Címke: esszé

Bejegyzések

Az élet egy tengeri kikötő ( Claudio Magris: Kisvilágok)

Hozzászólás most!

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok,
egyetemi campusok, exkluzív klubok,
élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is
tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

 

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Ennek a mikrovilágnak a krrónikása Claudio Magris, Triesztben élő olasz író, akinek most olvastam el Kisvilágok című könyvét Barna Imre és Szirti Bea fordításában.

Ha emberről beszélünk, valahogy mindig először a neme (férfi-e vagy nő) tűnik a legalapvetőbb információnak. Könyvek esetében ugyanez a műfaj. Milyen műfajú ez a könyv? Év végi olvasmánynaplóimban mindig elkülönítem a fikciós prózát a nemfikcióstól, de adódnak néha határesetek, könyvek, melyeket nem egyszerű ide vagy oda sorolni. A Kisvilágok tipikusan ilyen könyv. Keveredik benne valóság és fikció, dokumentarizmus és irodalmiság. Regénynek semmi esetre se nevezném, de útleírásnak sem. Esszégyűjteménynek? Talán inkább; de a könyv kilenc fejezete nem klasszikus esszé. Történetek és elmélkedések keveréke, melyek középpontjában mindig annak a helynek a mikrovilága áll, amelyről az adott írás szól.

És ha elárulom, melyek ezek a helyek, máris megértheti olvasóm, hogy itt a hely maga fontosabb is, mint a műfaj. Mintha egy ember esetében másodlagossá válna, hogy férfi-e vagy nő, mert az a lényeg, hogy hol tartózkodik. Melyek tehát ezek a helyek? A trieszti San Marco kávéház, egy Trieszt és Udine között fekvő kis falu, a Pampagnola sziget lagúnái, Snežnik, avagy olaszul Nevoso, egy horvát-szlovén határon magasló, ma Szlovéniához tartozó hegycsúcs, egy Torino közelében található domb, az Adriai-tenger néhány horvát szigete, egy dél-tiroli falu vendégháza, Trieszt városi parkja, illetve a trieszti Sacro Cuore templom.

Ezek a helyek mind nagyjából ugyanott vannak: a latin, a német és a szláv (közép-európai) kultúra metszéspontjában, ott, ahol Olaszország világa a keleti és északi szomszédaiéval érintkezik. Az egész világnak talán a legcsodálatosabb része ez. Amikor egy kedves barátom mesélt róla, azt mondta: több ez, mint szépség, mintha a jó életnek lenne esszenciája ez a táj, a Trieszti-öböl környéke.

Duinó és a Trieszti-öböl

Magris mindazonáltal nem valamiféle giccses útikönyvet írt, amelyben minden szép és jó. Ellenkezőleg. Kiderül a könyvből, hogy csupa seb táj ez. Az etnikumok között a békés együttélés időszakait egy-egy történelmi fordulóponton az ellenségeskedés és háborúskodás periódusai váltották fel, sok vérrel, kínnal, éhezéssel, szenvedéssel. Ezeket az időszakokat pedig őrzi a táj, illetve a benne élők emlékezete. Magris egy gyönyörű mondata szerint: „Már nem kántálja senki, hogy „Tito — Partija!”; a szlavóniai vagy boszniai háborúból kimenőre hazatérők azonban ma sokkal borzalmasabb dolgokról számolnak be, mint amilyenek Goli Otokon történtek, miközben az utazási irodák új és újabb hirdetéseket ragasztanak ki, mint a ragtapaszt valami sebre — a világ sebhelyeire.”

Mégsem ezt a gyönyörű mondatot emelném pajzsra most. Magris könyvében a tragédiák, akár egyéniek, akár kollektívek, bizonyos értelemben mégiscsak epizódszerepet játszanak, hiszen ezek éppen úgy epizódjai a nagy egésznek, mint a  boldog idill korszakai.

Magrist valójában ez a „nagy egész” érdekli.

Az Adriai-tenger környéke nem csak idill, és nem is csak tragédia. Ez is, az is. Ki hogyan élte meg. A lényeg az, hogy minden megélés számít, egyik sem hamis, egyiket sem szabad kitörölni az emlékezetből valamilyen ideológiára hivatkozva.

Ezért szereti annyira Magris a San Marco kávéházat is. Ez ugyanis nem csupán bizonyos emberek gyülekezőhelye. Nem csak sznoboké, és nem is csak lumpeneké. Nem csak művészeké, és nem is csak polgároké. Mindenki előfordulhat itt. Kocsma ez, de vendéglő is. Itt van az egész világ. Senki sincs kirekesztve.

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Egyetlen mondat összefoglalja, hogy mikor érzi magát az ember (a Magris-féle, de a magamfajta ember is) jól, és mikor rosszul.

Akkor érzem magam rosszul, ha olyan közegbe kerülök, amelyik kizáró retorikával él, és elmar maga mellől mindenkit, aki a csoport szabályaitól valamilyen módon elüt. És akkor érzem jól magam, amikor mindenki ott lehet a csoportban, aki csak él és mozog, legyen bár nagyon különböző (akár testi, akár szellemi értelemben), mint a többség.

