Címke: esszé

Tizenkilenc év önkéntesség. Beszélgetés a Teljes Élet Szociális Alapítvány sörédi táboráról a Kovács testvérekkel, Attilával és Istvánnal

„Negyedóra sem kellett, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.”

(Kovács Attila, szociális munkás. Kovács István zenész)

Mikor indult Söréden a fogyatékkal élők táboroztatása?

Attila:

1983-ban indult a program. Egy budapesti pap, a néhai Kovács István atya vitt le oda egy Budapest és Budapest környékén élő sérült emberekből álló csapatot. Az ott segédkező önkéntesek között voltak székesfehérváriak is, akik kedvet kaptak, és a következő évben, 1984-ben már egy saját csapatot is szerveztek. A kétezres évek a két csapat felváltva használta a táborhelyet, a nyár egyik felében a budapestiek táboroztattak 4-5 turnust, a másik felében pedig a székesfehérváriak és a Székesfehérvár környékiek voltak ott. Később a budapestiek másik helyre mentek, a székesfehérváriak pedig Söréden maradtak.
1993 óta a Teljes Élet Szociális Alapítvány (http://www.teljeselet.hu/) finanszírozza a programot, amely minden nyáron nyolc  héten át kikapcsolódást és a közösségi élményt biztosít. Kiskorútól felnőttig találhatók segítők és segítettek. Kialakult egy fix csapat, de mindig vannak új érkezők is.

Hogyan kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? 

Attila:

2001-ben jártunk először Söréden látogatóban. Még általános iskolások voltunk, és Kálozon, a szülőfalunkban az akkori fiatal plébános tartotta nekünk a hittant. Teljesen new wave felfogású volt, ő említette a tábort, és hogy ő látja bennünk a potenciált, ezért örülne, ha kipróbálnánk magunkat mi is.

Kik veszik igénybe a táborozás lehetőségét?

Attila:

Értelmi sérültek, mozgássérültek, illetve értelmi és mozgássérültek, tehát halmozottan sérült emberek.

Hogy lehet bekerülni?

Attila:

Várólista van. A jelentkezők sokat várnak, hogy eljöhessenek, mert a tábornak nagyon jó híre van.

Pista:

A várólista egy szűk keresztmetszet, mert az alapítvány költségvetése is véges. Érkeznek felajánlások, azonban a szervezet igyekszik ésszerűen gazdálkodni a forrásaival.

Hogy néz ki egy hetetek önkéntes segítőként?

Pista:

Segítőként abban az egy hétben egy személyért vagy felelős, vagy súlyosabb fogyatékosság esetén több ember felelhet ugyanazért a személyért. Amikor mi tizenhárom évesek voltunk, akkor vállaltunk  egy egész hetet egyedül. Én akkor pl. egy mozgássérült fiú segítője lettem, aki egyébként azóta informatikusként dolgozik. Teljes értékű életet képes élni.
Nyilván 13-14 évesen még furcsa volt, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a patronáltamnak minden szükségletéről gondoskodjak, azóta viszont olyan szinten természetessé vált és annyira az életem része lett, hogy számomra már az a fura, ha valaki megdöbben azon, ha ott van egy downos vagy bármilyen sérült ember. Ebben a közegben már észre sem veszed a különbségeket.
Abba is érdemes belegondolni, hogy mi csupán egy hétig foglakozunk ezekkel a srácokkal, a szüleiknek viszont az egész életük a gyermekük vagy sérült hozzátartozójuk gondozása körül forog. Olykor előfordul, hogy vannak nehéz természetű szülők is, viszont nem szabad negatívan viszonyulni hozzájuk, mert nekik az egész életük erről szól. Lehet akár ötven-hatvan éves is az a sérült hozzátartozó, akiről gondoskodni kell, de ha például szülő-gyerek viszonyról van szó, az mindig ugyanaz a viszony marad.

Attila:

Rengetegen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol üdültessék a gyerekeiket. Sok olyan fiatal van, akinek csupán ez az egy hét kikapcsolódási lehetőség adódik az évben,  amikor a szüleik számára is megteremtődnek a feltételek, hogy picit „szabadságra menjenek”. Söréden az alapítvány finanszírozza a nyaralás költségeit.

Pista:

A szülők nagyon hálásak azért, hogy ők is el tudnak menni kikapcsolódni, vagy akár csak mással foglalkozhatnak. Természetesen minden szülővel tartjuk a kapcsolatot. Például jó pár éve egy autista fiúnak vagyok a segítője, akinek az édesanyja naponta telefonál, vagy ha elmarad a napi telefonhívás, akkor tudjuk, hogy későn végzett a munkával. Ő is, ahogy a legtöbb szülő a gyerekéért dolgozik, egész életében a gyermeke áll a középpontban.

Attila:

A táborozók életében annyira fontos szerepet tölt be Söréd, hogy az évet ők nem január 1-től december 31-ig számolják, hanem Sörédtől Sörédig. A tábort követően minden év őszén van egy nagy találkozó Székesfehérváron, amikor a tábor fiataljai és segítői összejönnek. Szokott lenni Mikulás ünnepség, aztán farsang, és fokozatosan érkezünk meg a következő nyárig, amikor kezdődik a tábor. Ott pedig szinte megáll az idő.

Hányan veszik igénybe a tábort nyaranként?

Attila:

Turnusonként nagyjából 50 emberrel kell számolni, amiből kb. 30 segítő és 20 fiatal van.  Egyetlen nyáron közel 200 sérült fiatalnak biztosít lehetőséget a sörédi tábor a nyaralásra.

Pista:

Látogatók is szoktak érkezni. Vannak interaktív programjaink, amelyeket sokszor az iskolai önkéntesség keretében látogatnak meg a fiatalok. Többségük számára ez olyan élményt nyújt, amiről sokat mesélnek az iskolatársaiknak, ezáltal pedig folyamatosan érkeznek az újabb és újabb megkeresések az önkéntes részvételre vonatkozóan is.

Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az utcán annyira nem jönnek szembe a fogyatékkal élő emberek?

Attila:

Minden városban van napközi foglalkoztató vagy hasonló intézmény.

Pista:

De az is lehet, hogy csak nem figyeled annyira őket. Illetve ezek az intézmények olyan foglalkozásokat működtetnek, amelyek a már elballagott diákok számára biztosítanak programot azért, hogy továbbra is egy közösség része legyenek. Olyan intézmények is működnek, ahol munkát biztosítanak számukra és például vásárokban adhatják el a kézműves termékeiket. Kialakulhat bennük is az az élmény, hogy dolgozom és fizetést kapok érte, kialakul a napi rutin, tehát az önállóságra nevelés a szerepe.

Hogy látjátok a táboron kívüli emberek reakcióját, amikor a táborozókkal összetalálkoznak?

Attila:

Minden turnusban van kirándulós nap, amikor megyünk külső helyszínekre. Voltunk állatkertben, strandon, vagy például több éven keresztül mentünk a balatonfűzfői bobpályára, mert az üzemeltetője felajánlotta és szívesen látnak minket. Császáron van egy western város, Henryxcity, amit a tulajdonosa egymaga építette fel, ott is voltunk kétszer. A strandon vagy a bobpályán inkább jellemző, hogy meglátják az emberek, amikor jön egy csapat „furcsa” ember és megbámulják, de azt gondolom, hogy ez sokkal inkább annak a fogyatékossága, aki ezzel a szituációval nem tud mit kezdeni.

Pista:

Hál’ istennek pozitív visszajelzésből van több. Egyszerűen, amikor mások látják azt, hogy mi hogyan viszonyulunk a sérült emberekhez, akkor ők is felveszik ezt a magatartást.

Amikor először jártam külföldön egy nyugati kisvárosban, az első benyomásom az volt, hogy rengeteg fogyatékkal élő ember jár-kel a városban. Itthon viszont nem látom őket annyira.

Attila:

Lehet, hogy ott alapvetően jobban elfogadja őket a társadalom, viszont azt látom, hogy nálunk sem kritikus a helyzet. Nyilván köszönhető ez a közösségi médiának is, ahol megvan az a kellő érzékenyítés, hogy akár nulla tapasztalattal is, ha még nem voltál ilyen közegben, akkor is el tudod fogadni.

Pista:

Legfontosabb a hozzáállás tekintetében a nyitottság. Nem sajnálattal kell viszonyulni a sérült emberekhez, mert ők el tudják fogadni a helyzetüket. Tudnak százszázalékos életet élni. Miért kellene elkezdeni sajnálni őket? Ők sem sajnálnak téged. Egy olyan természetes hozzáállásra van szükség, amit ők is sugároznak felénk. Ezáltal megvan a kölcsönösség és a kiegészítés mindkét fél részére. Szerintem ez a legfontosabb.

Mit tudtok átadni ebből a környezetnek?

Attila:

Amikor a barátainkkal találkozunk és megkérdezik, hogy milyen volt Söréden? – szóban ezt átadni igazán jól nem lehet. Akárhányszor egy kívülállónak beszélünk erről, akkor előjön az a mondat, hogy „Jaj, annyira becsüllek ezért, mert én ezt nem tudnám csinálni, miközben nagyon szép számban van példa az ellenkezőjére. Sok barátunknak mondtuk korábban, hogy jöjjön le és nézze meg, és szinte mindegyikük ott maradt végig, és később is visszajárt. Az egyik nagyon jó barátomat már több mint tíz éve hívtam el a táborba, mert aikido-t tanít, és a gyerekeknek nagyon tetszene. Ő is meg volt szeppenve, hogy „nehogy egyedül hagyj!”, aztán annyira jól érezte magát, hogy ott maradt végig, azóta pedig már önálló turnust vezet.

Magunkról is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tudjuk csinálni. Amikor először beléptünk a kapun, negyedóra sem kellett hozzá, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.

