Címke: esszé

„VIGYÁZZON NAGYSÁGOD, KEZDŐDIK MÁR”

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” – kérdezi Kosztolányi képzelt olvasóját a Hajnali részegségben. Valóban minden kezdet különösen nehéz, és minden kezdés végérvényesen el is dönt valamit: elindítja a történetmondás folyamatát, az író nemcsak megérinti az olvasót, de hosszú távú kapcsolatot teremt vele. Vannak kezdőmondatok, amiket szellemes tömörségükön túl azért is tudunk betéve, mert szinte az egész művet sűrítik. Sejtetik, miről szól a történet, és hogy ízlésünknek megfelelő-e, és azonnal el is indulnunk az íróval a fikció ösvényein.

hazatalálás

„Kezdetben vala az Ige” – kezdődik János evangéliuma, vagyis a jó hír, az öröm „története”, ami annyi szenvedéssel és fájdalommal járt már akkor is, mint amennyit okozott a későbbiekben. Csak az esetleges körülményektől függött mindig, hogy ki a gyilkos és ki lesz az áldozat, zsidó, keresztény vagy bárki más, mert az biztos, hogy az ember gyilkolja az embert. Persze nem a zsidó-keresztény kultúra találta fel a testvérgyilkosságot, a kezdetektől velünk, az emberiséggel él a tomboló düh és a pusztítás. Az ókori görögök is nagyon jól ismerték, és az Iliász kezdőmondata sem tartalmaz mást, csak pusztulást és halált: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, / mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, / míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak / és a kutyáknak dobta.”[1] És bár az Odüsszeia mást ígér, hiszen Odüsszeusz a mű kezdetekor már túl van a gyilkoláson, nem a háborúba, hanem hazafele indul, az öldöklés ideje véget ért, és most a túlélés, a hazatalálás a végső cél, az eposz témája mégis a folytonos veszély, az eltévelyedés, a hányódás és a szembeszállás az idegen, ellenséges erőkkel. „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait, s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.”[2] A bolyongással – eltévelyedéssel– úttévesztéssel indul Dante Isteni színjátéka is: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém”.[3]Bár ez az út egészen máshova, más irányba tart, mint Odüsszeuszé, olvasóként elkísérjük az utazót, a pokol bugyraiban pedig – nem ritkán – mintha magunk között járnánk, a mi mostani, mindennapi életünkben, sőt, voltaképpen maga az életünk a pokol színtere.

„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”[4]Franz Kafka Az átváltozás kezdőmondatával megragadja és nem ereszti az olvasót, még akkor sem, ha kényes undorral szeretné letenni a kisregényt.

vecteezy layers of digital noise forming intricate arrangements 30689128

A József és testvérei filozófiai-elméleti kijelentéssel indul: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”[5] S az olvasó – a valóban feneketlennek tetsző – kútba ugrással vesz részt a mítoszteremtésben.

Egészen más hangot pendítenek meg a spanyol nyelvű irodalmakat meghatározó kezdőmondatok: „La Mancha egyik falujában – a nevét említeni sem akarom – élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.”[6] Ráadásul az elmés nemes Don Quijote de la Mancha úgynevezett első mondata nem is az első mondat, csupán az első fejezet kezdőmondata, amit megelőz az ajánlás, a bevezető és fiktív szereplők más fiktív szereplőkhöz írt költeményeinek sora. De a szorosan vett történet mégiscsak így kezdődik. Cervantes belehelyezi az olvasót a térbe és időbe, illetve bemutatja a regény főszereplőjét – gondolnánk –, csakhogy Cervantes mindezt természetes könnyedséggel nem teszi meg, hanem szédíti és bizonytalanságban tartja a gyanútlan, amúgy minden bizonnyal nyájas olvasót. Az első mondatból ugyanis épp azt nem tudhatjuk meg, hogy hol vagyunk (az amúgy kiábrándítóan unalmas La Mancha tartomány egyik falujában, de hogy melyikben pontosan, az valamilyen rejtélyes okból titokban marad), a történet „nemrég” játszódik, azaz nem tudjuk, mikor, a főszereplő pedig egy „nemesember”, neve még nincs, és később is nagyon bonyolult, hogyan is hívják. Vagy Quijada, vagy Quesada, esetleg Quijano a vezetékneve, de mindez lényegtelen is, mert új nevet választ magának, és egy hét intenzív gondolkodás és kisebb alkotói válság után a Don Quijote név mellett dönt, ami eleve képtelenség, mert a don előnév nem illeti meg, hiszen nincs hozzá megfelelő rangja. Másrészt a nyelv szabályai szerint a don előtag nem is csatlakozhat vezetéknévhez, tudjuk ezt például Don Juan vagy Don Carlos óta. Lovagunknak nincs is keresztneve, talán Alonso lehetett, mielőtt Don Quijote lett, de ez se számít, hiszen soha senki, még a családtagjai sem szólítják a keresztnevén. A felvett vezetéknév, a Quijote, se nem hangzatosabb, se nem előkelőbb, mint a Quijada, Quesada vagy a Quijano, mert combvértet jelent, kicsit inkább nevetséges, ki az ördög szeretne Combvért Lovag lenni, és különben is, az övön aluli testrészek tisztátalanok, semmiképp nem tekinthetők nemes szerveknek. Arról talán nem is kell külön szólni, hogy Don Quijoténak girhes paripája van, ez tényleg mindennek a netovábbja, egy ló vagy girhes, vagy paripa, de a kettő együtt nem lehet, vagy inkább eddig nem lehetett, de most Don Quijote ránézett a lovára, és elnevezte Rocinanténak, ami magyarul Gebevolt, de már nem az, mert a képzelet teremtő ereje átlényegítette. Az úgynevezett nyughatatlan agár pedig egyszerűen fel sem bukkan a regényben, még annyi időre sem, hogy Don Quijote átessen rajta a konyhában. Vagyis Don Quijote nemesember, de spanyolul hidalgo, másod- vagy harmadszülött, vagy azok leszármazottja, csak neve van – mármint akinek van, de mint látjuk, Don Quijote esetében ez sem egyértelmű, és épp most talált ki egyet magának –, és egyáltalán semmit sem örököl. Nemes ugyan, de nem rendelkezik vagyonnal, és kilátásai is igen csekélyek.

