Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

Hazugságok

Papp Pityu volt a 7. osztály leggyengébb tanulója. Leggyengébb, de nem legrosszabb, sőt, kifejezetten jól nevelt, őszinte és segítőkész. 6.-ban még nem volt vele gond, de amióta a foci mellett karatézott is, nem sok energiára maradt a könyvekre. Reggel suli, délután edzések, cso­da-e, hogy estére már a házi feladat írása közben elaludt?
– Válassz, mit akarsz: sportolni vagy tanulni! – állította végül válaszút elé Pityut Papp Áronné, egy energikus, családja ügyeit kemény kézzel igazgató anyuka. – Ha sportolni, két év múlva szakmunkásképzőbe iratunk. Ott senki sem szakad meg a tanulásban. Aztán leszel, ami leszel: szakács, szabó, efféle. Ha tanulni, be kell érned az iskolai tornaórákkal, és elsősorban a matekra, fizikára koncentrálsz, hogy utána annál nagyobb eséllyel felvételizz az állatorvosin.
– Miért pont az állatorvosin? – tátotta el a száját Pityuka. – Erről eddig még sohasem beszéltünk.
– Hát most beszélünk! Vagy netalán más mesterség érdekel?
– Engem… Hát izé… Nem nagyon.
– Ezért választunk mi helyetted, mert ki döntsön a családban, ha nem a szüleid, főként akkor, ha te sem tudod, mit akarsz. Az állatokat szereted. Vagy nem szereted?
– Dehogynem!
– Na látod! Egész jól fogsz mutatni fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakadban. Elismerem, momentán nem sokan látnak fantáziát az orvosi munkában, de az idő az orvosoknak dolgozik. Nem adok két évet, és egyike lesz a legkeresettebb szakmáknak. Igaz, az idáig vezető út még az elsőnél is nehezebb, cserében annál többször kerül majd hús és kalács az asztalra. Szóval? Melyik utat választod? Szakács leszel vagy doktor úr?
Szegény Pityu, mit válaszolhatott volna, amikor tényleg nem tudta, valójában mit kíván. Illetve tudta: karatézni és focizni. Azonkívül teljes volt benne a zűrzavar, mert amit látott, hallott maga körül, attól semmivel sem lett okosabb. Itt voltak mindjárt a szülei. Becsületes, törvénytisztelő polgárok, akik látástól vakulásig güriznek, mégsem kerül mindennap hús és kalács az asztalra. Ezzel szemben a nagybátyját még sohasem látta dolgozni, mégis háromszor annyit keresett, mint apja a városi gázműveknél.
– Volnál szíves válaszolni, ha kérdeznek! – elégelte meg fia hallgatását Papp Áronné. – Árikám, szólj már te is pár szót a fiadhoz!
A családfő – középtermetű, szemüveges férfi, amúgy meós az említett vállalatnál – zavartan köhintett.
– Kérdezzem meg én is? De hisz már többször megtettem, különben is még csak hetedikes. No, nem számít, már úgy értem, azért megkérdezhetem, ha óhajtod. Pityuka! Kérlek, válaszolj: melyik szakmához vonzódsz leginkább? Más szóval: mi szeretnél lenni, kisfiam?
– Ugyanaz, mint a bácsikám – felelte a kamasz tétován.
A szülők megrökönyödve meredtek a fiúra.
– Érdekes választás – dörmögte az apuka. – Aztán miért, egyáltalán tudod-e, mivel foglalkozik a nagybátyád?
– Mivel?
– Erről majd később tárgyalunk – vágott közbe gyorsan az anyuka. – Addig is ajánlom, nem, határozottan megkérlek, felejtsd el a sportot, és kezdj el végre tanulni.
– Ugye, csak viccelsz – szökött a vér Pityu arcába. – Apuka, te mindig bírtad a focit, karatét meg mindenféle testedzést. Vagy nem éppen te mondtad, menza sanyi in korpa sanyo?
– Mens sana in corpore sano – javította ki mosolyogva a minőségi ellenőr. – Ép testben ép lélek. Persze emellett még tanulni is kell, Puskás úr, és ha a kettő együtt nem fér meg egymással… De tudod, mit? – vert váratlan elhatározással Pityu kisportolt, izmos vállára. – Adunk még egy lehetőséget, egy utolsót, hogy bebizonyítsd, elbírsz te kettővel is, ha összeszeded magadat.
– Fölösleges – ellenkezett szkeptikusan Papp Áronné. – Már bizonyított, úgyhogy tetszik, nem tetszik, vissza kell zökkennie a régi kerékvágásba, amikor még csak focizgatott. Puskás Öcsi úgysem lesz belőle, de annál jobb állatorvos, tehát tanulni, tanulni, tanulni, ahogy Lenin elvtárs hajtogatta volt valamikor.
– Eh, Lenin – biggyesztette el száját a derék ellenőr. – Hol van már a tavalyi hó. Nem, mintha nem volna igaza, de azért, ismétlem, a sportnak is megvan a maga szerepe. Mens sana…
–… in corpore sano. Tavalyi hó. Jó vicc, és ez? Ez a hányadik évezredé?
– Nos, én megértelek, miután soha életedben nem sportoltál.
– Nem úgy, mint te, ugye, aki minden szombaton tekézik.
– Ez is sport, nagyságos asszonyom. Papp Laci öklözött, én tekézek, és miért ne sportolna a fiam is?
Pityuka fokozódó nyugtalansággal figyelte szülei apró csatározását. Miért kell ezeknek örökké csipkelődniük egymással! Általában nem is igen hederített reájuk, csakhogy ez egyszer ő került fókuszba, és ha az anyja győz, lőttek a karaténak, futballnak.
– Egye fene, sportoljon! – adta be derekát végül az anyuka. – Majd keresünk neki egy magántanárt, és bepótolja az anyagot. Csak aztán igyekezzen, mert ha így is megbukik, annak komoly következményei lehetnek.
– Köszönöm – ölelte át anyját Pityuka, és majd elsírta magát örömében.
Erre nem számított. Nem olyannak ismerte az anyját, aki csak úgy ripsz-ropsz feladja, ha egyszer a fejébe vett valamit.
– A sportolással egyetértek. Egyedül az a probléma, miből fizessük a magántanárt, amikor még a rezsit is alig győzzük fizetgetni – vakarta meg a fejét a családfő. – Villany, gáz, csatorna, víz, szemét… Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár?
– Egyet kifelejtettél: a bagót, drága férjuram, ami már magában is 500 forint havonként – egészítette ki az asszony. – Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár? – idézte férjét ironikusan.
– Az… az más. A cigaretta nem tekinthető rezsimnek.
– Valóban? Akkor nyilván le is mondhatsz róla, és egyszerre két, sőt, három legyet is ütsz egy csapásra. Egy: leszoksz a dohányzásról, kettő: nem büdösítesz a lakásban, három: a dohány árából, beleszámítva a tekepartikkal járó söröcskéket, már vígan finanszírozhatjuk a korrepetálást.
Tehát innen ered ez a szokatlan engedékenység! – kapcsolt a férfi kedvetlenül. S még csak ellent sem mondhat neki anélkül, hogy a fiának ne ártson vele.
– Mi az, nem tetszik a javaslatom? Pedig ennyi áldozatot te is hozhatsz érte – diadalmaskodott Papp Áronné, aki már elég régóta próbálta leszoktatni férjét a dohányzásról; eddig, sikertelenül, de talán, talán most sikerülhet.
– Én mást ajánlok – szólalt meg halkan a fiú is. – Van nekem egy osztálytársam, a Sebike. Tudjátok, az a vékony, szeplős srác. Színjeles tanuló, ráadásul jólelkű, szolgálatkész, szóval irtó rendes tag. Ő biztosan korrepetálna csak úgy… úgy barátságból, és én is szívesebben tanulnék vele, mint egy vaskalapos, zsémbes tanárral.
Az apa fellélegzett.
– De hisz ez nagyszerű! Hozd ide azonnal azt a csodalényt, vagyis… várjunk csak! Azt mondtad, vékony, szeplős srác?
– Igen.
– Az apja milliomos, valami igazgató vagy miféle, és egy padban ültök a suliban?
– Egy padban.
– Felejtsd el! Lehet, hogy rendes tag, és óradíjat sem kérne, csak éppen korrepetálni nem engedik. Ajaj, ismerem én jól ezeket a méltóságos urakat. Nem alacsonyodnak ők le egy szegény meós kölykéhez, főként, ha semmi előnyük sem származik a dologból.
– Nemcsak Sebi rendes, az anyja, apja is, akik mindent megtesznek Sebi kedvéért – védte meg Pityu a barátját. – Szóljak neki? Meglátod, egy fillért sem fogad el, és továbbra is ugyanúgy sörözgethetsz a haverjaiddal, mint azelőtt – húzta el apja előtt a mézesmadzagot. – Nem igaz, édes, drága anyuci?
– Felőlem! – vonogatta vállát az egyben-másban szigorú, de alapjában véve melegszívű anyuka. – Ha annyi esze sincs, hogy belássa, miszerint az alkohol, öl, butít stb. Hanem a bagóból juszt sem engedek.
Pityuka és Sebike nem sokat totojáztak, s még a héten elhatározták, hogy kezdetben minden szombat délelőtt – később esetleg vasárnap is – átfésülik a matekot és fizikát.
– Na és az őseid, például a faterod? – aggályoskodott Papp Pityu – Biztos, hogy egyikük sem morog majd emiatt?
– Tessék? Bajnok, Bajnok, most meg kellene sértődnöm – ráncolta össze homlokát a jó barát. – Igaz, hogy a papa gazdag, fontos ember, de attól még lehet jószívű, aki örül, ha segíthet, nemhogy még „morogjon” is emiatt. Különben is szeret, igen, ő nagyon bír engem – nézett mereven Pityu szemébe. – Én vagyok a csillaga, és aki az én barátom, az az övé is, világos?
– Mint a metróalagút.
A szeplős meghökkent.
– Szóval így állunk! Akkor vissza az egész! Korrepetáljon téged az ükapád – ült át az utolsó padba mérgesen.
Hát ezt meg mi paprikázta fel ilyen hirtelen!
– Gyere vissza, csak tréfáltam.
– Én nem, és ha máskor is bántani mered a papámat, akkorát húzok be neked, hogy attól koldulsz, az istenit! – hadonászott sovány karjaival Pityu orra előtt.
– Micsoda kiskakas! – feszegette Papp Istvánt a nevetés. – Megbántottam volna? Mivel, mert nekem erről halvány lila gőzöm sincs.
– Csak azzal, hogy… izé… Tulajdonképp nem is őt, hanem engem cikizel, amiért azt hiszed, összevissza hazudok itt a papáról, hogy… hogy nem is jó ember, és…
– Miért ne hinném! Az enyém meg az anyu is az, még ha nem is hiszed el nekem.
– Én elhiszem.
– Akkor pacsi! – ütött osztálytársa tenyerébe. – Hozd vissza a táskád, és dumáljuk meg végre, mikor ballagjak át hozzátok szombaton.
– Ho… hozzánk? – rebbent meg Sebi szeme. – Semmikor. Majd én megyek hozzátok. Mondjuk, kilencre. Megfelel?
– Naná! Igazán rendes vagy, nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – nyújtott kezet Pityu a szeplősnek. – Jut eszembe! A fizetség! Erről még nem is beszéltünk.
– Már megint kezded? Hát barátok vagyunk mi, vagy mi a búbánat!
– Jó, jó, ne húzd fel magad. Csak úgy kérdeztem. Tudom én, hogy nem szorulsz te arra a néhány forintra, amikor olyan gazdag, fontos ember a faterod.
– Az bizony. Két házunk is van a városban, egy nyaralónk Bulgáriában, egy a Balatonon, aztán két kocsink, egy neki, egy a mamának, egy meg nekem, amint leérettségiztem, vagyis akkor már három lesz – dicsekedett a kis szeplős.
– Hűha, nem semmi!
– Nem, hála a papa tehetségének és persze szorgalmának, mert ezért meg is kell ám dolgozni – nyugtázta büszkén barátja ámulatát. – Neked mit vesz az apád, ha végeztél?
– Egy szerszámládát, hogy rögtön meg tudjam javítani, ha valami elromlik – válaszolta Pityu savanyúan. – Bazsalyogj csak! Milliomos papa mellett könnyű bazsalyogni. Lennél csak az én helyemben! Tízet teszek egy ellen, hogy még egy ilyen ládáért is kezet csókolnál az apádnak. Hanem idefigyelj, valamit azért nem értek: miért jársz ennyire… Á, inkább nem kérdem, nehogy megint felhúzd az orrodat.
– A francot húzom, ennyire… ?
– Egyszerűen, szinte snasszul, amikor menőbbnél menőbb szerkók közül válogathatsz? Vagy neked éppen ez a sikk?
– Nem sikk, csak… Üsse kő, elárulom, de esküdj meg, hogy senkinek sem kotyogod ki.
– Esküszöm.
– Hajolj, kérlek, közelebb, nehogy mások is meghallják. Mi mindnyájan egyszerűen járunk a családban. Tudod, egyszer megtámadták az apámat. Ki akarták rabolni. Nem sokkal később engem is, és elvették a mobilom. És ez még nem minden. Ahány koldus van a városban, az mind ránk akaszkodik, amint meglátnak. Mi nagyon sajnáljuk a szegényeket, segítünk is rajtunk ezzel-azzal, ahogy illik, de ami sok, az sok. Érted már, miért kerüljük még az öltözködésben is a feltűnést?
– Most már igen, de hát nem tudtam. Miért nem szóltál erről egy szót sem mostanig?
– Kérdezted?
– Mióta is jársz ebbe a suliba? Egy éve? Ahhoz képest alig tudok rólad valamit. Tulajdonképp hol laktok?
– Hát a Mágnás Miska utcában, egy ultramodern, kacsalábon forgó kastélyban – ragyogott fel a fiú arca, amint lefestette a Bajnoknak, milyen csodálatos a házuk, kertjük, udvaruk.
– Sebikém, engedd meg, hogy levegyem a kalapomat előtted – esett Papp Pityu egyik ámulatból a másikba. – Remélem, engem is elviszel egyszer vagy akár még ma délután hozzátok.
– Ma… ma még sajnos nem lehet. Talán a jövő héten, most… izé… tataroznak, és akkora a rumli, hogy jobban jársz, ha nem dugod oda az orrodat.