Pista:

A zenei producer, Pixa is járt Söréden a meghívásunkra. Régi barátok vagyunk, és egyszer eljött. Aztán a következő évben visszajött, mert annyira feltöltötte az ottani közeg és a sérült fiatalok közvetlensége, szeretete. Másrészt nem volt idegen számára a környezet, mert az ő családjában is volt olyan sérült hozzátartozó, aki folyamatos ellátásra, gondozásra szorult. Minden alkalommal, amikor jött a táborba látogatni bennünket, hozott a srácoknak ajándékokat, amiket az édesanyja készített. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikere volt.

Mennyit változtatott a felfogásotokon ez a tapasztalat?

Pista:

Az alapfelfogás megmaradt, viszont az én esetemben a foglalkozásomat nem ez határozta meg.

Attila:

Tudatosan választottam a szociális munkát. Ha nem megyek el a sörédi táborba, nagy valószínűséggel most nem beszélgetünk itt. Volt egy időszakom, amikor a gyógypedagógia is érdekelt, végül mégis inkább a szociális munkánál kötöttem ki, mert testhezálló és szeretem csinálni.

A zenélésben érzékelsz valamilyen hatást, Pista?

Pista:

Amilyen pozitív élményeket tapasztalsz, hatalmas energiát tud adni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szerelmes vagy és írsz a szerelmednek egy dalt. Számtalanszor történt, hogy a táborban éjszaka kiültem dalszövegeket és dalt írni, mert akkor volt egy olyan nyugodt szakasza az életemnek, amikor ezeket az impulzusokat bele tudtam forgatni az alkotómunkába.

Egyébként szokott lenni tábori zenélés és közös éneklés is a tábortűz mellett. Estéként lefekvés előtt minden szobát megkérdezünk, hogy mi tetszett nekik legjobban aznap, és olyankor még van egy kis énekelgetés. Reggel pedig zenés ébresztővel és reggeli tornával indul a nap.

Attila:

Minden napszaknak van egy felelőse, aki a fiatalok közül kerül ki, mint a reggeli torna felelőse, a tábori postás, ebédnél a terítésért felelős, és vannak kint gyümölcsfák, amiket öntözni kell. Megvannak a kis feladatok, és nagyon szeretik, ha rájuk van bízva valami.

Tartjátok a kapcsolatot a fiatalokkal a táboron kívül? 

Pista:

Nyilván nem mindenkivel napi vagy heti szinten, viszont van olyan fiatal, akivel a tábori ismertség által napi kapcsolatban vagyunk. Az édesanyja ad helyzetjelentést a leányzóról, és amikor az időnk engedi, találkozunk. Egyébként az egész sörédi közösségre jellemző a családias hangulat.

 

Attila:

A fent említett kislánnyal 2006-ban találkoztunk először, az édesanyja révén pedig tényleg napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Pista:

Ő 16 évesen volt először Söréden, illetve egyáltalán bárhol távol a családjától. Az első három napban ki se jött az előszobából, ott ült a kis foteljában, aztán Attila odament és megkérdezte: „Szia Sára! Attila vagyok! Kijössz velem az ebédlőbe?”, Sára pedig kiment és azóta megmaradt ez a szoros kapcsolat.

Ajánlanátok másoknak az önkéntes munkát?

Attila:

Nem szeretnék közhelyes lenni és azt mondani, hogy gyertek el, mert ilyen szuper lehetőséget máshol nem találtok, de az a tapasztalatom, hogy akik eljátszottak a gondolattal, hogy megnéznék testközelből a tábort és lejöttek, a legtöbbjük visszajáró önkéntessé vált.

Ad valamilyen magabiztosságot vagy kezdeményezőkészséget az itt szerzett tapasztalat a hétköznapokban?

Pista:

Egy közeli példát mondanék. A feleségem is Söréden önkénteskedett, ott ismerkedtünk meg. Mára sérült emberekkel foglalkozik főállásban, és a tavalyi évben sikerült neki a Dumaszínházzal leszervezni egy adományestet. Litkai Gergely elsőre igent mondott, és egy olyan előadást hoztak tető alá, ahol Hajdú Balázs, Dombóvári István, Ráskó Eszter és Janklovics Péter is fellépett, a bevételt pedig az alapítványnak ajánlották fel. Azt gondolom, hogy manapság egyre könnyebb az ilyen kezdeményezéseket sikerre vinni, amihez részben a mi tapasztalataink is hozzájárulnak, másrészt pedig kialakult egy olyan pozitív nyomás a társadalomban, amely elfogadáshoz és  nyitottsághoz vezet.
Aki számára korábban még idegen volt az a szituáció, hogy sérült emberekkel kell együtt tevékenykedni, az most már nem húzza meg magát a háttérben, hanem beszáll. Söréden is ahány önkéntes van, annyiféle foglalkozás és életút áll mögöttünk, mégis egy csapatban, a sérült fiatalokért vagyunk ott. És eleve, ha ez egy önkéntes dolog és valaki a saját szabadidejét feláldozza, az már nagyon jó kiindulás. Ráadásul úgysem fog hazamenni, mert nagyon jó a közösség. Szoktunk is beszélni arról, hogy a táborozás után hetekig tart, mire visszarázódunk a hétköznapokba, mert olyan különleges hangulat van Söréden, ami magával ragad.

Attila:

Amióta kötelezővé tették a középiskolások számára az 50 óra önkéntességet, egyre gyakrabban érkeznek hozzánk ilyen céllal iskolások. Bevallom, eleinte volt bennem fenntartás, hogy a kötelező volta miatt nem fogják komolyan venni a dolgot, de abszolút pozitív csalódás ért. Odatették magukat, jól érezték magukat, és nagyon sokan közülük évről évre visszatérnek. Abban is biztos vagyok, hogy számukra a későbbi pályaválasztás során is meghatározó élmény lesz a fogyatékkal élő emberekkel végzett önkéntesség.

Pista:

Ráadásul úgy látom, hogy a  tizenat-tizenhét éves korosztályt nem kell terelgetni, hogy formálódjanak, hanem nagyon pozitív irányban képesek kinyílni nálunk. Sokat hozzátesz az ember személyiségéhez, hogy pozitív élmények által gazdagodhat.

Attila:

Azt is jó látni, hogy akik még tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt elkezdtük együtt, azóta többen is családot alapítottuk. Az én kislányom most tizenhat hónapos és tavaly már ott volt velünk végig. Amennyire jól érezheti magát egy kilenc hónapos gyerek, ő annyira jól érezte ott magát. Nem ijedt meg attól, ha egy sérült fiatal fel akarja venni vagy odamegy játszani hozzá, és azt gondolom, hogy ebben a korban még fontosabb, hogy ne a semmiből találkozzon ezzel a közeggel, hanem többen is vagyunk olyan szülők, akik már nagyon pici korban magunkkal visszük a gyereket. Természetes lesz számukra, hogy vannak olyan sérült emberek, akiknek az ő segítségükre lehet szükségük, és ezáltal a természetesség által nem fognak idegenkedni tőle.

 

 

Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.

Függőségeinkről. Beszélgetés Bajzáth Sándorral

Beszélgetés Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánssal függőségekről, szerhasználatról, rehabilitációról és a sorstárs segítő közösségek erejéről

 

 

Mi a különbség a függőség és a szenvedélybetegség között?

Mindkét szó ugyanarra vonatkozik, amikor a használt szer vagy viselkedésforma irányítja a használót és nem fordítva.

 Melyek a nem szerhasználattal kapcsolatos függőségek?

Többek között például a szex- és párkapcsolati függőségek, a kényszeres testedzés, vagy szerencsejáték-függőség, valamint megjelent az online játékok addikciója is. Újabban felkeresnek olyan emberek, akiknek a családi élete azért romlott meg, mert az egyik családtag otthon egész nap a konzolon vagy számítógépen játszik, a családdal pedig egyáltalán nem foglalkozik.

 Mi az az érzés, amit a szerhasználó keres a szerben?

Hogy el tudok menekülni a valóságból egy álomvilágba, ahol nem érhet bántódás vagy sértés, és ahol nem érzem az élet súlyát. Gyakorlatilag instant jó érzéseket kapok, amikért nem kell megharcolnom. Nem kell tennem azért, hogy szebbnek, jobbnak érezzem magam vagy sikeres legyek valamiben. Például sport után is van egy euforikus érzés, de azért tenni kell.

Ha nem vagyok elégedett magammal, tehetem azt, hogy változtatok, vagy tehetem azt is, hogy beveszek valamit, és amikor a tükörbe nézek, egyből másképp látom magam. Esetleg ki tudom vonni magamat egy olyan közegből, ahol nem érzem jól magam. A szerhasználattal nem azt a megküzdési stratégiát választom, hogy teszek a rossz érzéseim ellen és megpróbálom elismertetni, elfogadtatni magamat a közösséggel, hanem elkezdek kifelé kacsintgatni és menekülni.

 Egyéni faktorok játszanak inkább szerepet a szerhasználatban vagy a közösség hatására is megcsúszhat valaki?

Vannak determináló tényezők, egyfelől a genetika, másfelől egyéb faktorok, mint pl. az alkoholista vagy drogfüggő családban felnövés, a szülők problémás válása, elhanyagolás, családon belüli erőszak, szexuális abúzus, szülők korai elvesztése, családon kívül nevelkedés, szimbiotikus szülő-gyerek kapcsolat, feldolgozatlan traumák, elgyászolatlan veszteségek sora. És nagyon nagy szerepe van kortárs közösségnek is.

 Írtál egy cikket a kokainról, mint ego drogról: az üzleti életben látott kokainhasználat beszippanthatja az egyes dolgozókat, ha abban a közegben ez a sikk?

Ettől nem feltétlenül lesz függő az ember, mert lehet alkalmi droghasználó is. Ha valaki életében kétszer kokainozott, attól még nem válik függővé, és nem is szeretném ezt démonizálni. Nyilvánvaló, hogy a kokain durván addiktív szer, azonban nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki kipróbálta és tapasztalta, hogy az jó, de annyi elég is volt neki. Akik egy ilyen közegben függővé válnak, azok alapvetően is függő személyiségek és nagyrészt már egyébként is élnek például alkohollal. Ráadásul a kokain mellett lehet bőven vedelni, mert kijózanító hatással van, illetve a szexuális vágyat is fokozza.