A Don Quijote első fejezetének kezdő mondatából tehát csak annyit tudunk meg, hogy a történet egy emberről szól majd, aki valahol Spanyolország középső tartományában élt valamikor.

Hasonlóan titokzatos és félrevezető a Száz év magány első mondata: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”[7]

a kivégzőosztaggal szemben

A nem tudjuk mikori jelenhez képest hosszú évekkel később jutott eszébe Aureliano Buendíának az a régi délután. Ember legyen a talpán, aki tájékozódni tud az idő ilyen útvesztőjében. A Buendía család nevének jelentése egyébként Egynap – azaz száz év és egy nap egyre megy, ha nem csupán emberi perspektívából szemléljük az időt. Az olvasó az első pillanatban érzékeli a halálos veszélyt, hiszen a kivégzőosztaggal szembenéző Aureliano Buendíának minden bizonnyal csak néhány másodperc maradt az életéből. Az erős feszültséget keltő felvezetés után a történetmesélés komótosan és ráérősen visszalép a kivégzés jelenéből a viszonylag távoli múltba, Aureliano Buendía gyerekkorába, majd még távolabb, a 16. századba, amikor Úrsula Iguarán dédanyja rémületében ráült egy forró tűzhelyre, aztán eljutunk Úrsula Iguarán és José Arcadio Buendía vérfertőző házasságához, Prudencio Aguilar meggyilkolásához, Macondo alapításához, José Arcadio és Aureliano Buendía megszületéséhez – és a történet megállíthatatlanul csobog tovább a Buendíák hét nemzedékének és Macondo, azaz Latin-Amerika történetének útján. Az olvasó mindeközben – bár élvezettel habzsolja a történetet – aggodalommal várja Aureliano Buendía erőszakos halálát. Körülbelül a regény közepén megtudjuk, hogy Aureliano Buendía ezredest, aki harminckét háborúban vett részt és harminckét háborút veszített el, tizenhét nőtől tizenhét Aureliano nevű fia született, végül nem végezték ki. Viszont José Arcadiót, a testvérét, agyonlőtték a temető falánál, és a tizenhét fiúval – akik közül a legidősebb még nem volt harmincöt éves – egyetlen éjszaka alatt végeztek. Végül is van itt kivégzés és erőszakos halál bőven, csak épp nem az hal meg a kivégzőosztag előtt, akit az első mondat odahelyezett.

vecteezy visualizing the rhythm and harmony of music through abstra 30695339

Aureliano Buendía, a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő harcos, a halál torkában a gyerekkorára gondolt, amikor José Arcadio Buendía elvitte, hogy megismerje a vándorcigányok legújabb szenzációját, a jeget. Csakhogy Aureliano Buendía regényindító gondolatait a cigányok, és konkrétan a mitikus alak, Melchiades részletes leírása követi, aki először a mágnest, a következő látogatáskor pedig a nagyítót hozza el Macondóba, amit a hajózási műszerek és a portugál térkép, aztán egy hordozható alkimista laboratórium és a kivehető műfogsor követ, José Arcadio Buendía kitörő örömére és Úrsula Iguarán határtalan bosszúságára. És még mindig híre-hamva sincs a beharangozott jégnek. A fejezet végén, Melchiades halála után más, fiatal cigányok mutatják be Macondóban a memphiszi bölcsek csodálatos találmányát, a jeget.

ösztönösen

Gabriel García Márquez a Száz év magány kezdőmondatával ugyanúgy berántja az olvasót a történetmesélés sűrűjébe, mint egykor Cervantes. A konkrétumok és az akár a fikció szintjén hitelesnek tűnő információk teljes hiányával mintegy bűvöletet bocsátanak az olvasóra, aki már a kezdet kezdetén elfogadja, hogy ezekben a művekben el kell tekintenie a megszokott, köznapi logikától és ok-okozati összefüggésektől. Döbbenetes módon, intuitív szinten, ösztönösen mindenki tudja is, hogy mire invitálja a szerző, hiszen a Don Quijote és a Száz év magány kezdőmondata tulajdonképpen a mesei kezdés egyik átirata: „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, volt egy szegényember”.

Ugyanez a mondat hangzik el Don Quijote kezdetén: valahol és valamikor játszódik, a főhős pedig egy szegényember. Vagy a Száz év magány első mondatában: a szegény, halállal szembenéző Aureliano Buendía arra gondol, hogy valamikor régen valahol történt vele valami.

Kultúrákon átívelő közös tudásunk moccan meg bennünk, amikor meghalljuk a kezdőmondatok mesei ritmikáját. Ez maga a „csodás való”, ahogy Alejo Carpentier nevezte, és amit torzítva, nem pontosan, mágikus realizmusnak hívunk általában. Bár a definíció eredetileg csak a latin-amerikai irodalomra vonatkozik, találónak, sőt, pontosnak gondolom az első modern regény, a Don Quijote jellemzésére is.

A cím idézet a Don Quijotéból.
  1. Devecseri Gábor fordítása.
  2. Devecseri Gábor fordítása.
  3. Babits Mihály fordítása.
  4. Györffy Miklós fordítása.
  5. Sárközi György fordítása.
  6. Győry Vilmos fordítása.
  7. Székács Vera fordítása.
kép | vecteezy.com

 

Első megjelenés: https://ligetmuhely.com/liget/cselik-agnes-vigyazzon-nagysagod-kezdodik-mar/

Bélyegkép: Paul Klee

Az emberfaj sárkányfog-vetemény (G. Flaubert Szalambójáról)

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Szalambó · Gustave Flaubert · Könyv · Moly

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

ÖTÁGÚ SÍP — versmondó verseny

 

 

ÖTÁGÚ SÍP
versmondó verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak
Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai versmondó verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel versmondó versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek szóban való tolmácsolása.

