Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

A bunda

– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs

A baba

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.
– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.
Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.
– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.
– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?
– Hogyne.
– Akkor lásson munkához!
– Kinyitná, kérem, a kaput?
– Máris!
Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.
A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?
– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?
Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulattatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulattatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?
– Nos, megiszik?
– Miért ne!
Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.
– Foglaljon helyet, mester!
– Ebben a meszes, olajos nadrágban?
– Hát… vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség… – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?
– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.
– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé… volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.
– Most hol van a doktor úr? Alszik?
– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha… igaz.
Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.
– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.
– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül… Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.
– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?
– Maga nem?
– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!
– Egészségére, mérnöknő!
– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.
Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.
– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem…
– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata. Egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.
– De mérnöknő!
– Parancsolsz?
– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.
– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.
– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?
– Például?
– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?
– Hát az biz’ elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp… csevegni szeretnél?
– Lehet, hogy túl snassznak[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.
Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.
– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… éhes vagy…
– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.
– Család?
– Egy leány meg egy kisfiú.
– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.
– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.
– Te… te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.
Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.
– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő – csak a meleg…, és… Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.
– Bunkó!
– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?
– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy…
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Nem.
Hallgattak.
– Hát akkor… isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól… kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.
– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.
– Majd… legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.
– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?
– Veled… semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor [5]. – Hanem az apáddal…
– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz… Elég skótul fizetett, mi?
– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?
Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?
– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.
– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.
Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.
– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.
Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.
– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.
– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőrt[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.
Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo [7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.
– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.
– Csörögni? – képedt el az asszony.
– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.
– Keringő, tangó, rock, pop… ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix[8], csörögni szeretne.
– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.

Rámás csizmát visel a babám,
Szeret is az engem igazán,

Rámás csizma hadd szakadjon el,
Csak a babám sose hagyjon el.

– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.
A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.
– Te… te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.
A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.
– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy… rosszul csináltam valamit?
– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?
– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?
– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?
– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő… Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.
– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg… kedvelt?
– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.
– Te most ugratsz engem?
– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.
– Szóval ezért… gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.
– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.
– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.
– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.

Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.
Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.
– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha… Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.

Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.

– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.
– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.

Herczeg Kata az ajkába harapott, és… keresztülnézett a férfin.

– Ez az arc, pillantás…! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.
Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.
– Nini, paróka!
A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.
A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.
De már összetört baba volt.

[1] Pongyolát. (fr.)

[2] Íme, tessék! (fr.)

[3] Tehát. (lat.)

[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)

[5] Festő.

[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)

[7] Oda se neki, nem baj! (or.)

[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)

 