 Vannak arra utaló jelek az emberen, hogy komoly eséllyel bele fog keveredni szerhasználatba?

Ha egy gyerekről van szó, akkor az, hogy rossz társaságba jár, kialvatlan, megváltozik a viselkedése, bealszik órán, nyilván arra utal, hogy baj van.

Hajlamosságra utaló jelekkel is találkozhatunk, de ennek a felismeréséhez például, ha iskolai szituációról beszélünk, kell egy nagyon jó tanár-diák viszony. Annak a felismerése, hogy a gyerek tartósan rosszkedvű, nem szeret otthon lenni és ennek a kiderítésében kapjon segítséget, segíteni tud az iskolapszichológus.

 És akik felnőttként kezdenek el valamilyen szert használni?

Legtöbb esetben mindig ott vannak a háttérben azok a gyermekkori sérülések és traumák, amelyek hajlamossá teszik az egyént arra, hogy ilyen módon keresse a boldogságot. Előfordulhat olyan triggerpont, ami beindítja a folyamatot. Vannak olyan klienseim, akik relatív egész későn kezdtek drogozni, addig nem volt semmilyen szerhasználatuk. Hogy lelkileg addig mennyire voltak kiegyensúlyozottak, az már egy másik kérdés. Egy-egy tragédia (haláleset, válás, szakítás) kiválthatja később a szerekhez fordulást az arra hajlamosabbaknál. Azonban többnyire fiatal korban kezdődik a szerhasználat. Természetesen van precedens olyanra, hogy késői életkorban a házastárs elvesztése után és egy szerencsétlen élethelyzetben az ember alkoholhoz fordul, vagy elkezd gyógyszert szedni és szép lassan belecsúszik.

 Egy rehab program tud jövőképet felállítani?

Azt gondolom, hogy ha valaki eljut rehabra és végigcsinálja a terápiás programot, kap jövőképet. Egy jól működő rehabnak van utógondozása (félutas házak). A komlói rehabnál (www.leoamici.hu) például a terápia vége felé a kliensek már kijárnak önsegítő csoportba és kialakulnak a józan kapcsolataik, a józan közösségük. Láthatják a sorstárs közösségben, hogy fel lehet épülni és lehet a későbbiekben is teljes életet élni. Ekkor már elkezdenek munkát keresni és kijárnak az intézetből dolgozni. Amikor már fixen működik a munkahely, kiköltöznek az intézet félutas házába és programjába, ahonnan visszajárnak még egy ideig az intézetbe. Ebben az időszakban még van felettük egy szoros intézményi kontroll, ami aztán fokozatosan enyhül. A félutas házban fél-egy évig lehetnek, ahol jelképes összeget kell fizetniük, a fizetésük egy részét pedig le kell adniuk megtakarítás formájában, amit a program végén aztán visszakapnak. Később ez teszi lehetővé, hogy a program végén a felépülő személy képes legyen kibérelni egy szobát valahol, vagy esetleg több felépülő függő együtt béreljen lakást. A hajléktalan-ellátásban is működnek absztinens szállók, ahova a rehabilitáció után beköltözhet az illető, ha olyanok az életkörülményei, és onnan is tovább tud lépni.

Aki felismeri alkoholizmusát és felismeri, hogy ez a gátja annak, hogy előre jusson az életében, az segítséget kér. Az AA-ban sokan vannak, akik rehab program tapasztalata nélkül jönnek be, és a csoport segítségével vissza tudnak illeszkedni a józan életbe.

 Mennyire lehet probléma, hogy a hajléktalan szállók nem absztinens szállók?

A hajléktalan-ellátásban is vannak absztinens szállók. Ha az illető ki akar józanodni, akkor találhat ilyet. Akik nem az absztinens szállót vagy közösséget választják, azok általában azért nem oda mennek, mert isznak és képtelenek lennének tartani az ansztinenciát. A Nyírőben számtalanszor tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy valaki hajléktalan, ha valóban józanodni akar és már kifelé kacsintgat, akkor talál magának absztinens helyet.

 Rehabról milyen arányban kerülnek ki kijózanodva a függők?

Aki végigcsinálja a kezelést és utána jár önsegítő közösségbe, azoknak a 70%-a józan marad tartósan. Ez jelentős arány. Azonban ahhoz képest, hogy mennyien isznak és drogoznak ma, jelentős az elhullás. Évente körülbelül 30 ezer ember ismeri fel, hogy az addikciója problémát jelent az életében. Ők azok, akik valamilyen formában segítséget kérnek: elmennek pszichiáterhez vagy addiktológushoz. Sok esetben azonban nem történik velük semmi, vagy egyszerűen ráállítják őket a gyógyszeres terápiára, és előfordul az is, hogy egyáltalán nem ajánlanak nekik semmit. Akik elmennek kórházba, azoknak szintén csekély része jelentkezik később rehabra, akik pedig jelentkeznek, azoknak szintén egy jelentős része sosem ér oda. A rehabra érkezőknek pedig jelentős hányadát teszik ki azok, akik egy-két nap, hét vagy hónap után feladják és visszaesnek. Ennek dacára azt lehet mondani, hogy akik végigcsinálják a rehabilitációs programot és utána eljárnak önsegítő közösségekbe, 70%-ban tartósan józanok maradnak, ami kiemelkedően magas arány.

 Mit tud nyújtani a sorstárs segítő program egy függőnek?

Elsősorban azt az érzést, hogy nincs egyedül. Hasonló emberekkel van ott, akik már keresztülmentek ezen a dolgon. Lát olyanokat, akik pár napja vannak ott, vagy néhány hónapja, és ott ülnek azok az emberek is, akik már évek és évtizedek óta józanok. Láthatja azt a fokozatosságot, amin keresztül lépésenként tud haladni. Származásra, bőrszínre, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenhonnan vannak ott józanodó függők.

 Segít a 12 lépéses programok spirituális oldala?

Abszolút. El kell fogadni, hogy vannak olyan dolgok, mint a szer (alkohol vagy drog), amelyek nálam erősebbek. Amíg azt gondolom, hogy mindenható vagyok és nem győzhet le semmi, addig vesztes vagyok. Pedig az alkohol és a drog is legyőz, és térdre kényszerít. Viszont ha ezt el tudom fogadni, akkor kontrollálni is tudom. Nyilván nem mindig, de az életem egyéb részeit jobban tudom szervezni. De ha nekem az a szent meggyőződésem, hogy én jobban tudom, mit és hogyan kell csinálni, az egyenesen a halálba visz. Ha elfogadom, hogy ebben tudatlan vagyok, és mások segítségét kell kérni, akkor egy csoport vagy közösség lehet az én felsőbb erőm. Ez az egyik része annak, amit a csoport ad. A másik része pedig az a spirituális oldal, hogy lehet hinni egy felsőbb erőben, a saját felfogás szerinti istenben. Tehát nincsenek vallási dogmák lefektetve.

Lehet erőltetni a spiritualitást? Mert láttam olyan rehabilitációs próbálkozást, ahol nagyon erőltették a keresztény hitet: kötelező imák naponta többször, akár éjfélkor és hajnalban is, a kliensek pedig elmenekültek a programból, tehát nem működött.

Ez nem célravezető. Ha van ilyen, akkor azt nem jól csinálják. Nem szabad erőszakkal téríteni embereket. Az AA és NA programok is azt mondják, hogy inkább a vonzáson, mintsem a propagandán alapuljon a működés, mert ha a leállni szándékozó függő azt látja, hogy mások így csinálják és működik, akkor az vonzóvá válhat a számára is.

 Hajléktalanokhoz kanyarodva az elmúlt években lett egy fiatal utánpótlása a hajléktalanságnak, mégpedig a fiatal szerhasználók. Mi az alapvető különbség a Komlóra érkező függők és azok között a függők között, akik például a hajléktalan szállókon folytatják a szerhasználatot és tengődnek?

Motiváció. Aki Komlóra megy vagy bármilyen rehabra, az le akar állni. Aki például Komlóra megy, az egy interjúval kezd, ahol elég alaposan kikérdezik: mennyire motivált, vállalja-e, hogy nem nézhet tévét és nem telefonálhat egy hónapig, nem foglalkozhat az intézeten kívüli életével stb. Szerintem ez a lényeges különbség: valaki motivált vagy nem motivált. Rengeteg helyen van az országban rehabilitációs program, és még azt sem mondhatom, hogy minden hely fel lenne töltve. Egyszerűen az a helyzet, hogy például az alkoholisták között rengeteg olyan van, aki nem motivált a leállásra. Csomó mélypont volt az életében, ami miatt mások már rég leálltak, mert pl. elválik tőle a társa, kirúgják a munkahelyéről, elveszíti a lakását – ezek olyan dolgok, ami miatt sok függő azt mondja, hogy ez neki olyan mélypont, ami miatt nem csinálja tovább. És aztán van rengeteg függő, aki belehal a függőségbe, mert megy tovább, utcára kerül, halálra issza magát és ott végzi.

 A hajléktalan ellátásban azt látom, hogy az alkoholista sokkal könnyebben hozzáfér a piához és csoportok alakulnak ki.

Bárki, aki szerhasználó, annak kialakul a saját közege, ahol azt használja, ahol a választott szerét megtalálja. Persze vannak magányos alkoholisták pl. akik otthon isznak, de azért az alkoholisták kocsmába járnak.

A lényeges különbség az, hogy az aktív alkoholista kocsmába jár, a felépülni akaró alkoholista józan közösségbe.

 Arra akarok kilyukadni, hogy ez a szállósdi esetleg konzerválja is őket abban, hogy nem kell ezeken változtatni. A baráti körök kialakulnak és még csak szankciók sincsenek.