Tovább nem cseverészhettek, mert a tanár belépett az osztályba.
– Mondd csak, teniszpályátok is van otthon? – folytatta a faggatást Papp Pityu a szünetben, akit, miért, miért nem, fenemód izgatott, hogy ilyen jómódú osztálytársa van.
– Magától értetődik. Ide szokott járni edzeni a polgármester is, az Erste bank igazgatója meg a papa legjobb barátja, egy államtitkár is. Vagy miniszter? Igaz, ő elég ritkán ugrik le vidékre – elégítette ki Szűcs Sebi barátja kíváncsiságát, miközben farkas szemet nézett egy nyakigláb nyolcadikossal.
– Na ne!
– Így görbüljek meg, ha hazudok.
– Gyere csak ide, pajtikám! – lépett közelebb a nyakigláb, karon ragadta Sebit, és odahúzta nem kevésbé langaléta társához.

Pityu egy ideig görbe szemmel figyelte, ahogy ágáltak a nagyfiúk, és ide-oda lökdösték a gyerkőcöt. Még szerencse, hogy becsengettek. Hanem a jelenet a következő szünetben is folytatódott, amit már Pityu sem nézhetett tétlenül, ezért, amikor egyikük Sebi orrát kezdte facsarni, tanácsosabbnak látta, ha közbelép.
– Valami gond van, csibéim?
A paszulykarók ismerhették Pityukát, mert ezúttal ők látták üdvösebbnek, ha nem folytatják az akciót.
– Semmi, ne izgulj, csak kérdeztünk valamit a köcsögtől – paskolta meg a kisebbik Sebi arcát nyájasan. – Aranyos csávó, a haverod?
– Az, éppen ezért ajánlom, szálljatok le róla, mert nagyon nem csípem, amikor a barátaimat fikázzák.
– Oké, oké, már itt sem vagyunk, ne balhézz!
– Mit akartak?
– Lényegtelen, elmentek – esett le egy nagy kő a fiú szívéről. – Remélem, ezentúl, hála neked, egyikhez sem lesz többé szerencsém.
– Mégis miért szálltak rád? Na jó, ha titok, tartsd meg magadnak!
– Nem titok, azért nem bánnám, ha nem kürtölnéd világgá. Az a szitu, hogy… Szóval ki akarnak vasalni belőlem ötezer forintot.
– Mert?
– Ők az urak a suliban, és aki önként nem tejel, abból ők vernek ki öt rongyot. Vagy valami mást… cserében – világosította fel restelkedve a barátját.
– Furi – morfondírozott Pityu hangosan. – Hogyhogy nem félnek a papádtól, merthogy a tanároktól nem félnek, az tutifix. Nem ismerik? Persze, honnan is ismernék, amikor még én is ma tudtam meg, kicsoda. Látod, Sebikém, ha erősebb lennél, ha te is sportolnál, eszükbe se jutna játszani az urat előtted.
– Gondolod?
– Próbáld ki! Kertetek van?
– Van. Nem akkora, mint egy focipálya, de két gyümölcsfa és néhány virág azért elfér benne.
– Meg egy matrac, ahol minden szombaton megtanítalak egy-két önvédelmi fogásra. Te matekre engem, én karatéra téged, és azontúl te fogod az ő orrukat facsarni – igyekezett lelket önteni Sebibe.
– Én? Két ekkora bivalynak? – hitetlenkedett a kistermetű, gyenge csontú hetedikes. – Ki van zárva, úgyhogy köszönöm, de inkább szólok a papának.
– No persze, minek itt erőlködni, izzadni, amikor a papa mindent elintéz – lombozódott le Pityu fanyarul; á, Sebi, nem Sebi, egyre megy, mert ezek a gazdagok mind egyformák – summázta csalódottan magában.
– El, el, ez bizony nem vitás. De nem erről van szó, a túróba. Egyszerűen nem hiszem, hogy a karate ilyen szupermenné tehet valakit.
– Ha nem is szupermenné, ügyessé, erőssé, hogy akár egy felnőttel szemben is megvédhesd magadat.
Szűcs Sebi elkezdett figyelni. Felnőttel? Ez már azért más tészta. De vajon nem füllent-e? Látott ő ugyan karatés, kung-fus és hasonló filmeket, de a film egy és a valóság kettő. Csakhogy ezúttal Pityu is a karatéra esküszik, és ő sohasem szokott hazudni.

Egyelőre, míg tartott a szép idő, kint a kertben tanultak, illetve edzettek. Egyszer egy héten, szombaton, amihez csakhamar hozzávágták a vasárnapot és alkalmanként egyéb napot is.
– Brávó! Csak így tovább, gyerekek! – dicsérte meg őket elégedetten a minőségi ellenőr. – Ahhoz képest, hogy kicsoda, rendes kölyök ez a Szűcs Sebi – ismerte el a feleségének is őszintén. – Szerény, becsületes, nyíltszívű. Mintha nem is lenne milliomos család gyermeke.
Az intenzív tanulás lassan meghozta a gyümölcsét. Pityu fokozatosan javított, s csakhamar már nem is kellett félniük, hogy pótvizsgára bukik matekból. Csak a Sebi szíve vérzett cefetül.
– Nem való nekem ez a harcművészet – fakadt ki egyszer csüggedten, amikor Pityu már vagy ezerszer küldte padlóra.
– Feladod? És a Török testvérek? Inkább leadod a sápot, csakhogy békén hagyjanak?
Ez hatott. A kölyök feltápászkodott, és edzett tovább összeszorított szájjal, makacsul.
– Mikor viszel el már abba a kacsalábon forgó kastélyba? – kérdezgette Pityu ismét úgy karácsony felé. – Úgy tudom, tornatermetek is van. Egy igazi tornaterem, legalábbis ezt állítod, mi meg itt cidrizünk ebben a hideg odúban.
– Mi az, hogy állítom, ott is lakom, apukám – emelte fel a hangját Sebike, mint mindig, valahányszor begerjedt. – Egyébként, aki komolyan akar edzeni, annak a hideghez, meleghez is hozzá kell ám szoknia, figyelmeztetett az édes is nemrégen.
– Aha! Akkor már csak arról csiripelj – és ez már régóta furdalja az oldalam –, miért beszélsz te mindig csak a papádról! A papa így, a papa úgy, ma ezt mondta, tegnap azt mondta… Egyszóval mindent tudok az „édesről”, miközben a mamádat alig-alig említed.
– A mamát ne bántsad, ő… angyal, akit még a papánál is jobban szeretek – borult el a kamasz tekintete, ennél többet aztán nem is lehetett kiszedni belőle.
Pityu nem faggatta tovább, ráhagyta. Ha angyal, legyen angyal. Az ő szülei is angyalok, még ha ráncba is szedik őt időnként.
Amint kikapták a várva várt téli szünidőt, Sebi váratlanul lelépett. Mi a franc esett már megint ebbe a fiúba? – találgatta Papp Pityu. Hogy nem tanulnak, hagyján, erre valók a vakációk, de az edzést állítólag folytatják. Erre mit csinál? Még csak rá sem csörög, a kisprücsök. Csak nem beteg, mondjuk, influenzás, eltiltották az edzéstől vagy mi történt? Elhatározta, hogy utánajár a dolognak, és elkocogott a Mágnás Miska utcába. Olyan három óra lehetett, a hó kövér pelyhekben, lassan, lebegve szállt a szürkülő városra. Ami azt illeti, elég szegényes ez az utcácska, töredezett aszfalt, kopott házak, üzletek. Hol van hát akkor az a bizonyos kacsalábon forgó palota? Végül felfedezett az utca végén egy viszonylag elfogadható építményt. No, ez sem éppen palota, de a többi kulipintyónál mindenképp csinosabb.

– Elnézést a zavarásért! – csöngetett be félszegen. – Itt lakik a Szűcs család? Sebikével szeretnék beszélni.
– Kivel? – mordult rá a kapuban egy borostás állú öregember. – Nem lakik itt semmiféle Sebike – csapta rá az ajtót Pityura.
– Érdekes. Akkor hol lakik?
– Szűcs? Szűcs Sebike? Egy olyan szeplős, nyápic kislegény? – hallatszott a bezárt ajtón keresztül.
– Igenis.
– Mágnás Miska 42.
Vagyis pontosan szemközt, egy kidőlt-bedőlt viskóban. A meós fia alig hitt a szemének. De hiszen ez egy öreg vályogház! Semmi emelet, erkély, golfpálya, angolkert, ahogy Sebi lefestette a házukat. Bár meg volt győződve, hogy rossz helyre tévedett, bekopogott ide is, hátha további útmutatást kaphat Szűcsékről. Ezúttal filigrán, madárcsontú asszony nyitott ajtót a fiúnak.
– Elnézést a zavarásért! Nem lakik itt véletlenül a Szűcs család?
– Tessék, mit óhajtasz?
– Sebike mamája? – tűnt fel Pityunak a köztük levő hasonlóság.
– Igen, igen, de halljam már, mit kívánsz!
– Pityu vagyok, Papp István. Sebi osztálytársa.
– Jé, tényleg! Isten hozott, kedves Pityuka. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Már annyi szépet halottam rólad Sebitől.
– Itthon van? Szeretnék vele beszélni.
– Most? – rezzent össze az anyuka. – Sajnos pillanatnyilag lehetetlen. Gyere el inkább… Mikor is? Egyelőre nem tudom, de ha esedékes, azonnal értesítünk.
– Más szóval nincs itthon.
– Hé, ki az ördöggel lefetyelsz? – bukkant fel a nő mögött Sebi apja váratlanul. – Nocsak, egy kölyök! Pedig már azt hittem, a pasiddal susmorogsz.
Pityu tekintete meglepődve futott végig a rekedt hangú, böhöm emberen. Szakadt nadrág, pecsétes garbó. A haja fésületlenül lógott a szemébe, melyből agresszió és nyers erő sugárzott. Ha ez Sebi fatere, megeszi a sapkáját.
– Jaj, de vicces vagy. Ő Sebi osztálytársa, a Papp Pityu.
– Igen? És mit akar? Stop, kitalálom: ajándékot hoztál a fiamnak. Kösz! – kapta ki kezéből mohón a csomagot. – Nézzük, mi van benne! Alma, narancs, csoki, üdítő. Piát nem hoztál?
– Már megint viccelsz?  Kérlek, ne haragudj rá! Ilyen a természete – mosolygott kényszeredetten az anyuka. – Te pedig ne nyúlkálj mások cuccába! Nem illik.
– Hogy mi illik, mi nem, bízd a bácsira – húzta össze szemöldökét a háziúr. – Most pedig sipirc, beszédem van a kedves vendéggel. Nem hallod? – nyúlt fenyegetően a derékszíjához.
A nő ijedten hátrált, majd sarkon fordult, és magukra hagyta őket. A férfi jóízűen harapott egy piros, gyermekököl nagyságú almába.
– Saját termés?
– Nem, bolti. Akkor… viszontlátásra! Nem akarok tovább zavarni. Sebinek pedig jobbulást kívánok. – Anyukám, hova pottyantam! – hüledezett Pityu magában. – Még egy perc és engem is szőröstől-bőröstől felfal ez a krokodil. Nahát, kispajtás, jól megetettél ezzel a milliomos mesével. Csak tudnám azt, hogy miért tetted?
– Ki mondta, hogy beteg? Várj, még nem végeztem! Te lennél annak a meósnak a gyermeke, akit a fiam korrepetál?
– Én vagyok.
– Az mindjárt más. Miért nem kezdted ezzel azonnal? Fáradj beljebb, kishaver! A fiam nagyon fog ám neked örülni.
A szobában újabb meglepetés várt Pityura. Azt már előzőleg is láthatta, hogy Szűcsék nagyon szegények, de ekkora ínségre mégsem számított. A szobában nem lehetett több 15 foknál, beázott mennyezet, ütött-kopott bútorok, szőnyeg, festmény sehol, csak a puszta falak meredeztek a félhomályban.
– Szia! – üdvözölte barátját olyan arckifejezéssel, hogy utána már Pityu szemébe sem mert nézni a szerencsétlen siheder.
– Gyújtsd meg a lámpát, asszony! Ne vakoskodjék itt a vendégünk.
– Igenis! – lépett a nő egy ócska petróleumlámpához.
– Sajnos kikapcsolták a fűtést és a világosítást – mentegetődzött a férfi. – Ezért van ilyen hideg és sötét a szobában. Persze csak ideiglenesen, mert nemsokára minden számlát kifizetünk. Igaz, báránykám?
Felesége feleletre sem méltatta. A férfi megismételte:
– Igaz, báránykám?
Az asszony arca lángba borult, de türtőztette magát, és bólintott.
– Erről jut eszembe! Mennyiért is korrepetál téged a kisfiam? – fordult ekkor Szűcs úr a kínosan feszengő diákhoz.
– De apa, hányszor ismételjem már, hogy ingyen, csak úgy, baráti alapon tanítgat – tiltakozott erőtlenül Sebike.
– Ej, ne nézz már te is gyogyósnak! Ki az isten okít ma csak úgy, baráti alapon? Szóval? El méltóztatnád végre árulni, hány forinttal rövidíted meg hetente az apádat?
– Nem hiszi, sohasem hisz nekem – tördelte kezét sírásra görbülő szájjal a tinédzser. – Mama, szólj már te is valamit.
– Így igaz, csak szívességből korrepetálja – erősítette meg az anya szelíden, nehogy még jobban felhúzza az amúgyis hirtelen haragú családfőt. – De miért nem kérdezed meg magát Pityut is?
Papp Pityu szeme felcsillant. Most, most jött el a megtorlás ideje! Nem kell hozzá más, mint egy apró hamuka, vagyis igazat ad az öregnek, és az úgy eltángálja Sebikét, hogy örökre elmegy a kedve a milliomost játszani.
– Hogy mennyit kérek egy órára?
Nem, mégsem jó éca, mert akármilyen hülyít is csinált belőle, ez a vaddisznó még Sebinél is komiszabb. Csupán azt nem vágja, hogy lehet egy olyan embert szeretni, akitől az egész család sokkot kap. Hanem van itt az iskoláját egyéb is! Ő, hát ő bizony nem szokott hazudni. Márpedig pontosan azt tenné, ha bosszúból bemártaná a barátját.
– Ja, egy órára. Vagy havonta szoktatok fizetni?
– Se így, se úgy. Mi kölcsönösen tanítgatjuk egymást. Ő fizikára, matekra engem, én meg karatéra őt, és… ennyi – jelentette ki csöndesen.
Az anya arca felderült, nem kevésbé Sebié, aki találkozásuk óta most először emelte tekintetét Pistire. Annál dühösebben szuszogott azonban a termetes apuka.
– Mire? Ezt a nyikhaj, két lábon járó csontvázat?
– De Kelemen! – lázadozott Szűcsné sápadtan. – Azért beszélhetnél illedelmesebben is a fiadról?
– Kuss! Ne szövegelj itt nekem folyton az illemről. Még a végén azt hiszik, én vagyok az egyedüli vaddisznó ebben az intelligens, udvarias családban. Na? Az vagyok? – tette kezét a ház ura újfent a széles, divatos bőrövre.

