Új meghökkentés, vagy alszunk tovább?

                                  Kiket figyelhet ma az író, és mit írhat róluk?

 

Felvetés

Bár Bruce Morrissette megítélése szerint nem, attól tartok, mégis óriási a mentális és irodalmi-műfaji szakadék Homérosz és a „modern regény” között. De óriási a szakadék az egykori, ókori ember és a mai, mondjuk úgy „posztmodern” lény között is. Mintha nem is ugyanaz a faj lenne az a Valaki, aki az egykori mitológiai embertől, a romantikus álmodozón át a realistáig, majd a szürrealizmus megteremtőjéig, és a posztmodern regényig jutott, nem feltétlenül önmaga erkölcsi és politikai világának felemelése által. Ezt, az ember számára végtelennek tűnő időintervallumot, akár úgy is szemlélhetjük, mint egy olyan roppant mértékű metamorfózist, melyben ez a fura lény, egyre inkább önmagát tekintette a világmindenség alakítójának, Istenét kisfiúvá tette, önmagát mindenek fölé emelte, de mindeközben kicsúszott lába alól a talaj. Rá kellett ébrednie arra, hogy lehetetlent kíván önmagától. A ráébredések zseniális regények, drámák és filozófiák sorozatain át meg is nyilvánultak, de a tényleges következtetések levonása, ha tetszik, akkor a megjavulás, az embernek önmagához való visszatérése, egyfajta újra-megtérés folyvást halasztások áldozata lett. Az irodalmi művek tekintetében, az önmagát marcangoló, becsületéért halni kész regényhős és életideál helyét egyre inkább a közömbös, közönyös, önmagától is undorodni képes „alany’ foglalta el. Az époszok, regények „regényes” cselekményei, fordulatai, érzelmi fűtöttségei mint a szerelem, az idő fogságában, kihűlni látszottak, mígnem megsemmisültek. A nagy jellemek szinte feloldódtak a történelmi-műfaji viharokban. Röviden – szinte egy szóval – azt mondhatnánk, hogy fásulttá tette magát az ember: nem pusztán a halandó hétköznapi sorslény, de lényegében az író, az alkotó is azzá vált. Mert utóbbi mit is tehetett volna? Ő (Ők), a mindenkori „kortársak” voltak – ma is azok – , és rendkívüli érzékenységű antennájukkal „vették” a jeleket, mindenféle titkos és kinyilvánított „üzenetet”, felfordulásokat, hogy önmagukban, sokszor önmaguktól is megdöbbenve adják vissza azt, amit a megvezetett tömeg-egyedek észre sem vehettek.

Az „Új regény”

De itt álljunk meg egy pillanatra, mégpedig a  francia eredetű „új regénynél”, és annak kritikai fogadtatásánál, mert izgalmas paradoxonra derülhet fény az idő függvényében. Az egzisztencialista regény szerepének rohamos csökkenése, továbbá a társadalmak minden rétegét átható „objektív szemlélet” konfrontációja, persze nem utolsó sorban az írók – ha tetszik – játékossága, újító kedve is közrejátszott abban, hogy egyfajta „objektív irodalom” ütötte fel a fejét, melyben az egyén, mintha a kihalt őstulkok csoportjába soroltatott volna, és a társadalmi viszonyok szinte elillantak ezekben a kísérletekben. Esetünkben nem is az a lényeg, hogy mely társadalmi-műfaji-ideológiai és egyéni ambíciók okán alakult így „a helyzet”, hanem sokkal inkább azok az egykori kritikusi megnyilvánulások, melyek a ma írói és az életmódok alaposabb szemlélői számára minimum enyhe megdöbbenést jelenthetnek. Ők ugyanis arról, mondhatni olyan emberi és társadalmi körülményekről írtak, melyek mára valóságossá váltak. (Az áttekintést Magyar Miklós: „A francia regény tegnap és ma” című műve alapján végezzük.)
Pierre de Boisdeffre a következőket írja kritikájában az új regényről: ”…egy hiányt, visszautasítást, szorongást fejez ki. Nem forradalmi vállalkozás; egy krízis terméke.” (p. 78.).
Krízis a szépirodalomban? Lehet…1967-ben ugyanő: „Ha valaki mindent elutasít, ami értelmet adhat az életnek, arra ítéli önmagát, hogy mindent elfogadjon, hogy megállíthatatlanul a lejtőre kerüljön…egészen a legrosszabbig…Új regény, új színház, új kritika…minden új, de hol vannak az új alkotások?…Mire való ily hosszasan, ily fecsegőn, ily filozofikusan ’hallgatni’?” 1961 tavaszán, Edouard Lop és Amdré Sauvage, a Nouvelle Critique hasábjain, Robbe-Grillet regényéről („A Kéjleső)”, illetve annak rendkívüli objektivitásáról a következőt írja: „…ennek a technikának az alkalmazása végső soron sajnos oda vezet, hogy Robbe-Grillet a fürdővízzel a gyereket is kiönti. Mert bár igaz, hogy művében az új hős megszabadul túlzott meghatározottságaitól, ám megszabadul minden más meghatározottságától is: érzelemtől, társadalmi és családi köteléktől; emberi kapcsolattól, sőt még az öntudattól is.” (p. 78.). De volt valaki, nevezetesen, Olga Bernal, aki Robbe-Grillet-et egyenesen „realista regényírónak” nevezte, sőt társasalombírálatáról is megemlékezik. Miért is? Mert véleménye szerint: „Nem azért végződik „A kéjleső” a ’fehér’ és a ’mosott’ képeivel, mintha Mathias valamiféle mágia révén visszanyerte volna ártatlanságát. Azért van így, mert a többiek szemében, a társadalom szemében a leány megerőszakolása és meggyilkolása csupán egy újsághír.” (p. 79.). Korunk átlag polgára, szemrebbenés nélkül, zabálva, itókákat fogyasztva nézi végig az „egyenesben közvetített” terrorista cselekményeket, háborúkat és egyebeket…Vagy nem? Tovább menve: „Magáról az új regényről, Robbe-Grillet és Nathalie Sarraute nyilatkozatait értelmezve, Goldman azt állítja, hogy „…műveik abból a legszigorúbb és legradikálisabb törekvésekből születtek, hogy megragadják korunk valóságát, annak leglényegesebb tulajdonságaiban.” (p. 79.). Akkor hát az új regény – focinyelven szólva – nem csupán „technikai trükk” lehetett…Volt miből, kikből meríteniük.
És ma? Kiket figyel, kikkel kerül szembe az író? „Miféle” emberekről, emberekből kell, ha tetszik, történeteket, jellemeket faragnia? Lehet egyáltalán? Vonjunk még néhány párhuzamot „akkor” és most között. Robbe-Grillet szerint az ember és külvilága között nem létezik az a bizonyos hagyományos, bensőséges kapcsolat, mert: „Az ember nézi a világot, és a világ nem néz vissza”. Hogyan is van ez manapság? Leginkább úgy, hogy az ember nézi a másik embert de az nem néz és nem szól vissza. És itt folytathatjuk Robbe-Grillet mondatával, mert aktuális: „De azért mégsem szakítja meg minden kapcsolatát a világgal; épp ellenkezőleg, hajlandó anyagi célok érdekében felhasználni: egy használati eszköznek soha sincs semmilyen mélysége…” Igen: felhasználni más embereket saját céljaira, és a végsőkig kizsarolni a természetet…Azt sugallja és ki is fejezi, hogy az élet, valahol tragédia, mégpedig a világ és az ember, de mondhatjuk az ember-ember között kifejlődő idegenség feloldási lehetőségeiből, vagy inkább lehetetlenségeiből, illetve kísérleteiből adódóan. (Magyar M. p. 83.).
Ha az írói és kritikai szövegek igazi mélységeire gondolunk, akkor megleljük benne a posztmodern, avagy újkapitalista embertípust. Az „új regény” hősei, ebben a tekintetben megelőzték korukat! Akkoron felháborodott „a világ” ezeken a személyiségüket, szeretetüket, identitásukat, önmagukat elvesztett emberábrázolásokon. Ma itt élnek velünk. Róluk kell, kellene írni – ha lehet, ha egyáltalán van még kikről írni…Ez itt a súlyos paradoxon!
Ez hát „a helyzet” ma, és tarthatunk tőle, hogy már sohasem lesz „az”. Csak egyvalami változatlan mindenkor: a jelen jelenléte. Nem mellesleg, az egész eszmefuttatás, csakúgy, mint az egyes ember számára észrevehetetlenné váló érték és/vagy értéketika az a társadalmi-irodalmi gerinc, melynek mentén terelődnek a különféle viselkedések, akár ember-ember, akár ember-javak relációkban. A figyelmes olvasó nem kis megdöbbenéssel veheti észre, hogy Max Scheler: „A formalizmus az etikában és a materiális értéketika” című művében (1927), már oly gyakran szembesülünk „mai” értékszemléletünk – mondjuk most úgy, hogy tragédiáival -, mint egy pointilista festményen a pöttyökkel. A magasröptű filozófiai eszmefuttatásokba szinte betörnek a mára megszokott hétköznapi jelenségek. Íme: „A benned lakozó automatizmusnak az a tendenciája, hogy szellemi fejlődésed során az öröm puszta ’későbbre’ halasztását, mint értéket, ennélfogva mint elérésre méltót lebegtesse meg előtted…”, lassan hétköznapi eseménnyé vált, ami egyfajta „illúzió”, és „…arra késztet, hogy a semmibe kapaszkodj.” Mindezt holmi „modern átéléstípusnak” is nevezhetjük, mely lényegében „…a vak munkára törekvés tendenciáját” mutatja, „…mely egyszerre alapul a dolgok végső gyökerének teljesen evilági-hedonista értékelésén és az öröm aszketikus elnyomásán, amely kétségtelenül a bonyolult modern civilizáció egyik hajtóereje.” (p. 385), de mi már tudjuk, hogy pusztulásának is egyik oka. Nos, utóbbira terelődött át a fő téma…

Kérdés: mindezek mentén, vajon hol vergődik a mai „kortárs” irodalom?

Megérzésem szerint – a szépirodalom, – a XX. század végére, és a XXI. elejére -, mintha kiesett volna ebből a jelenből, mintha kifulladt volna, mintha „lerágott csontok” újra való feltálalásával foglalkozna, mintha félne ténylegesen szembenézni a lassan, de egyre biztosabban megszűnő emberi-egyéni önállóság szörnyűséges gondolatával, melyről oly bátran írtak az „új regény” kiagyalói. Persze nem csoda, ha, mondjuk fél a kitenyésztett techno-robot lények kiszámíthatatlanságától…Tán minegy is, ám a manapság, magukat „kortársnak” nevező írók, mintha egy másik („fantasy”) világot építenének, vagy újabb limonádé-koktélokat kotyvasztanának, – már „strandirodalom” is van! – mintha menekülnének ettől a jelentől, és a súlytalan tartalmaikkal, leginkább saját sikereik kovácsolásával törődnének. (Persze kivételek mindig akadnak. Ilyen kivétel például, Bence Erika: „Családszótár” c. könyve, vagy pl. Eco, Szorokin, művei, de e tekintetben Pinter is örök klasszikus stb…). Az alternatívák adottak: szembenézés, vagy holmi más világok, giccs-romantikák építése. Utóbbiak, lényegében nem mások, mint figyelem elterelések, esetlegesen kimenekítések, vagy menekülések a mindenkori szerzőkkel együtt. De hová? Leginkább a televíziók képernyői elé, ahol ismételten „nyálas” nosztalgikus sorozatok fogadják a szerencsétleneket: irodalom, művészi színvonal kizárva. Az alja talán a thriller filmek világában keresendő, melyekben az elmebeteg, kegyetlen ösztönlény őrjöngései kapnak szabad utat, hogy általuk aztán végképp kioldódjon a fajból a kreativitás és mindenféle más, egykoron emberségnek nevezett jelenség.

Megújulás kellene

Eljött az utólsó másodperc. Valamit szólni kell, az efféle „hülyeségekről”, át kellene térni a tényleges jelen ember-tényeire és létmódjának leplezetlen megmutatására. Bizonyára meghökkentés, és valami féle brutalitás is kell az ébresztéshez, de „más” szinteken.

Szómagyarázat, Györkössy – Kapitánffy és Tegyey: „Ógörög-magyar szótár” című művéből:

αποκαλυψις = 1. kinyilatkoztatás Plutarchos 2. isteni kinyilatkoztatás Novum Testamentum.

αποκαλυπτω = 1. felfed, leleplez. 2. kijelent Platon

Bár a szürrealizmus fogalmával nem szoktunk utalni az ógörög nyelvre, de nagyon érdekes, ha megnézzük a hasonló hangzású fogalmak jelentéseit. Mintha ismerős lenne valahogyan…

Kezdjük a συρρεω fogalmával, mely összefolyik, ugyanoda folyik, második jelentésében pedig sereglik / áramlik /gyülekezik/ jelentéssel bír. Hangzásában talán, de etimológiai tekintetben semmi köze a szürrealizmus fogalmához. De menjünk tovább.
A συρρημα jelentése: összecsapás, ütközés. A συρρηγνυμι activum, I/1. jelentésében:  darabokra tör, széttör, az I/2. jelentésében: háborút robbant ki jelentésekkel bír.
A szürrealista és dadaista művészek, gondolkodók, talán nem akarták szétzúzni az éppen divatos filozófiákat, eszméket, avagy a regnáló társadalmat és hatalmat? Nos, erre nehéz nem igennel válaszolni. André Breton, „A szürrealizmus kiáltványa” című műve ugyancsak nem fukarkodik a bátor kijelentésektől, mely az ember, pontosabban: a hétköznapi robotoló, észtől, értelemtől, de leginkább önmagától, továbbá az élet elemi lényegétől eltérített állapotát is ostorozza. A kiáltvány elejétől a végéig kinyilatkoztatás.
„Addig jár a gyermekded hit az életre…,amíg eltörik. … „Egyre több a veszedelem, az ember meghátrál, lemond a meghódítandó terület egy részéről. Most aztán már csak azt engedélyezik, hogy hajdan határtalan képzelete valamilyen önkényes hasznossági elv szerint működjék, s minthogy ezt az alantas szerepet képtelen sokáig betölteni, húsz éves kora körül általában inkább magára nagyja az embert, sötét sorsával együtt.”
Így jut el az ember, a gyermeki naivitástól a testi-lelki, ha tetszik, akkor szellemi rabszolgaságba. Persze: „…az ember később imitt-amott megkísérli, hogy ismét felülkerekedjék, mert úgy érzi, lassanként elveszti élete minden értelmét…” Kísérlete azonban „aligha sikerül.” „Nem, mert immár testestül-lelkestül a parancsoló gyakorlati szükségszerűség rabja lett…Kicsinyessé válik minden tettre, s földhözragadttá minden gondolata. Ami megesik, vagy megeshetik vele, abból csak azt fogja fel, ami ezt az eseményt egy sereg hasomló eseményhez kapcsolja, olyan eseményekhez, amelyekben nem vett részt, olyan alkalmakhoz, amelyeket elszalasztott…” Mi más is lehetne a társadalmak legfőbb „mentális” parancsa, mint: „Rabláncra fűzni a képzelőerőt.” A siker tökéletes, hiszen a „techoevolúció”, már jelen szakaszában sikeresen szétválasztotta az embereket egymástól, darabokra szaggatta a mentális és egyéb kapcsolatokat, ugyanakkor szerencsétlenek százmillióit kutyapóráz módján kötötte hozzá az okostelefonokhoz, számítógépekhez, kiütve a kezekből a könyveket, és egyre súlyosabb, tárgyakhoz kötődő pszichózisokat gyártott. A XXI. századra, alapviselkedéseiben vált beteggé a Homo sapiens.
Érdekes, sőt izgalmas Breton következő gondolatának kiemelése, mely az Ő tolmácsolásában, még a „költészetre”, „lírára” vonatkozott, mint a „csordaállapotból” (Nietzsche után) való kiszabadulás gondolati-érzelmi lehetőségeire: „Ember tervez és ember végez. Csak tőle függ, hogy teljesen önmaga ura legyen, vagyis, hogy anarchikus állapotban tartsa vágyainak napról napra félelmetesebb rablóbandáját. Erre tanítja a költészet. A líra tökéletesen kárpótol minden nyomorúságunkért.” De hová lett mára a költészet, avagy a költészet művelése, a költemények olvasása? Mert, ha az eltűnik, akkor maga az ember tűnik tova valamely sötét szellemfosztott alagútban. A „vágyak rablóbandája” ma már nem a szertelen irodalom, a csapongó képzelet, hanem a fogyasztás kómája, az anarchikus nemgondolkodásba sodort tudat parttalan vergődése, a gondolat-fosztottság elmebajában hánykolódó „egyedek” önsors-rontó kapkodása, rohangálása, zavarodott, anarchiába züllesztett életmódja. Bekövetkezett egy egészen hihetetlennek tűnő, ugyanakkor a „gyakorló egyedek” által észrevehetetlenné váló „anarchikus állapot”, melyben a fő okot átterelték az „idő” metafizikus fogalmára, ami persze „nincs”, hiszen „nincs időm semmire”, így aztán senki sem tehet semmiről. Mintha valami ismeretlen, misztikus  tényező ölné meg az értelmet, szedné darabokra és vágná tűzre az ok-okozatok emberi találmányát, és természetszerűleg, ezzel együtt a gondolkodás képességét is. Breton ebben a tekintetben is próféta volt.
Röviden: a hétköznapinak nevezett „élet” szürreálissá vált.
Az emberi értelem elszennyezett, mocskos galacsinjai, szakadt foszlányokká lettek, majd, mint holmi kórokozók, egyre sűrűbb hálót szőve, agyműködésekre, érzelmekre telepedtek.
Nem kellene „valamit” megpróbálni?

Mi is az az apokaliptikus szürrealizmus?

Az apokaliptikus szürrealizmus, nem más, mint a szürrealitást leleplező szürrealizmus.
Ha tetszik, akkor: a szürreálissá lett életvitel kinyilatkoztatása.
Egy realizmus, mégpedig: az emberi őrültség legvadabb realizmusa.
Ugyanis nem tagadható már, hogy – úgymond „napjainkban” – az emberi civilizáció egy különös, apokaliptikus szürrealizmus csapdájában hánykolódik, melyet önmagának köszönhet.
Felfedés, leleplezés. Mégpedig, az értelmesség fogalma elfeledésének, a filozófia, különösen az ontológia léthiányának leleplezése. Az értelem véletlen-szerűvé vált előfordulásának felfedése, mint az emberi mivolt eltűnésének egyik alapjelensége. Így jönnek majd létre a véletlen értelem szövegei, melyek mint automatikus, logikát, értelmességet nélkülöző  zagyvaság-tömegek bukkannak elő a mozgó ajkak közül. Az értelem véletlen-szerűen csap le, mint a villám. Vagy föltámad valakiben, vagy nem. Az értelem-foszlányok és az általános gyakorlattá vált, zűrzavaros tudat-zagyvaságok együttese csak fokozza az értelmesnek már egyáltalán nem nevezhető „gondolati” káoszt. Az apokaliptikus szürrealizmus célja, tehát, az értelmességét elvető, káoszlénnyé vált ember sorstalanná lett, vak világának bemutatása, mely többé már nem szürrealitás, hanem markáns realitás.  Nem erről szól a „Sorstalanság” is?
„Napjainkban” IS megélhetjük az apokaliptikus szürrealizmus legmélyebb erkölcsi „csúcspontját”, melynek neve: háború.

Amennyiben „a cél szentesíti az eszközt”, akkor Apollinaire módszerére kell tekintenünk, aki a „Teiresziasz emlői” című szürrealista darabjával a „meghökkentést” választotta, melyről 1917-ben, egy előadásában is szólt: „Az Új, a meghökkentésben rejlik. És az új szellem is a meghökkentésben rejlik. Ez a legelevenebb, a legújabb benne. A nagy, új mozgatóerő a meghökkentés…” (In: Magyar Miklós: Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. p. 142-143.). Vulgárisan kifejezve: meg kell hökkenteni a csordalényt. Sokkolni kell, hogy ráébredjen „valamire”…De kik fogják „venni az adást?”

CODA

„Felismered, hogy az embereknek saját maguk által választott bajuk van,
ezért nyomorultak, akik a közelükben lévő jókat nem látják,
és nem is hallják meg. Kevesen ismerik a rosszaktól való szabadulást.
Az efféle sors árt az elméjüknek: hengerek módjára
gördülnek ide-oda számtalan baj közepette.
Mert nem tudják, hogy gyászos, nyomukban járó viszálytól szenvednek, amely
velük született, és amelyet nem fokoznunk kell, hanem hátrálva menekülnünk előle.”

Püthagoreus Aranyversei /részlet/ XXIV (54-60). Fordította: Steiger Kornél. (Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.).