Az egész vastag kötetnek valahol az első lapjain olvasható ez a mondat, de csak a későbbiekben nyílik meg igazi mélysége. Merthogy Magrist csakugyan mindenkinek a története érdekli. Legyen az olasz, horvát, szlovén, német, osztrák; egyszerű paraszt, halász, herceg vagy polgár; fasiszta, kommunista, Sztálin vagy Hitler híve, netán a szabadság hőse, vagy olyasvalaki, aki ilyen-olyan oknál fogva képtelen volt a szabadságot választani. Minden élet számít.

Ez a fajta szabadelvűség valójában mindennél ritkább. Olyan szemlélet ez, amely talán nem is jöhetne létre, ha Magrisnak valamilyen életelv fontosabb lenne, mint maga a táj, ahol él.

Miért mondja azt Magris, hogy az élet tengeri kikötő? Nyilván azért is, mert Trieszt maga is egy tengeri kikötő, valaha a világ egyik legfontosabb tengeri kikötője volt, ma pedig egy fontos tengeri kikötő a sok közül. De azért is, mert a tengeri kikötők összehoznak olyan embereket, akik a világ mindenféle tájáról érkeznek. Messziről jönnek, és messzi üzeneteket hoznak: kinyitják a világot. A cseppben benne van az egész óceán. A messzeség pedig a szabadság szimbóluma is: hiszen eleve azt jelzi, hogy vannak másféle életek is, hogy a valóság másképpen is berendezhető, mint ahogyan megszoktuk.

A kaotikus, sok vérrel teli, mégis oly gyönyörűséges élet krónikása Magris, akinek horizontja a tengerek tágasságával mérhető. Kisvilágai valójában nagyon nagy világok is, megtöltve sokezer éves múlttal és sokezer kilométeres hajóutak csodáival. Könyve már egymagában magyarázat lehet, hogy miért olyan vonzó olyan sokunknak az Adriai-tenger vidéke és a Trieszti-öböl.

Első megjelenés: https://mondataink.blog.hu/2024/10/20/az_elet_egy_tengeri_kikoto

Bejegyzések

Aki dudás akart lenni

Hozzászólás most!

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.
Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.
A regény főszereplőjét a szerző Tyll Eulenspiegelről mintázta, aki legendás alakja a német irodalomnak. Eredetileg ő egy XIV. században élt vásári komédiás volt, bohóc, kötéltáncos és zsonglőr, aki meséivel görbe tükröt tartott kora társadalma elé. Alakját sokan feldolgozták, legkorábbi forrásunk egy 1510-es népkönyv, melyet aztán különféle nyelvekre fordítottak le, majd írók és zeneszerzők is újrakomponálták a történetét.

Vajon miért helyezi Kehlmann a XVII. századba ezt az alakot? Nyilván azért, mert Tyll (vagy Till) fogalommá vált. Ő az az ember, aki soha nem hal meg; aki túlél minden kort és minden történelmi fordulatot, éppúgy élhet a középkorban, mint az újkorban, és élhetne akár a jelenben is. Egy magatartás avagy még inkább: életforma, sőt még inkább: életfelfogás jellegzetes képviselője ő. Ő az az ember, aki nem tagozódik bele a társadalom merev szokásrendjébe, hanem kiszakad abból, hogy szabadon, bár bohócként járjon a saját útján, meghódítva olyan magasságokat, amelyekről az egyszerű halandók legfeljebb álmodni képesek.
Tyll tehát maga a művész szimbóluma? Nem egészen. Tyll több is, és kevesebb is művésznél. Kevesebb, mert alkotásai nem maradandók, csak a pillanatnak szólnak. De több, mert azokban a pillanatokban viszont az élet legvégső kérdéseit feszegeti, a világ lényegét, működését tárja föl, és hatása sokkal rendkívülibb, mint egy hétköznapi művészé: képes az emberekből kihozni az állatot; de ha úgy akarja, az állatokat akár beszélni is megtanítja.
Minderre csak úgy lehet képes, ha transzcendens erők szegődnek hozzá segítségül. A regény elején megismerjük Tyll gyerekkorát, és szó van egy éjszakáról, amelyet Tyll teljesen egyedül tölt el a farkasokkal és különféle rémségekkel teli erdőben. Ez az éjszaka amolyan beavatási szertartás az akkor már képességeit próbálgató, kötélen táncolni tanuló fiú számára. Apja, egy különleges molnár, az inasaival indul a keresésére, és amikor meglátják őt az erdő mélyén, megfagy ereikben a vér. Olyat látnak, amiről alig hiszik el, hogy valóság lehet. A hátborzongató jelenetben az apa végül képes szóhoz jutni, és megkérdezi Tylltől, mégis mi bújt belé.