A nő, bármennyire is forrt belülről, bölcsebbnek látta, ha nem veszi fel a férje kesztyűjét.
– Nem, dehogy, elnézést! Hogy is állítanék ilyesmit az én okos, hites uramról?
– Okos? Uram? Kasa! Így beszél egy rendes feleség! – terült szét Kelemen arcán a vigyorgás, és egyik zsebéből előhalászott egy lapos üveget. – Iszol? Nem? Akkor sziasztok! Úgy, és most térjünk az üzletre!
– Én meg megyek – szedelőzködött fel Pityuka. – Jó estét kívánok. Örülök, hogy Sebinek semmi baja sincs.

– Később, pajti, később. Előbb, beszéljük meg a tarifát. Ha tényleg igaz, amit Sebi hajtogat, épp itt az ideje, hogy változtassunk a módszerén. Még ha szegény lennél, nem bánnám. Mehetne a dolog grátisz is. Utóvégre egyik szegény nem vágja meg a másikat. De te, öcsi, vastag vagy. Mit számít nektek pár forint.
– Mi vagyok? – képedt el Papp Pityu.
– Vastag. Naná, egy meós fia. Egy szó mint száz illene végre meg is fizetni szegény fiam munkáját.
– De én csak… – hebegett-habogott Sebike. – Á, nem, bocsáss meg, fater, de…
– Ó, az a magasságos…! – futotta el a méreg Szűcs urat, és akkorát csapott a gyerekre, hogy az mint egy zsák omlott a padlóra.
– Szentséges atyám, mit tettél, te vadállat! – robbant ki a nőből az elfojtott keserűség, indulat. – Nagyon fáj? Jól vagy, drága galambom? – térdelt melléje szepegve.
– Nem fáj semmi, nyugodj meg! – ült fel a kamasz kissé kábultan. – Kaptam én már nagyobbat is edzés közben Pityutól.
– Hála istennek! Már majdnem azt hittem, megölt ez a rohadék.
– Na idefigyelj, anyukám! – rántotta fel a földről a dagadt családfő. – A vadállatot még lenyeltem, de rohadéknak ne nevezz, mert odakenlek a fiad mellé, oszt ríhattok – emelte rá az öklét vérben forgó szemekkel, de aztán csak legyintett. – Asszonyok. Házasság. Adjak egy tanácsot, fiatalúr? Sose nősülj meg, érted, soha az életben, ha nem akarsz te is így járni. Iszol? – kaparta elő zsebéből újból a pálinkásüveget. – Te sem? Azt hiszem, veled sem stimmel valami.

A szünidő utáni első magyarórán Széppataki tanár úr fogalmazást íratott.
– Két téma közül választhattok – mondta a tanár, akit hosszú, bozontos haja miatt Faludynak becéztek. – Az első címe Hogyan töltöttem a téli szünidőt, a másodiké Az én apám – írta a táblára szép kalligrafikus betűkkel. – Kaptok rá 45 percet. Aki nem fejezi be, otthon folytathatja, utána megbeszéljük. A szerkezeti egységeket ismeritek: bevezetés, tárgyalás, befejezés és azok alpontjai. Kérlek, írjatok tömören és mindenekelőtt reálisan. Púderre, ködösítésre nincs szükség, ezt hagyjuk inkább a…
… politikusokra – csúszott a nyelvére, de még idejében visszaszívta. Vigyázzunk, tudósbugyor, vigyázzunk, ezt itt mégiscsak egy iskola, és a tanulók között is akad egy-két politikus csemete, aki ugyancsak zokon venné az efféle széljegyzetet.
– Hagyjuk inkább a sci-fi-írókra. A szerkezet, stílus persze fontos, nagyon fontos, de nem minden. Egy mélyen átérzett, életszagú fogalmazás, higgyétek el nekem, még a jól kidolgozott, ám üres szóképeken alapuló írásnál is értékesebb. Kérdés van? Nincs? Akkor fogalmazásra fel!
A tanulók nekifogtak körmölni, miközben Széppataki újságot olvasott. Aztán csengettek anélkül, hogy bárki is bejezte volna a fogalmazását.
– Mindegy, nem sürgős. Majd otthon befejezitek – vágta hóna alá aktatáskáját Faludi.
következő órán elemeztek, vitatkoztak. A Jóska írása túl rövid, a Jánosé száraz, unalmas, míg a Péterét annál jobban élveztem – röpködtek a minősítések, bírálatok.
– Hát te miről, kiről írtál, Sebestyén? – kérdezte a boglyas hajú tanár Szepitől.
– Az édesapámról.
– Olvasd fel hát, hadd halljuk!
A kamasz megreszelte a torkát, és elkezdett olvasni.

Az én apám

Neve Szűcs Antal, 39 éves. Erős, 110 kilós üzletember. Csak az egyik karja nyom vagy tíz kilót. Régen pankrátor volt, de most már öreg, nem bunyózik. Minket nagyon szeret, ezért mindig minden óhajunkat teljesíti. Ha édes mama kocsit kíván, megveszi, nekem laptopot, mp3-at meg amit akarok. Szerencsére megteheti, mert vezető állásban dolgozik, így a szegényeken is segíthet, mint ahogy segít is, bizony, mert ilyen az én drága édesapám.

Pityu visszafogott lélegzettel hallgatta barátja fantáziálását arról az apáról, aki nem is olyan régen még majdnem laposra verte a családját. Ezek után álmában sem feltételezte volna, hogy Sebi továbbra is linkelni fog. De miért, öcsi, miért, amikor ilyen komiszul bánnak veled? – kérdezgette magában makacsul. Talán megfenyegettek, vagy az osztály miatt, aki, hencegéseidnek hála, ugyancsak ajsernek és boldognak hisz? Hát… nincs kizárva, bár a hangod minden mondatodnak ellentmond. Pont olyan keserű, mélabús, mint amikor legutóbb Ady Endre Álmodik a nyomor című versét szavaltad el nekünk.

– Kitűnő! Köszönöm – dicsérte meg a tanár Sebikét, amint az befejezte az olvasást. – Szóljatok hozzá, gyerekek!
– Nagyon kedves, hangulatos jellemrajz – értékelte egy barna bőrű, bogárszemű diáklány. – Bárcsak az én apám is ilyen lenne!
Sebi arcát boldog fény ragyogta be, és büszkén nézett végig az osztályon.
– Az én apám mindig megver engem – vallotta be egy monoklis hetedikes. – Látjátok? – mutatott a szemére. – Ezt épp a tegnap kaptam.
– Engem szeret, és ő is megtenne mindent értük, de pénz beszél, kutya ugat, és neki még csak munkahelye sincs – sóhajtott fel a padtársa.
– Állj, állj, állj! – emelte fel a kezét a magyartanár. – Maradjunk a fogalmazásnál! Örülök, hogy ilyen aktívak vagytok, de hadd kérdezzek már én is valamit: valóban ilyen-e a Sebestyén édesapja, tudniillik nekem úgy tűnik… De előbb halljam, mi a véleménye erről az osztálynak. Csak, hm, a szöveghűség, a miatt a realista ábrázolás miatt kérdezem, amiről a bevezetésben is céloztam.
Az osztály úgy elnémult, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Nem szólva Sebiről, aki falfehéren meredt az ajtóra, mintha bármelyik pillanatban ki akarna futni az osztályból.
– Szerintem hajszálra – bizonygatta a monoklis. – Hiszen pontosan úgy írt róla, mint ahogy lefestette előttünk.
– Lefestette? Szép szó, de amúgy ismeritek, láttátok-e Szűcs urat, vagy csak annyit tudtok róla, mint amennyit Sebestyén lefestett belőle?
Újabb hallgatás, vagyis eddig még senki sem látta, ismeri.
– Én jártam náluk – ismerte be végül Pityu barátjára sandítva, akit még sohasem látott ennyire megalázottnak és ijedtnek. – Szegény ürge, miként jutott ez idáig? – suhant szívébe a szánalom.
Eh, mindegy, akárhogy is jutott, egy szavába kerül, és vége a játéknak. Csupán az a kérdés, segít-e ezzel Szűcs Sebin vagy még jobban megalázza, mint valaha.
– Úgy, szóval jártál náluk – simított végig a nevelő hosszú, szürke loboncán. – És?
– Sebike hajszálra úgy ír az apjáról, mint…
Egy pillanatra megállt, és újra rápillantott. Ne, ne! – esdekelt a fiú tekintete. Mondd csak, fiam, hallgatlak! – sugározta a tanáré.
–… amilyennek én is ismerem.
– Pontosabban?
– Gazdag, nemes szívű apuka, aki úgy szereti Sebikét, mint senkit ezen a világon.
– Köszönöm – ölelte át a szünetben Sebi Pityukát. – Sosem hittem volna, hogy ennyire megértesz. Parancsolsz egy almát? Bolti, de azért ehető.
– Fincsi – csámcsogott jóízűen Papp Pityu. – Figyelj csak! Holnap szombat. Tanulunk is vagy csak edzünk egy keveset?
– Edzünk? – rezzent össze a sovány, szeplősképű tanuló. – Felejtsd el! Legalábbis egyelőre, aztán majd meglátjuk.
– Értem. Most már csak azt az egyet áruld el, mi az isten csodáját akartál te megtanulni bunyózni?
– Megmondjam?
– Ha nem titok.
– Meg akartam verni az apámat – nyúlt a szeméhez, mintha belerepült volna valami. – A gutába, egyszer még megvakulok ettől a sok portól, szeméttől.

Orchideák

2014. szept. 15.

Ma volt az első tanítási nap a Katonában. Helyesbítek: beszélgetős nap, mert hiszen még csak diskuráltunk, ismerkedtünk. Milyen furcsa: nemrég még csacska kislányként kezeltek, most meg úgy néznek rám még a tancsik is, mint egy felnőttre. Muris, mi? Három hónap alatt felnőttem, amiben az a legfurcsább, hogy néha magam is így érzem. Ez volt az első komolyabb benyomásom délelőtt. A második… Egyelőre hagyjuk, röppenjünk inkább egyből a csúcspontra, ami délután várt, amikor elsétáltam a strandra is, és… Azóta sem tudok másra gondolni.

Így kezdődött. Feküdtem a napon, és olvasgattam. Na, nem a leckét, arra még bőven lesz lehetőség, csak keresztrejtvényeken törtem az agyamat, amíg le nem fagyott az e-könyv olvasóm. A fenébe, ennek is éppen most kellett bemondania az unalmast! – nyomogattam  ingerülten összevissza a gombokat. Persze hiába, mert ha én egyszer a kezembe veszek valamit, annak annyi, még ha acélból készült is.

– Szabad? – nyújtotta felém a kezét egy colos, kopasz srác, mellén tátott szájú kígyó díszelgett. Odaadtam neki, szórakozzon el vele.

– Tessék! – adta vissza a kütyümet fél perc múlva faarccal.

– Műkszik?

– Próbáld ki!

Kipróbáltam, működött.

– Köszi. Szuper vagy.

– Szívesen, máskor is – ácsorgott tovább anélkül, hogy elmenne.

Aha, tetszem a csávónak! Csak te nem tetszel, nagyfiú – sandítottam rá rejtvényfejtés közben időnként. Az még hagyján, hogy túl hosszú, de még ott a gémnyaka meg a pattanásos képe is, amitől rögtön kiütést kapok, ha még sokáig itt szobrozik.

– Segíthetek még valamiben?

– A csíplek ellentéte. Két szóban, tíz kocka – emeltem fel tekintetem a rejtvényről.

Egy pillanatra elpirult, de úgy tett, mintha nem értené.

– Niksz? Akkor viszlát, elmentem. Vár a pasim a jakuzziban – intettem egy nem létező fiúmnak, mire elsomfordált, csak azért, hogy néhány perc múlva ismét felbukkanjon a… víz alól.

– Itt vagyok, ragyogok. Hát a pasid? Ő hol pezsgőzik? – kérdezte gúnyosan.

Vállat vontam, hátha észreveszi magát, és mégis odébbáll.

– Látom, nem vagy túl beszédes – úszott el bosszúsan, egy kölyköt felöklelt, aztán újra visszakanyarodott énhozzám.

– Szép időnk van.

– Szép.

– Te melyik agyaldában koptatod a padokat?

– A Katona József gimiben.

– Én a Neumannban. Jövőre végzek, utána irány a tesiszak, bár sportolni e nélkül is lehet szerintem. Egyedül a faterom köti az ebet a karóhoz, ő ugyanis jogászt faragna belőlem, miután maga is sztárügyvéd. Hanem ebből nem eszik. Meg is mondtam az öregnek: erőszakos leszek vagy semmi sem – folyt, ömlött a szó a lapajból.

Öt percbe sem telt, és meg is tudtam mindent az ürgéről: mit sportol, hol lakik, mennyit keresnek az ősei… Na, ezt még elviseltem volna valamiképp. Vannak ilyen cserfes fószerek, és ez pont efféle. Hanem a stílusán csiszolgathatna pirinyót. Az elején még hagyján, mert még csak úgy szlengesen szövegelt. Nem mintha én másképp beszélnék, de hát a szleng egy, a disznó beszéd kettő, és ebbe bizony annyira belejött, hogy a végén már mindenki ránk figyelt.

– Elnézést, amiért megjegyzem, de nem tudna kulturáltabban beszélni? – köhintett mellettünk egy csonka kezű apóka. – Legalább a hölgyek, gyerekek előtt válogatná meg kissé a szavait.

– És maga? Maga talán esztétikusabb ezzel a csonka izével? Miért nem pancsol otthon, ahol senki sem láthatja?

Az öreg elképedve meredt a fiúra, aztán legyintett, és megszégyenülten eloldalgott.

– Beképzelt vén szivar! Azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyöl, csak mert néhány évvel öregebb.

– Azért ez kemény volt – csóváltam meg a fejemet. – Szegény bácsika! Nem sajnálod, hiszen nemcsak öreg, beteg is, erre fogod magad, és elmarod.

– Marja a bánat. Magától kopott le a vén kecske. De ha akarod, visszahívhatom a kedvedért – simult keze a combomra.

Úgy téptem le a pracliját, mintha pióca tapadt volna a bőrömre.

– Most mi van? Már te is fújsz reám? Pedig én azt hittem, barátok vagyunk, babuci.

– Mi? Barátok? Mióta? Hiszen még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Tényleg? Bocs, elfelejtettem bemutatkozni: Várszegi Alajos – csókolt kezet illedelmesen, hadd lássam, nem is olyan tulok ő, mint gondolom.

– Strandon nem ismerkedem – rántottam el a kezemet.

Nyilván másként reagálok, ha jobban vajazom a nyavalyást. De hát mit tegyek, ha egyszer nem csípem. És nem csak a gémnyakát, jóformán semmi sem tetszett belőle. Kivéve talán a szeme. Nagy, fekete szeme volt. Nem szép, de kifejező, szuggesztív, mely akkor is beszélt, ha hallgatott.

– Micsoda ósdi felfogás! – húzta el a száját megvetőn. – Azt hittem, az ilyesmi már réges-rég kiment a divatból. Miért nem mondod ki ápertén, hogy nem vagyok a zsánered.

– Mert én – ellentétben veled – nem ajtóstól szoktam valahova be- és kimenni. De ha csak ez a baj, parancsolj: nagyon sajnálom, de te csakugyan nem vagy a zsánerem.

Egy pillanatra elkomorult, majd kifakadt.

– Oké, de akkor miért hagytad, hogy dumáljak? Én csak nyomom a sódert, nyomom, hogy szinte belekékülök, mire kiderül, rám sem bagózol.

– Te mondtad.

– Ha nem, hát nem – vont vállat színlelt közönnyel. – Ahol ekkora a választék – mutatott a vízben úszkáló csajokra –, ott az utánpótlással sincs probléma. Csupán arra lennék kíváncsi, mit nem bírsz bennem annyira, hogy még egy újjal sem érhetek hozzád, babuci.

– Először is: nem vagyok babuci. Másodszor: a legkevesebb, amit egy sráctól, de csajtól is elvárok, hogy legalább szalonképes szinten beszéljen.

– Harmadszor? Mit nem bírsz még ezenkívül?

– Például azt a kriminális tetkót a melleden.

– Én viszont szeretem, és ha ennyire dühít a stílusom, beszéljenek veled az angyalok – húzta fel az orrát, és kigázolt a habokból.

Persze nem bántam, sőt: kifejezetten örültem, hogy ilyen simán lelécelt. Ezután dupla élvezettel adtam át magamat a szikrázó napfénynek. Hű, szeptemberhez képest igazi nyári meleg van, amit kár és vétek lenne nem kiélvezni. Bár ilyen maradna az idő egész héten át, mert akkor minden délután kijönnék – nyújtottam arcomat az ég felé, ugyanis imádok napozni, úszni, táncolni. Ja, de hát melyik csaj nem imád?

– Szia, Fruzsina! – köszönt rám hirtelen egyik volt osztálytársam az isiből. – Elment?

– Kicsoda?

– Hát ő, a Lajos, akivel az imént beszéltél.

– Ismered?

– Sajnos. Verje meg a… Bocs! Tudom, hogy nem bírod az anyázást, de ha meglátom ezt a pszichopatát, megfeledkezek magamról.

– Miért pszichopata? Nem tagadom, hogy mocskos szájú, ezt leszámítva nekem tök olyan, mint a többiek. Állítólag sportoló, és igen-igen jó családból való srác. Apja sztárügyvéd…

– Anyja meg önkormányzati cégvezető. Két emeletes házuk van. Egy itt, egy a horvát tengerparton. Nem szólva az ilyen-olyan telekről, autókról stb. Maga Alajos is kap egyet abban a percben, amint bejut valamelyik főiskolára, egyetemre.

– Neked is mesélt ezekről?

– Nekem? Minden csajnak, akit kiszemelt magának, magyarán: le akar fektetni. Persze egy szó sem igaz az egészből. Semmi emeletes ház, telek, horvát tengerpart, és az anyja sem cégvezető.

– Hanem?

– Takarítónő egy suliban, és éppen csakhogy megélnek, mert a férje kerek tíz éve letette a kanalat. Még csak gimibe sem jár a hóhányó, mert már a IX. osztályból kirúgták. Igaz, egy szakmunkásképzőt azért elvégzett.

– Elképesztő! És senki sem veszi észre, hogy kamuzik?

– Te észrevetted?

– Nem.

– Na látod!

– Azért elég rossz lehet neki így apa nélkül, egyedül.

– A Lajosnak? Inkább az anyjának, aki reggeltől estig lót-fut, gürizik, miközben Alajos… Nem fogod elhinni, rendszeresen pumpolja, mi több, néha meg is veri a nénikét.

– A saját anyját? – hitetlenkedtem. – Ki látta?

– Például én. Ezzel a két szememmel. Egyszer még a kutyáját is agyonütötte egy lapáttal. Ott nyúlt ki a lábunk előtt a kis foxi. Azóta úgy félek tőle, mint az ördög a tömjéntől.  Meddig jutottatok egymással? – nézett rám fürkészően Noémi.

– Ti?

– Nem mindegy? Dobtam a gyagyást, és ha rám hallgatsz, te is sürgősen levakarod magadról.

– Nincs kit, mert még két órája sincs, hogy ismerem. Egyébként is hidegen hagy.

– Még ez a szerencse! Biz isten, egész begazoltam, amikor megláttalak vele kettesben. De ha ennyire közömbös a számodra, nincs miért aggódnom. Szia, csak ennyit akartam közölni. Megyek már! – kiáltott oda egy feléje integető fiúnak. – Csörögj rám este, holnap vagy bármikor, ha kedvet szottyan egy kis locsi-fecsire.

Még néhány percig pancsoltam, aztán magam is elindultam az öltözőfülkék irányába. Gyorsan felöltöztem, és kiléptem a kabinból.

– Megállnál egy percre? Szeretnék valamit mondani.

Hinnye, már megint ez az égimeszelő! Mit akarhat ez még mindig éntőlem? Persze rá se hederítettem, és megpróbáltam elillanni mellette.

– Hé, hozzád beszélek – kapta el ekkor a derekam. – Még ha utálsz is, legalább illemből szóba állhatnál egy ágrólszakadt csóróval.

– Most már ágrólszakadt? Érdekes! Nemrég még milliomosak voltak az őseid.

– Mi, talán nem hiszed? – jött zavarba egy pillanatra. – Esküszöm neked, hogy…

Megtorpant, kicsit gondolkozott, majd megkérdezte:

– Mivel etetett meg Noémi?

– Leskelődtél utánam?

– És ha igen?

– Oltári! De hát mi a francot akarsz még, miután világosan megmondtam, hogy nem láj­koltam rád a facebookon. Most pedig légy szíves, ereszd el a derekam.

– Jársz valakivel?

– Nem vagy te egy kicsit indiszkrét?

– Bocsánat! – engedett el tétován. – Azt hiszem, igazad van: nemcsak indiszkrét vagyok, hanem  ordenáré is, aztán… Mi is még? Hazug, durva pokróc, ráadásul büdös, bocs, ágrólszakadt munkanélküli, akivel egyetlen csaj sem menne végig a főutcán – horgasztotta le a fejét keserűen.

Ez aztán a 360 fokos fordulat! Vajon mit forgat a fejében a fiatalúr, merthogy forgat, azt kezdtem már sejteni. Csakhogy mi közöm nekem az egészhez!

– Szegény fiú. Üdvözlöm a muterod.

– Ajaj, róla is pletykált Noémi? – halványodott el Alajos.

– Semmi gáz! Engem nem érint, csupán megjegyeztem magamnak.

– És… és mit jegyeztél meg magadnak?

– Pá, pá! További jó szórakozást!

– Várj, kérlek! Esküszöm neked, hogy annyira drekk azért nem vagyok, mint amilyennek bemószerolt előtted, és még jobb is lehetnék, ha akarod. Akarod?

– Nekem nyolc. Amilyen vagy, olyan vagy. Legfeljebb azt kérném, szállj le rólam, de sürgősen.

Azt hittem, ezzel a mondattal végleg lehűtöttem a kosarast. Tévedtem: ehelyett még inkább tűzbe jött, és úgy rántott ismét magához, hogy összekoccantak a fogaim.

– Istenem, hát nem látod, mennyire odavagyok érted, pintyőkém? – fogdosott összevissza merészen egy pillanatig sem törődve, látja-e ezt valaki.

Reflexszerűen védekeztem, miközben testemben kellemes bizsergést éreztem. Pedig elég keményen, csaknem vadul lapogatott, és bizony fel is szisszentem néhányszor.

– Jaj, ne haragudj! – szaladt ekkor ismét más vágányra. – Igazán nagyon szégyellem, hogy így megfeledkeztem magamról. Hazakísérhetlek?

Válaszként sebesen lekentem egyet a macsónak. A fiú szeme nagyot villant, s már-már azt hittem, visszaüt, de semmi ilyesmi nem történt, csak leült egy padra, és nézett, nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

Egész jól adja, még ha teljesen nem is meggyőző, mert ki a bánat gondolná, hogy egy ilyen tahónak is eltörhet a mécsese. Vagy mégis eltörhet? – morfondíroztam magamban, s már nyújtottam is feléje a zsebkendőm. Hiába, én már ilyen vagyok: kívül kérges, belül puha, mint az írós vaj. És ha számításba veszem, hogy az én apám is meghalt, mint ennek az ürgének, máris közelebb érzem őt magamhoz.

– Köszönöm.

– Semmi közöm hozzá, azért csak megkérdem, mégis mi igaz abból, hogy vered az anyádat. Mert, ha ez igaz, itt helyben lekeverek neked még egyet – ültem a srác mellé.

Kíváncsiságból, vagy inkább csak sajnáltam? Gőzöm sincs, és akkor, ott eszembe se jutott elemezni ilyesmit.

– Mi? Hogy én? – tátotta el a száját Alajos. – Hívtak engem már szatírnak, zsebesnek, Mün­chhausen bárónak, de hogy az anyámat klopfolom, erről most hallok először.

– Vagyis kamu?

