A kínzó és unalmas színjáték, amivé a legutóbbi napok váltak, végtére be kellett ismernem magamnak, azért fájt oly nagyon, mert apa egyszer játék közben szót ejtett a kincsről, amelyet jó mélyre elástak valahol a falu fölötti sötét erdők egyikében. Nem akarta elárulni, pontosan hová, ezzel magára haragított, és azt mondtam neki, gyűlölöm. Azt válaszolta, ha így állunk, akkor nem megyünk el együtt megkeresni a kincset. Elkeseredtem, forrt bennem a méreg, és talán, nehéz ezt tetten érni (mert sem nem foglaltam szóba, sem nem rajzoltam meg), talán átvillant rajtam az óhaj – bárcsak ne is lenne. És talán valaki tényleg meghallotta és beteljesítette az óhajomat. A gondolat, hogy a gyilkosa lettem, ott zakatolt a fejemben napok óta, én pedig görcsösen takargattam, azt hajtogatva, nem halt meg.
Apa gyakran fütyörészett és dallikázott, a nóta olyasvalakikről szólt, akiket az álom völgye nevelt fel, ahol egy legény és egy lány először váltottak csókot. Azokat a részeket fütyörészte, amelyeknek elveszett a szövege, és a legharsányabban azt a részt énekelte, amelyekben az a völgy szerepel. Énelőttem addig a napig világos volt, hogy pontosan az álomvölgyből indulunk el majd mi ketten a hegyekbe a titokzatos kincsért. Most már nem voltam biztos benne.
Anya belépett a szobába, én meg a fal felé fordultam, hogy ne lássa a szememet. Azt mondta, most csak hárman vagyunk, szót kell fogadnom és jónak kell lennem. Nekiduráltam magamat, és megkérdeztem:
– Akkor is fiának tunna, ha kitudódna, hogy valami cudarot cselekedtem? Nem ilyet, mint ez a csavarokkal meg a szegekkel, sokkal rosszabbat?
– Mire fel tudakolózol? Te az én fiacskám lennél, akárhogy is. De mit csiná’tál?
– Nem mondhatom meg, sohase mondhatom meg!
Mondta, hogy elmehetek a nagymamához. Ott lakott pár házzal odébb, lefelé a Murának tartó utcán. Kaptam rajta örömest, mert nem tudtam már elviselni valakinek a folytonos távollétét és a házat megülő csendet. A nagymamánál mindig is érződött a néma távollét (nyilván amióta Matjaž nagypapa meghalt), de ahhoz már hozzászoktam.
Nagymamának segítettem nyugovóra beterelni az ólba a tyúkokat, kakaót készített nekem, aztán játszadoztam a szobájában, miközben ő tévét nézett és kötögetett. Az ő háza kisebb volt a mienknél, de érdekesebb. A faliszőnyegen az ágy mellett két őz, amint a patakból isznak, meg egy gobelin hatalmas nyuszikkal, a konyhában pedig nagy képen Jézus, a hosszú hajú, bajuszos-szakállas ifjú, aki az összes emberért halt kereszthalált, vörös-kék köntösben. A piros lebernyegen át, úgy sejlett, a szívét látni, ujjával épp oda mutatott. Úgy képzeltem, talán olyan, lenyomatos pólót viselt, amilyet az unokatesóm, Sport Billy képével.
Nagymama tévékészüléke tetején téglalap alakú csipketerítő díszelgett. Szűz Máriát formázó műanyag flaska állt rajta szenteltvízzel, a nagybácsi bekeretezett, fekete-fehér katonaképe, meg egy szuvenír kagylókból, Primošten felirattal. Megkérdeztem a nővéremtől, nálunk miért nincs csipketerítő a tévékészüléken. Azt mondta, gondoljam el, hogy volt idő, amikor nem létezett televízió, és amikor minden tárgy szolgált valamire. Az asztalt megterítik étkezésekhez, a szekrényekben tartják a ruhákat, a vitrin könyveknek, iratoknak, emléktárgyaknak adott helyet. Aztán bejött ez a fránya televízió, és nagymama szemében nagyon elütött a többi holmitól, amelyek eleve és folyvást a rendeltetésüket szolgálták. Ez meg csak akkor szuperál, amikor bekapcsolják. Kifundálta hát, hogy terítőt tesz rá pár encsembencsemmel, attól olyan lesz, mint egy komód. Úgy szerettem a nagymamát, hogy képes voltam végignézni vele a Számok és betűket, úgy téve, mintha lekötne. Eszembe ötlött az is, hogy talán ő meg csak miattam tesz úgy, mintha odalenne érte. Nem zavart, talán azért néztük a tévében a Számok és betűket, mert összehozott bennünket. Többnyire hallgattunk, kivéve ha sikerült rávennem a mesélésre. Meg kellett neki ígérnem, hogy nem fogok rosszat álmodni (mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon), és elimádkoztuk együtt az őrangyal imáját vagy a rózsafüzér tizedét. Amikor letette a rózsafüzért az asztalra a fehér pöttyös piros bádogcsésze mellé, szikkadt ajkán megelevenedtek a riasztó bolygó lelkek, meg a vízi tündérek, akik az ifjakat lehúzzák a Mura fenekére, feltámadt Mihoci vitéz is, aki a második faluig veti buzogányát, előjött a lányka egy kis dalban, akinek apja a Murába veszett, felszínre vetődött a templom, amely valaha rég alásüllyedt, s a bányászok is, akik egy aknában rekedtek odafenn a hegyekben.
Engem ezek a történetek nem ijesztettek meg, amikor nagymama mellett voltam, mert úgy éreztem, ő szinte semmitől se fél. Túlélt éhínséget, betegséget, meg azt a háborút a németekkel, oroszokkal, cserkeszekkel, és nem félt sem az ítéletidőtől, sem a jövőtől. Egy nő azért üldözte álmában, Josipa Lisac, az énekesnő. Különösen öltözködött, és valahogy szúrósan meredt a kamerába. Nagymama csak azért félt nagyon a pokoltól, mert azt gondolta, ha Szent Péter mérlegén valami bűne találtatik, a tüzes mélységből Josipa Lisac integet majd tüskös hajjal és fém melltartóban, mély alt hangján hahotázva.
Aznap este a láthatatlan gyermekekről mondott mesét. Ádámnak és Évának sok gyerekük volt, és amikor hírét vették, hogy vendégségbe készül hozzájuk az Úr, nekiálltak megsikálni szutykos csemetéiket. Csak hát nem sikerült mindegyiket megmosdatniuk, úgyhogy Isten elé csak a tisztákkal járultak. Az Úr tudta, hogy amazokat eldugták előle, ezért elhatározta, hogy mindazt, amit az emberek előle elrejtenek, ő is el fogja rejteni az emberek elől. Attól fogva azok a gyerekek láthatatlanok. Elmondtam nagymamának, néha úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan testvérem, aki folyton bepanaszol, de nem értette meg, mit akarok mondani.
Még nem sötétedett be egészen, ezért rábeszéltem, mesélje el még egyszer a vízi tündérek szörnyűséges történetét. Eléggé különös, valamiképp minden rémisztő történet a Muránál végződött. Engem a folyó nem taszított, szerettem kavicsokat vagy levelet dobálni a vizébe, aztán szaladtam a parton és követtem a hajócskáimat. Ám az idősebbek közül senki sem kedvelte azt a folyót. Gyakran kiöntött, ősszel hideg ködök szálltak fel belőle, az öregebbje elgyengült és megbetegedett, olykor karácsonyra meg is halt. Nyaranta pedig, a poshadó víz édeskés szagával, egyik-másik holtágából meg a vízlevezető árkokból olyan ádáz szúnyogok keltek ki, hogy az emberek estefelé nem tudtak szóba ereszkedni az utcán, inkább behúzódtak a négy fal közé. Időről időre híre ment, hogy valaki belefulladt a folyóba. Milan, a cigány volt az utolsó, aki dajdajozni indult egy fülledt augusztusi délutánon, előtte meg egy pecázó, aki után a parton csak a biciklit, a gilisztákat meg a háromlábú kisszéket lelték meg. Úgy strázsálta ez a háromláb a vizet, mintha a gazdájuk bármelyik pillanatban felbukkanhatna. Az emberek viccelődtek, hátha a vízi tündéreket kergetve úszott be, holott már benne volt a korban.
Nagymamánál ért az éjszaka leszállta. Mielőtt anya eljött volna értem, megkérdeztem tőle, mi vár azokra az ifjakra, akiket a vízi tündérek lerántanak a meder fenekére. Azt felelte, odalenn maradnak, a mélyben, a feneketlen sötétségben arra várva, hogy valaki élővel kiváltódhassanak. Talán ezt jobb lett volna elhallgatnia.
*
Nem szerettem az iskolai előképzőt. Csak három-négy gyerekkel volt kedvem barátkozni. A többiekről azt tartottam, nem fürödnek minden szombaton és nem mosnak lábat minden este, némelyiknek pedig feketéllett a körme alja, amit utáltam, mert anya és a svesztim is utálták. Némelyikükben semmi érdekeset nem találtam, mások meg gorombák és harsányak voltak, és gyakran minden ok nélkül heherésztek. Aki sokat rötyörész, nem szorult beléje túl sok ész. Játékszerekből hiány volt. Ahányszor csak a nevelő néptársnő a játékosszekrény ajtaját kitárta, mintha csak egy nagyon szegény gyerek világába tessékelt volna bennünket rövid időre. A játékok ráadásul úgy festettek, mintha a néni maga játszott volna velük kiskorában. A nevelő néptársnőnek nagy didijei voltak – jólesett nézegetnem őket –, valamint kissé girbegurbán sorakozó, barnára színeződött fogai. Amikor végigment az osztálytermen, cigarettafüst és kávéillat terjengett a nyomában, meg valami harmadik szag, ami engem erősen emlékeztetett valamilyen főzelékére, borsó, zöldbab vagy gulyás, a hét napjai szerint. A tanteremben régi, megviselt padok és asztalok sorakoztak, úgyhogy volt rá eset, amikor az iskolabútor vagy a parketta némelyik darabkáját óvatlanul hazahurcoltam magammal a hajamban, a zoknimban, a pulóveremben, a körmöm alatt. Csak elégszer kellett volna megfordulnom az iskolában, és teljes egészében hazahordhattam volna. Emellett a nevelő néptársnő meg a barátai, akik mindig egyformán öltözködve jelentek meg, abban a helyiségben gyülekeztek, amit tanárinak neveztek, ott cigarettáztak, mintha fogalmuk se lenne róla, mi a jó mulatság. Jobban mondva, mintha pontosan tudnák, ezért aztán előírták, hogy mindent szabad, csak azt nem. A derült égből harlekinek és bohócok csöppentek oda, táncra perdültek, és eldalolták, hogy a legnagyobb kincs a barátság, és hogy a mi jugoszláv tengerünk összeköti a világ minden népét és országát. Nekem kelekótyáknak hatottak. Dalt énekeltünk egy szeleburdi kislányról. A nevelő néptársnő azt mondta, hogy egy megbízhatatlan és mókás jellemről van szó; az a kislány kócos volt, és furcsa dolgokat művelt, csak mert cikizték. Nekem nem volt világos, miért akarják, hogy ilyen kislányról énekeljünk. Ha köztünk lett volna, az osztályból nyilván senki sem keresi a társaságát, és kijár neki is pár tasli a nevelő néptársnőtől. Ha én lettem volna a főnök, nindzsákról és a dobócsillagjaikról énekelünk, Kittről és Simon Templarról szóló képeskönyveket forgatunk.
Minden gyerek megtanulta, hogy azt kell mondani, sehol a világon nincsen szebb és jobb Jugoszláviánál, mert itt mindenki boldog és szabad és egyenjogú, de senki közülünk nem tudta, mi olyan nagyon fontosat tett ez a nagy és büszke ország azután, hogy, nyilván egy szál magában, valaha régen elkergette a svábokat a Napóleonjukkal együtt Európából (ami elég ok volt rá, hogy szégyenkezzem a Németországból kapott tolltartóm és rostirónjaim miatt). Két nagyon fontos szót tanultunk meg: szocializmus és barátság. A barátság volt a legnagyobb kincs, a szocializmusban pedig mindenki segíti a másikat, senki sem a legfőbb, és nem mondhatja azt neked, hogy ezt vagy azt csináljad. Betanultunk egy dalt a barátságról is, és a nevelő néptársnő megkérdezte, ki-ki mit gondol róla. Nem tudtam, mit is gondolok efelől, ezért azt mondtam, a legfontosabb, hogy mind barátkozzanak, és a legszebb, ha mindenki együtt játszik, egymásnak segédkeznek és barátságban vannak. Megdicsért érte, és én aztán ennek megfelelően válaszoltam minden kérdésre, amit később feltettek nekem, ha jobban meggondolom, egészen a főiskola elvégzéséig. Nem hittem azt, hogy a gyerekek tényleg azt gondolják, a barátság olyan nagyon fontos dolog. Talán csak Silvija Jambrožić meg Suzana Perčić, akik amúgy is folyton tanítónősdit játszottak. Senki sem akart tanuló lenni náluk, ezért aztán cserélgették a szerepet, és mind szigorúbbak és gorombábbak lettek egymással. Barátság, a legnagyobb kincs. Mindenkinek tudtára akartam adni, hogy apa távvezérlésű autókat hoz majd a Quelle-katalógusból, úgyhogy a fiúk ölre mennek a haverságért, meg hogy építsék is velem ezt a bugyuta barátságot.
A nevelő néptársnő azt kérte tőlünk, beszéljünk úgy, mintha a Híradóban vagy ahogy a Kviskotekában tennénk. Ne mondjuk azt, „mi kéne”, hanem „mit szeretnénk”, nem „izél”, hanem „megy”, nem „kakilnom kell”, hanem „kérem szépen, ki kell mennem”. Nekem a svesztim már elmagyarázott ezt-azt korábban, úgyhogy a szememet forgattam és sóhajtoztam, amilyen hangosan csak tudtam, amikor valamelyik gyerek a néptársnőnek azt találta mondani, „néni”, vagy tegezni találta. De egyszer azt mondtam, kérek egy „irkalapot”, mire a tanítónő kijavított, mondván, mifelénk ezt most már úgy kell mondani: „füzetlapot”. Ebből aztán már semmit sem értettem.
Az előképző azért sem volt kedves nekem, mert némelyik gyerek csúfolt más gyerekeket. A főkolompos Goran Brezovec volt, már az első napon gúnydalt faragott a kövérkés Damir Noklecra. A dalocskában semmi rím, de mindenki felkapta és megnevette, úgyhogy rajta ragadt. Javarészt abban merült ki, hogy Damirnak, miközben lehajolt, elhasadt az alsónadrágja, noha ilyesmi tudtommal sohasem történt meg. Goran Brezovec volt a jani az osztályban, apja a helyi közösség elnöke, anyja a postán dolgozott, úgyhogy mindenki gazsulált nekik. Én is néha dalra fakadtam, féltemben, hogy máskülönben kieszelnek valami csúfolódót, miszerint madár pottyantott a szájamba, azért nem fér ki semmi hang a torkomon.
Megkapta csúfnevét egy olyan kislány is, akinek a barátnője serkét talált a hajában. Egy hallgatag, szemüveges fiúcskára a Popipussz gúnynevet aggatták. Nem tudtam pontosan, hogy jön ez össze, de ködlött, hogy olyasfélét illetnek vele, aki talán valami okból pusszantja a saját és talán a mások fenekét is. Akkor nem sejtettem, hogy ha majd felnövök, csókolgatni fogom más alfelét, és hogy kedvemet lelem benne.
Komisz ugratás lett Dejan Kunčec osztályrésze is, aki a padtársam és legjobb barátom volt. Bekakált ugyanis. Éppen nekiálltunk erdőt meg folyót rajzolni, amikor a rostiróné mellett a kakabűz is szétáradt. A tanítónő vette észre utolsónak, és nagy gyorsan hazaküldte Dejant. A delikvens elvörösödött, fejét lesunyta, úgyhogy a könnyei nyílegyenesen a nadrágja szárában lecsorogva a parkettán gyülemlő világosbarna folt szélébe potyogtak, amelyet esetlenül toporogva szétmázolt. Átfutott rajtam, hogy most Dejan otthagy magából egy darabot ahelyett, hogy, mint rendesen, hazahurcolna valamicskét a padozatból. Goran Brezovec és még páran hangosan nevettek. A nevelő néptársnő először is kitárta az ablakokat, majd ránk szólt, emelje fel a kezét, aki sohasem pisált vagy kakált be. Mindenki elnémult, Goran Brezovecet kivéve. Valami olyasfélét motyogott, ő biz’ tudja, merre van a vécé, nem is kakál be. Ekkor kedveltem meg a néptársnőt, mert a barátomnak pártját fogta, már nem nehezteltem érte, hogy mindig a cigarettafüst, kávéillat meg a főzés kipárolgásai lengik körül. Igazságosnak mutatkozott, ami elegendő volt ahhoz, hogy hihetővé tegye, Jugoszlávia igazságos. A tanítási nap végén a néptársnő rám bízta, hogy vigyem haza Dejanékhoz a holmiját. Pár nappal korábban történt ez, hogy a nagy fekete autó beállt az udvarunkba, mielőtt kezdetét vette volna az a különös színjáték. Dejan elmondta, alig is érzett valamit a gyomra körül, és nem gondolta, mi jön rá. Pontosan tudtam, mire gondol. Az iskolai előképző foglalkozásainak velejárója volt a készülődő hasmars és a klozetre szaladgálás.
– Ej, én csak pirinyót pukiztam vóna, de gyütt sógorostul. És kezdett csordigálni a jobb lábamon lefele.
– Há’ mé’ nem szótá’, hogy kéredzkedsz ki, oszt hajts a budiba?
Dejan gyermekesen komolykodva felsóhajtott.
– Eccé otthon betrotyiztam egy picit, oszt két óra hosszat észre se vette senki. Azt gondótam, a suliba’ is lapítok, amíg a néptársnő el nem eriszt haza.
– No de mér’ kakáltál be otthon? Ment a hasad?
– Ááá! Néztem a tévét, és sehogy se akartam elmenni vécézni. Azt gondoltam, vissza t’om tartani.
– Goran Brezovec trallalázott, azután meg jól ráfázott – cikiztem. Beparkolt a vontatójával a fotel és az éjjeliszekrény közé, egy szót se szólva. – De engem ez nem zavar – mondtam, tényleg szilárd meggyőződéssel.
Dejan hálásan pillantott rám.
Bognár Antal fordítása
Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.
A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.
A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.
Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.
