Címke: esszé

37 másodperc (69. Berlinale)

(37 Seconds, japánul Sanju nana byo)
Japán film, rendezője Hikari

Az utolsó nap a Berlinalén, a mozi előtt már fél órával
hatalmas tömeg várakozik, köztük egy igazán csöpp fiatal nő
aki barátaival érkezik no meg a kutyusával. A hölgy ugyanis
súlyos mozgássérült, speciális tolószékben ül, kutyájával
együtt a barátai segítségével jön be a nézőtérre, nevetnek,
beszélgetnek, s természetesen a jegyszedők segítségével
találnak egy jó helyet neki, tolószékestől, kutyástól. Néhány
néző készségesen átül máshova hogy a hölgy barátaival
nézhesse a filmet.
Megjelenik Hikari, a film rendezője, akinek neve is rendhagyó,
hiszen ez egy művészi álnév, nem tudjuk sem a vezeték-sem
a keresztnevét. Úgy sejtem, hogy a rendezőnő neve
ragyogást jelent. Hikari valóban ragyog, tele van energiával,
ámul azon hogy a nézőtér megtelt.
Engedélyt kér tőlünk, hogy ezt lefotózza, mi pedig
készségesen emeljük fel mindkét kezünket, hogy
lelkesedésünket kifejezzük neki.
E film amatőr főszereplője Kayama Mei, aki Yumát alakítja,
maga is súlyos agysérülés miatt tolószékes, járni nem tud, de
kezei mozognak, szerencsére szellemileg épp oly egészséges
mint bárki más.
A film nyitójelenetében Yuma és édesanyja, aki egyedül
gondozza huszonéves lányát, együtt érnek haza, fürdés jön,
mert elviselhetetlen meleg van, s ahogy az anya Yumát az
ölében tartja a kádban, mintha egy festményt látnánk. A
látvány csordultig tele van szeretettel, aggodalommal,
egyszóval mindazzal, amivel az anya a nap huszonnégy
órájában körülveszi Yumát.
A mozgássérült lány rajzol, méghozzá a Japánban oly
népszerű képregényeket, mangákat és az minden vágya
hogy egy kiadó felfedezze tehetségét és alkalmazza őt.
Édesanyja otthon dolgozik. Yuma minden reggel az
unokatestvéréhez megy együtt készítenek képregényeket.
Valójában Yuma rajzolja ezeket, de az unokatestvér lépa
kész könyvvel a nyilvánosság elé.
Az első képregényük bemutatójára Yuma be sem mehet, az
unokatestvére egyedül dedikálja a könyvet a vásárlóknak,
amit Yuma rajzolt, Yuma  pedig arcán szomorúsággal figyeli
mindezt. (Fantasztikus minden rezdülése Meinek, a főszerep
alakítójának.)
Függés éjjel nappal. A liftektől, a járdáktól, az
akadálymentesített helyek hiánya miatt. (Tokióban vagyunk,
ahol minden igyekezet ellenére ezekből van több). Yuma
mégis bízik abban, hogy egyszer ő is majd önálló felnőttként
tud élni.
Elviszi néhány rajzát egy kiadóba, ahol a főszerkesztőt
meglepi Yuma minden rajza, mert azt sejti, hogy ez a lány
mindössze a képzeletére hagyatkozik. Meg is kérdezi tőle,
hogy volt-e már férfival, hiszen ők egy felnőtt mangákat kiadó
cég, (a telefonjukban egy nő orgazmusa hallatszik amíg a
hívó várakozik), Yuma zavartan dadogja, hogy nem, neki még
soha nem volt dolga férfival, a csókolózást sem ismeri. Akkor
jöjjön vissza ha vannak már tapasztalatai mondja nevetve a
főszerkesztő. Yuma elszánt. Pornófilmeket néz, sőt elmegy
(tolószékben!) Tokió legnagyobb és leghíresebb prostituált
negyedébe (Kabukcsó) hogy legyen tapasztalata vagyis hogy
együtt legyen egy férfival. Árkedvezményt kap, de az aktus
nem történik meg. Távozóban szerencsére összeismerkedik
egy prostituálttal, s annak állandó vendégével, aki maga is
tolószékes. Ekkor kezdődik Yuma felnőtté válása. Végre
édesanyján kívül másokkal is lehet, s új barátai segítenek neki
abban, hogy felkeresse apját, akitől mindössze egy sok évvel
korábban küldött rajza van. Az édesapja sajnos már nincs az
élők sorában, de apja testvérétől megtudja hogy van egy
ikertestvére.
Hála új barátai egyikének, felkeresi Yukát, a testvérét aki
Thaiföldön él.
Yuka sírva mondja el neki hogy félt tőle ezért nem kereste őt
fel soha.
Yuma a szemünk előtt válik felnőtt önálló nővé.
Visszamegy az édesanyjához, s nem kellenek a szavak,
egyértelmű hogy az anya is megérti: a túlzott aggodalom és
féltés nem segít Yumának, neki is el kell fogadnia, hogy Yuma
teljes életet akar élni, s ehhez neki is joga van.
Japánban vagyunk, ahol a legkisebb látható különbség az
emberek nagy részében elutasítást vált ki, a különbségek
ijesztőek, a tehetetlenség kifejezése pedig szomorú, de a
kirekesztésben fejeződik ki leggyakrabban. Természetesen
nem arról van szó, hogy ez a félelem más társadalmakban
nincs jelen, de e filmet Berlinben nézve (s ne feledjük a
kutyusával a nézőtéren ülő ifjú hölgyet) sokunknak elszorult a
torka.
Yuma egy este elalvás előtt elmondja a barátjának, hogy
harminchét másodpercig nem lélegzett a születése után. Ha
mindez egy másodperccel rövidebb ideig tart, ő most épp
olyan ember lenne mint ikertestvére Yuka, vagy bárki más.
Örülök, hogy mindez velem történt és nem a testvéremmel
mondja mosolyogva.
A film vége nem lehet más, mint reménykeltő: Yuma
visszamegy a kiadóhoz, viszi az újabb rajzait, melyek ugyan
nem saját szexuális tapasztalatait tükrözik, de kétségtelenül
tehetségről tanúskodnak. Felveszik, s ezzel válik teljessé az
önállósága.
Hikari, a film rendezője az Amerikai Egyesült Államokban él.
A film elnyerte a közönség díját, s a főszerepet alakító amatőr
színésznő, Kayama Mei a legjobb alakítást elismerő
közönségdíjat.
E recenzió szerzője tizenhét évig élt Japánban és még
sohasem látott ennél bátrabb, őszintébb japán filmet.

Oly sokáig tartott, fiam (69. Berlinale)

(So Long, My Son – kínaiul: Di Jiu Tian Chang)

Rendező: Wang Xiaoushuai

Nagyon keveset tudunk Kínáról, s ennek nem csak az európai és angolszász (képzelt) kultúrfölény oka. Aki sohasem töltött el hosszabb időt Kínában, vagy a környező kelet-ázsiai országok valamelyikében, annak nehézségeket okoz a kínai filmek megértése.

Wang Xiaoushuai, aki 2001-ben a Berlinalén a zsűri nagydíját kapta a Pekingi biciklik című alkotásáért,  két család egymástól elválaszthatatlan történetét, mindennapi életét mutatja be a kulturális forradalomtól egészen napjainkig ebben a három órás filmdrámában. Nézhetjük a filmet a Kínai Kommunista Párt “forradalmi” és drákói szigorral kikényszerített intézkedései szempontjából, vagy szemlélhetjük abból a mikrovilágból, mely egy-egy család életét legalább két, de inkább három generáción át megkeserítette, tönkretette vagy nem ritkán ellehetetlenítette.
A filmben szereplő  két család minden tagja túléli a kulturális forradalom átnevelő időszakát (a nagyon távoli vidékre történő kitelepítést), gyermekeik egy napon születnek,sajnos, mondják az apák, mindkettő fiú, pedig milyen szép pár lennének, ha felnőnek, hisz egy régi kínai mondás szerint, abban a pillanatban amikor megszületik egy kisfiú, valahol egy kislány is világra jön, s csak idő kérdése hogy egymásra találjanak. A két kisfiú elválaszthatatlan barát lesz, aztán egy forró nyári napon egyikőjük belefullad egy víztározóba. A gyermek elvesztése szörnyű, különösen amiatt, mert az anya második még meg nem született magzatát kötelező elvetetni: minden családban csak egyetlen gyerek lehet. (Az abortuszt a barátnője kényszeríti ki, aki főnöke a gyermekét elvesztett asszonynak.)  Évekkel később a gyerek nélkül maradt házaspár örökbe fogad egy fiút, elköltöznek egy, a várostól távoli eldugott településre, így a barátság hosszú időre megszakad a két család között.
Örökbefogadott fiuk kamaszkorában elhagyja őket, így a házaspár magára marad,  nekünk “megállt az idő” mondja keserűen a férj, hiszen gyermektelenül kilátástalan az élet, teszi hozzá a felesége, aki egyébként soha többé nem vállalhat gyereket az abortusza miatt.
A másik család, vagyis az egykori közeli barátok remekül élnek, nekik él és felnő a fiuk, aki orvos lesz. Emlékké szelídül a kulturális forradalom, a sajátos kínai államilag teremtett, fenntartott vagy éppen manipulált piacgazdaság szélsebesen terjed, ez a család meggazdagszik, a feleség azonban gyógyíthatatlan beteg s a filmnek nagyon fontos eleme a bűntudat, mert a betegség a nő szerint a jóvátehetetlen bűne miatt támadta meg. Ő volt az, aki kényszerítette a másik nőt, azaz legjobb barátnőjét az abortuszra, s azt suttogja fiának a kórházban, hogy ajánljon fel pénzt az asszonynak, hogy szülhessen még egy gyereket. (Ma már ugyanis kizárólag pénz kérdése hogy lehessen második gyereke egy kínai házaspárnak. Az összeg azonban nagyon magas amit ezért fizetni kell.)
A nagybeteg nő látni akarja egykori barátnőjét, így a vidéken élő házaspár negyedszázad után visszatér a városba, egykori lakhelyére hogy elbúcsúzhassanak tőle.
A két család újbóli találkozásakor az életben maradt fiú megvallja a gyermeküket elvesztett  házaspárnak, hogy bár tudta, hogy a fiuk nem tud úszni, azért hogy megelőzze a többi gyerek gúnyolódását, cukkolását, ő lökte bele a vízbe a legjobb barátját, aki megfulladt.
Élete addigi legnagyobb terhét teszi le ezzel a vallomással, az idős szülők sírva hallgatják és csak mi, nézők tudjuk, hogy a meghalt kisfiú apja ezt mindvégig tudta.
Az örökbefogadott fiú visszatér fogadott szüleihez, már mint felnőtt fiatal férfi, s várja, hogy a városból visszatérjenek a “szülei”.
Mily banális és szívhez szóló történet lenne ez, ha mi, a nézők nem tudnánk, hogy a kínai társadalom tagjai mindössze eszközei a változó nagypolitikának Kínában. Nincs választásuk, s nem azért mert nem ismerik fel a lehetőségeiket, hanem mert előbb utóbb mindenki az állam által kijelölt kényszerpályán tud csak létezni, ha egyáltalán.
Két család túlél minden megpróbáltatást de szívszorító milyen nagy árat fizetnek mindezért.
E cikk megírása közben lezajlott a Berlinale díjkiosztó ünnepsége és a most ismertetett film két főszereplője (akik a fiukat elvesztő házaspárt alakítják) a a legjobb főszereplők díját kapták, az Ezüst Medvét.
Az asszonyt Yong Mei, a férfit pedig Wang Jingchun alakítja.

A Berlinale felénél jártunk, mikor Zhang Yimou nemzetközileg is ismert és elismert filmrendező bejelentette, hogy visszavonja a filmjét  a fesztiválról. Ő akkor már a második kínai rendező volt aki így tett, s természetesen a nyilvánosság technikai nehézségekről tudott csak, semmi másról. Nem érdemes találgatni, hiszen elképzelhető, hogy néhány év múlva kiderül, mi történt valójában. Az Oly sokáig tartott, fiam nagyon hasonló filmes eszközökkel, dramaturgiával készült mint Zhang Yimou 1994-ben elkészült filmje, az Élni.  Ezért, nézze meg az akit érdekel (angol felirattal) egyetlen család huszadik századi történetét  hiszen ez a film is sokáig dobozban hevert. Bemutatása óta a kínai filmtörténet egyik klasszikus alkotása, a film alkotója pedig rendezője pedig világhírű lett.
Sok hasonlóság van az Oly sokáig tartott, fiam és az Élni között. Mindkettő az egyén kiszolgáltatottságáról szól. Nem véletlenül.

https://www.youtube.com/watch?v=ZB7HYhUpDz8&t=74s

 

A 69. Berlinale (2019 február 7-17.)

 

 

Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.

Ezért is, hogy  a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei  Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film.  Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely  kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.

Másféle borzalmat elevenít fel  Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban  az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja,  melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő  Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A  film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt  a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.

Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a   Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s 

 

 

Pedagógia és kapitalizmus

A pedagógia nyomorúsága

1.

Noha az oktatási rendszert nap mint nap számos kritika éri, e kritikáknak van legalább két feltűnő hiányossága. Az egyik az, hogy maguk a diákok, akik számszerűen és egzisztenciálisan is a legszámottevőbb mértékben érintettek az oktatási rendszerben, csak a legritkább esetben vannak abban a helyzetben, hogy összefüggő és releváns kritikát fogalmazhassanak meg. De még akkor is, ha egy diák vagy diákok egy csoportja rendelkezik megfelelő ismeretekkel a rendszert illetően, amelyben foglyul van ejtve, s amelyet kritizál, mivel az oktatási intézmények egyben hierarchikusan szabályozott hatalmi intézmények is, álláspontjukat nem bocsájthatják szabadon, a tanárok vagy a szülők retorzióitól való félelem nélkül vitára. Abban az esetben, ha ez mégiscsak sikerülne nekik, készen állnak az instant válaszok a felnőttek részéről: neked nem az a dolgod hogy kritizálj, hanem hogy tanulj; előbb tanuld meg a leckét, és utána lázadj; neked még nincs elég élettapasztalatod ahhoz, hogy jogod legyen kritizálni; téged manipuláltak és politikai játszmák áldozata vagy; csak azért okoskodsz, mert lusta vagy tanulni stb. Ha egy diák megfogalmazza álláspontját, a felnőttek a legtöbb esetben azzal a burkolt előfeltevéssel élnek, hogy a diák elfogult, hogy nézőpontjának érvényességét korlátozott élettapasztalatai és ismeretei csorbítják.

