Címke: esszé

ÖTÁGÚ SÍP — versmondó verseny

 

 

ÖTÁGÚ SÍP
versmondó verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak
Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai versmondó verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel versmondó versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek szóban való tolmácsolása.

A verseny kategóriája: szóbeli (versmondás)

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és a versmondó verseny feltételei:

A versenyen a Kárpát-medencei egyetemek/főiskolák hallgatói vehetnek részt.

A hallgatók kötelező versként a megadott költők és megadott művek közül választhatnak egyet előadásra.

Választható versek: Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap; Kányádi Sándor: Koszorú; Vári Fábián László: Szöknek már a számból; Csehy Zoltán: Hálózene; Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

Szabadon választott versként egy – bármely korszakból való – magyar költő versét adhatják elő.  A szabadon választott vers időtartama max. 5 perc.

Fontos, hogy az intézményi versenyeken is a felhívásban megadottak szempontokat vegyék figyelembe a versválasztáskor.

Felsőoktatási intézményenként maximum 5 fő jelentkezését fogadjuk el.

A verseny személyes jelenléttel történik. Indokolt esetben a döntőben online is meghallgatásra kerülhetnek a versmondók, előzetes egyeztetés alapján.

Jelentkezési határidő: 2025. április 22.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/kBC7ivpcTNhStP6N7

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A Kari tanácsterem

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai versenyről a Kárpát-medencei döntőbe intézményenként legfeljebb 5 fő juthat tovább.

A döntőbe elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

A Kárpát-medencei döntőben a versmondó verseny befejezése után a zsűri értékeli a versmondók teljesítményét és eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP versmondó versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék;

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

 

Budapest, 2025.február 18.

 

 

 

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus

 

 

Kötelezően választható versek:

Tolnai Ottó: Leningrádi képeslap

puskin tintatartóján aranypantallóban

félmeztelen lakktestű ifjú áll

lúdtollával tehát e szerencsétlen költő

saját szerecsenségét döfködhette

blok íróasztalán csöpp fehér porcelántacsi

hátán mély seb hosszú pikszis-nyílás

kis sebész kis seb nagy költő nagy seb

de legjobban nyekraszov dolgozószobája tetszik

könyvespolca mögött

tán mézes csínytevés után bújt oda

tátott szájjal akárha minden mondatba

bele akarna beszélni

bele akarna beszélni

bele akarna üvölteni fájdalmasan

széttárt mancsokkal

akárha mindenkit magához akarna ölelni

halálosan

nyekraszov könyvespolca mögött

hatalmas kitömött vörösmedve álldogál

ps

dosztojevszkij

dolgozószobájába nem tudtam bejutni

a kilincsre fagyott a nyelvem

 

Kányádi Sándor: Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

 

valaki engem kiszemelt

valamire valamiért

 

hullatni verejtékemet

s ha nincs kiút hullatni vért

 

sorsomat én nem tudhatom

a célom is tétova vélt

 

gyanútlan jöttem mint simon

a cirénei jődögélt

 

vállamra tették cipelem

hiába kérdezném miért

 

van aki röhög s irigyem

van aki űz van aki félt

 

hát viszem egy-két stációt

a megkorbácsolt krisztusért

 

s megvetek minden protokollt

és minden kincstári babért

 

a közönyöst a langyosat

kiköptem ha nyelvemhez ért

 

ha utálnak hát szidjanak

nem haragszom már semmiért

 

ó te annyiszor megdalolt

szabadság ó te nem remélt

 

gyolcsoddal hogyha meghalok

törüld le ajkamról a vért

 

1983

 

Vári Fábián László: Szöknek már számból

Szerelem, tündéri értelem,
amíg csak lombosodsz, légy velem.
Felségvizeiden jó nagyon:
hullámom vagy te és csónakom.

Szerelem szigete, légy honom,
s Te, velem született démonom,
ne keltsd gyámoltalan híremet.
Aknázd alá inkább szívemet.

Szerelem, eltűnő édenem,
helyed még ki sem hűlt térdemen,
szöknek már számból jó ízeid,
írhatom hiányod verseit.

Szerelem, felséges fájdalom,
adj helyet fejemnek válladon,
hadd hibernálódjék már az ész.
A lélek lassacskán útra kész.

 

Csehy Zoltán: Hálózene

 

Sáslándzsák hegyein cikkan a harmat és

szélen pár liliom térdig a vízben áll.

Bomló haltetemet ringat a lusta víz,

elnyűtt hangszer a halgerinc.

 

Ó nem, nem zene ez, ámde kötélverés!

Kender rostjaiból száladozó dalok!

Kócnyűvő gereben képzi a kottasort,

s nem tépődik a szálkötél!

 

Kócmadzag-darab ez, s ott a hajókötél!

Istráng, fék, rudazó: bő a repertoár.

Hálót is fonogatsz, még be se dobtad, ám

máris zajt ver a halficánk.

 

Árad minden: a vízben kutakodni jó.

Túlfűtött iramot hajszol az élvezet.

Pálló, bő iszapig süllyed a nagylyukú

háló. Gyűjti a roncsokat.

                                                          

 

Gergely Ágnes: Csonka szimfónia

A kert kellene még, a régi kert,

mit a folyóágy rég magába nyelt,

azóta nincs meg, és nincs második,

kutyánk a kertkapuban álmodik,

lesi a holdat, az ég holdtalan,

fenn, fenn az égitestek csontja van,

 

éjjel a csontok földre hullanak,

virágzik minden, nagy bíborkalap

borul fűre, fákra, a világ

most tudja meg, milyen gubó a mák,

s milyen lenne, ha mérget rejtene

a napraforgó szelíd jelleme,

 

de jön a reggel, kihajnalodik,

jöjj, kedvesem, aludjunk hajnalig,

aludjunk, míg a rózsafák alatt

kert, kutya, mák a holddal elszalad,

s mire a nap a kéklő égre ront,

nem marad csak a méreg és a csont.