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Vagyis: a nagy, nagy ördög, feleli a fiú boldogan.
Miféle ördögről van szó? Netán a kereszténység Sátánjáról? Teológiai értelemben bizonyára nem, de a regény világában kulcsszerepet játszó jezsuita felfogás szerint, amely mélyen át van itatva a túlvilág (és az örök túlvilági szenvedés) iszonyatával, nagyon is. Itt is látszik, milyen zseniálisan választotta ki Kehlmann a történet korát: a XVII. században fénykorát élő ellenreformációs mozgalom interpretációs terében minden másnál világosabban látható, mi az, ami ellen ez a mondat felszólal.
A regényben fölbukkanó jezsuita inkvizítorok sok tekintetben nagyon is hasonlóak Tyllhez (és Tyll “boszorkány” apjához, aki a világ rejtelmeit kutatja a maga kezdetleges módszereivel, miközben egymaga ébred rá évezredes filozófiai rejtélyekre). A hétköznapi tömegből kiemelkedve ők is a tudás, a világ megismerésének szolgálatába állnak. De van egy pont, amelyen nem juthatnak túl, és éppen ezért az ezen átjutókat engesztelhetetlenül üldözik, irtják, pusztítják. Számukra ugyanis ez a pont a “nagy, nagy ördögé”: a szabad, független, tiszta megismerés, a minden kényszertől mentes boldogság, a levegőben repülés lehetősége. A kötéltánc vállalása iszonyatos mélységek fölött.

Nem ez az egyetlen mozzanata a regénynek, ahol a szöveg egészen döbbenetesen elmélyül. A könyv fölvonultatja a XVII. század számos ismert figuráját. Micsoda zavaros és összetett kor. Az angol “téli királyné”, akinek férjét Prágában királlyá koronázták (majd még azon a télen el is üldözték a trónról), kirobbantva ezzel Európa történelmének egyik (ha nem a) legvéresebb és legpusztítóbb, soha véget érni nem akaró háborúját, gyerekkorában még Shakespeare drámáinak bűvöletében nőtt föl. Ez a látszólag anekdotikus érdekesség azonban a regényben szervező elvvé válik: Liz ugyanis innentől fogva már az igazi drámákat keresi, és a háború is tulajdonképpen azért tör ki, mert Liz szeretett volna élőben megélni egy Shakespeare-drámát. (És csak bamba és ügyetlen férjére haragszik, aki elüldözését képtelen méltó monológgal kommentálni.) Mi ez, ha nem megdöbbentő felismerés? A háborúkat nem ügyetlen királyok, versengő fejedelmek, vallási fanatikusok és vérszomjas hadvezérek robbantják ki, hanem drámaírók…
A művészet tehát embertelen, pontosabban: emberfeletti hatalom. Sokkal nagyobb hatalom, mint akármelyik királyé. Az uralkodók a regényben komikus alakoknak mutatkoznak, a svéd Gustav Adolf, a kor legnagyobbja, ételmaradékokkal a szakállában fogadja sátrában a téli királyt, miközben környezetét iszonyatos bűz lengi be.
De mint minden nagy írónál, komikum és tragikum elválaszthatatlanok itt is. Kehlmann csodálatosan kiegyensúlyozott kompozíciót működtet, melynek során gyönyörűen tükröz egymásra gazdagot és szegényt; fenségest és szánalmast; jót és gonoszt; félelmetest és nevetségest. Az elbeszélő nem elfogult senkivel sem, mindenkinek megmutatja — legalább egy pillanatra — a jó és a gyenge oldalát, maga is sokszor a giccs határán kötéltáncolva.
Olyan az egész, mint amikor valaki kiölti a nyelvét. Mint amikor a “nagy, nagy ördög” kiölti a nyelvét. Hullahegyek között, fekélyek, pestis, döghalál és pusztulás pillanatnyi szünetében jön valaki, aki mégis nevetésre bírja az embereket, és sokkal magasabban állva, mint ők, kaján vigyorral nézi, ahogyan a népek gyilkolják egymást. A könyv borítóján látható ez a hideglelős vigyor, egy ördög vigyora, aki emberfeletti módon emberibb, mint az egymást pusztító tömeg arctalan masszája. Nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék elfelejteni. Zseniális könyv.

Az eredeti megjelenési hely:
Bodrogi Csongor: Még mosolyog a rég letűnt fény, Tanulmányok, esszék és kritikák Kosztolányiról és másokról, Könyvpont Kiadó, Budapest, 2023, 137-139.
Bejegyzések

AZ ÉRTELEMIG (ÉS TOVÁBB)

