Címke: esszé

Gondolatok a járvány idején

Bajban ismerszik meg. Akármilyen politikai nézeteket vall is az ember, bele van kódolva a humánum, a szolidaritáskészség. Ha valaki a 90-es trolin lefordul előtte az ülésről, azonnal fölpattan és odarohan hozzá, hogy fölsegítse, megnézze, mi a baja. De nemcsak ő egyedül, hanem a trolin utazó többi utasnak is mozdul a lába, még mielőtt az agyán keresztülfutna az utastárs külleme alapján földerített összes percepciós információ, és esetleg indokot találna magának, hogy miért ne siessen oda segíteni neki. Vészhelyzetben, természeti vagy emberi katasztrófa esetén gondolkodás nélkül segítünk. Látszólag mély árkok választanak el bennünket egymástól a meggyőződéseink miatt, ám ha baj van, minden megszűnik, háttérbe szorul, egyedül az emberségünk marad.

Fejlődünk. Hiába tűnik paradoxonnak, a fejlődés abból látszik, hogy társadalmunkon belül óriásiak a különbségek. Több téren is, de most nem az állampolgárok anyagi helyzetére gondolok, mert az más szakterületre tartozik. Vegyük az állatokat. Aki internetet használ, nem valószínű, hogy ne olvasott volna a megyaszói bagolycsaládról. Május elején a település külterületén egy zsákban találták meg az anyamadarat három fiókájával együtt. Nyilván nem maguktól kerültek oda, nyilván nem magától törött el a tojónak mind a két szárnya. Elég erős a képzelőerőm, de nem álltam le, hogy sorra vegyem a lélektani helyzeteket, amikor egy ember odáig juthat, hogy eltöri egy fülesbagoly szárnyát. Mind a kettőt. Amikor fiókái vannak. Aztán fogja, zsákba teszi, majd kidobja őket a falu határában. Az Év Madarát. Ez az érem egyik oldala.

Egy család talál rájuk, a baglyok a Mályi Madármentő Állomásra kerülnek. A tojót tovább kell szállítani a Hortobágyi Madárkórházba, mert a nyílt törések azonnali műtétet kívánnak. A közösségi terek, a sajtó folyamatosan beszámol a baglyok állapotáról, a három fióka szépen cseperedik, a megműtött tojó is visszakerül Mályiba, ott lábadozik, végül november 2-án szabadon is engedik. Hála a megtalálónak, a gyors orvosi beavatkozás lehetőségének. Ez az érem másik oldala.

Évek óta egyebet sem hallunk állatvédőktől, mint hogy a felelős állattartás az ivartalanítással kezdődik, hiszen a cél az lenne, hogy ne kóboroljon állat gazdátlanul az utcákon. Hol jelentett ez problémát régen? Még egy, a hetvenes években megjelent NDK-beli kutyás szakirodalom is azt javasolja a gazdának, hogy azt a kölyköt vagy kölyköket hagyja meg, amelyik rögtön elindul az anyjához szopni, mert az az életrevaló. A fölösleges szaporulatot meg intézze el, ki hogy tudja, erről már nem szól a fáma.

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Sokat idézett mondata ez Mahatma Gandhinak, és ha itthon körülnézünk, nem sok nagyságot és erkölcsi fejlettséget látunk magunk körül. Egyrészről, mert mint az érem esetében mindig, itt is két oldala van. Egyik oldalon ott látjuk a felelőtlen, durva, bántalmazó gazdákat, a divatkutyák gátlástalan szaporítóit, másik oldalon a felelős polgárokat, akik nem mennek el szótlanul egy sérült, kidobott, vagy bántalmazott állat mellett. És ezen a másik oldalon állnak a „hivatásos” állatvédők, a menhelyek létrehozói, üzemeltetői, munkatársai és önkéntesei, akik nagyrészt munka mellett, szabadidejük terhére végzik áldozatos munkájukat. A menhelyek többsége adományokból él, nemritkán működőképességük határára sodródnak. És a kidobott állatok száma nem fogy, inkább évről évre nő. Állatvédelmi törvényünk olyan, amilyen, nincs komoly szankció az állatkínzásra, a számonkéréssel is baj van, letöltendő börtönbüntetést állatkínzó nálunk még nem kapott. Velük szemben a másik oldalon ott vannak a névtelen, többnyire alacsony jövedelemmel rendelkező állampolgárok, akiknek mindig van annyi a bukszájukban, hogy fusson belőle adakozásra.