 

 

 

ÖTÁGÚ SÍP — esszéíró verseny

ÖTÁGÚ SÍP
esszéíró verseny a felsőoktatási intézmények hallgatóinak      Versenykiírás a 2024/25-ös tanévben

 

A verseny megnevezése: ÖTÁGÚ SÍP Kárpát-medencei egyetemi/főiskolai esszéíró verseny.

A verseny meghirdetője és rendezője: a Magyar Nyelvtudományi Társaság (1088 Budapest, Múzeum körút 4/A), az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, Havas Judit PhD, az egyetem oktatója, irodalomtörténész, előadóművész ötlete alapján és szervezésében.

A verseny pedagógiai célja: A Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése. Illyés Gyula használta a magyar irodalomra az ötágú síp kifejezést, ezzel is jelezvén, hogy a kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarság irodalma szervesen hozzátartozik a magyar irodalomhoz.

Hagyományteremtő szándékkal az ELTE Bölcsészettudományi Kara ÖTÁGÚ SÍP címmel  esszéíró versenyt rendez a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatóinak. A rendezvény célja: a magyarországi és a határon túli magyar irodalom jeles költőinek megismertetése és műveiknek írásban való elemzése.

A verseny kategóriája:  írásbeli (esszé)..

A döntő időpontja : 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar A épület Kari tanácsterem.

A jelentkezés és az esszéíró verseny feltételei:

A megadott szerzők – Tolnai Ottó, Kányádi Sándor, Vári Fábián László, Csehy Zoltán, Gergely Ágnes – választott műveinek elemzése 8–12 ezer karakter terjedelemben.

Az esszék beadási határideje: 2025. április 30.

Jelentkezni az alábbi űrlap kitöltésével lehetséges: https://forms.gle/XobTG7jhQfc3y1N2A

A verseny minden fordulóján ingyenes a részvétel, nevezési vagy részvételi díj nincs. A szervezők útiköltséget nem térítenek.

Kárpát-medencei döntő

Időpont: 2025. május 10. (szombat) 10 óra

Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, A épület, Kari tanácsterem, 1088 Budapest, Múzeum krt. 4/A

A döntőbe jutás feltételei a versenyzők maximális létszáma, a továbbjutottak értesítésének a módja, határideje:    

Az egyetemi, főiskolai intézményekből a Kárpát-medencei esszéíró versenybe intézményenként minden pályázni kívánó hallgató jelentkezését várjuk, és fogadjuk.

Az elfogadott jelentkezőket, a végleges névsor alapján, a szervezők írásban értesítik.

Az esszéíró verseny résztvevőinek munkáját a Kárpát-medencei döntő napján értékeli a zsűri s eredményt hirdet.

Az ÖTÁGÚ SÍP versenyek eredményeit a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet honlapján teszik közzé a szervezők.

Díjazás

A Kárpát-medencei döntőn a főszervezők a következő díjakat osztják ki:

– emléklap és jutalomkönyv az ÖTÁGÚ SÍP esszé író versenyen részt vevő minden hallgatónak;

– emléklap minden felkészítő tanárnak;

– arany-, ezüst-, bronz minősítést elért hallgatóknak a minősítést feltűntető oklevél és ajándék.

A szervezők elérhetősége

A zsűri elnöke és a felelős szervező: dr. Havas Judit, PhD az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója

Postacím: Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1088 Budapest, Múzeum körút 4.

Telefon: 06-1-411-6500/5189

E-mail-cím:  otagusipverseny@gmail.com

Budapest, 2025.február 18.

Bóna Judit Havas Judit Juhász Dezső
tudományos és kutatásszervezési ügyekért felelős dékánhelyettes, intézetigazgató, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, egyetemi tanár PhD, az Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, Toldy Ferenc-díjas, Artisjus-díjas, az ELTE oktatója a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke,

professor emeritus

Szárnyalás és térdre hullás

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki?

A kortárs irodalom szerelmesei persze okkal felelhetnék erre: hát nem mindegy, mit mond a jövő? Az irodalom mindig a jelennek készül, a jelent szólítja meg, a jelenben él. Egyet is értek ezzel, de csak részben. Az irodalom egy folyamat is, amelynek története van, és aki ma írni kezd, az egy nagyon régen megkezdett diskurzusba lép bele, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki megjelentet egy könyvet, annak Homérosz vagy Goethe ugyanúgy konkurense, mint a kortárs szerzők. Ha egy könyvtárba vagy akár könyvesboltba belépünk, ott jelen van mindenki, régi, kortárs egyaránt; a jó irodalom, akármikor íródott is, egykorú velünk. Magam tehát mindig szemmel tartom ezt a távlatot, mindig eszemben van, hogy egy kortárs szerző helyett akár Arany Jánost is olvashatnék. Márpedig az emberi életidő véges; miért ne inkább jóval töltsük meg, mint silánnyal, elévülővel, rossz minőségűvel?

Ötven évet említettem az imént. Amikor ezeket a sorokat írom, 2025 van. És csakugyan: nagyon kevés olyan, 1975 után írott vers van, amelyikben biztos lennék. Mondhatnám: két kezemen meg tudnám számolni. Az 1975 előtt írt költemények esetében van bennem valami erős bizonyosság: igen, ez klasszikus, ez kitörölhetetlen; amíg léteznek emberek, akik magyar nyelven olvasnak, addig őket mondjuk a Szeptember végén, az Eszmélet vagy az Apokrif mindig meg fogja szólítani. (Eltűnődöm azon, hogy Tandori első két zseniális kötete, a Töredék Hamletnek, illetve az Egy talált tárgy megtisztítása éppen nemrég lett ötvenéves. Pecsét is kerülhet rájuk: halhatatlanok.)