Hozzászólás most!
Sokan sokféle kritikával illetik a globalizmust, de az nem kérdés, hogy a kezdeményezői hatalmas arcok voltak. Cseng Ho (1371- 1433) muzulmán vallású eunuch a születő Ming-dinasztia csillagflottájának admirálisa, hét fantasztikus tengeri expedíció szervezője. Expedíció? Hazudik az a nyugati gondolkodó, aki azt állítja, miért grasszáltak annyit a kínaiak az Indiai-óceánon (egyesek feltételezik, hogy Cseng Ho megkerülte a Jóreménység-fokot is). A kínai flotta nem háborúzott, nem gyarmatosított, nem térített (Cseng Ho ökumenikus felfogású volt), és bár kiépített kereskedelmi kapcsolatokat, de nem kalmárkodott, és ami tényleg fura, tudományos kutatásokat sem végzett. Ők nem felfedezték a világot, hanem megmutatták magukat – azaz demonstrálták Kína, vagyis a kínai császár fantasztikus felsőbbrendűségét. Baráti látogatásokat tettek az Indiai-óceán, Kelet-Afrika nagy kikötőiben: a kínaiak megfújták a trombitáikat, átadták az ajándékaikat, a népek elájultak… A diplomata Cseng Ho arra is ügyelt, hogy mindig elegendő élelmet vigyenek magukkal… mennyire snassz lett volna, ha ezek a fantasztikus hajókon érkező istenek bárhol ennivalót kuncsorogtak volna…
Ez a békés erődemonstráció, ez a káprázatos külsőségek között zajló diplomáciai küldetés nem volt olcsó mulatság, legalább felét felemésztette a császári udvar jövedelmeinek. Miért tette ezt Kína? És hogy lehet az, hogy mihelyt idegengyűlölővé vált a császári politika, és felégették a fantasztikus hajókat, elfelejtették az utazásokat. Később már a nagyobb tengeri utakért halálbüntetés járt – no de nem akadt a flottában egy kapitány, egy navigátor vagy legalább egy hajósinas, aki „valahogy” utazni szeretett volna? A nagy admirálist, Cseng Hót is elfelejtették, mígnem a XX. századi történelemtudomány és mindenekelőtt a popkultúra elő nem ásta a feledésből.
Nincs fantasztikusabb fantasy az emberi történelemnél.
A nagy portugál utazások mögött is egy felemelkedő, mindenáron bizonyítani próbáló család, az Avis-rendi dinasztia áll. Az expedíciók „lelke”, szervezője Tengerész Henrik királyi herceg (1394-1460) mintha egy kései, misztikus lovagregényből lépett volna elénk. Szűz volt, mélységesen vallásos, tartózkodó (személy szerint nem is szeretett utazni!), mégis a tengerekre és a felfedezésekre tette az egész életét. A tenger, a „távolság” valamiféle erosz lehetett az ő életében (ezt feltételezhetjük a másik megszállott hajós, Cseng Ho esetében is). Küldetés, szerelem. De a „felfedezések” nemcsak lovagi kaland, spirituális reconquista vagy reneszánsz önmegvalósítás volt Tengerész Henrik és kortársai számára, hanem véres hódítás, kegyetlen térítés és mindenekelőtt üzlet. Nem igaz a marxista tétel, hogy a kapitalizmus kezdeményezői „racionális polgárok” voltak. Portugáliában ilyen Tengerész Henrikhez hasonló ábrándos és küldetéstudatos arisztokraták szervezték az utakat, vitatkoztak százalékokon, marakodtak a haszonkulcson, lettek kapitalisták és befektetők. A későbbi portugál királyt, I. Manót (1469-1521) egész Európa Szatócs melléknévvel illette.
Így vagy úgy, a kicsinyke Portugália erőforrásai össze sem voltak hasonlíthatók a Ming-dinasztia Kínáéval. Még a legábrándosabb felfedező sem gondolhatta, hogy Portugália „egyszercsak” lerohanja Kínát, bekebelezi Afrikát vagy Indiát. (Bár a fent említett I. Manónak megpendítették, hogy lehetne Európa császára, és ily módon egyesíthetné, a tengerek felé fordíthatná a nyugat erőforrásait. Avis-rend kontra Habsburgok – érdekes alternatíva.) A portugálok technikailag, szellemileg sem voltak annyira felkészültek, mint a kínaiak. Egy-két hindu király nem is volt hajlandó átvenni a portugálok ajándékait, annyira szánalmasnak találta. Érdekes módon a portugálok a hindukról először azt hitték, hogy ők szegény, eltévelyedett keresztények… Hát nem mind Krisztust éltetik? Csak tudatlanságból a nevét Krisnának ejtik…
A portugálok keveset tudtak, de sokat tanultak. Éltette őket a lovagi világ lendülete, a reneszánsz fantasztikus tudás- és kalandvágya. Ez a lelki-szellemi háttér, ez a kulturális kontextus volt az, ami a kínai expedíciókból hiányzott. A portugál felfedezők kicsit mind olyanok, mint a regényhősök. Ilyen Vasco da Gama nyelvzseni tolmácsa, az Indiában megtalált, többször nevet és identitást váltott Caspar, a nagy reneszánsz diplomata, felfedező, tudós, sikeres hadvezér(!) Pero Vaz de Caminha. (Ez a nagyon művelt, Brazíliáról oly szép, oly ihletett útleírást rögtönző férfiú volt a század egyik legravaszabb diplomatája, valószínűleg tevékenyen járult hozzá a Tordesillasi szerződést megkötő spanyolok átveréséhez.) És a személyes kedvencem, a portugál király kémje, Pêro da Covilhã, aki muzulmán kereskedőnek álcázva bejárta az arab világ és India kikötőit, és miután felderítette a kereskedelmi útvonalakat, és megírta jelentését a királyi udvarnak, úgy döntött, önállósítja magát, meglátogatta Medinát és Mekkát és végül letelepedett a keresztény etióp királyságban. Mért ne? Az értelemig és tovább…
A nyugati felfedezések személyes és birodalmi-gazdasági érdekek szétválaszthatatlan kombinációjaként működtek, ezért nem lehetett volna eltitkolni vagy betiltani őket. Tengerész Henriket senki sem felejtette, ő lett „a par excellence portugál”, vagyis a nép lelkét, „sóvárgását” (saudade-ját) kifejező történelmi ikon. A példája máig hathatós. (Egészen elképesztő, hogy Erdélyben élő, fiatal, posztmodern költők (KAF) ezt a réges régi portugál herceget választották költői alteregójuknak.)
A tenger, a tenger, a tenger… A felfedezések híre hamar lázba hozta Európát. Reneszánsz, portugál templomokban díszítményekként ananászok és más egzotikus növények bukkannak fel. Azt nem tartjuk csodálatosnak, hogy a tengerparti Angliában már hamar felbukkannak a felfedezésekre való utalások (Shakespeare: Vihar, John Donne szonettjei), de az azért meglepő, mikor a szerelem conquistadora, Amor hadvezére, Balassi Bálint az Indiák meghódításáról beszél a Szép magyar komédia előszavában. (Magánleveleiben a pártfogóit fenyegeti azzal, hogy ha nem „becsülik meg”, akkor „kimegy”, azaz elbujdosik az Indiákra…)
Ebben a világban a felfedezéseket már nem lehetett visszafordítani, annyi, de annyi embernek lett személyes ügye… Elképzelhetetlen, hogy miután a portugál udvar elutasította Magellánt és Kolumbuszt, ők szépen állást változtatnak, és letelepednek Lisszabon külvárosába. Dehogy telepedtek le! Továbbmentek egy ajtóval, és bekopogtak a spanyol udvarba.
Bejegyzések