– Maximálisan. Így görbüljek meg, ha hazudok. De meg is esküdhetek, ha kívánod, mint ahogy arra is, mi mindent tennék meg azért, hogy…

– Beléd szeressek? – nevettem ki a kosarast.

– Miért, olyan lehetetlen kívánság? Mennyivel vagyok én hitványabb, mint ezek a nyápic törpikék? – mutatott az előttünk, úgy tíz méterre röplabdázó fiúkra.

– Nini, még a végén meg is haragszik! Esetleg fejre is állnál a kedvemért? – incselkedtem vele gúnyosan.

– Csak a fejemre? Na, ide süss! – rúgta fel hosszú lábait az ég felé.

– Brávó! – tapsoltam neki elismerően. – Flik?

– Az micsoda?

– Olyan szaltóféle. Először kézállásba lendülsz, onnan hídba, majd ugyanazzal a svunggal talpra állsz.

– Ja, emlékszem! A suliban csináltuk, csak eddig még sosem sikerült – vallotta be fanyarul.

De azért nekilendült, és akkorát esett, hogy utána csak bámult, mint malac az ugaron.

– Attrakciózó! Bemutatnád még egyszer?

– Ho… hogy még egyszer? – kezdett el dadogni. – Rendben, semmi akadálya, még ha kosaras is vagyok, nem tornász. De hát mit nem tennék meg én a kedvedért?

– Nono! – bújt belém a kis ördög. – A bejárati üvegajtót azért biztosan nem törnéd be.

– Azt minek?

– Hát… csak úgy, mert én akarom.

– De bizony, hogy betöröm.

– Akkor rajta! – fogtam szaván azonnal meg lévén győződve, hogy úgyis csak kérkedik.

– Kérlek – kapott fel egy jókora követ, és elszántan indult a kijárat felé.

Én utána végig azon töprengve, megteszi-e vagy sem, egyáltalán normális-e ez a hórihorgas kosaras.

– Nem gondoltad meg magad? – állt meg az ajtó előtt, mielőtt megcélozta volna az üveget.

– És te?

– Egy – emelte fel a kavicsot. – Háromnál betöröm. – Kettő…

– Kellemes bombázást! – libbentem ki az ajtón vihogva, és meg sem álltam hazáig.

  1. szept. 16.

– Fél hét, Fruzsina! Pattanj már ki az ágyból, mert mindjárt menned kell a gimibe! – ébresztett fel kora reggel anyuci.

Katedra, padok, tanárok. Ó, mikor szabadulok meg ezektől! – öltöztem fel sóhajtva. Nem mintha utálnám a tanulást, de azért mégis csak kellemesebb egész nap úszni, táncolni, flörtölni. Alajos! – jutott eszembe a flörtről a kosaras. Vajon csakugyan betörte volna azt az üveget? Mindenesetre eredeti figura – véltem ma reggel. Most… Az eredeti marad, emellett azonban már vonzónak is találom. Más szóval egyszerre vonz, és taszít, mióta másodszor is összefutottunk. Mert összefutottunk, amikor délután öt körül kiugrottam bevásárolni a plazába. Hogy miként bukkanhatott rám? Alighanem követett, miután tegnap kiszaladtam az élményfürdőből, és csak sepertem, rohantam anélkül, hogy visszanéztem volna, követ-e. Tudniillik akkor nem haza, hanem egész máshova sprintelek. Például Noémihoz vagy máshová, nehogy megtudja, hol lakom.

– Szia, Fruzsina! Hova-hova ilyen sietve?

– Á, te vagy az! Betörted tegnap az ablakot?

– Miután elillantál? Mi értelme lett volna? Ez a tied – kapott elő háta mögül egy csokor orchideát, és rázendített:

Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem.

Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.

Mivelhogy szív nélkül nincs élet mégsem,

hozzátok el az ő szívét cserébe.

Orchideák, színes orchideák,

mondjátok el, hogy szeretem.

– Hehehe, hihihi!

Ez anyuka. Épp a tévét bűvöli, helyesebben ő anyukát. Nohát, csak bűvölje! Más szórakozása úgy sincs szegénynek. Legfeljebb még a rádió, mert a számítógép nem érdekli. Nem is ért hozzá egyébként, miközben engem pont ez köt le. Ezúttal azonban kivételesen körmölök, más szóval naplót írok, nem blogot. Tudom, hogy sokan kinevetnek emiatt, de hát a csudába, csak nem teszem vitrinbe ország-világ előtt magamat.

Visszatérve a Lajosra, ahogy Noémi nevezte, bevallom, most először kaptam virágot egy fiútól. Plusz egy dalt, hogy még stílusosabb legyen a jelenet.

– Édi vagy, csak halkabban, kérlek, halkabban. Már megint mindenki ránk bámul.

– És? Szégyelled? Mert én egy percig sem. Hadd tudja meg mindenki, miről suttognak ezek a virágok – dalolta el még egyszer Brandon Thomas világhírű slágerét.

Szép meleg hangja volt. Nem kiművelt, profi hang, de engem így is elbűvölt. A jelek szerint másokat is, mert néhány járókellő elkezdett tapsolni.

– Éljen! Brávó! Énekelj még valamit!

Ez viszont már csöppet sem volt ínyemre. Annál lelkesebb lett tőle Alajos. Produkálta is magát rendesen, melynek folyamán összekalapozott kétezer forintot.

– Szóval ebből élsz – állapítottam meg, amint továbbálltunk néhány utcával.

– Nem ebből, de miután ilyen prímán sikerült, nincs kizárva, hogy máskor is elfújok néhány dalt idekinn, vagy… Jobbat mondok: valamelyik versenyen, például az X-faktor, illetve The Voi­ce színpadán.

Komolyan beszélt, vagy ugratott? Most nem láttam belé, de már nem is igen láthattam, mert megérkeztünk a plazához.

– Na, szia! Köszönöm, hogy elkísértél.

– Meghívhatlak egy fagylaltra?

Nem sokat vacilláltam, elfogadtam a meghívást. Végül is miért ne! Tulajdonképp nem is olyan bunkó srác, mint amilyennek eddig elkönyveltem magamban. Mellesleg egy fagylalt még semmire sem kötelez.

– Este ráérsz? Csöröghetnénk egyet a diszkóban – ajánlotta később, amikor ismét kiballagtunk az utcára.

– Nem igen. Holnap felmérőt írunk matekból. De még ha el is mennék táncolni, akkor sem veled, nagyfiú – gonoszkodtam tovább a felnyírt hajú dalnokkal.

Hogy miért? Hát… csak úgy. Valahogy olyan jólesett játszadozni – momentán nem jut megfelelőbb szó eszembe – egy ekkora fazonnal. Lám, a kedvemért még a kígyós matricáját is kiterjesztett szárnyú angyalra cserélte – sandítottam az inge alól kikandikáló „tetkóra”.

– Már megint kezded? – aludt ki Alajos szemében a ragyogás. – Pedig már azt hittem, közelebb kerültünk egymáshoz. Persze, ha mással jársz, az egész más tészta.

– Hideg. Nem mintha nem volna kivel, de ezt most inkább ne ragozzuk! Egyszerűen arról van szó, hogy még alig ismerlek.

– Hogyhogy alig? 24 óra nem elég? Hiszen ennyi idő alatt még a földet is meg lehet kerülni.

– Lehet, de minek? Egyébként is azt tartom, lassan járj, tovább érsz.

– Szerintem épp fordítva ésszerű: gyorsan járj, és tovább érsz. Így már meg sem kérdezem, szeretsz te engem, babu… , Fruzsina – nézett rám hosszan, kutatón.

Nagyon megütközött arcot vághattam, mert előzékenyen hozzátette.

– Ha nem akarsz válaszolni, megértem, és bocsánatot kérek, amiért eddig is zavartam.

Szó se róla, ez a tag valóban gyorsan jár. Jár? Nyargal, repül, mint a gondolat, hiszen alig telt el 24 óra, és már bocsánatot kérni is megtanult.

– Miért ne válaszolnék? Nem.

– Nem mi?

– Nem sze-ret-lek – szótagoltam nyomatékosan. – Ne haragudj, de gondolkozz: hogy szeressek valakit, akit alig ismerek! Megengedem, hogy egyeseknél így is működhet a kémia, nálam nem. Nekem ehhez bizony idő kell. Vágod már, nagyfiú?

– Vágom – gombolta be az ingét sötéten. – Hanem abban megegyezhetünk, ha te nem vagy babuci, én sem vagyok nagyfiú.

Megegyeztünk, kezet is adtunk rá.

– Nincs harag?

– Nincs. Minden oké, ne izgulj! Semmi szeretlek, diszkó, strand törölve, pedig milyen klassz idő van. Eh, mindegy! Mozi…?

Elnevettem magamat.

– Éljen! – rúgott egy eldobott konzervdobozba. – Akkor holnap este hatkor várlak a multiplex mozi előtt.

– De…

Elrepült!

  1. szept. 16.

Megírtuk a felmérőt matekból. Remélem, sikerült. Egyebekben egyre jobban kezdem megszokni az új észtöltődét. A tancsik udvariasak, kedvesek. Csak az osztálytársaim bizalmatlanok egymáshoz. Mivel senki sem tud semmit senkiről, ez érthető is némiképp. Délután kimennék a strandra, mert még mindig olyan pazar idő van, hogy kár és vétek bent, a négy fal között kuksolni. Mármint annak, aki ráér, ugyebár. Szerencsére itt vannak a tanárok, akik rendszeresen gondoskodnak arról, hogy se reggel, se délután ne lopja a napot az ifjúság – tekintgettem ki sóváran a nyitott ablakon. Vajon merre kószál ilyenkor a nagyfiú? Munka után jár, seftel, maszekol, vagy éppen szórakozik valahol?

Gimi és ebéd után azonnal lepihentem. Akárhogy is nézzük, egy-egy doga, ilyen-olyan röpi, felmérő bármilyen könnyű is, idegileg mindig kikészít bennünket. Sokáig és mélyen alhattam, mert amikor felrezzentem 17 órát ütött a falióránk. Juj, a multiplex! Egy óra múlva kezdődik az előadás. Elmenjek? Ne menjek el? Na nem azért, de Alajos pattanásos képe, meg ahogy bánik az anyjával, túl erősen zavar ahhoz, hogy mégis kedvet kapjak a fiúhoz – summáztam akkor nagy bölcsen. Most pontosan tizenegy óra, de már távolról sem úgy érzek, mint hat órával ezelőtt. Hanem hadd haladjak sorjában kezdve a reggellel és befejezve az estével, amikor visszapergetem a nap eseményeit ebben a naplóban. Elnézést! Most nem folytatom, mert anyu lekapcsolta a tévéjét, ami konkrétan azt jelenti, hogy bármelyik percben betoppanhat a szobámba jó éjszakát kívánni.

Betoppant, elment, következhet a folytatás. Tehát öt óra. Kis tétovázás után rászántam magam, hogy, pattanás ide, pattanás oda, elmenjek a randira. Csodálkoztok? Érthető, miután magam sem igen értettem, mi bírt rá, hogy elmenjek. Láttátok volna, mennyire örült, amikor meglátott!

– Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt kezet hálásan.

– Semmi köszönöm – kaptam el a kezem mérgesen. – Eljöttem, mert uncsiztam. Az ilyen ódivatú izéket pedig felejtsd el – oktattam ki a kosarast.

De azért jólesett, sőt, büszke voltam rá, amiért ilyen fruska létemre már úrinőként is kezelnek. A tankák felnőttként, ez úrinőként. Haladunk, haladunk. Kialudtak a villanyok, megkezdődött a vetítés. Alig telt el öt-tíz perc, amikor éreztem, hogy valaki tapizza a combomat. Természetesen Alajos volt. Eltoltam a kezét. Hiába, öt perc múlva kezdődött minden elölről, utána ismét, amíg fogtam magam, és kibotorkáltam a teremből. Utánam Alajos.

– Állj, állj, ne rohanj annyira! Megkérdezhetem, hogy újfent miért füstölögsz?

– Mondd, te igazán lökött vagy, vagy engem nézel lököttnek?

– Látod, most megleptél. Azért válaszolhatok, ha cserében te is bevallod, miért jöttél velem moziba. Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz?

Hát éppen ez az: nem tudtam! Vállat vontam, és hazafelé irányítottam a lábuszom. Alajos változatlanul a nyomomban anélkül, hogy egy mukkot is szólt volna. Jó, nekem így is megfelel – gyorsítottam meg a lépteim. Nem sokkal ezután bekanyarodtunk egy néptelen utcába. Itt laktam én, már látszott is a házacskánk, amikor váratlanul elkerékpározott mellettem valaki, és kikapta kezemből a szatyromat.

– Hé, haver! Megállsz rögtön, vagy kiverem a lelket belőled – iramodott utána Alajos.

Hogy utána mi történt, ándungom sincs… egyelőre. De majd elmeséli holnap Alajos, ha felhív, vagy találkozunk megint a városban. És most már nem is bánom, ha becsörög. Egyrészt kíváncsi vagyok, visszaszerezte-e a bevásárlószatyromat, másrészt meg szeretném köszönni, amiért a segítségemre sietett.

  1. szept. 17.

Megkerült a szatyor! Visszahozta Alajos. Hogy miként érte utol a tolvajt, nem tudom, de utolérte, és ez a lényeg, nem igaz? Hanem ennek ára volt, ugyanis megszúrták, amikor birokra kelt a rablóval.

– Fantasztikus! Remélem, nem súlyos – fedeztem fel Alajos karján a friss kötést.