Hogy most mégis kivételt teszek egy kortárs, valóban nagyon friss, 2024-ben megjelent verssel, azt nem is azért teszem, mert maradandó értékében biztos volnék. Más valamiben vagyok biztos: abban, hogy szerzője, Gergely Ágnes, a magyar irodalom klasszikusa marad ötven év múlva is (ha lesz még akkor magyar irodalom). Talán nem a legeslegelső vonalban, a felforgató nagy zsenik között emlegetve, de szorosan mögöttük: tudni fognak róla. Gergely Ágnes a magyar irodalom „nagyasszonya”, a legnagyobb még élő költőnő. Így emlegetik. És ez a költői rang nekem átszüremlik a sorain, és túl azon, hogy maga a szöveg is tetszik, ad neki még valami többletet a tudat, hogy egy élő klasszikus talán utolsó sorait olvashatjuk.

És akkor itt elkezdhetnék hosszan mesélni arról, hogy a kulturális tudás hogyan befolyásolja a művészet befogadását. Mert bár azt hinnénk, ugyanarról beszélünk, a kultúra és a művészet valójában igen különböző dolgok, jóllehet folyamatosan át- átjárják egymást. A zenét szoktam fölhozni példaként (amikor magamban erről gondolkodom). Nekem nincs jó hallásom, mondhatni, botfülem van. A zene nem is elsősorban mint művészet hat rám elementáris erővel, hanem mint kultúrkincs. Az a sok-sok minden, ami egy dallamra rárakódik, az emlékek, az élmények, a történelem. Ezért szeretem annyira a slágereket. Egy egész kor életszemlélete bennük pulzál. Pedig a zene voltaképpen maga a művészet, az a művészeti ág, amelyiknek formáját látszólag a legkevésbé befolyásolja a kultúra. Más művészeti ágakban még sokkal nyilvánvalóbban folyik bele a kulturális tudás a műélvezetbe. Az irodalomban olyan evidensen, hogy már maga a gondolat is, hogy a kettő nem egy, magas fokú absztrakciós képességeket igényel.
Szerb Antalnak van egy érdekes megjegyzése Rilkéről, szó szerint idézem:

Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket — ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére — ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal.

Ez az idézet annyira zseniális, hogy gyakran eszembe jut, és eljátszom néha a gondolattal, melyik költő melyik kasztba sorolható inkább, a tudatos vagy az öntudatlan alkotók közé, inkább a kultúrát, vagy inkább az ösztönöket közvetítők közé-e.

Gergely Ágnes (bár költészetét csak nagyon felületesen ismerem) inkább a babitsi csoport tagja, a Soha többé című versében pedig evidensen az.
Olyannyira az, hogy az már-már költőietlennek, művészietlennek, közhelyesnek tűnhet. És mégis, számomra ez a vers épp attól olyan megejtő, hogy (Tandorival szólván) „miket el nem ad”. Ha kezdő költő írna ilyesmit, visszadobnák a lapszerkesztők. Itt azonban egy olyan letisztultságról van szó, amelynek aranyfedezete van.
Soha többé nem láthatom Firenzét, hiszen meghalok, túl vagyok a 90-en, járni alig bírok, kész, én már nem fogok új (kulturális vagy akármilyen) élményeket gyűjtögetni; amit eddig gyűjtöttem, az az enyém. Nagyjából ez ennek a Soha többé című versnek a lényegi mondandója.
Van jó pár dolog, ami megakaszt, megdöbbent. Először is a versforma. Micsoda hagyományos jambikus lüktetés. Áprily Lajosnak van egy rövid verse, arra emlékeztet a ritmus:

Ha megkérdeznéd tőlem, jó hivem,
hogy mit adott e vigasságtalan lét,
mindössze ezt felelném röviden:
ismertem Krisztust s ismertem Anankét.

Ez a forma korántsem 2025-re, inkább 1925-re volna jellemző. Nem teljesen ugyanaz, mint Áprilynál: nem keresztrímes, hanem párrímes, de a A Soha többé nem láthatom Firenzét egészen ugyanaz ritmikailag, mint az ismertem Krisztust s ismertem Anankét.
Valami patinát, nemességet ad ez a formaválasztás a szövegnek, annak tudatát is, hogy nem kell meghajolni ezt-azt kívánó kordivat előtt, nyilván akkor a legkevésbé, amikor úgyis vége van.
A másik megdöbbentő mozzanat, hogy a létösszegzésnek ennyire szerves része a kultúraösszegzés. Mindabból, amit megéltem, Firenze (micsoda metonímia…) számomra a legfontosabb. Persze mi mást is veszítene el egy haldokló, ha nem a kultúrát?
Na de ez a sorpár?!

