Bognár Antal összes bejegyzése

Bognár Antal: A túlsó part felé (Részlet a Mesés éveink című regényből)

(STÁTUA.) Reggelente terepre menet egy szobor előtt visz el az utam. Férfiember ül görnyedten a csónakjában. A lélekvesztő el van billenve. Talán léket kapott? Mindenesetre nem irányítja, mert sem evező, sem csáklya nincs a kezében. Előtte a kötéllel a körte, a kolonc, amelyet révbe érve a kikötéshez ki kellene hajítani a partra, hogy befogják és kivontassák. De mintha háttal fordulva ülne benne, megrogyva, előrehajolva, hiszen a csónak orra áll ki, nem a tatja. Izmos, mezítelen férfitest, csak az ágyékára van valami odavetve, mint Krisztuséra a keresztfán. Térdén könyökbe hajlítva pihenő karjára támasztja fejét, tenyerébe temetve a halántékát. A talapzaton felirat: „A túlsó part felé.”
Miért, mi hajtja el az innenső partról? Milyen kilátástalanság, milyen kilátástalanságba? Vagy épp itt akarja tartani, vissza akarja hajtani a süllyedő bárkát?
Apám is láthatta, igen, hogyne, látta.
Gergő bácsi egy parti után (megint megvert) közelebb hajol. Az a szobor a háború után el lett dobozolva. Bedeszkázták. Nem is ezt a vésetet viselte a talapzatán. Az volt rá felírva: „A magyar fájdalom.” A magyar fájdalom! Trianon emlékére állították fel, a tizedik évfordulón. Negyvennyolcban persze szúrta a szemét a komcsiknak, deszkakutit húztak köré, hogy ne legyen szem előtt. A keserves mindenit…! Amikor ʼ56 után mégiscsak rászánták magukat és lebontották körüle a deszkát, kidobozolták, hát akkor meg ezt vésték fel rá…
Mi van eldobozolva a csontkoponyákban? Egy római, avar, longobárd csontkoponyában? Azt, ugye, most hallani, mit beszél ki Pista bácsi, ha megered a nyelve – de van-e az egészről valamilyen zárójelentés? A semmiről, a semminek?
Az a múlt hol van, ami a jelen volt bennük, hol az a jövő, ami szintén a jelenük volt?

(BALESET.) Juditka a mindig résen álló leletkém reflexével lehajol valamiért a vadasparkban (régészszem mindig a földön kutat) – nagycsontú nőszemély egyébként –, mire fel a kerítést átszakítva kitör a bagzó bak muflon, Tasziló, és irgalmatlanul rárontva fellöki. Ripityára törik az eséstől Juditka combcsontja. Sínt kell beépíteni, hogy összerakják.  (Mikor újra régészkedhet, ugratják vele, hogy Nyugaton már fémkereső kisrobotokat is alkalmaznak, neki azokkal is nagyon-nagyon vigyáznia kellene.) Jákó Béla látogatja a kórházban. A kézszárítók nincsenek elromolva, de a turbékolástól enélkül is, tudni való, apának narancsba játszik, narancsban izzik a krumplifeje… (Anya is tudhatta róla. Mert ugye a nő a férfinak van kitalálva, a férfi meg a nőnek.)
A sírokban sincs másképp. Ha nem veti el a mostoha sors egymástól az összetartozókat. A csontkoponyapárok néhol egymás arcába néznek szemgödrükkel.
Csak a csatamezőkön, haláltáborok, vérengzések jeltelen tömegsírjaiban hevernek a csontok egymáson, repedten-törten, összevissza ficamodva. Aminél jobban az özönvíz, a bekövetkező ellenár sem moshatja össze és sodorhatja majd fel őket.
Előbb két mankó, járókeret, azután fél, kartámasztáshoz bekarolás, rehabilitáció céljával pingpongozni járnak egy pasaréti klubba. Zenét hallgatnak együtt, közös fülhallgatón (tán Glucktól a Boldog lelkek táncát, a Varázsfuvola nyitányát, valamelyik híres kontratenort, Daragót vagy Jaruskyt), mert hiszen Juditka a szülei mellett úgyszólván a zenekari árokban nőtt fel. Hogy csinálják? Neki be kellene hozzá hajolnia, ha ülve. Vagy elhever mellette. Nem is éri végig.
Fogadni mernék, végigzongorázza a combcsontot pótló fess nikkel rögzítősínt, melyet szépen benő az eleven hús, még a nyeldeklője is megmered, vakon tudják az ujjai a csavarokat, egyenként és szám szerint. Jöhet a kontybontás, hinta-palinta…
A szobor feliratát a rendszerváltozás után helyreállították, a magyar fájdalmat hirdeti újra. Vajon hol is volt Jákó Béla ʼ56-ban?! A tata általi szobafogságban, ahogy szabadkozva mondani szokta? Miközben apja a párttitkárral iratokat égetett el? 

(ELŐADÁS.) Előadás a zamárdi könyvtárban, Juditka tartja, nagy beleéléssel, két rózsa a két orcája. Az érdeklődő közönség: irodisták a tanácsból, kötögető nagymamák, kivezényelt úttörők. Tartoznak az ismeretterjesztéssel: a téeszé a terület, amelyen feltárást folytatnak minden nyáron. Olyan beleéléssel lehet követni, valóban, mint a tévében A Tenkes kapitányát.
Róma lehanyatlik, a hun birodalom feloszlik. Népek jönnek-mennek. A léha Bizánc védelemért évpénzt fizetve, lakóterületet adva tartja magát, legészakabbra Sirmium van a birtokában.
A gepidák sokáig azt hiszik, pontosan itt, a Maros, a Tisza, az Al-Duna övezte völgységben (majd az egész Alföldön) megtelepedve helyben lesznek. Itt a helyük. Az ő helyük ez.
De idővel kiderül, inkább útban lennének. A longobárdoknak legfőképp, meg az avaroknak, akiket messze keletről idehajt a kiáradó óceán köde és az emberevő griffek.
Délen bolgárok, görögök, békét pénzen váltó elpuhult Bizánc. A gepidákat megszorongatják a longobárdok, és végleg legyőzik az avarok a Dunánál, a Tarcallal átellenben, a síkon. A kuturgurokat (segédcsapat és szolganép) az avarok ráküldik a bizánci fennhatóságú Dalmáciára, a longobárdok pedig felszedelődzködnek, a vemhes vagy zsenge jószágot, mert az utat úgysem bírnák, az avarokra hagyva, ahogy megállapodtak felőle, továbbállnak, és két hónap alatt elvonulnak a leendő Lombardiába, ott alapítanak hont.
Az avarok tehát most helyben vannak. Itt a helyük. Pár száz évig… Mert akkor aztán betódulnak, beözönlenek a frankok, mutatja meg az időcsuszka, kiütik kezükből a kardot, és az avarok már nem viselhetnek fegyvert, csak két kést az övükön, egy hosszabbat meg egy rövidebbet, mint a köznép… Azzal lesz a legtöbbjük eltemetve.
Kardot csak majd akkor övezhetnek megint, amikor messze keletről, „ha minden igaz”, megjönnek véreik, akik ugyanúgy varkocsba összecsatolva viselik a hajukat, mint ők. A magyarok. Állítólag.

(A FÉLSZ.) Tudom, a vasúti zseblámpát is a piros és zöld üveges színváltó karral, amit apádtól kaptál gyerekkorodban, ott tartogatod még a limlomok közt, speciel egy lecsempült peremű, hasznavehetetlen hűtőtáskában, amely híres utazásainknak nagy leleményű tartozéka volt. Mániád volt mindig, és nagy tehetség vagy benne, nem arra felhasználni valamit, amire való. Másképpen: bármi rendeltetésre kizárólag olyasmit előkapni, ami épp kéznél van. (Mellesleg: a nagy háborúban, kikurkásztam, a fehér rakéta helyzetjelző, a pirossal tüzérségi támogatást kérnek, a zöld figyelmeztetés, hogy saját állásainkat lövik.) De játék volt már akkor is, nem volt kinek jelezni vele. Talán ha foganatja lenne, mint a gyalogátkelőhelyeken, a helyesléshez vagy az eltérítéshez: fiam, ezt tedd, ezt ne tedd.
Már rég nem a fiak, az apák lesik fiuk szavát, csak én vagyok veled ilyen engedékeny.
Belekémlel az ember az égbe, távcsővel vagy ikonokkal, és belefúr tekintetével a molekulák közé is. De az agyba, ebbe a veszettül foszlékony velőbe az ezredéveket kiálló ócska csontburokba csak az az óhatatlanul felülmúlhatatlannak képzelt agy néz bele, a bármi fáradozás után is szigorúan saját képességei határolta kezdetleges készülékekkel. Mit lát, amikor nem lát semmit, saját magát sem? Másokat pedig tünékenyen. A szelfije talán az volna, amit nem másnak, csak legalább a képzelőnek képzel? Ha maga semmi, csak a belenézés, akkor egy másik agy, az összes többi agy még inkább semmi az agynak. Merő velő. Hacsak nem üzenet mind. Egyetlen üzenet. Senkinek se, és mindenkinek szóló.
Valami másvilági Postás Petnek képzelhetnélek, tényleg, teljesen mindegy, milyen alakmásban. De aki hírt hoz, akire hírt bíznak, az nem menekül.
Valami láthatatlan váltókezelő mégiscsak ülhet az idegpályák elágazásainál.
Persze mindenki magamagának szenved. Más ember fájdalma csak képzet, nem érzet. Nem mérhető hitelesen. Hát akkor nincsenek szenvedők? Fájdalom elszenvedői és okozói? Nincs igazságosság és rosszakarat? Felelőtlenség?