A diák elvi pozíciója ezért sohasem lehet teljes körűen elismert, helyette és – állítólag –  az érdekében többnyire mások beszélnek, gondolkodnak, cselekednek. A diákságot mint társadalmi helyzetet feloldhatatlanul a heteronómia, az idegen uralom alá vetettség jellemzi: a diákok egyrészt – éppen mivel még csak diákok, akik még csak úton vannak a tudás felé – nem rendelkezhetnek átfogó tudással a diákság társadalmi meghatározottságairól, értelméről, a társadalmi újratermelésben betöltött funkciójáról. Másrészt még ha rendelkeznének is átfogó tudással erről a helyzetről, a felnőttek ezt a tudást csak részlegesen ismernék el, ha egyáltalán elismernék. A diáklét így egy olyan helyzetként írható le, amelyet maguknak a diákoknak nincs lehetőségük áttekinteni, s megváltoztatni persze még kevésbé. Ugyanezért a diákok helyzete még akkor is tartalmazza a passzivitás, a tehetetlenség, az adott helyzet elszenvedésének kényszerét, ha egyébként a tanárok által alkalmazott pedagógiai módszerek a diák tanórai aktivitását követelik, vagy támogatják az önálló kritikai vélemény kialakítását. A diákok a legtöbb esetben nem tehetnek mást, csak elfogadhatják azt, hogy ami velük történik az iskolában, az az ő érdekeiket szolgálja – függetlenül attól, hogy erre van-e bármilyen kézzelfogható bizonyíték, vagy nincs.

A diákok ezen kívül anyagi értelemben is függő helyzetben vannak: függenek a szüleiktől, az iskolától, az államtól. Így hát a diák az oktatás tárgya, nem pedig az alanya, még olyankor is, ha éppenséggel a pedagógus célja az, hogy önálló, vagy kritikus gondolkodásra nevelje a diákokat. Tárgyi létmódja ugyanis nem elsősorban öntudatának hiányából, hanem a rendszerben elfoglalt pozíciójából következik. Az öntudatos diákot ugyanúgy tárgyiasítja saját helyzete, mint az öntudatlant. Előfordul ezért, hogy a pedagógus a diákokat a pedagógiai tevékenység objektív akadályainak érzékeli, s úgy érzi, diákok nélkül sokkal könnyebb lenne tanítani. Ez a paradox érzés, miszerint a diákok miatt nem lehet a diákokat megfelelően tanítani, nem annak a jele, hogy rossz diákokról van szó, hanem azt leplezi le, hogy a pedagógia és az oktatási rendszer céljai nagyon gyakran függetlenedtek, elidegenedtek a diákok egyéni vagy csoportos céljaitól és érdekeitől. Ennek következményeként aztán maguk a diákok is elidegenednek saját egyéni vagy csoportos céljaiktól és érdekeiktől, s csak az a lehetőség marad számukra, hogy fölvegyék a pedagógiai rendszer által számukra felkínált sematikus szerepeket, az eminens diák szerepét, az irracionálisan lázadó diák szerepét, a passzív, átmenőre jegyre játszó diák szerepét, a visszahúzódó, magányos diák szerepét, a lúzer szerepét, a kiközösített pária szerepét stb. Mivel a pedagógiai rendszer funkciója kimondva vagy kimondatlanul az adott társadalom reprodukciója, így a diákok közvetve vagy közvetlenül annak a társadalomnak lesznek alávetve, amely az oktatási rendszeren keresztül reprodukálja önmagát.

2.

Ezzel meg is érkeztünk az oktatási rendszert érő gyakori kritikák másik alapvető hiányosságához, vagyis ahhoz, hogy ezekben a kritikákban ritkán vagy egyáltalán nem próbálkoznak meg annak kritikai tisztázásával, hogy a diákságnak mint társadalmi létállapotnak, illetve az egész pedagógiai rendszernek milyen szerepe van annak a gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedésnek az újratermelésében, amelyben élünk és amelynek a neve: kapitalizmus. A pedagógiai rendszer kritikáinak említett hiányosságai éppen abból fakadnak, hogy a pedagógiát vagy önmagába zárt, tisztán szakmai területként kezelik és így adósak maradnak a pedagógiai tevékenység társadalmi funkciójának tisztázásával és tudatosításával, vagy abból, hogy a pedagógia folyamat piaci céloknak való alárendeltségét magától értetődő, természetes, megkérdőjelezhetetlen adottságnak tekintik, vagyis a kapitalizmus törvényszerűségeit azonosítják a valóság, vagy egyenesen a természet törvényszerűségeivel. Ezek a kritikák ezért, minden részleges igazságuk ellenére, csak műfajukat, formájukat tekintve kritikák, lényegi tartalmukat tekintve nem kritikai szelleműek, s részben vagy egészben ideologikusak. Kritikai szellemen értelemszerűen tehát azt értem, hogy egy részterület kritikáján keresztül az egészet próbáljuk meg kritika alá vonni és helyéről kimozdítani.

Az, hogy a diákság mint létállapot egy sajátos társadalmi helyzet által meghatározott, abból vezethető le, hogy ezt a létállapotot a diákoknak a tőkéhez való viszonya szabályozza. A pedagógia és a tőke közti viszonyt homályos és naiv formában már azok a nyelvi fordulatok is elárulják, amelyekkel a viszony egyes elemeire olykor utalni szoktak: a tanulást „befektetésnek”, személyek vagy közösségek fizikai és szellemi képességeit gyakran „humántőkének” nevezik, vagy említést tesznek bizonyos tudások „piaci értékéről” stb. Ezek a nyelvi fordulatok, bár naivak, nem ártatlanok és nem is ártalmatlanok. Hiszen magától értetődőnek vesznek és propagálnak olyan ideológiai tartalmakat, mint hogy a tudás, akárcsak a tőke, csak akkor érték, ha megtérül, ha értéktöbbletet (profitot) eredményez; hogy az ember a maga képességeivel a tőke nyersanyagát képezi (humántőke), illetve hogy tudás sem egyéb, mint áru. Az ilyen fordulatok ugyanakkor hírt adnak arról is, hogy a tőke logikája azokon a területeken is megtelepszik és gyarmatosít, ahol elsőre talán nem is tűnik fel.

Hogyan ragadhatjuk meg akkor precízebben a diákságnak a tőkéhez való viszonyát? E viszony alapja az, hogy a kapitalista árutermelésben a tudás ahhoz hasonló nyersanyagként funkcionál, mint például a termőföld vagy a kőolaj, melyet a megfelelő átalakítások révén a pedagógiai rendszer tőkévé alakít át. A pedagógiai rendszer feladata épp az, hogy a tudást tőkévé alakítsa. Ezért a diákságnak a tudáshoz való viszonyából következtethetünk a diákság tőkéhez való viszonyára. A tudásnak a tőkéhez való hasonulása első fokon abban a tényben mutatható meg, hogy a tudás a pedagógiai folyamatban áruvá változik, fölveszi az áru formáját. Második fokon a tudás értékét annak a munkának a társadalmi átlagértéke szabja meg, amelynek elvégzésére az adott tudás majd képessé tesz, azaz a tudás értékét a munka értékéhez viszonyítják, a tudást alárendelik a bérmunkának mint értéktöbbletet (profitot) termelő tevékenységnek. Végül harmadik fokon meg kell említeni a tőkének a nyelvhez, a tudás hordozójához való viszályának kérdését. Tehát a tudás formája, értéke és nyelve az a három sajátosság, amelyek egyrészt elemezhetővé teszik a tudás tőkévé alakításának folyamatát, másrészt meghatározzák a diákság létállapotát. Vegyük szemügyre egy kicsit részletesebben ezt a három sajátosságot.

3.

Mit jelent az, hogy a tudás áruformát ölt? Mi az áru? Az áruk nem találhatóak meg a természetben vagy az emberi szellemben. Az áruforma a fizikai és szellemi dolgok egy bizonyos társadalmi formáját jelenti, amivé át kell előbb alakítani ezeket a dolgokat. Természetes módon csak föld, csak kőolaj, csak fizikai erő, csak szellemi képességek állnak rendelkezésre, amelyek puszta lehetőségek a társadalmi felhasználás szempontjából. Azok közül a formák közül, amelyekben ezek a dolgok társadalmilag konkretizálódhatnak, az áruforma csak egy – a kapitalista társadalom sajátossága azonban épp az, hogy az áruforma nem pusztán egy, hanem tendenciájában az egyetlen. Vagyis az áruforma a kapitalizmusban a dolgok hegemón megjelenési formája, amivé mindent dolgot át kell alakítani, hogy részt vehessenek a társadalmi folyamatban.

A dolgok áruvá alakítása döntő módon azáltal történik meg, hogy a társadalmi élet egésze újratermelésének egységes folyamatát az árutermelés mint specifikus termelési mód legalább három, egymástól térben, időben és a folyamatban résztvevő személyek tekintetében egymástól elszigetelt részfolyamatra szakítja szét. Ez a három folyamat a következő: az áru létrehozása, az áru forgalmazása (közvetítése vagy cseréje), végül az áru felhasználása vagy fogyasztása. Az árukat a társadalom erre kijelölt szektoraiban, ágazataiban, üzemeiben hozzák létre, ahol viszont tilos az áruk elfogyasztása ott, akkor és azok által, akik létrehozzák. Egy dolog tehát azzal tesz szert az áru sajátos formájára, hogy a létrehozás és a felhasználás közé belép a piac mint egyszerre valóságos és virtuális közvetítési forma, mely a különös dolgokat egymással kicserélhető egyenértékükre redukálja. Azzal, hogy az dolgok egyediségét egyenértékükre redukálják, továbbá hogy elveszik azoktól, akik létrehozták, hogy aztán máshol és máskor másoknak adják el, az árudolgokat elidegenítik attól a folyamattól, amelyben létrejöttek, amelyben kicserélik és amelyben felhasználják őket. Az áruforma ezért a dolgok elidegenült formájának is nevezhető, mivel az áruk értéke, amely közvetítésüket lehetővé teszi, többé már nem a dolgok tulajdonságait fejezi ki, hanem az előállításukhoz szükséges átlagos társadalmi munkaidőt, a fogyasztás átlagos társadalmi igényét, illetve azt a többletmunkát és többletigényt, amely lehetővé teszi, hogy a termelőeszközök tulajdonosa, illetve a közvetítésben, cserében résztvevő egyéb szereplők (boltok, terjesztőhálózatok, szállítócégek stb.) profitot halmozzanak fel.

Még abban az esetben is, amikor valaki olyan árut vásárol, amely gyártójának ő alkalmazottja, az általa előállított dolgot nem mint saját keze munkáját, hanem mint elidegenült árut, terméket veszi kézbe. A könyv is, amit egy szerző ír, és az áruk közül talán a leginkább viseli magán szerzője egyéniségét, kézjegyét, szellemi képességeit, alkatát, vagyis a leginkább olyan dolog, amely kapcsolatban marad létrehozójával és magán viseli létrejöttének folyamatát, tehát a lehető legkevésbé uniformizált dolog – még ez is elidegenedik, amikor a szerzői jogok a kiadó tulajdonába kerülnek, és adott esetben a szerző is csak akkor fér hozzá saját munkájának termékéhez, ha áruként megvásárolja a könyvesboltban, vagyis ha fizet azért, hogy saját alkotását fogyaszthassa. Az áruforma tehát egy olyan megszakítás bevezetése a társadalmi élet újratermelésének folyamatába, amely lehetővé teszi, hogy az alkotás tevékenysége, terjesztése és felhasználása egészen eltérő törvényszerűségeknek és érdekeknek legyen alávetve.

A pedagógiai folyamatban a tudás követi a termelési folyamat hármas felosztását: a tudás létrehozása, közvetítése és felhasználása itt is térben, időben és a folyamatban részt vevő személyek tekintetében külön van választva. A tudás létrehozását kutatásnak nevezik, a kutatói tevékenységet és a kutatóintézeteket elválasztják az oktatási tevékenységtől, az iskoláktól és a tudás alkalmazásának terétől, a munkaerőpiactól. Az iskola és a tanár a kutatók, kutatóintézetek, akadémiák által megtermelt tudást mint kész terméket veszi át és közvetíti a diákok felé, akik ennek a tudásnak az alkalmazására csak a pedagógiai folyamatból való kilépésük után keríthetnek sort. A tudás létrehozói, közvetítői, fogyasztói (vagy alkalmazói) nem ugyanazok a személyek. A diákok és a tanárok csak ritka esetekben (olykor az egyetemeken) vehetnek részt új tudás létrehozásában, megosztásában és alkalmazásában, vagyis csak ritkán kapcsolhatják újra össze a tudás létrehozásának, megosztásának és alkalmazásának egymástól elválasztott résztevékenységeit. A tudás útját a tanártól a diákig ugyanezek a megszakítások jellemzik: a tanár otthon felkészül az órára, létrehozza az átadandó tudást, majd az órán ezt a tudást már mint kész terméket adja át a diákoknak, akik végül otthon megtanulják az anyagot. A diákok arra vannak beiskolázva, hogy mások által létrehozott tudásokat sajátítsanak el, és azt ígérik nekik, hogy az elsajátított tudás valamikor később, majd „az életben” hasznos lesz számukra, mintha az oktatási rendszerben eltöltött 10-12-16 év nem lenne része az életnek.