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

A szárnyról talán majd később, kezdjük Botticellivel, illetve a térdre hullással.
Térdre hullani a művészet előtt: van-e valami, ami ennél korszerűtlenebb volna?
Hiszen úgy tanultuk, hogy ennek a felfogásnak a modern kor eljövetelével leáldozott. A művészetre nem áhítattal fölnézünk, hanem mint kultúrjavat elfogyasztjuk. Egy könyv értékét az jelzi, hány példányban adják ki. Egy festményét az, mennyit adnak érte egy árverésen. A művészet célja a szórakoztatás, és ami nem szórakoztató, azt le is lehet húzni a vécén. Hogy jön egy ilyen világba az az áhítat, az a megrendülés, az a nem egyenrangú, szolgai viszony, amely a térdre hullásban fejeződik ki?
És pláne Botticelli előtt?! Hiszen az már rég meghalt! Botticelli az emberek túlnyomó többségének csak egy név, nem is mindenki tudja talán beazonosítani, pedig egyébként az egyetemes kultúra egyik leghatalmasabbja. Dehát épp ez az. Egy átlagos műveltségű ember számára Botticelli alapvetően múzeumi „dolog”. Körbemegyünk, megnézzük, úgy illik azt, megállapítjuk, hát tényleg, elég jól tudott festeni. Na de térdre hullani?!
A reneszánsszal, Firenzével ennyire intim, felkavaró viszonyba kerülni: maga a szerző is tudhatja, atipikus. De azt is tudhatja, és tudhatjuk mi is: annál elképesztőbb, megrendítőbb. Egy hatalmas nem is ott hangzik ezekben a sorokban: nem, nem fogadom el, sohasem fogadtam el, hogy a művészet csak múzeumi tárgy legyen. Nekem a művészet minden, Botticelli minden, Firenze minden. Nem dekorációja valami fontosabbnak: maga a lényeg, ami nélkül semmi sincs.
A szárny is régi, közhelyes metafora. Sok sláger is él vele. Itt persze van egy konkrét értelme is (talán ezért sem üres közhely): én már nem tudok Firenzébe menni, nem jó a lábam, nem jó a testem. De van szárnyam. Annak példája ez, amikor egy látszólagosan kiürült metafora új jelentést kap a költészetben. Repülőgépekre asszociálunk, Bookline-foglalásokra, árajánlatokra. És akkor megdöbbent minket, hogy nekem saját szárnyam van, és úgy is tudok utazni, hogy nem is vagyok ott.
A száll és a hull éles ellentétek, nagyon szép kontrapontozás. A művészet imádója akkor szárnyal, amikor térdre hull. Vagyis pontosabban: most azért tud szárnyalni, mert akkor térdre hullt.
Olyan patinás gondolkodást közvetít ez a vers, hogy lehetetlen nem érezni: szakadékok fölött egyensúlyoz. Talán van is olyan olvasója, aki úgy véli: le is zuhan. (Azaz: kimerül a közhelyben, közhelyességben.) Számomra végig magasan van, és nem zuhan le.
Miért?
Mert mindvégig a roppant bátorságot érzem benne. Bevallani azt, hogy nekem az olyan dolgok, mint Firenze, Botticelli, a reneszánsz, egyáltalán: a művészet és a kultúra egzisztenciálisan is húsba vágó dolgok, és nem ódzkodni ennek kifejezéséhez egy patinás, klasszikus, rímes formát választani, és nem kiesni a szerepből, nem elviccelni, elpoénkodni, visszavenni: ez a komolyság ünnepélyességét viszi bele a sorokba, márpedig ez is a költészet egyik lehetősége. Mit is érne az egész, ha sohasem szárnyalnánk?

Első megjelenés_
https://mondataink.blog.hu/2025/02/23/szarnyalas_es_terdre_hullas

A Kecak-tánc

 

Találkozás Rámával, Szítával és a majomhadsereggel

Érdekes, az első Bali – sőt ennél mélyebbre megyek, ubudi – tartózkodásom alkalmával szinte semmit sem tudtam még – illetve meg – a Kecakról. Arról a táncról, amely semmivel sem összetéveszthető, sokak számára a legikonikusabb balinéz kulturális aktus, s amely az egyik legfontosabb közösségi program a helyiek, és az egyik legcsalogatóbb látványosság az indonéziai szigetre látogató turisták számára. Talán annak volt köszönhető ez, hogy akkor igyekeztem – és akivel együtt utaztam, szintén próbálta – elkerülni a fő látványosságokat, s bár Ubudban ezt nehéz megtenni – egy, kulturális és kulináris élményeket intenzíven kínáló, gomolygó városról van szó –, nem jutottunk el Kecakra. Nem éltük át még az érdeklődő tömeg okozta sokkal együtt is meglévő, elemi erejét. Csak hogy még könnyebben behatárolható legyen, melyik táncról van szó, már így az elején, Ron Fricke 1992-es Baraka[1] című felkavaró dokumentumfilmjének is az egyik legszuggesztívebb jelenetét adja, amikor is a tampaksiringi Gunung Kawiban sok tucat ember „járja” ezt a táncot, akik jellegzetes hangokat hallatva nem is annyira járnak, mint inkább a földön ülnek, fekszenek, egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, vagy az ég felé nyújtózva kántálnak, hörögnek, ismétlődő, szinte állatias hangokat hallatnak, ami nem is véletlen; hiszen azok az emberek, alakok akkor – ott – már nem is emberek, ők Hanumán, a majomkirály majomhadserege, akik harcba indulnak egy nemes és szent ügy érdekében.

Rögtön – még a Kecakban való elmerülés előtt – fontos megjegyezni, hogy a szinte megszámlálhatatlan balinéz táncot három jól elkülöníthető kategóriába sorolhatjuk. A tánc az egyik legfontosabb kulturális jelenség, tevékenység Balin, és tulajdonképpen egyetlen vallási esemény sem lehet teljes nélküle; a tánc kapocs az emberi és az isteni világ között, a látható és a láthatatlan világok általa érintkeznek.[2] Vannak kifejezetten szent táncok, a Wali-k, mint például a Mendet vagy a Szanghjang, amelyek kizárólag a balinéz, azaz hindu templom legbelső udvarán (jeroan) táncolhatók. Természetesen meghatározott időben, azon a helyen, ahol az istentiszteletet is tartják, ahol csakis szent események történhetnek. Mindegyik szent tánc célja elsősorban a hindu istenek kiengesztelése, és mindig csoportos táncokról van szó. A Bebalikat – azaz a félig megszentelt táncokat – a templom középső udvarán járják, azon a helyen, ahol a szent és a világi, a papok és a világiak összetalálkoz(hat)nak. Ezek a táncok főleg a jávai-hindu eposzok egy-egy történetét „beszélik el”, a legismertebb közülük a Gambuh, mely egy csodálatos szerelmi történet megjelenítése. A történet szerint az esküvőjük éjszakáján Panji herceget és menyasszonyát, Candra Kirana hercegnőt elválasztják egymástól, s a két szerelmes ezt követően hosszú éveken át keresi egymást a középkori Jáva különböző tájain. Végül egy csatatéren találkoznak össze, egymásra találnak, és boldogan élnek együtt halálukig. (A Gambuh-t általában négy- vagy nyolctagú fuvolazenekar kíséri.) Harmadikként pedig a világi, azaz a Balih-Balihan táncok szerepelnek, amelyek közé a Legong, és az a Kecak is tartozik, amit régen nem a templom külső udvarán táncoltak, s amely a Rámájána eposz történetét tárja elénk az isteni, az emberi és az állati jelenlét, a tánc, az ének, a természetben megjelenő képek és hangok elképesztő erejével, szuggesztivitásával. A rituális Kecak eredetéről nincs konkrét feljegyzés. Senki sem tudja pontosan, hogyan keletkezett a Kecak, vagy mikor épült be a Szanghjang-táncba. Sokan azonban úgy vélik, hogy a Kecak viszonylag új találmány. A gianyari Bona falu mesterművésze, I Made Sija egyszer azt mondta, hogy szülőfalujában hozták létre a Kecakot a holland megszállás előtt. Abban az időben Bonát és a környező falvakat pusztító járvány támadta meg, amely számtalan halálesetet okozott. Amikor egy alkalommal a falusiak imát folytattak a helyi templomban, hogy megállítsák a járványt, a Szanghjangmédium transzba esett, és szent üzenetet adott át a gyülekezetnek arról, hogy a templomban lakó istenségek szeretnének egyfajta „új” zenét. Mivel bizonyos táncok akkor eleve nem voltak megengedettek, a falubeliek spontán módon énekes zenét és kántálást alkottak. Csupán néhány egyszerű dallamot „játszottak”, mások pedig a gamelánt utánozták, hogy gazdagítsák a dallamot. Ennek az ének-zenének a végeredménye egy „primitív” zenei forma lett, amelyet akkoriban Cak – vagy már Kecak – néven ismertek. A Szanghjangtánchoz való kötődése miatt a Kecak idővel elnyerte rituális jellegét. A világi Kecak a 20. század harmadik évtizedében jelent meg és a keletkezéstörténetének két különböző változata létezik. Az első azt állítja, hogy a világi Kecak eredetileg Bedulu faluban jött létre, Walter Spies német származású művész és a beduluiak közös erőfeszítésével; a második változat szerint a világi Kecakot is Bonában (Gianyarban) fejlesztették ki I Gusti Lanang Oka és I Nengah Mudarya erőfeszítései révén.[3]