Igen. Viszont mindenféle tiltástól függetlenül ez abszolút ott dől el, hogy elegem van-e nekem abból, ami volt, vagy nem. Mert engem is hiába tiltottak. Kijöttem a bíróságról, megkaptam a felfüggesztett börtönbüntetést és egy óra múlva már szúrtam. Ilyenkor az a képesség, hogy felmérjem a tettek következményét, nincsen, elveszik. Ez a függőknél úgy néz ki: „úgysem látja senki, megtehetem”, „ez még az utolsó, aztán kiszállok”.

 Van valamilyen kimondatlan hierarchia a szerhasználó drogos és az alkoholisták között?

Igen, van, de attól függ, hogy kit kérdezel. A drogosok lekezelően beszélnek az alkoholistákról, a becsületesen dolgozó klasszikus alkoholista pedig megvetően beszél a bűnöző, ilyen-olyan drogosokról. Az alkoholizmus mélyen gyökereik a magyar kultúrában is, így könnyű mentséget találni arra, hogy ha valaki dolgozik tisztességesen, akkor miért ne ihatná meg a magáét. Egyébként pedig a szerhasználat típusai összeérnek. Az alkoholistáról lekezelően beszélő drogfüggő, ha elfogy a pénze, átmegy alkoholistába, gyógyszerrel és alkohollal éri el ugyanazt a hatást. És ugyanez igaz az alkoholistára is, aki elkezd gyógyszerre inni, mert elvonásra kapta és rájött, ha egy-két szem Rivóra iszik, sokkal kevesebb cucctól sokkal ütősebb hatást ér el.

 Mi várható a mostani biodrog boomtól? Lesz ennek vége?

Miért lenne vége? Ez egy folyamat. Mindig is voltak ilyen emberek a társadalmakban. A populáció egy jelentős része, kb. 10%-a mindig használt szereket. A trendek változnak, az emberek nem. Az emberi természet, gyarlóság, a nyomor, az valahogy mindig állandó. Mindig lesznek, akik szert használnak, csak ma „ezt” használják, régen „azt” használták. Amerikában most megint kezd visszajönni a heroin, a szintetikus Fentanil, tehát van egy körforgás. A dizájner vegyületek nyilván bonyolítják a jelenséget. Teljesen kiszámíthatatlanná vált a drogpiac és a használók gyógyítása, mert nem lehet tudni, hogy mit használnak, de alapvetően az érzés, amit a szerhasználók keresnek a drogban, az mindig ugyanaz.

 A hajléktalan-ellátásban látott eseteknél a biocucc használóknál nem lehet tudni, hogy mit vált ki belőlük az adott szer. Az őrjöngőkre gondolok.

Teljes fekete lyuk az egész. De ezt sosem lehet pontosan tudni, mert ugye változnak a szerek.

 Te még a rendszerváltás előtti időkben kezdted a szerhasználatot. Akkoriban nem voltak hajléktalan szállók, nem volt ingyenes ellátás. Lehetséges, hogy akkoriban kevesebben voltak a szerhasználók is, mert nem volt ilyen konzerváló erő?

Kevésbé tűnt fel. Nem volt akkora média, internet, tiltott volt a munkanélküliség. A szocializmusban bújtatott munkanélküliség volt, papíron nem volt drogprobléma, mert nem létezhetett. A ’80-as években hozták azt a rendeletet, hogy reggel 9 óra előtt tilos volt szeszesitalt eladni a boltokban, mert már részegen érkeztek a munkások dolgozni, tehát akkor elkezdtek virágzani a zugkocsmák. Szerintem ebben nincs változás. A szerhasználat módozatai változnak. Például ma sokkal kevesebb intravénás szerhasználó van, kevesebb a heroin, sokkal többen szippantják vagy tabletta formájában veszik be.

 Segít az addikt eseteken a feltétel nélküli elfogadás és szeretet?

A drogrehabokon is van szabály. A függőknek kellenek a keretek, ha fáj, akkor is. A korlátlan „Megmentelek, mindegy, hogy bármit is csinálsz!” hozzáállást nem tartom célravezetőnek. Attól, hogy én valakit szeretek, nem azt jelenti, hogy elfogadom a viselkedését. A kettőt el kell különíteni. Attól még hogy szeretem a gyerekemet, nem hagyhatom, hogy megverjen, hanem ráhívom a rendőrt. Vagy ha meglop, annak kell, hogy legyen következménye. Ez az ő érdeke is, különben mit tanul belőle? Hogy újra megteheti. Azt mondom, hogy szeretem, de ezt a viselkedést sem a magam, sem pedig az ő érdekében nem tolerálom. Az ő érdeke is megtanulni, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem engedhet meg magának.

 És ha azt mondjuk keresztény felfogásban, hogy mindenkinek jár még egy esély?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Az nem azt jelenti, hogy mindent feladok és mindenemet feladom, mert azt úgy nem lehet. Nem az a lényeg, hogy a másikat kiszolgáljam, hanem, hogy megtanítsam élni. Az nem elfogadható, hogy az én jól létem, családom és az életem menjen rá. A túlsegítő altruista attitűd kifejezetten káros egy segítői hivatás esetében, mert átveszi a felelősséget, tehát nincs miből tanulnia a kliensnek.

Illusztráció: M. C. Escher

Egy randi, ahol csak én beszélek

 

 

Nézz rám. Egy teljesen átlagos lány vagyok, átlagos élettel.
Ne, légyszi, ne kezdjük el ezt a „de hát te más vagy, mint a többi”-dumát, mert az egyetlen dolog, amiben én különböznék a többi lánytól ,az az, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki arról próbál meg meggyőzni téged, hogy ő egy teljesen basic, semmi extra lány.
Én csak őszinte vagyok. Nem sokban különbözöm a minket körülvevőktől. „De hát, alig van, aki így sminkeli magát, meg lassan több lyuk van a füledbe, mint az ementáli sajton”, fordulhat meg néhány ember fejében, de az igazság az, hogyha még nem láttál hozzám hasonlót akkor szimplán csak az instagram teljesen másik felét szoktad követni. Ahonnan én jövök, ott minden második így néz ki. Na, de nem vagyok egy influenszer, én nem szeretnék csak a külsőségekre fókuszálni, mert sajnos – vagy nem sajnos – a külső mindig változik, a sugar daddyjaid ízlésétől függően.
Tehát, tisztáztuk, hogy kívülről nem vagyok átlagon felüli, viszont belülről… SEM. Tegyük fel, hogy megfogott téged a külsőm, az, hogy így öltözködöm, nyilván nem magam miatt, hanem csak és kizárólag azért, hogy személy szerint téged, te isten által kézzel faragott, velejéig férfit lenyűgözzelek. Miután a ruháim – khm, a fenekem – fürkészése után felpillantottál az arcomra – khm, a melleimre – akkor váltam érdekessé a számodra, hisz nem a megszokott instagram modell arca nézett veled szembe – amiről btw elmondjam, hogy nem is létezik a photoshop és a facetune kapuin kívül, vagy még ne legyek az a „tipikus feminista ribanc”?

Még mindig csak nézel, szóval akkor beszélek a külsőmről először.
Na, a ruháimat, amik takarják forró, érintésedre szomjazó testem, valójában az astóriás turiból kapartam magamra. Úgy bizony, most figyelj, kemény 655 forintért. Olcsóbb az egész outfitem, mint az órád, amit amúgy fordítva vettél fel, gondolom, mert csak így látszik a rolexed koronája. Ja, hogy a többi lány igen is igényes, mert költ magára, és még a pizsamája ára is legalább 5 számjegyű, és most ezzel ellent mondtam saját magamnak, mert más vagyok, mint a többi? Oh, aranyos. Mutass nekem egy olyan lányt, aki hozzám hasonló anyagi helyzetben van – tehát még sajnos nem tudta pénzzé tenni a lábfejéről készült képeket –, és NEM dobban fel a szíve, amikor a kinézett pulcsija 50%al le van értékelve. Nem, majd még hülye lesz és oda megy ordítani a managerrel, hogy de ő ezt eredeti áron akarja megvenni, mi?
Térjünk át a sminkre. Nagyon fürkészed a szemeimet, és óh istenem hányszor, de hányszor kívánom azt, hogy ilyenkor magadban megdicsért a blendingelős technikámat és azon gondolkozz, hogy hogy tudtam ilyen egyenes vonalat húzni, plusz ilyen színeket összeválogatni, amik ennyire kiemelik a szemem színét – de… meg se kell kérdeznem, tudom mire gondolsz. Arra próbálsz rájönni, hogy hol láttál te ehhez hasonló sminket. Hadd segítsek. Valószínűleg ma reggel, mikor az inkognitómódot nem arra használtad, hogy sunyiba édesanyád névnapjára ajándékot nézegess. Bizony ám, a felnőtt videókban szereplő nőtársaimra emlékeztetlek, és most megpróbálod elképzelni, hogy én, hogy nézhetnék ki lefolyt sminkkel az arcomon. Megsúgom, jól. A napközben random rám jövő sírógörcsös idegösszeroppanásaim bizonyíthatják is.
De, mint mondtam, én a belsőt jobban értékelem. Ezért is ültem le veled kávézni, annak ellenére, hogy így nézel ki. Lássuk csak… Azt hiszed, hogy a számodra ismeretlen külső biztos valami újat, izgalmasat takar. Huh. Nem. Vegyük sorra, mi a közös azokban a “tipik csajokban” és bennem. Féltékenyek – ha nincs bizalom, pipa; Hisztiznek – ha nem rájuk figyelsz, hiába kérték, hogy hallgasd meg őket, pipa; Imádják a plüssállatokat, utálják a pókokat, és 2x annyit esznek, mint amennyit „illene”,…. pipa, pipa, pipa. Dühösek, ha menstruálnak, szomorúak, ha – várj, mi az? Mitől rázkódtál össze? A menstruáció szótól? Ne haragudj már, de ez egy természetes dolog, olyan, mint a vécézés, és ha te el tudsz büszkélkedni, sőt, igazi legendává válni a székleted méretével, akkor hadd ne érezzem már magam szarul amikor meglátsz egy tampont a táskámban. Mit gondolsz, honnan jönnek ezek elő? Varázslatosan ott teremnek, ahogy a mobilodon a volt barátnőd „akkor este tali?” üzenete?
Elfelejtettem mit akartam még mondani, de a lényeget remélem sikerült megérteni. Nem? Na akkor figyelj az a csodálatos lány, akiről Amy Dunne is beszélt a Holtodiglanban, aki annyira szereti a férfias hobbijaidat, amennyire te, aki nyitott a legújabb undorító pornótrendekre, aki sosem lesz mérges rád, aki mindig kipihent, akin sosincs egy darab szőr se a szempilláitól lefelé, akinek sosem fáj a feje és akivel bármit, bármikor megtehetsz: nem létezik.
Sokan talán megpróbálnak ilyenné válni, de az a próbálkozás pontosan azzal ér fel, amikor a hozzád hasonlóak esküdöznek a harmadik félrekúrás után, hogy „megváltoznak”. Nem tart örökké.
Tehát belülről is olyan vagyok, mint a többi. És jó lenne, ha ezt a következő áldozatodnál is észben tartanád, és nem szólnád le például a hobbiját, csak azért mert te túl átlagosnak találod. Szegény lány még abba is hagyná, mert te azt mondtad neki, hogy ő végre más mint a többi, szerencsétlen meg kényszert érez, hogy ezt a képet fenntartsa. Szóval, nem csinál semmi olyat, amit a többiek, nem úgy viselkedik mint a többiek, de mind hiába mert amikor 3 hónap múlva egy kifejezéstelen szexrobotként ül melletted, úgyis kidobod, mert „há nemtom, ráuntam”.