A témához kapcsolható, ajánlható olvasmányok:

Magyar Miklós irodalomtörténész írásai az „Ectopolis” hasábjain, illetve jelen szerző (Kiss Tamás) írásai, ugyancsak az „Ectopolis”, továbbá a „SzövetIrodalom” folyóiratokban.
Magyar Miklós könyvei. Többek között:
Regény, vagy új regény? – Akadémiai Kiadó, 1971.
A francia regény tegnap és ma. – Akadémiai Kiadó, 1986.
Hagyomány és modernség. – Aula Kiadó, 2002.
Jean-Paul Sartre és az undor. – Holnap Magazin, 2015.
Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter. – Napkút Kiadó, 2021.
Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. – Napkút Kiadó, 2021.
Bence Erika, irodalomtörténész, kritikus, prózaíró műveiből, például a „Holdkatlan” hasábjain. Vagy „A múlt horizontja” című könyve. – Fórum Könyvkiadó, 2011.
Kiss Tamás munkái közül elsősorban: „A mitológiai ember” – Kossuth Könyvkiadó, 2014, illetve a „Biofunkcionális filozófia” – Kossuth Könyvkiadó 2014., a „Requiem az emberért” 2018, – Szülőföld Kiadó, továbbá „A kollázsember” – Novum Publishing Kiadó (Ausztria), című mobil kollázs-regény, 2021. ajánlható, továbbá Magyar Miklós Eszterházy könyvéről, és Apollinaire könyvéről írt recenziói. (Ectopolis).

Egy könyv, melynek eredendő szándéka az, hogy a XIX. század második felének brit közfelfogását befolyásolja – s teszi ezt elsődlegesen a művészetek területén, az ízlés, a kultuszok, a közlésmódok és a tervezhető élet polgári vakreménye szerint –, szinte első betűjétől arra ítéltetik, hogy csöndben, de csak a szézámmagok keleti gazdagsága és a liliomok pazar kíméletlensége közötti légkörben érvényesüljön. Halkan, és csupán jelképtárba illően. E visszafogott – ha nem éppen visszavonult – erényes és választékos lét pedig olyan világok sajátja lehet, melyeknek kritikusa nem célzottan „politikai” közléseit teszi elérhetővé, de mint felelősséggel bíró állampolgár olyan morális és életvezetési normákat követ (valamint követel meg), melyeket épp a lakóhelyeként választékosan megtisztelt brit világbirodalmi centrum egzisztenciája és polgári miliője tesz lehetővé – ám ugyanúgy felelősen kritizálhatóvá is válik, nemegyszer ugyanonnan, A XIX. század viharfelhője alól. A John Ruskin írásaiból megjelent kötet[1] – messze nem véletlenül, hanem épp a Typotex Kiadó megálmodója és létrehozója, Votisky Zsuzsa kedvelt preraffaelita korszakának megjelenítőjeként – messze nem erősíti meg a Szezámok és liliomok első magyar szövegkiadásának (1911)[2] mintegy centenáriumán azt, hogy a viharfelhők csak a közéletet vagy a családi intimitást fenyegetik. Ruskin mint műkritikus, művészeti író, festő, egyetemi oktató, a századvég (és majd a századelő) művészettörténeti áttekintéseinek alapozó szerzője impozáns tekintély birtokában, (sokak szerint ízlésdiktátor prófétaként), olyan tárgykörök elemzésbe vetette lelkesült figyelmét, majd tanításait is, melyek szerény harsánysággal tükrözik a valóságidegen esztétikum hitelességét. S nemcsak tükrözik, de sugalmazzák is egyúttal, hogy bár létezik irodalom, vannak járványok, felháborító éhezés, kizsákmányolás, háborúk és gyarmatosítások, vagyis hát van „a valóság”, de ennek létét szinte semmi más nem indokolja inkább, mint az az őszinte utálat, amit mindenki átél, aki a morál romlását, a nemes eszmék letűnését, az elkorcsosuló és elgépiesedő világot egy pillanatra is hajlandó észrevenni.

Ruskin már átélt százada (1819–1900) végén is megjelent magyar fordításban egyik alapműve (Geőcze Sarolta fordításában és tanulmányával),[3] sőt Kemény Zsigmond az Élet és irodalom hasábjain is közölte Ruskin művészettörténet-elméleti bevezetőjét[4] németül, de a századforduló művészeti-esztétikai hullámverésében csak fokozódott a Ruskin-tisztelet és mánia is. Angol színtéren a kritika kezdetben (1848 táján) lekezelő bámulattal adózott, később behódolt az életreform-mozgalom szervezésében főszerepet vállaló műtörténésznek, kinek munkái azután a tízes-húszas évekre sorsdöntő jelentőségűvé váltak a gödöllői szecessziós alkotóközösség életében. Művészeti előadásait tartalmazó kötetét így interpretálja a fordító-szerkesztő-bevezető Éber László: „Ruskint igazán nem szükséges a magyar közönségnek bemutatni. Egyik fő műve a Velence kövei, már egy negyedszázad óta magyar fordításban is hozzáférhető. Életének és működésének eléggé terjedelmes ismertetése – Geöcze Sarolta könyve – 1900-ban, Ruskin halálának évében jelent meg és nagy mértékben hozzájárult kultuszának elterjedéséhez. Az utóbbi évtizedek egyik művészeti iránya is, amelynek a nemes Körösfői-Kriesch Aladár állt élén, nyíltan a nagy angol író nevét írta zászlajára és már azáltal is, hogy más (akademikus és banauzis) irányok részéről heves támadásokban részesült, tágabb körökben is figyelmet keltett. Ha nem is mondhatjuk, hogy valami jelentékenyebb Ruskin-irodalmunk volna, a mester elveinek, tanításának ismerete nálunk is meglehetős gyökeret vert. Midőn Ruskin neve a mult század utolsó évtizedében világszerte ismertté vált, fürge tolla már megpihent. Csodálatot keltett hosszú, közel egy fél évszázadra kiterjedő írói pályája. Ennek megnyitójául jelent meg 1843-ban, Ruskin 24 éves korában, talán mindvégig leghíresebb művének, a Modern Painter-nek első kötete és befejezésképen, a nyolcvanas évek második felében, a Praeterita, mely fiatalkorának emlékezéseit foglalja magában…”[5]

Szerény alkotóról van tehát szó, kinek életében megformált művei az 1894-es összkiadásban huszonhat kötetben jelentek meg, összességében jóval nagyobb terjedelemben, mint a mai Enciklopédia Britannica, úgyhogy polgári lakásdíszként is impozáns látványossággal gazdagítók. A sokat író, még többet beszélő-okoskodó alkotó (nem mellesleg még közismert festő és grafikus is és „alternatív” civil-akadémiai közszereplő) az újkori festészet és (viktoriánus) esztétikai normarend olyan megteremtője, akit mintegy csak mellesleg jellemez korának művészeti közgondolkodását meghatározó kombattáns ügyvitel. Mint visszahúzódó műtörténész nemcsak William Turner felfedezéséről vált híressé (márpedig ez még Turner életében történt és éppen akadémikus elfogadását célozta meg védelmébe vételével), hanem aprólékos gonddal vetette magát a (mai kifejezéssel) „művészettörténeti diskurzus” alapkérdéseinek meghatározásába is. S csakis a Ruskin által fenyegetően, szezámok és liliomok között fölvázolt, mindegyre kínosabban eluralkodó individualizmus közéleti kiteljesedésével magyarázható az is (talán), hogy aktivitásának a társadalomkritikai, közéleti vitákat tükröző, akadémikus értékelveket fennhangon elvitató patetikus harcával volt képes felülírni azt, ami miatt a műtörténetírás is jókora időszakon át megfeledkezett róla vagy elhallgatta létét és jelentőségét: a szabványos romantika, a „tudományos” klasszicizmus vagy mindezek elleni újművészeti újtudatosság korai megfogalmazójaként, a visszavágyható középkor totálisan tiszta embereszményének visszakövetelőjeként élt és alkotott, mégpedig végtelen terjedelemben.

Persze, a századvégen még érvényben lévő, de ma már avittas nyelven hangzó műtörténeti kutatásai egyik helyszínéről, Velencéről így volt képes írni:

„Azt hiszem, az olvasó a megelőző fejezetek elolvasása után képes lesz magának fogalmat alkotni Velencze utczáinak nagyszerűségéről a XIII. és XIV. században. Azonban a középkor egyéb városai között mind e nagyszerűsége mellett sem tűnt ki valami rendkívülien. Velencze korai épületeit számunkra megóvták a környező hullámok; holott a vele egy-testvér városok dicsőségét a meg-megújuló pusztulások tönkre tették. De a mi töredékek magányos teriken s utczáik zugaiban még fennmaradtak, a velenczei épületeknél nem hogy alábbvalóak lennének, de sőt még gazdagabbak, szépségre még dúsabbak. S ámbár Észak-Európában a műveltség hátrább állott, a művészetekben való jártasság pedig inkább a szerzetesekre szorítkozott, minek következtében ott a magánépítkezés tökéletesedésének időszaka később állott be, mint Olaszországban és körülbelül a XV. század közepéig benyúlott: mindazonáltal, a mint bármely város a műveltség bizonyos fokát elérte, utczái ugyanoly pompával ékültek, csupán a stíl változott, a kezökügyébe eső anyagok s a nép természete szerint…” (Részlet a Velencze kövei III. kötetéből).

Első velencei kötetét a bizánci korszakkal kezdi, a Trón, a szigetek népe és építészete, Torcello, Murano, a bizánci paloták, a San Marco felé kalandozva, majd „a gótika természetét”, palotáit, a Palazzo Doge íveit mutatja be, közben „a gondolás kiáltása”, a „Megváltó asszonyunk” megjelenítése, a mai szószékek jellemzése, a „velencei tengerjárás s a torcellói méretek”, a muranói feliratok, a korai velencei viselet, a „bálványimádás szó igazi értelme” és a modern üvegfestés hozzák közelebb a város-élményt szavaiból, s talán ezekből is leginkább azt, amiért érdemes élni…

„I. §. A hajdani utazások idejében, a mely nem tér vissza soha; mikor még a távolságon nem lehetett fáradság nélkül győzedelmeskedni; de a mikor ez a fáradság bőven meglelte jutalmát, részint abban, hogy az utasnak módjában volt a bejárt vidékeket jól szemügyre venni; részint az esti órák boldogító érzésében, mikor az utolsó dombtetőről, a melyre felért, megpillantotta a csendes falut, a melyre megpihenni szándékozott, elszórtan a rétek közt, a völgyi folyó mentén; vagy mikor a poros országút várva-várt fordulójánál, az alkonyodó nap bágyadt fényében először tüntek föl előtte valamely híres város tornyai; a békés gyönyör, s az elgondolkozás ez óráiban, melyekkel aligha ér fel, vagy legalább is nem mindenki szemében, a zsibaj a vasúti állomásra való megérkezéskor; mondom, ez időben, mikor még az ember minden következő megállóhely első megpillantásától egyebet várt és egyéb benyomást is vitt magával, mint az üvegtetőnek s a vasgerendázatnak más-más elrendezését: kevés percz emléke volt az utas embernek kedvesebb, mint az, a melyet az utolsó fejezet végén iparkodtam leírni, t. i. a melyben Velenczét legelőször pillantotta meg, a mint gondolája a mestrei csatornából a nyilt lagunába bekanyarodott…” (Részlet uo. A trón, 1-13. old.).

Az élmény-alapú műtörténeti elhivatottság és a narratív műleíró báj – amint a Giotto-kori festészet és építészet világából az utókori életvilág nyílt medrébe kanyarodik később – legfőbb vállalása volt Ruskinnak. De nem volt kevésbé meghatározó egyéniség mint a kortárs művészek pártfogója sem, mégpedig a pályája elején megalkotott modern festőművészeti felfogásról megírt többkötetes munkáiban éppenséggel az akadémikus felfogással szembeni új művészeti szempontok és ízlésvilág mellett állást foglalva (így került sor William Turner festészetének lelkes védelmére kelve saját tudományos befogadtatására is). De mai napig megmaradt a kép róla, miként „támogatta a preraffaeliták és a modern iparművészek törekvéseit”. Holott, mint A XIX. század felhőjének kiváló előszó-írója pontosítja egy negyven oldalas bevezető szövegrészben: noha kétségkívül kiállt a modern érzület-alapú műalkotás esztétikája mellett, de elköteleződése egyre erőteljesebb lett a régi értékek megőrzése irányában, s szinte a középkori kézművesség visszaállítását, a művészi ipar műhelyeinek önszervezését propagálta és szorgalmazta tettlegesen is (a korabeli preraffaeliták köréhez csak később csatlakozott, William Holman Hunt, John Everett Millais, Dante Gabriel Rossetti mellett azonban kezdeményező és segítő mozgalompárti volt),[6] de idővel világképét az újkapitalizmus undora formálta inkább, az utópista szocializmussal is rokonszenvezni látszott, viszont egyszerre volt műpártolóan antik, klasszicizálóan gótikus és a vallás meg a szépségformálás mindenekelőtti érvényre juttatásában pedagógiai alapelveket hirdető moralista is. S ezek összességében talán az első hivatásos művészetkritikus is, aki egyúttal a társadalomkritikát is gyakorolja, tőkeuralmi nyomás elleni lázításban sem szerénykedik, s előképei között a klasszikus értékeket (antik szerzőket, Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t, Wordsworth eszméit, Keats líráját) teremtő jelenlétként kezelni hajlamos. De párhuzamosan a kombattáns művészeti közpolitikával is harcban áll, természetpártoló és -rajongó, középkor-kultuszt formáló, gótika iránti lelkesültséget sugárzó, a „művészetvallást” mint pantheista világképet érvényesítő, magánéletében represszív elnyűttség görcsével élő, minden energiáját a művészet természeti alkotásként, és a természet műalkotásként elismertetésével lekötő alkotó, a kor tipikus angol „csodabogara” is maradt.

A XIX. századi viharfelhők tanulmányai mindezek összességét is sugallják. A tanulmányok keletkezési, térnyerési és szellemi környezeti állapotáról, tárgyköréről és az életművön belüli áthatásokról érzékenyen igazít el Gyenge Zoltán előszava, s így kapja kézhez az olvasó mintegy az „előzetes olvasatot” a patetikus téveszméről, az erő eszméiről és a szociális segítség törvényéről, de a társadalmi problematikák olyan tárgyköreiről is, mint a megbecsülés gyökerei, a preraffaelita és nazarénus mozgalmak romantikus antikapitalizmusának előtörténete, a művészetelmélet kialakulásának és lassan-lassan már vállalható életpályának szakmai íve, a nők helyzetét elemző és ironikus tónusban idealizáló-defloreáló szemlélet lélektani háttere, ennek a szalonok világában és a művészetek területén, költészetben és vizualitásban megjelenő változatai, ideáljai és antik-középkori megjelenítései, stb.

A kötet írásaiból egy makrancosan izgága, egyszerre antiszociális és közösségelvű, korkritikus és életvilágában a koreszménynek toronymagasan megfelelni kívánó, antipolitikus és antikapitalista, hitetlen hívő és habzóan moralista végtelen gazdagságú érdeklődése, tudása, koreszméje világlik elő. Vagy egészében az a sajátos szerep és pozíció, melyből „A bölcs művészet és a bölcs tudomány kapcsolata” esetében szinte inkább a patetikussá tett eszmék téves képzetei sorjáznak elő, melyek révén Ruskin a művészetnek próbálja megfeleltetni a valóságot (tudományt, megismerést, leíró normarendet és rendszertipikus értelmet), vagyis a mű felől látja a teremtett világot, nem pedig az értelem értelmében vett társas világ állapotrajzának. A virág című tanulmányában a természetszemlélet fontosságát és a természettudomány felelősségét hangsúlyozza érzékletes sorsdöntésként, nem mellesleg a mocsári hanga megtisztulás-szimbólumának a pünkösdvasárnapra épített analógiájával érzékíti, mennyire kutató és tudós, művész és stiliszta egyszemélyben: „a föld teste és lelke”, a növények felépítésének szimmetriája és anyagának tökéletessége egyformán meghatja, saját oxfordi székfoglaló előadásaira hivatkozva a „valódi botanikát” nem a növények leírásának, hanem „azok életrajzának” tekintő szemléletet tekinti példás ellenbeszédnek a tudástudomány elhivatottjaival szemben (55-61.); a Földfátyol című rövid esszében még szembe is állítja a virágok létének legfőbb akadályát, az Embert: hisz lehetséges, hogy a Paradicsom egyetemes jelképiségéről már csupán leíró lehet a visszatekintés, minthogy „az Ember Bukása mellett valójában a Virágok Bukása is végbement” (47.), s mindez a földi lét burkának, a magasztalást érdemlő „titokzatosan összegabalyodott” növénytakaró pusztulásával lett egyenértékű, mert a virágos réteket „csatamének legelőivé” változtatva az ember maga járul hozzá saját maga sötét kőfalak közé záródásának előidézésével ahhoz, hogy pusztulásba menjen minden hírnévvel az áldott város: „az Appeninek derült hegyszorosai közt az olívafák görcsös törzsei az árulók rajtaütéseit rejtették, és a völgyek rétjein a hajnalban még fehér liliomok minden nap alkonyán skarlátvörösre lettek mázolva” (53.). A kötetcímhez alapot adó dolgozat pedig a viharfelhők helyetti „járványfelhőt” vizionálja (soha jobbkor mint a mai olvasónak kínálva….!), sőt tekinti „a firmamentum egész rendszerében a teremtő isteni erő semmivel sem helyettesíthető és felismerhetetlen bizonyítékai” ellenében hatónak, a tájképet eredendő (görög, homéroszi) költészettel párhuzamba hozó tétnek, a kortárs XIX. századi kapitalizmus „ipari ködét” eredményező elfajzásnak (79-125). Mert a kor haszonelvű természetére hatással lenni kevéssé valószerű, „az ég ábrázatára” visszahatni ugyancsak esélytelen, de amíg még „saját derűnket és becsületességünket minden kétséget kizáróan visszaszerezhetjük”, addig még van esély megcselekedni mindent, mielőtt „a nap sötétséggé, a hold pedig vérré lesz” (125.). S hasonképpen jár el az építészet igazságával, mely nem lehet az ember megtévesztője, a fenséges formájában megmutatkozó erő konstruktumokba épült mivoltával, az építészet hét lámpásának fényeit biztosító igazságokkal, szépséggel, természetességgel, engedelmességgel, meg a történelmi emlékezet még lehetséges erejével is, továbbá mindazzal, ami A vas munkája a természetben, a művészetben és a politikában címen esszéisztikus lendülettel még összefoglalható.

Szirmok és liliomok, földfátyol és segítség törvénye, az erő és a patetikus téveszmék XIX. századi küzdelme szinte ott lapul minden második oldalán, amikor éppen nem a művészet mindenekfelettiségét igazolja nekiveselkedett bátorsággal. S mert egyetlen olvasat – még ha szerkesztőé, fordítóé, recenzensé akár – sem lehet teljes értékű, hadd idézzem a fentiekkel sok ponton egybecsengő esztéta sorait, Radnóti Sándor ÉS-beli kritikai értékeléséből a befejezést:[7]

»A Preraffaelitizmus a vallásos művészet iránti nosztalgia dokumentuma, erős rokonságban Novalis Kereszténység vagy Európa című művével. A modernizmus ott alakul ki, ahol a civilizáció megtagadja a hitet. „A régi művészet teljes egészében vallásos, míg a modern művészet teljes egészében profán.” Az egyiknek a hit volt az elsődleges célja, és a személyes fényűzés vagy gyönyör csak másodlagos, a modernben megfordult. Ezzel azonban megszűnik a hit. „De ugye nem állíthatják – és nem is hihetik –, hogy a Krisztus életét festő Angelico, az Ábrahám életét festő Benozzo, a Szűz életét festő Ghirlandaio vagy a Szent Ferenc életét festő Giotto kevesebb megbecsülésnek örvendett, vagy hogy kevésbé egészséges művészetet állítottak elő, mint a Venus és Adonis szerelmét festő Tiziano, a meztelen Antiopét festő Correggio, vagy mint a harmincéves háború mészárszékét festő Salvator?”«

Ami tehát a gótikus meztelenség és a hit nélküli modernizáció között van, Ruskin számára mind egy kissé profán is marad. De csakis addig, amíg a bizánci ívek, szakrális örökség, képi földfátylak be nem terítik a mozgalommá érett új társadalmi értékrend idővel liliomos indájú szecesszióba torkolló képzeteit. Ezt már nem érhette meg. De örökségként ránk hagyta dilemmái burjánzó szózuhatagát és tépelődései képzeleten túli indázását. Előnyünkre – ám felelősségünkre is: mindez ma már súlyosabban hat vissza „az ég ábrázatára” s korunk újabb viharfelhőire.

[1] A XIX. század viharfelhője. Válogatott írások. Fordította, válogatta Csuka Botond, Déri Ákos, Keresztes Balázs. Szerkesztette és bevezető tanulmánnyal ellátta Gyenge Zoltán. Typotex, Budapest, 2018., 348 oldal

[2] John Ruskin: Szezámok és liliomok. Fordította Farkas Klára. Kisfaludy Társaság – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 225 oldal

[3] Velencze kövei, I–III. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, Aranyozott könyvkötői kötésben, 1896-1898. 1336 oldal

[4] Franklin-Társulat, Budapest-Lipcse, 1888.

[5] Éber László ford., bev., szerk. Előadások a művészetről. Révai Testvérek kiadása, Budapest, 178 oldal

[6] lásd a „Viharfelhő” kötetben Gyenge Zoltán bevezető tanulmányát, 2018:15-20. old.

[7] Egy romantikus kritikus. Élet és Irodalom, 2019.01.11. https://www.es.hu/cikk/2019-01-11/radnoti-sandor/egy-romantikus-kritikus.html

 

“Egy vers van faragva a kezek között,
mint egy dühödt állat
,mint harmatcsepp a virágok csúcsán”

 Ananász fáraó szerint aki nem tudja megfejteni a saját titkát  nem érti az Univerzum titkait sem.Aki a csillanó ezüst fonál útját nem pillantja meg a mindennapok sűrűjében is, az kevésbé talál vissza a saját univerzumába. És leginkább a vers univerzumába, amelyet a perui Julio Barco költőforradalmár  a „ galaxisok nyelvén” hatalmassá épít, több dimenzióval és több kozmosszal , hogy általa és benne találkozzon a polifon hangú író és olvasó.  Egyik  poémájában meg is jegyzi, hogy „A vers legyen olyan hatalmas, mint az univerzum.” És Barco életműve is hatalmas, mint egy katedrális: kozmikus énekek, levelek, naphimnuszok és kristályokba metszett esszék sokasága alkotják. Hatalmas életmű, És mint a szikla,  víz és életforrás fakad belőle. Barco vulkán hangja pedig messzire visszhangzik, a kontinenseken is túl. És visszhangozni fog évszázadokon túl is.Mert a barco-i verstér sok helyen már arénává válik, amelyben nagy csaták és küzdelmek történnek az életért és a „lehetetlenért” Dr Maliha Azami Agha is arról beszél, hogy egy bizonyos pillanatban elkezdett megjelenni a vászon, mint egy aréna, amelyben cselekedni kell, nem mint  egy olyan tér, amelyben reprodukálni, újratervezni, elemezni, kifejezni kell egy tárgyat, amely tényleges vagy fiktív.  Az arénává változó vászon az irodalomban is  jelen van, mint élet és halál kiterített színtere. A Barco-i  hatalmas víziók ezt különös módon felfokozzák. Mert a bátor költő aki vízen jár,  túzön táncol, ringó testttel és szárnyaló szellemmel, behunyt szemmel is szabadságot és hajlékot talál a vízszintes és függőleges terekben, és végtelen, fenséges lendületet repülésre, galaktikus képzeletre és a test huszonegyedik századi regéire , mint a  lélekfogatokat megcsodáló  égi gyermek és garabonciás, aki  a felhőtáncolók földjéről vagy a táltosok meséjéből érkezett. És valóban, többször is megemlíti, a szerző hogy „csak a gyerekek és az angyalok mernek lázadni.”Julio Barconak /aki a kortárs világirodalom legendás  költőforradalmár, és a  kollektív tudattalan és a halottak száján is beszél,/ feltámasztja poraiból a szellemet, folyamatos módon betűzi az univerzum jeleit és az angyalok, gyerekek, virágok ,  pitypangok és a madarak nyelvét is.

        Ha léteznek nyitott művek, léteznek nyitott fordítások  és beszélgetések is. A Barco műveket és beszélgetéseket bárhol megnyitjuk, a sorokban ég és föld, élet és mindenség találkozik, és az egész világegyetem átöleli a befogadót.

 “Nincsenek zászlóink a világ egyetlen blokk a földről és a vízről. /És északon és délen amíg a szél vágtat, ugyanazt az utat keressük. /Az ember egy, és ismétlődik/ és behúzódik a házakba, és az álmaiba./ Hosszú az út önmagunk felé. visszafele az időnkből, /csak múltunk van. csak randevúink vannak/ csak a monoton tintánk van./ És hosszú a vágy a felhőkig. /Nincs más út: /Világ Emberi Egység” Julio Barco

A  szellem és a szerelem, a kozmosz és testjáratok találkozásait megörökítő nagypoémák a hajnali tükörképeket és a harmat gyöngyeit  ezüst szálakra fűzik, márványlapokra vetítik át, és színes üveggolyókba zárják, fényben fürdetik és sugarakra bontják  a csodák és az égi házak emlékezetében, ahol befedeznek földi pályákat és fázó történeteket: a szemtükrök rejtett izzásában.

  Mert a csend annyi bölcsességet rejt magában, mint a brilliáns szobrok egy kivágatlan márványtömbben. A csend előtti verstörténetek, amelyek  a többnyire keretes Barco- versek izzását gyújtják fel, vad életballadák sorát indítják el, amelyekben egyszerre jelen vannak liomok és göröngyök, pitypangok, nagy szelek, tüzek és vizek. És az elemek áradása is. „Azt mondom, hogy a billentyűzet medúza testtűz/ Mindazonáltal, ‘az égésnek megvan a maga ritmusa / A tűz a virágokban és éles színekben rejlik,/ /mint a bőröd./ Mindörökre kísérteni fognak azok a versek,/ amelyekben vándoroltam//. Mindazon énekek közül,/ amelyeknek ismerem a ragyogását, /felépítem a magam vásznát/ a környék egyik régi sarkában. /A nyugtalanság, mint a mulandóság rozettája, /az érveléseimre vonatkozik” Julio Barco

   Francisco Gomez egyik alkotásának a címe : Egy titkos ajtó az üldözött  kastélyhoz. A barco-iversekben megjelenő kozmikus színtér talán hasonló módon titkos ajtót jelent a huszonegyedik században és különösen az utolsó idők káoszában, amikor még az emberség és az elme éberségének a megőrzése is kihívás. “A hatalmas mélykék doboz, akár az éjszakai égbolt, ezer helyen ki volt lyuggatva, és csordogált, folyt a tej széles sugárban, akár a Tejút. Könnyedén felnyúltam az égig, és habzsoltam a sűrű, édes csillagtejet”.  Írja  Varlam Salamov  is. Az éberségért és az emberségért folytatott harcot  felfokozzák a mai virtuális terek és a mobiltelefonok világai is. A félelmetesen metafizikai versekben, esszékben vagy esszéversekben, a lírai elbeszélő beszólásaiban bevillan a borzalom is, ami jelenleg a világban történik a pszichikai háborútól kezdve a  lehetséges digitális börtönökig. Különösen a Hordozható Vígjátékban megjelenített Pokol és Purgatórium helyszínei ezt  a fajta alvilágot élezik ki. A titkos ajtó, a vers kozmosza  teret nyit az önmagaságnak  a szabad önértelmezésnek és minden izhakai útnak, kint és bent, és lent és fent.

Fényt  törtek gyermek- ás madárszemekben, lantok és múzsák szárnyain, vándorló országutakon, a  menekülő ösztönök emlékezetében, és amikor elszáll minden galamb, felhasítják az utolsó lapot, az utolsó pajzsot és dárdát, várkaput és védelmet , kint és bent, a végtelen ösvények kairoszában,  talán a mese is eltűnik a csodálkozó gyerekarcokkal  együtt

“Használsz-e olyan szavakat is, mint a kisfiúk, mint a fűz, mint a galambok, mint a szerelemtől elszomorított édes topázok? Itt vagyok delíriumban: futok a forgalomban, nincs barát örökkévalóbb, mint Darío, a mindennapi Darío, az én örök zsoltárom.” Julio Barco

“Gyerekek, meneküljetek a bekapcsolt tévék elől /a kísérteties számítógépek közül /megvan az ég és a tenger és a széles szív, amely elkap minket” Julio Barco.

  “A víz gyermekei, meneküljetek a világító tévék elől /a kísérteties számítógépek közül/ megvan az ég és a tenger és a széles szív, amely elkap minket./ minden gyengédség ha a szív tiszta /Olyan friss nyelvet beszélek, mint a mandarin./ Tűz lányai, meneküljetek a társadalmi korlátok elől /a nap egy carte blanche /és várj dalának vékony bejelentése: /énekelj, nyugodtan, mint csillagok a tengeren./ Mondjuk a remény hullámait/ Mindig törekedj újra játszani./ A világ fiúi és lányai, gyorsítsátok a lépteiteket./ Itt az ideje, hogy visszanyerjük belső tüzünket. /Itt az ideje, hogy csatlakozz a végtelen zenéhez. /A pitypang végtelen éneke/ Ez arra késztet bennünket, hogy meneküljünk otthonról./ Ez arra késztet bennünket, hogy felkavarjuk a megállapodást a békéért és a szélért./ Fiúk és lányok, ha elsüllyed a világ/ ha a szíved hallgat,/ tartsd vissza a könnyeidet, /erősítsd a bátorságot;/ te vagy az élet versenyének része,/ víz vagy, szirom, édesség, hajnal. /Gyerekek… ha nincs metafizikai seprű, ha a lehelet nem mézes, és az érc oxidálja a szív pleonazmát bocsáss meg, ami meghal, /éld meg, ami hiányzik,/ megérteni, mik azok/ az örökkévalóság helyreállt, dialektikus fordulat a végtelen víz tételben. (..)Fiúk és lányok, őszibarackban lakunk mint a virág, a gyümölcs szíve ez a mi szépségünk. menekülni. Maradni. A halál egy fehér pillangó, amely sárga virágon játszik. Az élet az egyetlen lehetséges vers.” Julio Barco (Kozmikus levél)

 Régen a bölcsek nyelvén írták a történetet, és  ezüst szállal kötötték a kozmoszhoz, miközben feloldották és eloszlattak minden sötétséget. Barco most Apollónt idézi meg erre a rituális feloldásra:

“Apollón isten nevében beszélek, aki a költészet és az orvostudomány királya, a mellkasomon ülő Korong Nap Fényíve alatt, a Halikarnasszoszi mauzóleum és az alexandriai világítótorony dicsőségének emlékére És gyalogosok ezrei rohannak megnézni a Shrek 4-et” Julio Barco

 “A káosz úgy énekel, mint egy meztelen kanca. a neved és az én nevem atomok közt ismétlődik a megjelenésekkel, de a lényeg nem változik, a felület mutálódik: nevek, utak, versek századról századra (…)  ezek a lubickoló versek a káosz tengelyében/ a testek tengelyeiben a szorzatokban: minden ismétlődik.” Julio Barco

. „A rózsákat akarom, amelyek extázisban halnak meg.” Julio Barco

” Az én gnózisom.a rózsák utalma lesz lesz.”/- írja Julio Barco/. És ezt talán mind-mind:/ üdv, méz,/ és édenfüvek gnosztikus tézise, amelyben/a misztikus és  hermetikus rózsa /láthatatlan történelem /és az elérhetetlenség páratlan gyönyöre//lesz a plátoni ideák közt Ahogyan.a márványívekbe bemetsszük a rózsák és a múzsák idők előtti/ utáni pergamen-csodáját..

“A költészet egy háború, amelyet rózsák és liliomok vívnak, pitypang csillogó számok tömegében lebeg. A kutyák csak nézik, ahogy gazdáik élvezik az eksztázist, én pedig csak érezni akarom a tavaszi napot. A bal és a jobb oldal ugyanaz. A hegeli hatalom uralja a jelentést. A Poétika pedig egy ritka lepke. Az én kisugárzásom egy másik dal. A kisugárzásunk egy másik erő. Az a gyöngédség, ami vasárnaponként betölti a szemem.” Julio Barco

“Feltéve, hogy a költészet alapvetően számmisztika (olyan szótagok, mint a világító szárnyú pillangók, amelyek az öröm érzékelését építik) Szeretném képviselni a Napistent egy friss táncban, egy új nyelven és egy violinkulcsban beírni, mint az apokalipszis 7 lámpása, a Szerelmemről.” Julio Barco

   Mint gótikus  mozdulatok ívei, amelyek ég és föld fátylát terítik szét, örökkévaló dicsőséget hallatnak a márványtömbök szimfóniájában, és átmetszik az idő vásznát, ezüstbe örökített testek illatoznak a  kőrózsákban, és  az omló hajfürtökben, amelyek messze szállnak, mint Niké madarai az égi kikötőkben. Vagy a szárnyas hegyek a liliomvölgyekben, ahol  a nimfák lantjátéka táncba hív minden múzsát égi fuvallatokra  és visszhangokra  Talán minden lét alatti alagútban  és a fáklyák csarnokába így érkezik meg a lírai elbeszélő. Különösen az epikus versekben, miután bejárja a világ  összes körforgásait.

 ” Mert én, Barco. Mindent megénekelek, ami születik. És születik menny az égi mozgásokkal dátumok műholdak testek cipőkből régi ígéretekből minden megszületik és mindez ez az én dalom és születik víz hal szél és természet a maga szomorú örömével vágy születik egy másik testben és én megéneklem mi születik megéneklem a testek születését én megéneklem a fajt és ahol sikoly van ott énekelem a mennyet és éjszaka két égi pálya lakozik bennünk az elszabadult csillagképben és megénekelem ami születik, még akkor is ha minden meghal. Az én hangom: feltámadás.(..) Tűzkard az én nyelvem Azért jöttem, hogy megénekeljem, ami megszületik. Még akkor is, ha minden meghal Én abban születtem ami születik, és ami/ napvilágot lát.” Julio Barco

Talán itt is érzékelhető, hogy a költészetnek valóban félelmetes ereje van,  megvédheti az embereket attól, ami barbár módon támadja meg az életet, és a költészet elűzheti a gonoszt…

Vezényszóra, mint a háborúban….Úgy történnek a nagy csattanások egyes Barco- versben…. Maga a vers, a bátor táltos harcol, és elől megy ,mindenki előtt van, és készíti az utat életre és szellemre.

 Julio César Barco Avalos  perui inka költő (Lima, 1991),  több mint húsz kötet szerzője : Sajnálom, hogy az emberek felnőnek, Lélegezz (La Chimba Szerkesztők – 2018 – Írószövetség díjas kötet), Vastísima Architecture (2019- Huauco de Oro-díj), Éget (a pitypang nyelvtana) (2019), Zene a fejem 7. kötete Regényét,  2019-bes, bemutatta a Semen-t. Ugyanebben az évben, megalapította az idiomaperu.pe weboldalt. Alapítója és igazgatója volt . És A TAJO csoport tagja. A 2020. évben, a világjárvány idején meglepte az olvasóközönséget négy könyv szerkesztésével : Des(c)ierto, a Semen újrakiadása (Metaliteratura, 2020) és két kötetek Kolumbiában: operációs rendszer (OS, 2020) és másolás, kivágás, beillesztés, betöltés (Open Work, Kolumbia, 2020) Jelenleg a Literalgia és a Lima szerkesztője Gray és a Poético Río kulturális projekt menedzsere,aki költészeti projekteket dolgoz ki. Irányítja a Lenguajeperu.pe weboldalt, amely a új nemzeti blog a perui költészetről és művészetről A Poetizador (költői esszé), Enrique (Regény), valamint a versgyűjtemények, a Mozaik (költészet) és Az új perui költészet munkafüzete nagy kihívást jelentenek a jelenlegi latin amerikai irodalomban. A XI. költőversenyen kitüntető elismerést kapott 2020-ban a Kozmikus magvak című kötetéért A kozmikus magvak metaforája többféle jelentéssel bír, amely utalhat a versformákra, a költészet és a lélek kapcsolatára, vagy az emberre, mint kozmikus lényre, amely a világegyetem világában változatosan jelen van..De azóta már több kötete is megjelent Barconak. Többek közt a Hordozható Vígjáték és az Elekromágnesesség, amelyet Nicola Tesla emlékére írt.

“Julio Barco (Lima,1991) egyike azoknak a hangoknak, a fiatalok által írt költészetben Peruban, amely visszhangokat váltanak ki.A három évtizedet betöltő költő olyan irodalmi teljesítményt tudhat magáénak,,amely nem marad nyomtalanul , a különböző latin-amerikai országokban is jelen van, mint Argentina, Kolumbia és Mexikó. Hazájában  (..).a Hauco de Oro-dìj  és a perui fiatal költők díját nyerte el..”

Nicolas Lòpez –Pêrez chilei költő

“Julio Barco Copy, cut, paste, load című előadása (Seshat Editorial, 2020) a címből kiemeli azt a posztmodern javaslatot, amely a művészetet korunk új technológiáihoz köti; jó, nagy érzékenységű költőként azonban tematikus világképét a halál menthetetlenségével kapcsolatos metafizikai aggodalmakra összpontosítja, arra a sorsra, amely elől senki sem menekül, és amely felé mindannyian, néha lassan vagy időnként rohamosan tartunk. A mobilkészülékünk akkumulátorának csökkenő lemerülésére figyelmeztető címekkel rendezve, az első „(TÖLTSE EZT A KÉSZÜLÉKET/ 77% AKKUMULÁTOR TELJES)” versétől a lemerült akkumulátorig, érezhető, hogy a költő  lázadást, tüzet és életet keres. ; de ez nem tehet semmit a kopás, a lassú kihalás és az elkerülhetetlen sors rejtett veszélye ellen. Ez a versgyűjtemény a felvetett aggodalom miatt egzisztenciális vagy metafizikai kategóriába sorolható, de a válság, a gyötrelem vagy a rémálom szemszögéből fókuszál, ahol a lírai beszélő az első versben így fogalmaz: „Minden rémálom, miután / vers , rémálom és álom, sebesség / A vers csak a versben születik / És feszültség, / Érték “. Vagy azt is énekli: „Ez a vers egy másik éjszakába vezet,/ amely ugyanolyan őszinteség /évekig érthetetlen// Az esetleges frusztráció ugyanaz a rózsa”.

Ráadásul a versek többségében vannak olyan sorok, ahol kimondatlanul vagy kimondva a szerelem jelenléte elkerülhetetlen, mint egyfajta Erósz, aki szembesül az idővel, a pusztítással vagy a mindennapi élet egyhangúságával. Például a 45%-os töltöttségre utaló versben ezek a versek tűnnek fel: „Van valami, amit szeretünk abban, ami elpusztult / Meghalok és benned élek / Mit fogok csinálni anélkül, hogy a mosolyod mellettem lenne? / A szív sarjad és tűz”. A két erő közötti konfrontációt  kontextuálisan tükrözi a város különböző arcainak említése: „Ó város, nem tudod, mennyire szeretlek/ mennyire utálom az utcáidat/ amikor utálom a bekötött testemet”..

Francois Villanueva Paravicino

 “Ez az írásmű lángol, (..) , akár Isten.balladája, aki a fêny erotikájáról álmodik.(..) , és ezt a költő átvetíti a verseibe, amely az intenzitás ritmusává változik át. (…) “Ez a tűz epikus. A költő és eposza .A perui költészeten belül..(….) Barco felkiált:”‘És jártunk a tűzben, hogy újra virágozhassunk.(…) (..)„Égni fogsz, hogy nézz”.( ..)Az Éget című kötet versei Baudelaire költeményével ellentétben olyan tágító hatást hoznak létre, amely megpróbálja összerántani a teljes vizuális teret. (..) Nem tábortűz lesz, és nem is kisebb máglya, a cél, hanem az, hogy olyan tüzet hozzunk létre, amely a levegőt használja szétszórásra a városban található összes szerves anyagon. Julio Barconak ebben a könyvében a város Lima lesz.(..) Egy égő költő álmainak maradványai.(..) mint a bokor,,amelyet Mózes látott égni anélkül,,hogy égett volna.Vagy Kurt Cobainnak tulajdonított levélből a kifejezés: “Jobb égni, mint lassan kialudni.”(..). A tűz üzenetet közvetít.(..) 1963 jùnius 11 -én,az egykori Saigonban'( ma Ho Si Minh, Vietnam középső részén ), egy buddhista szerzetes nyilvánosan megégeti magát, és feljegyzései még mindig hatással vannak ránk.”

“Ez a tűz epikus. A költő és eposza .A perui költêszeten belül..(….) Barco felkiált:”‘És jàrtunk a tűzben, hogy újra virágozhassunk.” Nicolás Lopez-Perez chilei költő

A versek, mint a tűzzománc, annyira mívesek.Mint a festmények és a képek. Megannyi szimmetriával és tűpontos mélységgel vannak felépítve..Tűztánc-versek.