A tudás elsajátításának folyamatában a tudás mirevalósága a diákok számára egyáltalán nincs tisztázva, vagyis senki nem ad meggyőző választ arra kérdésre, hogy ezt vagy azt a dolgot voltaképpen miért is kell megtanulni. A leggyakoribb válasz, hogy az anyag része a tantervi, az érettségi, vagy az egyéb vizsgakövetelményeknek. Az érettségi követelményekkel való riogatás már a középiskola első évfolyamán megkezdődik, a diákok így négy éven keresztül azért tanulnak, hogy sikerüljön egy olyan vizsga, amelyről nem lehet tudni, hogy pontosan mire való. Csak azt tudjuk róla, hogy feltétele annak, hogy ilyen vagy olyan munkákat végezhessenek, vagy további tudásokat megszerezhessenek. A tudás alkalmazása így jórészt kimerül abban, hogy diákok levizsgáznak, aztán elfelejtik az egészet, a tanárok pedig eközben a diákok motiválatlanságáról, érdektelenségéről és unatkozásáról panaszkodnak. Nem csoda, mivel a tudástermelésnek ez a formája szükségszerűen elidegenült tudást hoz létre, azaz olyan tudást, amely elszakadva a létrehozás, a megosztás és alkalmazás folyamatától, ezekkel szemben látszólagos önállóságra, objektivitásra tesz szert és mint elidegenült tudás rákényszeríti magát a diákokra (de olykor a tanárokra is, akik sokszor szintén nem tudják, hogy amit tanítanak, azt miért is tanítják, túl a tantervi előírásokon és az új kutatási eredmények átadásának felszínes korszerűségi követelményein). Így, miközben az iskola követi az árutermelés logikáját, a tanulás képességét és igényét kényszertanulássá, tudásfogyasztássá változtatja.

4.

Az információátadásra épülő passzív tudásközvetítés alternatívájának, ahol a tanár a tudás tulajdonosa, amit letétbe helyez a diákoknál, újabban a képességfejlesztő oktatást tartják. Amennyiben a tudást nem információnak, hanem képességnek tekintjük, úgy tűnhet, hogy a tudás többé nem ölt áruformát. Ez az illúzió abból fakad, hogy azt hisszük, ami saját tudatom vagy testem része, az mindig az én tulajdonomat is képezi, és mindig a saját érdekeimet is szolgálja. Közelebbről nézve látható, hogy a képességek csakúgy, mint az információk áruformát ölthetnek és öltenek is. A fizikai és szellemi dolgok áruvá változtatása mindig is vonatkozott az emberi képességekre is a kapitalizmus története során. A termelőeszközökkel nem rendelkező munkások, alkalmazottak a munkaképességüket bocsájtják áruba a „munkaerőpiacon”. A tőkés árutermelés dehumanizáló hatása abban rejlik, hogy az egyes emberi képességeket elválasztja a személy egészétől, specifikálja, kiképzi, áruvá teszi, hozzáidomítja a munkafeltételekhez, és ezeket a képességeket közvetett módon – a bérmunka formájában – a profittermelés szolgálatába állítja. A képességek fejlesztése, specializációja, dezintegrációja, például az egydimenziós és fókuszált, vagy épp a szétszórt, dezintegrált figyelmű, a fegyelmezett vagy épp a sikerorientált szubjektumok kitenyésztése nem független a tőke érdekeitől. A döntő elválasztás, elidegenítés itt is megtörténik: a képességet absztrahálják, elvonatkoztatják a személy és a tudás egészétől s mint elvárt célt állítják szembe vele. Hogy ez az elvárt cél, a képességek kiképzése pontosan milyen értékek és érdekek nevében történik, nem könnyen tisztázható, mivel ezen a ponton mindig belép a folyamatba egy ideologikus mozzanat, nevezetesen az ideál vagy az emberkép, amely alapján legitimálják, hogy éppen ezeket, s nem más képességeket kell fejleszteni, mert a piac éppen ezeket és ezeket a kihívásokat támasztja a tagjaival szemben.

Az elidegenült tudástermelésnek a képességfejlesztés önmagában így aligha képezi alternatíváját. Bizonyos típusú képességek, amelyeket a kompetencia-alapú oktatás védelmében emlegetni szoktak, mint például a kreativitás, kritikai gondolkodás, pragmatizmus, kommunikáció, kompromisszumkészség stb., felértékelődésüket éppen annak köszönhetik, hogy az ipari gazdálkodásról az információs gazdálkodásra való váltás következtében megnövekedett ezen képességeknek a piaci értéke. Még akkor is, ha a képességfejlesztő oktatás humánusabbnak tűnik, a döntő ideológiai érdek, ami itt működik, az az, hogy a képességek egy bizonyosfajta elrendezése, a köztük felállított burkolt hierarchia – ami beépül a psziché szerkezetébe, azaz meghatározott szempontok szerint alkalmas szubjektumokat konstituál – hatékonyabb, s fokozza a tőke termelékenységét, illetve újratermelődését. Vagyis a személy képességeit elsősorban nem a személy humanizálódása érdekében fejlesztik vagy állítják prioritási sorrendbe, hanem annak a termelési módnak az érdekében, amelynek ha tetszik, ha nem részévé kell válnia. Ami figyelemreméltó itt, az az, hogy a tőke szelektál a számára szükséges és kevésbé szükséges képességek közül. Olyasmiről a képességalapú tantervekben sincs szó például, hogy fejleszteni kellene az ellenálláshoz, a lázadáshoz, az önszerveződéshez, a bérmunka fölszámolásához vagy a nem tőkealapú gazdálkodáshoz szükséges képességeket, esetleg ösztönözni kellene az árucserén alapuló gazdálkodás alternatíváinak feltárását. Vagyis többnyire úgynevezett puha képességeket fejlesztenek, amelyek az új termelési viszonyokhoz való alkalmazkodást segítik elő: az új tudás létrehozása helyett legyünk pusztán csak kreatívak; lázadás helyett legyünk pusztán csak szkeptikusak; önszerveződés helyett legyünk csak társaságkedvelők; a bérmunka-ellenesség helyett inkább válasszunk menő szakot, használjuk ki a dinamikus munkaidős ajánlatokat, azaz legyünk mobilisak; az árutermelésben és fogyasztásban való részvétel megtagadása helyett legyen inkább exkluzív, egyéni ízlésünk és életmódunk; tanuljunk életfogytiglan, azaz a tudást mindig alakítsuk a körülmények elvárásaihoz, s tanuljuk meg gyorsan elfelejteni, amit már egyszer megtanultunk; a saját életfolyamatainkba való radikális beavatkozás helyett legyünk inkább csak pragmatikusak; düh helyett legyünk inkább csak hatásos kommunikátorok stb.

A régi típusú felügyeleti iskola szerkezete, és ott a tanulás megszervezésének módja nem véletlenül hasonlít a gyár szerkezetéhez és ott a munka megszervezésének módjához. Ahogyan egy mai korszerű, képességfejlesztő iskola szerkezete és a tanulás megszervezésének módja sem véletlenül hasonlít az olyan kommunikációs vállalatokhoz, amelyekben elmosódik a határ az otthon és a munkahely, a magánélet és a nyilvánosság, a munkaidő és a szabadidő, az alkalmazottak érdekei és a vállalat érdekei között. A korszerű vállalatnak az az érdeke, hogy magába olvassza ezeket a hagyományosan elkülönített tevékenységeket, és alkalmazottainak különféle rekreatív, szabadidős és életmódbeli szolgáltatásokat is nyújtson, amelyek fokozzák termelékenységüket. Ugyanígy a diákok (és gyakran a pedagógusok is) lassan az egész napjukat az iskolában, vagy az iskola által szervezett közösségépítő és képességfejlesztő tréningeken, táborokban, tanfolyamokon, edzéseken, kirándulásokon, regeneráló programokon, alternatív képzéseken vagy gyűléseken töltik, vagyis az iskola szinte a teljes életidejüket gyarmatosítja.

A diákok társasági és társadalmi élete gyakran a tanórai foglalkozások közti szünetekre korlátozódik az iskola átmeneti tereiben, a folyosón, a lépcsőházban, az udvaron, ahol gyakran még padok sincsenek, ahová leülhetnének. A tantermeket többnyire bezárják a diákok elől, ha a tanár nincsen jelen, ám más közösségi tereket nem biztosítanak. A tanítás olyan terekben folyik, amelyekhez a diákoknak csak nagyon korlátozott mértékben alakulhat ki személyes viszonyuk. Sőt a diákok gyakran óráról órára más terembe kénytelenek vándorolni, ami megakadályozza, hogy ezek a terek otthonossá, biztonságossá váljanak a számukra.  Úgynevezett szabadidejüket egyre inkább csak a házi feladatok, otthonra feladott olvasmányok rovására tölthetik valóban szabadon, önálló tájékozódással, tapasztalatszerzéssel, gondolkodással. A diákok egymás közti beszélgetései gyakran kizárólag a tanárok körül forognak, mivel nem nagyon találkoznak másokkal.

5.

Vegyük szemügyre a második sajátosságot is, vagyis azt, hogy a tudásnak nemcsak a formája hasonul az áruhoz, hanem értékét is az általa végezhető munka piaci értéke adja meg. Ennek legárulkodóbb jele az az ideologikus követelés, hogy az iskolának piacképes tudást kell nyújtania, vagyis olyan tudást, amely lehetővé teszi az előbb beiskolázott szubjektumok későbbi alkalmazását a tőke által uralt munkaerőpiaci viszonyok között. Ebben a követelésben látszólag semmi rossz nincs, hiszen mi rossz van abban, ha olyan tudást szerzek az iskolában, amely jó állást biztosít majd számomra? Első látásra úgy tűnik, hogy ez a követelés és törekvés nagyon is a diákok érdekeit szolgálja. Ahhoz, hogy lássuk, ez mégsem igaz, először is annak tudatosítása szükséges, hogy amiként az áruforma a dolgok hegemonikus formája, úgy a bérmunka a munka hegemonikus formája a kapitalizmusban. Amikor piacképes tudást és ezen keresztül munkát követelünk, nem akármilyen, hanem bérmunkát követelünk.

A bérmunka az emberi tevékenységnek az a formája, amikor a tevékenység értéke nem a tevékenység maga (mint önérték), nem is az a dolog, amit létrehozunk, nem is a munka társadalmi haszna, hanem az a bér, amit cserébe kapunk azért, hogy tevékenységünket és annak eredményét az alkalmazó tulajdonába bocsájtottuk. A bérmunkát nevezik elidegenült munkának is, mivel a munka haszna el van idegenítve a munkástól, a megtermelt profit pedig a társadalomtól. A bérmunkában különválik a munka társadalmi és piaci haszna. Amikor ugyanis bérmunkát végzek, sohasem kapom meg annak a munkának a teljes hasznát a bérben, amit elvégeztem, mivel a bérmunka mindig tartalmaz egy bizonyos mennyiségű többletmunkát, amelynek haszna értéktöbbletként (profitként) mindig a termelőeszközök tulajdonosánál, az alkalmazónál marad. Ha például nyolc órás munkaidőben dolgozom, az azt jelenti, hogy ebből a nyolc órából négy óra alatt termelek annyi hasznot, amennyiből kijön a napi munkabérem, az anyagköltség, a munkával járó járulékos veszteségek és a szükséges innovációk költségének rám eső része. A másik négy órában viszont ingyen dolgozom, mivel ennek a négy órának a haszna a munkáltatónál marad mint tiszta haszon, amiért ő semmit nem tett. Ez az „ajándék” pusztán azért illeti meg, mert ő a munkaadó, ő birtokolja a termelőeszközöket. Így, bár a munkaadó is függ a tőkétől, alkalmazott és alkalmazó tőkéhez való viszonya mégis döntően különbözik: az egyik a megélhetéséért dolgozik, a másik a cégért és azért, hogy a profitfelhalmozás révén bővítse vállalkozását, miközben megélhetését mások munkájából nyeri.

A bérmunka így a munkának olyan formája, amely éppen formájából következően folyamatosan és szisztematikusan újratermeli a termelőeszközök birtokosai és a pusztán csak munkaképességgel bírók közti gazdasági egyenlőtlenséget. Az úgynevezett piacképes tudás tehát olyan tudást jelent, amely a lehető legtöbb profitot termeli a domináns ágazatokban a termelőeszközök tulajdonosainak, és amelyen keresztül a termelőeszközök tulajdonosai – sokszor anélkül, hogy ez tudatossá válna a számukra – uralmat gyakorolnak a társadalom felett. Ha igaz az, hogy egy bizonyosfajta munka piaci értékét az adja meg, hogy milyen mértékben képes profitot generálni – de nem a munka elvégzőjének, vagyis a társadalomnak, hanem a munkáltatóknak, a termelőeszközök tulajdonosainak, a gazdasági elitnek –, akkor ennek az egyenlőtlenségnek az újratermelődését a termelőeszközök társadalmasításával lehet megakadályozni. Piacképes tudás követelése helyett így a diákok mint leendő alkalmazottak érdekét a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele szolgálná, amely megakadályozná, hogy munkájuk hasznának egy részét a tőkések szisztematikusan eltulajdonítsák tőlük.

Emellett a munka társadalmi haszna és piaci haszna közti létfontosságú különbségtétel arra is felhívja a figyelmet, hogy a munkások és a diákok (mint leendő alkalmazottak) érdekeit, felszabadulását a tőke uralma alól inkább az szolgálná, ha több társadalmilag hasznos, illetve ha több nem tőkésíthető, autonóm tudást és több közvetlen társadalmi hasznot termelő, azaz nem elidegenült bérmunkát követelnének. Olyan tudást és munkát, amely elsősorban a társadalomnak, vagy a társadalom többségének, nem a termelőeszközök tulajdonosának, a tőketulajdonnal rendelkező elitnek hajt hasznot. A lényeg a prioritási sorrend megváltoztatása. A bérmunka nem törölhető el vagy szüntethető meg egyik napról a másikra, de az követelhető, hogy a társadalmilag hasznos, nem elsősorban profitfelhalmozást célzó munkák, szervezeti típusok, együttműködési formák, kulturális értékek és gyakorlatok jelentősége minél szélesebb körben elismerést és népszerűséget szerezzen a bérmunka mellett.

6.