A verseny kategóriája: szóbeli (versmondás)

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és a versmondó verseny feltételei:

A versenyen a Kárpát-medencei egyetemek/főiskolák hallgatói vehetnek részt.

A hallgatók kötelező versként a megadott költők és megadott művek közül választhatnak egyet előadásra.

Választható versek: Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap; Kányádi Sándor: Koszorú; Vári Fábián László: Szöknek már a számból; Csehy Zoltán: Hálózene; Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

Szabadon választott versként egy – bármely korszakból való – magyar költő versét adhatják elő.  A szabadon választott vers időtartama max. 5 perc.

Fontos, hogy az intézményi versenyeken is a felhívásban megadottak szempontokat vegyék figyelembe a versválasztáskor.

Felsőoktatási intézményenként maximum 5 fő jelentkezését fogadjuk el.

A verseny személyes jelenléttel történik. Indokolt esetben a döntőben online is meghallgatásra kerülhetnek a versmondók, előzetes egyeztetés alapján.

Jelentkezési határidő: 2025. április 22.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/kBC7ivpcTNhStP6N7

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A Kari tanácsterem

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai versenyről a Kárpát-medencei döntőbe intézményenként legfeljebb 5 fő juthat tovább.

A döntőbe elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

A Kárpát-medencei döntőben a versmondó verseny befejezése után a zsűri értékeli a versmondók teljesítményét és eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP versmondó versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék;

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

 

Budapest, 2025.február 18.

 

 

 

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus

 

 

Kötelezően választható versek:

Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap

puskin tintatartóján aranypantallóban

félmeztelen lakktestű ifjú áll

lúdtollával tehát e szerencsétlen költő

saját szerecsenségét döfködhette

blok íróasztalán csöpp fehér porcelántacsi

hátán mély seb hosszú pikszis-nyílás

kis sebész kis seb nagy költő nagy seb

de legjobban nyekraszov dolgozószobája tetszik

könyvespolca mögött

tán mézes csínytevés után bújt oda

tátott szájjal akárha minden mondatba

bele akarna beszélni

bele akarna beszélni

bele akarna üvölteni fájdalmasan

széttárt mancsokkal

akárha mindenkit magához akarna ölelni

halálosan

nyekraszov könyvespolca mögött

hatalmas kitömött vörösmedve álldogál

ps

dosztojevszkij

dolgozószobájába nem tudtam bejutni

a kilincsre fagyott a nyelvem

 

Kányádi Sándor: Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

 

valaki engem kiszemelt

valamire valamiért

 

hullatni verejtékemet

s ha nincs kiút hullatni vért

 

sorsomat én nem tudhatom

a célom is tétova vélt

 

gyanútlan jöttem mint simon

a cirénei jődögélt

 

vállamra tették cipelem

hiába kérdezném miért

 

van aki röhög s irigyem

van aki űz van aki félt

 

hát viszem egy-két stációt

a megkorbácsolt krisztusért

 

s megvetek minden protokollt

és minden kincstári babért

 

a közönyöst a langyosat

kiköptem ha nyelvemhez ért

 

ha utálnak hát szidjanak

nem haragszom már semmiért

 

ó te annyiszor megdalolt

szabadság ó te nem remélt

 

gyolcsoddal hogyha meghalok

törüld le ajkamról a vért

 

1983

 

Vári Fábián László: Szöknek már számból

Szerelem, tündéri értelem,
amíg csak lombosodsz, légy velem.
Felségvizeiden jó nagyon:
hullámom vagy te és csónakom.

Szerelem szigete, légy honom,
s Te, velem született démonom,
ne keltsd gyámoltalan híremet.
Aknázd alá inkább szívemet.

Szerelem, eltűnő édenem,
helyed még ki sem hűlt térdemen,
szöknek már számból jó ízeid,
írhatom hiányod verseit.

Szerelem, felséges fájdalom,
adj helyet fejemnek válladon,
hadd hibernálódjék már az ész.
A lélek lassacskán útra kész.

 

Csehy Zoltán: Hálózene

 

Sáslándzsák hegyein cikkan a harmat és

szélen pár liliom térdig a vízben áll.

Bomló haltetemet ringat a lusta víz,

elnyűtt hangszer a halgerinc.

 

Ó nem, nem zene ez, ámde kötélverés!

Kender rostjaiból száladozó dalok!

Kócnyűvő gereben képzi a kottasort,

s nem tépődik a szálkötél!

 

Kócmadzag-darab ez, s ott a hajókötél!

Istráng, fék, rudazó: bő a repertoár.

Hálót is fonogatsz, még be se dobtad, ám

máris zajt ver a halficánk.

 

Árad minden: a vízben kutakodni jó.

Túlfűtött iramot hajszol az élvezet.

Pálló, bő iszapig süllyed a nagylyukú

háló. Gyűjti a roncsokat.

                                                          

 

Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

A kert kellene még, a régi kert,

mit a folyóágy rég magába nyelt,

azóta nincs meg, és nincs második,

kutyánk a kertkapuban álmodik,

lesi a holdat, az ég holdtalan,

fenn, fenn az égitestek csontja van,

 

éjjel a csontok földre hullanak,

virágzik minden, nagy bíborkalap

borul fűre, fákra, a világ

most tudja meg, milyen gubó a mák,

s milyen lenne, ha mérget rejtene

a napraforgó szelíd jelleme,

 

de jön a reggel, kihajnalodik,

jöjj, kedvesem, aludjunk hajnalig,

aludjunk, míg a rózsafák alatt

kert, kutya, mák a holddal elszalad,

s mire a nap a kéklő égre ront,

nem marad csak a méreg és a csont.

 

 

 

ÖTÁGÚ SÍP — esszéíró verseny

ÖTÁGÚ SÍP
esszéíró verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak      Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

 

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai esszéíró verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel  esszéíró versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek írásban való elemzése.

A verseny kategóriája:  írásbeli (esszé)..