Nem tudsz megszólalni? Nem is baj. Úgyis rég szerettem volna már egy olyan randit, ahol csak én beszélek.

 

 

Nincs két egyforma történet – Beszélgetés dr. Szabó Ferenc Ádám pszichiáterrel a gyakran a saját környezetünkben is látható, ám nehezen értelmezhető pszichiátriai betegségekről

Hogyan kerültél a pályára, és milyen motiváció terelt a pszichiátriai betegek gyógyítása felé?

A szakirány kiválasztásában nem volt nehéz dolgom. Mndig is olyan területet szerettem volna választani, ami képes folyamatosan új kihívások elé állítani. Azt gondolom, hogy a pszichiátriai betegek sorsa és történetei mindig különbözőek: nincs két egyforma előzmény, családi környezet és tünetegyüttes.

Hol húzódik a határ a pszichológiai és a pszichiátriai eset között?

Mindenképp a két tudományterület együttes létjogosultságáról érdemes beszélni. Ritkán tudom azt mondani, hogy van pszichiátria pszichológia nélkül. Van olyan, amikor a pszichológiai terápia mellett a pszichiátriai kezelésre nincsen szükség, de nem gondolom, hogy létezik olyan eredményes és adekvát ellátás, ahol a pszichiátria ott van és a pszichológia nincs mellette.

Alapvetően a képzésben kezdődnek a különbségek: a pszichológiát inkább a bölcsészettudományi irányultságú karokon tanítják, míg a pszichiátria a klinikai orvostudományok egyike, tehát az általános orvostudományi karon kell diplomát szerezni. A legalapvetőbb különbség az ellátás vonatkozásában pedig a gyógyszerek alkalmazhatósága. Tehát a pszichiáter, mint orvos, írhat fel gyógyszerket. Jellemzően a pszichiátriai ellátás látóterébe kerülőknek szükségük van gyógyszerekre, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy még a pszichiátriai ellátásban részesülőknek is szükségük van pszichológiai ellátásra. Ahol csak pszichológusok foglalkoznak esetekkel, ott arról van szó, hogy nincs olyan súlyossági fok, klinikai tünet vagy funkcióromlás, amely miatt gyógyszert kellene alkalmazni.

A pszichológiai terápiák alapvetően (nem kizárólagosan) beszélgetés alapú terápiák, a klinikai pszichiátriában pedig az „erős” tüneteknek a megfigyelésén és gyógyszeres kezelésén van a hangsúly.

Lehet azt mondani, hogy a lelkiállapot javulása segít a gyógyulásban, tehát a pszichológiának ilyen szintű egyensúlyozó szerepe lenne?

Abszolút. Fogalmazhatunk így is. Számos jelenség létezik, amely ha kialakul bennünk – legyen az egy egészségügyi panasz (nem tudunk aludni, félünk valamitől, vagy súlyosabb esetben hallucinátoros élményeink vannak vagy meggyőződésünk, hogy ártani akarnak nekünk) –, és mi ezt egy biztonságos környezetben feltárhatjuk, megoszthatjuk, és minket ebben megértenek, az egy óriási segítség a gyógyulásban. Nyilván ettől még a hallucinációk vagy téveszmék nem szanálódnak, viszont a hozzájuk társuló szorongáson vagy nyugtalanságon biztosan tud segíteni. Az utóbbi tünetek (hallucinációk, téveszmék) fennállásakor a gyógyszeres terápia mindenképp indokolt és szükséges, azonban önmagában a gyógyszeres terápia nem biztos, hogy megszünteti a hallucinációkhoz vagy téveszmékhez kapcsolódó olyan szubjektív élményt, mint a félelem vagy a bizonytalanság-élmény.

A paranoid vagy hallucináló pszichiátriai betegek tisztában vannak azzal, hogy valami baj van velük?

Esete válogatja. Nem lehet megmondani, hogy ha valaki paranoid szkizofrénia betegséggel él együtt, hogy ő biztosan nincs tisztában azzal, hogy ezek betegség tünetei, amiket ő megél. Ugyanígy nem tudjuk megmondani, hogy egy depressziós beteg tisztában van-e azzal, hogy ő depressziós, és biztosan érzi, hogy rosszul van-e és segítségre van szüksége. Ezt körül kell járni, mert ez mind annak az egyéni történetnek a része, hogy ő mekkora rálátással bír a saját mentális egészségére.
A pszichotikus tüneteknél sokszor nem gondolják a betegek, hogy ezek a tünetek egy betegség részei, hanem ezek az ő szubjektív valóságuknak az alkotóelemei. Valahol nyilvánvalóan észlelik azt, hogy ezek a valóságelemek a többiek valóságában nem feltétlenül vannak jelen. Egyszerű példával szemléltetve, ha óvodásként bekerülök egy óvodás csoportba, ahol hosszúnadrágot hordok, míg minden kisgyerek rövidnadrágot, akkor érzem, hogy különböző vagyok a többiektől és ez szorongást kelthet.

Saját környezetemben is vannak paranoid kliensek, akik olyan élményekkel rendelkeznek, hogy pl. jönnek érte a németek. Látszik, hogy elzárkózó, távolságtartó a környezetével szemben. Mennyiben függ a műveltségtől vagy tudástól az, hogy tisztában legyen egy beteg a saját állapotával?

Érdemes visszatérni  a jelenség többrétegűségére. Ha valakinek van egy olyan meggyőződése, hogy jönnek érte a „németek”, az szorongást kelt. Félünk, nyugtalanok vagyunk, mert attól tartunk, hogy nem lesz holnap, jönnek értünk, és elvisznek. Mindez pedig, ha egy olyan környezetben történik, ahol senki más nem fél, teszik a dolgukat és jól érzik magukat a bőrükben, akkor a nyugtalanságnak és a szorongásnak lesz egy másik dimenziója is, miszerint különbözöm a többiektől. Ez a két aspektus pedig összeadódik. A különbözőség vagy a kisebbséghez tartozás önmagában is szorongást kelthet.

Befolyásolhatja a betegségtudatod a műveltség vagy az intelligencia?

Sok minden meghatározza egy ilyen helyzet kimenetelét és súlyosságát. Ha egy biológiailag vagy genetikailag meghatározott betegségről beszélünk, mint például a szkizofrénia, akkor a magasabb intellektus vagy a jobb szociális környezet nem valószínűsíti  látványosan, hogy a beteg felismeri a betegsége betegség voltát. Azonban más a helyzet például a személyiségzavar vagy a szerhasználat talaján kialakuló pszichotikus állapotoknál. Itt már sokkal jobban látjuk, hogy az iskolázottság vagy az anyagi helyzet, a szociális élettér minősége és mennyisége sokkal jobban meghatározzák a pszichiátriai tüneteknek a megjelenését, minőségét és az intenzitását.

Tehát a támogató környezet valós segítség tud lenni?

Az mindig segít. Ha például én eltöröm a bokámat és magam vagyok ezzel, fáj ugyan, de nem tudom diagnosztizálni, akkor az ember egy ilyen döntést (orvoshoz fordulás) is tud halogatni vagy bagatellizálni. Nyilván a pszichológiai vagy pszichiátriai tünetek megjelenésénél árnyaltabb a helyzet. De egy jó szociális környezet, ami jelentheti a családot vagy bizalmas baráti kapcsolatokat, tud segíteni.

Trauma vagy folyamatos stressz okozhat olyan pszichés változást, amit már gyógyszerrel kell kezelni?

Az ilyen kiváltó okok nagyon gyakoriak. Fontos tudni, hogy Magyarországon az átlag lakosságot alapul véve a szkizofrénia- spektrum zavar nagyjából a népesség 1%-át érinti. Azonban a személyiségzavar és az alkohol-, illetve szerhasználat  előfordulása már jelentősen magasabb arányú, amelyek esetében  alsó hangon a népesség 10-20%-ában  kell gondolkodni. Mindkettőnek a talaján kialakulhatnak komorbid pszichiátriai betegségek: szorongás, hangulati eltérés, alvás-és evészavar, és nem ritkán pszichotikus tünetek is, mint például a hallucinációk és üldöztetéses tartalmak.

Örökölhető a trauma?

