Két zsaru járőrözik *város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr.

– Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál!

EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a földön, és olvasgat. Előtte, mögötte közömbös arccal jönnek-mennek az emberek, egyik-másik elolvassa a transzparenst, aztán odébbáll. Mindennapos jelenség volt, szinte hozzátartozott az utca képéhez.

– Jó napot kívánunk!

– Tiszteletem, önöknek is.

– Tüntetünk, tüntetünk? – érdeklődik az öregebb fakabát.

– Miért, nem szabad?

– Attól függ. Ha van engedélye, bármikor? Nem mondom, az öltözéke kissé hiányos, de még elcsúszik, legfőképp amiért ilyen kurva meleg van – ránt ki zsebéből egy hatalmas kockás zsebkendőt. – Csak aztán vigyázzon: eddig és nem tovább, ha nem óhajtja, hogy közbotrányokozás vagy szeméremsértés miatt bevigyük.

– Mit olvas? – érdeklődik a fiatalabb.

– Modern költők versei, Magyarország alaptörvénye. Ismerik? Nem? Akkor ajánlom, olvassák el sürgősen, különösen az alaptörvényt, melynél izgalmasabb olvasmány tíz, nem, húsz éve sem került a kezembe.

– Mint az alaptörvény? – néz nagyot az őrmester. – Á, értem! Maga olyan… ügyvédféle.

– Nem, könyvtáros, az is csak voltam, amíg raktárt nem csináltak a könyvtárból.

– Részvétem. Valamikor én is könyvtárosnak készültem. Mert én is szeretek ám olvasni. De hát ember tervez, isten végez, úgyhogy már az egyetemi írásbelin kiestem.

Most meg a tüntető néz nagyot.

– Ejha, egy olvasó zsaru! Aztán ki a kedvenc írója?

– Verne Gyula, Agatha Christie, Stephen King…

– Micsoda véletlen, nekem is – fog kezet melegen a nála nem sokkal fiatalabb rendőrrel. – Feltételezem, hogy még könyvtára is van otthon.

– Természetesen.

– Neked? – tátja el a száját a törzsőrmester. – Még a végén kiderül, hogy titokban verseket írsz, mint a román kollégák. Épp a minap olvastam az újságban… Na, mindegy, nem ide tartozik. Maguk meg mit rötyögnek? – förmed a köréjük csoportosuló néhány emberre. – Oszoljunk, kérem, oszoljunk! Zavarják a forgalmat. Maga marad! – nyomja vissza a földre a körszakállas exkönyvtárost. – Még nem végeztünk.

– Ej, hadd a csudába! – húzza félre feljebbvalóját az őrmester. – Ha tüntet, tüntet, végül is joga van hozzá. Igyunk meg inkább egy pofa jó hideg sört, még mielőtt elolvadunk ebben a júliusi melegben.

– Szolgálatban? Becsavarodtál? Ráadásul még a tag engedélyét, sőt, igazolványát sem ellenőriztük.

– Minek? Kellene?

– Atyám, jó kis társat küldtél nekem a mennyekből! Uram, volna szíves pár pillanatra felállni? Igazoltatni szeretném – sétál vissza a szakállashoz.

A férfi felkászálódik, fölhúzza a nadrágját, és kiveszi zsebéből a személyazonossági igazolványát.

– Parancsoljon!

– Köszönöm. A tüntetési engedélye?

– Pillanat! – nyúl ismét a zsebébe, onnan egymásután a többibe, de sehol sem találja. – Nagyon sajnálom, valószínűleg, igen, most már világosan emlékszem: otthon felejtettem, biztos úr.

– Föltéve, hogy valóban megkapta az engedélyt – húzza el a száját gúnyosan a tapasztalt közrendőr. – Őrmester! Magának mi a véleménye a dologról.

– Megkaptam, esküszöm. Csak nem indulok enélkül tüntetni. Én, kérem, törvénytisztelő polgár vagyok, és eddig még minden rendelkezést, szabályt betartottam.

– Nem magát kérdeztem.

– Hát… Nem is tudom. Ha ő mondja – bizonytalanodik el az alig pár hete végzett „mazsola”, aki szimpatizált ugyan a férfival, de ki mond ellent a főnöknek?

– Lali, Lali sokat kell neked még tanulnod. Első szabály… Egyébként ez sem ide tartozik, helyesebben ide, de majd később, négyszemközt tisztázzuk. Maga pedig, tisztelt tüntető, szép sorjában elmondja, mi a neve, hol lakik és hasonlók – kapar elő táskájából egy nyomtatványt.

A férfi elkedvetlenedik.

– Jegyzőkönyv? Ugyan, minek az? Elintézhetjük ezt úgy is, ha egyszerűen hazakísér, ott átadom az iratot, és iszunk egy sört az egészre.

– Nagyszerű! Én benne vagyok! – elevenedik meg a fiatalember.

– Hogy mit felejtsek el, és kit hova kísérjek, az hadd legyen az én gondom – válaszolja a törzsőrmester mogorván. – Ez a fazon hülyének néz bennünket, legfőképp meg engem, ez nem vitás – háborog magában.

– Szóval megbüntet. Rendben van, büntessen! – nyugszik meg hirtelen a szakállas. – Akár be is kísérhet, ha óhajtja.

– Ha szükséges. Csak ha szükséges – javítja ki a törzsőrmester. – Neve?

– Az imént olvashatta a személyimben.

– Nem válaszol? Ebben az esetben kénytelen vagyok előállítani a hatóság munkájának akadályozása jogcímén.

– Stréb Ernő, szolgálatára.

– Helyes! Látja, tudd maga együtt is működni, ha akarja.

Még felír néhány adatot, aztán rátér a lényegre, a tüntetés kezdésének és befejezésének időpontjára, céljára stb. A férfi változatlan magabiztossággal válaszol, és semmi hajlandóságot sem mutat begyulladni a hatósági közegtől. Egye fene, ne féljen, de ettől még mutathatna több respektust iránta – igyekszik legyűrni ellenszenvét a törzsőrmester. – Igaz, hogy nincs egyetemi végzettsége, és könyvtára sincs, mint a társának, azért mégis csak ő képviseli itt a törvényt, a krisztusát!

– Köszönöm. Most végeztünk. Viszontlátásra!

– Akkor… most mehetek?

– Egyelőre. A többi a főkapitányság feladata. Addig is ajánlom, máskor ne menjen hivatalos engedély nélkül tüntetni, és tanúsítson több tiszteletet is irántunk.

– Megértette? – fordít egyet a köpönyegen csak úgy, ráadásként ekkor az őrmester.

Bocsáss meg, cimbora, de első a hivatal és azon belül is ez a mitugrász, aki véletlenül épp a főnököm. És ha egy főnöknek nem járunk a kedvében, megnézhetjük magunkat.

– Mi maximálisan megértjük a helyzetét. Munkahelyéről elbocsátották…

– Megszűnt.

– Ej, ne szóljon közbe, ha kérhetném. Előbb hadd fejezzem be a mondatot. Szóval: munkahelyéről elbocsátották, türelme, pénze elfogyott, és már abban sem igen hisz, hogy az országgal együtt egyszer maga is lábra áll.

– Már elnézést, de…

– Ezek után kíváncsian kérdezem: miben hisz maga, Stréber úr?

– Stréb vagyok, nem Stréber. Stréb Ernő, kérem tisztelettel.

– Jó, jó, legyen Stréb, de talán illene válaszolnia, ha kérdezik.

– Én…

– Adja csak ide azt a transzparenst! Egységben az erő! Fegyelmet! Rendet! Megértést! Remek szlogen, ám valóban hisz is bennük, Stréb Ernő? – sandít a törzsőrmester felé, s ugyancsak elképed, amikor az összeráncolt szemöldökkel rivall rá.

– Mit szövegelsz te itt összevissza? Egy rendőrnek az a dolga, hogy röviden, érthetően kérdezzen, megállapítsa a tényállást, és intézkedjék, ha a helyzet úgy hozza. Világos? Kikérdezi a delikvenst, nem szónokol neki, te észkombájn.

– Igenis.

Hát ezt ellőtte! Pont, amikor azt hitte, ezúttal mégis csak bevágódott „Az öregnél”.

– És most, eins-zwei, induljunk! Máris túl sok időt időztünk egy helyen. Maga pedig hagyja el azonnal a tüntetés színhelyét! – szólítja távozásra a tüntetőt. – Nemsokára kap egy idézést, leperkál pár lepedőt, amiből szépen megtanulja, hogy a törvénnyel nem szabad packázni.

– Egyetértünk. Nem is szoktam, sőt, ugyanez az én mottóm is. Hallgassa csak, biztos úr! – kapcsol be a fiatalember egy MP3-as lejátszót.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nevem Stréb Ernő. 27 éves vagyok, pillanatnyilag munkanélküli. Ma, holnap sikeres vállalkozó, köztiszteletben álló polgármester, politikus, egyszóval bárki és bármi lehetek én is, te is, mindenki, aki valamennyi politikai és civil szervezettel karöltve munkálkodik hazánk javáért. Egységben az erő – gondolom én. Ti mit gondoltok? Akkor lesz Magyarország a végtelen lehetőségek hazája, ha tíz millió felé húzzuk az ország szekerét, vagy megadjuk a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené? Végül is ki ismeri a legjobban minden gondunkat-bajunkat, mint azok, akik kormányoznak bennünket? Momentán, de ha mindnyájan csatlakozunk hozzájuk, holnap a demokrácia szabályainak megfelelően már együtt kovácsoljuk a sorsunkat. Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, én ezért jöttem tüntetni, és meg vagyok győződve, hogy csak rajtunk múlik egyedül, Európa nagy családja szegény rokonnak vagy élenjáró nemzetnek tekintsen újból bennünket.

– Elég, elég! Kikapcsolhatja! – kapkod zsebkendője után újfent a törzsőrmester. – Be kell vallanom, életemben sok szpícset hallottam, de a magáé, Stréb Ernő külön díjat érdemel.

– Köszönöm.

– Ezt mondtam én is. És te, már megbocsáss, pont egy ilyen kitüntetést érdemlő hazafit akartál bevarrni – szúrja oda kajánul a csőrmester.

– Ja. Csupán az a nagy kérdés, hová, melyik osztályra.

– Hogyhogy melyikre? Ezt… ezt aztán tényleg nem értem.

„Az öreg” lemondóan legyint, és kivesz zsebéből egy telefont.

– Halló! Pszichiátriai osztály?

Nem folytathatja, mert valaki hátulról kiveszi kezéből a mobilját.

– Állambiztonsági szolgálat. Kérjük, feltűnés nélkül kövessen! – dugnak egy nyomózói jelvényt „Az öreg” orra elé, s már viszik is magukkal.

A próbarendőr megrökönyödve bámul utánuk, s ha eddig halványan pedzett is valamit, most minden összekavarodik a fejében. Hiába, túl bonyolult ez a világ ahhoz, hogy egy egyszerű krumplivirág is megértse.

Illusztráció: M.C. Escher.