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és az esszéíró verseny feltételei:

A megadott szerzők – Tolnai Ottó, Kányádi Sándor, Vári Fábián László, Csehy Zoltán, Gergely Ágnes – választott műveinek elemzése 8–12 ezer karakter terjedelemben.

Az esszék beadási határideje: 2025. április 30.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/XobTG7jhQfc3y1N2A

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, A épület, Kari tanácsterem, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai intézményekből a Kárpát-medencei esszéíró versenybe intézményenként minden pályázni kívánó hallgató jelentkezését várjuk, és fogadjuk.

Az elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

Az esszéíró verseny résztvevőinek munkáját a Kárpát-medencei döntő napján értékeli a zsűri s eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP esszé író versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék.

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

Budapest, 2025.február 18.

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus

Szárnyalás és térdre hullás

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki?

A kortárs irodalom szerelmesei persze okkal felelhetnék erre: hát nem mindegy, mit mond a jövő? Az irodalom mindig a jelennek készül, a jelent szólítja meg, a jelenben él. Egyet is értek ezzel, de csak részben. Az irodalom egy folyamat is, amelynek története van, és aki ma írni kezd, az egy nagyon régen megkezdett diskurzusba lép bele, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki megjelentet egy könyvet, annak Homérosz vagy Goethe ugyanúgy konkurense, mint a kortárs szerzők. Ha egy könyvtárba vagy akár könyvesboltba belépünk, ott jelen van mindenki, régi, kortárs egyaránt; a jó irodalom, akármikor íródott is, egykorú velünk. Magam tehát mindig szemmel tartom ezt a távlatot, mindig eszemben van, hogy egy kortárs szerző helyett akár Arany Jánost is olvashatnék. Márpedig az emberi életidő véges; miért ne inkább jóval töltsük meg, mint silánnyal, elévülővel, rossz minőségűvel?

Ötven évet említettem az imént. Amikor ezeket a sorokat írom, 2025 van. És csakugyan: nagyon kevés olyan, 1975 után írott vers van, amelyikben biztos lennék. Mondhatnám: két kezemen meg tudnám számolni. Az 1975 előtt írt költemények esetében van bennem valami erős bizonyosság: igen, ez klasszikus, ez kitörölhetetlen; amíg léteznek emberek, akik magyar nyelven olvasnak, addig őket mondjuk a Szeptember végén, az Eszmélet vagy az Apokrif mindig meg fogja szólítani. (Eltűnődöm azon, hogy Tandori első két zseniális kötete, a Töredék Hamletnek, illetve az Egy talált tárgy megtisztítása éppen nemrég lett ötvenéves. Pecsét is kerülhet rájuk: halhatatlanok.)

Hogy most mégis kivételt teszek egy kortárs, valóban nagyon friss, 2024-ben megjelent verssel, azt nem is azért teszem, mert maradandó értékében biztos volnék. Más valamiben vagyok biztos: abban, hogy szerzője, Gergely Ágnes, a magyar irodalom klasszikusa marad ötven év múlva is (ha lesz még akkor magyar irodalom). Talán nem a legeslegelső vonalban, a felforgató nagy zsenik között emlegetve, de szorosan mögöttük: tudni fognak róla. Gergely Ágnes a magyar irodalom „nagyasszonya”, a legnagyobb még élő költőnő. Így emlegetik. És ez a költői rang nekem átszüremlik a sorain, és túl azon, hogy maga a szöveg is tetszik, ad neki még valami többletet a tudat, hogy egy élő klasszikus talán utolsó sorait olvashatjuk.

És akkor itt elkezdhetnék hosszan mesélni arról, hogy a kulturális tudás hogyan befolyásolja a művészet befogadását. Mert bár azt hinnénk, ugyanarról beszélünk, a kultúra és a művészet valójában igen különböző dolgok, jóllehet folyamatosan át- átjárják egymást. A zenét szoktam fölhozni példaként (amikor magamban erről gondolkodom). Nekem nincs jó hallásom, mondhatni, botfülem van. A zene nem is elsősorban mint művészet hat rám elementáris erővel, hanem mint kultúrkincs. Az a sok-sok minden, ami egy dallamra rárakódik, az emlékek, az élmények, a történelem. Ezért szeretem annyira a slágereket. Egy egész kor életszemlélete bennük pulzál. Pedig a zene voltaképpen maga a művészet, az a művészeti ág, amelyiknek formáját látszólag a legkevésbé befolyásolja a kultúra. Más művészeti ágakban még sokkal nyilvánvalóbban folyik bele a kulturális tudás a műélvezetbe. Az irodalomban olyan evidensen, hogy már maga a gondolat is, hogy a kettő nem egy, magas fokú absztrakciós képességeket igényel.
Szerb Antalnak van egy érdekes megjegyzése Rilkéről, szó szerint idézem:

Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket — ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére — ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal.

Ez az idézet annyira zseniális, hogy gyakran eszembe jut, és eljátszom néha a gondolattal, melyik költő melyik kasztba sorolható inkább, a tudatos vagy az öntudatlan alkotók közé, inkább a kultúrát, vagy inkább az ösztönöket közvetítők közé-e.

Gergely Ágnes (bár költészetét csak nagyon felületesen ismerem) inkább a babitsi csoport tagja, a Soha többé című versében pedig evidensen az.
Olyannyira az, hogy az már-már költőietlennek, művészietlennek, közhelyesnek tűnhet. És mégis, számomra ez a vers épp attól olyan megejtő, hogy (Tandorival szólván) „miket el nem ad”. Ha kezdő költő írna ilyesmit, visszadobnák a lapszerkesztők. Itt azonban egy olyan letisztultságról van szó, amelynek aranyfedezete van.
Soha többé nem láthatom Firenzét, hiszen meghalok, túl vagyok a 90-en, járni alig bírok, kész, én már nem fogok új (kulturális vagy akármilyen) élményeket gyűjtögetni; amit eddig gyűjtöttem, az az enyém. Nagyjából ez ennek a Soha többé című versnek a lényegi mondandója.
Van jó pár dolog, ami megakaszt, megdöbbent. Először is a versforma. Micsoda hagyományos jambikus lüktetés. Áprily Lajosnak van egy rövid verse, arra emlékeztet a ritmus:

Ha megkérdeznéd tőlem, jó hivem,
hogy mit adott e vigasságtalan lét,
mindössze ezt felelném röviden:
ismertem Krisztust s ismertem Anankét.

Ez a forma korántsem 2025-re, inkább 1925-re volna jellemző. Nem teljesen ugyanaz, mint Áprilynál: nem keresztrímes, hanem párrímes, de a A Soha többé nem láthatom Firenzét egészen ugyanaz ritmikailag, mint az ismertem Krisztust s ismertem Anankét.
Valami patinát, nemességet ad ez a formaválasztás a szövegnek, annak tudatát is, hogy nem kell meghajolni ezt-azt kívánó kordivat előtt, nyilván akkor a legkevésbé, amikor úgyis vége van.
A másik megdöbbentő mozzanat, hogy a létösszegzésnek ennyire szerves része a kultúraösszegzés. Mindabból, amit megéltem, Firenze (micsoda metonímia…) számomra a legfontosabb. Persze mi mást is veszítene el egy haldokló, ha nem a kultúrát?
Na de ez a sorpár?!

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

A szárnyról talán majd később, kezdjük Botticellivel, illetve a térdre hullással.
Térdre hullani a művészet előtt: van-e valami, ami ennél korszerűtlenebb volna?
Hiszen úgy tanultuk, hogy ennek a felfogásnak a modern kor eljövetelével leáldozott. A művészetre nem áhítattal fölnézünk, hanem mint kultúrjavat elfogyasztjuk. Egy könyv értékét az jelzi, hány példányban adják ki. Egy festményét az, mennyit adnak érte egy árverésen. A művészet célja a szórakoztatás, és ami nem szórakoztató, azt le is lehet húzni a vécén. Hogy jön egy ilyen világba az az áhítat, az a megrendülés, az a nem egyenrangú, szolgai viszony, amely a térdre hullásban fejeződik ki?
És pláne Botticelli előtt?! Hiszen az már rég meghalt! Botticelli az emberek túlnyomó többségének csak egy név, nem is mindenki tudja talán beazonosítani, pedig egyébként az egyetemes kultúra egyik leghatalmasabbja. Dehát épp ez az. Egy átlagos műveltségű ember számára Botticelli alapvetően múzeumi „dolog”. Körbemegyünk, megnézzük, úgy illik azt, megállapítjuk, hát tényleg, elég jól tudott festeni. Na de térdre hullani?!
A reneszánsszal, Firenzével ennyire intim, felkavaró viszonyba kerülni: maga a szerző is tudhatja, atipikus. De azt is tudhatja, és tudhatjuk mi is: annál elképesztőbb, megrendítőbb. Egy hatalmas nem is ott hangzik ezekben a sorokban: nem, nem fogadom el, sohasem fogadtam el, hogy a művészet csak múzeumi tárgy legyen. Nekem a művészet minden, Botticelli minden, Firenze minden. Nem dekorációja valami fontosabbnak: maga a lényeg, ami nélkül semmi sincs.
A szárny is régi, közhelyes metafora. Sok sláger is él vele. Itt persze van egy konkrét értelme is (talán ezért sem üres közhely): én már nem tudok Firenzébe menni, nem jó a lábam, nem jó a testem. De van szárnyam. Annak példája ez, amikor egy látszólagosan kiürült metafora új jelentést kap a költészetben. Repülőgépekre asszociálunk, Bookline-foglalásokra, árajánlatokra. És akkor megdöbbent minket, hogy nekem saját szárnyam van, és úgy is tudok utazni, hogy nem is vagyok ott.
A száll és a hull éles ellentétek, nagyon szép kontrapontozás. A művészet imádója akkor szárnyal, amikor térdre hull. Vagyis pontosabban: most azért tud szárnyalni, mert akkor térdre hullt.
Olyan patinás gondolkodást közvetít ez a vers, hogy lehetetlen nem érezni: szakadékok fölött egyensúlyoz. Talán van is olyan olvasója, aki úgy véli: le is zuhan. (Azaz: kimerül a közhelyben, közhelyességben.) Számomra végig magasan van, és nem zuhan le.
Miért?
Mert mindvégig a roppant bátorságot érzem benne. Bevallani azt, hogy nekem az olyan dolgok, mint Firenze, Botticelli, a reneszánsz, egyáltalán: a művészet és a kultúra egzisztenciálisan is húsba vágó dolgok, és nem ódzkodni ennek kifejezéséhez egy patinás, klasszikus, rímes formát választani, és nem kiesni a szerepből, nem elviccelni, elpoénkodni, visszavenni: ez a komolyság ünnepélyességét viszi bele a sorokba, márpedig ez is a költészet egyik lehetősége. Mit is érne az egész, ha sohasem szárnyalnánk?

Első megjelenés_
https://mondataink.blog.hu/2025/02/23/szarnyalas_es_terdre_hullas

A Kecak-tánc

 

Találkozás Rámával, Szítával és a majomhadsereggel

Érdekes, az első Bali – sőt ennél mélyebbre megyek, ubudi – tartózkodásom alkalmával szinte semmit sem tudtam még – illetve meg – a Kecakról. Arról a táncról, amely semmivel sem összetéveszthető, sokak számára a legikonikusabb balinéz kulturális aktus, s amely az egyik legfontosabb közösségi program a helyiek, és az egyik legcsalogatóbb látványosság az indonéziai szigetre látogató turisták számára. Talán annak volt köszönhető ez, hogy akkor igyekeztem – és akivel együtt utaztam, szintén próbálta – elkerülni a fő látványosságokat, s bár Ubudban ezt nehéz megtenni – egy, kulturális és kulináris élményeket intenzíven kínáló, gomolygó városról van szó –, nem jutottunk el Kecakra. Nem éltük át még az érdeklődő tömeg okozta sokkal együtt is meglévő, elemi erejét. Csak hogy még könnyebben behatárolható legyen, melyik táncról van szó, már így az elején, Ron Fricke 1992-es Baraka[1] című felkavaró dokumentumfilmjének is az egyik legszuggesztívebb jelenetét adja, amikor is a tampaksiringi Gunung Kawiban sok tucat ember „járja” ezt a táncot, akik jellegzetes hangokat hallatva nem is annyira járnak, mint inkább a földön ülnek, fekszenek, egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, vagy az ég felé nyújtózva kántálnak, hörögnek, ismétlődő, szinte állatias hangokat hallatnak, ami nem is véletlen; hiszen azok az emberek, alakok akkor – ott – már nem is emberek, ők Hanumán, a majomkirály majomhadserege, akik harcba indulnak egy nemes és szent ügy érdekében.

Rögtön – még a Kecakban való elmerülés előtt – fontos megjegyezni, hogy a szinte megszámlálhatatlan balinéz táncot három jól elkülöníthető kategóriába sorolhatjuk. A tánc az egyik legfontosabb kulturális jelenség, tevékenység Balin, és tulajdonképpen egyetlen vallási esemény sem lehet teljes nélküle; a tánc kapocs az emberi és az isteni világ között, a látható és a láthatatlan világok általa érintkeznek.[2] Vannak kifejezetten szent táncok, a Wali-k, mint például a Mendet vagy a Szanghjang, amelyek kizárólag a balinéz, azaz hindu templom legbelső udvarán (jeroan) táncolhatók. Természetesen meghatározott időben, azon a helyen, ahol az istentiszteletet is tartják, ahol csakis szent események történhetnek. Mindegyik szent tánc célja elsősorban a hindu istenek kiengesztelése, és mindig csoportos táncokról van szó. A Bebalikat – azaz a félig megszentelt táncokat – a templom középső udvarán járják, azon a helyen, ahol a szent és a világi, a papok és a világiak összetalálkoz(hat)nak. Ezek a táncok főleg a jávai-hindu eposzok egy-egy történetét „beszélik el”, a legismertebb közülük a Gambuh, mely egy csodálatos szerelmi történet megjelenítése. A történet szerint az esküvőjük éjszakáján Panji herceget és menyasszonyát, Candra Kirana hercegnőt elválasztják egymástól, s a két szerelmes ezt követően hosszú éveken át keresi egymást a középkori Jáva különböző tájain. Végül egy csatatéren találkoznak össze, egymásra találnak, és boldogan élnek együtt halálukig. (A Gambuh-t általában négy- vagy nyolctagú fuvolazenekar kíséri.) Harmadikként pedig a világi, azaz a Balih-Balihan táncok szerepelnek, amelyek közé a Legong, és az a Kecak is tartozik, amit régen nem a templom külső udvarán táncoltak, s amely a Rámájána eposz történetét tárja elénk az isteni, az emberi és az állati jelenlét, a tánc, az ének, a természetben megjelenő képek és hangok elképesztő erejével, szuggesztivitásával. A rituális Kecak eredetéről nincs konkrét feljegyzés. Senki sem tudja pontosan, hogyan keletkezett a Kecak, vagy mikor épült be a Szanghjang-táncba. Sokan azonban úgy vélik, hogy a Kecak viszonylag új találmány. A gianyari Bona falu mesterművésze, I Made Sija egyszer azt mondta, hogy szülőfalujában hozták létre a Kecakot a holland megszállás előtt. Abban az időben Bonát és a környező falvakat pusztító járvány támadta meg, amely számtalan halálesetet okozott. Amikor egy alkalommal a falusiak imát folytattak a helyi templomban, hogy megállítsák a járványt, a Szanghjangmédium transzba esett, és szent üzenetet adott át a gyülekezetnek arról, hogy a templomban lakó istenségek szeretnének egyfajta „új” zenét. Mivel bizonyos táncok akkor eleve nem voltak megengedettek, a falubeliek spontán módon énekes zenét és kántálást alkottak. Csupán néhány egyszerű dallamot „játszottak”, mások pedig a gamelánt utánozták, hogy gazdagítsák a dallamot. Ennek az ének-zenének a végeredménye egy „primitív” zenei forma lett, amelyet akkoriban Cak – vagy már Kecak – néven ismertek. A Szanghjangtánchoz való kötődése miatt a Kecak idővel elnyerte rituális jellegét. A világi Kecak a 20. század harmadik évtizedében jelent meg és a keletkezéstörténetének két különböző változata létezik. Az első azt állítja, hogy a világi Kecak eredetileg Bedulu faluban jött létre, Walter Spies német származású művész és a beduluiak közös erőfeszítésével; a második változat szerint a világi Kecakot is Bonában (Gianyarban) fejlesztették ki I Gusti Lanang Oka és I Nengah Mudarya erőfeszítései révén.[3]

Ubud egy gomolygó, élettel, emberekkel teli város, amely azonban őrzi a hagyományokat, még ha sok tekintetben fogyaszthatóvá és közérthetővé tett formában is, s ahol – Cangguval és Kutával ellentétben – még nem az emberi (nyugati) rombolás, betonozás, szennyezés, a természet aránytalan mértékű pusztítása az elsődleges, hanem a balinéz építészetnek, a balinéz szokásoknak – szent helyeknek, a templomok adta életérzés, a különféle események – átélése, amelyeken persze már nyomott hagyott az 1930-as évek óta egyre intenzívebbé váló turizmus. Most, hogy ezt írom, nagyjából egy hónapja tartózkodunk itt. Közben eltöltöttünk pár napot Floresen és Jáván, Yogyakartában is –, s egy kedves barátom, Barabás Tamás, aki párjával nemrég tért vissza Magyarországra egy több hónapos dél-amerikai tartózkodás után, átküldött nekem egy videórészletet, amely a ’80-as évek Baliján készült. Nyilvánvaló, hogy alapvetően a szerencsésebbek közé tartozom, mert már 2019-ben ellátogathattam a szigetre, s az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest jelentős változások álltak be, de azok a képek, amelyek ezen a rövid, talán egy percnyi hosszúságú videón tárultak a szemem elé, még erősebben elgondolkodtattak, azazhogy mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen – milyen súlyosan romboló, és összességében fertőző hatása van a nyugatról érkezett ember jelenlétének egy ilyen, sokáig zártan működő világban, amelyre szó szerint rászakadt – és folyamatosan szakad – az érdeklődők, a vágyni vágyók áradata.