Illusztráció: Mona Hatoum – Performance Still

13 kutya

Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most… Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?
– Tíz óra – pislantott a régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.
– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.
– És?
– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!
– Miért?
Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.
– Szedd össze magad, és ne foglalkozz már a múlttal! Nem te vagy az egyetlen, akit lapátra tettek, inkább adj hálát az úrnak, hogy amúgy semmi bajod – ült az ágy szélére egy percre.
– Semmi, hogyne, csak a lelkem sajog – dünnyögte a férfi, és a fal felé fordult. – Na pá, vége az interjúnak!
– Szóval nem kelsz fel.
– Nem.
– Rendben van, szundizz még egy kicsit – adta be a derekát elnézően Baloghné. – Egy óra múlva itt vagyok, de akkor felkelsz, ugye?
– Nem kelek, a kutya úristenit ennek a kurva világnak!
A kicsi asszony megrettenve bámult a nagydarab kohászra. Jaj, mi történt az urával! Ha így megy tovább, agyvérzést kap szegény.
– De hát szülinapod van, buci – kockáztatta meg félénken. – Mindjárt itt lesz Debrecenből az anyám, az öcséd… – számolgatta az ujján, kit honnan várnak.
– Anyád, öcsém – utánozta a kohász csúfolódó hangon. – Mondd, hogy volt képük csak úgy kurtán-furcsán kirúgni engem?
– Hát ki…kirúgtak?
– Nem ők. Ő. Tudod, kire célzok.
– Tudom – sóhajtotta halkan. – De én azt hittem, beletörődtél már ebbe.
– Törődött a kórház, de esküszöm, befűtök én még az igazgatónak ezért.
– Te? Na és minek? Hiszen te magad mondtad, hogy nem jókedvéből tette: csökkent a termelés, szűkítik a részleget…
– Akkor sem igazság – ült fel pulykavörösen Balogh úr. – Én… én több megértést vártam. Huszonöt év munka után kivételezhettek volna velem, ráadásul nyugdíj előtt állok. De ezeknek még ez sem számít. Most mehetek portásnak, már ha felvennének, ugye.
– Tényleg! – csillant fel benne a remény. – Nem is rossz gondolat! Miért nem lehetnél te éppen portás!
– Hogyne, de csak a másvilágon, Joli. Jobban mondva ott sem, amíg Szent Péter a kapus.
– Hogyhogy?
– Várj, mindjárt megérted. Úgy nyolc, tíz napja kerestek a szerszámgépgyárban egy portást.
– Na! Remélem, jelentkeztél?
– Rögtön, velem együtt egy mérnök, egy tanár, egy nyugdíjas meg egy bolgár.
– Bolgár?
– Bizony. Mióta nyitott ország lettünk, itt bárki munkát vállalhat, ha akar.
– Világos, de… miért csak most mondod? Buci, buci – fenyegette meg színlelt haraggal –, mióta titkolódzol te előttem?
– Nem akartam, hogy izgulj. Elég, ha én izgulok, különben sem igen hittem, hogy megkapok egy olyan állást, amire egyszerre két diplomás is ráhajt.
– Végül is kinek sikerült: a tanárnak vagy a mérnöknek, merthogy neked nem, azt körülbelül gyanítom.
– A bolgárnak, miután mindkettőt… túlképzettnek találták.
– Világos. Micsoda? – tátotta el a száját Baloghné. – Úgy látszik, öregszem, mert már kezdem nem érteni ezt a világot.
– Akkor ketten vagyunk – komorodott el az öreg.
– Majd csak beugrik neked is valami – igyekezett megvigasztalni a neje. – Csak egészséges maradj! Nézd meg a nagybátyád! Cukorbajos szegény, engem leszázalékoltak, másoknak meg házuk, mit házuk, egy vacak szobájuk sincsen. És hány ilyen ember él még, miközben neked csak a lelked „sajog”.
– Jól van, megértettem – bújt ki az ágyból nehézkesen Balogh. – Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja.
– Majd elmúlik, mindennek vége szakad egyszer. Kicsit jobban spórolunk, és… ennyi. Legfeljebb kevesebbet járunk…
– Hova?
– Hova, hova? Például… színházba, aztán lemondjuk a kábelt, újságot…
– Egen. Még jó, hogy a kocsi marad – motyogta keserűen, halkan; hanem az asszony így is meghallotta.
– Meg a kocsit. Úgyis jócskán meghíztál, mióta itthon lebzselsz. Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!
– Nem haragszom, merthogy ez a színtiszta igazság: lebzselek, csavargok. Hála a kormánynak. Vagy inkább magamra mutassak?
– Nem tudom, aranyom, buta vagyok én ehhez, de ha már így esett, ne tegyél rá még most is egy lapáttal. Jézusom, a kacsa! – pattant fel rémülten az ágyról. – Csak locsogok, locsogok, a kacsánk meg szép lassan odasül.