 

 

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Végéhez közeleg a velencei karnevál, ideje levetnünk maszkjainkat, Pulcinella. Reggel van: a karcsú lábú koloratúrszopránok, akik aLa Feniceszínházban sok tragikus tremolóval előadták a nekik írt szerepet, ismeretlen helyen, baldachinos nyoszolyán ébredtek, szokatlan paplan alatt, egy idegennel az oldalukon; fáj a fejük, és a családi címereken jártatva tekintetüket azon tanakodnak, mi mindent művelhettek egész éjjel az utolsó előadás után. Hagyjuk őket ott valamelyik házban, amelynek belső udvarán velencei kert bújik meg; hagyjuk őket Veneto füvei közt, hogy vetriolával még egyszer torkukat öblögetve eszükbe jusson minden. Hegedűt fogva kezébe Vivaldi a Pietr-templomban szólaltatta meg először számos hangversenyét és mutatta be női karra írt darabjait. Vonója alól a hangok fölröppenve úgy sokszorozódtak meg a kupolák és boltívek alatt, mint amikor nehéz brokát göngyölegét vetik végig a padozaton. Női karokról tudhatsz, hiszen nálad is előadták a legszebb dalokat, amelyeket szereztél. Giorgio Massarit érdemesítették első díjra, és az irgalmasság Pietr kórházának védnöksége alatt 1736-ban megkezdhette az egyedi Pietr-templom építését. (Képzelte volna-e, hogy homlokzata csak 1906-ra, első ideutazásom előtt négy évvel készül el?) A XVIII. századi Velence első hangversenytermének szánták. A szentélyt ma ritkán fogad látogatót, de te csak lökd be zöld ajtaját sárga kezeddel, Euripidész, és lépjünk be; mert nem közönséges velencei séta a miénk. Vedd szemügyre a homlokzat négy korinthoszi oszlopát és a gyermeket magához ölelő szelíd asszony domborművét. Voltak-e gyermekeid, Euripidész? Valamelyik ivadékod esetleg drámaírója lett a következő korosztálynak? Vagy mégsem? Arcodra van írva: nem fakadt utódod, és nem is léphetett volna nyomdokaidba senki, olyan utánozhatatlan vagy. De most itt a vég. Utolsó földi életed, íme, elenyész a láthatáron. Darab ideig mellettem maradsz még, kísértet, néma árnyék, akit semmi nem botránkoztat meg, semmi nem háborít fel. Hallgass ide hát! Láttuk, hogy az emberek saját nézeteikre és saját igazságukra vannak kárhoztatva; világossá vált, hogy éppen ezért önkényes, önző normákat követnek másokra rá sem hederítve, senkivel sem törődve. Népek és történelmi áramlatok erkölcsisége, láthattuk, nem lehet mindenki számára elfogadható, általános érvényű. A mi igazságunk az általános, teljes erkölcsi rend kis szeleteként állapítható meg. És bár igazunk van, igazuk van azoknak is, akik ellenünk fenekednek. Minél elszigeteltebb eszméket ápol az ember, szándékai velük annál harciasabbak vagy ahogy az ontológia mondatná, kizárólagosabbak. És mégis, erre a következtetésre jutottunk, Euripidészem, ismétlődjenek bármennyiszer és legyenek bármekkorák a történelem szörnyűségei, nem gátolhatják meg a jó csíráját, amely lényegi igazságként fogan meg. Így tehát, szalamiszi, miközben kettesben sétáltunk Velencében, valójában nem a morálról, hanem a morálokról értekeztünk, sokféle normáról, amelyekhez a véső jóságot a történelem útvesztőjében kereső emberek folyamodnak. DE egyetemleges morál nincsen, és minden emberi iparkodás egyedi útkeresés az igazsághoz. Eszme eszmére tör a tapasztalatoknak ebben a keserű üledékében, igazságos az igazságosra támad, és senki sem csalhatatlan. Az az erkölcsiség, amely az általános normák nagyobb részét tartalmazza, minek folytán a többé vagy kevésbé különálló eszmék kavalkádjában nagyobb arányú támogatottságot szerez, le tudja gyűrni a kóros moralitás olyan példáit, amilyen, mint láthattuk, az én huszadik századomban a nácizmus volt Németországban, a fasizmus Olaszországban vagy a kommunizmus a havas Oroszországban. Ám ezután, furcsa mód, a diadalmaskodó normák sem tehetnek szert általános érvényességre. Leírtuk tehát az egyéni erkölcsi normák felállításának tipikus módozatait, és beláttuk, hogy ez az út mindig a lényeges és a lényegtelen, a létező és a nem létező elválasztásához vezet, vagyis Immanuel Kant, a königsbergi lázadó a Tiszta ész kritikájával örök modelljét állította fel a részleges etikának, és ily módon az első gonosztevő, egyszersmind minden vétkesek közt a legerkölcsösebb vált belőle. Gyöngének bizonyul itt, szalamiszi, az ítélőerő kritikája, amely át akarja hidalni a tiszta ész és a gyakorlati ész között tátongó szakadékot, miközben, tudjuk már, elegendő lehet ahhoz, hogy eggyé forrassza a tiszta ész ideológusait és a gyakorlati ész végrehajtóit. Ez lehet a magyarázat arra, hogy oly sok művész vált elnyomó rendszerek igehirdetőjévé? Az elvetemült Malaparte. A visszataszító Rocco. Az odaadó Papini. A kétségbeesett Pound. A szerencsétlen Marinetti: „Gir per troppo tempo l’Italia c stata un mercato di rigattieri. Noi vogliamo liberarla dagl’innumerevoli musei che la coprono tutta di cimiteri innumerevoli. Musei: cimiteri!…” „Olaszország mára minden szemét vásárává vedlett. Mi meg fogjuk szabadítani a töméntelen múzeumtól, amelyek végeláthatatlan temetőként borítják be. A múzeumok: temetők!” És mi van ma? A múzeumok: temetők, s a világot mi uralja? A turisztika iparága, az egyetemek, a tekintélyek, a professzorok, mi több, még a görög és a latin is. Az erkölcstelenség történetéből, mondjuk ki végre ezt is, valójában a morál története lesz, a morális tartás változatainak vizsgálata pedig az erkölcstelenség képleteit adja ki. Mindazonáltal ne lepjen meg, Mneszarkhosz fia, hogy az én félbolond anyám a szobrász után, aki a drága kis Menyus alakját agyagból formázta meg, egy ismert művésztől fehér márvány szobrát is megrendelte. Kiéhezett szuka módjára körözött a tömb körül, amely arra vár, hogy élet formázódjék belőle, és a véső minden mozdulatára felnyögött, mintha drága fiacskája arcát érnék a kalapácsütések. Amikor a hófehér kő élettelen darabjából kinéztek a szemek, megint elkezdődött a rettenetes játszma, amelyet hálóingben ácsorogva néztem végig újra. Most az én valaha gyönyörű anyámnak nem volt már ideje a kacérkodásra a művésszel, ahogyan ifjú elődjével tette, vállához érve elhaladtában mellette. Tépte a haját és elviselhetetlenül jajongott, miközben a művész kezében a véső alatt a kő Menyuson kialakult a szemgolyó, a szembogár. Ezután hosszasan ült az ablak előtt, üres tekintettel meredve maga elé, és csak egyet hajtott szakadatlanul: „Be kell fejezni a portrét.” S volt valami abban a vésésben, ami anyámmal együtt engem és a portréművészt is a bizonytalanság mély szakadékába taszított, ahonnan senki – legkevésbé az én még most is gyönyörűséges anyám – nem tudott visszatérni, mert „a portrét be kell fejezni”. Egy csütörtöki napon, hét nappal azután, hogy meghalt (mikor a rettenetes eső szakadt-szakadt, és a temetőben, a város feletti hegyen, sok ember járkált nyitott fekete esernyőkkel), a márvány Menyus meglátta a napvilágot: tekintete megállapodott egy ponton, orcája kikerekedett, álla a jól ismert formát nyerte el. „Még a haja, még a haja, nem él még”, heveskedett sebzetten anyám ökölbe szorított kézzel, állát előreszegezve, kibomlott hajjal (hisz megtanulta rég, hogyan kell befelé sírni). Menyus azonban, mindhiába, egy pontba nézett, s anyám melléből fölöslegesen csordult sűrű anyatej; és hiába állították a reggeli vagy a délutáni fény iránt. Talán ennyi hiányzott: egy csillag, amelyet az asztronómiai atlaszokban az egyszerű G117H jel alatt tartottak nyilván, hogy Menyus szemében megjelenjen az a jellegzetes ragyogás, amely az élők sajátja, de hát az a csillag lehullt az északi égboltról, és senki sem akadt rá, noha a kutatást, szokatlan módon, a déli égboltra is kiterjesztették, egészen a Dél keresztjéig. La stella dovrebbe appertenere a mio fratello Melchior? Házunkba tehát újabbnál újabb művészek kellettek haladéktalanul, jöttek is az én hisztérikus anyám hívására, úgyszólván egymás kezébe adták a kilincset: egy Brancusi-tanítvány, rézműves, a muránói kék üveg formázásának mestere (nem volt semmi köze Roberto déli famíliájához), egy szövőnő, a párkák egyikéhez hasonló, aki különleges kínai selyemfonalból háromdimenziós figurákat mintázott; majd pedig ismét valamiféle szobrászok és különlegesen tehetséges növendékeik. Ahányszor csak a megmunkálással Menyus szeméhez értek el, megkezdődött ismét a pokoli forgás. Bármilyen élethűnek hatott alakja, Menyus mindig mereven egy irányba nézett. Való igaz, mindegyik alkotó egy fokkal életszerűbbé tette az én szegény féltestvéremet, mégis halott volt ő: a testvérem, a csónakázótársam, a másodpilóta a biciklizésben, vadászó barátom, Enkidu… Nem, semmiképp nem megyünk el a Szent Márk-templomba, sem pedig a Lidóra, ahol fonott székekben heverésző vénségek nézegetik kedvtelve a fiatal fürdőzők antik összhangot árasztó testét. Búcsúnk pillanata egészen közel van már, Mneszarkhosz fia. Letettük a maszkot; levetettük fellegjáróinkat. A mi Années de pclerinage-unk, második év, Itália, lassan kitelik. Még egy kicsi, és te az élő legendák közé költözöl, én pedig holt kortárs leszek. Ne félj, olyan kis ugrás az egész, mint amikor meghalunk.