Taormina

Hozzászólás most!

Gyermekkoromra nagy hatást gyakorolt Huszárik Zoltán Csontváry című filmje, melynek varázsa a színekben rejlő emóciókeltő erőt adta át Jankura Péter operatőri munkáján keresztül, miközben én babakék pizsamámban a nappali padlóján elnyúlva néztem a Duna Televízió esti műsorát. És most itt állok, s látom Csontváry monumentalizmusát ebben a közel tizennyolc négyzetméteren elterülő hatalmas festményen, mely a ma már társadalmunkból kiveszett teremtő hit erejének állít méltó emléket.

Szicília egyik hegyének vakolatszínű csúcsa a háttérben, ahogy a Nap utolsó sugarai narancs- és ananászsárga, alig észrevehető kettősségben létező lepelbe borítja az égboltot, melyet egy hamuszürke gigászi felhő szel ketté, de nem fenyegetően. Ez lehetne az Úristen karja is, ahogy védelmezően átöleli világunkat, hogy még a sötétség előtt búcsút vegyen tőlünk.

A tenger hullámai a sötétkékből az alexandriai kéken át az ég kékjében érnek a parthoz s ebben az ellentétben felbomlik az abszolút realizmus mivolta, melynek tudatában belépést nyerhetünk a színház világába és abba a kollektív kíváncsiságba, mely egykoron és napjainkban is újrajátszatja velünk az élet s lélek bennünk rejlő interpretációit.

A téglavörös falak hirtelen nem adnak újdonságot nekünk, bizonyos szögekből a Diószegi Sámuel utca is lehetne, amit láttatni enged szemünk, de ha távolabb megyünk és bekapcsolódnak az ónszürke oszlopok és talapzatok nagyító jelzői, melyek megadják nekünk azt a kielégülést, hogy tudjuk: itt valamikor, valami nagynak voltak tanúi ezek a megfakult konstruktumok, talán még önmaguknál és egységüknél is nagyobbak.

 

Bejegyzések

Meddig nyújtózhat egy birodalom?