Balogh úr elismerően bámult a felesége után. Milyen talpraesett, aranyszívű asszony! Kicsit ugyan puklis meg beteg is, szegény, mégis ő tartja benne mindig a lelket. Egy okkal több, hogy megbecsülje, szeresse. Az elsővel nem is lenne semmi gond, csak szeretni nem képes úgy, ahogy Kittit imádta valaha.
Kitti…! – ugrott vissza gondolatban abba az időbe, amikor még ő is, Kitti is innen voltak a harmincon. Ő volt a mindene, ez a szép, búgó hangú leány, amíg meg nem csalta egy női fodrásszal.
– Végeztünk! Látni sem bírlak többé! – adta ki az útját, amikor rájött a dologra, holott már akkor állapotos volt a szöszi. Tetejében meg is bánta az egészet.
– Bocsáss meg! – szepegett-szipogott. – Tudom, hogy nagyot hibáztam, de én csak téged szeretlek! Fogadj vissza legalább az ő kedvéért – mutatott domborodó hasára. – Egy gyereknek apa kell, gondold meg jól, könyörgöm.
– Akkor vidd az apjához!
– Hiszen te vagy az. Be is bizonyítom, ha nem hiszed.
Csakhogy akkor már erre sem volt kíváncsi, úgy elvakította a fájdalom, no meg a büszkeség, bár az utóbbit csupán évek múltán ismerte el őszintén. Hogy mi történt vele ezután? Rejtély. Egy ideig még fel-felbukkant itt-ott a városban, utána vége, Kittit sosem látta többé. Elköltözött, meghalt? Ezen töpreng ma is, csak most már hiába, hisz úgysem tehet jóvá az égvilágon semmit.

Kitárta az ablakot, és magába szívta a beáramló friss levegőt. Vajon mitől olyan kábult? Mióta „itthon lebzsel”, egyre többet alszik. Régebben csak ebéd után szundított, most a tévé előtt, olvasás közben is. De nem csak aludt, álmodott is a…csajjal.
– És azelőtt? – érdeklődött egyik barátja, a hordóhasú Dodó, amikor elmesélte neki, kicsoda is az a Kitti.
– Hébe-hóba. Régi história ez már, komám. Nem állítom, hogy sosem jut eszembe, de napról napra ritkábban, és most egyszerre… Bizony isten, nem értem.
– Pedig irtó egyszerű: Kitti meghalt, barátom.
– Meghalt?
– Meg, méghozzá nemrég, és most itt kísért a házadban. Van fogalmad arról, miért?
– Nincs.
– Mert lelkiismeret-furdalása van, és szeretné, ha megbocsátanál neki – jelentette ki halál komolyan. – Megbocsátottál?
– Nem, vagyis igen, csak…
– Tedd meg még egyszer, koncentrálj rá jobban, és meglátod, utána nem fog zavarni.
– Engem nem zavar, sőt, örülök, hogy legalább álmomban viszontláthatom – vallotta be a termetes kohász.
– Szamárság! – hurrogta le Dodót örök ellenlábasa, a hosszúra nőtt Totó. – Mit eteted a havert ilyen spiritiszta maszlaggal? Semmi kísértet, bár a dolog tényleg tök egyszerű. Amíg melóztál, nem igen törődtél te sem mással, sem magaddal. Legyünk reálisak: nem volt rá sem energiád, sem időd.
– Még szép! Kohász vagyok én, nem borbély.
– Ja. Egész nap keményen melóztál. Este szinte beestél az ágyadba, azzal már aludtál is, mint a güzü.
– Sajnos. Hála a…
– Stb. Ezt talán most hagyjuk! A lényeg az, hogy most mindenre ráérsz: tévézni, gondolkozni, legfőképp a múlton, mert ilyenek vagyunk mi, öregek. Csak egyet nem értek: miért vagy folyton álmos, amikor mi inkább álmatlanságtól szenvedünk. Egyébként miről, kiről szoktál még álmodni?
– Anyámról, barátaimról… Legtöbbször azonban mégis csak Kittiről. Általában egy sziklán ül és dalol, dalol, mint az a Lorelei, vagy hogy hívják, Heinrich Heine versében. Felette az ég, körülötte a tenger, hosszú, szőke haja zászlóként lobog. Gyere ide, galambom! Én vagyok az, Kitti! – integet szomorúan felém, és a szeméből égő könnyek hullanak.

Szórakozottan nézett az utcára. Az októberi szél hevesen kapott a függönybe, s a közeli Kft. őrző-védő kutyái az ablak felé ugattak.
– Hogy a mennykő üssön belétek!
Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.
– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.
– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a Kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.
– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.
– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.

Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.
Balogh úr elégedetten dörmögött.
– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.
– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.
Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.
– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.
Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr legközelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.

– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.
– Nem – jelentette ki kerek perec a melómán[1]. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.
– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.
– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.

Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyog­tak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ek­kor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rapet sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.

Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.
– Ubul! Ubul!
Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.
– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.
Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.
Becsukta az ablakot, és a fürdőszobába csoszogott. Nem sokkal ezután betoppantak a vendégek: az öccse, a sógornője meg a többi rokon.
– Gyertek, csak gyertek! Isten hozott nálunk!
– Boldog szülinapot! – köszöntötték fel sorban, átadták az ajándékokat, és asztalhoz ültek.
– Bort, pálinkát? – kínálgatta vendégeit Baloghné. – Buci, tölts az öcsédnek abból a Napóleon konyakból!
– Egészségedre! – koccintott vele, majd a többiekkel is a kohász.
– Találtál munkát, bátyus?
– Ne, ne! – integetett a kicsi asszony férje háta mögül.
– Egyelőre nem.
– Amúgy jól vagy? – ugrott más témára Bence. – Kicsit híztál, mióta nem láttalak.
– Jó kicsit – szúrta oda finoman a háziasszony öccse, az örökké epés, savanyú képű Ernő. – Valószínűleg a vérnyomásod sincs éppen rendben.
– 185/115 – vérnyomáscsökkentő nélkül.
– Hoppá, az sok! Vigyázz magadra, sógor! Ideges vagy, mi bánt? Tulajdonképpen ezért szökik a legtöbb vérnyomás az égig.
– Egy lószart! – tromfolta le Bence. – Ki nyugodt, kiegyensúlyozott ember máma? Azt hiszem, még én sem, mégis kutya bajom. Szerintem túl sokat kajálsz. Egyél kevesebbet, mozogj többet, és ennyi. Gondolj arra, milyen vékony voltál nem is olyan régen. Neked mi a véleményed, anyjuk?
Felesége elvörösödött. Három dolgot nem szeretett: ha kiabál, ha káromkodik vagy leanyju­komozza az ura.
– Igen, de miért ordítasz? Én nem hallok nagyot, és más sem. Kivéve talán a mamát.
– Kikérem magamnak – csattant fel váratlanul Baloghné mamája. – Hallok én mindent, és látok is mindent. Még szemüveg sem kell hozzá. Csak hát ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Igazán? – kuncogott az ifjabb Balogh. – Levennéd a szemüveged egy percre?
– Akár kettőre is! – ment bele a játékba a mámi, aki azonnal sejtette, miben sántikál a kedves rokon.
A férfi torz pofákat vágott, majd el kezdett tornászni: leguggolt, felemelte a kezét, tekergette a nyakát…
– Halljuk, kit láttál: egy piást vagy egy karmestert?
– Egy parasztot meg egy pávát.
– Ülj le, te… gügye! – harapott az ajkába a kikent-kifent asszony; a parasztot könnyen lenyelte, de a pávát remélhetőleg nem rá értették.
– Remek! Csak így tovább, mama! Maga mindig meglep valamivel minket – tapsolt kárörvendőn Ernő, és kezet csókolt a talpraesett hölgynek.

Az ünnepelt egykedvűen, s egyre bágyadtabban ásított. Még egy- két perc, s már szidják is a kormányt, megvitatják az árakat, elsütnek néhány viccet… Unalmas, ezerszer meghallgatott lemez! Vajon mikor találnak ki már valami újat?
– Ébresztő, bátyus! – ütött a vállára harsányan az öccse. – Még le sem feküdtél, és te máris fújod a kását?
– Dehogy fújom, csak elgondolkoztam egy csöppet.
– Már megint? Hagyd a faszba, hidd el, nem változik ettől semmi. Legfeljebb a vérnyomásod szökik újra meg újra az égig.
– Bence!
– Mi az? Valami rosszat mondtam?
– Töröld meg a szád, mert nagyon piszkos!