– A seb? Bagatell – varázsolt elő háta mögül ismét egy csokor orchideát. – Virág a virágnak.

– Ó, de kedves. Thank you, my friend[1]

– Azért nem bánnám, ha a köszönöm mellett egy puszival is megjutalmaznád a friendedet.

– Akár kettővel is – pusziltam arcon kb. úgy, mint amikor két ember üdvözli egymást.

– Smaci nincs? Vagy egy friendnek csak puszi jár?

– Annak igen, később… Ki tudja? Kérlek, ne érts félre, de fogd vissza magadat, és ne akarj mindenáron olyan orchideát letépni, mely még csak ezután fog kinyírni.

– Ügyes! Egy nulla javadra – lombozódott le a kosaras. – Nem lenne mégis egyszerűbb, ha, kerek perec, bevallod, te bizony még mindig nem komálsz?

– Téged? Egy ilyen aranyos, áldozatkész gavallért? – nyugtattam meg melegen. – Tévedsz, ezek az idők elmúltak. Most már én is komállak. Becsszavamra, csak…

– Akkor meg mi a fenének fognám vissza magamat? – értetlenkedett Alajos.

– Várj, hadd fejezzem be a mondatot! Komállak, mint… mint havert, embert, és… pont. Mármint pillanatnyilag – tettem hozzá sietve észrevéve homlokán a jól ismert vihart jósló felhőket.

– De nekem ez nem elég! – ragadta el a szenvedély, és erőszakkal szájon csókolt az utca kellős közepén.

Tyű, ez édes volt! Egyszerre vad, gyengéd és felkavaró, melyhez hasonlót még egy srácnál sem éreztem. Szinte elszédültem tőle, mint attól az enyhén ópiumos cigitől, amit nemrég próbáltam ki egy diszkóban. Csak ez az agresszió… ! Ezt az egyet nem tudom, de nem is akarom senkitől sem eltűrni.

– Szeretsz?

– Hagyj békén, te… terrorista. Mégis mit képzelsz, kényed-kedved szerint bárhol és bármikor smárolhatsz? – prüszköltem mellesleg azért is, amiért alig százméternyire tőlünk rohant le a nyílt utcán.

Hiszen itt akár anyu is megláthat, ha kinéz az ablakon, aminek viszont sehogy sem lenne jó vége. Először is ő nem annyira modern nő, hogy szemet hunyjon efölött. Másodszor eddig még nem is beszéltem neki Aliról.

– Hogy mit képzelek? – engedett el csüggedten. – Most már semmit. Ha egyszer nincs kivel kezdeni, kár a gőzért, mert a dal vége úgyis mindig ugyanaz. Becsszavamra most még azt is sajnálom, hogy visszahoztam a szatyrodat. Na, isten áldjon, és további jó tanulást! Hanem ezeket felejtsd el, mint ahogy engem is – tépte ki kezemből durván a virágot, ledobta a földre, rálépett, és otthagyott.

  1. szept. 18.

Megint este van, és én szokás szerint most is a naplóm fölött görnyedek. Odakint zuhog az eső, ijesztően dörög, villámlik. Attól félek, ha egyszer ez az idő elromlik, utána már leshetjük, hogy megint nyár legyen. Anyu elővigyázatosan kikapcsolta a tévét, helyette olvasgat.

Ma nem találkoztam Alajossal, viszont beszéltem vele telefonon úgy öt körül. Természetesen ő csörgött rám.

– Fruzsina.

– Alajos vagyok. Azért hívtalak…

Elakadt a hangja, mint akit a sírás fojtogat.

– Igen? Azért hívtál…

– Hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért a tegnap erőszakoskodtam veled, kitéptem a kezedből a virágot stb.

Ez a lakli egyre fejlődik! – ismertem el ismételten magamban. Még a végén pont olyan lesz, mint amilyennek én szeretem a fiúkat. Csak ez a túl sűrű kedélyhullámzás ne lenne. Egyik pillanatban jó­kedvű, szinte madarat lehet vele fogatni, a másik pillanatban dúl-fúl, esetleg pityereg, vagy szúr, mint egy sündisznó.

– Nem történt semmi: megvan bocsátva, aminek persze már semmi jelentősége, miután úgyis elváltunk – mondtam ironikusan.

Meg is bántam azonnal, mert ha kiérzi hangomból az iróniát, még jobban fokozom a keservét, ugyanis úgy tűnik, ma valamiért még szomorúbb, mint valaha.

– El, ennyivel azonban még tartóztam. Neked is, másnak is, utána jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem érezte ki. Vajon minek kellene jönnie?

– Mármint? Nem fejtenéd ki bővebben? De gyorsan, mert anyu bármelyik pillanatban megjöhet a melóból.

– Tegnap este elhatároztam, hogy csapot-papot itt hagyok, és végleg dobbantok ebből az országból.

Aha, itt szorít a cipőcskéd!

– Már te is? Azt hiszed, máshol jobb sorod lesz? Na jó, egy híres tudósnál, énekesnél, orvosnál még elcsúszik, de mivel tudnád te eladni magadat egy vacak szakmunkásképző oklevéllel a kezedben? Amúgy hol próbálnál szerencsét? Ausztriában?

– Messzebb.

– Az Egyesült Államokban?

– Még messzebb.

– Ausztráliában?

– Hagyjuk! Maradjunk annyiban, hogy elmegyek. Aki jelentett nekem valamit, attól már el is búcsúztam. Kivéve a magyar köztársasági elnököt. Halló, ott vagy még a vonalban?

– Te ismered Magyarország elnökét?

– Többé-kevésbé. Haverok ugyan nem vagyunk, de éppen ezért lepem meg egy olyan speciális szuvenírrel, amire még a másvilágon is emlékezni fog. Vagy inkább a miniszterelnöknek kedveskedjek? – tűnődött el egy pillanatra. – Eh, mindkettőjüknek, hiszen egyik kutya, másik eb, az angyalát!

Már megint fantáziál – káromkodtam el én is szinte magamat, jóllehet osztálytársnőimmel ellentétben én sohasem káromkodom. Világos, mint az egyszeregy: nemrég az apjával, most velük akar felvágni. Csak ez a közmondás a kutyával nem teljesen érthető.

– Gratulálok a kapcsolataidhoz. A helyedben azért én aludnék egyet a dologra.

– Késő. A kocka el van vetve, úgyhogy bármennyire is sajnálom, lelépek a színről, de le ám, a kutya úr…

– Stop, stop, stop! Ne csúfítsd el azt a képet, amit lefestettem rólad legutóbb. Még egyszer mondom: csigavér, és ne tegyél olyat, amit később megbánnál.

– Megbánnék? Mit? Hogy alig ismertem az apámat, és a mai napig sincs egyetlen igaz barátom? Hogy az összes tanár pikkelt rám, és minden állásomból kirúgnak?

– Hogyhogy? A te kapcsolataiddal?

Ez megint ironikus kérdés volt! Pedig már megfogadtam magamban, hogy ma délután türelmesebb leszek hozzá, mint bármikor.

– Micsoda kapcsolataimmal?

– Almás, a fő az, hogy ne dramatizáld a helyzetet, mert élnek ám náladnál szerencsétlenebbek is ebben a városban: süketek, vakok, bénák, hajléktalanok… – igyekeztem lelket önteni a legénybe. – Szia! Most leteszem. Megérkezett az édesanyám.

– Ég veled! Jó volt veled beszélni. Sok boldogságot, szerencsét és egy olyan krapekot, akivel kölcsönösen imponáltok egymásnak – fújta ki az orrát harsogva.

– Szóval mégis kimész?

– Nem ki, fel, de… Lényegtelen, annál is inkább, mert senki, talán még a saját anyám sem sírna utánam. Nem beszélve rólad, de már ez sem érdekes.

Fel? Egyszerre hátborzongató gyanú fészkelt az agyamba.

– Fruzsina! Itthon vagy, kislányom? – kiáltott be az előszobából anyuci.

– Halló! – halkítottam le a hangomat. – Beszélhetnék veled holnap négyszemközt?

– Nem. Minek? Elbúcsúztunk, pá!

– Köszönöm. Akkor várj meg holnap a Katona előtt félkettőkor.

  1. szept. 19.

Dobdobdobdob. Sejtitek, mi ez? A szívverésem, gyerekek. Már több órája dübög így, jóllehet semmi olyasmi nem történt, ami szinte percenként ne esne meg millió és millió emberrel, öreggel, fiatallal egyaránt. Egyszóval nem nagy ügy, és, higgyétek el, szinte szégyellem, amiért még most is lángba borul az arcom emiatt. Vagy nem is kellene szégyellnem?

Miután senkit sem akarok érdektelen részletekkel untatni, legjobb lesz, ha szokás szerint máris az események kellős közepébe vágtatunk. In medias res, ahogy a latin tanárunk szokta mondani. Félkettőkor (ugye, emlékeztek, erre az időre rendeltem a gimink elé Alajost) izgatottan léptem ki a Katona kapuján. Vajon vár-e már rám a kosaras, mert ha nem, abból még nagy grimbusz lesz? Várt. Nem kitörő örömmel, de ott ücsörgött a gimnázium előtti kőpadkán.

– Salve, amice!

– Na, ebből nekem elég volt! – ugrott fel, mintha puskából lőtték volna ki; valószínűleg félreértette a mondatot, ami persze nem csoda, miután a szakmunkásképzőben nem igen tanulhatott latinul.

– Csüccs vissza, csak köszöntem. Tudod, újabban latinul okulunk a gimiben.

– Oké, oké, meggyőztél – intett le idegesen. – Most pedig bökd ki gyorsan, mit akarsz. Hacsak nem azért hívtál randira, hogy bemutasd, milyen frankón tudsz deákul.

– Egyenesen? Őszintén?

– Megtisztelnél, ha lehetne.

– Máris kezdem, viszonzásként azonban ugyanezt kérem én is tetőled. Végül is ez így fair, nem igaz?

– Parancsolj!

– Gyere, üljünk le! Úgy, és most engedd meg, hogy újból megkérdezzem: mit forgatsz az agyadban, és van-e ehhez közöm nekem is? A tegnap olyan furcsa volt a hangod, amikor felhívtál, plusz nem is mindent értettem.

– Közöd? Ahogy nézzük, illetve nagyon is.

– Sejtettem – dobbant meg a szívem akkor először, és azóta is dibeg-dobog veszettül, bár most már egészen más okból. – Tehát ezért akarsz… meghalni?

– Honnan tudod? – rezzent össze a váratlan kérdésre.

– Sehonnan. Csak kérdeztem.

– Is. A többit nem ismétlem, mert már a tegnap elmondtam.

– El, persze, csak… izé… az nem fér a fejembe, mi köze mindehhez a köztársasági és miniszterelnöknek – ütött ki homlokomon a veríték.

Nem tudom, más csajszi ilyen esetekben mit érez, büszkeséget vagy önvádat, én mindenesetre az utóbbit éreztem. Na ja, utóvégre nem mindennap lesz öngyilkos miattam valaki.

– Ez is érdekel? Elmagyarázhatom, bár ehhez te még túl fiatal vagy, ráadásul politika, amihez még a felnőtt nőknek sincs igazán érzékük. Most megbántottalak?

– Nem tesz semmit. Nem te vagy az első, aki ilyen bókokkal igyekszik a bizalmamba férkőzni – húztam összébb magamon a dzsekimet.

A tegnapi vihar után alaposan lehűlt a levegő, és ha ez továbbra is kitart, lőttek az indián nyárnak is.

– Eszemben sincs túlpolitizálni a helyzetet, de ami tény, az tény, manapság mindenben a politikusok diktálnak. Ezért tettek például engem is lapátra.

– Vagy úgy! Azt hiszem, kezdem pedzeni, hogy kerül a képbe két elnök is egyszerre. De, ugye, ezt az öngyilkosságot nem gondoltad komolyan.

– Dehogynem, sőt, hogy valami jót is tegyek a világgal, még azt a két urat is magammal viszem a pokolba – jelentette ki lázban égő szemekkel. – Nem kell hozzá más, mint egy bomba, pokolgép vagy Molotov-koktél, és két kóklerrel kevesebb lesz a világon.

Bumm! Az előbb még csak megszeppentem, most még a lélegzetem is elállt. Vajh nem pszichopata mégis ez a nagyfiú? Noémi szerint ziher az, csak én nem hittem neki valahogy. Kár, mert amúgy intelligens srác, és ahogy szeret… Az sem semmi, annyi szent – mozdult meg a kezem akaratlanul, és már-már meg is simogattam, amikor kibuffant belőle a nevetés.

– Hahaha, hehehe! Csak vicceltem. Az igaz, hogy nagyon el vagyok kenődve, azért nem annyira, hogy ilyen marhaságot csináljak.

– Na ne! És a dobbantás? Az is csak humbug volt?

– Az nem. Ilyen tervem tényleg van. Ha már az ápolók, szakácsok, hentesek stb., stb. elmennek, miért ne vághatnék neki én is a világnak? – érvelt bizakodón, könnyedén.

Vagy legalábbis megpróbált bizakodónak látszani. Persze nem sok sikerrel, mert a szeme, hangja egészen mást sugallt.

– Sajnálom – húztam a fejét a fejemhez. – Látom, neked is megvan a magad keresztje. De ne búsulj, most már van neked is egy barátod, akire mindig számíthatsz. – Szia! Most sietek haza tanulni. Este hívj fel, aztán ha legközelebb randizunk, hoz nekem egy szál orchideát – hajoltam a szájához, és a pattanásait, anyját feledve megcsókoltam a kosarast, ezzel…

Hát igen: ezzel megmentettem Alajos, a köztársasági és miniszterelnök életét.

[1] Köszönöm, barátom. (ang.))

Tetováltak

– Góóóóóóóóól! Megnyertük a mérkőzést!
– Vége?
– Ennek igen, de ne izgulj, a Sport 1-en is fociznak, amit szintén megnéznék, ha megengeded. Megengeded? – kérdezte provokáló gúnnyal a borotvált fejű férfi Ottokárt.
A vékony csontú, nyúlánk fiatalember  két kezét többször ökölbe szorítva mélyeket lélegzett.
– Mi az, ideges vagy? Manyika! Nézd, hogy rángatódzik a fiatalúr!
Péntekné megrebbenő szemmel pislantott a fiára. Az bizony tényleg pipás volt; mindig az, valahányszor ekkorákat szusszantgat.
– Nem ideges, csak szeretne ő is végre tévézni. Mit szeretnél nézni, Ottika?
A fiú lemondóan legyintett.
– Hozz még egy sört, és kapcsold be a második ventilátort is! – húzta le magáról a férfi a pólóját.
Ottokár undorodva bámult a tetovált testű emberre. Már egy éve, hogy Gedeon összeállt az anyjával, és eközben számtalanszor levetkőzött előttük, de még mindig nem szokott hozzá a macsó hátán terpeszkedő csúf pókhoz.
– Most mit stírölsz? Valami nem tetszik?
A fiú vállat vont.
– Na, álljon meg a menet, nagyfiú! – egyenesedett ki Gedeon a fotelben. – Vagy válaszolsz tisztességesen, amikor kérdeznek, vagy fogod a sátorfád, és fel is út, le is út.
– Szeretnéd, mi?
– Ottika!
– Kuss! – rivallt élettársára gorombán. – Ez a kettőnk dolga, úgyhogy, légy szíves, maradj ki a buliból.
Még csak az hiányzik, hogy ezek ketten itt összefogjanak ellene. De majd megmutatja ő, ki dirigál ebben a kégliben.
– Jaj, ne haragudj! – rettent meg a kicsi, sovány özvegyasszony. – Én csak arra szerettem volna kérni a fiamat, kérjen tőled azonnal elnézést.
– Ja? Az más – enyhült meg a szupermarketi vagyonőr, aki csupán tíz évvel volt idősebb a legénynél.
Hogy akkor mit akart egy 46 éves özvegytől? Hja, haver, a szerelem, az nem ismeri a korhatárt – magyarázgatta kacsintva, amikor eziránt érdeklődött valaki.
– Elnézést? Én? – képedt el Ottokár. – Csak azért, mert bátorkodnék végre én is tévézni?
– Majd utánam, öcsi, utánam. Mégis hogy képzeled? Én alkalmazkodjak egy köcsöghöz?
– Befejeznétek ezt a vitát, gyerekek! – próbálta kifogni a szelet a vitorlából az özvegyasszony. – Gedeonnak igaza van: elvégre mégis csak ő a családfő, másrészt öregebb, akit már a kora miatt is illik tisztelned.
– Hallottad? – terpeszkedett el a fotelben ismét a “„családfő”. – Hozz egy üveg sört apádnak!
– Hozom – engedelmeskedett az asszony alázatosan.
– Nem te! A fiatalúr, ha nem esik le a karikagyűrű az ujjáról.
– Mert?
– Semmi mert! Így akarom, és kész.
– Légy szíves! Nem azért mondom, de ha már illemről beszélünk, talán egy köcsögnek is dukál némi tisztelet. De tudod, mit? Szolgáld ki magadat! – makacsolta meg magát hirtelen Ottokár.
– Szóval nem mész?
– Nem, és nagyon szépen megkérlek, ne nevezd magad apámnak.
Ajaj, kezdődik – borult el az özvegyasszony. Persze nem csoda, hisz első perctől kezdve acsarognak egymásra. Ez valahol, mondjuk, érthető, egyedül az a baj, hogy a mai napig sem barátkoztak össze egy percre sem.
– Különben?
– Különben menj a…
A fiú nagyot nyelt. Csak azért sem ugrik be ennek a bakternek, merthogy megint provokálni akarja, az egyértelmű. Először még azt hitte, ilyen a természete, hogy csak akkor érzi jól magát, ha folyton ledorongolhat valakit. Hiszen még az anyjával is úgy bánik időnként, mint egy cseléddel. Nem is igen érti, miért tűri ezt a mamája. Később változtatott a nézetén: valószínűleg azért hecceli, hogy kiszekírozza őt a lakásból. Hanem abból nem eszik! Mi lenne akkor a mamából meg a kégliből is nélküle? Egyszerre veszítené el mindkettőt.
– No, nézd csak az égimeszelőt, hova akar ez engem küldeni! – sétált a férfi a fiúhoz.
– Sehova sem akar. Igaz, Ottika? – szólt közbe az anya sietve. – Ez csak olyan… olyan kifejezés. Nincs semmi jelentősége.
– Na, majd mindjárt meglátjuk! – lépett Gedeon még közelebb a fiúhoz. – Szóval, hova menjek, kispajtás?
– A sörért, és elnézést, ha valamivel megbántottalak – visszakozott a hosszúra nőtt fiatalember.
– Jól van, öcsi, semmi gond – paskolta meg Ottokár arcát a biztonsági őr. – Már csak a sör van hátra, és tovább nem is zavarlak.
– Hozom – sietett a fiatalember a konyhába. – Tessék!
– Köszönöm, aranyos vagy – húzott egyet a férfi az üvegből, de ki is köpte azonnal. – Pisi. Na, várj, te lótetű! Meg akarsz engem mérgezni? – kapta el a fiatalember lófarkát.
– Engedd el, kérlek, engedd el! – topogott mellettük tehetetlenül Péntekné. – Én vagyok a hibás. Elfelejtettem betenni a sört a hűtőbe.
A férfi dühösen lökte félre az özvegyet, aki hanyatt esett a parkettán. Ott is maradt, félrefordult fejjel, mozdulatlanul.
– Mama! – tépte ki magát a fiú Gedeon kezéből, odafutott az anyjához, és többször gyöngéden megrázta.
Péntekné nem mozdult.
– Mamaaaa! – bődült el a fiatalember. – Jól vagy? Felelj már, az istenért!
A kicsi asszony kinyitotta a szemét, és rámeredt.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Kicsit elaléltál – dörmögte megkönnyebbülten Gedeon. – Egyébként kutyabajod, ha jól nézem. Gyere, lefektetlek, angyalkám!
Az asszony ellökte a férfi kezét, szótlanul megvetette az ágyat, lekapcsolta a tévét, és lefeküdt. Élettársa melléje akart bújni, de Péntekné megint csak ellökte magától.
– Mától kezdve a másik szobában, nem, a konyhában fogsz aludni.
– Mi? Én? – rökönyödött meg a kopasz „apuka”.
Mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer még kiküldik a konyhába. Pedig nyugodtan számíthatott volna erre is, miután ilyen bután kikezdett ezekkel. Legalább addig várt volna, amíg  a szipirtyó ráíratja a vagyonát. Most aztán lesheti, mikor kerülhet ismét helyzetbe.
– Miért a konyhába? – mosolygott Ottokár vidáman az anyjára. – Kívül tágasabb, úgyhogy én inkább az utcát javaslom. Egyébként gratulálok, végre te is rájöttél, mit akar tőled őkelme.
– Mit akarok? Mit akarok? Csak egy jó szót, kis figyelmet, amiről minden kóbor kutya álmodik – alakoskodott a vagyonőr. – De hát ilyen az én szerencsém: belém rúgnak, leköpnek. Már gyerekkorom óta, amióta kivert apám a házunkból – törölt ki a szeméből egy láthatatlan könnycseppet.
– Hát ez abszurdum! – ámuldozott a fiatalember. – Hallottad ezt a hóhányót? Először földhöz vág, utána azon tűnődik, miért rúgnak belé az emberek.
– Nono, pontosítsunk: én csak eltoltam Manyikát magamtól. Arról meg ki tehet, hogy megbotlott a szőnyegben? Ettől függetlenül sajnálom, és bocsánatot kérek tőled, angyalkám.
– Jó, jó, jó, rendben van! – tapogatta meg a nő a tarkóját. – Felejtsük el az egészet, de ha még egyszer hozzám érsz, itt, a fiam előtt esküszöm, megfogadom a tanácsát – figyelmeztette Gedeont.
– De mama…
– Pszt, így határoztam, és így is lesz. Most pedig hagyjatok magamra! Gondolkozni szeretnék.
– Köszi, és még egyszer bocsánat! Ezennel én is ünnepélyesen esküszöm, hogy másodszor nem fordul elő ilyesmi – fogadkozott a tar fejű.
– Helyes, és persze Ottira sem emeled többé a mancsodat, különben…
– Tudom, tudom, mondtad már: megfogadod a fiad tanácsát – csókolt kezet a felbőszült özvegynek. – Imádlak. Te vagy a föld legmegértőbb asszonya. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
Péntekné elgondolkozva sandított a férfira. De fura pasi ez a vagyonőr. Eddig azt hitte, mint minden kivert kutyának neki is gyöngédségre van szüksége, és ő ennek megfelelően is bánt vele. Erre fogja magát, és belémar. Amikor azonban ő is belerúg, már a kezét nyaldossa.
– Elég, elég, ne hízelegj! Most az egyszer megbocsátok, maradhatsz – lágyult el a férfi bókjaitól. – Ottokár, Gedő, legyetek szívesek, és fogjatok kezet ti is egymással!
– Ez nem lehet igaz! – hitetlenkedett a fiatalember. – Úgy látszik, mama, te semmiből sem tanulsz. – Megyek, kiszellőztetem a fejemet. Remélem, mire megjövök, meggondoltad magadat.
– Kellemes szellőztetést! – kiáltott utána kajánul a vagyonőr.
Alkonyodott. A nap vérvörös korongja méltóságteljesen süllyedt lefelé az égboltról. Még egy perc, és a városra ráborult a szürkület. A főutcán, boltokban lassan kigyúltak a villanyok. Langyos szellő fújdogált. Ottokár céltalanul sodródott a tömegben. Legszívesebben beugrott volna valamelyik lokálba. Csakhogy ahhoz sajna pénz is kell, neki pedig még villamosra sem telik momentán – kotort a zsebébe, hátha talál benne mégis valamit. Persze nem talált, nemhogy bankót, de még egyetlen fémpénzt sem. Észre sem vette, hogy kilépett az úttestre, és egy pillanatra rá már el is ütötte egy személygépkocsi. Zutty! A fiú zöttyenve vágódott az aszfaltnak.
– Jól van? – segítette talpra az odasiető delikvens, egy vörös hajú, parfümtől illatos úrinő.
– Jól, jól, kutyabajom, komolyan.
– Hála istennek! Még szerencse, hogy idejében fékeztem. Miért nem figyel jobban a közlekedésre, barátom?
– És maga? – kérdezett vissza a fiú helyett valaki a hirtelen odacsődült tömegben. – Legalább 60-nal hajtott, ha nem 70-nel. Láttam ám én mindent, kezét csókolom. Meg is jegyeztem magamban, hogy az sem lehetett épeszű, aki jogsit adott kegyednek.
– Tessék? – csodálkozott rá a vörös hajú. – Úristen, maga vérzik! – fedezett fel egy apró vércseppet a fiú homlokán.
– Gyilkos! – sikoltott fel egy miniszoknyás tinédzser.
– Jöjjön, szálljon be, kérem, a kocsimba! – fogta karon a nő idegesen Ottokárt.
– De hát semmi bajom, ismétlem.
– Nem baj, azért csak szálljon be! Kérem, a kedvemért! – húzta maga után, betuszkolta a kocsiba, és gyorsan elhajtottak a helyszínről.
– Hova visz?
– A baleseti osztályra.
– Ezzel a karcolással? Kiszállok. Már megbocsásson, de nem fogom kinevettetni magamat.
– Ahogy óhajtja. Azért beköthetem a sebét, vagy azt sem engedi? Épp itt lakom pár méterre a közelben. Egy perc az egész, és megszabadul tőlem, kedves…
– Ottokár.
– Noémi. Érdekes neve van. Tudja, mit jelent?
– Természetesen: birtokot megőrző. Állítólag a híres germán fejedelem, Odoaker nevéből alakult.
– Hm. Nem nyelvész vagy történész maga véletlenül?
– Ki kell ábrándítanom: egyik sem. Csak egy szegény könyvtáros. Legalábbis formailag.
– Ezt hogy érti?
– Csak úgy, hogy eddig még egyetlen könyvtárban sem dolgoztam. Mi több: sehol sem, mióta beléptem a nagybetűs Életbe.
– Vagyis munkanélküli. Elég kellemetlen állapot, de azért még kár lenne ilyen hamar kisétálni belőle.
– Az életből? Miért gondolja, hogy ki akarok belőle sétálni?
– Hát mert olyan… olyan elesett, és ahogy az úttesten bóklászott… Hopp, megérkeztünk! – fékezett a nő egy impozáns ház előtt. – Szézám, tárulj! – kattintott a távirányítón, és már ki is nyílt a rácsos vaskapu.
– Ezt nevezem! – nézett körül Ottokár a kissé elhanyagolt, de még így is pompázatos díszkertben. – Szobrok, szökőkút, swimming-pool. My good, hova pottyantam!
– Tetszik?
– Oltári. Akár a gazdája – bókolt őszintén a vörös hajú, elegáns asszonynak.
– Nocsak! Már hízeleg is a fiatalúr! Ezek szerint kisebb a baj, mint képzeltem. Hanem a fejét akkor is megnézzük – tessékelte be Noémi mosolyogva a szalonba. – Foglaljon helyet, kedves Ottokár!
A fiatalember elbűvölve süllyedt egy fotelbe. Világéletében szerette a szép, finom dolgokat, legyen az ruha, festmény, bútorok… Ám eddig még csak múzeumokban látott effélét – felejtette tekintetét egy gyönyörű, paradicsomi jelenetet ábrázoló festményen. Vajon ki lehet, hol dolgozhat ez a dekoratív szépasszony, hogy megengedhet magának ekkora fényűzést?
– Szabad? – tapogatta meg a fiú fejét Noémi. – Itt van, meg itt is! – fedezett fel a homlokseben kívül még két apró vágást a haja közt, ezeket szesszel szépen, akkurátusan lemosta, végül nyomott rájuk három ragtapaszt. – Így ni! Köszönöm a türelmét, végeztem.
– Én köszönöm, és borzasztóan restellem, hogy ennyi bosszúságot okoztam.
– Inkább ijedelmet. Hú, majd megállt a szívem, amint láttam, hogy felbukik. Megkínálhatom egy pohár whiskyvel?
– Kösz, nagyon kedves, de nem szeretnék tovább zavarni – pillantott az órájára Ottokár.
– Siet? Várják otthon? No persze, a felesége.
– Otthon? – sóhajtott fel fanyarul. – Nem bánom, ide azzal a whiskyvel!