2019-ben Gauder Márkkal, aki akkor már évek óta Lombokon élt, ellátogattunk Trunyanba, a Batur-tó észak-keleti részén fekvő baliaga településre, és annak, csak hajóval vagy csónakkal megközelíthető, szinte hírhedt temetőjébe. Csupán egyetlen őr ült a bejáratnál kialakított kis fa móló fölötti kőlépcsőn, amelynek alsó fokára, főleg csúszóssága miatt, bátortalanul mászott ki az ember a nem veszélytelen csónakázás, a közel egy órányi himbálózás után, hogy aztán belépjen annak a fojtófüge-fának az árnyékába, amely nem csak hogy árnyékot ad, föl is szívja az ott, a mi értelmünk szerint temetetlenül hagyott halottak nedvét. Ezeknek a halottaknak a koponyája idővel természetesen odakerül a többi koponya mellé/közé, a fa gyökerei közt kialakított halomba, ahol a tágas szemüregek a félhomállyal együtt föltűnő mélységet biztosítanak ennek az amúgy is hátborzongató helynek. Azóta a temető előtti részt már hosszú, a víz alatti betonozással megerősített, nagy móló övezi, csak hogy még könnyebben és még többek számára elérhető legyen a hely. Egy olyan helyszín, szintén szent tér, amely többek közt a nehezen megközelíthetőség, az intimitás, a félhomályosság, a vízen, majd a csúszós köveken való egyensúlyozás miatt volt különleges, nem is beszélve a csontvázakról, és az egyedi temetkezési szokással való tiszta, őszinte szembenézésről. Amikor Márk elmesélte, hogy úgymond „elveszett” a temető, azoknak a helyszíneknek a sorsára jutott, amelyek már „sohasem lesznek olyanok, mint azelőtt”, az első érzésem, azaz gondolatom az volt, hogy én is okozója vagyok ennek a természetellenes, túlságosan gyors ütemú átalakulásnak, s amely egyértelműen az egyediségek és a csodák halálát hozzák el. Bűntudatom volt, ami akkor éledt újra bennem igazán, amikor megnéztem az imént említett rövid, még a ’80-as években készült felvételt Baliról, mert újra tudatosult, hogy mit is veszítettünk, pontosabban: mit veszítettek el az elmúlt évtizedekben a balinézek, akik talán nem is tudják, nem értik még igazán, hogy a szigetük sok tekintetben a pusztulás felé halad.

Ubud mértanilag szinte Bali közepén helyezkedik el, és mára gyakorlatilag az egész szigetet úgy kell elképzelni, mint lazán, vagy nem is annyira lazán egymásba szövődő települések összességét, amelyek között rizsföldek és némi dzsungel is található – főleg a hegyvidékes részeken. Ubud maga is apró falvak összekapcsolódása, amelyeknek megvan a saját élete a városon belül, saját temploma, kulturális és főleg hitélete, gyakorlatai. Minden háznak, otthonnak is van saját szentélye, amely jól jelzi a balinézek szellemiségének fő irányát; azazhogy milyen komoly szerepet tölt be a mindennapjaikban a vallás, a rituális gyakorlatok, hogy mindig közel legyenek az isteneikhez – az áldás, az áldozat, a kiengesztelés napi, napszakonként ismétlődő gyakorlat náluk. A Pura Dalem Taman Kaja is egy ilyen templom, és egyben közösség, ahová a Jalan Sri Wedari környéki családok tartoznak, s akik az egyik legszuggesztívebb előadók Ubudban, ha Kecakról van szó.

Hat óra múlt. Yannik, a házigazdánk egyre izgatottabbnak látszik, dohányzás közben is jár a lába, már rajta van a saronghoz hasonlatos, jellegzetes kockás mintával díszített derékkötő, ujjatlan pólót visel, amely nem sokáig lesz rajta, a majomhadsereg tagjaként félmeztelenre vetkőzik majd a tánc kezdete előtt. Int nekem, hogy menjek közelebb, s miközben elnyomja a cigarettát, indonéz szavakkal teletűzdelt furcsa angol nyelven mondja, hogy ideje elindulnunk. Kérdezi, készen állok-e. Saya siap[4], mondom, ő pedig mosolyog. A házuktól csupán öt perc sétára található a közösség temploma, mi mégis motorral megyünk, errefelé a legtöbben a legkisebb távon is motort használnak. A nap már jócskán ereszkedőben, de még érezni az erejét, a rövid száguldás közben a szél frissít, míg be nem kanyarodunk a templom hátsó részéhez, ahol már folyamatosan érkeznek a táncosok, és a Kecak egyéb résztvevői. A templom egyik nyitott részén megyünk keresztül, majd egy kis folyosó vezet abba a hátsó, fedett, ám oldalt szélesen nyitott helyiségbe, ahol a különféle eszközök, tárgyak sorakoznak. Hatalmas tükör előtt maszkokat látni a hindu mitológia különféle alakjaival, az arcuk mered rám megkettőződve, oldalt hatalmas szemek tátonganak; első pillantásra szekérnek tűnik egy nagy tárgy, olyan szállítóeszköznek, amelynek kecses lófeje van. A tér közepén ketten üldögélnek. Nem sokat foglalkoznak azzal, hogy egy nem balinéz is föltűnik ezen az elzárt, készülődésre fönntartott helyen, csak az egyikük figyel pár másodpercig mereven, majd bólint, nem szól, így én is csöndben maradok. Mindketten festik magukat. Kis kézi tükörben figyelik a saját, folyamatosan változó arcukat, a földön szépítőeszközök, ruhadarabok hevernek. Yanik közben eltűnt egy kis időre, és csak akkor fogom föl, hogy nem volt mellettem, mikor a templom egy másik kijáratán visszatér, majd odaszól nekem, hogy a belső térbe egyelőre nem mehetek be. Maradjak csak itt, fűzi hozzá, amíg az előadás el nem kezdődik, nyugodtan fényképezhetek, a szereplőket nem fogom zavarni, szólt nekik, hogy itt leszek velük végig az előkészületek alatt. Ez a kijelentés megnyugtató, mert közben egyre többen áramlanak be az előkészületi helyiségbe. Félmeztelen férfiak telepszenek a csempével fedett padlóra, majd halkan, ám annál intenzívebben beszélgetnek, fojtott hangon vitatkoznak balinéz nyelven. Hátrébb egy fehér ruhába öltözött, prémszerű, díszetett gallért viselő alak dohányzik, akinek majomfarokszerű tekervény ágaskodik ki a hátsó feléből; az első szereplő, akire konkrétan ráismerek, ő Hanumán, a majomkirály – szürreális most, ennyire emberszerűnek látni.