A kőműves engedelmesen nyúlt az asztalkendőhöz, aztán észbe kapott. Nyilván megint illetlen szót használt. De hogy milyet, arra sehogy sem bírt rájönni. Bezzeg a Joli, az nem finnyáskodik ennyit! Igaz, neki főiskolája sincsen.
– Itt a leveske! – tálalta fel Baloghné a gőzölgő húslevest, később pacalt, töltött káposztát… ; akadt ott minden, csak győzzék enni.
– Szegények vagyunk, de jól élünk – böfögött jólesően Bence. – Bocs! – sandított előkelően csipegető nejére. – Hát te miért hallgatsz? – lökte oldalba csontos arcú, vékonyka fiát. – Nem eszel, nem iszol. Zűr van az őrsön vagy mi a…?
– Hagyd békén! Nem látod: gondjai vannak a fiadnak.
– Ezért kérdem, asszonyom. Persze, ha rám hallgat…
– Most együtt keveritek a meszet, homokot, és fütyöltök az urakra – egészítette ki ironikusan Ernő.
– Mit kever? – sivította kíváncsian a fekete ruhás öreghölgy.
– A sza… Majd máskor elmesélem! Igenis fütyülünk, mert nekünk van gógyink, sógor.

– Hát az van. Bevakoltok egy falat, és elkértek úgy fél fizetést – vágott vissza Ernő. – Vagy még többet, ha ti magatok rendelitek meg a meszet, cementet, téglát… Számla persze nincs, garancia nulla, s még jó, ha rendesen elvégzitek, amivel megbíztunk. Ennyi munkadíj mellett nem csoda, hogy már egy APEH-bírság sem idegesít. Már ha egyáltalán sikerül bárkit is elkapni. Igaz, tábornok úr? – biccentett Bence fia felé.
– Nem tudom, ez nem a rendőrségre tartozik.
– Sejtettem. Úgy sétáltok be egy klienshez, mint a szemétdombra a kakasok, s csak akkor veszítek le a nyakkendőt, ha kihozzátok a Volkswagenből a vakolókanalat. Komolyan, elfog a röhögés, amikor eszembe jut egy költemény: ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Helyesen idéztem? Te értesz a versekhez – rezzentette fel gondolataiból a vasöntőt.
– Tessék?
– Ez van! – piszkálgatta fogait az iparos. – Próbálj te egy fizetésből megélni. Nézd meg az orvost: egy boríték ma, egy boríték holnap, s még csak nem is szégyelli. Szerinte ez így méltányos annyi tanulásban eltöltött év után. Ha állambácsi szűkmarkú, majd bevasalja a betegen. De hagyjuk, nem erről akarok most beszélni. Zsombor! Mintha közölni szerettél volna valamit?
– Nem, dehogy! Folytasd csak, én inkább hallgatnék.
– Te is, mama is, Gazsi is. De hát a szentségit! Miért akar itt mindenki hallgatni?
– Hagyjátok már abba, gyerekek! – hűtötte le őket az ősz hajú, kissé puklis asszonyka. – Inkább… daloljunk! Bence! Hogy van az a népdal a tavaszi széllel?

A kőműves nem sokat kérette magát:

Tavaszi szél vizet áraszt,

Virágom, virágom.

Minden madár társat választ,

Virágom, virágom.

Szép bariton hangja volt. A többiek vele együtt fújták, felszabadultan, lelkesen, repertoárjuk végéig, utána leültek kártyázni. Beleértve a mamát is, aki aztán mindenkit két vállra fektetett.
– Micsoda mázli! – bosszankodott a jó torkú kőműves, miközben egyre gyanakvóbban mustrálta Zsombor fizimiskáját. – Te fiú, csak most látom, neked hiányzik az egyik szemfogad!
– I…igen.
– Rá se ránts! – somolygott a művelődésotthoni előadó. – Még mindig jobb, ha nem egy kereke hiányzik.

Hanem Ernőnek most nem volt kedve vitázni. Talán meg sem hallotta, mit kavar a kis köpcös.
– Nyisd ki a szád, hadd lássuk, mi a helyzet a többi fogaddal! Te jó szagú úristen: két fogad is hiányzik!
– Biztosan kiverték – vigyorgott az előadó.
– Kiverték?
– Ki – vallotta be a rendőr csendesen.
– Hát így állunk! Ezért nincs kedved beszélni. Remélem, te is odasóztál a fiúknak.
– Oda.
– Na, úgy mindjárt más! Nem mintha szeretném az effélét, de a kölcsönkenyér, ugye, visszajár. Hogy történt?
– Gyorsan. Jóformán azt sem láttam, ki ütött. Tudod, a tüntetők, kint a Kossuth téren…

A rokonok sokatmondóan néztek össze.

– Ki mit keres, megtalál – vonta le a tanulságot Kis Ernő kivételesen minden gúny nélkül.
Ugyanis ebben az egy ügyben egy gyékényen árult Bencével. Magyarán: nem rokonszenveztek a zsarukkal, és szinte el sem hitték, amikor Zsombor is ezt a pályát szúrta ki magának. Pálya? Naplopás, amit csakis olyan ürgék vállalnak, akik utálnak dolgozni, s miután csupa ke­mény fiú közt „dolgoznak”, némely tekintetben maguk is ilyen kemény fiúvá edződnek. Szó se róla, szükség van keménységre, mi több, erőszakra is időnként, de attól még ő, Kis Ernő nem vágódik hasra előttük.

– Helga! Te tudtad ezt? – fordult az apa odasompolygó párjához, aki eddig a tévét bűvölte.
– Természetesen.
– Basszus! És most? Hogyan tovább, biztos úr?
– Kilépek az egységből.
– Végre! – lélegzett fel megkönnyebbülten.
– Szó sem lehet róla! – protestált Helga hevesen. – Te rendőr vagy, és az is maradsz, angyalkám. Van fogalmad arról, milyen jövő vár ma Magyarországon egy rendőrre?
– Van, éppen ezért lépek ki.
– Pontosabban?
– Most mit izélsz? – próbálta leszerelni az apa boldogan, amiért két álma is megvalósult egyszerre: egyrészt újra együtt melózhat Zsomborral (tudniillik eddig együtt ügyködtek), másrészt nem kell folyton attól félnie, hogy feketéző melósként szégyent hoz a fiára. – Megalázták, megverték. Nézd, milyen csorba lett az angyalkád! Kell ennél több ahhoz, hogy – elnézést a csúf szóért – otthagyja őket a picsába? Vagy nem ezért lépnél ki?
– Részben, de még inkább azért, mert…
– Mert?
– Én is visszaütöttem.

Balogh Gazsi fáradtan ejtőzött egy rozzant hintaszékben. Ő bizony nem bánná, ha már haza mennének a kedves rokonok! Csak esznek, isznak, dumálnak, és meg sem hallják Ubult meg a többi rohadt dögöt, akik, íme, most is veszettül ugatnak. Hogy miért gurul be folyton ezek­től? Ezt már ő is sokszor kérdezte magától. Mindenesetre fura, főként, hogy azelőtt igenis kedvelte a kutyákat.

– Hagyd a francba azokat a dögöket! – szólt rá az ősz asszony, valahányszor az ura el kezdte őket átkozni. – Mit hergeled magad? Inkább törődj bele, amíg meg nem szokod!

Beletörődni? Okos tanács, mindössze az a kérdés, hogyan, hiszen még saját magának sem világos, egyáltalán képes-e vagy nem is akar alkalmazkodni a helyzethez. Aztán itt van ez az örökös fáradtság! Egész nap lazít, még a házi munkát sem végzi el, mégis úgy kimerül, mintha egész nap gürizne. Nem: még jobban, és már semminek sem örül úgy, mint egykor az üzemben, amikor pattogó szikrák közt figyelte, hogyan olvad, fortyog a vas a kohókban. Akkor, de csakis akkor úgy érezte, mintha ő lenne a tűz és vas istene – derült fel egy pillanatra, majd ismét elkomorult. Akkor isten, most piciny porszem csupán, amit a legkisebb szellő is bármikor elfújhat. Bizonyára minden másképp alakul, ha azok ott odafönt… Az ördögbe, már megint velük bajlódik! – sétált végig te­kintete a falon függő képeken. Az egyiknél megtorpant. De hisz ez az ő álombeli szigete! Ugyanaz a szikla, ugyanaz a leány, legfeljebb hárfázik, nem integet, és a haja, a szélben lobogó haja sem szőke, hanem fekete. Na, Dodó bá, most süketelj nekem a szellemről, annyit ő is megtanult, hogy az ember legtöbbször arról álmodik, amit napközben látott, megfigyelt – mosolygott magában, amikor a közelben ismét felugattak a Lumen Kft. kutyái. Ekkor minden vére a fejébe szaladt, s mint egy megsebzett vadkan csörtetett az ablakhoz.

– Kuss! – üvöltött ki a sötétbe. – Hogy a rák rágja ki a torkotok!
A vendégek riadtan kapták fel a fejüket. Mi történt, megörült? Ez az öreg napról napra háklisabb!
– Á, semmi, csak álmodott – sietett hozzá Baloghné. – Igaz, kedvesem?
– A kutyák…! Nem hallod? Már megint ugatnak.
– Dehogy ugatnak. Ti hallotok valamit? – nézett kérdőn Bencére.
– Nem – jelentette ki a kőműves, miután figyelmesen fülelt kifelé. – Bátyuskám, te tényleg csak álmodtál.
– Na ugye! Csukd be az ablakot, és hintázz tovább a székeden vagy tudod, mit? Ülj te is hozzánk az asztalhoz! – kérlelte felesége szelíden, azért nem minden él nélkül.

Balogh úr szótlanul totyogott vissza kedvenc helyére.
– Ül a mennykő, jó nekem itt a sarokban.
– Mit mondtál? Kérlek, beszélj úgy, hogy halljam is.
– Rögtön, Joli, rögtön, csak előbb elszívok egy cigarettát – halászott elő az öreg egy agyongyűrt pakli cigit.

Aztán még sem gyújtott rá. Eszébe jutott, hogy nem szabad. Se enni-inni igazán, cigizni abszolút. Bizonyára minden másképp alakul, ha nem teszik lapátra vagy… megbocsát Kittinek – ismerte be, és nagyot szusszantott. Már most kimondta, s egyedül azt szégyelli, hogy nem mondta ki már régebben. Vajon milyen fia van: szőke, barna, tanult fiú? Milyen klassz lenne borozgatni, beszélgetni a kölyökkel, mint az öccse most Zsomborral. Beszélgethetnének például Kittiről, akinek a kilétét még Jolinak sem fedte fel. Pedig amúgy őszinte, nincsenek előtte titkai. Csak a leányt nem hozta szóba sohasem, miután, ez az igazság, maga sem igen gondolt rá. Mostanig, aztán ránézett a festményre… Fals! Ránézett ő már máskor is, mégsem álmodott a leánnyal – pislantott a kopott, régi-régi kép felé. Tulajdonképpen alig látszik rajta tisztán valami: egy sziget, ha ugyan tényleg az, meg egy hárfázó nőalak. Lehet, hogy mégis Dodó magyarázata helytálló? Újra elpilledt, lélegzete lelassult, s a következő percben már aludt is. Álmában egy felhők fölé magasodó szikla szélén álldogált. Alatta tátongó szakadék sötétlett. Teremtőm, ha én innen lepottyannék! – igyekezett messzebb húzódni. Hanem a mélység vonzása erősebb volt Baloghnál. Egy-két percig küzdött még, aztán érezte, hogy egyre gyorsabban zuhan lefelé.

Hirtelen felberregett az előszoba csengője.

– Vajon ki lehet? – ráncolta össze szemöldökét a ház asszonya.
– Elnézést a zavarásért! Balogh Gáspárt keresem.
– Tessék! – nyitott ajtót bosszúsan. – Itt lakik. Milyen ügyben keresi? – ámult a nyurga, keskeny ajkú legényre.
– Szeretnék boldog születésnapot kívánni az… apámnak.

A kicsi asszony szíve majdnem kiugrott a helyéről. Tiltakozni, üvölteni szeretett volna, de a keskeny ajk, hegyes orr eleve kizárt bármiféle tévedést. Igen, ez az ő Bucija. Pontosan így nézett ő is ki úgy húsz, harminc évvel ezelőtt, vagyis jól sejtette: fia van a férjének. Rendben van, megesik, de miért nem szólt róla eddig még neki sem?

– Maga a felesége?
– Én vagyok.
– Bemehetek? Van egy ajándékom a számára.
– Gazsi fia – mutatta be a fiatalembert a családnak. – Balogh…
– Nem! Gyulai Aladár. Én Gyulai-fiú vagyok – húzta ki magát önérzetesen az ifjú. – Ő az? – mutatott gyűlölködő arccal a hintaszékben alvó öregre.
– Igen, ő. Gazsi! – rázta meg Baloghné az elcsendesült exkohászt. – Ébredj, meglátogatott a kisfiad.

Miután az öreg továbbra is szendergett a „Gyulai-fiú” kaján mosollyal bontotta ki a kezében tartott dobozt.
– Isten éltessen, papa! – rázta meg ő is az apját. – Nézd, mit hoztam neked!
A rokonok megrökönyödve meredtek a miniatűr dísztárgyra. Egy Balogh Gáspár nevét jelölő vaskoporsó volt.
– Gazember! – sziszegte a nagybácsi. – Kifelé! Pucolj vissza a kurva anyádhoz!
Baloghné halvány arccal nézett a fiúról a férjére, s újra, ezúttal erélyesebben rázta meg a vasöntőt.
– Istenem, meghalt! – sikoltott fel rémülten, miután a férfi erre sem reagált. – Bucikám, bogaram, ne hagyj itt bennünket!
– Nézd meg a pulzusát! – javasolta Kis Ernő.
Az asszony reménykedve kapaszkodott az ötletbe.
– Kicsit ver – ujjongott fel, s izgatottan szorította fülét a férje mellére. – A szíve is.
– Ezek szerint csak elájult! – állapította meg Helga higgadtan. – Hacsak nem kapott infarktust, miután valahogy mégis meglátta ezt az aranyos szuvenírt.
– Vagy alszik – jegyezte meg halkan a matróna. – Talán még hall is bennünket, de már nem tud vagy nem is akar felébredni.
– Ne beszélj zöldséget! – torkolta le Kis Ernő. – Ilyesmi csak a sci- fi filmekben létezik. Telefonálok a mentőknek! – tapogatódzott mobiltelefonja után a zsebében. – Halló, mentők? Itt a Balogh-család. Dohány utca 5! Kérem, jöjjenek ki azonnal! Infarktust kapott a sógorom.

A fiatalember tétován toporgott. Szeméből még sütött a gyűlölet, de aztán fokozatosan ellágyult, és kiejtette kezéből a gyilkos szuvenírt.
– Apám, édesapám! – kerekedett felül benne végül a szeretet. – Bocsáss meg nekünk, mint ahogy mi is megbocsátunk teneked.
Este hat óra. A környékre csend és sötétség borult. Hirtelen felugatott 13 kutya, s percekig vonított, nyüszített, mialatt a szomszédban egy megrokkant lélek várta, hogy beteljesedjék a végzete.

[1] Zenebolond. (gör.)

Illusztráció: Edmund Henry Osthaus – Dogs

VASÁRNAP KIRÁNDULUNK

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi)

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollégái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.
Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiéniai jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a becsület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.
– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.
Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.
A nő elkacagta magát.
– Nagy selma vagy te, malacka. De én éppen ezért szeretlek.
– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.
– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.
– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.
Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyra oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.
– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.
– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?
– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?
– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!
Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tiszta vizű tó partján letáboroztak.
– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.
Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.
– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.
Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.
– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.
Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.
– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…
– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.
Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.
Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.
– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?
– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.
– Csodálatos! Imádom a hallevest!
– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?
– Hogyne! Miért kérdezed?
– Legközelebb ezt fogom megmászni.
– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?
– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az ex-mérnök.
Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.
– Segítség!
Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.
– Olga, Jancsi, Juliskám!
Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszú nyelű seprűn száguldott.
– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?
Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.
– Tiszteletem, polgármester úr!
– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.
– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.
– Én, magát? Nem emlékszem.
– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.
– Jelenleg hol laknak?
– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?
– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?
– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.
Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.
– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!
Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!
– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.
– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.
– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.
– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.
– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!
– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.
– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.
Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.
– Bocsánat!
– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?
– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.
– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.
– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!
Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.
– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.
Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.
– Jancsi, Juliska?
– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.
A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.
– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.
– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!
– Aludj jól, szép álmokat!
Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.
– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.
– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione.
Mint a régi szép időkben.

 

( Illusztráció: Spirit of the flying umbrellas – Leah Saulnier )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 4. rész

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 3. rész

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )