(STÁTUA.) Reggelente terepre menet egy szobor előtt visz el az utam. Férfiember ül görnyedten a csónakjában. A lélekvesztő el van billenve. Talán léket kapott? Mindenesetre nem irányítja, mert sem evező, sem csáklya nincs a kezében. Előtte a kötéllel a körte, a kolonc, amelyet révbe érve a kikötéshez ki kellene hajítani a partra, hogy befogják és kivontassák. De mintha háttal fordulva ülne benne, megrogyva, előrehajolva, hiszen a csónak orra áll ki, nem a tatja. Izmos, mezítelen férfitest, csak az ágyékára van valami odavetve, mint Krisztuséra a keresztfán. Térdén könyökbe hajlítva pihenő karjára támasztja fejét, tenyerébe temetve a halántékát. A talapzaton felirat: „A túlsó part felé.”
Miért, mi hajtja el az innenső partról? Milyen kilátástalanság, milyen kilátástalanságba? Vagy épp itt akarja tartani, vissza akarja hajtani a süllyedő bárkát?
Apám is láthatta, igen, hogyne, látta.
Gergő bácsi egy parti után (megint megvert) közelebb hajol. Az a szobor a háború után el lett dobozolva. Bedeszkázták. Nem is ezt a vésetet viselte a talapzatán. Az volt rá felírva: „A magyar fájdalom.” A magyar fájdalom! Trianon emlékére állították fel, a tizedik évfordulón. Negyvennyolcban persze szúrta a szemét a komcsiknak, deszkakutit húztak köré, hogy ne legyen szem előtt. A keserves mindenit…! Amikor ʼ56 után mégiscsak rászánták magukat és lebontották körüle a deszkát, kidobozolták, hát akkor meg ezt vésték fel rá…
Mi van eldobozolva a csontkoponyákban? Egy római, avar, longobárd csontkoponyában? Azt, ugye, most hallani, mit beszél ki Pista bácsi, ha megered a nyelve – de van-e az egészről valamilyen zárójelentés? A semmiről, a semminek?
Az a múlt hol van, ami a jelen volt bennük, hol az a jövő, ami szintén a jelenük volt?
(BALESET.) Juditka a mindig résen álló leletkém reflexével lehajol valamiért a vadasparkban (régészszem mindig a földön kutat) – nagycsontú nőszemély egyébként –, mire fel a kerítést átszakítva kitör a bagzó bak muflon, Tasziló, és irgalmatlanul rárontva fellöki. Ripityára törik az eséstől Juditka combcsontja. Sínt kell beépíteni, hogy összerakják. (Mikor újra régészkedhet, ugratják vele, hogy Nyugaton már fémkereső kisrobotokat is alkalmaznak, neki azokkal is nagyon-nagyon vigyáznia kellene.) Jákó Béla látogatja a kórházban. A kézszárítók nincsenek elromolva, de a turbékolástól enélkül is, tudni való, apának narancsba játszik, narancsban izzik a krumplifeje… (Anya is tudhatta róla. Mert ugye a nő a férfinak van kitalálva, a férfi meg a nőnek.)
A sírokban sincs másképp. Ha nem veti el a mostoha sors egymástól az összetartozókat. A csontkoponyapárok néhol egymás arcába néznek szemgödrükkel.
Csak a csatamezőkön, haláltáborok, vérengzések jeltelen tömegsírjaiban hevernek a csontok egymáson, repedten-törten, összevissza ficamodva. Aminél jobban az özönvíz, a bekövetkező ellenár sem moshatja össze és sodorhatja majd fel őket.
Előbb két mankó, járókeret, azután fél, kartámasztáshoz bekarolás, rehabilitáció céljával pingpongozni járnak egy pasaréti klubba. Zenét hallgatnak együtt, közös fülhallgatón (tán Glucktól a Boldog lelkek táncát, a Varázsfuvola nyitányát, valamelyik híres kontratenort, Daragót vagy Jaruskyt), mert hiszen Juditka a szülei mellett úgyszólván a zenekari árokban nőtt fel. Hogy csinálják? Neki be kellene hozzá hajolnia, ha ülve. Vagy elhever mellette. Nem is éri végig.
Fogadni mernék, végigzongorázza a combcsontot pótló fess nikkel rögzítősínt, melyet szépen benő az eleven hús, még a nyeldeklője is megmered, vakon tudják az ujjai a csavarokat, egyenként és szám szerint. Jöhet a kontybontás, hinta-palinta…
A szobor feliratát a rendszerváltozás után helyreállították, a magyar fájdalmat hirdeti újra. Vajon hol is volt Jákó Béla ʼ56-ban?! A tata általi szobafogságban, ahogy szabadkozva mondani szokta? Miközben apja a párttitkárral iratokat égetett el?
(ELŐADÁS.) Előadás a zamárdi könyvtárban, Juditka tartja, nagy beleéléssel, két rózsa a két orcája. Az érdeklődő közönség: irodisták a tanácsból, kötögető nagymamák, kivezényelt úttörők. Tartoznak az ismeretterjesztéssel: a téeszé a terület, amelyen feltárást folytatnak minden nyáron. Olyan beleéléssel lehet követni, valóban, mint a tévében A Tenkes kapitányát.
Róma lehanyatlik, a hun birodalom feloszlik. Népek jönnek-mennek. A léha Bizánc védelemért évpénzt fizetve, lakóterületet adva tartja magát, legészakabbra Sirmium van a birtokában.
A gepidák sokáig azt hiszik, pontosan itt, a Maros, a Tisza, az Al-Duna övezte völgységben (majd az egész Alföldön) megtelepedve helyben lesznek. Itt a helyük. Az ő helyük ez.
De idővel kiderül, inkább útban lennének. A longobárdoknak legfőképp, meg az avaroknak, akiket messze keletről idehajt a kiáradó óceán köde és az emberevő griffek.
Délen bolgárok, görögök, békét pénzen váltó elpuhult Bizánc. A gepidákat megszorongatják a longobárdok, és végleg legyőzik az avarok a Dunánál, a Tarcallal átellenben, a síkon. A kuturgurokat (segédcsapat és szolganép) az avarok ráküldik a bizánci fennhatóságú Dalmáciára, a longobárdok pedig felszedelődzködnek, a vemhes vagy zsenge jószágot, mert az utat úgysem bírnák, az avarokra hagyva, ahogy megállapodtak felőle, továbbállnak, és két hónap alatt elvonulnak a leendő Lombardiába, ott alapítanak hont.
Az avarok tehát most helyben vannak. Itt a helyük. Pár száz évig… Mert akkor aztán betódulnak, beözönlenek a frankok, mutatja meg az időcsuszka, kiütik kezükből a kardot, és az avarok már nem viselhetnek fegyvert, csak két kést az övükön, egy hosszabbat meg egy rövidebbet, mint a köznép… Azzal lesz a legtöbbjük eltemetve.
Kardot csak majd akkor övezhetnek megint, amikor messze keletről, „ha minden igaz”, megjönnek véreik, akik ugyanúgy varkocsba összecsatolva viselik a hajukat, mint ők. A magyarok. Állítólag.
(A FÉLSZ.) Tudom, a vasúti zseblámpát is a piros és zöld üveges színváltó karral, amit apádtól kaptál gyerekkorodban, ott tartogatod még a limlomok közt, speciel egy lecsempült peremű, hasznavehetetlen hűtőtáskában, amely híres utazásainknak nagy leleményű tartozéka volt. Mániád volt mindig, és nagy tehetség vagy benne, nem arra felhasználni valamit, amire való. Másképpen: bármi rendeltetésre kizárólag olyasmit előkapni, ami épp kéznél van. (Mellesleg: a nagy háborúban, kikurkásztam, a fehér rakéta helyzetjelző, a pirossal tüzérségi támogatást kérnek, a zöld figyelmeztetés, hogy saját állásainkat lövik.) De játék volt már akkor is, nem volt kinek jelezni vele. Talán ha foganatja lenne, mint a gyalogátkelőhelyeken, a helyesléshez vagy az eltérítéshez: fiam, ezt tedd, ezt ne tedd.
Már rég nem a fiak, az apák lesik fiuk szavát, csak én vagyok veled ilyen engedékeny.
Belekémlel az ember az égbe, távcsővel vagy ikonokkal, és belefúr tekintetével a molekulák közé is. De az agyba, ebbe a veszettül foszlékony velőbe az ezredéveket kiálló ócska csontburokba csak az az óhatatlanul felülmúlhatatlannak képzelt agy néz bele, a bármi fáradozás után is szigorúan saját képességei határolta kezdetleges készülékekkel. Mit lát, amikor nem lát semmit, saját magát sem? Másokat pedig tünékenyen. A szelfije talán az volna, amit nem másnak, csak legalább a képzelőnek képzel? Ha maga semmi, csak a belenézés, akkor egy másik agy, az összes többi agy még inkább semmi az agynak. Merő velő. Hacsak nem üzenet mind. Egyetlen üzenet. Senkinek se, és mindenkinek szóló.
Valami másvilági Postás Petnek képzelhetnélek, tényleg, teljesen mindegy, milyen alakmásban. De aki hírt hoz, akire hírt bíznak, az nem menekül.
Valami láthatatlan váltókezelő mégiscsak ülhet az idegpályák elágazásainál.
Persze mindenki magamagának szenved. Más ember fájdalma csak képzet, nem érzet. Nem mérhető hitelesen. Hát akkor nincsenek szenvedők? Fájdalom elszenvedői és okozói? Nincs igazságosság és rosszakarat? Felelőtlenség?