Bognár Antal fordítása

Aleksander Gatalica: Euripidész halála (részlet)

KRISTIAN NOVAK: ANYAFÖLDNEK NEHÉZ SARA (REGÉNYRÉSZLET) II.

Ami engem illet, sóvárogtam a barátság után, és talán ezzel azonmód megnyitottam a zsebet, amelybe beíródhat, saját ígéreteként. Azokban a napokban ugyanis szert tettem két igencsak különös ismeretségre, olyképp, ami meghatározó az életben. Legelőször ama téli napok egyikén pillantottam meg őket, amelyek olykor a késő őszbe tévednek, mikor már semmi sem látszik egészen világosan, és amikor szokás szerint azt figyeltem, hogyan tereli nyugovóra nagymama a tyúkokat. Görnyedt háttal járt (azt gondoltam, hogy már gyermeknek is ilyen volt, míg csak meg nem láttam egy fekete-fehér fotográfián szálfaegyenes derékkal), nehézkesen, de azért nagy hangon, lendületesen serénykedett a tyúkok beterelésén az ólba este. Egyre kiabált rájuk:
– Hesste! Netene! Nem mész mindjárt! Hesste! Netene! Ördög vinne! – és összecsapkodta közben két bütykös, ráncos kezét. Aznap este valahára megláttam, miért futkároz a baromfi olyan veszettül. Mihelyt ugyanis nagymama először kiáltotta hangosan, „Hesste!”, a disznóól és a pajta közötti homályból előpattant valami, egy nagyobbacska ebnél nem sokkal nagyobb szerzet, két lábon járt, egyik öklével a földre támaszkodva. A másik kezével folyvást a lötyögős kabátját igazgatta, melynek ujjai kézfején túlnyúlva a földön vonszolódtak. Sepregette róla a rátapadó piszkot. Csizma helyett kapcát viselt a lábára tekerve, ezek nagymama fehér konyharuhái voltak, rajtuk kékkel hímzett feliratokkal: „Az ebéd készen vár / Férjemuram, jössz-e már?” meg „Szomszédasszony elmehet – itt pletykálni nem lehet!” Fején ósdi kalap, amilyet Dejan nagyapja visel, arca pedig, amennyire akkor ki tudtam venni, jámbor disznópofa. Apró szemével folyton összevissza kacsingatott, nedves orrcimpái hevesen jártak. Megmagyarázhatatlan módon eme tömpe orr látványa olyasféleképp hatott, amilyennek normális élőlények orrának nyálkás belsejét képzeltem el.
Mihelyt előpattant a sötétségből, cikázva vette magát a tyúkok után, rúgta-vágta őket, szét is spricceltek és loholtak a tyúkól felé. Azok felől, amelyek ellenkező irányba törtettek, egy másik szerzet gondoskodott, a kukoricagóré meg a régi fogatos kocsi közötti sötétségből kiugorva, mihelyt nagymama azt kiáltotta: „Netene!” Valamivel kisebb és tömzsibb volt, mint Hesste, gesztenyebarna köpönyeget viselt, a csuklya a fején hegyes csúcsban végződött. Kobakját óriási, zöld színű, hálómintás szempár uralta, amilyen a döglegyeké, meztélláb járt. Egyik lábfeje csaknem kétszer akkora volt, mint a másik, járás közben mintha az az ellenkező irányba igyekezne. De nem hatott úgy, hogy ez gátolja, mert igen fürgén hengeredett minden tyúk elé, amelyik vonakodott az ólba terelésétől. Ezek ketten egykettőre elbántak az összes tyúkkal, és a nagymama rájuk csukhatta a deszkaajtót. Kacagtam és hangosan tapsikoltam, ők meg egymás vállát átfogva meghajoltak, mint ahogy a muzsikusok szoktak. Minél hevesebben tapsoltam, annál jobban előrebuktak hajlongás közben, mígnem mind a kettő a sarat dagasztotta a homlokával. Összenéztek, és Netene elfingotta magát. Meg kellett markolnom a pimpilimet, hogy a nevetéstől be ne pisáljak. Nagymama sem őrájuk, sem énrám oda se figyelt, csak ment befelé, azt mormogva maga elé: „alamuszi tyúkok”. Ezt nyugtázva Hesste és Netene elszéledtek, ki-ki a maga sötét zugába. Nagymama szólt:
– Gyöjjél, menjünk, csinálunk neked kakaót.
Indultam a nyomában, boldogan, mert tudtam, hogy azt a két bitangot látni fogom újra. Aznap éjjel a nagymamánál aludtam, és alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Mikor felkeltem, leerőltettem egy karéj sós vajas kenyeret tükörtojással, és kisiettem a házból a sűrű ködbe borult udvarra. Odamentem a tyúkudvar kerítéséhez, és súgva szólítottam őket: „Hesste, Netene!”, de semmi sem történt. „Hesste, Netene!”, szóltam kissé hangosabban. Bementem a drótkerítés mögé, a tyúkok közé, és leguggoltam, hogy megnézzem, honnan is keveredtek elő. A félhomályból apró disznószempár meg az óriási döglégyszemek néztek vissza.
– Ne féjjetek, gyösztök!
És az a kettő lassan, félénken kióvakodott a napvilágra. Netene a nagyobbik lábfejét forgatva a sarat vizslatta, Hesste hiába bajlódott a két lábon maradással, és bő kabátja ujját huzigálta.
– No, mit kéretitek magatokat, az este olyan mókás kedvetek volt – noszogattam őket, mire Netene összecsapta a tenyerét és felpattant Hesste hátára, az pedig szélsebesen körbefutott. A tyúkok felbolydultak, és tollfelhőt csapva rohangáltak. Hesste két vagy három kört megtéve elterült a sárban, magával rántva Netenét is. Elnevettem magamat és megtapsoltam a mutatványt. Netene azt mondta félrenézve:
– Mibennünket senki más nem hív, hogy idegyöjjünk, csak a nagymamád. Ű is csak ha a tyúkok terelésihe’ köllünk.
– Mink szívesen segítünk – toldotta meg Hesste –, de legtöbbet odale, sötétbe’ időzünk. – Másképp beszéltek, mint a falubeliek, gyakorta elhúzták a rövid szótagokat, a hosszúkat meg megkurtították. Az r-jeiket megpergették, de a torkukból, az a, az o pedig vonításszerűen elnyúlt. A nózit naózinak mondták, a jót jaónak. De azért jól megértettem őket, mert időnként erőt vettek magukon, és igyekeztek úgy beszélni, hogy követhessem, mit mondanak. Már elképzeltem, hogy hajóflottát rakunk össze, és hogy olvasni tanítom őket.
– Köszönjük – monda Netene kissé szomorkásan –, köszönjük, hogy hívtál bennünket, mink nem gyöhetünk ki a feneketlen sötétségből, ha valaki nem szólít.
Nagyon is jól megjegyeztem, amit mondott.

9.