Ubud egy gomolygó, élettel, emberekkel teli város, amely azonban őrzi a hagyományokat, még ha sok tekintetben fogyaszthatóvá és közérthetővé tett formában is, s ahol – Cangguval és Kutával ellentétben – még nem az emberi (nyugati) rombolás, betonozás, szennyezés, a természet aránytalan mértékű pusztítása az elsődleges, hanem a balinéz építészetnek, a balinéz szokásoknak – szent helyeknek, a templomok adta életérzés, a különféle események – átélése, amelyeken persze már nyomott hagyott az 1930-as évek óta egyre intenzívebbé váló turizmus. Most, hogy ezt írom, nagyjából egy hónapja tartózkodunk itt. Közben eltöltöttünk pár napot Floresen és Jáván, Yogyakartában is –, s egy kedves barátom, Barabás Tamás, aki párjával nemrég tért vissza Magyarországra egy több hónapos dél-amerikai tartózkodás után, átküldött nekem egy videórészletet, amely a ’80-as évek Baliján készült. Nyilvánvaló, hogy alapvetően a szerencsésebbek közé tartozom, mert már 2019-ben ellátogathattam a szigetre, s az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest jelentős változások álltak be, de azok a képek, amelyek ezen a rövid, talán egy percnyi hosszúságú videón tárultak a szemem elé, még erősebben elgondolkodtattak, azazhogy mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen – milyen súlyosan romboló, és összességében fertőző hatása van a nyugatról érkezett ember jelenlétének egy ilyen, sokáig zártan működő világban, amelyre szó szerint rászakadt – és folyamatosan szakad – az érdeklődők, a vágyni vágyók áradata.

2019-ben Gauder Márkkal, aki akkor már évek óta Lombokon élt, ellátogattunk Trunyanba, a Batur-tó észak-keleti részén fekvő baliaga településre, és annak, csak hajóval vagy csónakkal megközelíthető, szinte hírhedt temetőjébe. Csupán egyetlen őr ült a bejáratnál kialakított kis fa móló fölötti kőlépcsőn, amelynek alsó fokára, főleg csúszóssága miatt, bátortalanul mászott ki az ember a nem veszélytelen csónakázás, a közel egy órányi himbálózás után, hogy aztán belépjen annak a fojtófüge-fának az árnyékába, amely nem csak hogy árnyékot ad, föl is szívja az ott, a mi értelmünk szerint temetetlenül hagyott halottak nedvét. Ezeknek a halottaknak a koponyája idővel természetesen odakerül a többi koponya mellé/közé, a fa gyökerei közt kialakított halomba, ahol a tágas szemüregek a félhomállyal együtt föltűnő mélységet biztosítanak ennek az amúgy is hátborzongató helynek. Azóta a temető előtti részt már hosszú, a víz alatti betonozással megerősített, nagy móló övezi, csak hogy még könnyebben és még többek számára elérhető legyen a hely. Egy olyan helyszín, szintén szent tér, amely többek közt a nehezen megközelíthetőség, az intimitás, a félhomályosság, a vízen, majd a csúszós köveken való egyensúlyozás miatt volt különleges, nem is beszélve a csontvázakról, és az egyedi temetkezési szokással való tiszta, őszinte szembenézésről. Amikor Márk elmesélte, hogy úgymond „elveszett” a temető, azoknak a helyszíneknek a sorsára jutott, amelyek már „sohasem lesznek olyanok, mint azelőtt”, az első érzésem, azaz gondolatom az volt, hogy én is okozója vagyok ennek a természetellenes, túlságosan gyors ütemú átalakulásnak, s amely egyértelműen az egyediségek és a csodák halálát hozzák el. Bűntudatom volt, ami akkor éledt újra bennem igazán, amikor megnéztem az imént említett rövid, még a ’80-as években készült felvételt Baliról, mert újra tudatosult, hogy mit is veszítettünk, pontosabban: mit veszítettek el az elmúlt évtizedekben a balinézek, akik talán nem is tudják, nem értik még igazán, hogy a szigetük sok tekintetben a pusztulás felé halad.

Ubud mértanilag szinte Bali közepén helyezkedik el, és mára gyakorlatilag az egész szigetet úgy kell elképzelni, mint lazán, vagy nem is annyira lazán egymásba szövődő települések összességét, amelyek között rizsföldek és némi dzsungel is található – főleg a hegyvidékes részeken. Ubud maga is apró falvak összekapcsolódása, amelyeknek megvan a saját élete a városon belül, saját temploma, kulturális és főleg hitélete, gyakorlatai. Minden háznak, otthonnak is van saját szentélye, amely jól jelzi a balinézek szellemiségének fő irányát; azazhogy milyen komoly szerepet tölt be a mindennapjaikban a vallás, a rituális gyakorlatok, hogy mindig közel legyenek az isteneikhez – az áldás, az áldozat, a kiengesztelés napi, napszakonként ismétlődő gyakorlat náluk. A Pura Dalem Taman Kaja is egy ilyen templom, és egyben közösség, ahová a Jalan Sri Wedari környéki családok tartoznak, s akik az egyik legszuggesztívebb előadók Ubudban, ha Kecakról van szó.

Hat óra múlt. Yannik, a házigazdánk egyre izgatottabbnak látszik, dohányzás közben is jár a lába, már rajta van a saronghoz hasonlatos, jellegzetes kockás mintával díszített derékkötő, ujjatlan pólót visel, amely nem sokáig lesz rajta, a majomhadsereg tagjaként félmeztelenre vetkőzik majd a tánc kezdete előtt. Int nekem, hogy menjek közelebb, s miközben elnyomja a cigarettát, indonéz szavakkal teletűzdelt furcsa angol nyelven mondja, hogy ideje elindulnunk. Kérdezi, készen állok-e. Saya siap[4], mondom, ő pedig mosolyog. A házuktól csupán öt perc sétára található a közösség temploma, mi mégis motorral megyünk, errefelé a legtöbben a legkisebb távon is motort használnak. A nap már jócskán ereszkedőben, de még érezni az erejét, a rövid száguldás közben a szél frissít, míg be nem kanyarodunk a templom hátsó részéhez, ahol már folyamatosan érkeznek a táncosok, és a Kecak egyéb résztvevői. A templom egyik nyitott részén megyünk keresztül, majd egy kis folyosó vezet abba a hátsó, fedett, ám oldalt szélesen nyitott helyiségbe, ahol a különféle eszközök, tárgyak sorakoznak. Hatalmas tükör előtt maszkokat látni a hindu mitológia különféle alakjaival, az arcuk mered rám megkettőződve, oldalt hatalmas szemek tátonganak; első pillantásra szekérnek tűnik egy nagy tárgy, olyan szállítóeszköznek, amelynek kecses lófeje van. A tér közepén ketten üldögélnek. Nem sokat foglalkoznak azzal, hogy egy nem balinéz is föltűnik ezen az elzárt, készülődésre fönntartott helyen, csak az egyikük figyel pár másodpercig mereven, majd bólint, nem szól, így én is csöndben maradok. Mindketten festik magukat. Kis kézi tükörben figyelik a saját, folyamatosan változó arcukat, a földön szépítőeszközök, ruhadarabok hevernek. Yanik közben eltűnt egy kis időre, és csak akkor fogom föl, hogy nem volt mellettem, mikor a templom egy másik kijáratán visszatér, majd odaszól nekem, hogy a belső térbe egyelőre nem mehetek be. Maradjak csak itt, fűzi hozzá, amíg az előadás el nem kezdődik, nyugodtan fényképezhetek, a szereplőket nem fogom zavarni, szólt nekik, hogy itt leszek velük végig az előkészületek alatt. Ez a kijelentés megnyugtató, mert közben egyre többen áramlanak be az előkészületi helyiségbe. Félmeztelen férfiak telepszenek a csempével fedett padlóra, majd halkan, ám annál intenzívebben beszélgetnek, fojtott hangon vitatkoznak balinéz nyelven. Hátrébb egy fehér ruhába öltözött, prémszerű, díszetett gallért viselő alak dohányzik, akinek majomfarokszerű tekervény ágaskodik ki a hátsó feléből; az első szereplő, akire konkrétan ráismerek, ő Hanumán, a majomkirály – szürreális most, ennyire emberszerűnek látni.

A készülődés alatt, meglepő, Rávánával, az őt megtestesítő környékbeli idős férfival értjük meg egymást a legegyértelműbben, szavak nélkül is – Rávána, Ceylon (Sri Lanka) démonkirálya az, aki a Rámájana története szerint elrabolja Szítát, Ráma feleségét, Szíta kiszabadításáról, a jó és a gonosz erők összecsapásáról szól nagyrészt maga az eposz –, elképesztően humoros figura, és érezhetően már itt, a készülődés közben nagyon beleéli magát mitikus szerepébe. Pár perc és a majomhadsereget játszók nagy részén kívül az összes szereplő ott álldogál már a hatalmas tükör előtt; a Szítát alakító fiatal, kecses alkatú lány, és Ráma is, aki egy magas, egészen vékony és fiatalnak ható férfi, szinte kamaszos arccal, nőiesnek tűnő vonásokkal. Megbabonázó figyelni, ahogyan mozgás közben folyamatosan változik a külseje; az egyik pillanatban nevet, s mint egy virág, olyan, aztán hirtelen komorrá válik az ábrázata, mereven figyel, már jóval magasabbnak látszik, és mint egy végtelen inda, úgy tekeredik rá a lányra, miközben annak díszes ruháját igazgatja. Hamar elillan ez a szűk fél óra az előadás előtt, és azon kapom magamat, hogy már csak állok, a gépet leengedtem. Szinte megbabonázva figyelem az egyre lassuló mozgást, az átalakulás megtörtént. Mindenki készen áll, Hanumán, Laksmana, Rávána, Ráma és Szíta is, hogy elkezdődjön, azaz megismétlődjön a történet a mai estén is.