Hozzászólás most!
Nem túlzás azt állítani talán, hogy a XV. század végén a portugál kartográfusok voltak a legjobbak a világon. A lisszaboni királyi udvar egyfajta reneszánsz tudásközpontként működött, itt német tudósok, mallorcai zsidó matematikusok egymásnak adták a kilincset… De egy dolog pontosan kiszámítani a ráktérítő hosszát, a nagy kikötők vagy tengerek közti távolságot, és más értő módon feltérképezni a kultúrák, vallások, szokások sokféleségét.
Vasco da Gama expedíciója azzal az ambiciózus céllal vágott neki 1497-been az Atlanti-majd az Indiai-óceánnak, hogy végre összekapcsolja az addigi világ önállóan működő gazdasági övezeteit. Kelet árucikkei arab közvetítők segítségével már eddig is eljutottak Európába, de a régiók között érdemi gazdasági kapcsolat nem létezett – a portugálok most megpróbálkoztak azzal, hogy összefogják a Földközi-tenger és az Indiai-óceán gazdaságait.
Felvetődhet a kérdés, hogy az aprócska Portugália helyett miért nem a mérhetetlenül nagyobb, gazdagabb és fejlettebb Kína vállalta magára a világrészek egyesítésének a feladatát? Mielőtt megmosolyogjuk a feltevést, hogy a kínai flotta bevitorlázik a lisszaboni kikötőbe, érdemes figyelmeztetni magunkat arra, hogy Cseng Ho admirális a 15. sz. elején a kínai csillagflottával (egy, a portugálokénál jóval hatalmasabb hajórajjal) már keresztül-kasul beutazta az Indiai-óceánt – ámbár az is igaz, hogy Kína a nagy európai felfedezések idején már „magára zárta az ajtót”, vagyis visszasüppedt a bezárkózás politikájába.
Európa előretörését, ezen belül egy kis ország, Portugália diadalát talán nem is a gazdasági vagy technológiai fölény, hanem a kultúra határozta meg. A reneszánsz kíváncsiság szinte megbetegítette a korszak neves értelmiségi figuráit. És nagyon sok fiatal portugál hajlandó volt meghalni azért, hogy megtudja, mi van a föld túloldalán. Ebben az országban a felfedezések gondolata össznemzeti lelkesedést váltott ki, még a korszak képzőművészeit sem antik példák lelkesítettek, hanem az Atlanti-óceán, a messze földeken talált különleges növények, a viharos szélben megfeszülő kötelek és vitorlák… (Ez a híres Mánuel-stílus.) Kicsik és nagyok, szegények és gazdagok a felfedezések lázában égtek.
Hatalmas körmenet, lelkesült tömeg kísérte hát a kikötőbe Vasco da Gama hajósait is. A parton vett érzelmes búcsú mára a portugál mitikus emlékezet része. A kis templom helyén, ahol a tengerészek az indulás előtti éjszakát átvirrasztották, emelték később Portugália egyik legszebb és leghíresebb templomát, a kecses Torre de Belémt. Az Indiákba vezető utat (az Indiák az akkori szóhasználatban egész Ázsiát jelentette) a legnagyobb portugál reneszánsz költő, Luís de Camões eposzban örökítette meg.
Portugália éves nemzeti jövedelmének nem kis részét fordította erre az expedícióra. És Vasco da Gama, Mánuel király kapitánya egyébként sem utazott üres kézzel: hetven év hajózási tapasztalatai, a Jóreménység-fokot megkerülő Bartolomeu Dias eredményei, János király szuperkémjének, Pêro da Covilhãnak titkos információi, emellett a fedélzeten nyüzsgő arab és bantu tolmácsok segítették. Az expedíció nem indult könnyen. A Jóreménység-fokot (az ezen a tájon uralkodó viharos áramlatok között fog majd a bolygó hollandi kísérteni) csak nagy nehézségek árán sikerült megkerülni, Kelet-Afrikában pedig nagyon nehezen találtak biztonságos kikötőt.
Az Indiai-óceán amolyan szabadkereskedelmi övezetnek számított, de a muzulmán kereskedők persze nem örültek a semmiből előbukkant keresztény vetélytársaknak. Az előkelő hinduk a vallásuk miatt nem szállhattak tengerre, ezért az arabok kényelmesen monopolizálhatták az Indiával folytatott kereskedelmet. A keresztényeket megpróbálták elűzni, félrevezetni, megfélemlíteni. Az agresszív Vasco da Gamát sem kellett túlságosan félteni, oda-oda durrogtatott az ágyúival, megfélemlítette az arabok lakta városokat, hízelgett, zsarolt, fenyegetőzött, de hiába, nem tudott átkelni Indiába. Portugália legjobb navigátorait hozta magával, de ők is csak bánatosan széttárták a karjukat: az Indiai-óceánon uralkodó monszunszelek közt nem tudtak tájékozódni. Igen nagy nehézségek árán sikerült csak Gamáéknak felbérelniük egy indiai révkalauzt. (Akinek a nevét azután sűrűn átkozták az arab krónikák.)
India csodás gazdagságával szembesülve kellett a portugáloknak ráébredniük arra, hogy a világ bizony ellentmondásosabb, bonyolultabb, sőt valamiképpen nagyobb, mint azt Lisszabonban addig elképzelték. Mennyi szín, mennyi illat, mennyi ember, mennyi vallás! És micsoda elképesztő gazdagság! A kálikuti rádzsa csak megvetően fintorgott, mikor megpillantotta a portugálok ajándékait. Vasco da Gama hajósai szívvel-lékkel vágytak a hittestvéreikkel való találkozásra (a korban népszerű mesés útleírások szerint India egy csomó keresztény hazája), ám szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy a szüntelen Krisnát emlegető hinduk nem furcsán elfajzott keresztények, nem szánalomra méltó eretnekek, hanem mások… Krisna egész egyszerűen nem azonos Krisztussal.