Hogy mindezt miért mondom el? Azért, mert az egyes emberek, embercsoportok között feszülő óriási különbségben látom a fejlődést. A tudatfejlődést.

Menjünk vissza a gyökerekhez. Máté evangélistával együtt „újra azt mondom: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”. Ennyire egyszerű a magyarázat.

Az az ember, aki földi léte során nem képes eljutni odáig, hogy a szereteten kívül ember számára más gazdagság nem létezik, az a tudatosságnak igen alacsony szintjén áll. Aki egész életében keresztülgázol másokon, vagyont vagyonra, hatalmat hatalomra, címet címre halmoz, akit nem érdekel egyéb, mint hogy a másikat legyőzze, az szintén elég alacsony tudati szinten áll. Az emberiség egyetlen útja a túlélésre az együttműködés, nem a széthúzás. Aki ma ellenségnek tekinti az ellenfelét, az nem csupán nem fair play-játékos, az megrekedt a gyermekkori traumáiban.

És mégis van remény, mert az emberiség ébredezik. Az amerikai Gregg Braden szakképzettségét tekintve geológus, évtizedekig dolgozott az űrkutatás terén számítógépes szakemberként, majd az elmúlt két évtizedet ősi kultúrák hagyományainak tanulmányozására fordította. Ő is egy azok közül, akik munkásságukkal hidat építenek a tudomány és a spiritualitás közé. Előadásaival, könyveivel mindenütt azt mutatja meg, hogy eleink mennyi mindent tudtak, és most végre a miénk lehet az emberiségnek az a generációja, amelyik kitermeli magából a kritikus tömeget. A tudatosság terén átbillenhet az egyensúly, és bolygószinten a gyűlölet helyett a szeretet vezérelheti életünket.

Amint magfizikai, ugyanúgy társadalmi értelemben is viszonylag alacsony a kritikus tömeg száma, amelyik képes beindítani a láncreakciót. Minél többen ébrednek rá ember mivoltunk valódi értelmére és küldetésére, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy visszatérjünk abba az állapotba, ahonnan az emberiség elindult, mert együtt élni csakis szeretetben lehet.

Miután reggel mindezt leírtam, még ugyanaznap este olvasom a kaposvári Kutyatár FB-oldalán, hogy éjszaka valaki behatolt a telepre, megölte Rozit, az ott élő mentett kecskét, mindenki kedvencét, és magával vitte a fejét.

A telep vezetője most nem omolhat össze, folytatni kell a munkát, hiszen felelős a többi teleplakó állatért. Én pedig győzködöm magamat, akármi történjen is, nincs más út, a látszat ellenére végül úgyis a szeretet győz.

Gesztusok kozmológája – Sági Gyula festményeiről

Sági Gyula Berlinben élő magyar képzőművész, egyéni és csoportos kiállítások résztvevője itthon és külföldön egyaránt. Alkotásait elsősorban a digitális leképezés, az info-grafikák, a „post-internet art” inspirálja. Grafikai és festészeti eljárások vegyítésével, papírra, tussal és ceruzával készült munkáiban az idő dimenziója, az idő múlásának megmásíthatatlan ténye fordul felénk. Ahogy ő mondja, alkotásai tulajdonképpen idő-lenyomatok: rögzítik egy napja adott szakaszát.

Organic Abstract sorozatának darabjai a természet működésének megfigyeléséből indulnak ki, hordozzák az egyetem évei után – a méhészetben eltöltött idő alatt – kialakult élmények nyomait: “minden ami él, szeriális rendszerekből épül fel”.  Ezek az ismétlődő rendszerek mind valamilyen titokzatos (élet)energia által rendezettek. A rendszerek mikro- és makroszinten is hasonlóságokat mutatnak. Sági munkái ezt a rendezőelvet követik, miközben a művész gesztusteremtő, elemző jelenlétéről egyaránt beszélnek.

Analog Noise sorozatában a vonal mint alapvető vizuális jel kap központi szerepet. A művész itt egyetlen gesztust (vonalat) ismétel, és az ismétlés során kialakuló „hibák”, azaz az elmosódó festékfoltok mintázatokat hoznak létre: az eredmény olyan, akár egy programnyelv, amit szabad kézzel írtak, egy kotta vagy géntérkép – az alkotási folyamat külső-belső eseményeinek, az uralható és uralhatatlan, a tervezett és az előre nem látható változók összességének vizuális információállománya. Ha úgy tetszik, a szándékosság és a véletlen egymásra hatása mutatkozik meg a „hibákban”.

A Velocity Analysis sorozata a sebesség, nyomaték, gravitációs erő vizuális leképezésének kísérlete. Az energia térbeli terjedésének irányát berajzolva alakulnak ki a kompozíciók, miközben az elemzés aprólékos szigorúsága és a gesztus játékos nagyvonalúsága találkozik a sorozat darabjain.

 

Sági munkái sok ismeretlenes egyenletek. Munkáinak kozmológiájában a tudományos rend és organikus káosz, a pszeudo-matematikai ábrázolás és a pillanat megismételhetetlenségének poétikája feszülnek egymásnak, a költői és tudományos esztétika együtt létezik bennük. A spontán, sokszor robbanásszerű gesztusok mentén meghúzott türelmes, elemző  vonalak közös ritmusában, a párhuzamosok félrecsúszott szándékában ott lélegzik valami felfejthetetlen misztérium feszültsége: hogy minden vonal csak jó közelítés, újabb kísérlet a Jelenlét teljességének megismerésére, ám az – mint minden végtelen – menekül előlünk.

 

 

Sági Gyula munkái a Molnár Ani Galériában vagy a művész honlapján a https://gyulasagi.com/ címen érhetők el.

 

 

A munkák:

Sági Gyula, Op.101, tus, papír

Sági Gyula, Op.128, tus, papir

Sági Gyula, Op.260619, tus, papír

Sági Gyula, Op.160620, tus, papír

Sági Gyula, Op.270620, tus, papír

 

A képek a Molnár Ani Galéria jóvoltából jelenhettek meg.

 

Vészkijárat az imáknak – Egy mondat Izsó Zita költészetéről

„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).

Az apokalipszis képei – Szolga Hajnal Blindage című kiállításának anyagáról

Szolga Hajnal Berlinben élő fotográfus, vizuális művész, a budapesti Igor Metropol művészeti rezidenciaprogramjának vendégeként nyitott kiállítást 2020. október 14-én Blindage címmel, a budapesti Fotóhónap keretében. A kiállítás anyagát Curfew (Kijárási tilalom) és Bunker című analóg fotósorozatai, valamint a rezidencia során folyamatosan készített fotófestményei adták.

Flesh, chemigram, 3db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga munkáit a klímaaktivizmus, a környezetvédelem kérdései és a sci-fi irodalom klasszikusai egyaránt inspirálják. Áldokumentarista, narratív sorozataiban égetően aktuális kérdéseket tesz fel ember és környezet kapcsolatáról, fenntartható fejlődésről, miközben posztapokaliptikus képeket fest elénk roncsolásos analóg fényképészeti módszerekkel. A hanyatló természet, a sivár környezet, elhagyatott épületek posztindusztriális víziói a fotogram és kollázs technika, a bleach (kémiai égetés) és egyéb roncsolásos előhívási technikák mentén bontakoznak ki, jellemzően lejárt szavatosságú fotópapírok és filmtekercsek felhasználásával. Ebben a hol épített, hol természetes, de mindenképpen poszthumán környezetben az ember már nincs jelen, csak nyomait látjuk, hol kőfalak és épületek, elhagyatott párhuzamos vezetékek, hol emberalakok szellemképes áthallásai nyomán. Szolga képein dermesztő a visszafordíthatatlan rombolás csendje. A vizuális narráció mentén megfogalmazódó társadalomkritika hagy annyi szabad teret a befogadónak, hogy elképzelhesse magának a balladai hallgatásokba burkolt eseményeket: a képek fekete-fehér líraisága valamilyen társadalmi vagy környezeti katasztrófa fiktív történetét sejtetik.
A Bunker és Curfew képei mellett a művész az egyhónapos rezidencia során új alkotásokkal is bővítette az anyagot. A kiállítótérben, a látogatók számára követhető, hozzáférhető módon további munkákat, fotófestményeket készített, a keletkező új munkákkal folyamatosan újraírva a kiállítási anyag narratíváját is. Az Igor Metropol technikai kötöttségei – pontosabban hiányai – új, izgalmas megoldások felé terelték Szolga Hajnalt. Sötétkamra és előhívó felszerelés híján az úgynevezett whiteroom-technikákkal, a stúdió nappali fényben úszó terében, mindennapos anyagok segítségével létrehozható fotófestményekkel kezdett kísérletezni. Így Szolga munkáinak vizuális-technikai útvonala 2019 óta az embermentes állóképektől, a roncsolással és fotogram-technikával manipulált kísértetjárta, épített tereken és a klasszikus sötétkamra-technikákon át fokozatosan vezetett a Blindage chemigramjainak absztrakt, kamera nélküli alkotásaihoz, ahol a munkák nemcsak témájukat tekintve nevezhetők környezettudatosnak: a laborvegyszereket valamint az ábrázoláshoz szükséges adalékanyagokat is olyan klímavédelmi szempontból szelídebb háztartási anyagok váltották fel, mint a citromlé, ecet, viasz, méz, vaj vagy a só.

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

A munkák során alkalmazott chemigram- és sötétkamra-technikák folyamatai és az alkotások mögött húzódó kérdésfeltevések, teoretikus megközelítések között nagyon egyértelmű analógia húzódik. Ahogy a fényérzékeny papíron előhívódó tájképeket örökre megmásítja, torzítja, marja az utólag alkalmazott égető vegyszerek nyoma, úgy maródik lábnyomunk környezetünkbe. Mindkét esetben a művészi/emberi szándék csak részben befolyásolja, mi is történik. A véletlen éppolyan változót képvisel az alkotásokban, mint amilyet tudatlanságunk, az ökoszisztémák egyensúlyának nehezen átlátható volta képvisel környezetünkben. Az intenció kevés. Nem mindig (csak) ott és úgy hatunk, ahol és amilyen szándékkal mozdulunk. A művész legfrissebb munkái pedig még ennél is továbbmennek: kihasználva, hogy egyes chemigramok késznek nyilvánításuk után is folyamatosan előhívódnak – és sötétednek, roncsolódnak, eltűnnek –, Szolga Hajnal arra kérdez rá, mi történik az általunk késznek nyilvánított termékekkel, tárgyakkal, amikor már elengedtük őket? Milyen hatások munkálkodnak ember és környezete kapcsolatában, amikről nem veszünk tudomást?

 

Bunker sorozat, fotófestmény, 13 cm x 18 cm, 2020, egyedi 1/1

Van, ahol ma is divat a klímaváltozás tényét nem komolyan venni, az ember felelősségét vagy a változás valóságát kétségbe vonni. Egy olyan globális szintű és a szabad szemnek, érzékeknek talán lassú folyamatot, mint az éghajlatváltozás, mindig könnyebb helyi szinten, a mindennapokban bagatellizálni. Azt hisszük, jelenünk, minden beidegződésével és rutinjával, örök. Ki hitte volna februárban, hogy barátainkat ölelgetni felelőtlenségnek számít majd, nyílt utcán köhinteni a nyolcadik főbűn lesz, vagy hogy a szájmaszk meg kézfertőtlenítő mostanra olyan mindennapos kiegészítőkké válnak, mint a sapka, sál meg a papírzsebkendő? Vajon maszkjainktól párás tekintetünkkel most hogyan nézünk Szolga Hajnal fiktív vizuális narratíváinak katasztrófa sújtotta övezeteire?

Black Hole, fotófestmény-mozaik, 20 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Szolga Hajnal következő kiállítására 2021. júliusában Barcelonában kerül sor az EXP.21 International Festival on Experimental Photography (Nemzetközi Kísérleti Fotográfiai fesztivál) keretében. Munkái addig is a https://www.hajnalszolga.com/ weboldalán és @hajnal_szolga_photography instagram oldalán tekinthetők meg.

 

 

 

a bélyegképen (címlapon):
Escape, fotófestmény sorozat, 3 db 17,5 cm x 24 cm, 2020, egyedi 1/1

Az eget is angyalok tartják

 

Néhány számvető szó a Napút Online-ról

 

„Egy újfajta, kozmikus testvériségben hiszek. Amit nem a gazdaság és a politika, hanem a költészet és a spiritualitás fog megteremteni.”
Giuseppe Conte
[interjúrészlet, ford. Papp Eszter]

 

„A költészet a Kozmosszal való közösség feltárása. Ez a kawi. Ez az, amire emlékeznünk kell.”
Weiner Sennyei Tibor: A vándorló királyság

 

(1. Tágasság, befogadás, méltányosság)

„Minél sötétebb az éjjel, annál hamarabb vesszük észre a közeledő ház világító ablakát” – írja Élők és holtak című esszéjében Kemény Katalin. A tétel inverzét is jogszerűnek érezhetjük: minél fényesebb napúton járunk, annál hamarabb figyelnek föl ránk élők és holtak. Amiből az is következik: a Napút Online szellemtani minősége, kultúrmissziós identitása, irodalomformáló ambíciója természetszerűleg gyűjtött s gyűjt maga köré szerzőket minden világnézeti égtáj felől – és olvasókat mindahány érdeklődési övezet irányából.

A szerkesztés szintetizáló igénye a tágasság, a befogadás, a méltányosság helyévé avatta ezt az irodalmi portált – olyasféle módon és fokon, melyről a nyomtatott Napút köszöntésekor már megemlékeztem (lásd: Napútravalónk, http://www.naputonline.hu/2019/08/03/a-huszeves-naput-koszontese-5), de ünneplő szóval itt sem érdemes fukarkodni.

(2. Rövid lajstrom, hosszú öröm)

Mindenekelőtt a rovatok sokadalma és sokszínűsége ötlik szembe. Puszta számbavételük is filológusi mutatvánnyal ér föl. Ábécés kurtasággal – s itt-ott a szerkesztői szavak kölcsönvételével – szemlézve:

Asztalfiók:
Kéziratok holtak hagyatékából – s élők mappáiból.

Fénykör:
Körkérdések előigézte válaszok összerendezése.

Hangszóló:
Napút-műhelyünknek ajánlva vagy eleve nekünk szerezve – zene- és énekkompozíciók (Ajándék), szerzőjük által felolvasott irodalmi alkotások hallhatók (s láthatók) e helyütt (Forráskút). Az estjeinkről készült fényképfelvételeket – rovatmesterünk által megkomponáltan – a Muzsikáló Fotóalbumban lapozhatja ki-ki kedvére. (Az ugyanekkor készült videóanyag a Visszhang-rovatban található.) Itt teszünk közzé választott kiválóságainkkal készített beszélgetéseket is (Ha mondom…). Szövegközpontú zenei híradással s elemzéssel is élünk (Zenetáj). Egyszersmind: választható háttérzenéket is ajánlunk – a böngészés idejére.”

Hetedhét:
Világirodalmi kitekintő, mely klasszikusokra és kortársakra is figyelmez – s mindeközben a magyar műfordítás-kultúra előtt is tiszteleg.

Kéz-Irat:
Kézírásos anyagok – szkennelve? Fénymásolva? Fényt másol az efféle betűvetés.

Környezet:
„A szó tág értelmében: a bennünket körülvevő természeti és teremtett világ kérdéseinek ökológiai, (művészet)filozófiai, néprajzi, építészeti (stb.): szakkutatói vagy tudományos-népszerűsítő megközelítése, magyarázatkísérlete. Ritkábban – a kultúra valamely területének ide tartó alkotása, művészeti megjelenítése.”

Lelettár:
Az évtizedek óta fáradhatatlan Urbán László lapszemléző gyűjtése magyar költők, írók kötetben meg nem jelent írásaiból.

Levélfa:
Meghívásos levelek, eszmecserére invitáló hozzászólások föl-fölvetett témákban. Élő diskurzus még élőbb kérdésekről.

Open:
Móser Zoltán íróportré-sorozata.

Önszócikk:
Kortárs magyar írók szócikkes bemutatkozása (komolyan vagy a játék komolyságával); egyedi, egyéni literatúrai lexikon eleven szerveződése.

Poétai plener:
A folyóirat egy helyre, egy időbe (s egyazon öröklétbe) szervezi három-négy költő sorsát – akik harminc perc alatt rögzítik benyomásaikat, tapasztalataikat, sugallataikat a helyszínről (avagy a hely színéről és visszájáról). A kézírással is közölt verseket fotódokumentáció kíséri.

Tárlat:
Képző-, fotó-, ipar- vagy népművészeti alkotók bemutatkozása – alkotásaikról készült felvételekkel.

Tizennegyedmagunkban:
A tizenhárom magyarországi nemzetiség alkotóinak művei, kutatóinak munkái, hagyományőrzőinek eredményei – s elemzések mindezekről.

Visszalapozó:
A folyóirat korábbi számainak alkalmi szemlézése – például kitüntetés, jubileum, halál, emlékezés esetén.

Volt/jelen:
„Szólongatjuk a múlt ránk maradt darabjait. Faggatjuk emlékeinket. Kövekről, tárgyakról, írásokról beszélünk. Értelmezéseink óhatatlanul csupán olvasatok, melyeket nem »ők« magyaráznak nekünk, hanem mi mondunk ki helyettük. Minden egykori valóság »jelen« volt egykor, mégis minden tegnap és minden »azelőtt« csupán (mű)alkotás. Írások arról, hogyan határozza meg mindenkori jelenünket az emlékeinkben, alkotásainkban újra- és újraalkotott múlt.”

2650:
A húszéves Napút 200 száma 26500 oldalon jelent meg. 2650 karakter terjedelmű írások köszöntötték, köszöntik.

S mindezek mellett további mindenségek: a Cédrus-pályázat, a Hírek (benne rendre pályázatok s játék is), az Irodalom (tíz műfajt/műnemet összefogva), a Magyar önazonosságtár, a Napút-köszöntők, a Rólunk, a Szerzőink, a Visszhang… S a print változat és a könyvesbolt és az elsőkönyvesek Prágai Tamás-díja…

Offline teljességekre nyit ablakot ez az online univerzum.

 

(3. A magunk gyönyöre)

Ebben a közlési közegben „a dalok egymást is gyógyítják” (Hajós Eszter: sebet mosott rá), és „csészék fekete tengerszeme” (Vörös Viktória, magánközlés) kíséri figyelemmel utunkat, és „megváltárs” (Viola Szandra, magánközlés), aki szövetségesül szegődik.

Itt „[a] mellérendelés az egyetlen viszony” (Csorba Piroska: Közelítések) – „…mégis vele vesződöm, idegennel, / és imádom, mert ismeretlen ember” (Báthori Csaba: Gót leány tánca).

Vele, az idegen szerzővel és idegen olvasóval vesztődünk, vesződik a szöveg (és szöveggel a lélek), de elvesződéstől megvigyáz az irodalom géniusza – és a Napút Online-é.

„…és Isten rajtunk keresztül áld meg / mindenki mást, ha hagyjuk” (Lackfi János, cím nélküli vers a költő Facebook-oldalán). – „Vagyis amikor az irodalom veszi a bátorságot és megszólal, azt nem azért teszi, mert biztos a maga igazában, hanem mert biztos a maga gyönyörében” (Witold Gombrowicz: Napló, ford. Pályi András).

 

(4. Tonnák és felhők)

A lapkészítés mindenkori pénzügyi-gazdasági nyűgeit ez idő tájt a járványhelyzet okozta piaci elbizonytalanodás tetézi. Ami sosem volt könnyű, most sosem gondolt mértékben mutatkozik nehéznek.

De hát tonnákat nyomnak a felhők is. – Az eget, úgy lehet, angyalok tartják.

Pedig vannak még föladataink – mert állnak előttünk lehetőségek. S azokat az olyan lelket nevelő, szellemet ébresztő kulturális műhelyeknek is köszönhetjük, mint a Napút Online. Hadd ajánljam esszézáró versemet Szondi Györgynek, jókívánság, köszöntés és köszönet gyanánt.

(5. Mindenfelé folyik)

AZ ÚJ ÉLET

Az új élet nem attól, hogy új, élet,
hanem attól, hogy élet, új. Egy érzést
elhatározni. Legyen meg a fürjek
akarata, de úgy, ahogy az angyal
akarja. Nem az út az akadály:
a nyüzsgő sejtek. Tisztaság kevésből
fakad. Az új élet attól örök.

Lehet? Lehetne? Legyenhetne. Nyár sem
pótolja, csak követi a tavaszt.
Utoljára a főpap érti meg,
mert hátrahagyni senkit nem akar:
mindenfelé folyik az egyirányú
irgalom. (Krisztus-tudó nem tudhatja
vállát megvonni: kereszttől göcsörtös.)

Tengerre szerzetest cella tanít?
Istenen túl az vár, amit viszel?
Vég a kezdetet, kerubot démonság
csak úgy kísért meg, rémhírelni nincs ok
túlvilággá villámnyi fátumot.
Képzelet böjtje teremt valóságot;
embert: ima. Magány szül társakat.

 

/Illusztráció: Egry József/

A gyaloglás dicsérete

 

Michel Houellebecq korunk egyik legjelentősebb írója, aki könyveivel újra és újra ámulatba ejti a francia és európai közvéleményt. De nem csak könyveivel. Ismertté, sőt hírhedtté vált az író a karcos odamondogatásairól is, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak válságát, önpusztítását, vakságát ostorozza, és amelyek miatt sokan politikai okokból is szimpatizálnak vele (vagy éppen gyűlölik). Houellebecq véleményei nem illeszthetők bele a liberális mainstreambe, emiatt az úgynevezett “alternatív jobboldal” (alt right) előszeretettel hivatkozik rá, noha — amennyire meg tudom ítélni — nézetei az alt right eszmerendszertől is távol állnak, ráadásul korántsem konzisztensek. (Egyébként miért is volnának azok? Houellebecq író, és nem rendszeralkotó filozófus. A nézetek vibrálása, ennek a vibrálásnak a becsatornázása egy író számára sokkal fontosabb, mint a köztük levő konzisztencia. Aki a valóság kaotikusságáról akar írni, az nem teheti meg, hogy valamit, ami sokakat foglalkoztat, kizárjon a tudatából.)

Most megkérdezték Houellebecq-et a járványról is. Az interjút szemlézte a Mandiner, kiemelve pár fontosabb megjegyzést a beszélgetésből. Nem meglepő módon az író megint “savanyú”, pesszimista nézeteinek adott benne hangot; nem gondolja, hogy a világ a járvány után jobbá válna, épp ellenkezőleg, egy kicsit még rosszabb lesz; tovább növekedik az izoláció, a magány, eltompult tragikum iránti érzékünk pedig a halottakból statisztikai számsorokat alakít ki.

Aki olvasott már interjút a francia szerzővel, az éppen ilyesféle látleletet várhatott tőle. Mégis volt egy mondat, amelyen megakadt a szemem, és amely hosszú gondolkodásra késztetett.

Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra.

Jó, tudom, az ilyen “életvezetési tanácsok” jellemzően nem túlságosan érdekesek, hiszen egészen egyénre szabottak, és bár sok ezer íróra bizonyára állnak, még több ezerre meg bizonyára nem. Olyasféle rekeszbe lehet helyezni őket, mint Márai mondatát, aki szerint az írónak tanácsos minden este meginnia egy üveg vörösbort; vagy mint García Márquezét, aki szerint az írónak a legjobb tartózkodási hely egy kolostor nappal, és egy bordélyház éjszaka. (Vagy fordítva?)

Talán maguk a szerzők is, akik ilyesmiket mondanak, mosolyognak titokban, előre kinevetik azokat a fontoskodókat, akik az ilyen jelentéktelenül elejtett mondataikat fölkapják, és nagy zászlókon lobogtatják.

Mégis, az ilyen mondatok, úgy hiszem, többet elárulnak egy író világáról, mint a hangzatos és könnyen fölfejthető (és bekategorizálható) politikai vélemények.

Mi olyan jó a napi többórás gyaloglásban, és miért olyan nagy kegyetlenség megfosztani ettől az embereket?

Az író persze megválaszolja a kérdést, és válaszával alighanem bármilyen mentális egészségügyi tanácsadó egyetértene (“ennek pedig elsődlegesen nem az az előnye, hogy új gondolatokat serkent, hanem az, hogy mérsékli az íróasztalnál született gondolatok összeütközésével járó feszültséget”).  A sétálás hasznát, idegrendszerre gyakorolt jótékony hatását nem nehéz belátni. Nem véletlenül mondják annak, aki valamin fölhúzta magát, és az idegességtől hangja eltorzul: sétálj egyet. A félórás (vagy többórás) egyenletes ritmusú gyaloglás kitisztítja az elmét, elrendezi a gondolatokat, földeli a belső feszültségeket.

Mi volt ezen a mondaton számomra mégis gondolkodnivaló, és miért nem úgy meredtem rá, mint bármilyen hasonló mentálhigiénés okosságra?

Nyilván a mondat első fele miatt. Nem tanácsos úgy nekirugaszkodni az írásnak…

Ez több, mint életvezetési tanács; ez már ars poetica.

Úgy tűnik, vannak “gyalogló” írók. Olyanok lehetnek, akikben a sok különböző eszme és gondolat állandóan harcban áll egymással. Akik nem akarják egyből kirekeszteni, kidobni valamelyiket, hanem együtt élnek valamennyivel. Hanyatlik-e a nyugat, vagy épp ellenkezőleg: virágkorát éli? Mindkét nézet egyaránt igaz és elgondolható. Hogyan lehet nyugvópontra jutni ilyen zűrzavaros nehézségek közepette? Kezdjünk el menni, és hátha ott kint választ kapunk.

A gyalogló ember valójában alig lát valamit a külvilágból, nem tudja, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a vele szembejövő emberek. De ez az “alig valami” mégse kevés: a dolgok csillogó vagy éppen matt felülete.

Miért jó megbámulni ezt a felületet?

Csak a magam nevében tudok nyilatkozni. (Bár író nem vagyok, de szövegekkel gyerekkorom óta bütykölök.) Az élet felületének megbámulása minden egyes alkalommal eltántorít a fanatizmustól.

Akármit is képzelünk arról, mi a helyes, vagy mi lenne a helyes, vagy mi igaz, és kinek van igaza: a felszínre vetett pillantások azonnal figyelmeztetnek rá, hogy minden másképpen van. Az ütött-kopott házak kertjében virágok nyílnak. A gazdagok épületét nyomasztó csend veszi körül. A boldognak hitt elégedettség arcán görcs és megfeleléskényszer jelenik meg. A gubbasztó hajléktalan szeme fölcsillan a napsütésre. És ezernyi ilyen apró megfigyelés végeredményben eltöröl minden használhatónak hitt igazságot. Úgy látszik, egyik állítás sem volt igaz, sem az, hogy a nyugat hanyatlik, sem az, hogy virágzik. Az élet ennél bonyolultabb, színesebb, különösebb. Le lehet ülni írni.

Talán magam is azért tudok olyan nehezen elszegődni egy-egy irányzat, eszmei hullám, párt vagy szekta mellé, mert rögeszmés gyalogló vagyok?

Igen, azt hiszem, határozottan van ilyen összefüggés. Egyetlen hosszú út egy város szövetében megtaníthat rá, hogy minden igazságnak ugyanúgy megtaláljuk az ellentétét is odakint. A lépcsőházak magányából sorsok ezreinek emléke ragyoghat föl.

Ha szédülni kezdünk, és már abban is kételkedünk, hogy egyáltalán ezen a világon élünk-e még, vagy képzeletünk egy párhuzamos univerzumba sodort minket, ahol hirtelen új törvényei jelentkeznek lényegesnek és lényegtelennek: akkor csináljuk jól. E nélkül az érzés nélkül valóban nem is tanácsos “nekirugaszkodni” az írásnak. A magam részéről nagyon is jól értem ezt a mondatot, meg azt is, hogy mi benne olyan jelentőségteljes.

 

https://mondataink.blog.hu/2020/05/06/a_gyaloglas_dicserete