Nem biztos, hogy csak egy tényezőre vezethető vissza egy-egy jelenség kialakulása. A traumatizáció esetében sokkal valószínűbbnek látom a tanult viselkedésformák létét. Természetesen nem lehet feketén-fehéren elkülöníteni az öröklődés és a tanult minták szerepét, de folyamatosan zajlanak a genetikai vizsgálatok minden pszichiátriai kórképre vonatkozóan. Ha viszont abból indulok ki, hogy pl. van egy súlyosan alkoholista apám, aki minden nap részegen tér haza, minden második nap megkergeti a családot, falhoz vágja a sörösüveget, nem lehet hozzászólni, mert durva, kellemetlen és félelemkeltő, akkor valószínűbb, hogy kamaszkoromra egy hasonló, könnyen frusztrálódó és könnyen agresszívvé váló személyiség leszek. Még akkor is, ha nem fogyasztok alkoholt. Felmerülhet természetesen az öröklődés szerepe is, de az a szegény gyerek az életben nem látott más mintát arra, hogy a benne lévő élményekkel és érzésekkel másképp is meg lehet küzdeni, mint az üvöltés és az üveg falhoz vágása. Számomra ez inkább tűnik tanult viselkedésnek, mintsem genetikailag örökölt alkatnak.

És ha a gyerek tudatosan elzárkózik attól, hogy ő ilyen legyen?

Ötévesen még nem fogalmazódik meg bennünk, hogy én ilyen nem szeretnék lenni. A tudatunk és a tudatos gondolkodásunk a korai kamaszkor előtti években, nagyjából 10-12 éves korunkra alakul ki. Amikor már 15-17 évesek vagyunk, és a szüleink megtiltják a dohányzást vagy a bulizást, akkor már valószínűbb, hogy teszünk olyan kijelentéseket, mint például: ha én szülő leszek, akkor máshogy fogom csinálni. Azonban 5-6 évesen vagy korábban még nem tudunk ilyen következtetéseket levonni. A kisgyerek ezeket a dolgokat még nem érti, csak tanulja. Ösztönösen befogadja, elsajátítja, elkönyveli, és minél később foglalkozunk a problémával, annál nehezebb lesz azt korrigálni.

A közoktatásban mennyire lenne helye annak, hogy a pszichiátriai kórképeket alapvetően ismerjük?

Fontos lenne a mindennapi életvitelben, ha lenne olyan alapismeretünk, hogy melyek ezek a testi és mentális eltérések, illetve ilyen helyzetekben hogyan lehet segíteni. Nyilván egy a tömegközlekedésen látott mentális betegnél az utastársaknak nem kötelességük megállapítani, hogy a demencia talaján lévő betegség vagy szerhasználat mellékhatása okozza az illető zavart viselkedését, viszont legalább felismernénk, hogy ilyen helyzetben a sürgősségi betegellátóhoz jó lenne eljuttatni azt a személyt, például hívhatunk mentőt .

Mit takar a közösségi pszichiátria és hogyan működik?

A közösségi pszichiátria csapatmunka, mely csapatban ott van a pszichológus, a foglalkozásterapeuta, a szociális szakemberek, a háziorvos (ha más egészségügyi probléma is felmerül), illetve bármely más olyan szakember, akinek a jelenléte az ügy kapcsán indokolt lehet.

Itt már nem azon van a hangsúly, amit a pszichiáter végez a mindennapi klinikai gyakorlatában, hiszen a közösségi pszichiátriai ellátásban részesülő beteg optimális esetben már beállított gyógyszerezésen van. Kompenzált, viszonylag stabil az állapota, a pszichiáter pedig azért van jelen, hogy ezt az elért állapotjavulást nyomon kövesse. Amennyiben a szakember elkezdi észlelni, hogy a betegnél van valamilyen irányú kibillenés, akkor időben fel tud lépni, megelőzve ezzel az olyan súlyos fokú állapotromlást, ami újbóli kórházi kezelést tenne szükségessé.

Hogy lehet a pszichiátriai eseteket olyan nyitott helyen kezelni, ahol a betegnek is megvan a maga mozgástere és döntése? Például, ha a paranoid beteg azért nem veszi be a gyógyszerét, mert ismét előjön belőle az üldözési képzetek?

A gyógyszerbevétel nagyon fontos momentum. Jól követhető, mert ha a beteg a látóterünkben van, akkor tudjuk követni, hogy szedi-e a gyógyszert. Ha egy-két tabletta kimaradt, tudunk lépni. Ilyen gyógyszermennyiség kimaradása még nem fog súlyos fokú állapotromlást eredményezni. Viszont, ha valaki nincs ellátásban és úgy telnek el hetek-hónapok, hogy gyógyszer nélkül van, akkor az egy időzített bomba, ahol csupán idő kérdése, hogy mikor kerül be sürgősséggel az akut pszichiátriai osztályra az illető. Tehát, ha észleljük, hogy az eddig egyébként viszonylag aktív, szociálisan magasabb aktivitást mutató személy elkezd visszahúzódóbb lenni, akkor a pszichiáter többet foglalkozik vele és megpróbálja kideríteni, hogy mi ennek az oka. Lehet finomítani a gyógyszereken, felhívni ennek a lépésnek a fontosságára a beteg figyelmét, hogy ne kelljen ismét kórházba menni és így tovább.

Létezik ma Magyarországon olyan modell, amely lehetővé teszi, hogy a pszichiátriáról kikerülő, családi vagy szocális háttérrel nem rendelkező betegek ne a hajléktalan-ellátásban landoljanak, hanem valamilyen szanatóriumban éljék az életüket?

Általánosságban azt lehet mondani, hogy egyelőre nincs annyi elérhető szolgáltatás, mint amennyi betegnek szüksége volna rá. Ráadásul az sem biztos, hogy ezek az ellátások jelentik a legjobb megoldást. Ha bejön az illető egy akut pszichiátriai osztályra és megtörténik a kezelés, nyilván tudunk valamit stabilizálni a helyzeten, de az lenne az optimális, ha hosszabb rehabilitáció vagy közösségi pszichiátriai ellátás keretében utána folyamatosan a látóterünkbe maradna. Ráadásul a 21. században más szempontok is megfontolásra kerülnek. Mégpedig az, hogy egy akut pszichiátriai kezeléssel elért állapotjavulás után a beteg térjen vissza a hétköznapokba, munkát vállaljon, ügyeket intézzen, szociális életet éljen stb.

A közösségi pszichiátriai ellátás jelenleg azokat a betegeket érinti igazán, akiknek a pszichiátriai betegségük már olyan előrehaladott állapotban van, ami az önálló életvezetéshez rendszeres segítségnyújtást tesz szükségessé.

Létezik a depo-injekciónál hosszabb hatásidejű?

A depo-injekciók működnek. Jellemzően kettő vagy négy hetente alkalmazott injekciók, amelyek az adott hatóanyag vonatkozásában a szájon át történő gyógyszeres terápiát helyettesítik, viszont nem feltétlenül váltják ki azt. Sok beteg kombinációban kapja a gyógyszereit és csak bizonyos tünetek vonatkozásában van lefedés az injekcióval. Bizonyos tünetek esetében indokolt és javasolt szájon át is gyógyszert szedni. Egyébiránt van egy-két depo-injekció, ami három hónapos lefedettséget biztosít, illetve zajlanak a gyógyszerkutatások a hosszabb idejű és egyenletes, lefedett hatás érdekében.

Ugyanakkor tudni kell, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az adott hatóanyag ugyanolyan hatékony lesz évek múlva, mint kezdetkor. A központi idegrendszerünkben lévő receptorok dinamikusan változnak számukban és minőségükben is, tehát ami 2016-ban még segített, nem biztos, hogy ugyanolyan hatékony lesz 2022-ben is.

Ez ugyanolyan, mint a hozzászokás vagy toleranciaszint-növekedés?

Más az alapmechanizmus. Főleg a szkizofréniánál alkalmazott antipszichotikumok esetében egyelőre annyira nem ismertek a folyamatok, hogy pontosan meg tudjuk mondani, miért van az, hogy egy adott gyógyszerre egy idő után nem reagál a betegség. A folyamat előrehaladtával megjelenhetnek új tünetek és bekapcsolhatnak új agyi régiók, amelyek eredetileg sem feltétlenül reagáltak volna a gyógyszerekre.

Tehát ez egy progresszív folyamat?

A szkizofrénia-spektrum zavar egy progresszív folyamat.  Régen ezt is demenciának tartották, amíg nem volt ennyire elkülöníthető. Szellemi leépüléssel végződik, de a leépüléshez vezető út több funkciót is érint. Nemcsak a kognitív funkciókat (árnyalt gondolkodás, tájékozódóképesség, emlékezőfunkció), hanem olyan súlyos tünetek is megjelenhetnek, mint hogy a valóságot nem tudjuk adekvát módon észlelni. Többlet tüneteink  és „mínusz” tüneteink vannak: olyasmi észlelünk, ami nincs ott, és ami ott van, azt nem észleljük. Érinti a szociális funkciókat, a személyiségműködésünket és az általános funkcionalitásunkat. Az idő haladtával pedig egyre több réteget és egyre nagyobb mértékben befolyásol.

Kezeletlen szkizofrénia esetén meddig tart a leépülés? Elsősorban gondolok itt a hajléktalan-ellátásban tengődő betegekre.

Változó. Azért is hívjuk spektrum betegségnek, mert nincs két egyforma történet. Vannak a nagyon enyhe és nagyon jó prognózisú szkizofrénia megjelenési formák, amelyek akár gyógyszeres kezelés nélkül is évekig feltűnésmentesek maradnak. És vannak a nagyon rosszindulatú, súlyos szkizofrénia-formák, ahol már az első pillanatban elcsípett állapotromlás adekvát megszólítása esetén sem lassítható a progresszió. Évek elteltével akár a húszas éveiben járó fiatalnál is azt lehet észlelni, hogy érdemi kognitív munkába már nem vonható be. Ránézésre nem fogja a klasszikus demens képét festeni, mert nem egy idős emberről van szó, aki nem tudja, hogy balra vagy jobbra kell menni a boltba, de akár már a késő húszas éveiben is megjelenhet az a funkcióvesztés, hogy már tájékozódni sem tud a saját környezetében.

Tehát önellátás-képtelenséget jelent?

Igen. A vége az önellátási képesség elvesztése.