A templom külső udvarán szemerkélni kezd az eső. A padokon és a földön ülő mintegy 100-120 érdeklődőt a helyi közösség egyes tagjai elkezdik befelé terelni, a templom külső udvarának fedett részére, amely leginkább egy szűk katlanhoz hasonlít. Azonnal érezhető, hogy itt sokkal szűkösebb lesz minden, mint odakint, forróbb, párásabb, és a Kecak eseményei is szinte lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek hamar. A második sorban foglalok helyet, valamivel magasabban, mint a padlószint, hogy ráláthassak a már földön ülő majomhadseregre; már jelen vannak, körben egymásba karolva ülnek a vöröses félhomályban, s némi csönd után, amelybe csak a sok néző ütemes lélegzetvételének hangjai szűrődnek be, fölhangzik egy határozott taps, majd az első kiáltások.

A Kecakban a legfontosabb a Jó és a Rossz küzdelme, ábrázolása. Ez jelenti az alapot, ami mélyen benne rejlik a Rámájána eposz történetében. És ugyan más, hasonló tanítás, erkölcsi és filozófiai lényeget tartalmazó történet is lehetne akár a Kecak alapja, a hindu eposz képezi az előadás gerincét – szimbolikusan ezt a történetet jeleníti meg, „meséli el” a Kecak. Ebben a zárt, a tűz fényétől vöröslő térben negyven-ötven ember fekszik most a földön, és skandálásuk, üvöltésük, monoton énekük, ha ráhagyatkozunk, tényleg más dimenzióba repít. Ez a primitívnek tűnő, ám igen komplex zene egyértelműen az archaikus rituálék atmoszféráját idézi. Az ember fokozatosan veszíti el idő- és térérzékelését, belekerül egy olyan állapotba, amelyben már csakis a történet létezik. Föltűnnek a szereplők, akiknek ütemes, tökéletesen szerkesztett mozgása az idő rendjét, a világ mozgásának ütemét, és állandó, lépésről lépésre történő változását (is) szimbolizálja, s lassan már csakis Ráma bolyongására, Szíta szenvedésére, fájdalmára, Rávána gonoszságára és telhetetlenségére, valamint Hanumán erejére, elszántságára, és segítő szándékára vagyunk képesek figyelni; arra, ahogyan az isteni szándék, az isteni erők formálják az ember sorsát, jellemét. Természetesen archetípusok rajzolódnak ki ebben a zárt, ám mégis határtalannak tűnő térben, amelyben a rendet közben a legelemibb aktusok egyike, az ének, a ritmus érezteti-érzékelteti leginkább, majd azon kapjuk magunkat, hogy mi is skandálunk, és együtt lüktetünk a tőlünk csak pár méternyire vonagló, nyújtózó és folyton-küzdő majomhadsereggel, hogy aztán egy végső nagy harcban – és az azt követő transztáncban, tűzön járásban – teljesedjen ki az utazás, az elemi erők végső találkozásában.

 

[1] Baraka. Rendező: Ron Fricke (Magidson Films, 1992)

[2] Bali táncai: a kecak és a barong, Drávucz Péter, in. (dravuczpeter.hu)

[3] Forrás: I Wayan Dibia: The Vocal Chant of Bali, Hartani Art Books Bali, 1996.

[4] Készen vagyok. (Bahasa)

 

(Fotók: Szöllősi Mátyás)

Utazás és önmegvalósítás (Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás)

Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.

Mire jó a költészet? (T. S Eliot esszéjéről)

Vajon jó-e valamire a költészet?
A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.
Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?
A kérdésnek, így föltéve, már van akár politikai aktualitása is. Például onnan nézve, hogy támogassa-e valamely állam anyagilag is a költészetet, vagyis azokat a platformokat, médiumokat (folyóiratokat, kiadókat stb.), melyek a költészetnek teret adnak.
Kétségtelen, egy verssel nem lehet fűteni. Hogy tehát hasznos-e a költészet, az messze nem olyan egyszerűen belátható, mint hogy hasznos-e egy erőmű vagy egy kórház. Fölmerülhet a gondolat, hogy a versek (vagy tágabban értve: az irodalom) voltaképpen csak privát hasznot termel, az egyénnek nyújt kielégülést, ezért az államnak csak annyi feladata van vele, mint a csokoládégyárakkal: elég, ha terjedését a piaci viszonyokra bízza.
A probléma természetesen személyesen is foglalkoztat, nem azért, mintha költő lennék (bár jelentek már meg verseim irodalmi folyóiratokban), vagy mert része lennék az irodalom piacának (bár szerkesztője vagyok egy oldalnak, amelynek elsődleges célja az irodalom népszerűsítése), hanem azért, mert lelkes versolvasó vagyok, és mint ilyen, sokat töprengtem már a költészet hasznosságának kérdésén. Sokszor fölmerült már bennem a gondolat, hogy a haszon e téren nem valamiféle merőben privát természetű dolog, de igazán pontosan sohasem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem az.
T. S. Eliot nevét minden irodalombarát ismeri. Az Amerikából Angliába települt szerző nemcsak a huszadik század első felének egyik legjelentősebb költője és drámaírója volt, de kitűnő esszéista és kritikus is, akinek írásai az irodalomtudományt is megtermékenyítették.
Furcsa módon most nem is elsősorban emiatt kölcsönöztem ki egy magyar nyelvű esszéválogatást tőle. Inkább a politikai nézetei érdekeltek. Ő ugyanis azon szerzők egyike, akiknek világképe határozottan konzervatív jellegű volt, és magam, aki egyre inkább ebben a világnézetben találom meg szellemi otthonomat, minden hasonló gondolkodó írásaira kíváncsi vagyok.
Persze az esszékötet (Káosz a rendben) “pusztán” irodalmi kritikákat, illetve esszéket tartalmaz, de ezekből igen pontosan kirajzolódik egy szellemi attitűd. Egy olyan attitűd, amely számomra végtelenül rokonszenves.