A Vasco da Gama-féle expedíció, mondhatni, sikerrel zárult. Két hajót és rengeteg embert vesztettek, de a kapcsolatfelvétel megtörtént, a hazahozott fűszerek feledtették az anyagi veszteségeket. A harangokat megkondították egész Portugáliában, a fél világ immár Manó királyt irigyelte (akit ekkor kezdenek a kortársak Szerencsés jelzővel illetni.)
De az expedíció kulturális és katonai baklövései már előrevetítették a későbbi kudarcokat. Portugália egész egyszerűen túl kicsi volt egy ekkora világhoz képest. Persze a portugálok soha nem próbáltak Ázsiában nagyobb szárazföldi területeket szerezni (fel sem merült bennük például, hogy lerohanják Kínát vagy Indiát), de még a tengeri kereskedelem monopolizálásához is kevés volt az erejük. Hiszen az Indiai-óceánt uraló mohamedán kereskedőket csak akkor lehetett volna háttérbe szorítani, ha legyőzik a hátországukat is, vagyis a mameluk uralkodót és a török szultánt. (A portugálok mind a kettőt megpróbálták.)
II. János volt a portugál és megkockáztatjuk, az európai reneszánsz egyik legtehetségesebb és legagilisabb uralkodója. Ő komolyan fontolóra vette Jeruzsálem és Bizánc felszabadítását, az iszlám fölött aratott történelmi győzelem esélyeit. De persze ő is végig komolyan számolt egy megbízható afrikai szövetségessel, a keresztény etiópokkal, „János pap népével”. Hogy az etiópok gyengék és szegények, hogy maguk is segítségre szorulnak, hogy esélyük sincs arra, hogy „leszámoljanak az iszlámmal”, az meg sem fordult János király és tanácsadói fejében. Álmodozni a tehetséges és agilis királyok is szeretnek.
A kis Portugáliának egyszerűen nem akadt szövetségese. És nem alaptalanul rettegett annyira a velencei kémektől. Az Adria királynőjét, a fűszerkereskedelmet mindezidáig uraló Velencét Portugália tönkretette. A városállam a portugálok minden ellenségét (igen, még a szultánt is) katonailag és pénzügyileg támogatta, hiszen csak abban reménykedhetett, hogy a portugálok nem tudnak tartósan berendezkedni Ázsiában.
Egy-egy jó hadvezér, egy-egy zseniális feltaláló, egy-egy kiváló navigátor felér egy hadsereggel. Ideig-óráig, persze. De aztán elfogynak a tehetséges emberek, és az erőforrások hiánya egyre nyilvánvalóbb lesz. Portugália végletekig kizsigerelte önmagát, szinte összes épkézláb emberét elküldte a gyarmataira, tudva, hogy az Indiai-óceán vidékén egészséges, fiatal férfiak is átlagosan két-három évig húzzák. Mindeközben a beáramló kincsek elsorvasztották saját szegényes iparát és mezőgazdaságát.
Portugáliát nem azt tette tönkre, hogy minden erejével kereste az Indiákhoz vezető utat, hanem hogy meg is találta.
A kereszténység terjesztése sem bizonyult olyan látványos sikernek, mint Latin-Amerikában. Pedig a portugál papok Ázsiában is megtanulták a helyi nyelveket, alkalmazkodtak a szokásokhoz, a mi fogalmaink szerint elfogadóak, sőt egyenesen „multikultik” voltak (Hiszen mindenhol túl kevesen voltak, hogy ne legyenek kénytelenek kiegyezni a helyi hagyományokkal). Ám Ázsiában szinte csak az alacsony kasztokhoz tartozók vették fel a kereszténységet, a vallást még a portugáloknak sem sikerült az egész társadalomban elterjeszteni.
Persze ezek a portugál részsikerek is egészen bámulatosak. A portugálok eljutottak Kínába és Japánba, elfoglalták Goát, Hormuzt, Malakkát, megalapították Makaót, Nagaszakit, és pár évtizedig kézben tartották a Kína és Japán közötti kereskedelmet, mígnem az erősebb, szervezettebb gyarmatosítók, a hollandok, majd az angolok kiszorították őket. A protestánsok térfoglalását megkönnyítette, hogy ők a vallásra vagy a kultúrára szinte semmi energiát nem vesztegettek. Keresztény világbéke? János pap? Ugyan!
A későbbi portugálok szívesen mondogatták, sőt mondogatják ma is: ők, a portugálok „önfeláldozó módon”belerokkantak a gyarmatosításba. Az óceán azért olyan sós, mert a könnyeikkel öntözték. Egy ilyen önsajnáló, önfelmentő magyarázat persze magyarázat a globalizmus rémtetteire, a rengeteg szenvedésre, amit a gyarmatokon okoztak.
De végtére is mára az „Indiákból” csak egy álom maradt.
Ahogy a nagy Fernando Pessoa mondja a Mensagem (Üzenet) című kötetében: Cumpriu-se o Mar, e o Império se desfez.
„A Tenger győzött, a Birodalom halott.” (saját fordítás)
A portugálok nem nyerhettek hosszú távon.
Első megjelenés: Kolozsvár iHelikon