Ők azok az esetek, akik kint dünnyögnek magukban itt-ott az utcán, nincsenek bedrogozva vagy bepiálva, de ezt az állapotot mutatják?

Vélhetően a szkizofrénia spektrumon vannak, de nyilván más pszichiátriai betegségek is vezethetnek ilyen állapotokhoz. Különösen fontos a szervi betegségek említése is a háttérben, amelyek átfogó kivizsgálással zárhatók csak ki. Gondolok itt például koponyasérülésre, elhanyagolt cukorbetegségre vagy kezeletlen pajzsmirigy-funkcióeltérésre.

Gyakoribb lehet nálunk, magyaroknál a depresszió?

Bonyolult kérdés, mert nem lehet a társadalmi, történelmi és politikai tényezőket kihagyni ebből, és nyilván nem keresztmetszetről beszélünk, hanem évtizedekről és évszázadokról. Azt gondolom, hogy a történelmi idők és az azok alapján szerveződő tartós társadalmi jelenségek kihathatnak az átlag populáció hangulati vagy közérzeti szintjére. De nem lehet olyan konkrét megállapítást tenni, hogy a magyarok depressziós nép. Nagyon sok mindentől függ: ugyanúgy állítjuk-e fel a diagnózist, mint egy másik országban? Ugyanúgy írunk-e fel hangulatjavítót, mint egy másik országban? Depressziósnak számít-e az a tünet, ha valaki kevesebbet mosolyog vagy barátságtalan, vagy ezek inkább kulturális jelenségek? Ezekkel a transzkulturális pszichiátria foglalkozik. Sok viselkedésforma vagy élményvilág adott kultúrában elfogadott, míg egy másikban teljesen idegen, ezáltal pedig patológiásnak értékelhető és értékelendő. Alapvetően ott lehet megfogni a jelenséget, hogy a mindennapi funkcionalitásunkat befolyásolja-e a dolog vagy nem. Ha egyik napról a másikra egy nagyon távoli vallás híve leszek és megszakadnak a társas kapcsolataim, nem leszek kompatibilis a mindennapi életvezetéssel, és ráadásul nem is kulturális gyökerű a jelenség, tehát nem a neveltetésünkből származik, akkor valószínűbb a pszichiátriai betegség megléte.

A fiatal generációk esetében a szerhasználaton kívül van olyan új kórkép, ami korábban nem volt jellemző?

Új kórkép lehet az olyan addikció, mint a játékfüggőség, ami napokig láncolja a számítógép elé a felhasználót. Mondható újnak abban az értelemben, hogy 30 évvel ezelőtt még nem jöhetett szóba az online játéktól van függőség. Korábban másféle addikciók voltak, jellemzően a kábítószer és az alkohol. Az alkohol pedig mindig is az első volt. Tehát azt mondhatjuk, hogy nem a kórképek újak, hanem a inkább a struktúrájuk más.

A modern világ sajátosságaival párhuzamosan megfigyelhető sok változás. Szembetűnő, hogy nagyon nehéz biztonságos és világos utakat találni magunk előtt (itt különösen a személyiségükben fejlődő kamaszokat, fiatalokat értem). Olyan mértékű ingerelárasztásban élünk, hogy teljes képtelenség döntéseket meghozni, és bizonyosnak lenni abban, hogy mi a helyes út vagy a helyes döntés. Ha például egy ösztöndíjra pályázom, mire eldönthetném, hogy azt a bizonyosat fogom választani, felbukkan hat másik lehetőség. És miután mindenki ezzel az ingerelárasztással találja szemben magát és mindenki küzd, kevesebb kapacitás marad a biztonság, a törődés és az odafigyelés vonatkozásában is. Ez pedig fontos szerepet játszik abban, hogy a mentális stabilitás miért kezdett kevésbé jelen lenni az emberekben.

Sokat halljuk a személyiségtorzulás kifejezést. Ez nem összetévesztendő a személyiségzavarralmit jelent? De mit is jelent?

Ez nem egy szakmai fogalom. A hétköznapi szóhasználatban persze benne van, pszichológusok és pszichiáterek informális fórumokon élhetnek is vele, de nem létező jelenség. Arra szoktuk mondani, amikor az egyén saját maga vagy a környezete számára egyre megterhelőbbé, egyre nehezebben elviselhetővé válik. Ennek a hátterében olyan okok körvonalazódhatnak, mint szerhasználat, tragédia, egzisztenciális nehézségek stb. Létező jelenségről van szó, csak nem egy terminus technikus.

Hozzátok milyen betegeségekkel kerülnek be a páciensek?

A miénk egy akut pszichiátriai osztály, ahol alapvetően két csoportra osztható betegpopuláció található. A kisebbik csoport az ún. közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsító betegek csoportja, akik olyan mentális zavarral élnek együtt, amelynek velejárójaként akár önmagukra, akár másokra is veszélyt jelenthetnek. Ők azok az esetek, amikor az akaratuk ellenére is kötelező őket kezelni. Tehát a kezelésbe kerülésük nem egy eldönthető kérdés, hanem törvényi előírás. Ők a kisebbik hányad, és többnyire súlyos pszichotikus állapotban vagy szuicid veszélyben  vannak.

A bent fekvő betegek nagyobbik hányada ugyan szintén heveny pszichiátriai betegségtől szenved, azonban ott a betegek önkéntes kérelme alapján történik a felvétel. Nem tanúsítanak közvetlen veszélyeztető magatartást, habár nem feltétlenül állnak tőle messze. Az ő esetükben nagyobb mértékben és stabilabb minőségben merül fel a betegségbelátás, azegyüttműködési szándék, valamint a gyógyulásra törekvés. Ezeknél a betegeknél is előfordulhatnak a pszichózis enyhébb formái, szorongásos állapotok és hangulati eltérések, alvás- vagy evészavarok, neurokognitív zavarok (demencia-szindrómák), személyiségzavarok és addiktológiai betegségek. Széles a spektrum, a felsorolás még így sem volt teljes.

Mit lehet tudni a pszichoterápiás részlegről?

Azon a részlegen komplex kezelés folyik, ahol pszichiáterek, pszichológusok, művészetterapeuta, relaxációban és kommunikációban is jártas szakemberek is részt vesznek a mindennapi munkában.

Milyen hatékonyságúak ezek a terápiák?

Nem lehet általánosítani. Nagyon sok függ attól, hogy a beteg a kórházból kilépve milyen környezetbe tér vissza és ott milyen ingerek érik, milyen életeseményeken megy keresztül. Egy traumán átesett paciensnél, ha sikerül elérni egy állapotjavulást, vagy csökkenteni a hasonló helyezettől való anticipátoros félelmét, amennyiben nem kerül hasonló esetbe, vagy nem ismétlődik meg a traumatizáció újból, nagyobb valószínűséggel gyógyul. Ha viszont a traumatizáció megismétlődik, jó eséllyel visszakerül. A terápia hatását a kórházon kívüli életben nagyon nehéz megjósolni, mert az életeseményekre nincsen egyetlen szakembernek sem ráhatása.

A megküzdésben segít azért a terápia?

A felkészítésben nagyon jól lehet segíteni a beteget. Fel lehet készülni egy újbóli traumatizációra, hogy ne álljunk eszköztelenül az ismétlődés során.

Mit lehet tudni a neurózisról?

Ma már nincs benne a betegségek osztályozásában. Tulajdonképpen a neurózis egy krónikus állapot leírására szolgál, ami jellemzően a hangulati, szorongásos, akarati és komplex motivált cselekvési problémákkal jár együtt. Utóbbiak alatt értve a szexuális működést, étvágyat vagy aktivitást. Ezeket a funkciókat érinti, ezek közül valamelyiket szinte állandóan, különböző intenzitásban, epizódszerűen érintő állapotról van szó, amelyet nagyon könnyen mozgatnak az életesemények. Azt is mondhatjuk, hogy az életeseményekre van egy fokozott érzékenység. Tehát akár már egy kisebb stresszforrás hatására is valamely funkció nagymértékben érintetté válik. Picit egyszerűsítve és modellezve mondhatjuk, hogy egy neurotikus páciens például egy munkahelyi vita kapcsán könnyebben dekompenzálódik hosszabb időre. Jobban megviseli, hetekig vagy hónapokig is rosszabbul tudja magát érezni, míg egy neurózissal együtt nem élő ember egy munkahelyi konfliktussal meg tud küzdeni és egy óra múlva elfelejti, vagy magasabb szinten, a konfliktus megszólítására és megoldására törekszik.

A neurotikus beteg nagyon könnyen a szenvedés és a rossz közérzet áldozatává válik. Könnyen eluralkodik rajta és rányomja a bélyegét arra, ahogyan érzi magát tartósan, valamint azt is megpecsételi, ahogyan képes ellátni a funkcióit.

Ez valamilyen túlérzékenység a stresszre?

Fogalmazhatunk úgy is, hogy bármilyen stresszorra adott fokozott válaszkészség, ami aztán egy újabb stresszforrást jelent.

Olyan, mint a pánik?

A pánik egy jobban körülhatárolható jelenség, merthogy klinikailag egy hirtelen megjelenő tünetegyüttessel, jól azonosítható tünetekkel járó kellemetlen állapot, ami hasonló hirtelenséggel el is tud múlni. Nem felétlenül nyomja rá a bélyegét az egész napi, heti vagy hónapi funkcionalitásunkra.

Ezeknek az állapotoknak a kontrollja terápiával tanulható?

Abszolút. Ha nagyon nagy szenvedést jelentenek és rányomja a bélyegét az alapfunkciókra, akkor gyógyszeres terápiát kiegészítőként igényelhetnek a betegek, de maga az oki terápia pszichoterápiás jellegű.

Mit lehet tudni az ADHD-ról? Gyakran azt hallani, hogy hiperaktív a gyerek, máshonnan viszont azt is hallani, hogy mindeközben agresszív is.