Ennek az attitűdnek éppen nem az a lényege, amit Eliottól olyan sokat idéztek (vélhetően a leggyakrabban idézett mondata volt), hogy tudniillik “az irodalomban klasszicista, a politikában királypárti, vallási téren pedig anglo-katolikus” nézeteket vall. A lényeg sokkal inkább az, hogy folyamatosan újra és újra rákérdez az őt legmélyebben foglalkoztató problémákra, folyamatosan történeti kontextusba helyezi őket, és így minduntalan újraírja magát, egyszer sem pihen meg valamilyen biztosnak vélt doktrína fedezékében. Ez az oka, hogy ezt a kötetet, mely időrendi sorrendben mutatja be Eliot legérdekesebb esszéit, izgalmasabb volt olvasni, mint egy krimit. Hiszen a szerző véleményei az eltelő évek során folyamatosan alakultak, módosultak, finomodtak, érlelődtek. Az egyik legpregnánsabb példa Eliot viszonya Goethéhez, akiről fiatalon még azt írta, hogy mindenbe (legyen az természettudomány, költészet vagy filozófia) csak belekontárkodott, de semmiben sem teremtett igazán nagyot; 1955-ben, 67 évesen azonban már Goethe rendkívüli bölcsességét vélte fölfedezni ebben a “kontárkodásban”. Az ítéleteink időhöz kötöttek, saját korunk és helyünk korlátai között élünk, és csak ennek belátása által szabadulhatunk ki e korlátok közül, amilyen mértékben egyáltalán kiszabadulhatunk.
Nem véletlen, hogy a rám legnagyobb hatást gyakorló Eliot-esszé is viszonylag kései. A költészet társadalmi hivatása című előadás a végleges formáját 1945-ben, azaz a szerző 57 éves korában nyerte el. Ezt a 15 oldalas írást a nagy kincsek között, életem nagy “esszé-élményei” között fogom számon tartani.
Eliot ugyanazt a kérdést teszi föl (kicsit más formában), mint én: hogyan hat a költészet a társadalomra? Azt az állítást fogalmazza meg, hogy a költészet azokra is hat, akik egyáltalán nem olvasnak verseket, sőt akik a költők nevét sem ismerik. A kifejezésmódok ugyanis titkos csatornákon átszivárognak a hétköznapi életbe, és megváltoztatják valamennyiünk gondolkodását. Ezek megújítását, tehát az új életviszonyokhoz igazodó új megfogalmazások éltetését, folyamatosan fönn kell tartani.
Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.
A költők azok a kevesek, “akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül”, vagyis ők azok, akik a világ változásait ki tudják fejezni.
Hogy mennyi minden megváltozik egy emberöltő alatt, azt különösebben aligha kell bizonygatni. De vajon ki tudjuk-e fejezni ezeket a változásokat?
Mi, hétköznapi emberek erre nem vagyunk képesek. Elborít minket a sok változás, és úgy úszunk bennük, ahogyan a hajószerencsétlenségek túlélője a part felé: a túlélésre koncentrálva. Meg kell tanulnunk az új viszonyokat, az új eszközök kezelését, az új életmóddal járó különféle nehézségeket és feladatokat, és egyszerűen nincs időnk rá (azon túl, hogy képességünk sem) kifejezni, amit érzünk közben.
A művészek arra valók, hogy ezt megtegyék helyettünk.
A mondatban ott van a válasz arra, hogy mi ennek a társadalmi haszna. A költők éberen tartják azt az emberi képességünket, hogy érzelmeinket kifinomultan elemezzük, aminek következtében nemcsak jobban fogjuk kifejezni magunkat, hanem — és ez csakugyan valami csodálatos dolog — többet is fogunk érezni, mint költők nélkül tennénk.
Jómagam nem olyasminek látom ezt, ami kevesek belügye. Ellenkezőleg: alig látok a valóságban valami égetőbben fontosat ennél.
Nem csupán unalomból vagy felületes kíváncsiságból szoktam végiggörgetni az egeret a kommenteken, ha elolvasok egy újságcikket. Érdekel, hogy az emberek, a leghétköznapibbak, hogyan fejezik ki magukat, az érzelmeiket. Afféle szociológiai érdeklődés is ez, tudva persze, hogy “felmérésem” a legkevésbé sem reprezentatív, és így következtetéseim sem lehetnek többek egy unatkozó netezőénél. De az tényszerűen állítható, hogy igen sok olyan ember van, aki képtelen kifejezésre juttatni mást, mint a “legnyersebb érzelmeket”. Igen valószínű módon azért, mert nem is érez mást.
A költők feladata az, hogy az érzelmek spektruma ilyen-olyan módon, de eljusson ezekhez az emberekhez (is), és ráeszméltesse őket, hogy lehet másféleképpen, többféleképpen, sokféleképpen is érezni. Hogy az emberi érzelemvilág gazdag. Hogy nemcsak gyűlölni és rajongani lehet: létezik csodálat, kétely, ábránd, remény, félelem, mosoly, harag, közöny, irónia, ijedtség, rokonszenv, unalom, rémület, és még annyi, de annyi másfajta viszonyulás is — voltaképpen bármihez, amivel csak szembesülünk.
A költészet ébren tartja ösztöneinket, sőt folyamatosan finomítja, edzi, erősíti is azokat.

Eliot az esszéje végén megemlíti, hogyan hatna rá a hír, hogy egy országban megszűnt a költészet, hogy például mondjuk Norvégiában újabban már nem írnak verseket, hogy ez ugyanúgy “kiment a divatból”, mint az istenhit. Azt írja, hogy “ez nagyon is megtörténhetik”. A riadalom, amit érezne, több lenne, mint a szokásos részvét.
Magam is azt hiszem, hogy csak addig lehetünk jövőnket illetően derűlátók (de addig feltétlenül), amíg a költészet így vagy úgy, de képes betölteni azt a hivatását, hogy sok-sok emberhez eljusson.
A haszon, amely a társadalomra nézve ebből származik, közvetett.

Aki többet képes érezni, és érzelmeit képes összhangba hozni a világ folyamatos változásaival, az minden megnyilvánulásával civilizálja az életet. Úgy tartja fönn és úgy gazdagítja, hogy észre se vesszük, csak hatásait érezzük, mint az oxigéndúsabb levegőnek.

 

Első közlés: https://mondataink.blog.hu/2022/09/25/mire_jo_a_kolteszet#more17939238