Eleinte azt gondoltam, mindenki látja őket, csak úgy tesznek, mintha nem is vennék észre, mint amikor anya azt mondta, nem szabad megbámulnom a rokkantakat és a gyengeelméjűeket. Egyszer Netene orra előtt csapta be az ajtót, visszamentem hát, hogy beengedjem. Csakhogy ő nem csukta be maga után, és anya lehordott, hogy gondolom nyitva hagyni az ajtót, hiszen fával fűtjük a központi fűtés kazánját. Majdnem kiszaladt a számon, miért nyitottam meg az ajtót. Odaguggolt mellém, megfogta a vállamat, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart a tudtomra adni. Azt mondta, látja ő, hogy én valamilyen saját világban élek. Kérdezte, hiányzik-e apa, és talán azért hagytam nyitva az ajtót, hogy ő bejöhessen. Azt hazudtam, hogy véletlen volt. Féltem, nehogy megint úgy találja, furcsa vagyok, és azokkal az emberekkel riogasson, akik majd magukkal visznek.
Anya tehát nem látta kettejüket, és hamarosan rájöttem, hogy a nővérem sem látja-hallja őket, mert hiszen ők folyton lökdösődtek, ki fér oda, hogy olvasson és írjon velem. Rájuk szóltam, nyughassanak, és megmutattam, hol tévesztették el az olvasást, mire a nővérem ingerülten faggatott, ki a csodához beszélek. Talán csak a nagymama látta őket, de hát ő már nagyon öreg volt, a Számok és betűk adásait is alig tudta követni. Néha a legostobább megoldással hozakodott elő, még ő maga is nevetett rajta szégyenkezve. Nem nagyon zavart, hogy csak én látom őket, őbennük kevésbé kételkedtem, mint némelyekben, akiknek a nevét a felnőttek emlegették. A közelemben tudtam őket, a szagukat éreztem. A korhadó fa és a nedves falevelek áporodott szaga volt ez. Az én kificamodott világomban magától értetődő volt, hogy minden ember körül lények forgolódhatnak, melyeket nem lát senki más, így hát nem is beszélnek róluk. Mindenki (és ebben valamelyest ma is hiszek) előhívogatta barátait a sötétségből, és titokban beszélt velük.
Elválaszthatatlanok voltunk. Mindenhová együtt mentünk, már-már beletanultak, mikor kell nyugton és csendben maradniuk, de azért sokat civakodtak. Tudták, hogy el kell rejtőzniük, amikor vendégek jönnek hozzánk, estefelé pedig, amikor aludni mentem, a nagymamának segédkeztek a tyúkok elzárásában. Reggelre ismét nálam voltak, integettek az udvarról, miközben reggeliztem. Én is visszaintettem, amikor anya nem nézett oda. Elkísértek az előképzőig, és egész úton mulattattak. Mikor hallották, hogy autó közeleg, kiszaladtak az útra, és az utolsó minutában beugrottak a sáros árokba. Amikor a hallgatag sánta apó haladt el mellettem, Netene a nyomába szegődött és utánozta a járását. Takargattam a nevetést más arra járók előtt, Hesste pedig felkapott egy követ, és a vénember után hajította. Az hátrafordult, és azt látta, hogy az út szélén állok hátitáskával a vállamon, és nevetgélek. Azt hihette, hogy én dobtam meg. Felpaprikázódva azt mondtam nekik, ilyet többé ne csináljanak.
– Bocsáss meg, ne haragudj! – csicseregték behúzott nyakkal.
Az iskolába meg a templomba nem tértek be, de a padban ülve néha láttam őket, amint az ablakon bekukucskálva taszigálják egymást. Hesste egyszer olyan erősen odanyomta Netene arcát az ablaküveghez, hogy hallottam a pattogását. Mutatóujjamat ingatva figyelmeztettem őket, ne tegyék, ahogyan idősebbek dorgálnak meg rosszcsont kölyköket, mire bánatos arcot vágtak és lesunyták a fejüket. Eleinte ellenvetés nélkül hallgattak rám, és javarészt kellemesen elszórakoztattak.
Ez a kettő soha semmiben nem tudott közös nevezőre jutni. Netene azt mondta, az ő kedvenc színe a sárga, Hesste erre a szemét forgatta és lehülyézte, mondván, sárga szín nem is létezik. Hesste viszont nyakra-főre kavicsokkal dobálózott, és Netene beárulta nálam. Egy alkalommal, így mesélte Netene, Tonči szomszéd házának ablakát célozta meg, akit sokan Lédinek neveztek, mert volt egy Lédi nevű kiskutyája, és az üveg kis híján betört. Azt mondtam Hesstének, nem leszek többé a barátja, ha még egyszer ilyet cselekszik. Mindig szapulták azokat, akik nincsenek jelen (Tonči szomszéd szerintük turkál az orrában és szipákol), még egymást is. Az a legfurcsább, hogy egyiknek is, másiknak is, úgy tűnik, igaza volt. Képesek voltak hevesen egymásnak esni, és ez rendszerint úgy végződött, hogy Hesste vadul rugdosta és leköpdöste Netenét, miközben ez a földön fekve hüppögött. Először akkor történt ilyesmi, amikor egy vízzel teli kannát tettem ki nekik a teraszra, mert Hesste azt mondta, szomjasak. Bementem, és az ablakon át néztem, ahogyan kétfelől ki-ki odafurakodik. Túl szűk volt a szája, Netene csuklyájának a hegye túl hosszú, ezért összekoccant a fejük, és egyikük sem ihatott. Hesste kifogyott a türelemből, és ellökte társát a kannától. Miközben Netene a földön találta magát, egy-másfél méterre a kannától, Hesste mohón beszürcsölt két-három korttyal, és a maradékot kidöntötte. Netene ott maradt a fűben ülve keresztbe tett lábbal, fejét leszegte. Megmarkolta a csuklyáját, és az arcára húzta. Hesste szétvetett lábakkal állt, és fél lábát a feldöntött kannára téve élvezte basáskodását. Feltekintett az ablak felé, és ujjával Netene felé bökött, énelőttem dicsekedve vele, amaz milyen nyomorúságos és gyenge. Kimentem és ráripakodtam:
– Mit csiná’sz?! Meghibbantál? Mars a sutba!
Hesste hirtelen elkomolyodott, három lábon eltopogott a kerítéshez és a földre telepedett.
Netenének egész kanna vizet töltöttem. Olyan mélyen belebújt, hogy csak a csuklya hegye látszott ki belőle. Azt kérdezte, angyal vagyok-e, én meg azt feleltem, nem vagyok, és valami arra késztetett, hogy elnevessem magam, ahogyan az idősebbek engem kinevettek, amikor valami badarságot kérdeztem. Ettől valahogyan elégedettség töltött el, majd Hesstéhez is odamentem, és elmagyaráztam neki, hogy nem gonoszkodhat Netenével csak azért, mert az gyengébb nála. Kibékültek és megölelték egymást, aztán együtt haladtak lefelé az utcán a nagymama háza felé, mert már esteledett.
Mikor beléptem, anya azt kérdezte, kivel társalogtam és kire kiabáltam odakint, én meg azt mondtam, „Senkire, csak egy kicsit játszottam a barátommal”, ami rendszerint elegendőnek bizonyult, hogy elnézze kisded foglalkozásaimat. Most is beérte vele, de úgy éreztem, hogy ezúttal utoljára. Anya ugyanis tudta már, hogy nincsen barátom.

 Bognár Antal fordítása

Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.

A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.

A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.

Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.

covers_388187

Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara (Regényrészlet)

A kínzó és unalmas színjáték, amivé a legutóbbi napok váltak, végtére be kellett ismernem magamnak, azért fájt oly nagyon, mert apa egyszer játék közben szót ejtett a kincsről, amelyet jó mélyre elástak valahol a falu fölötti sötét erdők egyikében. Nem akarta elárulni, pontosan hová, ezzel magára haragított, és azt mondtam neki, gyűlölöm. Azt válaszolta, ha így állunk, akkor nem megyünk el együtt megkeresni a kincset. Elkeseredtem, forrt bennem a méreg, és talán, nehéz ezt tetten érni (mert sem nem foglaltam szóba, sem nem rajzoltam meg), talán átvillant rajtam az óhaj – bárcsak ne is lenne. És talán valaki tényleg meghallotta és beteljesítette az óhajomat. A gondolat, hogy a gyilkosa lettem, ott zakatolt a fejemben napok óta, én pedig görcsösen takargattam, azt hajtogatva, nem halt meg.

covers_388187

Apa gyakran fütyörészett és dallikázott, a nóta olyasvalakikről szólt, akiket az álom völgye nevelt fel, ahol egy legény és egy lány először váltottak csókot. Azokat a részeket fütyörészte, amelyeknek elveszett a szövege, és a legharsányabban azt a részt énekelte, amelyekben az a völgy szerepel. Énelőttem addig a napig világos volt, hogy pontosan az álomvölgyből indulunk el majd mi ketten a hegyekbe a titokzatos kincsért. Most már nem voltam biztos benne.
Anya belépett a szobába, én meg a fal felé fordultam, hogy ne lássa a szememet. Azt mondta, most csak hárman vagyunk, szót kell fogadnom és jónak kell lennem. Nekiduráltam magamat, és megkérdeztem:
– Akkor is fiának tunna, ha kitudódna, hogy valami cudarot cselekedtem? Nem ilyet, mint ez a csavarokkal meg a szegekkel, sokkal rosszabbat?
– Mire fel tudakolózol? Te az én fiacskám lennél, akárhogy is. De mit csiná’tál?
– Nem mondhatom meg, sohase mondhatom meg!
Mondta, hogy elmehetek a nagymamához. Ott lakott pár házzal odébb, lefelé a Murának tartó utcán. Kaptam rajta örömest, mert nem tudtam már elviselni valakinek a folytonos távollétét és a házat megülő csendet. A nagymamánál mindig is érződött a néma távollét (nyilván amióta Matjaž nagypapa meghalt), de ahhoz már hozzászoktam.
Nagymamának segítettem nyugovóra beterelni az ólba a tyúkokat, kakaót készített nekem, aztán játszadoztam a szobájában, miközben ő tévét nézett és kötögetett. Az ő háza kisebb volt a mienknél, de érdekesebb. A faliszőnyegen az ágy mellett két őz, amint a patakból isznak, meg egy gobelin hatalmas nyuszikkal, a konyhában pedig nagy képen Jézus, a hosszú hajú, bajuszos-szakállas ifjú, aki az összes emberért halt kereszthalált, vörös-kék köntösben. A piros lebernyegen át, úgy sejlett, a szívét látni, ujjával épp oda mutatott. Úgy képzeltem, talán olyan, lenyomatos pólót viselt, amilyet az unokatesóm, Sport Billy képével.
Nagymama tévékészüléke tetején téglalap alakú csipketerítő díszelgett. Szűz Máriát formázó műanyag flaska állt rajta szenteltvízzel, a nagybácsi bekeretezett, fekete-fehér katonaképe, meg egy szuvenír kagylókból, Primošten felirattal. Megkérdeztem a nővéremtől, nálunk miért nincs csipketerítő a tévékészüléken. Azt mondta, gondoljam el, hogy volt idő, amikor nem létezett televízió, és amikor minden tárgy szolgált valamire. Az asztalt megterítik étkezésekhez, a szekrényekben tartják a ruhákat, a vitrin könyveknek, iratoknak, emléktárgyaknak adott helyet. Aztán bejött ez a fránya televízió, és nagymama szemében nagyon elütött a többi holmitól, amelyek eleve és folyvást a rendeltetésüket szolgálták. Ez meg csak akkor szuperál, amikor bekapcsolják. Kifundálta hát, hogy terítőt tesz rá pár encsembencsemmel, attól olyan lesz, mint egy komód. Úgy szerettem a nagymamát, hogy képes voltam végignézni vele a Számok és betűket, úgy téve, mintha lekötne. Eszembe ötlött az is, hogy talán ő meg csak miattam tesz úgy, mintha odalenne érte. Nem zavart, talán azért néztük a tévében a Számok és betűket, mert összehozott bennünket. Többnyire hallgattunk, kivéve ha sikerült rávennem a mesélésre. Meg kellett neki ígérnem, hogy nem fogok rosszat álmodni (mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon), és elimádkoztuk együtt az őrangyal imáját vagy a rózsafüzér tizedét. Amikor letette a rózsafüzért az asztalra a fehér pöttyös piros bádogcsésze mellé, szikkadt ajkán megelevenedtek a riasztó bolygó lelkek, meg a vízi tündérek, akik az ifjakat lehúzzák a Mura fenekére, feltámadt Mihoci vitéz is, aki a második faluig veti buzogányát, előjött a lányka egy kis dalban, akinek apja a Murába veszett, felszínre vetődött a templom, amely valaha rég alásüllyedt, s a bányászok is, akik egy aknában rekedtek odafenn a hegyekben.
Engem ezek a történetek nem ijesztettek meg, amikor nagymama mellett voltam, mert úgy éreztem, ő szinte semmitől se fél. Túlélt éhínséget, betegséget, meg azt a háborút a németekkel, oroszokkal, cserkeszekkel, és nem félt sem az ítéletidőtől, sem a jövőtől. Egy nő azért üldözte álmában, Josipa Lisac, az énekesnő. Különösen öltözködött, és valahogy szúrósan meredt a kamerába. Nagymama csak azért félt nagyon a pokoltól, mert azt gondolta, ha Szent Péter mérlegén valami bűne találtatik, a tüzes mélységből Josipa Lisac integet majd tüskös hajjal és fém melltartóban, mély alt hangján hahotázva.
Aznap este a láthatatlan gyermekekről mondott mesét. Ádámnak és Évának sok gyerekük volt, és amikor hírét vették, hogy vendégségbe készül hozzájuk az Úr, nekiálltak megsikálni szutykos csemetéiket. Csak hát nem sikerült mindegyiket megmosdatniuk, úgyhogy Isten elé csak a tisztákkal járultak. Az Úr tudta, hogy amazokat eldugták előle, ezért elhatározta, hogy mindazt, amit az emberek előle elrejtenek, ő is el fogja rejteni az emberek elől. Attól fogva azok a gyerekek láthatatlanok. Elmondtam nagymamának, néha úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan testvérem, aki folyton bepanaszol, de nem értette meg, mit akarok mondani.
Még nem sötétedett be egészen, ezért rábeszéltem, mesélje el még egyszer a vízi tündérek szörnyűséges történetét. Eléggé különös, valamiképp minden rémisztő történet a Muránál végződött. Engem a folyó nem taszított, szerettem kavicsokat vagy levelet dobálni a vizébe, aztán szaladtam a parton és követtem a hajócskáimat. Ám az idősebbek közül senki sem kedvelte azt a folyót. Gyakran kiöntött, ősszel hideg ködök szálltak fel belőle, az öregebbje elgyengült és megbetegedett, olykor karácsonyra meg is halt. Nyaranta pedig, a poshadó víz édeskés szagával, egyik-másik holtágából meg a vízlevezető árkokból olyan ádáz szúnyogok keltek ki, hogy az emberek estefelé nem tudtak szóba ereszkedni az utcán, inkább behúzódtak a négy fal közé. Időről időre híre ment, hogy valaki belefulladt a folyóba. Milan, a cigány volt az utolsó, aki dajdajozni indult egy fülledt augusztusi délutánon, előtte meg egy pecázó, aki után a parton csak a biciklit, a gilisztákat meg a háromlábú kisszéket lelték meg. Úgy strázsálta ez a háromláb a vizet, mintha a gazdájuk bármelyik pillanatban felbukkanhatna. Az emberek viccelődtek, hátha a vízi tündéreket kergetve úszott be, holott már benne volt a korban.
Nagymamánál ért az éjszaka leszállta. Mielőtt anya eljött volna értem, megkérdeztem tőle, mi vár azokra az ifjakra, akiket a vízi tündérek lerántanak a meder fenekére. Azt felelte, odalenn maradnak, a mélyben, a feneketlen sötétségben arra várva, hogy valaki élővel kiváltódhassanak. Talán ezt jobb lett volna elhallgatnia.