“(kattint egy sárga mappára,/ például a csillogó nap, /kiválaszt egy Word fájlt, /mint egy kis és vicces gyűrűt,/ és azt mondod: /Ahogy virágzol, nevetsz a ragyogásban/ ami a szeretett testhez tartozik/ (…)A világosság számára írni hatalom// Fedezd fel az ürességedet, /és énekelj pontosan, ne fulladozva. /Én írok  a házamhoz kötve a kozmosz”Julio Barco

“A „költői én” mámorral és katarzissal kommunikál, ebben a tömeggel való összeolvadásban. ‘Vállalj felmagasztalást az összegből a tömeggel, ne orgiaként, hanem karneválként szentelte azt a kreatív elmét a külső egész szavaival. én mindenki vagyok. „A madarak nyüzsögnek a felhőkben / én pedig meghalok. a madarak hamburgerek és versek. az egész tömeget hogy a fejlődés nem a szimmetria, hanem a neoliberális piacé. (…) a madarak És itt vagyok” (16. o.). A tudat rendkívüli módon kapcsolódik a „mémoire involuntaire” fogalmához, amelyet Benjamin Baudelaire-nek tulajdonít, és amelyet úgy definiál, hogy „egy dolog aurájának észrevétele azt jelenti, hogy felruházzuk a tekintet képességével”. A jelenség kulturális természetéből fakadó részlet az emlékezet mint tudati aktus. A kollektív tudás ékes bizonyítéka. Valami, amit metatudatnak fogunk nevezni, lakozik a könyvben, és ezzel lezárja a szöveget a könyv mellékleteiben. Minden költészet a végéig: „Anélkül írok, hogy észreveszem, hogy ezrek írnak, de olvasom, amit ezrek írnak, ami többek között lehetővé teszi, hogy fogalmam legyen korunk zenéjének varázsáról. A világ teljes súlyát tartva írok. És úgy gondolom, hogy ez a súly szükségszerűen lehetővé teszi egy szép és etikus költészet létrehozását; egy feltárás, amely szellem és agy: más egyetlen konstrukcióban” Ana Abergú

” Az irodalom az êlet, egyfajta kiterjesztett valòsâg, amely olvasâs után boldogan növekszik.”Julio Barco “

 “ Egy versszakra van szükségünk, abszolút mindenre: tudomány,,antropológia,,nyelvtan, tűz (…), és az őszinteség a legmagasabb virágunk.” Julio Barco

 “ Az irodalom mérték nélküli szerelem.Ahogyan Steiner mondja egy orosz írónak szóló könyvében: a kritika a szeretet munkája.” Julio Barco

 ” Míg madarak, rózsák.és pitypangok léteznek, csillagfényt akarok a dalomba.” Julio Barco

  ” Élet és halál közé ragadtunk, véletlenszerű és ok-okozati sordba merülve, de tudunk szeretni és írni, és hagyni, hogy a leghevesebb szív örök tűzként ragyogjon.” Julio Barco

 “Hagytam, hogy vándorló szívem vitorlázzon. Ezen a világon minden magány.” Julio Barco

  ” Minek nekünk a művészet ? Megálmodni a lehetetlent. Miért van szükségünk a lehetetlenre ? Élni.” Julio Barco

 ” …ebben a kaotikus világban néha megfigyelhető marad, és lágy és törékeny,,mint a villanás: egy naplemente, táj, tekintet, néhány versszak, és a világ vibrál…És mindennek értelme van: ennek az emberi lényekkel teli bolygónak, ennek a digitális börtönnek, amit nem lehet lefordítani.(…)’Különösen egy olyan világban, ahol a hasznos uralkodik, a szépség, a haszontalanság gyönyörű jutalom.” Julio Barco

 ” Tehát általános az emberi önzés: bombák, háború ,barbár kapitalizmus. Csak a művészet és néhány apró csoda hoz nekünk egy kis fényt a Könnyek Völgyében.” Julio Barco

  ” A halál kivételével: minden illúzió.Még a hatalom is.Változtassuk meg az alkotmányt, és rendeljünk örök életet mindenkinek, mert a halált kivéve, minden relatív.” Julio Barco

  ” A testünk nem ismétlődik meg.Az élet sürgetésének és drámájának oka van : az idő szintézisei vagyunk, víz vagyunk, és agyunkat (…) tűzzé és levegővé alakítjuk, mi vagyunk a természet az új átalakulásban.És mivel testünk nem fog megismétlődni, korlátok nélküli nyújtásra sürgetünk. Az üresség közepette lendületünk fénye egy dal, amely a vérünkben játszik. Azért mondom ki a neved, mert az idő szorít minket.És csend és árnyék vár ránk.”/Julio Barco

 ” A szívem a tiéd mellé teszem, hogy tüzet gyújtsak.” Julio Barco

 “…bizonyos nyelvekben erő (…) van, amely a fizikai test terén és idején túl hallatszik, és tovább hangzik.” Julio Barco

 ” Egy bizonytalan világban az írónak saját dolga (….) fényt adni a műveinek, énekelni a hangunkat az egész földgömbnek. Bizony, néhányunkat gyalázattal vádolnak: a tudatlan meggyőz másokat (…), de folytatjuk a vetést, az illúziók, a hajnal virágát keresve, a feltámadást az elbátortalanodásban. Mint tűz, mely más lángokkal való kommunikációban tágul, (..) aki verset készít, megnyeri a lehetetlent : a nyelv elsajátításának, az elmék felmelegítésének és mások nyelve meggyújtásának a lehetőségét.” Julio Barco 

“A századom nem adja meg nekem azt a mennyei vizet, amit keresek.Más évszázad része vagyok. A szárnyaim a 20′ századba nyúlnak vissza.És csak a múltba repülve hozhatom.létre.a jövő horizontjait.” Julio Barco

  ” Ithaka sohasem volt kemény föld, mindig a szeretett, vágyakozó szíve volt.” Julio Barco ” Néha úgy érzem, mintha a sivatagban énekelnék, de vannak szívek, amelyek meghalgatnak. Az élet megy tovább (..) versről versre, csókról csókra.” Julio Barco

 ” szabad és felelős lényként kell megnyilvánulnunk.(..) Ebben a világban megszületik a lehetetlen keresésének a sürgetése : a lehetséges rendszereink természetes rendellenessége. Egy törzs hangja egy író temperamentumában hangzik el. Hangja a folyó hangja a monotóniában.(..) Minden szakmának megvan a maga létfontosságú munkája, a miénk az utópia fenntartása, ,meggyújtása és az új magok ültetése, amelyek új kozmoszt nyitnak meg. ” Julio Barco

 ***************** /”- Ó, költő, megérted, min mentem keresztül. Itt, melletted elhagyom a szívemet, és örökre elalszom. Ó, dalok, amelyek itt megnyíltak, ebben a haszontalan orgonában, amely megszelídíti az időt, és megnyitja a dalt; itt, szívemben, ahol himnuszaim és énekeim lüktetnek, ó, itt, ahol semmi hasznosabb nem származik belőlünk! Itt vagyok, Költő, a testvérem, ugyanolyan sűrű és éneklő vérből van, mint én. Együtt és egyedül, idegenek vagyunk az univerzum számára, együtt és törékenyen. Még mindig dobog a szívem szegény, és tudja, hogy olyan kicsi, hogy semmi sem fér el benne! Nem fér bele a tenger, sem a galaxisok, sem a kék ég, sem a szomorú erdők, sem a hatalmas és szeretetteljes utak, semmi sem fér bele unalmas súlyába. És olyan büszkén szép volt! És olyan fényesen mozgékony volt! És olyan gyönyörűen vad volt! És olyan megszelídíthetetlen volt! Te és én elfelejthetjük az általunk kedvelt ajkak ízét? Te vagy én elfelejthetjük a tenger színét, amely annyira felrázott minket, amikor a sós szél fénnyel impregnálta csendünket? El tudod felejteni Vénusz meztelen testét? Te, a szél gyönyörű és fékezhetetlen munkája! Te büszke szemtelen szörnyeteg, aki soha nem állítottad meg a vért a lényemből! hova menjünk most? Talán ez az utolsó versünk? Jaime észrevette, hogy körülötte egy vastag vértócsát húztak a Hold alatt. Még mindig sírva – és a szívét a kezében tartva – a Holdra nézett, és összeesett, eszméletlenül esett el. Néhány kismadár, amelyek megálltak, hogy a Költő fejéből figyeljék őt, leereszkedtek, és lassan kerestek néhány gallyat, amivel befedték a testét, mintha egy lassú és haszontalan lepedővel akarnák betakarni. Újabb madarak érkeztek, és ugyanazt a tevékenységet követték: hadd fedjék le a szegény költő testét, vizsgálják meg a szobor lábánál. Hamarosan száraz, keserű és sötét ágak és levelek takarója borította be egész testét, csak az arca – gyönyörű, makulátlan – volt még fedetlen.(…) Meglátták a költő szívét, és azonnal becsukták a táskát. A szag elviselhetetlen volt. A költő holttestét egy fekete táskába rakták, és zöld teherautójukkal a temető felé indultak. Délelőtt tíz óra volt, és José José egyik dala szólt a rádióban. ” /Julio Barco :A költő szívének eladása/

 Cs. Sz.  Roland Barthes filozófus, író, irodalomelméleti gondolkodó többször említi, hogy a naiv olvasó szükségszerű módon elveszik a sorok között” : “..a gyönyörszöveg (mely) állandóan az én és a nyelv elvesztésének félelmetes gyönyörébe vonzza-taszítja olvasóját”/”…fellelni az egykori olvasási módok ráerősségét: arisztokratikus olvasóvá válni.”/”Az írói szöveg boldogságot nyújt, amely felrobbantja az irodalmi kódokat, és lehetővé teszi az olvasó számára, hogy kitörjön alanyi helyzetéből.”/ “Az írás a nyelv gyönyöreinek tudománya, kámaszútrája.”/Hogyan is történik ez a boldog elveszés , a mindenkori olvasó univerzális története ?

J.B :Barthes tudta, hogy a nyelv öröm, és az öröm alkímiája/(alkímiai folyamata) jelen van abban, aki írja, és abban, aki olvassa (a műalkotást).A tökéletes vers félig az olvasó, félig a szerző műve..Az írás azt jelenti, hogy a már létezők új mentális kódolásának kreatív olvasójává teszed magad. Ebben rejlik a kihívás: minden nemzeti poétika az összeolvadás idejét éli. Más ingereknek, például az internetnek köszönhetően bármilyen hagyományból átvehetünk gyümölcsöt. Nagyon természetessé válik, hogy sok szerző más nemzetek szerzőivel kerül kapcsolatba, és a hatás spontán módon vagy szilárdabban jelentkezik. A francia, kanadai és szingapúri költők egy kattintásnyira olvashatók, és az ember azon töpreng, melyik poétika felel meg a legjobban az ő személyes ízlésének. Annak megértése, hogy a költészet a hagyományok és mentális hangzásaik konvergenciájának vagy szétválásának tere, elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán tartsuk a testtartást, és szükségszerűen ráébredjünk arra, mit jelent az irodalmi-költői munka a 21. század elején. Tegyük fel, hogy 2010-től minden fiatal perui költőnek van egy nagy tere, ahol láthatja önmagát, egy hosszú tükör és különböző stílusok. Sok olvasnivaló van, és sokféleképpen lehet megközelíteni egy szöveget. A youtube-on a szerzőkről vagy irányzatokról szóló videók végtelenek, a kattintás árán letölthető pdf könyvek pedig rengeteg. A hullám abban áll, hogyan lehet valami újat, mást, sajátot csinálni. Hogyan találjuk meg az egyetlen dolgot a különböző szerzők és poétikák tengerében. Talán azok a pasziánszok adják át a legaktívabban a versépítés örömének, akik aktiválják az új párbeszédeket, az új poétikát, amely megrajzolja azt, ami a 21. század teljes szélességében lesz. Azonban egy nagyon élénk költészetből származunk.

 Már gyerekkorom óta minden műfajt írtam. Mondjuk, tizenegy-tizenkét éves koromtól már elkezdtem történeteket, akrosztikákat és képregényeket írni. Vettem 50 oldalas füzeteket, odaírtam a matricáimat és a rajzaimat, és különféle történeteket adtam nekik. Azt hiszem, ma ugyanezt teszem, mélyebben és szavakkal. Tizenhárom és tizennégy éves kora között már elhatározta, hogy hivatásos író lesz, de ezt még mindig figyelmen kívül hagyta. És kézzelfogható volt a saját írói tapasztalatlanságom. Minden fiatal íróval az történik, hogy nincs létfontosságú tapasztalata, a legszükségesebb az íráshoz. Lehet, hogy nagyon szépen hangzik, vagy jól megírt, de egy szövegnek is éreznie kell valami élőnek, valami teljesen élőnek, ami megrázza az olvasót. Ezt pedig csak élve lehet elérni. Tehát az évek túl sokat hozzátesznek ehhez az íráshoz. Jóban rosszban.

                

Cs. Sz. Több kötete is megjelent a pandémia idején. Milyen egyedi alkotói folyamatok rögzültek a járvány idején született kötetek írásaiban, és ezek milyen témákban, formákban sűríthetőek leginkább? Ezekben az időkben hogyan hatott költői világképére az élet-halál mindemkori kérdése, és az alkotás folyamatát hogyan élte meg ezekben az időkben ?

1. B>Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy a járvány kezdetén egyik klasszikus szerző gondolatát a különböző irodalmi fórumokon elég gyakran lehetett újraolvasni, miszerint a karantén egy állandó létállapotként is értelmezhető. – „Alapjában véve mindnyájan quarantaine-ben élünk ezen a világon, amíg engedélyt nem kapunk a nagy és égi utazásra”. – jegyzi meg Andersen. J. B: .Más interjúkban is már elmondtam: folyamatos karanténban élek. És szerintem csak így lehet alkotni. A könyveim megalkotása a lelkesedésen túl magába foglalják azt az intenzív erőt is, ami további impuzust ad arra, hogy mindig mélyebben reflektálhassak egy adott tárgyra, és tovább dolgozhassak a témán. Vajon értik az emberek ezt a szigort? Értik az alktás/ művészetkészítés felelősségét? Hogyan írjunk, ha az írás idő, és az idő az, amit a kapitalista társadalom ad nekünk, hogy pénzt keressünk,mert pénz nélkül nem lehet élni? Ez a nagy kétségem és a keresztem, amit hordok A könyveim megírása ugyanis túl sok ideig, túl sokáig tartanak. És ezért is élek állandó karanténban. Legbelül is szociális magányosnak tartom magam, de ez egy másik téma.. A szó ritka műtárgy: amikor azt hisszük, hogy a miénk, a valóságban megértjük, hogy ő birtokol minket, mi pedig az ő szarvasai vagyunk. A nyelv mindent ural. A versek és szavak, végül olyan könyvekké válnak, amelyek egy eposz galaxisát rajzolják meg. Például a Sajnálom az embereket a felnőtté válástól című kötetemtől (2012) a Mosaicóig (2021, a második kiadás) nagyon hosszú volt az út, és ez rengeteg munkát és időt jelentett.Ugyanis minden könyv tartalmaz egy kiemelt feladatot, sajátos időfolyamot, tanulást , hangcserét és intenzítást.. Verseim nem puszta részletek vagy matricák, amelyeket hozzáadok a világhoz; Vissza akarom adni azt az intenzitást, amit maga az élet és az olvasás (ami az élet) ad nekünk. Ha a költészetet csak az üres időkben vagy mások távollétében teljesítjük be ,az nem jelent esztétikai kihívást a rendszer propagandájával, a politikával vagy az oktatással szemben.. A költészet gyakorlata ébren, nyitottan tartja az elmét, játszik és különböző formákat hoz létre, és: ez serkenti az absztrakt gondolkodást, javítja az éleslátást és a gondolatszintetizáló képességet. A költészet csiszolja tekintetünket is.

 

 ” A vers egy kard a levegőben.”/Julio Barco/

 ” A költészet úgy csírázik, mint egy vadnövény a hatalmi propagandától nem lehorgonyozott elmékben.” /Julio Barco/

 ” A szó forradalmi. Egy jól megírt könyv annyit ér, mint egy kivégzőosztag.”//Julio Barco

//

A költészetet karto ” Olyan forradalmat akartam, mint a kezed formája…”/,Julio Barco

 

 “A költészetet kartondobozokba csomagolják, és külföldre küldik. Néhányunknak azt szeretném mondani, hogy mindez színtiszta tőzsdei mozgalom, de liliomok nőnek a verset szárító ajkakon.”/ Julio Barco /

 

” Csendben akartam maradni, de a vulkán hangom olyan intenzíven jött ki, hogy kiöntötte a tüzet.” /Julio Barco

 Tűz vagy hamu tündököl Julio Barco huszonegyedik századi misztikájában, varázslatában, lendületes kozmikus és szürreális képeiben, vagy mágikus tűzverseiben. Tűzmadarak szállmak fel a versparazsakból, és az egekig csapnak a lángok, majd gyémánt ragyog fel a hamuban. És vad életballadáiban, mindig sokszínű nyelven , a világot átmetsző polifon és kozmikus hangon örökíti meg az ember univerzális létezési formáját. A művészet pontos és szent geometriai alakzatai révén, versépítményekbe vetíti át a labirintust a tér és az idő tengelyét. És ezt a művészi építkezési módszert vagy saját utat gyakran emlegeti esszéiben is.

             ***

“Nem akarok langyos szavakat, add meg nekem az órák lelkes szótagját !/ Nem akarom az eltékozolt erőfeszítést./ Ezért szeressük egymást, amíg a csillagaink ragyognak./ Amíg a tenger Isten nyelve ,/ .és apró halakat és kagylókat kínál nekünk./ Mert tudom, hogy minden rövid és megmagyarázhatatlan./ Igyunk az örökkévalóságra mindig, ebben a pillanatban is./ Hadd beszéljek a füledbe: /Nem akarok langyos szavakat! /A rózsákat akarom, amelyek mámorittasan// extázisban halnak meg. /A legfényesebb napot akarom magamnak.”/Julio Barco/

 

   A Az intenzítás dala című kisfilm dokumentációi örökkévaló arhív felvételeknek látszó klippeket örökítenek meg Julii Barco verseiről, a perui költészetről és a latin-amerikai versvilágokról közösségi és improvizatív élményekben. Az intenzítás dala című kisfilm dokumentációi fénykörökben visszatérő klippeket is megörökítenek Julio Barco életformájáról, művészetszemléletéről és egyedi verstolmácsolásáról. A film kezdő képein is Julio Barco útközben szavalja el és előadja egyik versét. Mozdulatai azonban a képből, a filmkockákból is kilépnek, versritmusai messze visszhangoznak, és az olümposzi- helikoni örökkévalóság metszeteit is megnyitják. Ennek a filmnek a láthatatlan vetítővásznán országhatárokon, kultúrákon, kortárs és kortalan korokon túl, feltagyognak Julio Barco tűzversei , a misztikum fénysugarában és minden spektrumâban. Nagyon sajátos műfajt teremt önmagában is ez az irodalmi művészi kisfilm. Bejátssza a láthatatlan, időtlen és a mitíkus képsorok számtalan jelentésörvényét, amely fellobban, és lángra kap : túl a képzelet határán. Kozmikus téridőkben. Az archív felvételeket idéző klippek az időtlen dimenzióit is megnyitják. És ezt a fekete-fehér képek, a fény- árnyék-játékok, a kivilágított utcák és az esti képek sora is felfokozza. Akár visszhangszerűen is. Egyik helyen ugyanis visszhangokban és echókban hangzanak el Julio Barco versei, és maga a szerző adja elő őket. Aztán van egy kép, amely hegyeket is felvillant. Akár az Olümposz vagy a Helikon hegyei is lehetnének, ahol költők és múzsák együtt, körbetáncolják a verset, és együtt ünneplik a vers születését A film elején és végén is Julio Barco szavalja a versét.Van ahol a meginyíló útsszakaszok irányában haladva hangzanak el ezek a gyönyörű tűzdalok. Szárnyas Pegazusokká válnak, a láthatatlan sziklákból vizet fakasznak a felfele is megnyíló úton. És a film visszatérő úttestein tovább szárnyalnak : éteri hangokban és csillagokban….. Egy szép és rendhagyó film, amely akár az önkifejezés művészetéről is szól. A személyesség, szentség, -szent személyesség- és a határtalan jelenlét csodáival együtt varázsolja el a befogadót. Maga Julio Barco egyénisége “ rendezi” össze a képkockákat. Személyiségének kisugárzása, táltosokat idéző lénye mély impressziókat hagy a nězőben,, akárcsak verseinek duende- ereje….. A vers titokzatos “duende’-intenzłtását, a verstűz “duende”- erőit, amelyről Lorca is beszél, elemi módon jeleníti meg az az egyediség, amellyel színre lép Barco, aki teremt és beavat, és megnyitja a vers dimenzióit azok számára is, akik még nem fedezték fe/Mindez egy mögöttes vízió és lehetséges értelmezése lehet a gyönyörű kisfilm képi világának…

. “Milyen maszkot kell festeni, ha hatalmas száműzött tárgyak vagyunk ?”/ Julio Barco

  

    “Középen az összes hang között az enyém  a mágus hangja. /Egy függőágyban a történelem egy gazdag szikla,/ amely a béke és a háború között forog. /Észak és dél és a testem. /A történelem az az én hangom, és áramlása a tiéd./ Az aláhúzott üresség keresi az alakját. /Költői kép, amely visszaadja fényét önmagának a saját szexuális nyelvén./ Megérkeznek a szitakötők az atomok orsós csillagképei./ Felnőtt nők horkolnak. És az atom pályája kinyílik./ Az űr egy kötél, lila harmóniákat alkotsz, /és fekülvizsgálod hogy az elnéd önmagától jár, és megérted, hogy a nyelved is./ Macskák nyávognak, több ezer könyv, mint több ezer fülke /És halálod himnusza nem áll meg. /Minden öngyilkosság triviális tett. /Kinyitnak még egy üveg bort./ Nyikorognak az ágyak./ Egy vagy, és egyik sem /Gyerekek születnek Űrhajók, sajátos terek./ lány lány lány /nehéz lélegzet a mandarin szemed ahol minden abszolút növekszik. /A falak dühének a lendületével növekszem./ Előfordulnak csótányok, és fekete tárgyakat csapnak ki ugyanarra a vákuumra.. /Lerajzolom a hazugság börtönét. A holdra nézek, és két bajuszt rajzolok.” Julio Barco:  Én vagyok a mágus

   “Julio Barcónak van tehetsége, költészete olyan erő, amely bevonja az érzékeket, hallani, érezni, ízlelni, tapintni, szagolni, ami olyan, mintha a költő testét és érzéseit tapasztalnánk meg. Julio Barco szavakba helyezi magát; és ez saját szimbolikus „ajándékainak” az olvasata , az azt megelőző költők, filozófusok, írók útja; amit Roman Jacobson „fatikus kommunikációnak” nevezett, és egy titokzatos szimbolikus rend, amely egyedivé teszi ezt az utat. Julio Barco költészete egy paradox pontot feltételez a poétika és az izmusok között, amelyben a költő kiválasztja a saját kódjait, és ez egy lírai, személyes ént ír elő, amely saját egzisztenciális szabályozást telepít önmaga számára.” Ana Abregú “ ..a létezés, az introspekció mint trópus, az ellentétek, fény, költészet, rohadt álmok közötti jelentéstéren belül funkcionál, a díszletváltoztatási műveleteket relativizálja, feltárja a döntési eseteket történelmi, személyi változások hatására, költői kérdések kimenetelében.(..) részt vesz egy ősi konfliktusban, amellyel költők, írók, a kimondhatatlan, a nyelv referenciális funkciójára reflektálnak, hogy számot adjjanak arról, hogy mit jelent a belső én, a lét, az identitás megalapozó kifejezése, a valósággal való szimbiózisban. “Ana Abregú

“Barco olyan fenomenológiát tervez, amely a valóság érzékelését irodalmi stílussá alakítja, olyan esztétikává, amely előnyben részesíti a mindennapi tapasztalatokat, és a trópusokat olyan szimbolikákká alakítja, amelyek ellentétes síkokat kereszteznek, mint a földcsuszamlások.” Ana Abregú

                                          *

   A költő, aki ismeri a tűz, a levegő, víz, a föld és a kozmosz nyelvét. A madarak, a hegyek, a gyerekek a sziklák és a szelek nyelvét. Ő “a halottak szája”, és üzeneteiket közbetíti az epifániákban és a kinyilatkoztatásokban. És. belakja a Szellem dimenziójának hetedhét országát, majd lehajol a pittypangokhoz, és kozmikus magokat szór szét a világ minden táján és a galaxisok téridejében. Ő , Julio Barco, a legendás költőforradalmár, Orpheusz  földi szövetségese. És a csillagok égi szövetségesei, aki kozmikus énekeiben magasra emeli szárnyait, és bejárja az univerzum minden táját. Mint egy angyal. Karddal, tűzzel és hatalmas szárnyakkal.

