jelenléttel történik. Indokolt esetben a döntőben online is meghallgatásra kerülhetnek a versmondók, előzetes egyeztetés alapján.

Jelentkezési határidő: 2025. április 22.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/kBC7ivpcTNhStP6N7

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A Kari tanácsterem

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai versenyről a Kárpát-medencei döntőbe intézményenként legfeljebb 5 fő juthat tovább.

A döntőbe elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

A Kárpát-medencei döntőben a versmondó verseny befejezése után a zsűri értékeli a versmondók teljesítményét és eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP versmondó versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék;

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

 

Budapest, 2025.február 18.

 

 

 

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus

 

 

Kötelezően választható versek:

Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap

puskin tintatartóján aranypantallóban

félmeztelen lakktestű ifjú áll

lúdtollával tehát e szerencsétlen költő

saját szerecsenségét döfködhette

blok íróasztalán csöpp fehér porcelántacsi

hátán mély seb hosszú pikszis-nyílás

kis sebész kis seb nagy költő nagy seb

de legjobban nyekraszov dolgozószobája tetszik

könyvespolca mögött

tán mézes csínytevés után bújt oda

tátott szájjal akárha minden mondatba

bele akarna beszélni

bele akarna beszélni

bele akarna üvölteni fájdalmasan

széttárt mancsokkal

akárha mindenkit magához akarna ölelni

halálosan

nyekraszov könyvespolca mögött

hatalmas kitömött vörösmedve álldogál

ps

dosztojevszkij

dolgozószobájába nem tudtam bejutni

a kilincsre fagyott a nyelvem

 

Kányádi Sándor: Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

 

valaki engem kiszemelt

valamire valamiért

 

hullatni verejtékemet

s ha nincs kiút hullatni vért

 

sorsomat én nem tudhatom

a célom is tétova vélt

 

gyanútlan jöttem mint simon

a cirénei jődögélt

 

vállamra tették cipelem

hiába kérdezném miért

 

van aki röhög s irigyem

van aki űz van aki félt

 

hát viszem egy-két stációt

a megkorbácsolt krisztusért

 

s megvetek minden protokollt

és minden kincstári babért

 

a közönyöst a langyosat

kiköptem ha nyelvemhez ért

 

ha utálnak hát szidjanak

nem haragszom már semmiért

 

ó te annyiszor megdalolt

szabadság ó te nem remélt

 

gyolcsoddal hogyha meghalok

törüld le ajkamról a vért

 

1983

 

Vári Fábián László: Szöknek már számból

Szerelem, tündéri értelem,
amíg csak lombosodsz, légy velem.
Felségvizeiden jó nagyon:
hullámom vagy te és csónakom.

Szerelem szigete, légy honom,
s Te, velem született démonom,
ne keltsd gyámoltalan híremet.
Aknázd alá inkább szívemet.

Szerelem, eltűnő édenem,
helyed még ki sem hűlt térdemen,
szöknek már számból jó ízeid,
írhatom hiányod verseit.

Szerelem, felséges fájdalom,
adj helyet fejemnek válladon,
hadd hibernálódjék már az ész.
A lélek lassacskán útra kész.

 

Csehy Zoltán: Hálózene

 

Sáslándzsák hegyein cikkan a harmat és

szélen pár liliom térdig a vízben áll.

Bomló haltetemet ringat a lusta víz,

elnyűtt hangszer a halgerinc.

 

Ó nem, nem zene ez, ámde kötélverés!

Kender rostjaiból száladozó dalok!

Kócnyűvő gereben képzi a kottasort,

s nem tépődik a szálkötél!

 

Kócmadzag-darab ez, s ott a hajókötél!

Istráng, fék, rudazó: bő a repertoár.

Hálót is fonogatsz, még be se dobtad, ám

máris zajt ver a halficánk.

 

Árad minden: a vízben kutakodni jó.

Túlfűtött iramot hajszol az élvezet.

Pálló, bő iszapig süllyed a nagylyukú

háló. Gyűjti a roncsokat.

                                                          

 

Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

A kert kellene még, a régi kert,

mit a folyóágy rég magába nyelt,

azóta nincs meg, és nincs második,

kutyánk a kertkapuban álmodik,

lesi a holdat, az ég holdtalan,

fenn, fenn az égitestek csontja van,

 

éjjel a csontok földre hullanak,

virágzik minden, nagy bíborkalap

borul fűre, fákra, a világ

most tudja meg, milyen gubó a mák,

s milyen lenne, ha mérget rejtene

a napraforgó szelíd jelleme,

 

de jön a reggel, kihajnalodik,

jöjj, kedvesem, aludjunk hajnalig,

aludjunk, míg a rózsafák alatt

kert, kutya, mák a holddal elszalad,

s mire a nap a kéklő égre ront,

nem marad csak a méreg és a csont.

 

 

 

Bejegyzések

ÖTÁGÚ SÍP — esszéíró verseny

Hozzászólás most!

ÖTÁGÚ SÍP
esszéíró verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak      Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

 

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai esszéíró verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel  esszéíró versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek írásban való elemzése.

A verseny kategóriája:  írásbeli (esszé)..

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és az esszéíró verseny feltételei:

A megadott szerzők – Tolnai Ottó, Kányádi Sándor, Vári Fábián László, Csehy Zoltán, Gergely Ágnes – választott műveinek elemzése 8–12 ezer karakter terjedelemben.

Az esszék beadási határideje: 2025. április 30.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/XobTG7jhQfc3y1N2A

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, A épület, Kari tanácsterem, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai intézményekből a Kárpát-medencei esszéíró versenybe intézményenként minden pályázni kívánó hallgató jelentkezését várjuk, és fogadjuk.

Az elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

Az esszéíró verseny résztvevőinek munkáját a Kárpát-medencei döntő napján értékeli a zsűri s eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP esszé író versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék.

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

Budapest, 2025.február 18.

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus