Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

A szuplinitorok hónapja

Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kolléga. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román–magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.
Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért jár kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.

Dél. Inspektorunk tikkadtan totyog egy árnyékos kapu alá, óvatosan körülnéz, majd előhúz egy… Zsebkendőt? Ugyan! Zsebtükröt, egy egészen egyszerű tükröcskét. Megigazítja nyakkendőjét, zakóját. Párizsi divat, a legfrissebb modell szerint, bár ezt általában titkolni igyekszik. Szerény ember, annyi szent. Vagy inkább hazafi? Figyeljünk tovább, hátha ezt is megtudjuk. Most például mosolyog. Elég sután, de hát mit tegyen, ha ezt többnyire csak felfelé szokta gyakorolni. A tréning után megint körülnéz, kihúzza magát, s a házba lopódzik. Amikor újra felbukkan, kielégülten piheg, s nem veszi észre, hogy a slicce félig nyitva maradt.
– Tiszteletem! – lép váratlanul a tyúkszemére valaki. Illetve lépne, ha egyáltalán volna tyúkszeme, ti. bármit tesz, mond, ő maga a tökély, mintha a kormány s az egész Román Kommunista Párt mondaná, következésképpen csakis ő tud a mások tyúkszemére lépni. Ennek ellenére most felszisszen kissé.
– Nem tud vigyázni, Csipetke kartárs?
– Elnézést! – vigyorog a dagadt kollega, aki már két éve molesztálta egy bizonyos állásügyben, azzal még keményebben tapos a Párt szócsövére.
– Mondja, maga tényleg megbuggyant?
– Ahogy vesszük: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, hanem az orrát még megcsavarom.
– A kurva…! – kapálódzik a szerény divatfi. – Esküszöm, ezért még ma megfizetsz.
– Én? Hát ide süss! – lebegtet meg a férfi kajánul egy fotót. – Remélem, ismerős, domnu Casanova.
– Honnan szerezte?
– Nem mindegy?
– Disznó! Halljuk mit akar?
– Mintha nem tudná! Szeretném, ha…
– Jó, jó, majd holnap! Jöjjön az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.

A tanfelügyelőségen izgatott tömeg toporog. Valamennyi szuplinitor, az a tartalék, amit az évről évre növekvő munkanélküliség termel ki magából, öregek, fiatalok, mind munkát akar, legyen az bárhol, kerül, amibe kerül.
Tanfelügyelőnk méltóságteljesen sétál el a tömött sorok előtt. Hiába, augusztus a szuplinitorok hónapja. Irodájában madárfejű ember ücsörög.

– Engem keres?
– Igenis.
– Sajnálom, pillanatnyilag nem érek rá. A madárfejű magabiztosan mosolyog.
– Nézze – húz elő zsebéből egy sovány borítékot –, ketten vagyunk, a dolog köztünk marad: ön ad egy állást, én a borítékot.
– De uram…!
– Öt ezer lej van benne. Többet nem adhatok, legfeljebb… Várjon csak: koszt, lakás, villamos … – számol szélsebesen. – Igen, ennyit. Ha elfogadná.
– Tizenöt ezret?
– Ötöt.
– Hallatlan, hogy nem sül ki a szeme! Hát pedagógus maga! Mit gondol, kivel beszél?
– Én…
– Maga… pitiáner. Úgy kirúgom innen, hogy Magyarországig repül. Eladná a lelkét egy katedráért? – hadonászik a Nagy Ember lábujjhegyre állva.
– Ha nem, nem, pedig hozzácsaptam volna néhány könyvet is.
– Milyen könyveket?
– Jókait, Mikszáthot, úgy… száz darab körül.
– Nos… nem bánom. Párat elfogadok, már úgy értem, olvasni.
– Természetesen, és…
– Semmi és! Csak olvasni, bár én, higgye el, szívesen segítenék magán. Hát… majd meglátjuk. Keressen fel holnap, akkor többet mondhatok.
– Orvost! – kiáltják hirtelen kívülről. – Elájult, gyorsan, gyorsan, hívjátok a mentőket!
– Már megint?! – bosszankodik a pöttöm felügyelő.

Újabban mindennap történik valami. Ki őrjöng, ki elájul. Tiszta diliház ez az osztály. A végén még ő is bedilizik ezek közt.
– Vigyük az irodába! – ajánlja a vezér–tanfelügyelőnek, s órájára pislantva a tömegre reccsent: – A félfogadásnak vége, tessék kifáradni!

A szuplinitor restelkedve tér magához. Törékeny, ősz hajú asszony. Reggel hatkor jött, azóta vár étlen-szomjan, hogy a Vezér elé engedjék.
– Maga már megint itt van? – ráncolja össze homlokát a vezér-tanfelügyelő.
– Bocsánat! – támolyog kábán az asszony. – Nem akartam zavarni, de…
– Hagyjuk! Maga javíthatatlan. Miért nem fér a fejébe, hogy egyetlen állás sincs! Túl sok a pedagógus. Talán képezze át magát, menjen az iparba, itt… fölösleges.
– Kérem! – szökik a vér a tanítónő arcába. – Akkor nyilván erre sincs már szükség – csapja az asztalra a piros pártkönyvét.

A tanfelügyelők megdermednek.

– Figyeljen ide, kedves kollegina! Én speciel megértem magát – keresi a szavakat zavartan a Vezér. – Egész nap várt, ideges. De hát mi is emberek vagyunk. Amit lehet, megteszünk, várjon még egy napot! Tegye el a könyvét, és jöjjön vissza holnap!

 

(Illusztráció: Art courtesy of Manjit Thapp)

PAPA, ÉDES PAPA! (II/II)

 

– Vége, nincs tovább! – kesergett Petike. – Most öt évig nem látom Beácskát. Pedig az irtó nagy idő, még tán el is fordul tőlem aközben.

– Az bizony megeshet – fejtette ki gondolatait a cipész józanul. – Akár veled is, ha még te sem szereted tiszta szívedből. Hát most kiderül. Ha hű marad hozzád, rendben van, ha nem, adj hálát istennek, hogy nem azután derült ki, hogy feleségül vetted a kisasszonyt. Az apja tudja-e, milyen szándékaid vannak a lányával?

– Hogyne.

– Képzelem, mennyire örül neki a vén harcos.

– Az ő dolga. Beácska most már nagykorú, ezért nem is izgatja, ránk adják, vagy nem adják áldásukat az ősei.

A fiatalember viszonylag hamar talált munkát egy szerviznél. S miközben szorgalmasan dolgozott, mint számítógépes szakember, mindennap kapcsolatban lehetett a leánnyal.

Soós mester elégedetten szemlélte, hogyan emberesedik és boldogul a nemrég még sima állú, cérnavékony hangú legényke. Annál kevésbé Vécsey úr, akinek a fia év végén olyan szépen elhasalt, hogy a teremőr majd széthasadt a méregtől. Persze csak úgy magában, mert egy úriember sohasem mutatja ki, ha haragszik. Ezzel szemben nem volt rest besétálni a dékánhoz, hadd magyarázzák meg neki is, miért buktatták meg a kisfiát.

– Egyszerű! – világosította fel a pakombartos, büszke tekintetű vezető. – Az ön fia, tisztelt Vécsey úr, elfelejtette, hogy a jogi karon, mint bármelyik karon egyébként, nem elég a jelenlét, időnként teljesíteni is kellene.

– Magától értetődik, és Palika teljesített is, dékán úr, csak… csak a tanárok pikkelnek rá, ez a baj.

– Állítja ő.

– Állítja, és én hiszek a fiamnak, mert az én fiamnál nincs jobb gyerek az egész világon. Ő tudja, mivel tartozik önöknek és nekünk is ahhoz, hogy ne feledkezzék meg magáról.

– Attól tartok, nem tudja, és a jelek szerint füllent is – cáfolta meg önérzetesen a teremőrt. – Mi, tisztelt apuka, senkire sem szoktunk pikkelni. Ha nem veszi rossznéven, ajánlom, beszélgessen el még egyszer a fiával, és kérdezzen rá többek között arra is, miért pikkel ő a karunkra!

A teremőr megzavarodva kullogott haza aggodalmasan várakozó nejéhez.

– Van egy kis probléma – közölte gyászos arccal, komoran.

– Ne ijessz meg, bökd ki gyorsan, mi a gond!

– Félreismertük a fiúnkat. Beszéltem a dékánnal – tért egyenesen a tárgyra, amint kérdőre vonta Palikát. – Elárulnád nekem is, miért gyűlölöd annyira a professzor urakat?

A fiú úgy hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Jó, kérdezhetem másként is: elárulnád, fiatalúr, miért hazudtál az apádnak?

– Miért, más nem hazudik? – robbant ki a válasz, mint a bomba a fiúból. – Nézd meg a tévét, hallgasd meg az ilyen-olyan reklámot, politikust, elnököt. Hazudik itt mindenki, beleértve…

– Mondd csak ki bátran! Úgy látom, ez itt most az igazság órája.

– Beleértve téged is.

A teremőr szívébe hirtelen belenyilallt valami, és úgy meredt a fiára, mint egy vadidegen emberre.

– Folytasd!

– Nem akarlak bírálni, esetleg jogom sincs hozzá, de ami igaz, az igaz, még akkor is, ha fáj, vagy nem tetszik.

– Taknyos! Mit tudsz te az igazságról, életről.

– Nyilván kevesebbet, mint te, de az idő repül, és a macskakölyköknek is kinyílik egyszer a csipájuk.

– Ki. Aztán, hm, mit látnak szerinted?

– Hogy… Őszintén? Nem lenne jobb, ha inkább nem bolygatnánk? – bizonytalanodott el Palika; szerette ő az apját, meg sajnálta is egyfelől, talán mégsem kellene ennyire lerohanni.

– Biztosítalak, kibírom, mi több: elvárom. Egy Vécsey mindig bátor és maximálisan őszinte.

 – Az a baj veled, apukám, hogy valahogy nem abban a világban élsz, amibe születtél – mondta ki lassan, óvatosan azt, amire maga is csak az utóbbi időben döbbent rá tulajdonképpen.

– Érdekes affirmáció.

– Másrészt itt van Peti és a kishúgom. Ennél ideálisabb párt el sem tudok képzelni. Csak neked nem imponál, kizárólag azért, mert mindketten, mármint Péter meg az apja is szimpla melósok, diploma alma, pénz a bankban nuku, de még csak egy nyamvadt vitéz ősük sincs.

A teremőr felhördült. Eddig bírta cérnával, az utolsó szavaktól azonban az ő arca is lángra gyúlt.

– Elég! Majd egy ilyen mihaszna, bukott kölyöktől kérek tanácsot, kit válasszak vejemül. Volnál szíves inkább azzal törődni, mihez kezdesz ezek után magaddal! Miután ennyire utálod a jogtudományt, nem igen látom értelmét, olyan szekér után szaladni, amit utol sem akarsz érni igazán, ergo válassz magadnak sürgősen egy megfelelőbb szekeret, különben gyalog folytathatod az utadat: si ruota defuerit, tu pede carpe iter.

Ebben viszont a teremőrnek volt igaza. Csakhogy milyen szekeret válasszon, ha egyik szekér sem érdekli?

– Teremtő Atyám, ezek a mai fiatalok! Mi legalább hittünk valamiben. Elismerem, hogy nem mindig abban, amiben kellett volna, de hittünk, miközben ti csak úgy tengtek-lengtek céltalanul a világban. Ebben az esetben szépen itthon maradsz, és addig kilincselsz a munkaügyi szerveknél, amíg oda nem löknek neked is egy morzsát az Úr asztaláról.

Így is lőn, azzal az apró különbséggel, hogy még az a morzsa sem akart onnan lerepülni.

– Egyet se búsulj, mire valók a jó barátok! – jött diszkréten a segítségére Soós Peti, és csekély fizetség fejében apró-cseprő munkákkal bízta meg Palikát.

Ez tényleg csak morzsa volt, de hozzáadva a munkanélküli segélyhez, zsebpénzre és egy-két pohár búfelejtő itókára még futotta. Sajnos az egy-két pohárból fokozatosan több is lett, amit a „kastély” ura nem is hagyott szó nélkül.

– Figyelj ide, amice[1]! Én megértem, hogy csalódott vagy. Bizonyára te is más életet képzeltél el magadnak. Az is igaz, hogy nagykorú lettél, aki akkor iszik, amikor kedve tartja, de ha így folytatod, legfeljebb borlovag lehet belőled.

Szegény Palika, ezt jól megkapta! Hát még, amikor a folytatást is meghallotta:

– Egyébiránt az az opinióm,[2] hogy nemcsak tanulni, de dolgozni is utálsz, hiszen közel tíz hónapja keresel munkát… hasztalanul. Bezzeg, ha tanultál volna… !

– Ugyanide jutottam volna – jegyezte meg halkan, keserűen korához mérten szokatlan érettséggel.

– Nem egészen, de ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy milyen reményeket fűztünk hozzád, de ha nem megy, nem megy. Mi ezt is elfogadjuk, csupán arra szeretnénk megkérni, költözz el tőlünk – jelentette ki a teremőr szintén halkan, ám annál határozottabban.

 Pali meghökkent. Mi ez: ijesztgetés, üres fenyegetés, vagy tényleg komolyan gondolják?

– Oké! – szorította össze a száját makacsul. – Még ma elköltözöm.

Egy pillanatra sem tört meg, nem sírt, könyörgött, ahogy a legtöbben tették volna. Férfi lett a gyerekből, és aszerint is viselkedett.

– Kemény fiú! – ismerte el Vécsey önkénytelen respektussal. – Csakhogy világos legyen: ez nem büntetés, bosszú stb., csupán anyád is én is úgy gondoljuk, ha eleresztjük a kezedet, hamarabb magadra találhatsz. Ezért, ha el is eresztünk, csak az udvar végéig. Magyarán: van a mellékkijárat mellett egy aprócska építmény vízzel, gázzal ellátva. Költözz oda, aztán … meglátjuk.

– Ez nem lehet igaz! – hüledezett Péterke, s még aznap riadóztatta a Skype-on egyetemista jegyesét.

A lány megerősítette. Ez bizony igaz, ő is tud róla, de hát a szülei is nyakasok, nem lehet őket meggyőzni. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, ha Péter gyakrabban ugrik be Palihoz, hadd lássa, nincs-e szüksége valamire szegénynek.

Ebben maradtak, amikor egy szép napon begyes, erősen kisminkelt arcú nő nyitott ajtót Péternek.

– A barátnőm – mutatta be Palika a nála egy fejjel magasabb hölgyikét.

– Nikolett.

– Soós Péter.

– Erre innunk kell! – kapart elő egy üveg Chiantit.

– Mire?

– Micsoda kérdés! Hogy ilyen szépen összejöttünk így négyesben. Yes, most mit stírölsz? Kvartett lett a trióból.

Ittak, beszélgettek, amíg rájuk nem köszöntött az éjszaka.

– Maradj itt! Minek botorkálnál haza ilyen sötétben? – marasztalta Petit ekkor a jó fiú. – Elég széles ez az ágy ahhoz, hogy elférjünk rajta mindhárman. Igaz, Nikolett?

– A számból vetted ki, faszikám.

Lefeküdtek. A fiúk egymás, Nikolett ki a szélre Pali mellé. Alig telt el fél óra, Petike matató kezet érzett az ágyékán. Elnyomta. Csak nem kezd ki a barátja csajával!

– Mi az, nem kellek? – sziszegte a lány dühösen, s mint egy folyondár tapadt a fiúra.

– Pszt, hagyj békén! Ő a barátom. Mégis mit képzelsz!

– Menj a picsába! – hengeredett vissza a részegen hortyogó Palihoz.

– Baj van, pintyőke – jelentkezett be Péter másnap a Skype-on Beánál, és elmesélte, mi történt.

– Már csak ez hiányzott! – fintorgott Beáta. – Az az érzésem, hogy ez a repedtsarkú kiskurva még nagyon sok galibát fog nekünk okozni.

Profetikus jóslat volt. A fekete hajú éjtündér, amúgy szobalány egy másodrangú hotelben, úgy belopta magát Pali szívébe, hogy a fiú már élni sem tudott nélküle. Nos, ez nem is lett volna baj. Ha Nikolett szereti. Csakhogy nem szerette, fűvel-fával megcsalta, s még csak lelkifurdalása sem volt emiatt. Hogy akkor miért ragaszkodott Palihoz? Természetesen a „kastélyért” – kottyantotta ki egy borgőzös állapotban a hölgyike. Aztán a család ősei sem akárkik: nemesek, államférfiak, kívánhat-e egy parasztlány előkelőbb famíliát magának!

– Gógyis jány! De az én eszemen így sem fog túljárni! – fogadkozott Beáta. – Valahogy add be a ribinek, hogy kizárták a végrendeletből a testvérem. Ha szereti, valószínűleg fütyöl rá. Ha nem, úgy otthagyja, mint rinocéroszt a gyorsvonat.

– Remek tipp! – kapaszkodott az ötletbe a számítástechnikus, és bizalmasan megsúgta Nikinek, milyen igazságtalanul semmizték ki barátját a szülei.

Eltelt egy hét. A lány maradt. Csupán a második hét folyamán robbant a pokolgép, de akkor akkorát, hogy azonnal földhöz vágta az ifjút.

– Úgy tűnik, nem vált be a stratégiánk. Pontosabban bevált, csak a ribivel együtt Palika is felrobbant – újságolta Peti online Beának. – Már két napja próbálok beszélni a fejével, de olyan részeg, hogy már belőlem is kettőt lát.

– Tiszta delírium [3] – tördelte kezét Beáta a képernyőn. – Az isten szerelmére, Petike, ne hagyd magára a bátyámat!

– Nem, persze, hogy nem, de mit tegyek, ha újabban már be sem akar engedni magához?

– Törd rá az ajtót, vagy… Ne, inkább keresd fel az apámat, és ismertesd vele a helyzetet. Majd telefonálok neki, hogy fogadjon.

– Ez a kőszívű, nemesi csökevény? Bocs, elfelejtettem, hogy a fatered.

Az öregek fagyos arccal fogadták.

– Ki mit keres, megtalál. Ha ennyire nem bír magával, viselje a következményeit is! Alászolgája, és, nyomatékosan megkérünk, ne zaklass többé bennünket.

Ugye, megmondta! Nyomás vissza Palihoz! Bezörgetett az ajtón. Semmi válasz. És másnap sem. Bent van, alszik, nincs itthon? Petikét rossz sejtelmek gyötörték. Amikor pár nap múlva újfent bekopogott, Pali bágyadt mosollyal nyitott ajtót a fiúnak.

– Te vagy az? Isten hozott, barátom!

A szobában furcsa szag terjengett, s már a küszöbön mellére ugrott egy kismacska.

– Mi ez, állatkert? Honnan került ide ez a sok négylábú?

– Ez az én családom – simogatott meg Palika egy félszemű, sánta spánielt. – Egy kutya, kis akvárium, két macska és egy papagáj.

– Jól vagy? – simogatta meg a spánielt Peti is. – Na, nem azért, de nemrég még elég rossz bőrben láttalak.

– Kösz, jól vagyok.

– Nikolett… visszajött?

– Nem. De már nem is érdekel.

– Ez komoly? – roskadt egy székre megkönnyebbülten a jó barát. – Nem hazudsz? Néha elég nehezen igazodom ki rajtad.

– Már te is kezded? Nikolett a múlt: eltűnt, szublimált, mint az apám vagy a Vécsey-féle szellemek – kapta fel Palika az egyik kiscicát. – Éhes vagy? Ne adjak egy kis tejkót, Cilikém?

– Nagyon helyes. Nem is érdemelt meg téged az a tejcsarnok. Tudod, hogy fűvel-fával lefeküdt?

– Tudom.

– De azt biztos nem, hogy velem is kikezdett.

– Eredj szépen játszani! Plútó, foglalkozz egy kicsit a Cilivel! Bocsáss meg, mit mondtál?

– Tudtad, hogy Nikolett velem is kikezdett?

– Ki az a Nikolett?

– Oké, megértettem! A papád? Még mindig nem békültél ki az apáddal?

– Nikolett, apa? De furcsákat zagyválsz itt ma este! – ereszkedett négy lábra, és Plútó felé fordulva el kezdett ugatni.

– Ej, ne bohóckodj! – futott végig Peti hátán a hideg. –  Jövő héten találkozunk. Addig vigyázz magadra!

Amikor legközelebb bezörgött, a dörömbölésre egyszerre két kutya is reagált. Borús októbervégi délután volt. A nagyházból muzsikaszó hallatszott.

Csak nem kávézott be megint ez a szerencsétlen! – lesett be Peti az ablakon. Palika ott feküdt az ágyban, és az ablak felé, egyenesen rátekintett. Vagy csak neki tűnt úgy?

– Nyisd ki az ajtót, Einstein testvér!

Utolsó szavát elnyomta egy hatalmas égi csattanás. Mindjárt vihar lesz, ez ott bent meg meg sem moccan. Ezek szerint megint piás, vagy… Vagy ki tudja! Végső soron akár beteg is lehet!

– Hahó, én vagyok!

Nem hallja. Most aztán csakugyan betöri ezt a vacak bükkfa ajtót. De mit szól majd a teremőr hozzá? Másrészt, ha beteg, ő az apja, miért ne tudna ő is erről? Újabb dörgés, villámlás, majd megnyíltak az ég csatornái. A fiatalember bizonytalan léptekkel indult a „kastély” felé. Az fix, hogy újra kizavarják, de akkor is kötelessége értesítenie őkegyelmességét.

A házban tíz, tizenöt elegáns, idősebb ember keringőzött. A házigazda névnapját ünnepelték. Amikor Péter felbukkant, a teremőrt a guta kerülgette.

– Már megint mit akarsz itt? – förmedt az előtte lecövekelt technikusra. – Már számtalanszor megkértünk, méltóztass bennünket békén hagyni.

– Beteg a fia, Vécsey úr.

Egy régi magnószalagon felcsendült a hajdan közismert dalocska:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,
Kicsit belém szállt a boldogtalanság,
Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek,
Kinek elvették a játékát.

Á, törődnek is ezek Palikával! Legjobb, ha hazasöprök, és csak a Beát értesítem – gondolta. Csupán a lábai vitték más irányba. Odasétált a magnóhoz, és, mirnix dirnix, lekapcsolta. A vendégek megbotránkozva meredtek a félrefésült hajú fiatalemberre.

– Haldoklik a fia, Vécsey úr – lódította, mert ha nem hazudik, ezek itt még agyonütik.

–Tessék?

Palika anyja hangtalanul szédült férje karjaiba.

– Nyugodj meg, kérlek! Máris odamegyünk.

– Hozzanak egy kulcsot, mert belülről bezárkózott.

Amikor beléptek a helyiségbe, nehéz, bódító virágillat csapott az orrukba. A helyiségben tömérdek, különböző, csodálatos színekben pompázó virág illatozott. Az ágy előtt két kutya szökdécselt. Az egyik nyomban megugatta őket, a másik, egy félszemű, sánta spániel gazdája arcát nyalogatta. A teremőr könnyeit nyeldesve iramodott Palikához.

– Palikám, kisfiam! Én vagyok itt! Én és az édesanyád.

A fiú nem mozdult. Péterke megrendülten tapogatta ki a pulzusát. Alkoholszagot nem érzett, tehát ittasság kizárva. De hogy meghalt volna, arra nem is mert gondolni. Hiszen nemrég még kutyabaja sem volt. Talán csak elájult, vagy túl sok altatót vett be, vagy ez a sok virág bódította el valamiképp. Olvasott ő már olyasmiről, hogy elaludtak bizonyos virág illatától.

– Él? Ver még a szíve? – suttogta az apa porig sújtva.

– Szerintem igen – tapasztotta fülét Pali mellére is. – Kihívom az orvost, talán megmenthetjük. – Halló! Mentők? Jöjjenek ki azonnal! Tulipán utca 10. Igen, igen, lélegzik még. Várjuk. Siessenek, kérem, siessenek!

Odasietett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Odakint úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Egy kutya felvonított, Plútó kontrázott rá.

– Istenem, mea culpa, mi öltük meg! – zokogott fel Vécseyné.

A következő dörgés úgy megriasztotta az ebeket, hogy egyből elhallgattak. Csend, csak az eső zuhogott. Aztán váratlanul megszólalt a papagáj is: éles, tiszta hangon, ahogy Palika tanította:

– Papa, édes papa!

__________________________________________________

[1] Barátom. (lat.)

[2] Véleményem. (lat.)

[3] Érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavar. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: cllllflwr)

PAPA, ÉDES PAPA! (II/I)

 

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

– Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

– Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

– Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

– Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

– Az. A mi családunk, és ezt jól vésd az fejedbe, nem volt akárki. Az ükapám miniszter volt, a dédi államtitkár, a nagyapám diplomata, apám…

Egy icipicit megállt, és fürkészően tekintett Petire: vajon tudja-e, hol dolgozik az édesapja.

– Muzeológus.

A tizenhét éves, félrefésült hajú tinédzser nem torkollta le, ráhagyta. Tudta, hogy füllent, hiszen Vécsey úr csak egyszerű teremőr volt. Viszont nagyon jól ismerte Palikát. Úgy túltengett benne a fantázia, hogy sokszor már maga is elhitte, amit velük akart megetetni. Vagy csak neki volt ilyen érzése? Lehet, mindenesetre olyan jópofán lódított, hogy nem tudott rá haragudni. Másrészt csak nem vesz össze pont a Bea bátyjával!

– De sokat tudsz róluk! Ki mesélte?

– Hát az apám, ő is családi feljegyzésekben olvasta: levelekben, naplóban.

– Te mi leszel?

– Én… én… Nem is tudom – zavarodott meg a cingár, szemüveges Palika. – Tévébemondó, énekes, jogász…

– Nem sok ez egy kicsit egyszerre? És a szüleid mit faragnának belőled?

– Faragnának? Nem rossz szó. A jogászattal kibékülnének. Ugródeszkának megfelel, utána jöhet a politika, minisztérium, ilyesmi, és ha minden jól alakul, akár miniszterelnök is lehetek. Az apám szerint legalábbis.

– Ez igen! – füttyentett Péterke. – Nem kisigényű a faterod. És szerinted?

– Mondtam már, hogy nem tudom, és… és ne faggass! – idegeskedett Palika. – Mióta érdekelnek téged annyira a dolgaim?

 – Te kezdted azzal, hogy bemutattad a családfád. Csak egyet nem hiszek: hogy kísértetek járnak nálatok.

– Mondtam ilyet? Nem mondtam.

Most nem, máskor annál gyakrabban. Vagy már te is kezded belátni, hogy kísértetek pedig nincsenek? – provokálta Peti a barátját, hátha mégis elviszi abba a titokzatos „kastélyba”.

– Már megint tamáskodsz? Üsse kő, gyere hozzánk holnap éjfélkor, amikor elkezdenek kísérteni a szobákban.

– Az egy kicsit késő lesz! – vakarta meg a füle tövét a tinédzser. – No, nem miattam, csak a szüleidet zavarnám. Hacsak titokban nem osonok be hozzátok.

– Elintézzük! De aztán, ha utána is kételkedsz…

– Nem, becsszó, utána minden szavadat elhiszem! – lélegzett fel, de meg is ijedt egyúttal, mert ha tényleg vannak szellemek, amikben egyre többen hisznek manapság, még magukkal vihetik a pokolba.

– Mi van, meggondoltad magadat?

– Viccelsz? Persze, hogy elmegyek. Még csak azt áruld el, kinek a szelleme kísért nálatok? Az ükapádé? Dédapádé?

– Halvány lila gőzöm sincs. Talán öngyilkos lett ott valaki, ilyen régi házakban sok furcsaság szokott történni.

– Ne, kérlek, nem menj el! – kérlelte Petit Beáta, amikor a fiú beavatta a tervébe. – Nincs ott semmi, esküszöm. Az egész mese, fantazmagória, amivel Pali riogatja a fiúkat. Egyébként is tudhatnád, hogy kísértet csak a buta emberek agyában létezik.

– Akkor nagyon sok buta ember lehet Magyarországon. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, olvass el egy újságot: Kiszállt a szellem a palackból! Európát ismét Hitler szelleme kísérti. Szellemeskedik a miniszter. A gyűlölet szelleme a magyar parlamentben. A törvény betűje és szelleme. Szellemidézés itthon és külföldön. Nem ismerősök neked az ilyen és ehhez hasonló mondatok?

– De, persze, csak ez más, vagyis részben más. Ez olyan izé… Hogy is magyarázzam?

– Ma éjfélkor meglátogatlak bennetek – vágta el a vitát Soós Peti. – Várjatok meg a mellékbejárati kapuban. Remélem, te is ott leszel.

– Erre ne számíts, illetve… Ott leszek – gondolta meg magát az őzike szemű, hosszú hajú leányka. – Végre bebizonyíthatjuk Palinak, mi a különbség képzelet és valóság közt.

A kis triász alig várta, hogy rájuk szálljon az éjszaka. Persze mindegyik más okból.

– Gyerekség – dünnyögte Peti apja, egy apró termetű, kissé púpos foltozóvarga –, de ti tudjátok. Ha valakibe belebújt a kíváncsiság ördöge, azt elég nehéz belőle kikalapálni. Egyebekben én még mindig azt tartom, keress magadnak más barátokat. Nem jó ám az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert meglövöldöznek a magjával.

Palika szülei hallgattak, miután őket már sem Bea, sem Palika nem avatta semmibe.

 Éjfél. Alig érkezett meg Soós Peti, már nyílt is a kiskapu, majd sorra járták az épület valamennyi kamráját.

– Hát itt egy fia szellem sincs – állapította meg Petike.

– Nincs bizony, úgyhogy, kedves bátyuskám, máskor fontold meg jobban, mit mondasz – nevetett Beáta.

Palika azonban nem lett volna Palika, ha csak úgy, ukmukfukk, beadja a derekát.

Itt nincs, de nem is a kamrákban szoktak járkálni legtöbbször. Menjünk be a házba, ott nemcsak hallod, meg is láthatod valamelyiket.

– Mi? Ezek szerint több is van? – rázta meg a fejét Palika barátja.

– Egy csudát van! – elégelte meg a dolgot Beáta. – Ne haragudj, de, most már én kérlek, fejezd be ezt a rizsát a szellemekről, árnyakról! Még a végén azt hisszük, hiányzik egy kereked.

– Ti mi a fenét csináltok itt az udvaron? – bukkant elő váratlanul a háziúr a sötétből. – És ez a fiatalúr? – világított egy elemlámpával Péter arcába. – A barátotok vagy kicsoda?

– I…igen – dadogott Palika. – Ő a barátunk. Engedd meg, hogy bemutassam neked a Petikét.

– Örvendek, de akkor sem értem még, mit kerestek ilyen késő éjjel az udvaron.

– Hát… izé… Az a helyzet, hogy…

– Petike él-hal a virágokért, ezért megmutattunk neki egy különleges virágot, amely csak este nyílik a kertünkben – mentette meg a helyzetet Beáta. – Úgy hívják, estike, s mivel nem akartunk zavarni…

– Jó, jó, majd holnap megbeszéljük. Kicsit gyanús nekem ez a história. De most szíveskedjetek visszafáradni a szobátokba, mert holnap nektek is, nekem is korán kell fölkelnünk. Fiatalember! Örvendek, hogy megismerhettelek, és ha tényleg Pali barátja vagy… Vagy a lányomé is?

– Mindkettőjüké.

– Akkor látogass meg a jövőben is – nézte meg magának Petit a feszes tartású, kimért modorú teremőr. – Persze nappal, ha nem haragszol.

Több sem kellett Petinek, és alig telt el három nap, már be is toppant az előkelő családfának örvendő teremőrhöz. Bea ugyan lebeszélte, ő tudja mi okból, Palika támogatta, mi több, ki is tanította, hogyan bánjon az őseivel.

– Először is kiöltözöl. Én tudom, hogy szegények vagytok, de egy ünneplőd csak akad, vagy ha mégsem, kölcsönözz, különben másodszor már szóba se állnak veled, barátom.

– Megoldjuk.

– A virág minden vizitnél kötelező, ugyanígy a bók, szerénység, etikett…

– Etikett? De hát ki törődik ma már az ilyen múzeumi izékkel?

– Ők törődnek, továbbá az sem ártana, ha bevágnál néhány latin aranyköpést, ami szerintük az igazi műveltség alfája és ómegája.

– Hűha, inkább maradnék! – párolgott el Peti kedve az ismerkedéstől. – Az egészet úgyis csak Bea miatt vállaltam volna, mert mi ketten… Szóval együtt járunk, neked magyarázzam, és az lenne a normális, ha a szüleitek is megismernek. De ha már maga Bea is ellenzi, halasszuk el a találkozást máskorra.

– Kérlek! Ha nektek nem sürgős, nekem még úgyse, de ne felejtsd: ezúttal maga apám akarja, és amit ő kíván, azt tiszteletben illik tartani.

– Akkor essünk túl rajta – sóhajtotta Petike, és legszebb ünneplőjében látogatta meg a tiszteletreméltó teremőrt.

Este hat óra volt, Vécsey úr fogadásának időpontja. Nem volt sok barátja, de annál hűségesebbek, akik rendszeresen eljártak a teremőrhöz teázni, utána kártyáztak, nosztalgiáztak a régi szép időkről természetesen.

– Zavarok? – kopogott be illedelmesen a magas kétszárnyú ajtón Palika. – Elhoztam a barátom, tudod, azt a fiút, akinek megmutattuk az estikét.

– Milyen estikét? Ja! Kerülj beljebb, kisfiam! Soós Péter – mutatta be nejének Vécsey úr a tinédzsert. – Bea és Pali egyik barátja.

A fiú alig észrevehetően meghajolt, és átadott egy csokor virágot az asszonynak.

– Ni csak, milyen figyelmes fiatalember! Palika, tedd vízbe, kérlek, a virágot, te Beácska meg kínáld meg a barátod egy csésze teával! Vagy inkább forró csokit szeretnél.

– Csokit, ha szabadna.

Péter élvezettel kanalazta a folyékony, illatos csokoládét, miközben – apja kifejezett kérésére – alaposan feltérképezte a terepet. Kezdte a „kastély” hervatag, de még mindig mutatós hölgyével. Fekete, csipkével díszített ruha, fekete nyaklánc, haj, szem. Elég komor szín, talán gyászol valakit. A házigazda sötétkék öltönyben pompázott, és ugyanilyen kék volt a szeme is. Akár a Beáé, illetve fordítva. Orra hosszú, hegyes, szája keményvonalú. Nézzük a társalgót! Hogy miért érdekelte mindez a derék lábtyűművészt ennyire? Rejtély. Talán túl sok Sherlock Holmes-filmet nézett újabban. A szalonban intarziás diófa bútorok sorakoztak. Valamennyi ódivatú és összevissza karcolták a hosszú évek folyamán. A falon festmények, egyik-másik annyira sötét, hogy találgatni kellett, mi a túrót is ábrázol. Egy sarokban teljes páncélruha sötétlett, mellette karabély, kard, mordályok. Látszik, hogy műértő, sőt, -gyűjtő is a muzeológus úr.

– Ízlik a csokoládé? – villantotta Petire fogsorát a hajdani szépasszony. – Palika, nagyon nehezedre esne, ha nem szürcsölnél?

– Bocsánat!

– Te hol, mit tanulsz jelenleg? – puhatolódzott a teremőr.

– Szakközépiskolás vagyok a Dózsában. Számítástechnikus leszek, dio volente: ha isten is úgy akarja.

– Szép szakma. Mit mondtál?

– Deo volente.

– Te tudsz latinul? – nézett nagyot a teremőr.

– Egy kicsit, igazából még csak tanulok.

– Látod, fiacskám? Mindig mondtam neked, hogy a latin és görög nyelv minden tudás alfája. Holnaptól együtt fogtok tanulni.

– De apa, angolul már tanulok. Minek oda latin is?

– Quod dixi, dixi[i]: rád nagy feladat vár még, gyermekem. Vissza kell szerezned a Vécsey-ház patináját, hírnevét. Ehhez azonban akarni kell, akarni és tanulni. Nekem sajnos nem sikerült, hála Rákosinak és Kádárnak. De belőled még vitéz is lehet, igen, igen, vitéz is, mint amilyen a dédid volt.

– Az lesz, ne izgulj! – nyugtatta meg a Vécsei-ház fekete ruhás úrnője. – Te minek tanulsz, ha végeztél? – kérdezte kegyes leereszkedéssel Petitől.

– Dolgozni fogok. Hiába, kell a pénz: curia pauperibus clausa est, dat census honores. Magyarul: zárva a tanácsház a szegénynek, mert csak a vagyon szerez tisztséget. (Ovidius: Amores)

A teremőr elkomorult.

– Ránk gondolsz? Honnan tudod, hogy nekünk van? Dolgozni kell, fiacskám, mellesleg hitel is van a világon. A te szüleid mit dolgoznak?

– Anyám meghalt. Apám cipész, Vécsey úr.

A teremőr jókedve egy pillanat alatt elillant. Azontúl mintha megfagyott volna közöttük a levegő. Szerencsére csengettek, megjöttek a barátok.

– Nem értem, mitől savanyodott be apukám? – ráncolta össze homlokát a szemüveges gimnazista. – Pedig az a trükk a latinnal egész jól sikerült. Nem is tudom, hogy tudtál bevágni ennyi mondást latinul. És mégis! Valami nagyon idegesíthette, mert a végén szinte téged is kiszúrt a szobából. Bea, te érted ezt?

A kishugi szomorúan bólintott, s végre megértette Péter is, miért ódzkodott Beácska bemutatni őt az apjának.

– Széna vagy szalma? – érdeklődött otthon a kiscipész.

Petike elmesélte, mit látott, tapasztalt a titokzatos „kastélyban”.

– Bonyolult ügy. Szerintem az öreg sem teljesen normális. Apa és fiú. Találnak, és aki itt a legrövidebbet húzná, az csakis te lehetsz.

– Meg a Bea, úgy sejtem – fogta el a fiú szívét a szorongás.

– Talán. Mindenesetre valami azt súgja, az igazi problémák még csak ezután kezdődnek.

Egyelőre azonban semmi külső vagy belső tényező nem zavarta a baráti trió köreit. Egy mindenkiért, mindenki egyért! – vallották, és ők valóban eszerint is éltek.

Egyszer, úgy érettségi előtt pár héttel, azzal állt elő Palika, hogy feltalált egy tuti fogyószert.

– Mióta foglalkozol te effélével, bátyuskám? – érdeklődött a kishugi.

– Nem mindegy? Feltaláltam, és kész.

– És a szellemek, aura, csillagjóslás? – bazsalygott Petike. – Ezekben már nem hiszel?

– Ugyan, betűleves! A jövő az orvosoké, csak még sokan nem tudják. Nézzétek! – húzott elő a zsebéből egy orvosságosüveget. – Ebben van a mi tőkénk.

– Állj meg, zsenikém! – rémüldözött Soós Peti. – Ha te ezt itt megiszod, lehet, hogy nemcsak tőkéd, de jövőd sem lesz utána, és akkor ki váltja valóra édesapád álmait?

A figyelmeztetés hatott. A fiú egy pillanatra megtorpant.

– Hát én, és pont ezzel, barátom – tette túl magát barátai aggodalmán. – Kérlek, ne aggódj! Tök ártalmatlan szer, amolyan étvágycsökkentő, amit néhány macskán ki is próbáltam már – hörpintett egyet a sárgászöld elixírből. – Fincsi. Kicsit túlédesítettem, de…

Elsápadt, büff-böff, s már szaladt is a mosdóba. Aznap sem nem ivott, se nem evett, másnap is csak alig-alig, hogy aztán harmadnap éhes farkasként essen az ételnek.

– Kíváncsi vagyok, milyen találmánnyal rukkolsz ki legközelebb – derült rajta Petike. – Azt tudjuk, hogy egyetemre mész, prókátor leszel vagy micsoda, de vajon érdekel-e is?

– Téged érdekel a számítástechnika?

– Persze, nagyon is, ezért választottam ilyen szakmát magamnak.

– Engem nem. Engem hidegen hagynak, sőt, utálom az ügyvédeket, politikusokat, tévét, számítógépet. Néha még saját magamat is – révedt Palika üres tekintettel a semmibe.

– Miért nem írsz? Ez az! – ütött a homlokára Soós Peti. – Ekkora fantáziával akár író is lehetnél. Sci-fi író például.

– Bolond vagy, mert én nem? Van fogalmad arról, mivel jár kiadni akár egyetlen regényt is manapság?

– Nincs.

– Nekem sem volt, amíg nem beszéltem egyszer egy íróval. Beszélj te is, és megtudod.

 – Hát… Most mit mondjak? Ilyen hittel aligha lesz belőled lovag vagy vitéz Vécsey.

– És? Ez miért kell engem izgasson, amikor én csak az apám miatt…

– Aha, alakul! Most már kezdem sejteni, mi hiányzik neked, Vécsey.

– Csakugyan, mert nekem dunsztom sincs, a fenébe. Én csak azt érzem, hogy valami nagyon nem klappol ebben a rohadt világban.

Érettségi után csodálatos nyarat töltöttek el hármasban. Diszkó, strand, mozi, kirándulás a Bükk hegységben. Mintha érezték volna, hogy ezzel lezárul életük egyik, talán legszebb korszaka. Aztán, nos igen, elérkezett a válás perce is. Palika jogra, Bea közgazdasági egyetemre iratkozott, míg Peti maradt ugyanabban a városban – a cipészmester legnagyobb örömére.

 

Folytatása következik…

 

___________________________________________________

[i] Amit mondtam, megmondtam. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Paul Klee)

Internet avagy az Igazi (2/2)

 

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elodázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Magányosok klubja. Próbáljuk ki! Kirándulások, közös zenehallgatás, születésnapi bulik, táncesték. De hisz ez nagyszerű! Ha most sem jár sikerrel… Ej, dehogynem, csak ügyesen, okosan kell vadászni! A tagok rendesek, egyik-másik szuperszám, különösen Oszlács úr. A pasi ugyan kereskedelmi ellenőr, és ő elég allergiás az ilyen hapsikra, de ezt meg a sötétszemüvegét leszámítva, tényleg figyelemreméltó úriember. Tapasztalt, udvarias, csak egy kicsit zárkózott. Senki sem tudta, hol lakik, mit szeret, kit gyűlöl, melyik futballcsapattal szimpatizál. Csak jött-ment, kérdezett ezt-azt, utána hetekig nem látták.

Ákos. 32 éves, örökké álmos aranyifjú. Apja bankár, anyja tanítónő. Bár egyetemet végzett, eddig még egyetlen napot sem dolgozott. Azért volt pénze piára, nőkre, divatra… Más nem is igen érdekelte. Hogy mit keresett akkor a magányosok klubjában?

– Khm, egyszerűbbet nem tudsz kérdezni? – vakarta meg a fejét valahányszor sarokba szorították ezzel a kérdéssel.

Ettől függetlenül sokan kedvelték. Maga Anna is, hiszen olyan eredeti, kedves figura. De hogy hozzámenjen… Hát azt kétszer is meggondolná. Akkor viszont kihez menne? Oszlács úr túl bonyolult, Ákos komolytalan, Iván dadog, Frici szexmániás… Mennyi férfi, mennyi lehetőség! De csak flörtre, kalandra, és nagyon úgy tűnik, ők sem vágynak egyébre.

Lassan elfolyt egy hosszú esztendő, és Bodóné még mindig nem találta meg az Igazit, ezért úgy döntött, megszünteti a tagságát.

– Milyen kár! – sajnálkozott egyik klubtársa, amikor tudomást szerzett Anna tervéről. – Nem maradnál mégis a kedvünkért, tudniillik nem szívesen válunk meg egy ilyen művelt, bájos asszonytól.

– Művelt?

– Abszolút! – erősítette meg a tökmagszemű, ravasz arcú Benjámin. – Eddig még nem mondtam, de most kerek perec bevallom: te voltál a csoportunk üdvöskéje, Annácska.

– Kösz, ez jólesett.

– Mit szólnál egy búcsúebédhez? Van egy kis házam a Népliget környékén. Eszünk-iszunk, táncolunk, egyszóval mulatunk egyet együtt utoljára.

– Mulassunk! – egyezett bele meghatódva Bodóné. – Meghívhatom a barátnőmet is?

– Hogyne, nyugodtan. Már mondom is a címemet. De ha kívánod, el is mehetünk értetek.

Mikor Bodóné és Áts Vera betoppantak Bénihez, üdvrivalgással fogadták a két asszonyt.

– Éljen Annácska, a magányosok klubjának legfényesebb csillaga!

– Ni csak, Ákoska! Te is eljöttél búcsúzni?

– Még szép, hogy eljöttem! Csak nem hagyok ki egy ilyen alkalmat!

Gyorsan nekiestek az asztalnak, ettek-ittak, táncoltak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek a vendégek. Előbb Iván, utána Frici és Ákos vette a kalapját.

– Menjünk mi is, madárkám! – unta meg a társaságot Áts Vera, amikor már csak Oszlács úr és öt idősebb tag merengett az asztalnál.

A házigazda sokat sejtetően kacsintott.

– Várjatok még egy iciri-picirit! A meglepetés még hátra van.

– Meglepetés is van? – kapta fel a fejét Bodóné, akinek lassan fejébe szállt az alkohol. – Menjünk! Nem szeretem a meglepetéseket.

– Várj, segítek – lépett hozzájuk Oszlács úr. – Remélem, nem vagy kocsival.

– Dehogynem! És? Attól, hogy ittam néhány kortyocskát, még kitűnően vezetek – nyúlt a levegőbe a vezetést utánozva. – Rrrrrr!

Bumm! Hirtelen megingott, s ha nincs ott a férfi, egyensúlyát vesztve zuhan a parkettre.

– Majd én vezetek – jelentette ki Áts Vera. – Köszönjük a vendéglátást.

– Ahogy parancsoljátok! – vonta meg a vállát Benjámin! – Vigyázzatok magatokra!

– Én maradok, ha megengeded – jelentette ki Oszlács úr.

– Én is – csatlakozott hozzá váratlanul a fiatalasszony. – És, üsse kő, lássam azt a meglepetést!

– Most megyünk, vagy maradunk? – torpant meg Áts Vera.

– Maradunk. Nekem aztán senki sem dirigál! Ha nem tetszik, elmehetsz. Én azt csinálok, amit akarok.

– Brávó! Így beszél egy igazi úriasszony – intett Benjámin az öt, ötven felé járó öregfiúnak.

 Azok elismerően tapsoltak. A házigazda várt egy keveset, amíg Oszlács is bemondja az unalmast.

– Te maradsz még?

– Attól függ. Ha volna miért, örömmel, de sajnos úgy látom, kifogytál a menüből.

– Miért, téged mi dobna föl?

– Pina?

Benjámin tekintete megpihent egy festményen.

– Na, szia! Ha nincs, nincs – itta ki a poharát. – Viszlát, kopaszok!

– Meglepetés! – rikoltozott Bodóné.

– Milyen kell?

– Pina?

– Ja. Fiatal, öreg, csupasz, fekete…?

– Az övé – mutatott Oszlács úr a becsípett asszonyra.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz, mert… Hogy is magyarázzam? Ő nem tartozik mihozzánk. De… megpróbálhatjuk, sőt, meg is akarom próbálni.

– Hagyd, nem fontos. Beérem én bármelyik tinivel úgy 12 és 17 között.

– Van ízlésed – vigyorgott a ravasz arcú házigazda. – Ebben az esetben állok rendelkezésedre.

– Máris?

– Akár. 15000 a tarifa, méghozzá előre, vagy nincs üzlet.

– Oké! Pillanat! – nyúlt a zsebébe hanyag mozdulattal Oszlács úr. – Parancsolj!

– Kösz! Jó szórakozást! Aztán egy szót se senkinek, mert abból nemcsak nekünk, neked is bajod származhat – figyelmeztette a háziúr. – Felfogtad? Ezek tinik, kiskorúak, akiket a törvény szerint tilos megbaszni. Ez persze marhaság, de még nagyobb marhaság sittre kerülni miattuk.

– Hé, meddig várjak még? – kacsázott eléjük a csinos pénztárosnő. – Ha jól emlékszem, nekem ígértek itt valamit.

– Tévedsz, semmit sem ígértek. Menjünk haza, madárkám! – kérlelte a barátnője szelíden.

– Hülyének nézel? Igenis ígértek, és én azért is kirúgok a hámból ma este.

– Bölcs döntés. Itt a meglepetés! – nyomott meg Benjámin a falon egy gombocskát, mire feltárult az ajtó, és öt meztelen kamaszlány libbent a szobába.

– Ha…hallatlan! – hápogott az asszonyka. – Ez nektek meglepetés?

– Nyugi: folyt. köv. – kapcsolt be a férfi egy lejátszót, s a következő pillanatban felcsendült egy argentin tangó dalszövege.

A kopaszok mintegy vezényszóra ráncigálták le a ruhájukat, és a lányok mellé perdültek.

– Csinik, mi? – súgta oda Oszlácsnak a fondorlatos háziúr. – Az egyik a tied, de szerintem most már a nőre is ráhajthatsz. Ez úgy elázott, hogy észre sem veszi, ha megdugják.

– Elég! – toppantott kipirulva Dobóné. – Te disznó, hát te is ilyen ember vagy!

– Most mit kiabálsz? Ez művészet, argentin show. Te sosem láttál még ilyesmit? Inkább vetkőzz le, és csatlakozz hozzájuk!

– Inkább hazamegyek. Pfuj, bár sose jöttem volna ebbe a kupiba! Vera, látod ezt? Vera, kérdeztem valamit.

A nő tágra nyitott szemmel meredt a meztelenül táncoló párokra. Neki tetszett a show, főként egy fitos orrú, gömbölyded tinédzser. Lehet, hogy még szűz a husika? Az tény, hogy még sosem volt dolga ilyennel, és per pillanat még Annuskánál is izgatóbb. Az egyik kopasz Vera elé somfordált.

– Szabad?

– A fenébe, nekem is éppen most kell pisálni! – szívta a fogát Oszlács úr. – Hol itt a mosdó, Bénikém?

Mikor visszajött, a lányok már egymás mellett feküdtek a parketten. Előttük sorakoztak a kopaszok.

– Felkészülni! Rajta! Start! – ütött meg egy gongot a derék showmester, azzal következett a 2. felvonás.

Bodóné mintegy ködfátyolon keresztül figyelte, hogyan mássza meg a kopasz az első lányt, aztán a másodikat és így tovább sorban mind az öt „bajadért”, miközben mögötte már ott ágaskodott a következő öregfiú. És ez még nem minden: a sor legvégén szorongott maga Áts Vera. Amit ezután látott, attól meg végképp elszörnyedt, mert bizonyossá vált, amit eddig csak sejtett az asszonyról.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Csengettek, s miután a gazda füle botját sem mozgatta, dörömbölni kezdtek Benjámin ajtaján.

– Ki az?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót, vagy betörjük.

A férfi megremegett. Kikukucskált a kémlelőn, és kénytelen-kelletlen beengedte a zsarukat.

– Van házkutatási parancsuk?

– Tessék! – mutatta fel a civil ruhás nyomozó a parancsot, s már robogtak is a házba nagy csörtetve.

A lányok sikoltozva pattantak fel a parkettről.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! – köszönt rájuk a nyomozó gúnyosan. – Remélem, nem zavarok.

A férfi kényszeredetten nevetett.

– Ezek itt a… a tanítványaim. Éppen in… intimtorna-gyakorlatokat végeztünk.

– Csakugyan? – pödört egyet hetykén kunkorodó bajuszán. – Láthatnák én is néhányat ezekből az… intimgyakorlatokból.

– Ho…hogyne. Sorakozó! Gyakorlat indul: egy, kettő, egy kettő! Süketek vagytok? Tornázzatok már az istenit!

A lányok és a kopaszok kelletlenül engedelmeskedtek. Hol a kezüket, hol a lábukat emelgették, de annyira sután, ötletszerűen csetlettek-botlottak, hogy még a rendőrkopó is nevetett. Kivéve a boldogtalan Bodónét.

– Gratulálok! Egész originális[1] – törölte meg a szemét a felügyelő. – Nem mutatnák be a kapitányságon is még egyszer? Vigyék ki őket! – parancsolta hirtelen elkomolyodva. – Őt ne bántsátok! És őt sem – mutatott Oszlácsra meg Annára.

Hát így történt. Benjámint, Verát és a kopaszokat egytől egyig sittre vágták, míg a tinik szigorú megrovásban részesültek. Kivéve Bodónét. Hála Oszlács úrnak, akiről viszont kiderült, hogy a rendőrség egyik beépített embere.

Internet, internet, átok és áldás egyszerre! Bodóné annyit mindenesetre megtanult, hogy vannak a világon a férjénél is nagyobb gazfickók.

Lassan eljött a karácsony. Este meggyújtották a fán a gyertyákat, és elénekelték a Csendes éjt. Zsiga szemében megcsillant ekkor valami.

– Zsiga, te sírsz? Hogy oda ne rohanjak!

A férfi szégyenkezve törölte meg a szemét, és elfordult. Utána napokig heverészett a díványon.

– Mi van, nagyfiú, beteg vagy, vagy mi történt?

– Kirúgtak a munkámból.

A következő hetekben lassan, de minden megváltozott közöttük. Bodóné magabiztosabb, Zsiga egyre tétovább lett, és szinte naponta összébb töpörödött. Végül olyan kisfiú lett, hogy észre sem vették, hogy létezik.  A fiatalasszony kajánul mosolygott. Még egy csapás, és vége van.

– Most pedig elválunk. Fordult a kocka, kisfiú – jelentette be jéghidegen egy vasárnap, azzal szép rendben kipakolt mindazzal, amit annyi éven át le kellett nyelnie.

– Ennyi?

– Nem elég? Ja, persze, a fotókról még nem is beszéltem.

Kirukkolt hát ezzel is, és elmesélte, mit látott néhány fotón valamikor. A férfi elhalványodva hallgatta, aztán elővett két bőröndöt, bepakolt és köszönés nélkül távozott.

– Alászolgája! Majd találkozunk a tárgyaláson! – kiáltott utána Bodóné.

Tévedett, valamivel előbb is. A Keleti pályaudvaron néhány hosszú hajú hajléktalan társaságában. Egyébként alig lehetett ráismerni. Borostás volt, piszkos és ápolatlan. Megsajnálta, ráköszönt:

– Szia!

Bodó úr szeme zavarosan csillogott.

– Mi kell, babuci, én nem vagyok jó neked? – ajánlkozott fel az egyik hosszú hajú pimaszul.

– Majd szólok, ha érdekelsz. Zsiga?

Nem kapván választ, Bodóné kézen fogta az exsofőrt, és meg sem áll vele hazáig.  A férje kétségtelenül vétkezett, az is igaz, hogy válni fog, de ilyen szükségben, hogy hagyhatná magára? Majd… majd elválnak, ha talpra áll, és újra beülhet egy volán mögé – bocsátott meg nagylelkűen.

Hanem feledni, na, azt nem tudott, ezért esténként, egy-egy fárasztó nap után, amikor már az utolsó villamos is elzakatolt az ablaka alatt, bekapcsolta a számítógépet, és folytatta a böngészést az Egyetlen, az Igazi után.

Hogy végül megtalálta, elvált, vagy beérte ő is egy szeretővel? Ki tudja, de nincs kizárva, hogy egyszer, mondjuk, egy internetes napló formájában a folytatásra is rábukkanunk.

 

_____________________________________________________

[1] Eredeti (lat.)

 

(Illusztráció: Helena Wierzbicki)

 

Internet avagy az Igazi (2/1)

 

Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni.

– Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkéntelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom.

– Miért, mi bajod van neked a Zsigával?

– Nekem semmi, csak felháborít, amiért úgy bánik veled, mint egy cseléddel. Végül is barátnők vagyunk, nem igaz? – mozdult simogatásra a tenyere, aztán mégsem simogatta meg a szőke, sudár szépasszonyt. – És aki téged bánt, az engem is bánt, madárkám. Kivasaltad a nyakkendőm? Ezt a kotyvalékot eszik, vagy isszák, naccsága? Pofa be, amikor újságot olvasok! – parodizálta a szomszédját. – A helyedben én már rég elváltam volna tőle, esküszöm.

– El is válok, ne izgulj, de… pillanat! Honnan tudsz te minderről? – húzta fel a szemöldökét Bodóné.

– Egyszerű. Ne felejtsd el, hogy ez itt egy panelház, és a becses férjurad sem szokott ám suttogva beszélni.

– Jaj, bocsáss meg! Képzelem, hányszor zavartunk! Na, és mondd, azt is hallod, amikor… – futotta el az arcát a pirosság. – Ugye, érted, mire gondolok?

– Nem, azt nem.

Pedig dehogynem! Az utolsó szóig mindent hallott Áts Vera. Ette is a méreg, féltékenység és hasonlók. Aha, egyszóval… ! Pontosan: a sovány, horgas orrú szomszédnő maga is Bodónéba volt szerelmes. Persze csak úgy titokban, mert milyenek az emberek: a legtöbben még ma is képtelenek elfogadni a másságot. És Áts Vera mindig ügyelt a látszatra, ügyelnie kellett ahhoz, hogy tiszteljék, mint nőt és postavezető-helyettest egyaránt.

– Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy, és megfontolom a tippedet. A fenébe is, igazad van: Zsiga meg én valóban nem illünk egymáshoz!

Ettől kezdve ritkábban ordibált a férfi odaát, és… maradt minden a régiben, más szóval mégsem vált el Bodóné.

– Érdekes!  – csóválta meg a fejét a tisztviselőnő. – Elárulnád, mi történt? Kibékültetek, vagy elrestellte magát a mester úr?

– Egyik sem, csak most más helyen melózik. Kamionos lett, így alig látom jóformán. Reggel ötkor megy, este jön, megvacsorázik, s már zuhan is az ágyába.

– Ez jó, komolyan, hiszen így patáliázni sincs ereje, na, és jobban is keres, gondolom.

 – Jobban, sőt, az a terve, hogy holnaptól Tir-kamionosnak szerződik, amivel ennél is jobban kereshet.

– Nocsak! Nem is olyan ütődött ez a mákvirág! – dicsérte meg Áts Vera, azzal a boldog reménnyel, hogy ezentúl még többet lehet a szép szőke asszonnyal.

Jól számított, lehetett anélkül, hogy tartania kellett volna a férfitól. Csak egyszerűen átsétált, és haza sem jött éjfélig.

– Nem zavarlak? – puhatolódzott egyszer óvatosan. – Semmiképp sem venném a szívemre, ha miattam elhanyagolnál valamit vagy… valakit – kacsintott rá cinkosan.

– Valakit?

– Egy pasit, teszem fel, akik nélkül elég üres lenne az életünk, s miután a férjed napokig nincs itthon…

– Ne is folytasd, ismét eltaláltad. Igaz, hogy most kevesebb cirkusz van, így akár el sem kell válnom Zsigától. Csak hát olyan unalmas egyedül, mindig csak egyedül.

– Logikus, épp ezért kérdeztem. De ne búsulj, majd én kárpótollak, ha megengeded – nézett sokatmondóan barátnője szemébe.

– Te? Engem? Mégis hogy érted?

– Nem pedzi, vagy legalábbis úgy tesz, mintha kettőig sem tudna számolni – sóhajtott magában. – A lényeg azonban mindenképp ugyanaz: ez a cicababa csak férfiakról álmodik. Barátsággal – mondta fennhangon. – Á, szamárság! Megint miket beszélek, hiszen ezzel egy pasit sem lehet pótolni.

– Erről jut eszembe: te miért nem mentél férjhez, Verácska?

– Mert eddig csak bunkókba botlottam. Márpedig nekem csak olyan férfi kell, aki eszes, udvarias és… széplelkű. Most mit nézel? Szerintem minden férfiasság csak akkor ér valamit, ha az lelki finomsággal párosul. Aztán, nos, igen, legyen humora, továbbá megbízható és lepjen meg egy-két ajándékkal is időnként.

– Egy autóval! – lelkendezett Bodóné. – Ékszerek, ruhák… ! Istenem, de szép lenne!

– Hát, ha nem is autóval, de néhány bók, virág jólesne – zökkentette vissza a valóságba Áts Vera.

A fiatalasszony tovább nem is faggatta, és élte tovább a maga dolgos, de szürke, eseménytelen életét. Egy ruhásboltban volt pénztárosnő, férje sofőr, megéltek. Még jobban is, mint a nagy átlag. Csak a férfi hiányzott, kb. ugyanaz, aki Vera leírásában szerepelt. Tartson szeretőt? Ez is egy megoldás, csak éppen nem tisztességes, mert akármilyen dúvad is őkelme, mégis csak törvényes házasok. Akkor hát… ? Akkor elválik, és megpróbál új életet kezdeni – oldotta meg a gordiuszi csomót egy álmatlan, vívódással teli éjszaka, és alig várta, hogy hazarobogjon a férje Rómából. Nézzük csak, mikor jön! Állítólag vasárnap, vagyis éppen három nap múlva.

Eltelt egy nap, és a fiatalasszony szívébe nyugtalanság lopódzott. Az rendben van, hogy elválik, de mit szól hozzá a fuvaros? El sem hiszi, hogy így döntött, amikor meg elhiszi, még ellazsnakolja mérgében. Mert ez ilyen, előbb üt, és csak utána nézi meg, miért és hova ütött tulajdonképp. Talán szólni kellene Verának. Ő olyan tapasztalt, különben is több szem többet lát.

– Volna számomra két perced? Szeretném kikérni valamiben a tanácsod – csengetett be úgy estefelé a tisztviselőnő ajtaján.

 – Most? – jött zavarba Áts Vera. – Ne haragudj, de éppen van nálam valaki – húzta össze mellén a fürdőköpenyt. – Sürgős, vagy ráér holnapig?

– Ki az? – dülöngélt ki váratlanul a fürdőszobából egy tinédzserkorú leányzó.

Anyaszült meztelenül. Egyik kezében pohár, a másikban pezsgősüveget szorított.

– Vissza, vissza! Öltözz fel, kérlek! Nem látod, hogy vendégünk van? Bocsánat! Kicsit becsiccsentett a… a leányom.

– Ki? – csodálkozott rá Bodóné, de a leány is. – Nem is tudtam, hogy lányod is van.

– Csak mostohalányom. Eddig… izé… haragban voltunk. Ezért is hallgattam róla. Öltözz már fel, madárkám!

Hopp, még egy madárka! Szóval Verának több madárkája is van egyszerre! Ráadásul ittas, no meg pucér is ez a madárka – pislogott a fiatalasszony. Fura, de hát az ő dolguk.

– Elnézést, majd holnap visszajövök.

– Sietsz? – ringatódzott Annához a hosszú hajú tinédzser. – Csinos kis pofid van! – cirógatta meg az arcát kedvesen. – Nem volna kedved velünk fürödni?

Bodóné megütődve kapta el a fejét, majd sarkon fordult, és megjegyzés nélkül odébbállt.

– Kérlek, bocsáss meg a tegnapi incidens miatt! – mentegetődzött másnap a postavezető-helyettes. – Biztosítalak, Lola nagyon rendes csaj. Általában nem iszik, sőt, még csak nem is dohányzik. Most is csak a kibékülésünk örömére hajtott fel egy-két pohárral.

– Egy-két pohárral.

– Hát istenem, esetleg többel is, kupán is vágta szegénykét. Remélem, kivételesen elnézed, és nem érted félre a helyzetet.

– Oké, felejtsük el! – engesztelődött ki a pénztárosnő.

– Kösz! Örülök, hogy ilyen elnéző vagy – puszilta homlokon Áts Vera.

A száját persze nem merte, bár számtalanszor megfogadta, hogy kiteszteli a szépasszonyt. Ha leszbikus, kétségtelenül visszacsókolja. Ha nem, agyő, Annácskám! Nem repes majd örömében, de még mindig jobb, mint reménytelenül epedni.

– Tulajdonképpen miért kerestél?

– El akarok válni Zsigától.

– Tehát mégis. Jól meggondoltad?

– Jól. Megpróbáltam egyedül élni, mert valójában egyedül élek. Társaság niksz, moziba, diszkóba nem járok.

– Helytelen. Hány éves is vagy, madárkám?

– Harminckettő.

– Én negyven, mégis mindenhova eljárok: kirándulni, fürdőkbe…

– Szólóban? Mert épp ez a baj, s miután nincs kivel, inkább otthon maradok. Pedig isten látja lelkemet, én is szeretem a társaságot. Szóval olyan férjet szeretnék, akivel bárhova elmehetek, s miközben mindenki tiszteli, engem is megbecsül, ajándékokat vesz stb., mint ahogy te is kifejtetted néhányszor.

– Ha nincs ló, jó a szamár is. Szingliként is szép az élet, madárkám. Egyesek szerint még szebb is, mint kettesben. Azt csinálsz, amit te akarsz, akkor főzöl, mosol, takarítsz, amikor jólesik. Ami pedig a szexet illeti, azzal fekszel le, akit megkívánsz. Kell ennél ideálisabb állapot?

– Kinek a pap, kinek a papné. Nekem szimpatikusabb az előbbi forgatókönyv.

– Ebben az esetben sok szerencsét! – húzta fel az orrát a tisztviselőnő. – Tanácsot kértél, hát megkaptad, bár úgy tűnik, neked nincs is szükséged tanácsra.

– Kérlek, ne haragudj! Figyelek ám én reád is, de én csakis férjjel és gyerekkel képzelem el a folytatást. Ha Zsigával nem jön össze…

– Csak nem… impotens?

– Ő? Minden városban van egy mucusa. Nem jön össze, mert én nem akarom. És ez nagy különbség. Tudsz követni?

– Igyekszem, Annácska, igyekszem. Aztán hogy képzeled? Netalán már is van valakid? – kérdezte gyanakodva.

– Egyelőre senki, de ne aggódj! Én csak becsületes vagyok, nem hülye.

Kérdés: máris vagy majd válás után szervezze meg az akciót? Előtte nem fair, azonkívül hírbe hozzák, pletykálnak róla, ami még a per kimenetelére is kihathat. Utána viszont időt veszít, hiszen hetek, hónapok is eltelnek, amíg rátalál az Igazira. Már ha egyáltalán rátalál. Vera szerint kár a gőzért, mert a mai pasasok csak a pénzre, pozícióra vagy szexre hajtanak. Legjobb példa erre az internetes csetelés. Alig lép be valamelyik szobába, mindjárt megkérdezik, leány-e. Internet! – ragyogott fel Bodóné arca egyszerre. Itt kell megindítani az akciót! Nem kell hozzá más, mint odaülni a számítógép elé, a többi megy magától. Még szerencse, hogy Zsiga rühelli a computert. Nincs türelme gépelni, és internetezni sem igen tud az ostoba, különben holtbiztos, hogy minden lépését követné. De nem követhetik mások sem, ezért mégsem várok a válóper végéig – határozta el magát, és még aznap feladta a következő internetes hirdetést.

Keresem a párom. 32/165/65 nő keresi olyan, minimum érettségizett fiatalember ismeretségét, aki amellett, hogy tiszteli, el is kényezteti a partnerét, kellőképpen ápolt, udvarias, és a munkája mellett ráér a feleségével is törődni.

Megmutatta a hirdetést Verának, végül is barátnők, nem titkolózhat előtte.

– Ugyan, férfiak! Mit remélsz te ezektől!

– Csak ami normális. Vagy szerinted túl magasra állítottam a mércémet?

– Majd elválik. Várd ki a végét, madárkám!

Nos, nem kellett sokáig várnia. Annyi levelet kapott, hogy alig győzte olvasni. A bőség zavara. Kiválasztott magának ötöt, aztán kettőt, egyet. Az utolsó értelmes, bár inkább csúf mint szép arcú férfi volt. Könyvtáros, aki ugyanolyan választékosan társalgott, mint ahogy öltözött. Különösen a beszédstílusa tetszett Annának, ha nem is mindig értette. Persze nem csoda, egyetemet végzett, művelt férfi létére nem fogalmazhat úgy, mint egy sofőr vagy pénztáros.

– Mi újság a válással? – érdeklődött egy nap Áts Vera. – Milyen stádiumban van már a válóper?

– Semmilyenben. Előbb ismerkedek, tájékozódom, hogy előkészítsem a terepet, aztán ha kaptam valakit, jöhet az ügyvéd is.

– És… kaptál, vagy még mindig csak ismerkedsz?

– Kaptam. Harmincöt éves, művelt úriember. Kiskunfélegyházán könyvtáros.

– Gratulálok! – mondta savanyúan. – Nekem is bemutatnád? Csak tréfáltam. De az esküvődre elmegyek.

–  Nana, nem is rossz ötlet! Gyere át este hét körül – akkor szoktunk beszélgetni –, és azonnal bemutatlak Artúrnak. Legalább megmondod, mi a véleményed a pasimról.

– Megtisztelsz. Este hétkor itt leszek.

– Kellemetes jó estét! – üdvözölte Artúr Bodónét, amikor az rákattintotta a webkamerát.

A tisztviselőnő meglepődve tekintett az öltönyben és csokornyakkendőben feszítő férfira. Milyen illemtudó fiatalember! Nem panaszkodhatsz Bodóné! Kicsit ugyan csúnyácska, de mint dzsentlemen, le a kalappal, az bizonyos.

– Szia, Artúr! Engedd meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Verácskát.

– Örvendek! Asztalos Artúr, szolgálatára – pattant fel a könyvelő a karosszékből udvariasan.

– Mit szól a barátnőmhöz? Ugye, milyen csinos csaj?

– De Verácska! Ilyet nem illik mondani, meg aztán Artúrt ez nem is igen érdekli!

– Általában tényleg nem, mert engem sohasem a külcsín, hanem a belbecs sztimulál[1], de ennyi kecs láttán én sem lehetek permanens[2]. Beleértve önt is természetesen.

– Kösz, ön nagyon kedves, Asztalos úr.

– Szólítson Artúrnak, ahogy a barátaim is neveznek.

– Te viszont tegezz, tudod, interneten ez így szokás.

– Szép időnk van.

– Csak egy kicsit aszályos. Sok az olvasód? Állítólag könyvtáros vagy.

– Évről évre kevesebb. Manapság a legtöbben inkább csak pénzt olvasnak.

– Kivéve Artúrt. Ő rengeteget olvas ám – elegyedett a beszélgetésbe a fiatalasszony.

– Ez a munkámmal jár. Ha egy bibliagráfos[3] nem informált, informálni sem tud, ugyebár, márpedig egy valamirevaló olvasó erre is igényt tart. Te mivel foglalkozol, Verácska?

– Én csak postás vagyok. Szürke kisegér, szóra sem érdemes.

– Ej, ne szerénykedj! Dehogyis vagy te kisegér. Ő a nagyposta 2. számú főnöke – tette hozzá magyarázóan Bodóné.

– Csakugyan? – villanyozódott fel a disztingvált könyvtáros. – Család, gyerek van, ha nem vagyok indizgrét[4]?

– Nincs. Hajadon vagyok, szabad és független – fészkelődött Áts Vera.

Kissé kíváncsi a könyvmolyuk! Még jó, hogy a fizetéséről vagy a betétkönyvéről nem faggatja!

– Az sem rossz, jelesül ha valaki karriert is akar befutni. Egyébként te is itt laksz ebben a… háztömbben, vagy valamelyik kacsalábon forgó rózsahegyi villában?

– Nem mindegy? – méregette a férfit gyanakvóan. – Hiszen téged sohasem a külcsín, hanem a belbecs „sztimulál”.

– Szép város az a Kiskunfélegyháza? – próbálta más irányba terelni a társalgást Bodóné, de a férfi ügyet sem vetett rá.

Ekként ismerkedtek, csevegtek, és azzal váltak el, hogy máskor is összejönnek így trióban.

– De elhallgattál! – mondta Vera, miután kikapcsolták a kamerát. – Meg sem kérded, mi a véleményem Artúrról?

– Mi?

– Szerintem ez az ipse… Lehetek őszinte?

– Nem tetszik?

– Pro primo[5]! Láttad a kezét, megfigyelted, hogy mozog?

– Hogy?

– Mint egy nehéz munkát végző, fizikai dolgozó: rakodómunkás, vízvezeték-szerelő… A keze akár egy kalapács, arca durva, mozdulatai suták. Pro secondo: idegenszó-használata pontatlan, mi több: néha azt sem tudja, mit jelent. Egy szó, mint száz: a te Artúrkád olyan könyvtáros, mint amilyen segédmunkás vagyok én egy sörgyárban.

– Lehet – hangolódott le a fiatalasszony. – Hanem a beszéde akármilyen… Hogy is mondtad? Pontatlan, de, már megbocsáss, mégsem úgy fogalmaz, mint a férjem például.

– Mint Zsiga biztos nem. Nála azért műveltebb, és van annyira rafinált, hogy pillanatok alatt felmérje, mivel tetszhet egy szép, finom lelkű asszonynak. Ez van, madárkám, ilyenek a férfiak! – eresztette ki Vera legutolsó fullánkját.

Egyrészt a férfiak iránt érzett gyűlöletből, másrészt ki tudja, hátha ezzel is közelebb kerülnek egymáshoz. Akkor azonnal kiadná az útját a „mostohalányának”, mert ezt a szépasszonyt mindenkinél jobban kedveli. Anyukám, milyen klasszak a combjai! Hát ami még feljebb és bennebb is van! Vajon mit szólna ahhoz, ha egyik lábát becsúsztatná közéjük? Csak egy percre, csak egy centit, nem többet, utána nem bánja, jöjjön, aminek jönnie kell. A gondolatot tett követte, és szívszorongva leste, miként reagál rá Bodóné. A nő reflexszerűen kapta pillantását Verára. Az rögtön visszakozott, mintha csak úgy, véletlenül ért volna a lábához.

– Bocsánat!

Úgy tűnik, még nem jött el az ő ideje. Ha másról lenne szó, egy percig sem tétovázna: hozzád vagy hozzám? De Anna más, őt sokkal jobban tiszteli ahhoz, hogy belegázoljon a lelkébe. Rágyújtott egy cigarettára, és a falon függő kép tanulmányozásába temetkezett.

– Jó, megengedem, akadnak ilyen kandúrok is – törte meg a csendet a fiatalasszony. – De mit akarnak ezzel elérni?

– Mit, mit? Úgy kérdezed, mintha ma beszélnénk erről először. Nőt, pénzt, szórakozást, vagyis csupa olyasmit, aminek semmi köze a lelkünkhöz. Éppen ezért nem értem, miért akarod a fejedet egyik igából beledugni a másikba? El akarsz válni? Úgy legyen, amennyiben utána kiélvezed az életet. Én már többször elmondtam, és megint csak azt javaslom: járjunk, szórakozzunk együtt, és fütyöljünk a világra! – szorította meg Anna kezét melegen.

Bodóné szemében ekkor – vagy csak ő képzelte – megvillant valami.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Gyere el máskor is.

Végre kapiskálja már, hogy mit akar? – találgatta magában a horgas orrú szomszédnő. Egyáltalán biztatja, vagy még távolabb került tőle, mint bármikor? A hangja mindenesetre elég hideg és szomorú. A hidegségét még csak értené, de hogy miért szomorú, egyelőre halvány lila gőze sincs.

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

Egyik nap az íróasztal körül rendezve a kezébe akadt egy kazetta. A Zsigáé volt, és kulcsra zárt. Hogy mit őrzött benne, nem tudta. Soha nem is igen törődött vele, de mivel most benne felejtette a kulcsot, hát kinyitotta. A ládikóban színes, régi és újabb fotók hevertek. Az én édes kacorkámnak. Icutól szeretettel. Oltári éjszakáink emlékére… – olvasta elhűlve. Valamennyi nő meztelen volt, és a pucér mellek, combok közt itt-ott elővillant Bodó Zsiga feje is. Anna szeme villámokat szórt. Hiszen ez a kacorka úgy gyűjti a kurvákat, mint mások a pénzt vagy bélyeget. Nyomás vissza a számítógéphez! Majd elválik, kinek a trófeája oltáribb! Megnyitott egy társkeresőt, és tallózni kezdett a hirdetések közt.

49 éves vagyok és szeretném hátralévő életemet vidáman leélni. Ehhez egy komoly, 30-40 év körüli csinos társ kellene. Nem diplomás és különösebben művelt sem, mert én sem vagyok az. Primitív hölgyek kíméljenek! Nem érdekel sem a múltad, sem a jövőd, az sem, hogy mid van, mid nincs. Nekem megvan mindenem, mert az okos ember gondol idősebb korára is. A kor és külső nem számít, hiszen kölcsönös vonzalom esetén mindez már úgysem játszik szerepet. Ami számít, az az őszinteség, tapintat. Én megértelek téged, te megértesz engem, és nem terheljük egymást minden semmiséggel fölöslegesen. Elvárásaim nincsenek. Csak azt nem szeretném, ha cigarettáznál, vagy elhanyagolnád a házi munkát. Kérlek, írj azonnal, ha te is hasonlóképpen gondolkozol! Köszönöm, hogy meghallgattál.

Csinos frázisok! – kuncogott a fiatalasszony. Csak legalább érteném! Mert mi az, hogy az életkor és külső nem számít, ha egyszer 30-40 éves, csinos társat szeretne magának? Az is érdekes, hogy a vidám élethez komoly nőt keres, továbbá nem tartja magát műveltnek, a primitív nők azért kíméljék. De a gondok elhallgatása sem éppen logikus. Hogy a csudába legyek valakihez őszinte, ha a problémáimról tapintatosan hallgatok? Hú, tallózzunk tovább, még mielőtt hascsikarást kapok ettől az elvárások nélküli társkeresőtől.

26 éves, gyenge testalkatú, intelligens férfi kb. 40 éves, férfias, kemény nőt keres élettársi vagy alkalmi kapcsolat céljából. Nem baj, ha csúf, esetleg munkanélküli, mert én rendesen eltartom, főzök neki, mosok rá, csak nagyon-nagyon szeressen. Ezt úgy mutathatná ki legjobban, ha minden szeretkezés előtt és után megkorbácsol. Ha ezen csodálkozol, alá’ szolgája! Ha megértesz, te leszel életem asszonya. Részleteket később. Írj, hogy írhassak.

A másik hirdetés így hangzott:

20 éves joghallgató vagyok, kedves, első osztályú szerető. Sajnos emellett szegény is, így szükségem lenne egy olyan szponzorra, aki egyetemi tanulmányaimat finanszírozná. Mivel tisztában vagyok vele, hogy, mint mindennek, ennek is ára van, ezért cserébe szeretetet, szexet és védelmet ajánlok. Nem életre szóló, de legalább négy évig tartó kapcsolatot kereső hölgyek előnyben. Idősebb életkor nem akadály.

Tiszta sor: valamit valamiért. Csupán az visszataszító a dologban, hogy még a szeretetet is aprópénzre akarja váltani.

Folytatása következik…

_____________________________________________________

[1] Stimulál
[2] Folytonos, állandó. (lat.)
[3] Bibliográfus. (lat., könyvtáros)
[4] Indiszkrét.
[5] Először. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: Laura Barat)

Isten áldja, mérnök úr!

 

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.

Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.

– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.

A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.

– Hű, az anyád keservit!

– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.

A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.

A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.

– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?

– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!

– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.

– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.

A kutya a hús után kapott.

– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je…, Jero…

– Jeromos.

– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Jack London: Az éneklő kutya.

– É-nek-lő? És a magáé is énekel?

– Igen.

A munkások szája a fülükig húzódott.

– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!

– Majd máskor. Most… ebédelni megyünk.

– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.

– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.

– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.

– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!

– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.

– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!

– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.

– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a „blöki” a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.

– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?

A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!

– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.

– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?

– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?

– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét… igazgató úr?!

– Nem.

– Mindjárt gondoltam. Inkoni… kognitóban…, vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.

– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?

– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.

– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig… ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Je­romos, mutasd meg nekik, mit tudunk!

A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pon­tosabban vonítani és táncolni.

– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.

A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.

– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?

– Ne haragudjon, de… nem.

– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.

Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.

– Még százezerért sem.

– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.

A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.

– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.

Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.

– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.

– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.

A kör összébb szűkült.

– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?

Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.

– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.

A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.

– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.

– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?

– Igenis.

– Hangosabban, nem hallom!

– Igenis, mérnök úr!

– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.

A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.

– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.

– Parancsol?

– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?

– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.

– A magáé ez a harcias kiskutya?

– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.

– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?

– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.

– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?

– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.

– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát… Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.

A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.

– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.

– Maga ismer engem?

– Nagyjából.

– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.

– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!

– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.

– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.

– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!

– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.

– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.

– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.

– Önre? De hiszen én úgy láttam…

– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.

 A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.

– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen… Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?

– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.

– Nem? Aztán miért nem?

– Mert nem támadott meg. Mi csak… csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.

– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!

– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.

– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.

– Én sem.

– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.

– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek.

– Isten áldja, mérnök úr!

__________________________________________

[1] Erős (házi) pálinka és színes (császárkörte, kevert, cherry) likőr elegye. (szleng)

 

 

(Illusztráció: Miguel Macaya)