                                                     *

 Cs.Sz. Minden alkotás és belső képteremtés határtalanul szélesíti a korlátolt valóságról rögződött ideákat., és a mindennapi élet megszabadul a világ szilárd valóságától, a rögtől, és a salaktól. Megtalálja az álomvilág képlékeny valóságát, a képzelet és a valóságszintek lehetséges találkozási pontját. Megszűnik minden ideológia útvesztője : minden sztereotípia és ” kell terrorja “. Csak az áramló reflexiók , értelmi revelációk fénylenek. A szabad képzelet intenzív módon elkezd asszociálni rögön túli esszenciákat és útjelző képsorokat a kódok mélyüzenetében. Ahogyan létezésünk egyik titka és misztériuma is talán az, amit ezeken a varázslatos utazásokon tapasztalunk meg. “A képzeletnek angyal- és villámröpte van, és átszel tengereket, ahol majdnem hajótörést szenvedtünk.(…)Az eksztázis hasonlít az emlékezésre. Az eksztázis lényegében a lélek emlékezete, amikor visszagondol a mennyországra.”- írja Alexander Dumas Hemingway szerint is ha valaki elég jó író, mindennap az örökkévalósággal, vagy annak hiányával kell megküzdenie. Hogyan látja ezt ma a xxi . században Julio Barco ?

 J.B. A művészetben vagy a költészetben egy másfajta párbeszéd nyílik meg. Minden egyesül a kreatív munkával, amelyben az elmédet használod. És nem a mélységre gondolok, mint egy rejtélyes dallamra, hanem a csendből fakadó kérdésekre. A költészet intenzitást ad az elmének, gazdagítja, nyelve elektromos, terjed, kinyílik, befelé lövell, lát és megfigyel, és ezáltal a valóság felerősödik. A költészetnek köszönhetően felismerhetjük, hogy a valóság más is lehet, hogy az elme még mindig a valóság átalakításának hatalmas tere. Pontosan annak, ami valóságos, annak vannak megosztottságai és ellentétei, és nem csak egyirányúak vagyunk..Most úgy gondolom, hogy a legforradalmibb versek inkább azok, amelyek lehetővé teszik az emberi rabláncok megtörését, és a tapasztalataink szélesítését. Szállodai szobákban, mikroban, utcán sétálva írtam, számomra az írás, az írás sürgőssége nem feltétlenül géphez, térhez van kötve, szerintem inkább életformához van kötve. Új életformákat keresni, amik elvezetnek minket a művészethez, sok versemet is nagyon intenzív dolgok szülik, amik az életemben történtek, elmentem helyekre, elvesztettem önmagam… Költői módon megélni mindezt, hogy ez mit jelent, milyen sokféleképpen értelmezhető, és mennyire fontos az alkotói folyamat szempontjából, valódi művészet. Az irodalom egyfajta megélés, és összekötve a saját mindennapokkal, ez az, ami engem leginkább foglalkoztat.. És az engem leginkább érdeklő szerzők azok, akik az irodalmat vallásként értelmezték , mint Kafka, Vallejo vagy Verástegui. Olyan szerzők, akiket a szóbeli kreativitáson kívül más helyzetekben nem képzelsz el. És ezért számomra az irodalom több, mint szakma,munka, vallás, amit ráadásul egyesítek a szavakkal, mint valósággal, mert végül is a szó mentség, mert amit a versekben, az irodalomban kifejezünk, az élet, létezés, halál, magány, és minden olyan dolog, ami benne van ebben a létben. A kreativitásom táplálja életem nagy részét, a mindennapjaimat, a saját tapasztalataimat, és amikor könyv készítését tervezem, igyekszem strukturáltabban, organikusabban gondolkodni, és igyekszem a költészetet nemcsak versgyűjteményként, hanem testként, házként megtapasztalni, vagy akár, mint egy hajót, ahová belekerülszhetsz. És mindez működhet Azzal, hogy a költészetet létfontosságú élménynek tekintem, életemhez a művészet által tükörképet, revelációt és naplót társítok, ahová saját mentális konfigurációmat követve különböző ötleteket, programokat helyezhetek el. A költészet gyakorlata ébren, nyitva tartja az elmét, játszik és formákat hoz létre:, és ez serkenti az absztrakt gondolkodást, javítja az éleslátást és a gondolatszintetizáló képességet. A költészet csiszolja a belső látást és a tekintetünk irányát. Nem merül ki a 20. század végi akadémiai diskurzusban, éss a mi Századunk: hosszú évek tudásának összege, amelyet már a kínai és a görög időkben dédelgettek. Jól látható azonban, hogy a modern világ nem éppen lírai, éppen ellenkezőleg, nem gondolkodó, hanem egyre ridegebb fogyasztói világ. Ily módon az írás számomra az élet, a szépség keresése, a valóságban való létezés és önmagam megismerésének módja: kétségtelenül metafizikai, szimbolikus, alkímiai feladat. Ez az irányzat nem éppen a legelterjedtebb a mai költészeten belül, de nem követek divatot vagy pózt: közel állok a legbensőbb, legszemélyesebb lényemhez. Kalandozásaim során, hogy az irodalom beépüljön a mindennapi életünkbe, tudományos és egyetemi folyóiratokat, piaci fesztiválokat hoztam létre, workshopokat tartottam a marginális városok gyerekeknek, deklamációs zsűri voltam az iskolákban, sárkányos vetélkedők, filmes és felolvasó rendezvények szervezője… És mindez által arra következtetek , hogy az irodalom, mint jelenség vagy show, minden valóságban működhet, sőt működik.. Azt hiszem, vannak más kulturális tevékenységek, amelyek nem kérnek annyit, mint a költészet, amely szinte kötelez arra , hogy az elménket az általa kínált nyelv elméjébe helyezzük. Ez kihívást jelenthet különösen annak a hedonista és egocentrikus társadalomnak, amelyben élünk. A művészetek iránt nincs oktatópropaganda, és sajnos bizonyos durvaság él velük szemben, ami az téves előítéletekből fakad. De amikor ráébredünk a költészetben rejlő végtelenségre, újabb látásmódra is rátalálunk. A nyelv mindent ural. Versek és szavak, amelyek végül könyvekké válnak. Könyvek, amelyek egy eposz galaxisát rajzolják meg. Például a Sajnálom az embereket a felnőtté válástól (2012) a Mosaico-ig (2021, a második kiadás) hosszú a megtett út, de minden könyv tartalmaz egy kiemelt feladatot, tanulást, és talán hangcserét és egyfajta zeneszerzést is.

                                                                           *

 “Limába érkezem és rád gondolok./ Észak virága, észak őrült virága./ Szememben hordom a nevedet. /Az illatod, az illatod, a szád azok a versek, amelyeket az égtől kértem./ Miért szerettem a kétségbeesett szemeidet ? /Mint a tavasz, olyan volt a tested, /a szemed, és minden ami annyira gyönyörű, /benned lakozott. /Imádtam az esszenciádat, és most hazajövök, /hogy beleírjalak a tavaszi verseimbe. /Megírtam őket, és itt hagyom a szívemet.” Julio Barco Az út vége

  “ …mert itt Peruban az öröm a lázadás, a lehetetlen mosoly és az ártatlanság : bűn.”/Julio Barco/

 

 Cs. Sz. Kik voltak a mesterei a perui irodalomban és művészetben ? Vagy egyáltalán a perui szellemi világban kik a legközelebbi társai ?

J.B: César Vallejo, Enrique Verástegui, Javier Heraud, Martín Adán, Blanca Varela. Vannak költők és költők. Vannak különböző poétikák. Azt hiszem, a perui költészet nagyon táplált, és még mindig olvasom, és visszatérek bizonyos szerzőkhöz, hogy megtaláljam azt az esztétikai és harmonikus hatást, amire szükségem van. Látom magam, amint antológiákat, régi kiadásokat, fénymásolt kiadásokat olvasok, könyveket töltök le az internetről, kötözök és új olvasmányokat keresek. Mélyen ismerem a hagyományomat, és ismerek olyan hangokat, mint María Emilia Cornejo, Watanabe, Arteaga, Óscar Málaga, akik a 70-es generáció éremének másik oldalát képviselik. Vagy César Calvo vagy a perui költészet antológiái. Velasco Alvarado művei, versek Pimenteltől, Watanabe-tól vagy Manuel Moralestől. Aztán Vallejo, akit lassan évek óta olvasok, és mindig felfedezek valami újat az írásaiban. ol. És akkor visszatérve más utakra, a 20. század elejére, ahol ritka virágok bányája vár: César Calvo, Martín Adán, Xavier Abril művei…A század végén, a kilencvenes években Miguel Ildefonso, Pancorvo, Carlos Oliva , majd Varela, Eielson, Sologuren, Sebastián Salazar Bondy; Domingo de Ramosz és Santibáñez. És még mindig olvasom Kuronisyt, vagy Bethoven Medinát vagy Pablo Guevarát, akik nem tudom, melyik generációkból valók. A perui költészet az, amit a legtöbbet olvasok.. Hazánkban költői szinten szenvedünk az irodalmi iskoláktól. A Colónida csoport iskola volt? A szürrealizmus iskolát alkotott Peruban? Nehéz a költői tevékenységet megfelelő filozófiai szinten, tanulási módszer által elmélyíteni. A költöi tevékenységnek az irodalom iránti szenvedélyből kell fakadnia, és szükség, hogy sok embert megszólítson. Filozófiai és intellektuális szigor nélkül minden kritika bizonytalan. Olyan kritikára van szükségünk, amely irányít, de vállalja is a hiteles gondolkodást, könnyedséggel és műveltséggel, anélkül, hogy megfeledkezne arról, hogy a kritikának nagyon fontos feladata a művekre vonatkozó reflexiók tisztázása vagy gazdagítása. Ki érti, hogy a könyvekről kell beszélni és nem a szerzőkről; hogy poétikát kell olvasni és nem pózokat vagy vitákat. Aki megérti, hogy sokat kell olvasni, mielőtt esztétikai ítéletet mond, és hogy az irodalom, mint minden művészet, áthegeszti az időt, és elhatárolódik a Hagyománytól örökölt formáktól, hogy új utakat alakítson ki. Engem ez a kritika érdekel. Szeretek olyan könyveket vásárolni, amelyek nincsenek nálam, találkozni szerzőkkel, színdarabokról írni, színházat próbálgatni, költőkről konferenciákat tartani (bár mindig van több órám bizonyos pontok kifejtésére); Szeretek semmit sem csinálni, csak olvasni és szünet nélkül olvasni. Olvass és tudj, mert az olvasás nem csak halmozódik, hanem gazdagítja az ítélőképességet. Az olvasás által a különböző párbeszédek lehetőségének a megnyitása jelentheti a kilépést a környezeted középszerűségéből. Inspirál, hogy megismerjem más művészek, regényírók vagy tudósok életét. Amikor az irodalom kedvezőtlen szelek közepette megjelenik, (az én konkrét esetemben) ez mégis megerősíti azt a hitet és azt a vágyat, hogy a szépséget vissza lehet állítani ebbe az általános káoszba. És ez az öröm a szerelem öröméhez hasonlóan lehetővé teszi egy új valóság, egy új univerzum születését. Kevésnek örülök. Egy csésze kávé, kifizetett adósságaim, olvasni és írni, kimenni egy lélegzetet szívni, valamit vacsorára és folytatni mindent …Nem a legjobb helyet keresem, ahol bezárkózhatok a művészetem létrehozásához, ott csinálom, ahol vagyok, az esetleges nehézségekkel és buktatókkal együtt, mert nincs más út: az írás egyben támadás is minden szövevény ellen, amely megakadályozza, hogy dinamikusabban, káprázatosabban, teljesebben cselekedjünk. És amellett, hogy minden nap vágyom a tudásra, az olvasásra és a tanulásra – hozzáfűzve mindehhez az írást –, kevésbé bonyolult a sziszifuszi sziklámat hordozni. A költői perui területen belül a barátság és a körök vonulata, ahol egyeseknek tilos az átutazás, mások pedig ennek köszönhetően életre kelnek és fontosak. megszerzése. Néha akadnak költők, akik mögött nem kell gépezet, ők szerves részei földrajzi tereik legendáinak. Így vannak taknai költőink, akiket csak a társaik ismernek el, de országos elismerést aligha érnek el. Mi a nemzeti elismerés? Mit olvasnak fel neked Arequipában, Tacnában, Cajamarcában, Trujilloban? Mivel a virtualitás divatos, az ismertté válás nagyon egyszerű.. De olyan szerzőkre is gondolok, akik korukban észrevétlenek maradtak, és később erőre kapnak. Valójában, ha a perui költészet két nagy fókuszára gondolunk: a egyik kéz, az élcsapat; másrészt a hetvenes évek költészete két nagy mozgalom, amely a valóságérzet, az írások és érzékenységek, magáról a valóságról szóló könyvek és olvasmányok kora. Csodálom szívósságukat, kínjukat, amit átéltek, hősiességüket, amiért ragaszkodtak a mindennapokon túlmutató nyelvhez, csodálom a szóba vetett hitüket, amely még azt az összefüggéstelenséget is összekapcsolja, amely lehetetlenné tesz bennünket; Csodálom egy művész ambícióit, az írás iránti teljes elhivatottságát , ami lenyűgöz. Azt a képességet, hogy egy olyan egyenlőtlen, igazságtalan, problematikus és írástudatlan társadalomban írunk, mint a miénk. És ez olyan Tér, ahol minden művészi cselekmény, amely az emberekből születik, egy kantinba kerül, nagy adag álmatlansággal és kontrollhiánnyal. Ahol a művész megőrül a forgalomban, a tranzitban, a magányban, az elhagyatottságban, a gúnyban. A perui költészet a modern társadalom apokalipszisa óta gyönyörű emlék marad, anélkül, hogy elveszítette volna gyöngédségét, ambícióját, végtelen párbeszédigényét… Miért nem alkot a kormány politikát az írók megsegítésére? Persze valaki azt fogja mondani, hogy a kormánynak nem az állampolgárok eltartása a dolga, de én azt gondolom, hogy az ő dolga, hogy valamilyen módon gazdagítsa az életüket, ha egy állam egyszerűen törvényeket hoz a leghatalmasabbak számára, ill. a nagyvállalatok kiszolgálására, az embert a rendelkezésükre bocsátva, jövő nélküli társadalmat generálnak. Utálom azokat az írókat, akik bezárkóznak a meg nem értettek virágába, hogy bármilyen anyagban elfogyasszák magukat, azokat, akik bezárkóznak az intellektuális eszmébe, és nem mélyednek el a valóságban. Ha a kormány nem engedi, hogy megteremtsék az irodalom érett és egyenlőtlenség nélküli fejlődéséhez szükséges eszközöket, akkor az irodalom Peruban továbbra is a meghirdetett háborús cselekmény a valósággal szemben, amely öl és bezár, és maga a létezés elleni állapot. Az esztétikai korlátok mellől azonban úgy gondolom, hogy az államnak nagyon fontos szerepe van mindenben, ami az oktatással kapcsolatos. És ha egy állam nem tulajdonít jelentőséget az írástudatlanság elleni küzdelemnek vagy a tanárok tisztességes fizetésének, akkor gondolhat-e a nemzeti kulturális mechanizmus ösztönzésére? Előfordul, hogy a kormányzó politikusok nem a kultúra vagy az intellektualitás birtokosai, hanem a pénzé. Ha egy szerzőt marginalizál az irodalmi tengelyeket mozgató rendszer, ha a műveit nem veszik meg, mert senki sem ismeri igazán, és ha műsorszolgáltatói munkája (irodalomon kívüli ügy) megbukik, akkor biztos, hogy visszatér az írási állapottól eltérő állapot. A perui írónak tisztában kell lennie azzal, hogy léteznek olyan mechanizmusok, amelyek hátráltatják a munkáját, akadályokat állítanak és elzavarják belső pulzusának követésében, de ha a tűz tovább tart, akkor a vágy, hogy művészetet alkosson és saját munkáját folytatni tudja. Lehetséges, hogy harminc év végére író lesz, és arra törekszik, hogy teljes mértékben megélje művészete gyakorlását. A kihívás annak biztosítása, hogy a perui valóság ne ölje meg az eredetiség utáni vágyat, a vágyat, hogy írjon és mutasson meg művészetét; a többi mindig ráadásul jön.

 

  *************************

 Julio Barco: Éget. A pitypang nyelvtana  —– Miguel Tonatiuh :Égés vagy a tűz dialektikája, / kritikai szöveg az égésről (a pitypang nyelvtana) és Julio Barco, Éget.A pitypang nyellvtana  című.kötetéről

  „Öngyilkossága előtt, 1939-ben Walter Benjamin ambiciózus feladatot tervezett (…).A filozófus jegyzeteiben olyan témát javasolt, amelyet a költészet fonala fog össze, különösen a flâneur / [(sétáló) mint a város mindentudó szemlélőjének témája. E figura mögött ott van egy benjamini koncpció, a Baudelaire egyes témáiról című esszéje; egy elemzés, amely könnyen összekapcsolható Julio Barco (1991): Arder  /Égés  (2019) című.könyvével Ezt a koncepciót Benjamin javasolta a panoráma irodalom reprezentációjaként, mint Baudelaire költészetének alapját. Definíciója azonban más összefüggésekre is vonatkozik, mivel a flanêur újra megjelenik az irodalomban, és  beazonosítható, mert  “enged a tömeg erőszakának, magához vonzza és a magáévá teszi”. A központi gondolat kétségtelenül a Spleen in Paris című klasszikus verseskötetből származik, különösen a „Tömegek” prózaszövegből, amely központi soraiban kijelenti: „a tömeget élvezni művészet”

(.,,), Baudelaire „Mindenki vagyok”, majd később „mindenki én vagyok” című műve is olvasható Julio Barco könyvén keresztül.. Mintha a flâneur attitûdje mentené meg a költõt,  ugyanis az égés nemcsak a lángot idézi meg, hanem utolsó vágyként utal az égésre. Nemcsak mint “költői én”, hanem mint maga a lény, aki (..) követi Baudelaire  útvonalát. (…)

  Az Égésnek /Arder c.kötetnek  hiteles hangja van, és felébreszti a tömeget, hogy  láthassa  az elveszett szépséget. A könyv alcíme: “A pitypang nyelvtana” egy másik nagyszerű metafora, amely a testek égésére utal. És emlékezz arra a térbeli elrendezésre, amelyet Mallarmé használt a kockajáték írásakor. Mert a Julio Barco könyvében szereplő játék arra a térbeli elrendezésre emlékeztet, amelyet Mallarmé használt a kockajáték megírásakor.   Julio könyvének viszont úgy tűnik, hogy nincsenek kontúrjai, és addig terjed, amíg egy értékes folyadékból vagy egy erősen gyúlékony gázból ki nem válik, és  ez által rátalál az olvasási kontempláció belsejére. És kik azok az olvasók? Az a tömeg, amelyet a flâneur egyes oldalakon vagy utcákon próbál visszafogni.  (..)„Égni fogsz, hogy nézz” .Majd Julio áténekli cinikus „költői énjét”, a következő verssorokban: „Nem megyek az utcákon, csak a lényem! Mara, káosz vagyok, és a vers hasonlít ránk / elkerülhetetlenül, és a fényem elpusztít. Kőhalmok, ahol a nyájak lopva átkelnek / a fennkölt tétova dalok Újságok / lányok és kórusok között megtaláltam a  lelkiismeretem tisztaságát” (..)

 

   A költő rálép a vers útjára, útvonalára, a flâneur leírja, ami a szeme előtt megjelenik. Itt kezdődik a vers, itt kezdődik egy új út. A leírás általában felszentelés, ahogy az Baudelaire-nél és Julionál is látható. Egy szakadt lény, örök egységszomjjal. Szinte mindig elérhetetlen. Az átmeneti távolságokat megmentve Baudelaire nagyon világosan meghatározza a flâneur szerepét: „A magányos és gondolkodó babakocsi egyedülálló mámort kap ettől az egyetemes közösségtől. Ki tudja, milyen könnyen pózol a tömeggel, ismeri lázas örömeit, amelyektől az egoista örökre meg van fosztva, mint egy láda, a lusta pedig bezárva, mint a puhatestű. Minden  örömöt és nyomorúságot magáévá tesz, amit a pillanatnyi körülmények kínálnak neki.” Julio Barco a maga részéről hasonló hatást tulajdonít a versnek a következő sorokban: „És én  mint egy nyár . A Lima-tenger és Mara szeme egy olyan vers, amely a Paradicsomba vezet”. (…)

    Az  Éget /Arder  című kötet versei Baudelaire költeményével ellentétben olyan tágító hatást hoznak létre, amely megpróbálja összerántani a teljes vizuális teret. (..) Nem tábortűz lesz, és nem is kisebb máglya, a cél, hanem az, hogy olyan tüzet hozzunk létre, amely a levegőt használja szétszórásra a városban található összes szerves anyagon. Julio Barconak ebben  a könyvében a város Lima lesz. A játék szétszórása arra irányul, hogy az egész univerzum lángra lobbanjon a fiatalság szokatlan buzgóságától és az anyagot hamuvá alakító tűztől. Ez nem alkímia, hanem ambiciózus cselekedet, amely örök megváltást és megtisztulást keres a lángokon keresztül. Fedezze fel újra, és nézze meg a tárgyakat az első látás leleményességével. A minket körülvevő allegória ugyanaz, mint ami a címhez tartozik. Az „égés” a költő flâneur- tette a tömegben.

  Meg kell jegyezni, hogy Baudelaire századát két nagy alak, a tömegnek szentelt forradalmár és a fláneur fémjelezte. Utóbbi a költő, mint fáradhatatlan sétáló  nyert autonómiát az irodalomban. Baudelaire, a híres Spleen de Paris szerzője előre látja ennek a lénynek az ideálját, amelyet flâneurnek fognak nevezni, de  beteljesíti az alkotó ember ideálját is a sokaság vagy a tömegek között.

    Julio Barco, amikor a tömegek poétikáját írja az Éget (Arder) kötetében,, helyreállítja a várost, és a „költemény, mint séta” témája arra készteti a jó szándékú olvasót, hogy közeledjen  a tömegben haladó,  onnan kinéző  ember perspektívájához. Az eszeveszett hajtás megakadályozza, hogy lineáris könyvként olvassuk ezt a könyvet. (..) Szerintem inkább egy fraktál, amely végtelen hálózatként szaporítja alakjait és képeit: „Néhányan túl sokat isznak, a nők megőrülnek, vörös kalamin kádakba hányják vágyott partnereiket/lányaikat. Tömeg vonul (..) és a/ Madarak ételmaradékot keresnek a szemetesekben. Azon kapom magam, hogy egy új tájon motiválva sétálok, amely az ürességemhez ragasztja testét: céltalanul. Sűrű: Lila/ napfelkelte a testedben: én (topáz ég: fény ujjai) a rozsdás rácsok nedvességére fókuszálok/ és leírod ezt a tájat: emésztő, mint húsevő leheleted a barnás narancssárga sarkok között, és felírod:  ezt a versszakot / kiszálltam a taxiból, nem tudom miért jöttem ide, ittam egy romvárosban, imádtam az utat, aztán vége a DVD-nek”

   A „költői én” (..) ebben a tömeggel való egyesülésben .(..) nem orgiaként, hanem a külső totalitás szavaival élve ennek a teremtő elmének szentelt karneváljára vállalkozik, és a tömegből való felmagasztalásra.:„én mindenki vagyok.”/ „A madarak nyüzsögnek a felhőkben / én pedig meghalok. a madarak hamburgerek és versek. Az összes előretörő tömeg nem a szimmetria, hanem a neoliberális piacé. (…) a madarak És itt vagyok”

        A tudat rendkívüli módon kapcsolódik a „mémoire involuntaire” fogalmához, amelyet Benjamin Baudelaire-nek tulajdonít, és amelyet úgy definiál, hogy „egy dolog aurájának észrevétele azt jelenti, hogy felruházzuk a tekintet képességével”. A jelenség kulturális természetéből fakad  “az emlékezet mint tudati aktus” jelensége. A kollektív tudás ékes bizonyítéka ez. Valami, amit metatudatnak fogunk nevezni, és ott lakozik a könyvben, és ezzel zárja le a szöveget a könyv mellékleteiben. Végülis minden költészet a végsőkig: „Anélkül írok, hogy észreveszem, hogy ezrek írnak, de olvasom, amit ezrek írnak, ami többek között lehetővé teszi, hogy fogalmam legyen korunk zenéjének varázsáról. A világ teljes súlyát tartva írok. És úgy gondolom, hogy ez a súly szükségszerűen lehetővé teszi egy szép és etikus költészet létrehozását; egy feltárást, amely szellem és agy:  egyetlen konstrukcióban”  (…)     Julio az a fajta költő, aki fáradhatatlannak tűnik. Nem áll meg, útja folytatódik, nagy kitartással.. Régóta nem láttam ilyen költőt. Szédületes tempóban a tömegen át nem áll meg. (…)

   Walter Benjamin  A jövő filozófiája és más esszék programjáról című kötetében   így ír: “A nagyvárosok lakója visszazuhan  vad állapotba, vagyis az elszigeteltség állapotába.” A flaneur egy katalizátor, egy mozgásban lévő energia. Charles Baudelaire. Kis versek prózában (Spleen de Paris); könyvének szerkezete olyan indexeket és részindexeket tartalmaz, amelyek pontokra oszlanak, mintha egy dolgozaton belüli  elemzések lennének.  Vagy talán egy posztuláció lenne a költészetről.  Mellékletként meg kell jegyezni, hogy a flâneur a 18. századi fop továbbfejlesztett formája. Szemlélődő, de tétlen lény, aki a következő évszázad két alakját hozta létre, egyrészt a finom gyilkost, aki a mély társadalmi ideológiával rendelkező forradalmár volt; másrészt  talán az apollóni szemlélődő lényt . A kényes gyilkos gondolkodó volt, aki a 19. században eljutott a nihilizmus által benépesített társadalmi gondolkodásban meghonosodott politikai ügy eksztázisába, Netcsajev és Kiliajev is a 19. század forradalmi terrorjává váló téveszme ideológia példája.” Égés vagy a tűz dialektikája, Miguel Tonatiuh

 

 

 

                                                     

 

Senki sem választhatja meg, hogy hová születik. Virginia és Paul sem tehettek ellene semmit…
Talán első pillanatra furcsa, hogy hogyan kerülhet az írónő „egy oldalra” Gaugin-nel – és vice versa. A válasz borzasztóan egyszerű: mert mindketten hihetetlenül „hiperérzékeny” lelki gazdagsággal bírtak, ugyanakkor az írói és festészeti megjelenítőképesség utolérhetetlen csúcsait járták be. (El Greco még versenyezhet velük…). Ugyanakkor, a szellem oly magas minőségében égtek, melyre a hétköznapi sznobok és orvos-iparosok leginkább az „elmebeteg”, vagy „skizofrén” jelzőket szokták aggatni. Lényegében irigységből…

Virginia (leginkább így emlegetem), sok esetben szinte festve írt, vagy írva festett. Képei; szinesztéziái és metaforái oly hihetetlen gondolati gazdagságot és mélységes érzelmeket árasztanak, hogy az ember már-már festői, festészeti élményeket is kaphat tőlük. Ami pedig társadalmi helyzetüket illeti, hát a megszabadulás-élmények szakadatlan vágyai segítették előre őket szenvedélyekkel teli útjaikon. Gazdasági válságok, háborúk (Virgínia megélte az elsőt és a második egy részét is), és egyéb, értelmetlen politikai viharok, avítt tradíciók útvesztői között próbáltak alkotni, maradandót teremteni. Sikerült nekik, bár – úgy érzem -, hogy ma is nagyon kevesen értik őket. Közhely, hogy „megelőzték korukat”, ugyanakkor, szinte behatoltak a természeti világ lényeibe; növénybe, állatba, emberbe, tájakba, és elképesztő mélységű felfedezéseket tettek. Szinte organikus szimfóniákat alkottak, rendkívüli és különös harmónia-gazdagsággal és minőségekkel, az elme számára egészen új, addig sohasem látott, olvasott, átérzett zónákat tártak fel, rázták meg és rázták fel a gondolkodni, elmélkedni képes halandókat. Munkásságuk, ma is frenetikus és extatikus, szavakba alig önthető élmény-áradatokkal ajándékozza meg a látót és a magas szintű esztétikai élményekre vágyó olvasót.

Gauguinről könyvtárnyi irodalom van, mégis – azt kell mondjam – felületesen nézegették képeit. Ha Mindkét géniuszra, a korabeli kapitalizmus morálja, illetve ízlésvilága szemszögéből tekintünk, akkor Gauguin is, már egy teljes mértékben elütő moralitási tartományban létezett: messzebbre látott koránál, akár a múlt, akár a jelen felé fordult. Így, szinte időtlenségben alkotott. De nem csupán teremtéseiben, hanem mindennapi lét-állapotaiban is örökös „idegen” volt a jobbára szürke és morálisan romlott pillanatokból összetákolt világban. Henri Perruchot (1961) remek lélekrajzot alkotott róla. Hátrahagyott feljegyzései, levelei szinte nem is szólnak másról, mint idegenségéről, „rosszaságáról”, és arról a gyermekkori vágyáról, hogy „vissza fogok térni a Napba”. (Perui gyermekkorának Inka legendája kíséri). Valójában sohasem távolodott el e fényességes égitesttől. E földi létben, teste is csupán a maga fizikumában volt jelen. Lelke egy másik világé volt. Ezt a nem földi „tartományt” élte mindennapjaiban, és jelenítette meg festményeiben. Nagyon korán, már gyermekkorában, Orléans-ban észrevette a csalárdságokat, és később megbizonyosodva ír arról, hogy „Azt hiszem ott tanultam meg gyűlölni a képmutatást, az álerkölcsöt és a besúgást; ott kezdtem gyanakodni mindenre, ami ellenkezett az ösztöneimmel, a szívemmel és az eszemmel.” (In: Perruchot, p. 24.). Mit lehetett egy ilyen világban tenni? Rejtőzködni, befelé fordulni, és végső megoldás gyanánt kivonulni a társadalomból. Nincs mese, menni kell, keresni, kutatni valami jobb világot, talán tengerre kellene szállni és nagyon messze elhajózni, hiszen kell lennie egy jobb szebb világnak valahol. „Egy pillanatig a tengerészetre gondolt. Az, hogy tengerész, csak egyet jelenthet számára: menni; s menni annyi, mint újjászületni; menni – túl az időn és a téren, s megtalálni a gyermekkor paradicsomát.” Mert csak az vándorol, aki ténylegesen végső nyughelyet akar magának találni – még életében (Perruchot, p. 25.). 1865-ben kereskedelmi hajóstiszt-jelölt, és eljut Rióba a Luzitano fedélzetén, és ugyanez történik vele 1866-ban is, de a Chili fedélzetén már világkörüli útra indul. Rióban, egy bizonyos Madame Aiméé által megtapasztalja a szeretkezés gyönyöreit, és visszafelé akadt egy dundi porosz nőcske is – hát így lett férfivá. Mindez azonban mellékes. Sokkal inkább érdekelte a Luzitano másodtisztjének elbeszélése „a vadakról” – Óceániában. A Chili fedélzetén el is jutott Taboga szigetére, ahol a bennszülöttek paradicsomi életet éltek a természet adta bőségben tobzódva. Aztán a többi sziget, többek között Tahiti is előbukkant, mint „elvarázsolt”, „érintetlen föld”, melyet akkor még, semmiféle európai civilizáció sem döntött romba. Sejthette, hogy ennek a „primitív, egyszerű fajnak” szülöttei nem hordozhatnak magukban annyi aljasságot, mint odahaza…Eközben, 1867 július 7-én meghal édesanyja, amiről e mámoros óráiban nem is tudhatott. Tragédiák sora? Vagy éppen szerencsés véletlenek összjátéka mindaz, amit megélt már oly fiatalon? Inkább utóbbi, de minden bizonnyal az érzelmek háborgó viharaiban edződött törékeny lelke és értelme. A vihar oka mindenkor a társadalmi morál, avagy mentális közeg, melyben az én-csíra már gyermekkorban haldoklásra ítélt, ahol a felnövekvő számára észrevétlenül határolódik be a szemhatár, a látás gondolati-vizuális világa. Olyannak kell látni és belátni, vagy meglátni a világot, a közvetlen, vagy közvetett környezetet és a történelmi távlatokat, amilyennek azt az illetékesek éppen mondják, és ezt úgy kell alkalmazni, mintha az individuum teljes szubjektív vélekedéséből fakadna. De hát ez közhely, ismert jelenség, és mégis; ebben a lineáris történelmi-politikai időben mindenkor így volt, van, és így is lesz. Akik ezt a gondolatinak alig nevezhető jelenséget, lényegében önmaguk ellen megcselekszik, azok válhatnak értékes emberekké az adott társadalom hatalmi rendszere számára. A kifejlődő tudatos nem én tudat, már automatikusan cselekszik. A gondolati szerv semmivel sem fog különbözni a vegetatív idegrendszer működésétől, hiszen automáciássá válik; azt teszi, amit kell; felfog, szállít, elfogad, és mindenkor a társadalmi túlélést, illetve annak megfelelő értékrendszereit, mechanizmusait, például az egománia viselkedésmódjainak kiépülését fogja preferálni, produkálni. „Normális” lesz. De mi van, ha megakadnak az automatizmusok? Akkor az adott ember értékét veszti a társadalom számára, hiszen morális értelemben is értéktagadó lesz. Gauguin, tőzsdés korában értékes embernek számított, de ugyanakkor, mint festő – aligha. Lelkében sohasem volt tőzsdés, hanem „gyermek és vadember” – ahogy emlegette.

A belső észlelésre, befelé látásra képes embert sohasem hagyja nyugton érzelmi-értelme és  emberi természete hihetetlen mértékben lüktető kuszasága, gazdagsága, az a trópusi őserdő-lélek-világ, és az a mámorítóan érdekes testi létezés-áramban való lét, avagy; az ÖnmagaVan permanens átélése, melyben nincs álarc, nincsen szituáció-tudatból fakadó szolgaság, legfeljebb önmaga-feláldozás. Az önmaga-feláldozás nem más, mint a lélekből-elméből már régen, tudatosan, vagy ösztönösen kihajított morál-tudatban tengődők iránt érzett szánalom, főleg, ha ezek a szerencsétlenek a családot alkotják, mint például Mette, Gauguin dán neje, aki közönséges nyárspolgár, és lényegében csak addig értette, értékelte urát, míg körül rajongta ajándékokkal, de szerelmére, emberi emelkedettségére, örökké vak maradt. A „gondolatok és az érzések összefonódása” a házasságban, vagy barátságban leginkább örök ábránd marad az álmodni, álmodozni képes fél lelkében, így aztán kiábrándult, arrogáns lénnyé is válhat, főleg magát bántva, elfutva, elszigetelve, vérig sértődve, de soha meg nem törve abbéli törekvésében, hogy neki alkotni kell, mert lát valamit, tud valamit, de főleg érez. Látás-érzelmek tobzódásaiban működteti agyát, így aztán egy külön tartományban, világban éli igazinak tartott életét, eszméletének legvilágosabb pillanataiban tudja, hogy nem itt van, hanem valahol Túl ezen az őrületen, ezen a megbolondult jelen-időn, amit meg is erősít tudatos nem én tudatban botorkáló környezete, hiszen „hibbant”, „nem normális”, „nem ebben a világban élő” –  jelzőkkel látja el. Utóbbiak puszta alanyok a látó számára, bábuk, hiszen dülöngélni, szlalomozni képesek csak a morál rozsdás póznáinak ütődve, miközben nézik, fürkészik, kémlelik egymást, de sohasem ismerik fel úgymond barátaikat és önmagukat sem. Ők csinálják a háborúkat és a békéket, ők fondorlatoskodnak nap-nap után a politikában, egymást taposva, kárörömben kizöldellve, mint gyomok a vetésben, estélyi frakkokban, cicomákban, kifinomult álarcosbálokban adják-veszik a világot, azt a világot, ami Nem Az A Világ, nem a „nagyon is emberi” természet-ösztön-elmezsongó, Homo sapienshez méltó világ, hanem csupán egy bor, vér nélküli giccses Dionüszosz-torzó, ál-pompázatos, szemforgató, hunyorító korzózás-élmények adta elillanó illatfelhő, valahol, például Párizsban, vagy Londonban, ahol éppen Mrs. Dalloway vonul végig a Westminsteren, gyökereiben elrontott életével, megfürödve a háború utáni tavasz zsongító forgatagában, egy „mégis így van az jól” felszínes-sima mosoly-érzülettel, mimikával, és valami fura kívülállósággal, mert értelmes nagyvilági nőként tisztában volt vele, hogy ő kifelé, nem teljesen Az, Aki, illetve Aki volt és szeretett volna mindig is lenni, mert ő igenis lát, „ösztönösen is képes felbecsülni az embereket”. Nagyon szűk az az ösvény, és a korosodással egyre szűkebbé válik az a kis fénysáv, mely még ugyan a megszokásban létezik, de lényegében már nem e világban, nem a hétköznapi tudatban működik, hanem Túl azon, ahonnan messzebbre lehetne látni, jobban lehetne érzékelni a fantomok sürgölődését, mely az emlékek lerakodásával egyre elborzasztóbbá válik, hiszen volt olyan időszak Virginia életében, amikor ifjonti szenvedéllyel, még a magántulajdon megszüntetéséért is harcolni akart. Nagyon naiv volt…

Mégis; az élet nem lehet pusztán konvenciók reprodukálása. A szem sem pusztán recehártya-működés, még akkor sem, ha azt hisszük…Mert a szemnek visszaüzen a neocortex, az agykéreg, és ezek a szignálok sokszor ellent mondanak a „józan észnek”, és az elme, időfüggetlen időintegrációs működése révén, (Kiss 2011), szinte meglepetés-szerűen tárulhat fel egy valódi, megélni érdemes benső, a maga végtelenített időfutamán, vagy megtörténik a meglátás, belelátás esemény-sora, amidőn megtapasztalhatóvá válik az emberi jelenség, megérthetővé, ábrázolhatóvá válhat egy lélek. Valami egészen mély, emberi értelemmel is felfoghatatlan  intencionalitás lehet ez.

A jelek a szemekben ülnek, általuk üzennek, és, mint analitikus, és szintézis-szervek egyszerre teszik láthatóvá a benső agyi-elmebéli viszonyokat, a már feldolgozott percepciókat; érzeteket, képzeteket és mélyebb időbeni memóriatartalmakat. Tudjuk, hogy nagyon sokat mondanak, elárulják gazdáikat, akár tetszik nekik, akár nem. Leírhatatlan sok formája, típusa van a nézésnek, az árnyalatok zöme megfigyelhetetlen, hozzáférhetetlen. A megfestett arcon – ha tetszik a „portrén” – nem pusztán az ábrázolt személy vonásai, nézése, tekintete „látható”, hanem a festő, a művész, róla alkotott és leképezett képzetei, pontosabban; képzet-ideái is szükségképpen megjelennek, mintegy „testet öltenek”. Ahogyan, illetve amilyennek látok valakit, mint művész, az elsődlegesen nem más, mint az én tekintetem; sajátos egyedi egyetlen elmeműködésem következményének kivetülése valakire.

 A festményeken, úgymond kimerevedik az ábrázolt tekintet, a megjelenített, leképezett szem, ugyanakkor, szükségképpen benne, bennük marad az idő, akár, mint a leképezés pillanataiban affektált emóciók, akár a múlton való merengés, vagy extázis állapotai, vagy éppen az időn, evilági léten Túli tekintetek formáiban. A szemek, tekintetek ábrázolásával, a művész, – ha tudatosul benne, ha nem -, lényegében az idővel és a mindenkori morállal is játszik. Ebből a szempontból kivételes helyzetben lehet a képzőművész, például a festő, vagy szobrász. Irodalmi vonatkozásban, éppen az olvasás, illetve írás, permanens, lineáris időbelisége okán, a gondolatok keltette képek, látomások szinte rohanva váltogatják egymást, és legfeljebb az összegzésben, valamely eszméleti megállásban, megtorpanásban tárulhat fel egy sajátos lelki-tudati színkép. Vagy az emlékezetben toppanhatnak elő, akár jellegzetes alakok, pillantások, élethelyzetek, tájleírások, mint megjegyzésre alkalmas jelenségek.
Virgínia úgy ír, hogy az őt átélni akaró olvasó többször megáll, elgondolkodik, megjeleníti maga előtt a képeket; tájat, növényt, állatot, arcot, vagy éppen egy mentális szituációt merevít ki ilyetén, így aztán képek millióit fogadhatja magába olvasás közben. Virgínia Woolf esetében e nélkül nincs megértés, beleélés pedig végképp nem létezhet. Az ő írásai a láthatón túli láttatás hihetetlenül intenzív élménytömegét nyújtják.

Gauguin egyik bevallott célja éppen a láthatón túli megjelenítése volt, ami nem a recehártya megfelelője, mert az csak csacsogó felszín, impresszió. „A gondolkodás titokzatos központjában” kell keresgélni – mondá a festő.

Paul és Virginia kortársai közül – akár mindenkor máskor is -,  jó páran rendkívül kellemetlenül érezhették magukat, midőn szembesültek saját szemük álarc-játékaival, egymás alatt, mögött és fölött át siklatott, sunyi tekinteteikkel. Ugyanakkor – ikonológiai értelemben -, nem volt más megoldás, mint szembe nézni és szembe menni a korszak éppen divatos, szellemi sötétséget generáló tradícióival, eszméivel, vagy, ma már történelminek számító eseményeivel; jelesül a porosz-francia, illetve az első „Nagy Háború” különféle értelmezéseivel, a politikusok mellébeszélés-özöneivel, na és nem utolsó sorban a vallás, elsődlegesen a kereszténység elhalásának megállíthatatlanságával. Magyarán; a „felvonások között” sem volt szünet, mert „a hulladékból, morzsalékból, törmelékből épült”, úgynevezett civilizáció – „mi magunk vagyunk” – ugye? Jöhet hát a második világégés, és a nácizmus…Utána meg az, ami a jelenbe nyúlik át…(Virginia Woolf: „Felvonások között.”)

Nincs mese, fel kell mondani, mint azt Gauguin is megtette 1883 januárjában, és kívülről, ha tetszik, akkor a Túlról kell szemlélni, látni, meglátni és megjeleníteni ezt a hercehurcát, mint „idegent”, és láttatni valamit arról, amit „ott” életnek titulálnak. Csakhogy a látásban felébredőkkel szemben ott nyüzsögnek azok, akik szintén a szemükbe, tekintetükbe néznek,  önmagukat műkritikusoknak, íróknak, művészeknek tartják, és talán a korszak ünnepelt társasági emberei közé soroltattak…Ők a mindenkori aktuális értékes emberek, akik mondjuk „hivatalból foglalkoznak a művészetekkel.”  Virginia tudta, hogy az emberek zöme nem-, vagy késve reagál, hogy nincs bátorsága szakítani a konvenciókkal, ezért „nehéz dolog az élet, az embernek rinocéroszbőrre van szüksége, amellyel nem rendelkezik” – írja 1897-ben naplójában. 1885 januárjában, Gauguin írja Schuffnak: „A nagy művész a legnagyobb értelem képlete; áramlanak hozzá az érzések, a legkülönösebb átváltozások és – következésképpen – az agy láthatatlannak hitt történései.” (In: Perruchot, p. 73.).

Felhőtanulmányok, hullámok, arcképvázlatok, társasági jelenetek ábrázolása, leírása, s mindeközben az érzelmek, események legmélyebb rejtettségébe való behatolás, a maszkok sorozatos letépése…Emelkedések, zuhanások, szembesülve a létezés, a lételvesztés-képtelenség elérésének lehetetlenségével, mondván; „Az életben miért nincs felfedezés? Valami, ami kézzelfogható volna, és amiről ki lehetne jelenteni, hogy „Ez az”?” (Virginia, „Naplóbejegyzés”, 1926, február 27.). És mégis, a látók, ha elmerülnek a „Hullámokban” és a színes fénytengerekben, arcokban, tekintetekben, akkor a felismerés lázától áthevülve, felszabadultan felkiálthatnak: „Hát ez az!” És megszületik egy halhatatlan érték, amely természetesen hánykolódhat, mint a tenger, megannyi megpróbáltatáson eshet keresztül, hiszen égettek már könyveket, képeket, aggattak jelzőket, kreáltak történeteket, és öltek is testeket, lelkeket. De attól tartok; hiába. Kétségtelen azonban, hogy roppant nehéz, és emberöltőnyi távolságokban pedig igen sokszor képtelenség, „…a lélek legmeghittebb titkaihoz szólni” (Delacroix). Ugyancsak Delacroix, (Gauguin egyik példaképe) írja: „Az ember lelkében vannak olyan érzések, amelyek vele születtek, s amelyeket a valóságos tárgyak sohasem képesek kielégíteni; ezeknek az érzéseknek azonban a festő (és az író is) képzelete formát és életet tud kölcsönözni…” (In Perruchot, p. 74.). Az olvasó, a látni képes ember tehát felfedező is kell, hogy legyen…Igen ám, de hogyan? Filozófiai, esztétikai műveltség híján?

Max Scheler (1874-1928), luteránus apa és ortodox zsidó anya gyermeke, a hírneves filozófus mondja: „Az ember lényegéről és eredetéről alkotott nézetek egyetlen korban sem voltak olyan bizonytalanok, meghatározatlanok és különfélék, mint a miénkben…a mi korunk az első, amelyben az  ember teljesen és maradéktalanul problematikussá vált; amelyben már nem tudja, mi ő, ugyanakkor tudja is, hogy nem tudja ezt.” (In: Philosophische Weltanschauugung, Bonn 1929, p. 15.). Itt lett nyakon csípve a „tudatos nem én tudat” (Kiss), melynek létéről Virginia Wolf és Paul Gauguin is totálisan meggyőződhettek, és meg is mutatták; színekben, pupillákban, hullámokban, vonalakban, tekintetekben…

Költői a kérdés: napjainkra vajon mi változott? Tartok tőle, maradt az a fura felismerés, hogy „visszafelé előre”, le a gyökerekhez, megtalálni valamit legbelül, a földből, napból táplálkozva, mitológiákba burkoltan érezni, a természet részévé válva tekinteni erre a világra, ami nem biztos, hogy az, aminek mi tudjuk, tudni akarjuk, de legalább „nagyon is emberi” lehetne (Nietzsche után).

 

Lélekhullámok…

Bretagne. Az Atlanti-óceán partvidéke, csodás kis falvaival, furának ható alakjaival, ahol „a civilizáció még nem, vagy alig hat, ahol primitív hagyományok élnek”, ahol még létezik a „mitológiai ember” (Kiss 2012), ott érdemes élni, vagy éppen Óceániában, de semmi képen sem „ebben a rohadt és gonosz Európában”, ahol „sötét jövő vár gyermekeinkre…” – írja a festő. Virginia is küzd, ő is értékes alkotóvá akar válni, szeretné, ha megbecsülnék, és meg is éri, hogy a látók, érzők elfogadják, de ők a kevesebbek, szintúgy Gauguin esetében is, neki sem jut ki az a mindent elsöprő dicsőség, melyre nem érdemtelenül vágyott. Mindketten, hihetetlen intuícióval és tűzzel szembesítettek; emberi belsőt, ember teremtette és természeti világokat vágtak fejünkhöz, hogy végre ébredezzünk, de tudjuk – Virginiától is -, hogy ez milyen lassan halad, ha halad, így aztán bizonyos, hogy a mai napig is maradtak alig észrevehető szinesztéziák, metaforák, színárnyalatok, vonalak, lesütött, feltáruló szemek, melyek a néző-olvasó, intuitív-alkotó képességeire apellálnak.

„A négy breton lány” – 1886-ból.

Sokfélét írtak erről a képről is, csak talán éppen a lényeget nem. Extatikus, monumentális hullámzásban van a négy lány, szemük lehunyva, lelkükkel önmagukba vonulva, szinte meditatív állapotban mozognak. Az arcok, a szemek, a sokatmondó tekintetek elszigetelik őket a világtól, ugyanakkor egy egészen sajátos lelki légkört bontanak ki egymás között. Misztikussá válik a légkör, szinte egy ősi rituálé tanúi lehetünk. Időn és evilági léten Túl járják örökkévalóság felé tartó táncukat, sőt; Oda meg is érkeznek. De a megérkezés helye nem ez a civilizáció, hanem egy másik, a művész lelkében születő, abból kilépő, a Természettel ölelkező, Benne és Belőle megszülető és létező organikus világ, a művész ösztönös-intuitív lelki robbanásának kivetülése. Lényeges vonás, hogy fiatalokról van szó (akárcsak a „Táncoló breton lányok” című képen 1888-ból), az én-csírával, annak misztikumával még bíró lények önfeledt, elmélyedt forgatagáról, róluk szól a színképekbe foglalt mese, akik még mindent másképpen és igazabban tudnak, mint a felnőttek, akik még álmodni, ábrándozni mernek. Ha tán máshol nem is, de a táncban igen…

Olyanok ezek a kislányok, de legalább is megidézik Virginia gyermek-ficánkolásait, látás-érzelmeiket, a „Hullámokból”, ahol a szemek teljes gyermeki lélekkel nyílnak rá a világra, hagyják ott az iskola feszes, felnőtt-rendjének bilincseit, misztikus-intuitív módon kiáradó világukkal szívják magukba a természet összes fellelhető lényeit, megteremtve egy időn-téren túli világot, mely egész életükben képes lesz majd összetartani őket, bizonyos fokig civilizáció-rezisztenssé téve a szereplőket. A gyermeki, de a felnőtt lélek is, a maga sajátosan létező élő anyagiságában és szellemiségében is eggyé válik a világgal, azok lényeivel; virágokkal, gyökerekkel, növények leveleivel, száraival, mocsárral, a „föld méhével”, a természet élő-élettelen létezőinek  színeivel, a levegő hullámaival, mert az ember, csak így lehet teljességgel ÖnmagaVan. A világban való BenneLét (Heideggerre is gondolva) totalitása idéződik meg, ami „a világ legtermészetesebb dolga”, és mégis; röpke földi létünk folyásában csaknem teljességgel kiküszöböljük, kiszórjuk magunkból, szinte elfelejtjük, és bár nem rossz dolog a felejtés, de az ilyetén felejtés LétFelejtés, s ily módon öngyilkos-jellegű. Az Ember, s benne a művész, ha képes meglelni önmagában, majd felmutatni, például megfesteni, vagy kimondani élő és élettelen létezőkhöz való egyetemes tartozását, ami tudva, vagy nem tudva, de egyben evolúciós biológiai vállalás is, akkor kezd működni Az Egy világa, ugyanakkor – sajnálatos módon -, de kezdete lehet az adott társadalomból, civilizációból való kiűzetése, esetleges önkéntes kivonulása is. Lényegében két világot rejt magában a művész, az író, és ebben a tekintetben Gauguin és Virginia egyek voltak, és abban is, hogy mindkét szférának meg kellett felelniük, de választásuk egyértelmű volt. Mintha kétféle civilizációban éltek volna egyszerre. „Úgy tűnik, Nessa levetkezte a civilizációt, és teljesen meztelenül lubickol” – írja Virgnia Woolf, Violet barátnőjének 1917 április 10-én, amidőn Vanessánál, a Charleston nevű gazdaságban tartózkodott. Ó boldog gyermekkor, és annak emlékezete, midőn az érzelmek és a természet zabolátlan hullámaiban fürödhetett a lélek!

„Látok egy gyűrűt – Szólt Bernard – fölöttem függ…Látok egy halványsárga szalagot – szólt Suzan -, mely egyre nyúlik egy bíbor sáv felé…Látok egy gömböt – szólt Neville -, egyetlen cseppként csüng egy domb széles lejtőjén…Fényszigetek úsznak a füvön – szólt Rhoda. – Áthullottak a fák közt…” (Hullámok). Virgínia festve ír, vagy írva fest, mint a gyermeki lélek, az a lélek, mely persze erről sohasem hajlandó beszélni a felnőtteknek, mert ez  költői misztikum, az első és legnagyobb titok. Örök rejtettségben maradó nagyon mély érzelem-világ és kitörés, valahol az érző szív magányának kezdete, a kifelé-, és befelé látás önkívületi öröme, melynek sorsa legtöbbször a tudattal megnyomorított feledés, de persze kitörölhetetlen, hiszen az agy már csak ilyen, és visszaköszön a felnőtt élet testet-lelket, látást megnyomorító perceiben, óráiban, bánatokban, kitörő örömökben egyaránt. Efféle elvesztett lélek-paradicsomokba vágyik vissza Az Ember, akár tudja, akár csak érzi, melynek neve lehet éppen Tahiti, „A világítótorony” és környéke, vagy éppen Asheham.

A gyermekről talán azt is elmondhatnánk, hogy szinte egy külön entitás, hiszen A Természet szülötte, s ily módon a priori; annak szerves tartozéka, legteljesebb BenneLét lénye, mint minden bogár, növény, vagy „kegyetlen” oroszlán. Belőle való elragadása, mint „a civilizálódás szükségszerűsége”, köldökzsinór-gyilkos, lelki légszomj-teremtő, így aztán nem csoda, hogy legemberibb sors-vágya, akár intuitív, ösztönös, akár teremtő módokon is, csak az „örök visszatérés” lehet. Van, aki visszatérhet, mert van hozzá eszmei-lelki ereje, van, aki csak vágyik rá, van, aki nem akar visszatérni, és van, aki minderről már nem tud semmit.

„Mindnyájan elmentek végre, egyedül vagyok – szólt Louis.…Engem itt hagytak a virágok közt. … A szirmok tarka sapkás harlekinek. Szárak emelkednek lent a sötét üregekből. A virágok mint fényből lett halak úsznak a sötét, zöld vizeken. Kezembe veszek egy virágszárat. Én vagyok a szár. Gyökereim lenyúlnak a föld mélyébe is, le a kövektől száraz talajba; majd nedves rétegekbe, ólom- és ezüstérc ereken át. Csupa rost vagyok. Megráz minden remegés, és bordáimra nehezedik a föld súlya. A szemeim itt világtalan zöld levelek. Fiú vagyok. …” (Hullámok).

Miről is van itt szó? Mi is ez? – kérdezheti bárki, aki eddig eljutott az olvasásban. Tájleírás? Tájkép? Nem, semmi képen sem táj, legfeljebb belső táj, pontosabban; belső szerves lélekvilág, melyben az Egész Ember, mint gyermek válik eggyé mindenféle lénnyel, ami körülveszi. Átjárhatóság, nyitott kapu a gyermeki elme és lélek, akárcsak a már felnőtt Virginia és Paul lelke is az, és éppen ez az a hatalmas erő, ami mindkettő számára lehetővé teszi, egy szenvedélyben égő, sajátos, egyedi civilizáció-álom megalkotását, és az abban való önmegvalósító létezést. De még így sem lehet idegösszeomlások, lelki megrázkódtatások, öngyilkossági kísérletek nélkül tolerálni mindazt, ami az efféle értékeket felmutatni és megélni képes emberek számára a szó szoros értelmében életveszélyt hordozhat; például, az általános társadalmi morál és értékrend, továbbá, annak kötelező művelése, követése. Mert amúgy nem vagyok más, mint „fiú, szürke flanelnadrágban.” És a szemek; csupa befelé-kifelé vetülő percepció és érzet-tömeg közvetítők. Érzelem-viharok és hullámzások áramaiban vibrálnak; a való, és elvonatkoztatott lüktető élet spontán őszinte áradásait fogadó és közvetítő lét-fenoméneket megrajzoló, megfestő idegműködések. „Eleve elrendelt” céljuk, a szembenézés minden lénnyel, mert minden lény – élő és élettelen – ugyancsak visszanéz a látóra – hiszen az egész világ, ha tetszik, akkor a mikrovilág is: csupa, de csupa látható és láthatatlan szem. A szemekkel és meglátásaikkal kezdődik az Én-keresés gyermeki, ifjonti szédülete, kibomolva, szerteszét rohanva, de ugyanakkor, egy naiv  látóhatár – világban, mint biztonságos létezés-lehetőségben maradva és felfedezve a számára ténylegesen létező egyetemest. Ez a lázas kutakodás, ez az, ami nem múlik soha, mert önértékmérő lesz azoknál, akik alkotásra kárhoztattak; ők azok, akik lelki és testi önarcképüket vetítik bele a Világba; emberi lényként ismerjük fel őket, de valójában ők fák is, bokrok is, virágok is, hullámok is, tornyok is, kövek és porok is, és csillagok is, hiszen nagyon magasról, vagy mélységes mélyről látnak, és roppant meggyőződéssel vallanak a lét-sokféleségek egyetemes káprázatáról. 

Misztikus létkáprázatok: „Isten napja” – „Mahana no Atua”

  

Mint egy oltár a természet lágy ölén…Isten az ember fölé magasodva őrködő mozdulattal vigyáz népére. Az „Anya”, középen, mint az élet megújulásának szimbóluma, körülötte a két, magzatpózban fekvő gyermek. Ez az egészen érdekes, különös „szentháromság” az anyaméh anatómiai megjelenítésének is tökéletes szimbóluma lehet. Az anya, a termékeny nő lába, a szó szoros értelemben az élet „vizébe” ér, abba a sárgás, vöröses, kékes világba, mely az erekben zakatol szerteszét, hogy életet és megújulást vigyen a létező minden porcikájába. Háttérben, mely nem is háttér, pedig mintegy az élet utánpótlását, zajlását serkentő  hullámzás megállíthatatlan robaja dübörög. Mindeközben, Isten teljes közelsége mellett folyik a mindennapinak nevezett élet. Akarja, nem akarja, de itt, az érezni képes embert szinte szembe vágja az élet szakralitása, kiáradó csodája. Az az elképesztő színesség és sokféleség, mely az egész bolygót egységes élő szervezetté, ugyanakkor egyetemes káprázattá avatja. Mindaz, ami a fagyos lelkű Európában csupán álom lehet…

Tovább a lélekhullámok hátán…

 

 „A sövény nyílásán át – szólt Suzan – láttam, hogy Jinny megcsókolta Louist. Fölemeltem fejem virágcserepemből, s átkukucskáltam a sövény egyik nyílásán. … Fogom bánatom, s rárakom a bükkök gyökereire…” Azt gondolja: „Egyedül vagyok.” – mondja Bernard, aki követi. „Nyugtalanság és zavar van a levegőben. Homály terjeng. A világítás bizonytalan. Érezni a gyötrelmet” – mondja Benard, Suzanról. „Én nem akarok kitűnni – mondja Louis. Gyökereim, mint finom rostok egy virágcserépben, át- meg átszövik a világot.” „Azok a fehér szavak – szólt Suzan -, mint a kövek, amilyeneket a tengerparton találunk…Falkában özönlenek szánkból a térbe – mondja Bernard….Azok a sárga szavak, azok a tűzpirosak – szólt Jinny.” „Most másszunk a ribizlibokrok sátra alá – szólt Bernard-, és meséljünk egymásnak…Foglaljuk el titkos területünket…a fölénk boruló ribizlilevelek kupolája alatt ülhetünk, s figyelhetjük a tömjénszórók lengését….Ez a mi világegyetemünk.”
„Az elutazás…Most – szólt Bernard – itt az idő. Nem szabad sírnom. Mindenre közömbösen kell tekintenem…Kifejezéseket és újra csak kifejezéseket kell gyártanom, hogy valami szilárd dolgot iktassak…az órák tekintete, az arcok tekintete és magam közé.” „A tekintély szavait azok rontják meg, akik kimondják őket – így Neville.” Ugyanő: „Bernard szerint mindig mindenütt van történet. Én történet vagyok…Aztán van története… a halaskofának.” „Én Louis, aki az elkövetkezendő hetven évben itt járok majd a földön, gyűlöletből, viszályból teljessé születtem.” „Senkit se szeretek, csak apámat, galambjaimat meg otthon a kalitkába zárt mókust.” – mondja Suzan. Jinny mondja: Nincs semmi állandó, semmi végleges ebben az univerzumban. Minden hullámzik, táncot jár. Minden csak gyorsaság, győzelem.” Louis: „Elérem majd életem során – adja az ég, hogy ne nagyon sokára – a hatalmas összebékítést ebben az ellentétességben, mely most oly iszonyúan nyilvánvaló. Szenvedésemből fogom megteremteni. Kopogok, belépek.”

Mindannyian kopogtak, és beléptek. Vagy szerettek volna belépni. Érdemes volt? És egyáltalán; hová kell és érdemes belépni? Gauguin és Virginia válaszainak lényege; nem érdemes belépni, teljesen végképp nem, legfeljebb csak úgy, hogy onnan mindig vissza is lehessen térni oda, ahol az Élet ténylegesen, a maga szépségében és értelmében lüktet.

„A hat figura végül is egyetlenegy”, mondja Woolf 1931-ben, G.L. Dickinsonhoz írt levelében. Egyetlen hatalmas emberi lélek hömpölygése, vívódásai érhetők tetten a monológokban, a gyermeki mivolt levetkőzhetetlen tartományának állandóságával, mely sokszor a kétségbeesett énkeresés-harcokban pillanatnyi megnyugvásokat jelenthet. Lélekhullámzás, lélekhullám-vándorlás-lét minden élet; a jövőt jelenben megélő, múlásba forduló (mondhatni Szent Ágostoni) ritmus és ciklus, mely, ha tetszik; „absztrakt és vak” (Woolf); legfeltűnőbb metaforikus öltözéke a tenger, mint örök, sziklát törni képes erő, makacs múlhatatlanság, legyőzhetetlenség, a végtelen nyugalom végső princípiumával.

Le kell számolni minden, agyat gyötrő, elbutító tradícióval, szexuális, gondolati, kimondási tabuval, és vagy egy teljesen letisztult ateizmusban, vagy az atman megvalósultságában megnyilvánuló, a világban, az Egyben feloldódó buddhista elszenderülésben kell megtalálni az utat, ami nem más, mint a társadalmi szennyfolyamok felületére vont, a mély bensőben megtisztult, alkotásban megújuló hullámverés. Ennek megvalósíthatósága roppant nehéz, mert totálisan Emberi, mondhatni; az abszolút emberi értékek felmutatásával azonos.

Gauguin és Virginia, lelkük-tudatuk tengernyi és tengeri viharaival küzdve, de képesek voltak megélni és véghezvinni ezt a nagy emberi tettet. Mert hát; „Kagylóhéj képződik a puha lélek körül, ragyogó, gyöngyházfényű páncél, melyen hasztalan kopácsol sok csőrével az érzékelés.” (Hullámok). És mégis, mert boldogan élni nem lehet másképpen, mint:

„Reggel van. A tengeren, a part közelében, fatörzsből vájt csónak, a csónakban egy asszony, a parton pedig egy majdnem meztelen férfi; mellette kókadt kókuszpálma, messziről óriás papagájnak látszik, amelynek aranyszínű farka a földet söpri, karmai között pedig nagy kókuszdió fürtöt tart. A férfi harmonikus, rugalmas mozdulattal lendíti meg két kézre fogott, súlyos fejszéjét. Az ezüstös égen ottmarad a lendülő fejsze kékes nyoma, visszafelé pedig belevág a halott fába, amelyben mindjárt feltámad, és lángra lobban az évszázadokon át napról napra felhalmozódott hő.

A bíborszínű földön olyanok a fémes fényű, hosszúkás, sárga, kígyózó levelek, mint réges-régi keleti írás betűi, amelyekből mintha ezt az Óceániából származó mondást olvastam volna: Atua, az Isten, a Taata vagy Takata, aki Indiából mindenüvé kisugárzik, minden vallásban megtalálható…

az ő szemében a tisztaság és tisztátalanság olyan, mint a hat naga tánca;

az ő szemében Buddha útjának keresése virágokhoz hasonlatos…”

(A „NOA NOA” című műből vett részlet.)

„A fatörzsből kivájt csónak” – „Te Vaa”. (1896)

„Felkelt a nap. Sárga és zöld sugarakkal hullt a partra, ahol bearanyozta egy kopott bárka bordáit és acélkéken ragyogtatta a tengeri krisztustövis páncélos leveleit. A fény szinte átfúrta magát a könnyed, fürge hullámokon, amint legyező alakban szétterülve, versenyt futottak egymással a parton. A lány, aki megrázta fejét, hogy megtáncoltassa minden ékszerét, a topázt, az akvamarint, a tűzpiros szikrákat hányó, vízszínű gyöngyeivel, feltárta homlokát, és tágra nyitott szemekkel vágott magának nyílegyenes utat a hullámokon. Vonagló, makrélacsillogású szikrázásuk tompább színeken kezdett pompázni; feltornyosultak, zöld völgyeik mélyebbek, sötétebbek lettek, s áthúzhattak rajtuk a kis kóbor halcsapatok rajai.” (V: Woolf: Hullámok). De, akár mondhatnánk azt is, hogy Gauguin: „A tenger mellett” –  „Fatata te Miti” (1892) című művét látjuk.

De hagyjuk itt most ezt a MásVilágot, és nézzünk meg néhány asszonyt az Arlesi népkertben – 1888-ból.

Akárhogy is nézzük, kénytelenek vagyunk észlelni, hogy a bokor mögött baktató két asszony tekintete tragikus. Kendőikkel szájukat eltakarják, a nyitott szemű hölgy, úgy tűnik  összekulcsolja kezeit a kendő alatt, mintha fohászkodna, ami csak fokozza a drámaiságot. A mögötte lévő asszony maga elé tekint, arca szintúgy kétségbe esettséget tükröz, haját borító, kivillanó fehér kendőcskéje szarv-szerűen villan elő. Tekintetük egykedvű, és a semmibe néz. Arcuk élettelen, mintha halottak vonulnának egy végtelen csendben, a táj is rezzenéstelen, nincsenek árnyékok, hiszen maguk az alakok az árnyékok, az „árnyékvilág” szereplői, akik valami elviselhetetlen egyhangúság ólmos súlyát hordják testükben és lelkükben. Mintha Septimus elmezavaros tekintetének (Mrs. Dalloway) női változatai tűnnének fel, és vonulnának ki az életből. Úgy tűnik, hogy ami rájuk vár az maga a pokol, a megsemmisülés. A mögöttük lépkedő két asszony még talány, de ők is megérkeznek egyszer. Háttérben a tarkálló víz szökőkúttal; akár a maguk mögött hagyott élet szimbóluma.

A kompozíció a jelenés érzetét kelti, álom-szerű, ugyanakkor belemar a valóságba. Jól ismerjük – például a Mrs. Dallowayból is -, a túlérzékeny, illetve a már érezni nem képes elme törékenységét, – maga Virginia is túlérzékenységben szenved -, amikor az egyén képtelen „emberi hangja” elnémítására, és képtelen egy „mélységesen abnormális társadalomba” való beilleszkedésre” (Erich Fromm, in Huxley, p. 27.), és betegnek nyilváníttatik (akár Ginsbergre is utalhatunk). Fura, amidőn a neurózisban szenvedő embert tarthatjuk még biológiai-eszmei értelemben normálisnak, hiszen ő még küzd, szenved egyénisége megsemmisítése ellen. Ismét ott tartunk, hogy „…a természet adta biológiai különbségeket fel kell áldozni a kulturális egyformaság oldalán…” – mondja Huxley (p. 32.). Az ember, vagy, mint „csordaállat” (Nietzsche) elvonul élete mellett, valami féle éber kómában leéli – és nem megéli – életét, és belegyalogol a semmibe, vagy; vállalja az adott társadalom, és sajátos, egyedi elméje hullámveréseinek konfliktusait, és ha ráadásul azokat meg is írja, le is festi, azaz; publikálja, akkor a legrosszabbnak teheti ki magát. Paul és Virgínia cselekvéseinek legfőbb rugói, hogy számukra semmi sem az, aminek kell, hogy legyen, hanem; egyedi egyetlen módokon megmutatva, érvényre juttatva; pontosan Az, Ami. Paul és Virginia élete, ha tetszik, ha nem; maga volt a rapszódia, és nem egyszer a modern rapszodosz szerepét játszották el. Virginia Woolf számára 1931 január 7-én, a „Hullámok” befejező mondatainál vált világossá, hogy „a próza áttevődött a kuncogásról és a gügyögésről a rapszódiára.” (In: A. Harris, p. 138.).

Minden, még az alkotás tüzében átlényegült, a transzcendenciáig jutó, és az ily módon megélt életben is jelenvaló az önmaga előtt való rejtettség egy darabja, ami többnyire nem más, mint a teremtés elmebéli hullámzásainak egyéni módon jelentkező rapszódiája, mely sok esetben szenvedésekkel teli élményeket nyújthat.

A nagy érzelmeknek, például a szerelemnek, az alkotás hevületeiben is jelentkező manifesztációi, melyek oly jellegzetesek voltak Paul és Virginia életében, az inspirációk olyan új minőségeinek; elme-, és ösztön-tudatosságainak tárházát nyitották meg, melyek csak emelték a lélek hullámveréseit, szították az alkotási tüzet, tabukat voltak képesek porrá zúzni.

A szerelem, a nemek kapcsolata, vagy éppen a homoszexualitás, többnyire idiotikus morál-torzók általi megközelítései sem véletlenül hozták dühbe és keltettek érdeklődést bennük. Jogos, máig ható figyelmeztetés Virginia egyik levele, melyet Ethel Smyth-nek (1930-ban) írt, fejtegetve a szerelem, barátság megközelítésének hiányosságait: „Amiben az emberek szerintem tévednek, az az, hogy szünet nélkül szűkítik és névvel látják el ezeket a végtelenül összetett és szerteágazó szenvedélyeket, cölöpökkel rögzítik, és korlátok közé terelik azokat.” (In: A. Harris, pp. 140-142.). Értéktagadás, értéktagadás hátán. De hát, ha egyszer az ember, lényegi mivoltából eredően nem skatulyázható, mert iszonyatosan összetett, „képlékeny” elméjű organizmus, akkor nem éppen ezt a jellegzetességét kellene megidézni?

„Előttem haladt a fiatal ember, teste olyan hajlékony volt, mint az állatoké, idomaiban hermafrodita báj: mintha benne testesült volna meg, benne élt volna a körülöttünk burjánzó növényzet egész gazdagsága. A növényzetből belé, belőle felém áradt a szépség varázsos illata, és megrészegítette lelkemet… Vajon férfi, aki előttem halad? Ezeknél a meztelen népeknél, akárcsak az állatoknál, nem olyan nyilvánvaló a nemek közötti különbség, mint a mi égövünk alatt. Mi hangsúlyozzuk a nők gyengeségét,…és ezzel a fejlődés lehetőségétől fosztjuk meg őket egy hazug kecsesség-eszmény nevében…

A nőkben van valami férfias, a férfiakban valami nőies. A két nem e hasonlósága folytán könnyebben szövődik köztük viszony, állandó meztelenségük pedig, amely megőrzi kapcsolatuk tisztaságát, kiküszöböli nemi életükből az ismeretlen, a titokzatos előjogok, a véletlen szeszélyeitől való függés, a szerencsés megrohanás szerepét, mindazt a szadisztikus vonást, a titkolózásnak, a szégyenkezésnek azokat az árnyalatait, amelyek a civilizált emberek szerelmét jellemzik.” (NOA NOA, p. 22.).

FESTMÉNY: Három tahiti ember

Virginia is minden ízében érezte ezeket a jelenségeket, de hogy Gauguin éppen a „vadaknál” eszmél fel erre, ami különösen bűnös gondolatnak számított. Ez végképp nem illik bele a „parádéba”, főleg nem „A világtörténet alapvonalaiba”, és Streatfield lelkész moralizálásába sem, hogy ugyebár „különböző szerepeket alakítunk; de ugyanazok vagyunk”, és bizony nagy a valószínűsége annak, hogy szegény Miss la Trobe sem érte el célját életkép-színdarabjával, sőt biztos volt benne, hogy „ajándéka semmit sem jelentett”, bár alaposan megkeverte a „szereplők” lelki világát, akik sejthették, de mégsem értették meg, miféle szerepeket játszanak hétköznapjaikban. Lényegében senki sem felelős a „parádéért”? („Felvonások között”).

Akkor minek írni, minek festeni, ha az alkotó úgysem talál megfelelő társadalmi megbecsülésre, megértésre? Ha egy kicsit sem változik meg tőlük a világ? Mert egyszerűen kell!

Gauguin nem játszott szerepet akkor sem, amikor barátaival, Pont Aventől Nizonig cipelték „A látomás prédikáció után” („Jákob harca az angyallal”) című festményt, azzal a meggyőződéssel, hogy a Nizonban fellelhető nagyon régi templom igazi otthona lehetne az alkotásnak.

A plébános, aki viszont nem esett ki a szerepéből, és talán azt sem tudta, hogy játszik, meghökkentőnek találta az „adományt”, így természetesen visszautasította. Felettébb fura, bár neki nem tűnt fel – hiszen nem volt giccs -, hogy a transzcendenciát is érzékeltetni képes mű, ha tetszik, sokkal közelebb van Istenéhez, mint ő maga. Hiszen úgy mondanak imát ezek az asszonyok, mint akik tényleg hisznek Istenben…Csak figyelni kell a ritmust és az alakokat, arcokat…

Örök kérdés; miért tartanak ijesztőnek, vagy éppen őrültnek, elmebajosnak, megszállottnak bizonyos – zenei, képzőművészeti, irodalmi – műveket, és szerzőket, miért a nagy idegenkedés, undorkodás, éppen azoktól, akik, képesek megidézni az emberi érzelem-, és vágy-világ legrejtettebb tartományait? Röviden: Az Ember lényegét. Talán, mert félnek? Fél az ember önmagától? Fél, hogy általuk elkapják a nem kívánatos hevességű érzelmek? Netán Ember lesz???

A tragédia ott van, hogy ezek az idegenkedések, utálkozások, legjobb esetben fenntartások, évszázadokat is átívelnek, és olyan ábrázatokkal utasítják el az estleges ajánlót – hogy például olvassanak Virginia Woolfot -, amiből a közöny és az elhülyültség is ránk köszönt, vagy az üresség, mint például – Isten bocsássa meg nekem -, de Gauguin „La belle Angéle” „szépség” tekintetéből, vagy a „Schuffnecker család” tagjaiból,  de nem akármi Meyer den Haan portréja („Nirvána, Meyer de Haan portréja”) sem, így aztán nem is csoda, hogy a „Karikatúra önarckép” mélységesen melankolikus, a „Sárga Krisztusnak” pedig – az önarcképen megfestett alakkal egyetemben – csukva vannak a szemei; hiszen nem érdemes rápillantani sem egy ostobaságokban tobzódó világra, ahol az eszmélő Embert tartják bolondnak.

A „Sárga Krisztus” ikon-megfelelője – mert létezik olyan – szeme még nyitva van erre a világra, de tekintete nagyon megvető és szomorú. Ez egy „Krisztus a kereszten” festmény, „11. és 13. századi részletekkel”, Ipiroszból (Epirosz). (Lásd: Ruzsa Gy.: „Ikonok könyve”).

A „Barbár mesék” (1902) című festményében, Gauguin, mintegy gunyoros összegzését adja ars poeticájának, hiszen a nyugodt, gondolkodó tekintetű „vadak” mögött megjelenik az idegbeteg európai kispolgár, aki ráadásul nem más, mint Gauguin barátja, a költő Meyer de Haan, aki talán nem is akkora kispolgár. …Attól tarthatunk, hogy nem érti az élet lényegét… Úgy tűnik, hogy a tudatos nem én tudatban vergődő, jól viselkedő európai polgár és a „vadak” civilizációja, kultúrája közötti ellentétek antagonisztikusak.

Nem véletlen Clarissa Dalloway sóhaja sem, a partival kapcsolatban; „Áldozatbemutatás volt; egyesíteni, megteremteni valamit, áldozat, igen ám, de – kinek?” (Mrs. Dalloway).

Szegény Mr. Ramsay – egyetemi szemeszterére készülődve – nem kis iróniával mereng azon, hogy: „Sokban különböznék a világ a maitól, vetette fel a kérdést, ha Shakespeare nem lett volna? Függ-e a kultúra fejlődése a nagy emberektől? …Megítélhetjük-e a civilizáció mértékét az átlagember életszínvonalából? …”  Elhatározta: „Be fogja bizonyítani, hogy a világ az átlagembereké, hogy a művészet csak díszítmény az emberi élet csúcsán, és nem kifejezője az emberi életnek. Shakespeaer-re nincs szükség…” (A világítótorony).

Az idő vakon múlik a vakká tett átlagemberek fölött, akik hajszolják a boldogságnak nevezett állapotot, melyre semmiféle nevelési módszer, vagy ideológia sem kondicionálja őket, így, esetleges jelenlétét fel sem ismerve, persze, hogy nem önmaguk építésében; lelki-eszmei fejlesztésében látják annak tényleges, igaz elérhetőségét, megélését. Hogyan is kereshetett volna, vagy kereshetne akár ma ily mélységeket önmagában, akár az úgymond „magasan kvalifikált” technokrata is? Lily, a festőnő elmélkedik „életről, halálról, Mrs Ramsayről”, és nem jut optimista következtetésre, mert lényegében, „…az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti a célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat. Aztán feladja az ember, a gondolat elenyészik, s óvatosak leszünk, mint a legtöbb középkorú, sunyi, ráncos szemükkel, örökké aggodalmas tekintetükkel.”(A  világítótorony).

Nagy kérdés: megvolt, megvan-e és meglesz a világ Gauguin és Virginia Woolf nélkül? Igen, természetesen, de aki nem ismeri őket, nem látja lelkével is, és nem fogja fel elméjével csodájukat, az nagyon, de nagyon sokat veszít abból az eszméletben élhető létből, amit emberinek nevezhetünk.

A linearitásban sodródó élő élet-idő, minden pillanatában az elmúlást teszi magáévá, de a ciklikus kozmikus lét, mely az élő létezőkben is működik, ennek ellentéte, hiszen permanens visszatérő módban egzisztál, és a szükségszerű veszteségek nem számítanak. A megnyugvás, a boldogság, de az alkotás hevülete is, csak utóbbiban lehetséges, egy hullámzásban megélt életben, mélységek és magasságok, zuhanások és emelkedések özönében; felvonásokban és felvonások között, bárhol a világban, akár egy látomásban, mint Gauguin „Arearea” címmű remekművében, ahonnan kihallatszik a lágy furulyaszó hangja, és szemet szúr egy hölgy, aki a Bhúmi-szparsa-mudrában elhelyezkedve pillant ki a meglepett látogatóra. Véletlen?

 

A tekintet mintha azt szuggerálná a nézőbe, hogy; „Érted már a lényeget?”

Szemünkbe is néz, ugyanakkor túl is tekint rajtunk, kérdez, és mintha csendes választ is várna, hiszen minden olyan egyértelmű, és, ha tetszik; át is néz a szemlélőn, mély nyomokat hagyva, akárcsak Virginia Woolf tekintete, egy 1928-ban készült portréján, aki lényegében ugyanazt mondja, bár talán kicsit fél attól, hogy a ránk bízott megértés, ha tetszik, ébredés, nem lesz olyan egyszerű. Ők az időn túlról tekintettek ránk. És ilyenek az ikonok is…

Szemérmetlen kérdés; elpocsékoltuk, és napjainkban is pocsékoljuk, nem érjük igazi nagyjaink eszmei kincseit? Attól tartok, hogy pocsékoljuk és nem értjük. Akkor is, és lehet, hogy főleg akkor teszik ezt leginkább, amidőn százmillió dolláros liciteket folytatnak egy-egy Gauguin műért, és leginkább nem műértő, látó tulajdonosokhoz kerülnek az alkotások, (pl. a „Mikor házasodsz” c. festményt egy katari uralkodócsalád vásárolta meg 300 millió dollárért…), vagy éppen akkor, amikor beleérzés, átélés és kellő alázat nélkül firkálnak róluk.
De hát változik az ember. Még akkor is, ha genetikai önmagából, értelmes mivoltából kifelé is halad. Ki kell végre mondani, hogy, különösen a huszadik század óta, a művészetekben, különösen a látható, vizuális művészetekben, így a festészetben is, mintha eltűnnének az érzelmek, a gyengédségek, a lélek rezdüléseinek finom árnyalatai. Mintha eltompulnának, szinte eldurvulnának a színek, mintha a lírát az erőszak különféle mintázatai váltanák fel. Bárhogy is tagadnánk, de ez „ma” a „trendi”. Az egyre magányosabbá, erőszakosabbá és aberráltabbá váló ember, lényegében agresszív módon nyúl az ecsethez, erőművészetet művel, melynek szüleményei erőfestmények: robosztus, brutális torzók tömkelegeivel. Így aztán egyre nehezebb a festmény-vers, vagy festmény-próza – egyébként maguktól értetődő – összekapcsolhatósának megvalósítása. Mintha az esztétikai szemlélet egy kovácsműhely üllőjére került volna…Sajnálatos módon, a művészet ilyetén művelése és teoretizálása, nem, hogy nem őrzi meg, de eldobja „a művészet szentségét” (Szolzsenyicin). Megsemmisíti szakralitását, mely elidegeníthetetlen immanenciája, mely nélkül nincs, és nem is lehet művészet.

Mindezek ellenére sem fogadhatjuk el Bernard rettenetes sóhaját, mely szerint; „A civilizáció égboltja kihunyt.” Sokkal inkább azt, hogy „Ellened vetem magam szilárdan és legyőzetlen, ó, Halál!” (Hullámok).