 

Bejegyzések

Újrahasznált tárgyaink

Hozzászólás most!

Jelentéktelen tárgy sosincsen, mindig valamelyiknek, valamikor, valahol hasznát fogjuk venni. Olyan nincs, hogy azért teszünk el valamit, hogy csak úgy legyen és kész, ez nem lehet létének, elkészülésének értelme, nem lehet csupán ennyi a nagy létkérdés.

Műanyagdoboz

Kezdjük is mindjárt a balkáni népeknél sorakozó műanyagdoboz-tengerrel. Ugye veled is előfordult már, hogy a mamánál magányos óráidban a fagyasztóláda felé settenkedve az ízlelőbimbóid serénykedtek a hűsítő fagylalt gondolatára? Akárcsak a Narnia-történetben szinte elvesztél a fagyasztó sarkvidéki lankáin és a gleccserek mélyén megtaláltad a hőn áhított kincset: a dobozba zárt falatnyi mennyországot: a csokifagyit. Gyakorta viccelődünk is mamával, aki tényleg bagaméri, hogy Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri. Vagyis mérném én is, bagaméri leszármazottként, ha nem a tavalyi ballagásomról hozott, bográcsolt, cupákos csirkepörkölt állna benne megdermedve, mint katiban a gyerek, tetején a fagyasztva illattalan pirospaprikás zsírral. Ám a doboz tőlünk származik, kérjük vissza, amint elfogyott a pörkölt, lehetőleg kimosva. Mert mi lesz, ha nem lesz miben küldeni? Majd papírdobozba csomagoljuk a továbbításra szánt maradékot, vagy, hogy gondolják ezek a nyugati népek? Fejlődünk, környezettudatosak leszünk, de hisz mi már azok vagyunk, kérjük vissza a műanyagdobozainkat! Újra felhasználjuk! Karácsonyra a töltött káposztát küldenénk benne a nagybácsimnak, hisz ő olyan magányos karácsony másnapján!
Válogassuk csak szét mennyiféle-fajta műanyagdobozunk van itthon! Van az előbb említett álcadoboz, ami rendszerint fagylaltos, tejfölös vagy vajas külsővel rendelkezik. Van a háztartásiban vagy a százforintos boltban vásárolt doboz-doboz, ami külsőre és belsőre is tényleg doboz, jellemzően átlátszó alj, színes tető, az ebben rejtőző maradékkal, vagy csupán a főzés után hűtőben tárolt áruval. Ez nem átverés, ebben az van, amit látunk, itt nincs reménykedés, nincs álmodozás, csak a kőkemény valóság, a kőkemény maradék.
Persze, ne feledkezzünk meg azokról a doboznak nevezett valamikről sem, amelyekben nyáron vehetünk epret, vagy valamilyen bogyós gyümölcsöt, akár a piacon, akár a hipermarketben. Az szintén nem a kukába kerül, hanem a hűtő aljában sorakoznak benne a következő nyárig a szezonnak megfelelő zöldségek és gyümölcsök. Ám az is lehet, hogy a spájzban, vagy a kamrában elbújva találunk benne egy-két fonnyadt lila- vagy vöröshagymát, rosszabb esetben pedig egy penészes matrica-szerű pacát, amelynek származását semmilyen történész vagy régész nem mondja meg.
Több háztartásban láttam olyat, mint ami nálunk, állatokat tartó családnál ez felmerülhet, hogy valamiben az állatoknak szánt maradékot, igen ez a nagybetűs MARADÉK, a MARADÉK maradékát tárolni kell. De ezek sem nagy mennyiségek kezdetben természetesen. Mit is csinál ekkor a vidék embere? A joghurtos műanyagpohárba elraktározza a csirkecomb-csontot, a levágott krumpli héjat és a többit. Ezek később mind egy szálig egy nagyobb joghurtos, majd egy még nagyobb műanyag edényben aszalódnak, bomlanak és érlelődnek össze, míg végül az állat vájlingjába kerülnek. Hosszú folyamat ez, amelyben minden apró kis műanyag részecskének megvan a maga szerepe. Fontosak még azok a műanyagdoboz-tetők is, melyeken nagyanyáink csíráztatják a sufniban a magvakat vagy éppen karójelölőként szolgálnak. Utóbbi, azt hiszem, magyarázatra szorul, ezért elmesélem igencsak tanulságos történetemet. Tízéves körül lehettem, mikor a baby boomer generáció kertjében játszottunk x generációjú rokonommal, mikor is megijesztett, én pedig gyomorszájjal megkóstoltam egy karót. Fémes íze volt, némi hányingerrel keveredve. Ekkor jött a mindent megváltó ötlet, hogy műanyagdobozokkal, kistejfölössel, joghurtossal tessék eltakarni, vagyis jól láthatóbbá tenni ezeket.

A műanyag-probléma világszerte elterjedt, valakik kézen fogva tüntetnek az egész ellen, de mi magyarok újrahasznosítunk, vagyis újra használunk minden egyes műanyagdobozt, míg az tönkre nem megy.