De nem csak a pedagógia módszereinek (kompetenciák) és céljainak (piacképesség) a piaci érdekekhez való igazítása – mely gyakran igen korszerűnek állítja be magát – az a mód, ahogyan a tőke uralkodni próbál az oktatási rendszeren. Az oktatás formális szerkezete is sok tekintetben hasonló a bérmunka-viszonyokhoz. Hasonló abban, hogy a megtanulandó anyag (akárcsak az elvégzendő munka) jellegének meghatározásába, kiválasztásába a diákoknak nincsen beleszólása. Az egyik esetben az állami tantervhez, az általa kínált lehetőségekhez és feltételekhez, a másik esetben a piac által kínált lehetőségekhez és feltételekhez való igazodás az egyetlen lehetséges választás. Követi abban is, hogy az elvégzett munkáért, a megtanult anyagért a diákok jegyet kapnak, ahogyan a bérmunkások fizetést, gyakran anélkül, hogy bármilyen racionális magyarázatot kapnának arra, hogy miért kapták azt a jegyet, vagy miért annyi fizetést kaptak. A jegy és a tényleges tudás gyakran köszönő viszonyban sincs egymással, például gyakran megtörténik, hogy aki egyszer már bizonyította, hogy ő a „jó tanuló”, sokkal kisebb erőfeszítéssel szerez továbbra is jó jegyeket, míg az, akiről egyszer eldöntötték, hogy „rossz tanuló” valamilyen tárgyból, vagy az egészből, a lehető legnagyobb erőfeszítéssel sem tud jó jegyet szerezni. A jegy továbbá gyakran nem a valódi tudást, hanem az éppen aktuális lecke bemagolását jutalmazza. A jegy tehát ugyanolyan önkényes módja a tanulás jutalmazásának, mint a fizetés a bérmunkának, s legfőbb rendeltetése, hogy a diákokat rászoktassa arra, hogy ne a tudásért magáért, annak társadalmi hasznáért, értelméért tanuljanak, hanem helyette annak puszta számszerű egyenértékéért. A jegyrendszerrel biztosítva lesz a tanár mindenkori fölénye és a diák zsarolhatósága is, hasonlóképpen a munkáltató fölényéhez a munkások fölött.

Ezen túl a tantárgyak közti kapcsolat megteremtésnek a lehetetlensége, a tudás fragmentarizációja különféle szaktárgyakra, amelyek között lehetetlen összefüggést teremteni (egy óra Vörösmartyról, utána egy óra az aminosavakról, utána egy órányi deriválás, utána egy órányi kézilabda, stb.), megakadályozza, hogy a diák (és a tanár) a tudást, annak folyamatát, célját mint egészet áttekinthesse. Ez hasonlít ahhoz, ahogyan a gyárban vagy a vállalatnál a munkás csak egyetlen részfeladat elvégzésre szakosodott, a folyamat egészébe nem láthat bele, így nem fogalmazhat meg a termelés egészének céljára, értelmére, társadalmi hatására vonatkozó etikai, politikai, gazdasági kérdéseket. Mindezekkel már az iskolában megkezdődik a diákok bérmunka-viszonyokhoz, elidegenedett munkához való szoktatása.

Az iskolai tanulás és a bérmunka összefüggése kapcsán még egy lényegbevágó mozzanatot kell kiemelni. Az a tény, hogy a diákok az iskolai tevékenységért nem pénzt kapnak, hanem csak jelképes értékelést, arra is hivatva van, hogy fenntartsa a tanulás és a munka közti esszenciális különbség látszatát, azt a látszatot, hogy az iskolai tanulás egészen másfajta, mint a bérmunka, hogy lényegileg szabadabb, humánusabb, önértékűbb tevékenység. Már az eddigiek is rávilágíthattak arra, hogy az oktatás szerkezete és a bérmunka-viszonyok túl sok mindenben hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy a kétféle tevékenység közti esszenciális különbséget fent lehessen tartani. A tanulás nagyon is munka, méghozzá – formáját tekintve – bérmunka, de olyan bérmunka, amiért paradox módon nem jár valódi, csak jelképes bér. A tanulás azokhoz a reproduktív munkákhoz hasonlít, amelyeknek munkajellege még csak elismerve sincs, de mint ilyenek a valódi, értéktermelő bérmunka szükséges előfeltételei. Reproduktív munkának leggyakrabban a hagyományosan nők által végzett munkákat szokták tekinteni, mint amilyen a házimunka, a gyerekgondozás, a főzés, a takarítás, amelyek rengeteg erőfeszítést követelnek, de nincsenek bérmunkaként elismerve, nem jár értük fizetség, mivel elvégzésüket az erre kijelölt társadalmi csoport mintegy természetes hivatásának és kötelességének tekintik. A reproduktív munka gazdasági értelemben arra szolgál, hogy megteremtse a bérmunkaként elismert munkák elvégzéséhez szükséges hátteret, az érzelmi biztonságot, a higiéniát, az otthonosság érzését, a pihenést, a test táplálását, a szexualitás szabályozását stb. Funkciója röviden az, hogy reprodukálja a munkaképességet, hogy az másnap, harmadnap és negyednap is dolgozni tudjon. A reproduktív munka, miközben közvetve hozzájárul a profit realizálásához, de nem jár érte még bér sem, még a bérmunkánál is kizsákmányoltabb tevékenység, mivel utóbbi legalább csak részben ingyenmunka.

Az iskolai tanulás ilyen reproduktív munkának tekinthető, mivel ez teremti meg a bérmunka elvégzéséhez szükséges szubjektív és szociális előfeltételeket. Melyek ezek az előfeltételek? Ahhoz, hogy ne csak elvégezzük, hanem megkérdőjelezetlenül el is fogadjuk a bérmunka-viszonyok dominanciáját a kapitalizmusban, nem csak speciális tudásokra, például szakemberekre van szükség, hanem olyan szubjektumokra, akik a piacképes tudásért és a munkabérért cserébe hajlandóak lemondani néhány alapvető szociális képességükről. Arra tehát, hogy az emberi élet lehetőségeiről, céljairól, értékeiről és ideáljairól is annak megfelelően gondolkodjanak, ahogyan az megfelel a tőke érdekeinek. A tőke érdekeinek jobban megfelel a kooperáció helyett a versengés, az intervenció helyett az adaptivitás, a közérdek helyett a magánérdek, a szabadság helyett a siker vagy a karrier, a kritika helyett a szkepszis, a lázadás helyett a cinizmus, az egész helyett a rész, a tudomány helyett a technika, a politika helyett az ügyintézés, a szerelem helyett a szex, a művészet helyett a kultúra, a gondolkodás helyett a kommunikáció, a munka (és a tanulás) felszabadítása helyett a kreativitás. A kapitalizmusnak, megvan a maga ideologikus szókincse, idiómája, értékszerkezete, amely a hétköznapi nyelvhasználatba, de gyakran a tudományos nyelvekbe is beépülve kondicionálja a társadalmi képzeletet. A kapitalizmus nem csak egy termelési mód, hanem pszichés és kognitív struktúra, nyelv, továbbá egész képzeletvilág, a fantázia, az észlelés, a vágy és a kultúra egy meghatározott logikája is, amit mi a saját pszichés, kognitív, észlelés- és fantáziavilágunkként, kultúránkként érzékelünk. A sajátunk is, persze, de abban az értelemben, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy ez mit jelent: saját tevékenységeink és vágyaink idegen érdekeket szolgálnak, a tőke kiborgjai vagyunk, egy idegen test élő húsai.

7.

Utaltam arra, hogy a kapitalizmusnak megvan a maga ideologikus nyelve. A tőke nyelvre gyakorolt hatásának ez azonban csak felszíni, szimptomatikus megnyilvánulása. A nyelv és a tőke közti harc ennél mélyebben zajlik, s gyökere az a tény, hogy a tőke jelentésellenes. A tőkének leginkább megfelelő absztrakció ugyanis nem a szó, hanem a szám. Megmutatkozik ez már abban a jelzett folyamatban, hogy az áruforma a dolgokat csakúgy, mint az emberi képességeket számszerű egyenértékükre redukálja, ahogyan abban is, hogy a munkát mint létfontosságú emberi tevékenységet számszerűsíti, azaz pénzben fizeti ki. Ezzel szemben a szó, a megnevezés képessége elsősorban nem a dolgok számszerű értékére irányul, hanem arra, hogy a dolgokat és a köztük lévő viszonyokat jelentésesként tegye értelmezhetővé. Így, bár a tőkének megvan a maga ideologikus nyelve, alapvető törekvése mégis az, hogy a dolgok közti viszonyból száműzzön mindenfajta jelentést, ideológiát, ideát, társadalmi viszonyt. Az áruk világa, az árutársadalom ezért hovatovább jelentésétől megfosztott, pusztán számszerűségében létező dologi sokaság, s mint ilyen, sokkalta valóságosabbnak, tényszerűbbnek, sőt eredetibbnek mutatja magát, mint a társadalom jelentések, ideológiák, jelentéssel bíró társadalmi viszonyok szerinti elrendezése, amelyet ideológiai konstrukciónak tartanak. Ebből fakad az is, hogy míg a kapitalizmus valóságát többnyire ideológiamentes tényvilágnak érzékeljük, addig a kapitalizmus kritikáival vagy az antikapitalizmussal szemben mindig fölmerül az ideologikusság vádja.

A dolgok számszerű viszonyait valóban sokkal könnyebb érzékelni, mint jelentéses elrendezésüket, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a számszerű viszonyok inkább fejezik ki a valóságot, vagy hogy a dolgok számszerű viszonyai kevésbé ideologikusak. A szám maga is absztrakció, sőt sokkal inkább absztrakció, mint a szó, épp ezért tűnik objektívebbnek, olyasminek, amit nem a tudatunkban, hanem a valóságban találunk meg, noha a szám fogalmát is mi magunk adjuk hozzá a dolgok egy bizonyos elrendezéséhez annak jelentéseként. A szó viszont sokkal inkább magán viseli keletkezése körülményeit, a beszélő szándékát, a nemzeti egyediség bélyegét, a beszélő közösség történeti tapasztalatait, a többértelműség lehetőségét, a társadalmi hovatartozást, sőt olykor az anyagi státust is, vagyis a szóról sokkal könnyebb leolvasni a beszélők valóságos társadalmi viszonyait. Míg a számszerűsítés művelete a valóság jelentésességének pusztán egyetlen aspektusát emeli ki és fetisizálja, a nyelv képes a viszonylatok sokaságának megnevezésére és érthetővé tételére. A valóság számszerű felmérése és értékelése a jelentésességnek pusztán egyetlen lehetősége, s mint lehetőség maga is a nyelvben gyökerezik, de a kapitalizmusra épp az a jellemző, hogy a számszerű elrendezést és értékelést minden más típusú ideológiai jelentésviszony rovására részesíti előnyben. Ebben áll a tőkének a nyelvvel (illetve az autonóm gondolattal) vívott életre-halálra menő ideológiai küzdelme.

Mivel az emberi szó, illetve a nyelv képezi meg azt az ideológiai teret, amely se nem egészében objektív, se nem egészében szubjektív (a szó a beszélő számára sem nem tiszta dolog, se nem tiszta gondolat), ezért a nyelvben dől el az ember világhoz való viszonyának minősége, például az, hogy egy jelentésgazdag vagy egy jelentésekben szegény világot észlel, illetve hoz létre maga körül, vagy hogy viszonya a társadalmi valósághoz reális, racionális, idealista, forradalmi, beletörődő, töredékes stb. Ezért mondható az, hogy a nyelv egyfajta világmodell, ami azt jelenti, hogy a világ nincsen még kész, a történelem nincs befejezve, a nyelven és a benne termelődő ideologikus erőn keresztül azt alakítani tudjuk. Egyszerű példával: egy anyagi értelemben szegény, nélkülözésben, vagy éppen nyomorúságban élő ember nyelvi világa is beszűkül, mivel szegénysége azt jelenti, hogy egyre inkább a számszerűségre épülő nyelvnek, a tőke nyelvének lesz kiszolgáltatva, és csak aszerint tud viszonyulni, illetve hozzáférni a világ dolgaihoz, hogy azok pénzben kifejezve mennyibe kerülnek. Ideáljai, például az idegen tévésztárok vagy a vágyott vagyontárgyak a tőke aurájába burkoltan jelennek meg előtte, bennük a tőkét és annak nyelvi, illetve spektakuláris  látszatszerűségét, hatalmát idealizálja és ideologizálja át, amelynek vélt jótéteményeiből ő ki van taszítva. Megtörténik olykor az is, hogy éppen a társadalmi elnyomorodás hatására a nyelv kiszabadul a tőke uralma alól és olyan expresszivitásra tesz szert, amely már a nyelv szokványos társadalmi használata felől nem értelmezhető, ilyenkor a nyelv – amely elsősorban társadalmi produktum – szélsőségesen szubjektivizálódik, a beszélő privát idiómája követi társadalmi elszigetelődésének útját. A másik véglet, amikor a jólétben élők olyan exkluzív elidegenült nyelvet hoznak létre – például olyan polgári osztálynyelvet, mely a polgársághoz illő racionalitással, a polgári létformát idealizáló irodalommal, történetírással és egyéb tudományos diszciplínákkal vértezi föl magát –, amely már nem fejezi ki reálisan beszélőinek a társadalmi valósághoz való ideologikus viszonyát, hanem magát ezt a nyelvet tekintik a valóságnak vagy a valóság egyetlen lehetséges kifejezési formájának. Ilyenkor a nyelv az objektum és a szubjektum közti dinamikus, átmeneti, világot modellező helyzetből az objektum irányába mozdul el, tárgyiasítódik, a nyelv és a világ közé észrevétlenül egyenlőségjelet tesznek, így érzékelhetetlenné válik a nyelvben rejlő ideologikus erő.

8.