Ezek rokonterületek. Nagyon nehéz demarkálni őket. Az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, tehát egy néven belül szerepel a két tünetegyüttes. A hiperaktivitás része az impulzivitás: hirtelen cselekvés, hirtelen döntés, aminek az egyik megjelenési formája lehet az agresszivitás. Jön egy frusztráció és attól azonnal meg kell szabadulni, impulzívan, amire egy elég jó eszköz az agresszió, ami képes levezetni a frusztrációt.

Nekem a hiperaktivitásról inkább a faltól falig rohangáló gyerek jut eszembe, de nem agresszív.

Az ilyen jellegű rohangálást is egy belső nyugtalanság mozgatja. Nem tud megmaradni a fenekén. Impulzivitás van: menni akar, megy is. Mondani akarja, mondja is. Tesznek fel egy kérdést, már meg sem várja, hogy befejezzék, és mondja. Hasonlóképpen, ha fellépnek velünk szemben, mindannyiunk eszköztárában ott van az agresszió, csak mi tudjuk kontrollálni. Érnek minket olyan frusztráló ingerek, amelyekkel kapcsolatban érezzük az agresszió késztetését, de kontrolláljuk azt. Ők viszont erre nem képesek, mert ha jön egy ilyen késztetés, az az impulzivitásuk mentén felszínre is kerül.

Kezelhető pszichoterápiás eszközökkel?

Lehet viselkedésterápiás eszközökkel mérsékelni a tüneteket, de az ADHD esetén a gyógyszeres terápiát is elég hatékonynak látjuk.

Szervi vagy örökletes betegség?

Lehet biológiai meghatározottsága, de ebben az esetben sem lehet kihagyni a tanult magatartásformák jelentőségét. Elárasztja a gyereket az inger már az első pillanattól kezdve, tehát eleve már nagyon nehéz nyugodtságra vagy nyugalomra szert tenni ezekben az állapotokban. Talán az is jobban érthető, hogy ez továbbmegy a későbbiekben is: gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor. Mindent ingert akarok, mindenre kíváncsi vagyok, minden azonnal felkelti az érdeklődésemet, ami pedig rányomja a bélyegét azokra a funkciókra, amelyek viszont összpontosítást, koncentrációt és tartósságot igényelnek.

Lehet alternatív megoldás a sport?

Nem egy rossz technika. Inkább amondó vagyok, hogy nem biztos, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek biztosan mindenkinek segítenek, és abban sem hiszek, hogy vannak olyan megoldási formák, amelyek soha senkinek nem segítenek. Ezek individualizált történetek. Próbát lehet tenni a sporttal, maximum kiderül, hogy nem az volt a megoldás, nagy baj viszont nem lehet belőle.

Iskolából szoktak megkeresések érkezni?

A gyermek-és ifjúságpszichiátria külön szakterület. A felnőtt pszichiáterek csak 18. életévüket betöltött személyekkel foglalkozhatnak.

Van olyan, hogy valakiről csak később derül ki, hogy ADHD-s?

Rengeteg ilyen eset van. Nálunk van ADHD szakambulancia, ami a felnőttkorra fennmaradó ADHD tünetekkel élők gondozását végzi. Nagyon nagy számban vannak jelen.

Felnőttkorban ez hogyan nyilvánul meg?

Hál’ istennek nem egy életet veszélyeztető betegség, de azért az életminőséget jelentősen rontani tudó állapot. Úgy mutatkozik meg a mindennapokban, hogy például nem sikerül egy munkahelyet megtartani, mert állandóan elkésik az illető. Az interperszonális kapcsolatok meggyengülnek, mert már mindenkinek tele van a hócipője vele. Nem ér oda a saját esküvőjére sem időben, vagy a gyerekéért az óvodába, mert közbejön valami, nem mérte fel jól az időt stb. Ezek a funkciók, ha érintettek, elsősorban a környezetben élőket zavarják, egy idő után azonban az érintett személyt is. Keresni próbálja a megoldást erre, és ha felmerül az ADHD lehetősége, jelentkeznek a szakambulanciára kivizsgálás céljából, amennyiben pedig igazolódik a betegség, akkor terápia céljából.

Milyenek a visszajelzések a kezeltektől?

Kifejezetten jók. A gyógyszeres kezelés kimondottan hatékony.  Ráadásul, ha rájövök arra, hogy mi történik velem és van valaki a környezetemben, aki megért és velem van – ez lehet az orvos vagy a terapeuta –, az enyhít az izoláltságomon.

Mennyire kell félni ma pszichológushoz fordulni, vagy ha esetleg a pszichológus azt mondja, hogy tovább kell menni a pszichiátria irányába?

Amondó vagyok, hogy ma Magyarországon ez még riasztó lehet, de talán már nem annyira, mint öt vagy tíz éve volt. Viszont mint a másik oldalon álló személy, én abszolút támogatom, hogy szakemberhez forduljunk, ha bármi problémánk van, mert segítséget lehet kapni. Teljesen érthetőek és világosak tudnak lenni ezek a pszichés tünetek és jelenségek.

Maga az élmény, hogy mindezekről lehet beszélni, nagyon sokat tud segíteni, másrészt meg lehet szólítani a tüneteket akár pszichoterápiásan, akár gyógyszeresen, hogy a jó közérzetünkhöz visszatérjünk.

És az önsegítő és önismereti könyvek?

Nagyon támogatom.

Ha pedig az sem ad választ a kérdésekre?

Akkor jöhet a szakember, legfeljebb azt mondja, hogy semmi baj nincsen.

A pszichoterápia nyitott mindenki számára?

Igen. Azt gondolom, hogy az önismereti pszichoterápia mindenkire ráfér. Olyat talán nem tudunk kimondani, hogy én már kész vagyok az önismerettel és minden helyzetben tisztában vagyok azzal, hogy hogyan fogok viselkedni, mi fog zavarni, bosszantani, mosolyra fakasztani. Ha ez így lenne, akkor a nap huszonnégy órájában ezen töprengenénk, közben pedig el kell látni a mindennapi feladatainkat. Az önismeret mindig közelebb visz saját magunkhoz, és minél közelebb érezzük magunkat saját magunkhoz, minél énazonosabbak vagyunk, annál jobban tudjuk magunkat érezni a bőrünkben és annál kellemesebb a létezés önmagunk számára is, hogy a környezetünkben élőkről már ne is beszéljünk.

„Halotti beszéd”

 

„Szavai épek, mint az egészséges testek”

Kosztolányi Dezső 1936. november harmadikán, ötvenegy éves korában hunyt el. Ahogy az történni szokott, a befejezett műben megmutatkozó nagyságot a kortársak közül csak kevesek érezték vagy észlelték; hogy mekkora űr támadt utána, azt talán legelőször csak József Attila, csak Karinthy Frigyes látta, sejtette meg – más-más pólusokat képviselve. József Attila 1935. június 15-dikén A toll című folyóiratban írt Kosztolányi „összegyűjtött költeményeinek vaskos kötetéről”, Karinthy pedig találó metaforával jellemzi, búcsúszövege fölé azt írta: „a zöld tinta kiapadt”.
Kevéssel utóbb Babits Mihály rakta le a Kosztolányi-filológia alapkövét: a Kosztolányi halála után írott, nevezetes tanulmánya a költővel foglalkozó irodalom máig megkerülhetetlen dokumentuma, mi több, erősen megfontolt fundamentuma, még akkor is, ha igaza van ebben a kitűnő irodalomtörténésznek, Rába Györgynek: Babits elfogultsága alig ismer határokat benne. „Magasztos hangja és egy-két szép elismerése ellenére csak annak kegyelmez, aminek személyes tanúja vagy bensejében érintett szemlélője volt: a Pacsirtának, mert kéziratát neki mutatta meg, és kései halállal viaskodó verseinek.” – így Rába György. De küzdő és vetélytársként egy, időszakonként hol forró, hol meg lanyha barátság résztvevőjeként Babits mégis úgy gyűjti össze a mondanivalóját a másikról, hogy abban ott a féltékenységen, túlfokozott érzékenységen túli fölismerés arról: ki volt valójában Kosztolányi. Hiába hajlott Babits korábban többször is Kosztolányi általa vélt hibáinak tenyeres-talpas fölnagyítására (legdurvább tévedése az Esti Kornél novellafüzérének ledorongolása, Kosztolányi művészi céljának teljes félreértése e kongeniális remekműben), amikor Kosztolányi életművének végére pont került, Babits tudta – ez szakmai meggyőződésem –, hogy hová került pont.
Babits közvetlenül Kosztolányi halála után rövid – rádióban elhangzott – nekrológban is elbúcsúzott a nagy kortárstól. Ez a néhány mondat külön is megérdemli a figyelmet. Idemásolom teljes egészében a szövegét:
Mindig valami ellentmondást láttam ebben a szóban: gyászünnep. A halál gondolata rettenetes, a gyász nyomasztó és sivár érzés, nem ünnepre való. A halál sem teljes halál, s a gyász sem marad sokáig puszta gyász. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Búcsút mondok, s úgy érzem, indulásnál vagyok jelen. Kosztolányi Dezső indul el immár végleges és teljes ragyogásban a jövőbe, a magyar messzeségbe. Elindul, amerre Ady Endre és Tóth Árpád már előtte elindultak, a magyar költészet század eleji megújulása így lesz szinte szemünk láttára az irodalomtörténeté, s mi, akik még tanúi és munkásai voltunk, egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt. De személyi fájdalmunkat el kell most fojtanunk, ami az irodalomtörténeté, az nem okvetlenül a múlté még, s aki meghalt, az sokszor elevenebb az élőknél. Az ember meghalt, a mű él — szokták mondani, de ez nem egészen így van. A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste lett neki, szavakból épült test, az elvesztett sejtekből és rostokból épült test helyett. Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók, s kibírják a korok időváltozását.”

Felejthetetlen vallomás, a magyar irodalom legőszintébb halotti beszédei közé tartozik.

https://soundcloud.com/fan-thomas-1/babits-mih-ly-kosztol-nyi-dezs

eredeti megjelenés itt:

Dióhéjban