*

Nem szerettem az iskolai előképzőt. Csak három-négy gyerekkel volt kedvem barátkozni. A többiekről azt tartottam, nem fürödnek minden szombaton és nem mosnak lábat minden este, némelyiknek pedig feketéllett a körme alja, amit utáltam, mert anya és a svesztim is utálták. Némelyikükben semmi érdekeset nem találtam, mások meg gorombák és harsányak voltak, és gyakran minden ok nélkül heherésztek. Aki sokat rötyörész, nem szorult beléje túl sok ész. Játékszerekből hiány volt. Ahányszor csak a nevelő néptársnő a játékosszekrény ajtaját kitárta, mintha csak egy nagyon szegény gyerek világába tessékelt volna bennünket rövid időre. A játékok ráadásul úgy festettek, mintha a néni maga játszott volna velük kiskorában. A nevelő néptársnőnek nagy didijei voltak – jólesett nézegetnem őket –, valamint kissé girbegurbán sorakozó, barnára színeződött fogai. Amikor végigment az osztálytermen, cigarettafüst és kávéillat terjengett a nyomában, meg valami harmadik szag, ami engem erősen emlékeztetett valamilyen főzelékére, borsó, zöldbab vagy gulyás, a hét napjai szerint. A tanteremben régi, megviselt padok és asztalok sorakoztak, úgyhogy volt rá eset, amikor az iskolabútor vagy a parketta némelyik darabkáját óvatlanul hazahurcoltam magammal a hajamban, a zoknimban, a pulóveremben, a körmöm alatt. Csak elégszer kellett volna megfordulnom az iskolában, és teljes egészében hazahordhattam volna. Emellett a nevelő néptársnő meg a barátai, akik mindig egyformán öltözködve jelentek meg, abban a helyiségben gyülekeztek, amit tanárinak neveztek, ott cigarettáztak, mintha fogalmuk se lenne róla, mi a jó mulatság. Jobban mondva, mintha pontosan tudnák, ezért aztán előírták, hogy mindent szabad, csak azt nem. A derült égből harlekinek és bohócok csöppentek oda, táncra perdültek, és eldalolták, hogy a legnagyobb kincs a barátság, és hogy a mi jugoszláv tengerünk összeköti a világ minden népét és országát. Nekem kelekótyáknak hatottak. Dalt énekeltünk egy szeleburdi kislányról. A nevelő néptársnő azt mondta, hogy egy megbízhatatlan és mókás jellemről van szó; az a kislány kócos volt, és furcsa dolgokat művelt, csak mert cikizték. Nekem nem volt világos, miért akarják, hogy ilyen kislányról énekeljünk. Ha köztünk lett volna, az osztályból nyilván senki sem keresi a társaságát, és kijár neki is pár tasli a nevelő néptársnőtől. Ha én lettem volna a főnök, nindzsákról és a dobócsillagjaikról énekelünk, Kittről és Simon Templarról szóló képeskönyveket forgatunk.
Minden gyerek megtanulta, hogy azt kell mondani, sehol a világon nincsen szebb és jobb Jugoszláviánál, mert itt mindenki boldog és szabad és egyenjogú, de senki közülünk nem tudta, mi olyan nagyon fontosat tett ez a nagy és büszke ország azután, hogy, nyilván egy szál magában, valaha régen elkergette a svábokat a Napóleonjukkal együtt Európából (ami elég ok volt rá, hogy szégyenkezzem a Németországból kapott tolltartóm és rostirónjaim miatt). Két nagyon fontos szót tanultunk meg: szocializmus és barátság. A barátság volt a legnagyobb kincs, a szocializmusban pedig mindenki segíti a másikat, senki sem a legfőbb, és nem mondhatja azt neked, hogy ezt vagy azt csináljad. Betanultunk egy dalt a barátságról is, és a nevelő néptársnő megkérdezte, ki-ki mit gondol róla. Nem tudtam, mit is gondolok efelől, ezért azt mondtam, a legfontosabb, hogy mind barátkozzanak, és a legszebb, ha mindenki együtt játszik, egymásnak segédkeznek és barátságban vannak. Megdicsért érte, és én aztán ennek megfelelően válaszoltam minden kérdésre, amit később feltettek nekem, ha jobban meggondolom, egészen a főiskola elvégzéséig. Nem hittem azt, hogy a gyerekek tényleg azt gondolják, a barátság olyan nagyon fontos dolog. Talán csak Silvija Jambrožić meg Suzana Perčić, akik amúgy is folyton tanítónősdit játszottak. Senki sem akart tanuló lenni náluk, ezért aztán cserélgették a szerepet, és mind szigorúbbak és gorombábbak lettek egymással. Barátság, a legnagyobb kincs. Mindenkinek tudtára akartam adni, hogy apa távvezérlésű autókat hoz majd a Quelle-katalógusból, úgyhogy a fiúk ölre mennek a haverságért, meg hogy építsék is velem ezt a bugyuta barátságot.
A nevelő néptársnő azt kérte tőlünk, beszéljünk úgy, mintha a Híradóban vagy ahogy a Kviskotekában tennénk. Ne mondjuk azt, „mi kéne”, hanem „mit szeretnénk”, nem „izél”, hanem „megy”, nem „kakilnom kell”, hanem „kérem szépen, ki kell mennem”. Nekem a svesztim már elmagyarázott ezt-azt korábban, úgyhogy a szememet forgattam és sóhajtoztam, amilyen hangosan csak tudtam, amikor valamelyik gyerek a néptársnőnek azt találta mondani, „néni”, vagy tegezni találta. De egyszer azt mondtam, kérek egy „irkalapot”, mire a tanítónő kijavított, mondván, mifelénk ezt most már úgy kell mondani: „füzetlapot”. Ebből aztán már semmit sem értettem.
Az előképző azért sem volt kedves nekem, mert némelyik gyerek csúfolt más gyerekeket. A főkolompos Goran Brezovec volt, már az első napon gúnydalt faragott a kövérkés Damir Noklecra. A dalocskában semmi rím, de mindenki felkapta és megnevette, úgyhogy rajta ragadt. Javarészt abban merült ki, hogy Damirnak, miközben lehajolt, elhasadt az alsónadrágja, noha ilyesmi tudtommal sohasem történt meg. Goran Brezovec volt a jani az osztályban, apja a helyi közösség elnöke, anyja a postán dolgozott, úgyhogy mindenki gazsulált nekik. Én is néha dalra fakadtam, féltemben, hogy máskülönben kieszelnek valami csúfolódót, miszerint madár pottyantott a szájamba, azért nem fér ki semmi hang a torkomon.
Megkapta csúfnevét egy olyan kislány is, akinek a barátnője serkét talált a hajában. Egy hallgatag, szemüveges fiúcskára a Popipussz gúnynevet aggatták. Nem tudtam pontosan, hogy jön ez össze, de ködlött, hogy olyasfélét illetnek vele, aki talán valami okból pusszantja a saját és talán a mások fenekét is. Akkor nem sejtettem, hogy ha majd felnövök, csókolgatni fogom más alfelét, és hogy kedvemet lelem benne.
Komisz ugratás lett Dejan Kunčec osztályrésze is, aki a padtársam és legjobb barátom volt. Bekakált ugyanis. Éppen nekiálltunk erdőt meg folyót rajzolni, amikor a rostiróné mellett a kakabűz is szétáradt. A tanítónő vette észre utolsónak, és nagy gyorsan hazaküldte Dejant. A delikvens elvörösödött, fejét lesunyta, úgyhogy a könnyei nyílegyenesen a nadrágja szárában lecsorogva a parkettán gyülemlő világosbarna folt szélébe potyogtak, amelyet esetlenül toporogva szétmázolt. Átfutott rajtam, hogy most Dejan otthagy magából egy darabot ahelyett, hogy, mint rendesen, hazahurcolna valamicskét a padozatból. Goran Brezovec és még páran hangosan nevettek. A nevelő néptársnő először is kitárta az ablakokat, majd ránk szólt, emelje fel a kezét, aki sohasem pisált vagy kakált be. Mindenki elnémult, Goran Brezovecet kivéve. Valami olyasfélét motyogott, ő biz’ tudja, merre van a vécé, nem is kakál be. Ekkor kedveltem meg a néptársnőt, mert a barátomnak pártját fogta, már nem nehezteltem érte, hogy mindig a cigarettafüst, kávéillat meg a főzés kipárolgásai lengik körül. Igazságosnak mutatkozott, ami elegendő volt ahhoz, hogy hihetővé tegye, Jugoszlávia igazságos. A tanítási nap végén a néptársnő rám bízta, hogy vigyem haza Dejanékhoz a holmiját. Pár nappal korábban történt ez, hogy a nagy fekete autó beállt az udvarunkba, mielőtt kezdetét vette volna az a különös színjáték. Dejan elmondta, alig is érzett valamit a gyomra körül, és nem gondolta, mi jön rá. Pontosan tudtam, mire gondol. Az iskolai előképző foglalkozásainak velejárója volt a készülődő hasmars és a klozetre szaladgálás.
– Ej, én csak pirinyót pukiztam vóna, de gyütt sógorostul. És kezdett csordigálni a jobb lábamon lefele.
– Há’ mé’ nem szótá’, hogy kéredzkedsz ki, oszt hajts a budiba?
Dejan gyermekesen komolykodva felsóhajtott.
– Eccé otthon betrotyiztam egy picit, oszt két óra hosszat észre se vette senki. Azt gondótam, a suliba’ is lapítok, amíg a néptársnő el nem eriszt haza.
– No de mér’ kakáltál be otthon? Ment a hasad?
– Ááá! Néztem a tévét, és sehogy se akartam elmenni vécézni. Azt gondoltam, vissza t’om tartani.
– Goran Brezovec trallalázott, azután meg jól ráfázott – cikiztem. Beparkolt a vontatójával a fotel és az éjjeliszekrény közé, egy szót se szólva. – De engem ez nem zavar – mondtam, tényleg szilárd meggyőződéssel.
Dejan hálásan pillantott rám.

Bognár Antal fordítása

Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.

A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.

A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.

 

Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.

Svetislav Basara: Parkinson kór: a kezdet és a vég (regényrészlet)

Miért több az ember az állatnál? Mert belátja, hogy az állatok közé tartozik, mert tisztában van vele, hogy születésétől fogva halálra van szánva, és mert tudván tudja, hogy léte pusztulásból táplálkozik és halált okozva teremt. (Nyikolaj Fjodorov)

Pavel Kuzmics Kaszatkin

MORBUS PARKINSONI

ELŐSZÓ

A rettenetes kór kieszelője, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt – egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek – ha hitelt lehet adni az alábbi eseménynaptár és életrajz tényálladékának – oroszlánrésze volt. D. L. Parkinsont tehát a részint valóságos, részint kifundált táborlakók százezreivel egyetemben rehabilitálták, és visszanyerte semmivé lett lénye köntösét: nevét. Betegségének mibenlétét viszont elnyelte a feledés köde, viszolygás övezi. Továbbra is csak morbus Parkinsoni a neve, közkeletűen parkinsonizmus, de – mint életben maradt kortársai egybehangzóan tanúsítják – a tüneteknek és a klinikai kórismének semmi köze az eredeti Parkinson-kórhoz. Itt nem a betegség mutációja forog fenn, mint a tébécé esetében, amely állhatatosan sajátítja el az antibiotikumok közömbösítésének új meg új biokémiai stratégiáját; nem, a – mellesleg gyógyíthatatlan – parkinsonizmus most néhány olyan jelentéktelen megbetegedés kölcsönvett kórtüneteinek közönséges együttese, amelyek egyezményes szemszögből leginkább az Alzheimer-kórra hasonlítanak. A korszerű parkisonizmus nyilvánvalóan humbug. No de mire lene jó egy betegség meghamisítása? Éppen ez a kérdés gyötri F. R. Voznyeszenszkijt, a történészt, aki bejáratos cári Ohrana, az NKVD, a KGB és a Lubjanka archívumaiba. No de hol lehet ezt megpiszkálni? Avatatlanok – ilyen dolgokban pedig ki ne lenne avatatlan – elképzelni sem igen tudják, milyen szerteágazó egy-egy ilyen levéltár, arról nem is beszélve, milyen irdatlan sokaságát süllyesztették el bennük a dokumentumoknak. (Egyes tanúságtételek1 szerint ezek az archívumok lajstromba veszik az összes utat, az összes várost, falut, utcát, házat, embert, az emberek minden feljegyzését és beszélgetését a legutóbbi három évszázadból.)

Ebben az irdatlan iratrengetegben csak a Mitrofanovszk címszó (egy jelentéktelen városka neve, amelyben Parkinson megszületett) teljes 57 400 folyómétert foglal el nem kevesebb, mint 459 789 490 567 forrással. Minden együtt van, semmi sem maradhat rejtve, de évtizedek szorgos munkája szükségeltetik ahhoz, hogy kikerekedjen a kép valamely eseményről, feltérképezhessék valakinek az életrajzát. Nem marad más választása, Voznyeszenszkij vaktában kiemelt dokumentumok tanulmányozásával remél boldogulni. A megérzéseire hagyatkozik. Hatodik érzékét veti be. Parkinsonról lévén szó, ez lesz a legjobb. Körvonalazódnak az első eredmények: Parkinson megbízhatóan dokumentált életrajza tízéves koráig. De ez érdektelen. Nincs benne semmi különös. Effélékből eleget olvashatni az orosz realista írók émelygős elbeszéléseiben. Ezek az elbeszélések, a szappanoperák feltalálása előtti szappanoperák valójában kiskáték a korabeli orosz gyerkőcök felcseperedéséshez és neveléséhez. Voznyeszenszkij, a literatúra feltétlen elkötelezettje (csak egy orosz lehet ennyire fanatikus) arra az elkeserítő felismerésre jut, hogy az orosz realista irodalom tönkretette az orosz valóságot; hogy megrontotta az egyszerű orosz lelket; hogy tápot adott a szociális igazságosság abszurd eszméjének; s végezetül hogy ezt Demjan Lavrentijevics is így gondolta, amikor valahol lejegyezte: “Dosztojevszkij után az orosz lélek típusgazdagsága, tarkasága az orosz lelki alkat öt változatára sorvadt. Vannak Sztavroginok, Raszkolnyikovok, Marmeladovok, Lebezjatnikovok és Szvidrigajlovok.”

Megágyaztak a pokolnak

Láttam, én láttam…! Ó, mennyi ideig abban a hiszemben voltam, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy, igenis, szemtanúja voltam, amikor Pistit a ló homlokon rúgja négyéves korában. Pusztán, mert a balesetről egyszer elejtettek valamit, és a képzeletem riadozva lefestette, kivetítette. Mint ahogy a „papírpáncélosban”, a könnyű felderítő Toldi harckocsiban kuksolva vetítette recehártyámra a várt becsapódást, mely egy szempillantás alatt eltörli a legénységét a föld színéről.

Pedig hát nem láthattam, hiszen öt évvel őutána születtem. A bátyám mindig ráfésülte a haját a hegre, úgyhogy mások előtt rejtve maradt, hogy kiskorában egyszer megrúgta a ló. Nekem meg, amikor birkóztunk, és megütköztem rajta, a kamaszkori pörsenések, púpok közt a hóka színű, kis ferde csonttüremlésen, apánk azt mondta somolyogva, ott jön ki rajta, nem látod, hány helyen, a rosszaság. Persze azért mondta, mert Pistiben nem volt egy csöpp rosszaság sem… Ő pedig, amikor egyszer rá mertem kérdezni, csak eltréfálta: nem a nevén szóltam a lóhoz, hát megrúgott. Sebaj, ebcsont beforr…

És milyen sokáig nem tudhattam meg, bár a lelkemmel tudván tudtam, hogy ő már nincsen, és nem láthatom többé! A halálhírét csak évek múltán közölték velünk. Csak a hírt. Azt nem, hogy a tetemét hol földelték el. De miután már kérni lehetett, a kihantolás a váci rabtemetőben nem hozott eredményt az ő porhüvelyére nézve. Nem találtak olyan koponyát, melyen úgy vet ráncot a csont, hogy – más sérülésnyomok közt – azonosítható lett volna egy gyerekkori lórúgás helye…

 

Az öregember, aki ezt hol fennszóval, hol magában motyogja, Jani bá’, vendégét nem kérdezi, miért jött. Azt sem, hogy ráérő ideje mennyi. A tűzhely körül foglalatoskodik ugyanis: cukorlepényt kotyvaszt az átteleléshez a méheinek. Sűrű szirupot forral fel, folyton kevergetve, egy kevés mézet is tesz bele, aztán az ujjával próbálgatja a massza hűlését, és nejlonzacskókba töltögeti, majd az asztalon elfektetve, lapogatva szikkasztja.

Látogatója, a plébános Ceglédről jött át Szolnokra, szemét törölgeti a piciny konyhában. Úgy ottfelejti magát aznap, hogy Gyulából Gyuszi lesz, és még a kaptárakhoz is végül kimegy velük délután, ott toporog, miközben az asszony sorra felemelgeti a kibontott kaptárak tetejét, Jani bá’ az egyik oldalukról lecsupaszított fehéres lepényeket gyors mozdulattal a keretekre teszi, a telelőfürt fölé, és a szigetelést nagy sietve visszazárják.

Sokan félnek télutón kinyitni a kaptárt, avatja be Jani bá’ a papot a méhészfortélyokba, tizenöt fok alatti hőmérsékleten, úgy szól a fáma, nem is lenne szabad. Hát, nagyon kell sietni vele; és a családoknak megváltás a táplálék az ínségben. Különben is bolond idők járnak a méhekre, már télelőn, tavaly karácsonykor szállongtak, megtévesztette őket az enyhülés. Takarításba fogtak, mert azt hitték, itt a tavasz, jön az új élet. Hurcolták ki az elhullott bajtársaik tetemét; még jó, hogy ecsettel el volt seperve a kijárat. Amelyik kast borz háborgat, annak a méhei csak tétován, bizonytalankodva indulnak el, mindentől rosszat várnak, tán még a virágkehelyben is ecetet gyanítanak. A rosszul tartott családok meg szoktak bolondulni ilyenkor, elhamarkodottan kirajzanak néha.

 

Ez a raj, az Istvánék ájtatos raja kicsi volt, maroknyi. Védtelenebb, mint a három baka egy Toldi vagy egy Turán páncélzatában, akik maguk is inkább csak a szentlélekben bízhattak. Nem is az ártás eszközének gondolták a találkozókat, hanem csak védekezésnek az ártás szabadsága ellen. Hogy a megfélemlített, a meghunyászkodó, a reményvesztett is lássa, mindig nyitva van az út a megigazuláshoz. Miért félt tőlük mégis annyira a hatalom? Pont ezért? Hol lopakodva, hol tolakodva, korbácsos megváltással Kánaánt hazudva jött, terjeszkedett az önkény, a rossz lelkiismeretet fennhéjázással palástolva; akit csak ért, édesgetéssel, félemlítéssel cinkosként bevonva a rontásba.

Életének sok részletét nem ismerte a plébános, hiába volt Istvánnak jelölttársa. Miután, már kisegítő testvérként, besorozták és híradósként a frontra vitték, továbbra is kitartóan küldözgette neveltjeinek a lelki malasztot, még egy imát is szerkesztett nekik a mindennapi munkába induláshoz. („Uram, Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, örömét, csalódását, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te! Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől! Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak. A munkában meghaltak békében nyugodjanak. Ámen!”)

Pistiből áradt a jóindulat. Van, akinek az ilyesmi már bántó. Van, akit piszkál. Sértőnek érzi, mert tüntetőnek látja. Amikor a rend feloszlatása után, már álnéven, a Persil Műveknél dolgozott, ott is oly mértékben tudott bánni a munkásfiatalsággal, hogy népnevelői elismerő oklevelet kapott.

No igen, az ima… „Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba… Ments meg minket a bajtól és bűntől!” Ez az, amit ők is komolyan gondoltak, csak egészen másképp.

 

A méhek közt nincs vita, mint az emberek közt támad nyomban, mihelyt ketten vannak. Leosztják a besorolást a kémia mákszemnél kisebb üzenőcseppecskéi, majd általuk kijelöli a családon belüli státust a főszereplő, akit közreműködésükkel preparáltak státusára. Nincs vita. Minden évad – a petézés, a bábok táplálása, a sejtfalakhoz a viasztermelés – megfelelő hőmérsékletet követel, s ez csak együttesen szavatolható a méhcsaládban. A rovar egyedei, melyek máskülönben elképesztő teljesítményre képesek – a nektárt hordó méh olyan munkát végez, mintha egy cingár ember álló nap a saját testsúlyának megfelelő terhet hurcolászna tempósan kocogva, úgyhogy repülés közben a méh teste elérheti a negyven fokos hőmérsékletet is –, híján vannak a saját hőszabályozó képességnek, azaz a fürtöt elhagyva egykettőre kimúlnának. Ott azonban, a fürtben egyenletes kemencemeleg van. Nem dermedhetnek halálra a rovarok a külső héjon sem, mely jobban ki van téve a lehűlésnek, mert ők folyton beljebb kerülnek a megtartó nyüzsgésben, ahogyan az összekapaszkodó méhek alkotta, melengető fürt belsejéből viszont kifelé furakodnak addig átmeneti kényeztetését élvező testvéreik, s majd visszasodródnak megint, mielőtt elalélnának. Némelyik elvénült méh már csak erre jó: hogy testmelegét leadva segítse társai túlélését.

De télutón már fogytán az erő, az egyéni és a méhcsaládé, kiapadnak a vésztartalékok is. Ha késik a tavasz, a cukorlepény égi manna a méheknek.

A méhtársadalomban nincs árulás. És nincsen gyónás sem. Ilyenformán a megbocsátás és a megváltás is felesleges, persze, mert hiszen ismeretlen a vétek és a rossz, mivel fel sem ködlik sehol valamiféle külön szándék érvényesítése. Vágy a raj mindegyik egyedében csak szerepe betöltésére irányulhat. Pontosan azokra az eszközökre nincsen szükség tehát, amelyekkel az ember, mióta világ a világ, szabályokat, törvényeket állít fel és megszabja a jutalom, hála és a büntetés mértékét.

 

Újpest főutcáján, az Árpád úton 1951 őszén új kocsmát nyitottak. Hangzatos nevet adtak neki: Pokol csárda. Vendégcsalogatónak a bejáratnál felállítottak egy nagy reklámtáblát is, rajta a messzire látszó felirattal: „Lépj be a Pokolba!”

Ilyennel játszadozni! – horgadt fel a botránkozás a hit apródjaiban. Rossz tréfa, nagyon rossz tréfa. Hol végződik a csínytevés Isten ellen és hol kezdődik a merénylet az ember ellen? Hozzászoktatnak a rossz út ártalmatlanságának gondolatához, megbarátkoztatnak a bűnnel, beléd akarják vele sulykolni, hogy semmiség az, csintalankodás. Pokol? Rá se ránts! Az csak egy szó. Tán még majd hősködni is lehet vele maholnap. Nevetség, majd a megvetés tárgyává tesznek így minden ódzkodást. Ne Istent szolgáld, hanem a látásodat elzsibbasztó mákonyokat… Lépj be a Pokolba! Hiszen csak a neve ilyen elborzasztó. Épp azért, hogy becsalogasson. Hazudj, ha kell, rágalmazz, állj hamis tanúnak! Vedd el mások javait, foglald el a házát, üsd ki a kezéből utolsó falatját is a nyomorultnak! Taposd el!

A csábítás, hogy a könnyebb utat válaszd. A harsány buzdítás arra, hogy ne is próbáld megzabolázni könnyelműségedet. A rád vigyorgó cinkoskeresés. A lelkedért riszáló ördög. A fertő csapóajtaja.

Pedig ez a mi Albertünk is, miközben megemberesedett a katonaságban, amilyen zabos, dúló-fúló, mord kamasz volt, Istvánnak való feltöretlen dió, lehiggadni látszott. A menyasszonyát is magával vitte már pár találkozóra, egy tizenöt éves gimnazistát, Hajnalkát. Egy vasárnaponként keszkenős-imakönyves, szende lányt, akinek az anyja mindig azt mesélte, hogy nevet is a marizelli zarándokúton találtak neki, mikor viselős volt vele. Vendéglősök lettek volna maguk is, de az asszonynak már csak üzemi konyhás hely jutott az új rendszerben, apjuknak meg pincérkedés.

 

Csak István tudhatott valamit, ha volt miről tudnia, a mi Albertünk zugligeti kalandjáról; meg tőle Gyuszi is, akit annak pappá szentelése után egyszer a szülei lakásán megkeresett, töredékes, szakadozott, homályos mondatokban a gyónási titokról, a gyónás érvényességéről kérdezgette és sután eloldalgott…

És ha más, régi titka lett volna, annak fivére lehetne tudója.  

A háború telének még nem volt vége, de jöttek már enyhébb napok, gazdátlan ebek és megfészkelő rémek. Mindenféle népség mászkált a budai hegyvidéken, élelmet, holmit hurcolásztak alkonyatkor, hajnalonta; éjszaka orosz járőrök cirkáltak, már nem is annyira a kitörés után teljesen felmorzsolt ellenség siralmas, nyúzott maradékára, hanem a saját randalírozó, ahogy akkor madárnyelven mondták, olykor-olykor kilengéseket elkövető katonáikra vadászva. Nem volt az orosz potyaleső – elvette, amit akart.

Apátlan-anyátlan, kicsapott kamasz fiúk kutakodtak az utak mentén, a sűrűben, ott aztán volt elhagyott gyilok mindenfelé, csillogó szemmel csereberéltek talált lőszert, golyót és gránátot, még lőfegyvert is. Merészségét akarta fitogtatni mindegyik; volt, aki megjárta, miközben a lövedékeken matatott, aknákon babrált. Az ő esetük is végződhetett volna rosszul, még rosszabbul. Kifigyelték az útvonalat, amelyen a ruszkik, hol ketten, hol hárman, lejárnak valahová Makkosmáriára. Mármost vagy igaz, vagy nem, hogy heccből lövöldöztek magányosan bandukoló orosz katonára, s egyszer vagy többször tették, egyáltalán nem volt-e ott más hangadó, mint ahogy lenni szokott, és a mi Albertünk az éretlensége zavaros világmegvetését akarta a kicsiny raj elismerésére váltani, amikor elsütötte a fegyvert, azt senki a földön meg nem tudná mondani.

Vonakodott talán mást bemártani, azért vállalta magára, hogy igen, fegyvert rejtegetett, igen, készült rá, igen, terrorcselekményeket követett el. Kiverték belőle ’53 elején, aztán elhitették vele, hogy ha beismeri a nyomtalan maradt gyilkosságot, másodfokon sürgősséggel tárgyalják az ügyüket, és számíthatnak enyhítésre vagy a Sztálin halála után közelgő amnesztiára.

Az ítéletet megerősítették, a kegyelmi kérvényben a mi Istvánunk kirendelt védője hiába hivatkozott arra, hogy ha többi pártfogoltjait nem buzdította effélékre lelki vezetőjük, őt, a mi Albertünket még kevésbé befolyásolhatta az ifjúsági hitbuzgalmi csoportban – méghozzá utólag!

De persze a brosúrák, amelyeket olvastak, továbbadtak, terjesztettek…

Mert hiszen a vallatók is csak ezt akarták volna, „jó útra” téríteni őket. Minden eszközzel. Vagy pusztuljanak az útból.

Hol végződik az ártalmatlan csínytevés az állam, a társadalom ellen, és hol kezdődik a felforgatás, az aknamunka az új, igazságos renddel dacolók toborzása? Halljuk csak! A semmitől vissza nem riadó izgatás?

A Pokol csárda mocsokkal hivalkodó hirdetőtáblája egy hajnalon arra virradt, hogy valódi mocsok csorog rajta, feketére bemázolták ugyanis kátránnyal. A felháborodott hívásra kiszállt az ÁVO. A nyomozókutyák szagot fogtak, és egyenesen a Clarisseumhoz vezették a nyomozókat. A mi Albertünk menyasszonya volt az, akin rajtaütöttek. A kislányt, Hajnalkát iszonyatosan megkínozták, mindent kiszedtek belőle. Hogy a tiltó rendelet ellenére kik, hol járnak össze, ki a lelki vezetőjük…

Istvánt jóakarói figyelmeztették.

– Mikor ránk törtek, már rosszat sejtettünk. Járt itthon előtte, búcsúzkodott tőlünk. De anyánknak meg se mondta, mire készül…

– Elő volt készítve minden, hogy átcsempészik a határon, külföldi rendházban fogadják. A volt cserkésztisztje pénzt adott neki.

Mi lenne valójában a raj, amihez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor saját levükben és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. A falunkbeliek, a földijeink. Felebarátaink, bajtársaink, embertestvéreink. Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni? Szeretet nélkül?

 

A rajt a túlélés akarása hajtja. Benne az egyedet is, amelyre így is, úgy is halál vár végül.

Az egyház kommunitása nem tud kivételről, és ez világos, így helyes. Mindenkor mindenki előtt nyitva az esély. De az ember maga kivétel. Mert csak rész, de az egész tartozik rá. Vagy elvész, mintha soha nem is lett volna. Mások nélkül, maga nélkül. A titokkal való eggyé válása nélkül.

Még egy rövid kis azilum jutott ki a mi Istvánunknak, amikor Tibinél húzódott meg, az Imre utca 6. alatt. Innen gondolta intézni a feloszlatott Katolikus Ifjúmunkások Országos Szervezete továbbéltetett csoportjainak rá háruló feladatait. A ritka csoda, amikor az emberben egyszerre lakik az önfeladás és a magára találás. Kiss István névre érkeztek a levelek. A házmesternének, Erzsikének már az is felkeltette a gyanúját, hogy egy után most két mókus, két ájtatos manó lakja az ürgelyukat – ki tudja, mit művelnek egymással és azt végképp sose tudni, az ilyen angyalarcok, angyalhomlokok mögött mi lakik –, gázrózsa tüzében felizzított tűvel nekiállt kíváncsian felnyitogatni a levélborítékokat. Amit talált bennük, abból rögtön kihámozta, nem téveszthette meg a kenetteljes hangvétel, hogy a megsejtett disznóságba jobb lesz beavatni a férjét is, aki történetesen amúgy is az ÁVO-nál sofőrködik. Legalább vállon veregetik érte – ráfér.

Most lecsaphattak rájuk, és felgöngyölíthették a pártőrségbe is befurakodott szervezkedést. Kikerekedett a kép az államrend megdöntése céljával fegyveres csoportban szervezett összeesküvésről, csak vallomásra kellett bírni a lefogottakat minél több vádpontban.

Tizenöten álltak bíróság elé – az öt évre ítélt kispapot agyonverték –, kilenc államvédelmis, a hat civilből még négy lelkész. A négy, demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség vádjával kötél általi halálra ítéltet az ügyész kegyelemre ajánlotta. A két ülnök egyike csupán a másodrendűt, a tanácselnök egyiküket sem. A másodrendű vádlott ítéletét életfogytiglanra mérsékelték. Négyen tizenöt-tizenöt, ketten-ketten tíz, hárman nyolc-nyolc évet kaptak.

Az öreg méhész most sírt, elgörbült arccal pityeregve:

– Több elítélt társa elmondta nekem, hogy az egyik fegyőr még akkor is, amikor a vesztőhelyre vitték, teljes erejéből bokán rúgta a mi Pistinket. Mikor a másik rászólt, visszavágta: „Neki már úgyis mindegy. De bennünket megjutalmaznak érte…”

Eltelt velük a nap, és nem lettek sokkal okosabbak, csak valamivel öregebbek. Mert azt például nem mondták el egymásnak, egyik sem a másiknak, hogy miközben várják a találkozást vele, egyre gyakrabban látják viszont úgy, mintha élne. Látják, amit nem látnak: a homlokába fésült haja alatt a lórúgás csonthegét. A halálra szánt szemekbe kiülő angyaltisztaságot.

Már nem volt mód, hogy ellenőrizze – mert a plébános is, aki túlélte a hadastyánt, csak ritkán mozdult ki otthonából, nagy körülményesen –, de visszarévedve a mi Gyulánk mind határozottabban látni vélte az alatt a fél másodperc alatt, amíg a méhek telelőfürtjének a cukorlepényt beadták, hogy a kaptárfedeleket belülről kopottas, durva vászon fedi, s nyomokban mintha két kirajzolódó emberarc foltját őriznék. 

 

(Sándor István alakvázlata a szerző Tartozás című regényéből)