A kapitalizmus számára ideális nyelv tendenciájában ez utóbbihoz, az elidegenült objektum-nyelvhez áll közel, amelyből száműzni igyekeznek minden ideológiai erőt és pusztán leíró értékűnek tekintik, vagy az elidegenült szubjektumok közti kommunikáció puszta eszközének. De az elidegenült szubjektumnyelv, amely olykor felkínálja magát arra, hogy benne az önkifejezést vagy a kreativitást dicsőítsék, alkalmas arra, hogy elfelejtsük: a nyelv eredendően a társadalmi termelés, produkció egy formája, nem puszta termék, áru, nem magántulajdon, hanem a beszélők közösségének közös alkotása, bizonyos értelemben azonos magával a történeti közösséggel, és a társadalmi kooperáció spontaneitásával.  A kapitalizmusban az izolált és a tárgyiasított szó sajátos dialektikája figyelhető meg: a tárgyiasító és tárgyiasított nyelv, nyelvhasználat válik nagyon gyakran a szubjektumok privát nyelvévé, önkifejezésévé, és ezeknek az izolált nyelveknek a korlátlan terjeszkedése a kommunikációs médiumokon keresztül lép a társadalom közös produkcióját képező köznyelv helyébe. Hangsúlyozottan igaz ez a digitális kapitalizmus korszakában – melyet kommunikációs kapitalizmusnak is nevezni szoktak –, amikor a nyelvet a kommunikáció pragmatikus-racionális-technológiai gyakorlatára egyszerűsítve (például azzal, hogy külön szakmaként vezetik be az egyetemi és munkaerőpiaci kínálatba) önálló termelőeszközzé teszik. A kommunikációs eszközök és a digitális nyelv széleskörű elterjedése nyomán az emberi beszéd egyedi univerzalitását specifikálják, kiképzik, s mint különös, a személyről leválasztott absztrakt képességet (kompetenciát) fejlesztik, elszakítva a beszédet élő társadalmi környezetétől és az ahhoz való viszonyt kifejező ideológiai tartalomtól.

A digitális nyelv feltalálása döntő történelmi fejlemény abban a tekintetben, hogy ki termeli és birtokolja a társadalom számára létfontosságú jelentéseket. Ha eddig a modernitás által feltalált közműveltség, ha reálisan nem is, de potenciálisan a társadalom közös tulajdona volt – aminek például a közoktatási rendszer és a közművelődés egyéb intézményei voltak a garanciái –, akkor a digitális kapitalizmusban a jelentések termelésének és ellenőrzésének privilégiuma a műveltség, a kultúra, az értelmiség, a tudomány területéről (a művelt elitek tulajdonából) átmegy a kommunikációs médiumok területére, illetve a kommunikációs médiumokat mint termelőeszközöket birtokló vállalkozók, politikusok, technokraták, médiaguruk, megmondóemberek magántulajdonába – ahogy egyébként maga az állam is egyre inkább a politikai és gazdasági elit magántulajdonaként funkcionál. A közművelődési intézményrendszer formálisan persze nem szűnik meg, hanem túszává válik a digitális kapitalizmus által előírt tudásstandardoknak, kompetencia-elvárásoknak, kommunikációtechnológiai és innovációs beruházásoknak, techno-politikai érdekeknek. A közművelődési rendszer egyfajta karanténba kényszerül, illetve arra lesz ítélve, hogy a tudomány, a művészet, illetve általában az emberi szellem történetének magasrendű alkotásai és a kommunikációs médiumokon keresztül óriási mennyiségben hozzáférhető kultúraáru, a midcult, a kultúra népszerű kiárusítása, a multimédiális környzetszennyezés közti egyenlőtlen verseny periférikus helyszíne legyen. Ezzel párhuzamosan a műveltség egységes szimbolikus szerkezete, kánonja, autonómiája is felbomlik, s a műveltség értékét innentől annak kommunikatív értéke, megoszthatósága, fogyaszthatósága, gyors hozzáférhetősége szabja meg.

Miben áll a digitális nyelv egyedisége, újszerűsége? A digitális nyelv használatát a gyerekek hamarabb tanulják meg, mint az anyanyelvüket, így amikor bekerülnek az iskolába, ahol az anyanyelvi kultúra nyelvét kellene elsajátítsák, ezt már túlságosan lassúnak, nehézkesnek, fáradtságosnak, ódivatúnak és haszontalannak érzékelik. A digitális nyelv egyik sajátossága ugyanis, hogy a kommunikáció aktusa fontosabb, mint a jelentés. A digitális eszközök használata ekkora már kommunikációs stimulus-függést alakított ki náluk, amely a puszta hálózati elérhetőséget – függetlenül attól, hogy épp továbbítanak-e vagy fogadnak-e jelentéseket – pszichés szükségletként oltotta beléjük. A kommunikáció stimulusa, amely az eszközön keresztül testi szükségletté válik, már nem a jelentésre irányul, hanem a puszta kapcsolatra, amelynek garanciája nem a nyelv, hanem az eszköz birtoklása. Nem szükséges mondanunk vagy értenünk semmit, elég, ha elérhetőek vagyunk az eszközeinken keresztül, vagy ha megosztjuk azt, amit mások mondtak. A technikai médium morajlásának túltengése destabilizálja a jelentések, az ideák szintjein történő elrendeződést, helyette az affektív elrendeződéseket részesíti előnyben. Persze az affektív elrendezősédek szintén jelentések, s mint ilyenek, társadalmi eredetűek, erejük és uralmuk azonban épp abban áll, hogy az affektusokat a szubjektumok sokkal kevésbé képesek megkülönböztetni saját maguktól, önérzékelésüktől, azaz sokkal kevésbé képesek belátni társadalmi eredetüket. Így a digitális nyelv, mely affektív elrendeződéseket hoz létre, s mely voltaképpen a kommunikációs eszközök nyelve, nem a miénk, szisztematikusan blokkolja a világhoz való aktív nyelvi-ideológiai viszonyulás képességét, az önobjektivációt. A folyamatos elérhetőség így önnön ellentétébe fordul: a folytonosan kommunikáló személy mintegy rázárul önmagára, s már csak saját magával kommunikál egy látszólag nyilvános térben, amely egyfajta spirituális gyarmatként tartja fogva.

9.

A digitális nyelv másik sajátossága, hogy formalizálja és kiüresíti a jelentést. Előzménye, primitív dialektusa nem más, mint a bürokrácia. A hatékony digitális kommunikáció megköveteli a funkcionalizált formátumok, kiterjesztések, kódnyelvek, adatbázisok, forráskódok, kommunikációs dialektusok megfelelő ismeretét. A bürokratikus és digitális nyelv közti rokonság alapja, hogy a formális keretezés döntő módon befolyásolja a közlemény érvényességét: a nem megfelelő emotikon használata egy privát üzenetváltásban ugyanúgy érvénytelenítheti az üzenet tartalmát, mint a nem megfelelő formanyomtatvány, vagy a nem megfelelő digitális formátum használata. A felhasználóbarát digitális bürokrácia továbbá a felhasználó anyagi és osztályhelyzetének, térbeli pozíciójának, korának, nemének, családi állapotának, foglalkozásának, kommunikációs kapcsolatainak, ízlésének stb. megfelelően optimalizálja a számára felkínált kulturális tartalmakat, a felhasználó személyisége és formálásának „joga” így többé már nem őt magát illeti meg, hanem a kommunikációs médiumok tulajdonosát, legyen bár ez a tulajdonos egy adatbázis. A tartalmak optimalizálásáért, személyre szabásáért felelős algoritmusok így potenciálisan több tudással rendelkeznek egy adott személyről, mint ő maga, mivel a róla szóló besorolási adatok mellett ezek az algoritmusok képesek összehasonlítani a róla nyert adatokat többezer más felhasználó adataival, ezáltal megjósolni viselkedését, s ezen „jóslatok” alapján a megkívánt irányba terelni tartalomfogyasztását. A hálózatok, adatbázisok így a szó szoros értelmében digitális rabszolgákként tárolják a szubjektumokat vágyaikkal, élettörténetükkel, kulturális és testi szükségleteikkel, szociális kapcsolataikkal együtt.

A digitális és az analóg fényképezés közti különbség segíthet a digitális vagy elektronikus és az „analóg” nyelv közti különbség megértésében. Az analóg fénykép keletkezése során a fény egy kémiai-fizikai folyamat során térbeliesül a képen, vagyis a fény különböző tónusai kapcsolatban állnak a valóságos fénnyel, így az analóg fénykép nem csak a tárgyakat, hanem az őket láthatóvá tevő fény hullámzását, térbeli eloszlását, véletlenszerű elrendeződését is képes megmutatni. Ennek eredménye, hogy ugyanaz a beállítás, pozíció sohasem eredményez két tökéletesen ugyanolyan fényképet, a fény térbeli eloszlása az idő hullámzásáról, a fényképen látható dolgok időbe vetettségéről is hírt ad. A fény térbeli eloszlásának és az időbeliségnek a rögzítése az analóg képet háromdimenzióssá teszi, a képen rajta marad a lefényképezett dolgok térbeli és időbeli mélysége, de nem mint tárgy, mint ábrázolt dolog, hanem mint a tárgyakat, dolgokat láthatóvá tevő, magába foglaló fizikai közeg. A digitális kép ezzel szemben a fényt kétdimenziós képpontokban rögzíti, amikor a fény hatására keletkezett elektromos töltéshez számsorok rendelődnek. A fény tónusa, árnyalata már nem a dolgokkal való fizikai érintkezésének véletlenszerű „emléke” a digitális képen, hanem egy számsor, egy színkód, amit a számítógép fordít át képpé. A kép és a fény fizikai eredete, valóságos folyamata, véletlenszerűsége eltűnik, a képen többé nem hullámzik a fény és az idő, a képen látható dolgok a kép tökéletes élessége ellenére egy időtlen térbe fagyva tűnnek fel. A digitális kép elveszíti tárgyi mélységét, időbeli törékenységét, miközben tökéletes térhatást kelt. Ez a térhatás azonban sohasem a képnek a tulajdonsága, ami kétdimenziós marad, hanem csakis az ábrázolt térnek. Azt lehet mondani, hogy a tér, a fény és az idő a digitális képen tárgyiasul, foglyul ejtik a számok, a technológia, s így ennek a térnek, fénynek és időnek már semmi köze sincsen a valóságos fényhez, térbeliséghez, időbeliséghez, mindez virtuális hatás pusztán, de fokozatosan kiszorítja a térbeliség, a fényszerűség és az időbeliség valóságos tapasztalását a digitális képek által uralt kultúrából. Amikor az analóg film elakad, kimerevedik egy képkocka, például egy arc, ami utal arra, hogy valaki valóban „állt ott”. Ha a digitális képsor akad el, csak pixeleket látunk, ami viszont arra utal, hogy a kép mögött nincs senki. A tökéletes valósághatás így egybeesik a tökéletes illúzióval, valósághiánnyal.

A fény tónusa a fotón megfeleltethető a beszéd intonációjának. A hangmagasság, a beszéd ritmusa, a hanglejtés, tehát a beszéd megannyi materiális és személyes tulajdonsága, amelyek kifejezik a beszélőnek a tárgyhoz, a hallgatóhoz, sőt önmagához való ideológiai és intencionális viszonyát, elvész, amikor az élőbeszédet fölváltja a csetablak. A hangról a digitális nyelvre való átállás kiiktatja a beszédből a beszélő fizikai jelenlétét. Persze, ez már részben a szóbeliségről az írásbeliségre való áttérésben is megtörténik, amikor az élőszót és a kézírást fölváltja a gépelt szöveg. A gépelt szöveg azonban csak ritkán lépett a szóbeli közlés helyébe, ehelyett létrehozta a közölhetőség új beszédműfajait, és az új társadalmi beszédműfajok olyan komplex egymásba-épüléseit, szuperműfajait, mint amilyen például a modern regény, amely kivételes teljesítményeiben a társadalmi totalitás szimbolikus, szinechdokikus stb. objektivációjára törekedhetett. A kommunikációs médiumok termelőeszközzé válásával a digitális nyelv a hétköznapi, szóbeli beszédműfajok helyét foglalja el: a beszélők gyakran akkor is az okostelefonjukon keresztül kommunikálnak, amikor fizikailag közel vannak egymáshoz. A digitális nyelv nem kifelé tágítja ki a kommunikációt, hanem az érzelmek, vélemények, nyelvi és képi jelek, interakciók és tudások gyarmatosításával implóziót, hangtalan pszichés robbanást idéz elő a szubjektumokban. Ki ne érezte volna, hogy gondolatainak, érzéseinek, élményeinek digitális megosztása kitölthetetlen belső űrt, egyfajta megaláztatást hagy maga után, mintha valami olyasmitől fosztotta volna meg ezzel a gesztussal magát, ami lényegileg hozzá tartozott, de amit többé soha nem szerezhet vissza, amit eltulajdonítottak tőle? Ez az üresség és megaláztatás aztán a szubjektum saját belső, pszichikai állapotának tűnik, megfosztottságát, rossz közérzetét saját alkatának vagy tehetetlenségének tulajdonítja. Az önhibáztatás észrevétlenül a „nem vagyok jó semmire” sunyi érzését  és a megfelelési kényszer sunyi morálját implementálja belé, ami a következő lépésben blokkolja a reflexió, az áttekintés, a figyelem összpontosításának és az összefüggések fölfedezésének kritikai képességét. A belső gyarmatosítása a nyelv testi képességének a kommunikációs médiumoknak való alárendelésével az abszolút külső, a valóságos kiterjedés és időbeli mélység nélküli tér megteremtése felé tart, pontosabban a belső, a valóságos tér és az idő puszta alkotóeleme lesz egy virtuális elrendezésnek.

10.

A fenti – részben bevallottan intutív – leírási kísérletek arra engednek következtetni, hogy a digitális nyelv, azaz a nyelvi képesség tőkésítése és elidegenítése lerombolja annak lehetőségét, hogy a nyelv, illetve tágabban a műveltség és a műveltség pedagógiai kiterjesztése révén objektiválható legyen a társadalmi folyamat történelmileg nyitott totalitása. Nem maga ez a totalitás – a tőke totalitása – tűnik el, hanem az a nyelv, infrastruktúra, történelmi hagyomány, intézményi logika és hit, amely ezt a totalitást láthatóvá, kimondhatóvá képes tenni: a modern művelődés nyelve, mely egyben e totalitás kritikájának és nyitottan tartásának előfeltétele is volt. A töredezettség és a totalitás hiányának – posztmodern? – tapasztalata valójában a modernitás önobjektiváló képességének a deficitjét hivatott elleplezni. Leplezés ez, mivel a totalitás létezik – mindenhol ugyanaz a szociális töredezettség, a nyelv integráló energiájának ugyanaz a válsága, a tőke terjeszkedésének ugyanaz az immerzív túlsúlya tapasztalható –, épp csak nem vagyunk képesek ennek a totalitásnak a kulturális reprezentációjára, elveszítjük a totalizáció hatalmával szembeni hatékony védekezés képességét, elveszítjük a nyelv egyedi egyetemességét.

Hogy a köznyelv vélemények, információk, adatok rendezetlen, egynemű tömegévé változik, információraktárként tárgyiasul már a kommunikáció pillanatában, amely – látszólag – nem reprezentál semmit, annak a jele, hogy nem tudjuk ábrázolni a társadalom és a tőke, a nyelv és a szám közti viszonyt, hogy a tőke egyre inkább láthatatlanná lett, hogy a nyelv, a társadalmi tudat hordozója, foglyul esett a tőkének. A szó többé nem hatalom, az ideologizált szó korszaka lezárulni látszik, ami nem azonos az ideológiák hatékonyságának kimerülésével, sőt pontosan az ideológiáknak a konszenzuális nyelv ellenőrzése alól való parttalan elszabadulását jelenti. Nem egyszerű nyelvromlásról, barbarizálódásról, műveletlenségről van tehát szó, ezek csak felszíni tünetei egy mélyebb válságnak, annak, hogy a nyelv mint a társadalmasodás eszköze elveszítette funkcióját. A kultúra és a műveltség ma nem társadalomalkotó erő, nem képez alternatívát, még időleges védelmet sem az uralom káoszával szemben. A pedagógia rendszer, amely ma jórészt még a modernitás kulturális és nyelvi örökségének maradék romjaiból táplálkozik, napról napra képtelenebb teljesíteni azt a küldetését, amely – a fönt jelzett viszonyok miatt – eddig is csak titokban, egyes kivételes alkalmakkor, korszakokban, s a szabályok ellenében érvényesülhetett, de amely létezésének egyedüli legitim alapja: a tömegek emancipációját, a mindenkori uralom alól való felszabadulását a kultúra révén. Az ilyen értelemben vett közoktatás egyszerűen el fog tűnni – részben már most ez a helyzet –, bár formálisan, intézményeiben, nevében, zárványként úgy fog tűnni, hogy még létezik. Ez a pedagógia nyomorúsága.

A digitális nyelv a nemzeti nyelv paradigmáját teszi zárójelbe. A nemzeti nyelvek kialakulása egy többszáz éves nyelvtörténeti folyamat eredménye volt. Magyar vonatkozásban kezdetei a magyar reneszánsz és reformáció mozgalmához kapcsolódnak, kiteljesedése a 19. század irodalmában kezdődik meg, amelyben beérnek a nyelvújítás, a kultúra modern nyelvének megteremtését célzó mozgalom eredményei. A nyelvújítás döntően még arisztokratikus nyelve Petőfi Sándor költészetében demokratizálódik, ez a költészet mindmáig érezhetően a nemzeti nyelv szimbólumaként ismerhető fel. Petőfi költészetében a politikai demokratizmus és a műveltség nyelve elválaszthatatlanul egybefonódik. Petőfi politikai jelentősége így nem csak politikai mozgalmiságában, úgynevezett politikai költészetében, azaz tartalmában rejlik (bár tény, hogy ő az, aki először követeli kíméletlen univerzalitással az ancienne régime-el való végleges leszámolást: „Akasszátok fel a királyokat”!), hanem abban, hogy Petőfi tette először világossá, hogy a költészet nem lehet egy kaszt, a műveltek belügye, hogy az irodalmi nyelv nem lehet a magyar nyelv egyik dialektusa a sok közül, hanem az a médium ez, amelyben a történelmi közösség megtalálja történeti önobjektivációjának formáját. Petőfi nyelvi forradalma nem népiességében, úgynevezett irányzatosságában van, hanem abban, hogy költészete új konszenzust teremt, megteremti az irodalom demokratikus nyelvét. Ez döntően nem romantikus „zsenialitásának” teljesítménye, hanem a történelmi csillagzaté: a nyelvi forradalom (nyelvújítás) beérése és a politikai forradalom (1848) beérése találkozásának történelmi jelentőségű együttállásából, nyelv és közösség egymásra találásából. Jellemző, hogy az újabb szakirodalom egy része az irodalmi nyelv demokratizálásának tényéről megfeledkezve Petőfit az első „sztárköltőként”, az irodalmi kapitalizmus első igazi hőseként tartja számon….

A következő lépés, a nagy realista irodalom (regény) kibontakozása mint új kulturális konszenzus a magyar irodalomban már sajátos hiátusokat mutat (ami nem jelent azt, hogy nincsenek meg a művek, csak azt, hogy nem hoznak létre aktív konszenzuális szellemi teret, szétszórt archívumokba záródnak), a „prózafordulat” pedig már egy olyan történelmi szituációban történik meg, amikor a realizmus mint művészeti probléma már nem aktuális kérdés, így a realizmus inherens meghaladása például Ottlik Géza, Mészöly Miklós és Nádas Péter művészetében nem egy nemzeti realista konszenzusra adott válasz, e regények inkább világirodalmi művekkel vitáznak, nem a magyar irodalommal. A magyar próza világirodalommá válása így nem hozza magával a nemzeti közösség nyelvének emancipációját, nem teremt új nyelvi konszenzust, kivételes marad, még akkor is, ha e kivételesség alól is vannak olyan kivételek, mint például Tar Sándor korszerűtlen realizmusa – ami persze nem csorbítja e művek önmagukban vett szellemi értékét. Árulkodó, hogy amikor a magyar kultúra nagy konszenzusteremtő műveinek az oktatási kánonban való megőrzéséről folyik a vita, akkor döntően a 19. századi romantikus műveket (Petőfit, Aranyt, Jókait) említik mint a nemzeti  konszenzus, a „nemzeti minimum” letéteményeseit. A magyar irodalomban ugyanis nincs realista és posztmodern konszenzus, csak romantikus, azaz forradalmi. Ami jelezheti, hogy társadalmi és nyelvi forradalom csak együtt képzelhetők el.

Ám az irodalmi nyelv ma újra puszta dialektus, az univerzális közösségért folytatott kulturális küzdelmet fölváltották a törzsek közti territoriális háborúk, eközben az irodalom a szubjektív önkifejezés egy formája csupán, kulturális termék (áru) a többi között. Ha a nemzeti nyelv mint irodalom elveszítette emancipatórikus és integratív társadalmi funkcióját, közösségalkotó energiáját, az az jelenti, hogy a nemzeti kultúra, illetve maga a nemzet megszűnt mint emancipatórikus történelmi hatóerő. A „nemzeti együttműködés” ma újra elsősorban egy kasztszerű, rendies, feudális társadalmi forma fedőneve, ennek a formának az elleplezését szolgálja az innovatív digitális nyelv megszilárdulni látszó hegemóniája. A műveltség nyelve és a digitális nyelv egyenlőtlen küzdelme határozza ma meg a pedagógia lehetőségeivel és jövőjével kapcsolatos vitákat, s magát az osztálytermi valóságot is, de jellemző módon hiányzik a vita ésszerű lefojtatásához szükséges fogalmi, nyelvi készlet és konszenzus. A pedagógiai „viták” így szintén törzsi jellegű territoriális harcokra hasonlítanak.

Mi lehet a következtetés az elmondottakból? A közoktatási rendszer, amelynek feladata eredetileg a tanuláshoz való jog biztosítása volt, időközben a tanulás kényszerévé vált. Így annak az előföltevésnek a megkérdőjelezéséhez kell eljutnunk, hogy a tanulás – abban a formában legalábbis, ahogyan ezt a közoktatási rendszer kikényszeríti – nem jó, nem a társadalom érdekeit szolgálja. Az általános tankötelezettség megkérdőjelezése persze igencsak kockázatos lépés, hiszen eredetileg a tanuláshoz való jog a társadalmi egyenlőség és szabadság garanciájaként került bevezetésre. De mi tegyünk, ha kiderül, hogy az általános tankötelezettséget biztosító intézményrendszer ma a diszkrimináció, a szegregáció, a kényszertanulás, a piaci törvényekhez szoktatás, a diákok debilizálásának és infantilizálásának, a hatalmi káosznak a melegágya? Mit tegyünk, ha a tanuláshoz való jog intézményesülése az egyenlőtlenség rendszeres újratermelődését eredményezi? Mit tegyünk, ha az iskola lenevel a tanulás szabad tevékenységéről? Ha a tanuláshoz való jog és az általános tankötelezettség között ellentmondás van, akkor a tanuláshoz való jogot az általános tankötelezettség rendszere ellenében is követelni kell. Követelni kell továbbá azzal a tendenciával szemben is, mely a közoktatási rendszer deficitjeit az oktatás piaci törvényeknek való alárendelésével kívánja megoldani, amely végső soron csak még nagyobb egyenlőtlenséghez vezet, a tanuláshoz való jog gyakorlásának anyagi helyzettől való függővé tételéhez. A tudás visszaszerzését az államtól és a tőkétől jóval az intézményi rendszer szintje alatt lehet csak elkezdeni. A tanulás új szervezett kereteit kell kialakítani, amelyek biztosítják a tanulás önkéntességét, a tudás társadalmi értékét, függetlenségét a piaci érdekektől, illetve amelyek ellenállnak a tőke képességeket is gyarmatosító hatalmának.

 

Hősök és szörnyek

Hát hol vannak a parasztok és a polgárok a lovagregényekben? Nincsenek, vagyis hát vannak – a jelenlétükre utal a sok szörny, torzsszülött, beszélő állat, keveréklény, sűrűben lapuló rémalak. Egyetlen lovag sincs tökéletesen magára hagyva az erdőben: az úton „idegenek” figyelik minden lépését: szakállas nők, törpék, óriások, tündérek, félig ember-félig állat alakok.
Néha felbukkan egy szántóvető, egy vilan (villain, villein), hogy útba igazítsa az úton kószáló lovagokat, és aki pontosan olyan „elmondhatatlanul rút”, mint a többi szörnyeteg. Egy rövid időre mégis emberré változik, hogy levett sapkával, alázatosan figyelmeztesse a lovagokat a veszélyekre. A nyugati lovagság (amely a Grál-regényekben kidolgozta saját, a pünkösd szimbolikájára épülő üdvtörténetét) pontosan tudta, hogy a teremtett világban nagyon sokan élnek rajta kívül: polgárok, parasztok, más-vallásúak, legyőzött népek, szexuális kisebbségek stb (erről ld. Jeffrey Jeromy Cohen  alapvető tanulmányait).  A korai lovagregények egy központi hős kibontakozására, útkeresésére épülő Bildungsroman-típusú regények (ma young adult irodalomnak mondanánk), és ettől a zsánertől tényleg idegen az árnyalt társadalomábrázolás.


De hogy lehetnek ezek a szörnyek ennyien?
A lovagregények idegenségtapasztalata nem faji ellentéteken, hanem vallási és osztály-különbségeken alapul. Még a Grál lovagjai között is vannak afrikai származásúak (Parifal féltestvére, Feirefiz például kockás bőrű, mivel európai apa és afrikai anya fia). A lovagok és a „szörnyek” világa nem átjárhatatlan: még a legkitűnőbb családban is „elfér” egy sellő-ősanya, egy tündér-nagymama. Ráadásul egyetlen lovagregényben sincs szó a „szörnyek” ellen indított világháborúról: ezek a monstrumok (monsterek) lehetnek csúfak, viccesek, csábítók vagy félelmetesek, de nem felelnek a világban sokasodó bűnökért.
Amúgy is távol áll tőlem, hogy „elszörnyedjek” olyan metaforákon, melyeket évszázadokig a társadalmi valóság bemutatására is alkalmasnak tartottak. Az evolúció „forradalma”, az egymással vígan keveredő, nemzedékről nemzedékre változó, megállás nélkül „alakuló” lények sokasága valamelyest ellentmond a Biblia tanításának, ahol a fajok jellemzői állandók, de remekül érzékelteti a tanult tulajdonságok örökletessé válását, a traumatizáltság fokozatait. Megerőszakoltak, megaláztak, megátkoztak? Hetedíziglen viselheted ennek a bizonyítékait. (Hetedíziglen – tehát nem örökké.) Bűnt követtél el? Meglátszik rajtad, akármit is hazudsz – Trisztán bármilyen kitűnő költő és szép fiú, gennyes fekélyek, rosszul begyógyult sebek borítják a testét, hiszen házasságtörő. Egy dinamikusan változó társadalom akarja kifejezni a „szörnyekkel” a történelmi változásokkal kapcsolatos tapasztalatait: ezek a változások meglehetősen radikálisak, és mégis nagyon sok, szinte beláthatatlan  időt vesznek igénybe – családi és nem annyira személyes tapasztalatok ezek. Nem véletlen, hogy a középkorias szörnyeket majd a posztmodern családregény reaktiválja (ld. a disznófarkú gyereket a Száz év magányban.)


Kérdés, hogy mi a kevésbé megalázó az alávetettek számára? Ha fura, bizarr, de mégiscsak autonóm, változni képes lényeknek tekintjük őket vagy útmutatásunkra váró kiskorúaknak, akik örökös „nyafogásukkal” — hisz nincs semmi bajuk, csak „sértődékenyek” – nehezítik a haladás munkáját? A nyugati középkor társadalma a rendek hiearchiájára épült (senki sem tartotta egyenrangúnak a parasztokat és az arisztokratákat), ám a társadalmi osztályok meglehetősen nyitottak voltak. A középkori udvari értelmiséghez, a trubadúrokhoz hercegek, királyok tartoztak, de voltak köztük plebejusok is, a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Hasonló a rendszerváltás utáni, „demokratikus érzelmű” Magyarországon elképzelhetetlen volt: mint kiderült, a nagy írók közül egyetlen író volt besúgóvá, és ez a nagy író az egyetlen fizikai munkás volt az értelmiségiek között (Tar Sándor), és ő „természetesen” el is nyerte méltó büntetését. (Fegyverrel harcolni ma már nem „lovagias”: egy rendes párbajnál demokratikusabb a számkivetettség, az alkohol, a „bélyeg”.) A középkori udvari költészetben számtalan iskola és stílusirány volt, de egyik se különült el kizárólagosan az alkotók származása alapján – ez az urbánus és népi izé a XX. századi Kelet-Közép-Európa vívmánya, az embereket a származás alapján megkülönböztető, nyugati középkor nem különítette el ilyen rigorózusan a stílusokat és az alkotókat.


Természetesen a történelem semelyik uralkodó osztálya nem kételkedett tapasztalatainak az érvényességében  – és soha nem ismerte el, hogy valaki nem jellemhiba, bűn, frusztráció (vagy más szörnység) miatt nem akar hozzájuk csatlakozni. A nyugati középkor elitje mégis jobban viselte a kritikát. Már a trubadúrok első nemzedékeiben feltűntek udvar-ellenes hangok (Marcabru), az udvari szerelem ilyen vagy olyan formáját kárhoztató írások – életrajzaik tanúsága szerint ezek a költők is ép bőrrel megúszták, még csak különösebb megbélyegzést sem kellett elszenvedniük. Az udvari költők toleranciája talán azzal is összefügg, hogy a világi értelmiség gyengécske volt, a mindenkori vélemény-monopóliumon az egyházzal is osztozniuk kellett. Nemcsak nem egyedül járták az erdőket, még csak nem is ők voltak a leghangosabbak. Sokan nem véletlenül vágynak vissza a középkorba: világ a világ a mainál nyitottabb, sokszínűbb és népesebb hely volt.

A kelet-közép-európai elit állandóan demokráciáról beszélt, miközben elmulasztotta az elnyomottak emancipációját és felszabadítását. A „kiskorúság” és a „sértődöttség” toposza (ezek csak nyafogó vagy elmaradott óvodások, mi majd jobban tudjuk) azt is lehetetlenné tette, hogy a különlegességükkel szembesüljenek. Elképzelhető-e ma Magyarországon olyan történelmi helyzet, amikor egyszarvúk, kentaurok, felfegyverzett nyulak, éneklő sellők találkoznak ugyanabban a légtérben – és rájönnek, hogy talán nem is annyira különböznek?

Vagy marad a morális megvilágosodás, mint egyedüli alternatíva?
A középkor erre is kidolgozott különféle forgatókönyveket. Parzifal, a Grál abszolút hőse ráébred arra, hogy a legeslegtökéletesebb lovag már nem is lovag, hanem ember.
Pontosan olyan, mint a többiek.

 

Alain Badiou: Kicsoda egy thermidoriánus?

A legelterjedtebb elgondolás szerint thermidor 9 »parlamentáris« összeesküvése, majd a thermidoriánus Alkotmány véget vetett a Terrornak. Az azóta eltelt időben »kommunizmus bűnei« néven – ez nyilvánvaló módon minden emancipatórikus politikai terv felelőssége – az ilyesféle elgondolás elnyeri a thermidoriánusok felmentését, sőt áldását. Valójában a fentebb mondott bűnökről szóló bestseller fő szerzője, álláspontját igazolandó, azzal érvel, hogy ő maga húsz évvel ezelőtt maoista aktíva volt. Szóval, a bestseller az ő személyes thermidorja. A dolgok rendje szerint ez jó pénzt hoz neki: ugyanúgy, ahogyan a történelmi thermidoriánusok elvárták.
A lehető legegyszerűbben fogalmazva, bevésvén a Forradalomtörténet egyszerre egyvonalú és szakaszokra osztott látképébe, ez az eszme számos ponton kifogásolható. A thermidori Alkotmányozás maga terrorista tömegmészárláson alapult. Robespierre-t, Saint-Justöt, Couthont thermidor 10.-én, másik tizenkilenccel együtt, minden ítélet nélkül kivégezték. Thermidor 11.-e, a kordé hetvenegy kivégzendővel, ez az egész Forradalom legfontosabbik eleme. Az ellenforradalmi terror gyakorlatilag nem szűnt meg az 1794-es és az 1795-ös években. Jogi formák között ugyanúgy, mint anarchikus tömegmészárlások formájában. Fegyveres bandák provokálják mindenütt a jakobinus aktivistákat, és fokozzák az elnyomást. Egyebek mellett van egy dokumentum e rendkívüli jelentőségű eseménysorról, Duval Thermidori emlékei. Duval azon aktivisták egyike, akiket Fréron aranyifjainak hív. Ezeknek az apacsoknak a harci kiáltása ez volt: »Le a jakobinusokkal!« A Jakobinusok Klubjának bezárása egyébként a Fréron-bandák kezdeményezte verekedés következett be. Egy példaszerű hatalmi provokáció.
Itt kell emlékeztetni Saint-Just szubjektív maximájára: erény és  terror helyet cserél, ha belső és külső ellenforradalom pusztít, és az erény kétségessé válik. E kétségesség felelős a politika korrupcióba süllyedéséért. Végeredményben az intézmények tartós erőt képeznek a korrupció ellenében, és garanciát jelentenek az erény gyengeségével szemben.
Csakhogy milyen is a thermidoriánusok intézményi gyakorlata? A III. év alkotmányozásának a megismétlése láthatóvá teszi, hogy az erényt felváltotta a tulajdonosok hatalmának állami mechanizmusa, amely a korrupció visszatérését is jelenti. Mindez a cenzusos szavazati jog elvén alapul:  aktív polgároknak neveznek ki 30 000 választó minden kerületben!
De az elnyomó maximák még érdekesebbek. Érintik az államtól távoli  népi megnyilatkozás összes formáját. A 366. cikkely meghirdeti: »Minden nem felfegyverzett csoportosulást fel kell oszlatni.« A 364. cikkely pedig megköveteli, hogy a petíciók (a tiltakozások) szigorúan egyéniek legyenek. »Egyetlen társaság sem jeleníthet meg kollektívumot, hacsak nem alkotmányos testülete, és csupán a hatásköreikre vonatkozó tárgyakra nézve azok.« A 361. cikkely felügyeli e minősítéseket is: »Egyetlen polgári társulás sem nevezheti magát népi társaságnak.«
Thermidor megindít egy sorozatot, amely  az elnyomás alkotmányozó gyakorlata révén az állam anti-populáris látomására támaszkodik. Nem az ellenfeleken gyakorolt terror végéről van szó, hanem egy radikális változtatásról, e terror forrásáról és céljáról. A hatalom forrása ezentúl a tulajdonosok cenzushoz kötött állama lesz, minden alkotmányozó és gyülekezési akarat szembehelyezkedik bármiféle népi megnyilvánulással. A III. év alkotmánya így hátat fordít az 1793-as alkotmánynak, szakít  a demokratikus megfogalmazásokkal is. A Direktórium is ezt az utat követi, egészen a – valóban rettenetes – halálbüntetésig, bárhogy  is hivatkozzék az 1793-as Alkotmányra!
Amint látható, a thermidor 9.-i puccs által kezdeményezett »a Terror vége«  eszméje aligha védhető.
Mondhatjuk tehát, hogy Thermidor az a pont, ahonnan világossá lesz 1792-1794 forradalmi sorozata, és ezen az eseménysoron belül az a pillanat, mikor a Terror »napirendre« kerül? Ez visszatérés lenne az eredmény logikájához, a szintézises dialektikához: a politikai sorozat jövője benne szabadítja ki az igazságot. Például Soboul így tárgyalja a viszonyt a thermidori Alkotmány és a nagy bizottmányok diktatúrája között. Szerinte a jakobinusok a saját ellentmondásaik áldozatai, és a szintézis, amely kibontakoztatja Thermidort, a Direktóriumot, a Konzulátust és a Császárságot, jelenti ellentmondásai igazságát is: a Forradalom polgári lényege szabadon nem fejlődhet ki a nélkül, hogy ne törné szét népi maradványait.
Az eredmény dialektikájával szemben itt kell hangsúlyozni Sylvain Lazarus téziseit: egy politikai eseménysort önmagából kiindulva, egyediként kell értelmezni, nem helyes az empirikus jövőjének különnemű természete felől vizsgálni. Különösen akkor nem, ha egy eseménysor nem külső okok miatt szűnik meg vagy fejeződik be, hanem mert tartalékai kimerülnek, a lényege és az eszközei között ellentmondások feszülnek. Épp e kimerülésre hivatkozik Saint-Just, amikor megállapítja, hogy »a Forradalom megdermedt«.
Másként fogalmazva, a bukás kategóriája nem helytálló, mivel ez egy politikai eseménysort külső és különnemű dolgok állapotához méri. Bukás nincs,inkább megszüntetés van: egy politikai sorozat elkezdődik és befejeződik, anélkül, hogy elgondolhatnánk benne a reális és gondolati erőt. Thermidor nem nevezhető a Terror értelmének. Thermidor annak a neve, mikor megszűnik az, amit Sylvain Lazarus forradalmi politikai módnak nevez.
Tárgyam tehát a »thermidoriánus« ember, egy egyszerre egyedi és egyszerre tipikus szubjektivitás születése  lesz. Ez az új szubjektivitás a megszüntetés terében születik.
Pontosítani kell e születés státuszát is. Ezzel nem a historiográfiát akarjuk túlhangsúlyozni. A történelmi thermidoriánusokat ugyan idézhetjük, de nem gondoljuk úgy el őket, mint az állam történelmének különös figuráit.
Lentebb hivatkozni fogunk igen jó munkákra, mint például Mathiez-től A thermidori reakció. De a hivatkozás nem emeli ki a politikát mint gondolkodást. Sylvain Lazarus nem győzi hangsúlyozni, hogy a politika az, amelyből kiindulva létezik politika elgondolása. Márpedig nehéz a thermidori Alkotmányt különös politikai sorozatként szemlélni – ellentétben 1792-1794 forradalmi sorozatával. És még ha ez is lenne az eset, akkor is önmagából kiindulva kellene elgondolni.

Ismeretes a Saint-Just által föltett nagy kérdés: mit akarnak azok, akik nem akarják sem az erényt, sem a terrort? Ez a rejtélyes akarat nem más, mint az, mely majd elindítja a forradalom felszámolását. Ennek célja egy állam, egy az erény diktálta minden előírásnak alávetett állam, és amelynek – nyilvánvaló módon fennmaradt – terrorista dimenziója tökéletesen különbözik a terrortól, ennek jakobinus és forradalmi értelmében. Az erény-elvet fölcseréli az érdek-elvvel.
A példaszerű thermidoriánus, az, aki elszabadítja thermidori típus  definitív kijelentéseit, bizonyosan Boissy d’Anglas. Az ő kanonikus nagy szövege a III. év messidor 5.-i beszéd. Idézzük:

Minket a legjobbaknak kell kormányozniok […], márpedig, igen kevés kivételtől eltekintve, Önök csak azok között találnak hasonló emberekre,akik – vagyont birtokolván – oda vannak kötve az országhoz, melyben laknak, a törvényekhez, amelyek oltalmazzák, a nyugalomhoz, amely életben tartja őket.

Az erény egy olyan, feltételhez nem kötött szubjektív előírás, amely nem utal semmilyen más, objektív meghatározottságra. Ez az, amiért Boissy d’Anglas elvetette az erényt. A vezetőtől nem azt igényelte, hogy erényes politikus legyen, hanem hogy a »legjobbakat« reprezentálja. A »legjobbak« nem alkotnak szubjektív meghatározottságot. Ez egy meghatározható kategória, a tökéletesen feltételhez kötött tulajdon objektív alakja. A Boissy d’Anglas által felidézett három érv alkalmas arra, hogy átadja az államot a »legjobbaknak«. Eme érvelés előtt fényes jövő áll:

– Egy thermidoriánus számára a törvény nem – mint a jakobinus számára – az elvek és a

helyzet közötti viszonyból származtatott maxima. A törvény az, ami elősegíti a tulajdont. E tekintetben a törvény univerzalitása teljesen másodlagos. Ami számít, az a működése.

– Egy thermidoriánus számára a felkelés nem létezhet, amiként létezik a jakobinus

szerint, amikor az elvek egyetemessége, a kötelességek legszentebbike eltiportatott. Mivel a tulajdonos legfőbb és jogos követelése a nyugalom.

Ebben találjuk meg az ország objektív fogalmának, a törvény megőrző fölfogásának, a helyzetek biztonsági fölfogásának alapvető hármasságát. A thermidoriánus fogalmának elsődleges leírásában jól látható az objektivizmus, a »természetes« status quo és a biztonság összhangja.

Tudjuk, hogy Saint-Just szerint az erény ellentéte a korrupció. Elmélkedni a korrupcióról, persze, ma sem haszontalan. Sylvain Lazarus bebizonyította, hogy a »korrupció« először a politikai bizonytalanságban születik, és mindahhoz kötődik, melynek reális elve szubjektív (az erény, az elvek). Csak legvégül bukkanunk anyagi korrupcióra. Egy thermidoriánus, a maga politikai lényegét tekintve: megvesztegetett. A politikai meggyőződések bizonytalanságának a hasznélvezője. De politikai értelemben csak meggyőződések (és akaratok) léteznek.
Egyébiránt a történelmi thermidoriánusok a szó mai értelmében is megvesztegetettek. Ők azok, akik a Megvesztegethetetlen után jönnek. Utaljunk az angol pénzre, amit bőségben érintettek, a nemzeti javak »sajtjára«, a maguké összeharácsolására! Utaljunk a katonai fosztogatásra (Thermidor átmenet a köztársasági, védekező és elvszerű háborúból a hódító és rabló háborúba) és a szállítmányok menetére a fegyveresekhez. Talán utaljunk még a szoros kapcsolatokra a gyarmatiakkal és a négerekkel. E ponton Florence Gauthier könyve (Triomphe et Mort du droit naturel en révolution /A természetjog Diadala és Halála a forradalomban/) sok mindent megvilágít. Boissy d’Anglas utal a III. év thermidor 17.-i nagy beszédére, mely a gyarmatok bármiféle függetlenségi eszméje ellen irányult. Az érvelésnek aztán majdnem kétszáz esztendős utóélete lesz, és ma is arra szolgál Pascal Brucknernél az igen thermidoriánus Le Sanglot de l’homme blanc-ban /A fehér ember zokogása/, hogy nyilvánosan mossa kezeit mindazt illetően, ami »a harmadik világ« embereivel és országaival történt: a gyarmatosított népek nem »érettek« a függetlenségre (vagyis: ők felelősek bosszantóan nem demokratikus nyomorúságukért). Amire e népek együttesen törekedhetnek, az a belső autonómia felügyelet alatt (vagyis: az IMF által kontrollált kibontakozás az igazi fejlődés feltételével a »modern demokratikus« szellemiségben). Idézzük Boissy d’Anglast:

Távol egy olyan szabadságtörekvéstől, amelynek megőrzése, mint a hódítás, túl sok erőfeszítésbe kerül, elalszanak a megszerzett fémyűzésben és gyönyörben […] az ekevas már nem sérti kezüket, mint ahogy a harcosokét sem. Egy ilyen népnek korlátoznia kell óhajait, hogy bölcsen és békében kormányozzák őket emberies és igazságos férfiak, a zsarnokság ellenségei.

Ezek az óvintézkedések a törvényes »nyugalmat« célozzák a  gyarmatokon, ahol is sokáig szendergőnek hitték a »forradalmi mozgalmat«.

Javasoljuk, írja, hogy a gyarmatokat osszák föl különböző tartományokra; ide kell helyezni – miként a minket körülvevőkbe – egy öt tagból álló adminisztrációt, ugyanazon funkciókba beiktatva és ugyanazon törvényeknek alávetve. De minthogy Franciaország e területe is is részese a forradalmi mozgalomnak, melyet a szabadság megszokása és az önök törvényeinek energiája csillapíthat egyedül, úgy gondoljuk, elrendelendő – átmenetileg, és addig, amíg az utódok másként nem rendelik -, hogy ezeket az adminisztrátorokat a végrehajtó Direktórium nevezze ki.

Voltaképp Boissy d’Anglas csak ki akarta elégíteni ültetvényes barátait és a négereket e példaszerű thermidoriánus három maximával: a gyarmatok az ország részei, hiszen mi vagyunk bennük a tulajdonosok. A törvénynek itt »csillapítaniuk« kell az emancipatórikus és függetlenségi tűzfészkeket, hiszen e tulajdonosokat e tűzfészkek fenyegetik. És végül, kell egy közvetlen és kívánatos adminisztrációs rendszer, hiszen a mi biztonságunkról van szó.
De, még egyszer ismétlem, ez a törvényhozói és anyagi korrupció csak másodlagos. Még ma is azt látjuk, Olaszországban ugyanúgy, mint Franciaországban, hogy a korrupció témájának tisztán empirikus és jogi kezelése erősen kockáztatja, hogy beépített üzletelők és banditák helyén még rosszabb banditákat és még keményebb üzletembereket lássunk. Néhány jelentéktelen bíró ötlete, a piszkos pénz helyettesítése a tényleges pénzzel – egészen nevetséges. Bizonyos összeg fölött minden kapitalista pénz rettentően piszkos. A korrupció témája csak akkor reális, ha a maga alapjában értjük meg: ez a politika elkerülhetetlen gyengesége. A thermidoriánus kérdés mélye nem a thermidoriánus politikusok nyilvánvaló függése a gyarmati lobbitól, az üzérkedőktől és általában a rablóktól. Mindez akkor érint meg, amikor látjuk, hogy minden thermidoriánus számára, legyen bár történelmi vagy mai, az erény kategóriája politikai erő híján nyilvánul meg. Olyan tarthatatlan erőfeszítés ez, amely szükségszerűen vezet el a legrosszabbhoz: a Terrorhoz. Még mindig Boissy d’Anglas:

A tulajdon nélküli embernek állandó erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy érdeklődjön azon rend iránt, amely nem őriz meg neki semmit.

Először is jegyezzük meg, hogy a politikai szubjektivitás itt a rendre utal, nem a történés lehetőségére, melynek ez a helyzet a hordozója. Ezt az ingadozást a politikai tudat államosításának nevezhetjük. Ha ebből pontosan az ellentétét akarjuk megérteni, utalhatunk Mao Ce-Tung elvére: »A zavargások – ez kitűnő dolog.«
Végül emlékeztetünk arra, hogy Boissy d’Anglas szerint az »érdeklődni valami iránt« feltételez egy érdeket (egy tárgyszerűséget). Itt, ennek az érdeknek a neve: »tulajdon«. De, még formálisabban, létezik ama eszme, mely szerint minden szubjektív óhajnak csíraszerűen megvan az érdeke. Ma még ez a legfőbb, ha nem az egyetlen elv a piacgazdaságon belül.
Az »erényre tett állandó erőfeszítéssel« – amely a nagy jakobinusok szerint minden politika elve – Boissy d’Anglas szembeállítja az Állam(rend) és az érdek összekapcsolódását. Ez felcserélés vezet az érdek felé.
Az a thermidoriánus szubjektivitás, mely egy politika megszüntetésében gyökerezik, előidézi az állam és az érdek összekapcsolását. Ez az összekapcsolás tudomásul veszi, hogy a politikai előírás (az »erény« nevű körülmény közepette) mostantól hiányzik.
Filozófiai szóhasználatomban a következőképpen gyűjthető egybe ez a beállítódás:

  • A gravitációs középpont már nem a helyzet, hanem a helyzet állapota.
  • A szubjektív útvonalat már nem maxima parancsolja meg és nem azok a kijelentések,

amelyek a helyzetek próbájához kapcsolódnak. Az érdek parancsolja, hogy elviseljük az etatizált rendet. Ami annyit is jelent: nem egy igazság aleatórikus útvonala számít, hanem egy csatlakozás kiszámítható útvonala. Tehát minden igazság-útvonal egyedi mű, ő maga egy esemény szám fölötti dimenziójától függ, az érdekelt útvonal koextenzív a szituációs elhelyezkedéssel. Egy thermidoriánus (mint alany) konstitutíve egy tér nyomában van.
Így  egy »thermidoriánus« strukturálisan soha nem nevezi meg egy alternatíva második ágát, ahol az »igazságos eljárás« vagy a »nemre jellemző eljárás« volna az első ág.
A »thermidoriánus« az államosítás, a kiszámítható érdek és egy igazságeljárás megszűnésének feltétel nélküli elhelyezkedése hármasát jelöli, és mindezt e megszűnés nem dialektizálható jegyében  teszi.
Hogy a forradalmi politika 1792 és 1794 között lezajlott, és hogy thermidor 9. megszüntette, a thermidori szubjektivitást mint egyediséget? Az államosítás, kiszámítható érdek ennek az egyediségnek a formális vonásai, s a gondolkodás arra késztet, hogy ennek felszámolására gondoljunk.
Hogy a fogalmat megvilágítsuk, szeretném megmutatni, milyen értelemben tartható fenn az, amit a szubjektivitás elfed. 1976-tól  az »új filozófusok« vagy az »új filozófia« megérdemli a thermidoriánus jelzőt.

Itt kétségkívül formális vonásokra találunk:

  • Az államosítás itt a parlamentáris eljáráshoz való csatlakozás formáját ölti, a

megkülönböztethetetlenségét a nem állami szituációktól, a békés egymás mellett élést a jobbal és a tevőleges cinkosságot a rosszabbal, a mitterandizmussal.

  • A kiszámítható érdek azoknak az értelmiségieknek az árulása, akik

lemondanak minden minden intenzív politikai rendezésről, minden kritikai és haladó funkcióról, hogy meghódítsák a médiatikus és intézményes tereket.

  • A helyezkedés egy nyersen konzerváló érvelés formáját ölti, amely az »emberi

jogok« jele alatt, szembeállítja a nyugati demokráciák kitűnőségét a keleti totalitarizmusok borzalmával.

Ez csak analógia, mivel kétséges, hogy a közvetlen militarizmus erős évei (1965 és 1975 között) valódi politikai módot alkottak-e? De ez az analógia megengedi, hogy felmutassuk a formális jegyek néhány jellegzetes összekapcsolódását. Az »új filozófusok« végső soron egy  eseménysor megszűnéséből támadtak elő, a »balos« vagy »maoista« vagy »hatvannyolcas« sorozat megszűnéséből. Ami magában foglalja:

  • azokat, akik a szereplői voltak a szóban forgó sorozatnak. Az összes jegyzett új

filozófus régi maoista, különösen a proletár Bal régi kereteiből valók. És ráadásul a történelmi thermidoriánusok nem külső arisztokraták, nem restaurátorok, sőt még nem is zsirondisták. Ők a Konventben a robespierre-i többség emberei;

  • hogy az ítélet a történelemről egy olyan alkotmányozással rokon, melynek

thermidoriánus formális vonásai is vannak. Ez az ítélkezés a sorozat állításainak a kificamítására épül. Az 1965-1975-ös évek militantizmusa szervesen összekapcsolódik egy bizonyos aktivizmussal és olyan ideológiai elvekkel, amelyek mélyén a nép található (»szolgálni a népet«), a munkás figurája, az üzemek valósága. A nyolcvanas évek thermidoriánus renegátsága az aktivizmust leválasztja minden elvről és minden szituációról, és úgy tesz, mintha csak a kínai vagy szovjet állammal lett volna összeköttetésben. Ez csak azzal a tökéletesen irracionális ténnyel magyarázható, hogy a szolzsenyicini »leleplezés« bizonyítékot jelent az új thermidoriánus filozófia számára. Milyen a viszony a harmincas évek sztálini táborai és a fiatal egyetemisták millióinak vak és ragyogó útja között? Ez a viszony egyfajta szándékos kificamítás . Reális tartalmáról leválasztva a »balos« aktivizmus (melybe a thermidoriánusok annyira belefáradtak) árasztotta a szubjektív patológia oldaláról az elbűvöltséget a totalitárius államiság iránt, amely voltaképp tökéletesen átlátszatlan. Az átlátszatlanság a kificamítás effektusa. De ez egy különös átlátszatlanság, a megszüntetett sorozat átlátszatlansága.
A formális vonások egyedítése a politikai sorozat kificamításával megy végbe, s ennek a terméke az átlátszatlanság. Valójában az elgondolhatatlan megkonstruálásáról van szó, a célból, hogy magát a gondolkodást lejárassa.
Azt mondhatni, hogy „thermidoriánusnak” neveztetik az a szubjektivitás, amely – egy politikai sorozat megszüntetésének elemében – sajátos elgondolhatatlanságot állít elő belőle a kijelentéseinek kificamításával, az etatizmus, a kiszámítható érdek és a helyezkedés javára.
A sorozat elgondolhatatlansága mindig és egyszerre a gondolkodás kiiktatása, különös tekintettel a politikai mezőre: mivel az, ami elgondolandó, épp a sorozat. Így fordul elő, hogy a totalitarizmus kategóriája és fellengzős korrelátuma az emberi jogokról (amint ezt bizonyos új filozófusok megpróbálták »megalapozni«) elmerült ugyanazon mozgás elgondolhatatlan tartósságában, úgy Lenin, mint Mao Ce-Tung életművét illetően, mint ahogyan belemerült a hatvanas és hetvenes évek militáns leleménye, a gondolkodás éjszakájába. Az 1902-1917-es, az 1920-1947-es, az 1965-1975-ös sorozatok, amelyek összegzik a politikatörténetek diszkontinuitását e században, átlátszatlan egyediségekké válnak.
Maga Boissy d’Anglas kitartóan dolgozik azon, hogy érthetetlenné tegye a forradalmi sorozatot. Lekicsinyíti arra, hogy ezt a néptömegek gazdasági hozzá nem értését eredményező »erőszakos megrázkódtatás« teszi (ami mindig ragályos érv):

Ha politikai jogokat kikötés nélkül adtok a tulajdon nélküli embereknek, és ha ők sosem fordulnak elő törvényhozók ülőhelyein, agitációra buzdítanak vagy engedik őket buzdítani anélkül, hogy félnének a hatásától, megszilárdítják vagy engedik megszilárdítani a vészterhes adókat a kereskedelemben és a mezőgazdaságban, mert nem érzékelik, sem félik, sem előre nem látják a félelmetes következményeket – végül beletaszítanak minket erőszakos megrázkódtatásokba, melyekből aligha jöhetünk ki.

Boissy d’Anglas montázsa a helyzet irracionalitását (erőszakos megrázkódtatások) összeköti a szereplők irracionalitásával (a nem-tulajdonost a »gazdasági törvények« teremtik). Ez a politikai sorozatból elgondolhatatlan politikát csinál. A kificamítás a terror leválasztásából áll (az »erőszak« nevében) az erényről, egy érdek-elvet használva föl. Mindenki, mint az új filozófusok, a baloldali aktivizmust leválasztotta ennek reális tartalmáról, egy illuzórikus állami elvet használva föl (a józan ésszel szemben úgy téve, mintha a szubjektív »motor« a szocialista államoknak fenntartott illúzió lett volna.)
E montázsnak tartós élete van, s ezt nem csak ismétlődő használatában látjuk, mióta a megszűnés határán vagyunk – egy reakciós és konzervatív időszakban –, de magának a marxista historiográfiának a jelenlétében is. Mivel a probléma középpontjában a gazdaság áll, fel kell becsülni a politikai különösségeket, meg kell csinálni az adóátalakításokat a kibontakoztatásával alfától ómegáig – ilyen a Forradalom marxizáló akadémikus elemzésének a lejtője, annak a forradaloménak, amely hevíti az ötvenes években a PCF-et [a Francia Kommunista Pártot], és amiről egyet kell érteni abban, hogy olyan, mint a visszafordult Boissy d’Anglas. Bizonyítékul adjuk erről Soboul egy elképesztő mondatát: »Thermidor 9.-e nem szakadékot jelöl meg, hanem gyorsulást.«
Végeredményben a »thermidoriánusok« az alkotmányozás neve az igazságfolyamat, e folyamat elgondolhatatlansáa megszűnésének az elemében. Egy elgondolhatatlannak ez az alkotmányozása, láttuk, hosszú távon hatalom. A gondolkodás lefokozásának történeti matrixa.

Ez lehetővé teszi a visszatérést a Terrorhoz.

Szigeti Csaba fordítása

Az esszé eredeti címe és könyvészete: Qu’est-ce qu’un thermidorien? in Alain Badiou: Abrégé de métapolitique (Metapolitikai foglalat), Éditions du Seuils, Paris, 1998, 139-154. p. Mint az olvasó majd látni fogja, az írás elkanyarodik majd a párizsi 1968 utáni állapotokhoz, vagyis Badiou nyíltan aktuálpolitizál. Ugyanezt javaslom a magyar olvasóknak. Tegyék fel a kérdést: Thermidoriánusok vagyunk? Ma, 2018-ban, a gyurcsányi és a Bajnai-féle thermidor 9.-e után az orbáni Konzulátusban élünk? Vagy a kezdődő Császárságban? De azt se feledjük, hogy minden történelmi analógia csak hasonlítás. – A fordító, Szigeti Csaba.