A készülődés alatt, meglepő, Rávánával, az őt megtestesítő környékbeli idős férfival értjük meg egymást a legegyértelműbben, szavak nélkül is – Rávána, Ceylon (Sri Lanka) démonkirálya az, aki a Rámájana története szerint elrabolja Szítát, Ráma feleségét, Szíta kiszabadításáról, a jó és a gonosz erők összecsapásáról szól nagyrészt maga az eposz –, elképesztően humoros figura, és érezhetően már itt, a készülődés közben nagyon beleéli magát mitikus szerepébe. Pár perc és a majomhadsereget játszók nagy részén kívül az összes szereplő ott álldogál már a hatalmas tükör előtt; a Szítát alakító fiatal, kecses alkatú lány, és Ráma is, aki egy magas, egészen vékony és fiatalnak ható férfi, szinte kamaszos arccal, nőiesnek tűnő vonásokkal. Megbabonázó figyelni, ahogyan mozgás közben folyamatosan változik a külseje; az egyik pillanatban nevet, s mint egy virág, olyan, aztán hirtelen komorrá válik az ábrázata, mereven figyel, már jóval magasabbnak látszik, és mint egy végtelen inda, úgy tekeredik rá a lányra, miközben annak díszes ruháját igazgatja. Hamar elillan ez a szűk fél óra az előadás előtt, és azon kapom magamat, hogy már csak állok, a gépet leengedtem. Szinte megbabonázva figyelem az egyre lassuló mozgást, az átalakulás megtörtént. Mindenki készen áll, Hanumán, Laksmana, Rávána, Ráma és Szíta is, hogy elkezdődjön, azaz megismétlődjön a történet a mai estén is.

A templom külső udvarán szemerkélni kezd az eső. A padokon és a földön ülő mintegy 100-120 érdeklődőt a helyi közösség egyes tagjai elkezdik befelé terelni, a templom külső udvarának fedett részére, amely leginkább egy szűk katlanhoz hasonlít. Azonnal érezhető, hogy itt sokkal szűkösebb lesz minden, mint odakint, forróbb, párásabb, és a Kecak eseményei is szinte lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek hamar. A második sorban foglalok helyet, valamivel magasabban, mint a padlószint, hogy ráláthassak a már földön ülő majomhadseregre; már jelen vannak, körben egymásba karolva ülnek a vöröses félhomályban, s némi csönd után, amelybe csak a sok néző ütemes lélegzetvételének hangjai szűrődnek be, fölhangzik egy határozott taps, majd az első kiáltások.

A Kecakban a legfontosabb a Jó és a Rossz küzdelme, ábrázolása. Ez jelenti az alapot, ami mélyen benne rejlik a Rámájána eposz történetében. És ugyan más, hasonló tanítás, erkölcsi és filozófiai lényeget tartalmazó történet is lehetne akár a Kecak alapja, a hindu eposz képezi az előadás gerincét – szimbolikusan ezt a történetet jeleníti meg, „meséli el” a Kecak. Ebben a zárt, a tűz fényétől vöröslő térben negyven-ötven ember fekszik most a földön, és skandálásuk, üvöltésük, monoton énekük, ha ráhagyatkozunk, tényleg más dimenzióba repít. Ez a primitívnek tűnő, ám igen komplex zene egyértelműen az archaikus rituálék atmoszféráját idézi. Az ember fokozatosan veszíti el idő- és térérzékelését, belekerül egy olyan állapotba, amelyben már csakis a történet létezik. Föltűnnek a szereplők, akiknek ütemes, tökéletesen szerkesztett mozgása az idő rendjét, a világ mozgásának ütemét, és állandó, lépésről lépésre történő változását (is) szimbolizálja, s lassan már csakis Ráma bolyongására, Szíta szenvedésére, fájdalmára, Rávána gonoszságára és telhetetlenségére, valamint Hanumán erejére, elszántságára, és segítő szándékára vagyunk képesek figyelni; arra, ahogyan az isteni szándék, az isteni erők formálják az ember sorsát, jellemét. Természetesen archetípusok rajzolódnak ki ebben a zárt, ám mégis határtalannak tűnő térben, amelyben a rendet közben a legelemibb aktusok egyike, az ének, a ritmus érezteti-érzékelteti leginkább, majd azon kapjuk magunkat, hogy mi is skandálunk, és együtt lüktetünk a tőlünk csak pár méternyire vonagló, nyújtózó és folyton-küzdő majomhadsereggel, hogy aztán egy végső nagy harcban – és az azt követő transztáncban, tűzön járásban – teljesedjen ki az utazás, az elemi erők végső találkozásában.

 

[1] Baraka. Rendező: Ron Fricke (Magidson Films, 1992)

[2] Bali táncai: a kecak és a barong, Drávucz Péter, in. (dravuczpeter.hu)

[3] Forrás: I Wayan Dibia: The Vocal Chant of Bali, Hartani Art Books Bali, 1996.

[4] Készen vagyok. (Bahasa)

 

(Fotók: Szöllősi Mátyás)