Ennek valami baja van! – libbent a nő a bárszekrényhez. Tán épp emiatt rohant neki a főutcán. Amúgy tisztelettudó, szerény fiatalember, ugyanakkor szexi és férfias, mint Kálmán volt 25 évvel ezelőtt. Ja, még a szemük és orruk is hasonlít – állapította meg sápadtan. Jézusom, de szerelmesek voltak akkor egymásba! Hozzá is ment volna örömmel, ha tiszteletreméltó szülei nem beszélik le róla. Tanulatlan éhenkórász – fitymálták le egymással versengve Kálmánkát. Egy ilyen bumburnyák bádogos oldalán akarsz te karriert csinálni? És ezzel, de csakis ezzel sikerült is megfogniuk, tudniillik tényleg ezt akart, miközben a bádogosban… Hát abba, szó, mi szó, egy leheletnyi becsvágy sem szorult. Mellesleg csakugyan bumburnyák – döbbent lassanként a valóságra, miután egyre ritkábban tudott elbeszélgetni a fiúval. Az ágyban megjárta, ott nem kellett csevegni, hanem utána csak ültek, és hallgattak: nem volt közös témájuk.
– Parancsoljon! A whisky sajnos elfogyott, de talán ez az ürmös is megteszi – töltött Ottokárnak és magának. – Csin-csin!
– Egészségére! – itta ki Ottokár a poharát fenékig. – De most már tényleg mennem kell.
– Messze lakik? Mert ha igen, hazaviszem a kocsival. Egyébiránt bármi gondja van, forduljon hozzám bizalommal – nyomta kezébe Noémi a névjegyét.
– Nagyon köszönöm az ürmöst meg a jóindulatát is, de rajtam már csak a jóisten segíthet – csúszott ki a fiú száján önkénytelenül.
– Na, idefigyeljen, barátom! Miért nem könnyít a lelkén, és meséli el nekem, mi bántja?
– Önnek?
– Miért ne! Igaz, egy icipicit késő van, és a becses neje is türelmetlenül várja már…
– Micsoda nejem?! Nincs nekem semmiféle nejem, asszonyom. Se nejem, se otthonom. Pontosabban van, csak … Nem tartozik magára – gondolta, de aztán mégis kibökte –, csak éppen most készülök elhagyni.
– A feleségét?
– Az otthonom.
– Szegény fiú. Láttam ám én, hogy valami nem stimmel magával. Nézze, nem akarok tolakodni, de, ismétlem, én igazán szívesen segítek, ehhez azonban kissé többet kéne tudnom magáról.
– Megtisztel, de mit szólnak majd a háziak? Például a férje, ha bekukkant, és meglátja, hogy még itthon, este nyolckor is karitatív ügyekkel vesződik?
– Komolyan érdekli?
– Azért kérdeztem.
– Engem nem. Persze, ha, túl… túl idegennek vagy antipatikusnak talál, megértem, elvégre majdnem elgázoltam a városban. Ebben az esetben isten áldja, és felejtsük el az egészet!
– Ihatok még egy pohárral?
– Kérem! Szolgálja ki magát!

A fiatalember arca kezdett kitüzesedni az erős italtól. Lehunyta a szemét, és átengedte magát annak a kellemes bódulatnak, amit általában akkor érzünk, ha megiszunk valamit.

– Alszik?
– Nem, dehogy, csak hallgatom a csendet.
Költő – mosolygott magában a ház asszonya. Valamikor ő is írt verseket, de aztán az élet kiábrándította a versekből. Kár, és Kálmánt sem kellett volna csak úgy szimplán dobnia. Legutoljára egy fiatal nővel, valószínűleg a feleségével látta a strandon napozni. Mellettük egy fiúcska meg leányka játszadozott, nevetgélt. A jelek szerint nélküle is megtalálta számítását a bumburnyák. Tulajdonképpen ő is. Nem mindenben, de nagyjából sikerült valóra váltania az álmait. Vagy… vagy mégse, mert hiszen mégiscsak ő unatkozik itt üres szívvel, egyedül.
– Szóval ott hagytuk el, hogy meg szeretne lépni otthonról.
Ottokár szeme elsötétült.
– Nem szeretnék, de muszáj, még mielőtt agyonverném az apámat.
– Az… az apját?
– Az apámat.
Hajaj – riadt meg a vörös hajú –, nem költő ez, hanem pszichopata, akitől jobb lenne minél gyorsabban megszabadulni.
– Vagy ő engem, s miután kettőnk közül ő az erősebb, nyilván ő nyírna ki hamarabb.
– Kellemetlen, igazán szívből sajnálom, de szerintem még minden jóra fordulhat, úgyhogy menjen szépen haza, és várjon azzal az izé… agyonveréssel – nyújtott kezet a fiúnak.
– Azt hiszi? – bizonytalanodott el Ottokár. – Á, lehetetlen! Nem olyan fickó ám az a bőrfejű, aki csak úgy simán kiengedné anyámat a markából.
– Hogyhogy az anyját? És ki az a bőrfejű?
– Anyám élettársa. Kb. egy éve csapódott az anyámhoz, amit meg is értenék, ha szeretné.
– Nem szereti?
– Csak a házát. No, nem olyan ház az, mint ez a kacsalábon forgó palota, de neki az is megfelel. Engem persze utál, és folyton abban sántikál, hogy elmarjon otthonról.
– Vagy úgy! Hát ezért akar maga lelépni.
– Ne lépjek?
– A dolog nem olyan egyszerű – vakarta meg az állát Noémi, akinek a fejében lassan összeállt a történet. – Ha lelép, lőttek az anyjának, plusz a háznak is. Ha nem, vagy a bőrfejűnek vagy önnek, egyszóval egérfogóba került, barátom.
– Így igaz. Fájdalom én is így érzem – állt fel elborult arccal Ottokár. – Asszonyom, köszönöm, hogy meghallgatott.
– Most hova megy?
– Nem tudom. Majd… majd útközben eldöntöm. Talán a híd alá, vagy vissza, a mamához, és beverem a Gedeon pofáját.
– Várjon! – állt fel az asszony is. – Hadd gondolkozzam még egy picikét – kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Volna egy ötletem – torpant meg két perc múlva a langaléta srác előtt. – Maradjon nálam ma éjjel!
– Mit tetszett mondani?
– Aludjon itt, hiszen úgysincs hova mennie, és hagyja békén egyelőre azt a bőrfejűt.
– Pazar! Ohó, nem hiszem! Megtenne értem ilyesmit?
– Ha nem érti félre, szívesen. Van egy faházam odakünn, ott nyugodtan elalhat, aztán meglátjuk. Majd csak kisütünk ketten valamit. Jöjjön, megmutatom, merre van – vezette a faházba Ottokárt. – Na, hogy tetszik?
– Szuper! Ágy, szekrény, asztal… Van itt minden, úgy látom. Talán még főzőfülke is – mutatott a férfi a szemközti ajtóra.
– Is, hozzá spájz, toalett. Nézze meg nyugodtan, addig hozok önnek egy pizsamát – aprított hálóruháért Noémi, de mire visszatért, a fiatalember már az igazak álmát aludta.

Kukurikúúúú! Ottokár kinyitotta a szemét, felébredt. Pár pillanatig értetlenül bámult körbe a bungalóban, aztán eszébe jutott, mi történt. Kikecmergett a rézágyból, és odaballagott az asztalhoz, ahol egy papírlap fehérlett.

Jó reggelt, barátom! Remélem, jól aludt. Élelmiszer a konyhában, ez a kulcs pedig a kapukulcs. 17 órakor találkozunk, ugyanis addig dolgozom. Vigyázzon magára, és, ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszél. Noémi

Oké, akkor reggelizzünk! – sétált át a fülkébe, reggeli után pedig a díszparkba. Micsoda illatok! – szívta magába a fák és virágok illatát. Úszott egy jót a medencében, majd kifeküdt egy kicsit napozni. Ez ám az élet, tiszta dolce vita! – vetkőzött anyaszült meztelenre. Vajon mit gondol az anyja, ugyan bizony hol lehet, miért nem ment haza, hiszen eddig még sohasem maradt ki egyetlen éjjel sem. Biztosan nagyon aggódik most miatta. Eh, annyi baj legyen! Hadd nyugtalankodjék, amíg el nem dönti, hogy számára Gedeon vagy a fia a fontosabb. Dél körül újból megéhezett. Semmi gond, tele a kamra, gyerünk ebédelni! Amint elverte éhét, sétált egyet a városban. Bár nem kívánta megkeresni az anyját, a lába önkénytelenül is odavitte, ahol a mamája pénztárosként, Gedeon pedig biztonsági őrként kereste a kenyerét. Beszóljon? Ne szóljon be? Már majdnem beoldalgott, amikor eszébe villantak Noémi szavai: Vigyázzon magára, és ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszélt. Erre kinn maradt, ám helyette elbandukolt a Városfejlesztési kft.-hez. Ennek volt ugyanis az ügyvezető igazgatója Noémi. De aztán ide se mert bemenni. Utóvégre semmilyen kapcsolatban sincs az asszonnyal. Amiért eltöltött egy éjszakát a házában, még nem nem jelenti azt, hogy csak úgy ki-bejárhat egy ilyen fontos személyhez. Tehát inkább megvárja – kutatott valami virág után, mert ez a személy nemcsak fontos, hanem kivételesen rendes és csinos, irtó csinos is, egyszóval különleges figyelmet érdemel. Ott vannak! Micsoda gyönyörű orgonák! Csak észre ne vegyék, amikor leszakít néhányat. Szerencséje volt, nem vették észre. Ezután várt még tíz percet, aztán megnyílt a kapu, és az udvarról kigördült az asszony kocsija.

– Ni csak, Ottokár! – hajolt ki a szépasszony. – Szálljon be gyorsan, mielőtt újra elütném.
A fiatalember pipacsvörösen csúszott az Opelbe.
– Mit keres maga itt, barátom?
– Semmi különöset, csak errefelé sétáltam, és ha már itt jártam, gondoltam, megvárom – nyújtott át a nőnek három szál orgonát.
– Ó, de aranyos! Tudja, hogy nagyon hasonlít a régi szerelmemre, Ottokár?
– Valóban?
– Bizony. Kissé fittebb volt, mint maga, de a szemük meg a lófarkuk ugyanaz. Valahányszor magára nézek, mindig Danika jut eszembe.
– Megkérdezhetem, miért maradtak el egymástól?
– Nem túl kíváncsi maga, kedves Péntek úr?
– Bocs, igaza van, de hát ön kezdte, én csak rákérdeztem a dologra.
– Mert hülyék voltunk, illetve csak én voltam, mert azt hittem, boldogabb leszek egy tanult, vagyonos férfi oldalán – fintorgott az igazgatónő.

Meg is bánta azonnal, amiért így bizalmaskodik ezzel a kölyökkel. Már az is hiba volt, amikor elvitte a házába. Végeredményben semmi baleset nem történt, ja, még csak fel sem írták a rendőrök, úgyhogy minden lelkifurdalás nélkül faképnél hagyhatta volna Ottokárt.

– Ebédelt?
– Igen, hála a spájzának. Meg fürödtem is a medencében engedelmével.
– És? Hogy határozott: visszamegy az anyjához?
– Nem. Van elég hajléktalan menhely a városban, ahol én is meghúzhatnám magamat. Na nem életem végéig, csak amíg munkát nem találok.
– És ha nem talál? Esetleg az is megeshet, hogy be sem fogadják a menhelyre, ugyanis magának van hol laknia, amit le sem tagadhat, mert ez a személyi igazolványában is benne van.
– Meggyőzött – roskadt magába a könyvtáros. – Ön mit tenne a helyemben?
– Jó kérdés – fogta el Noémi szívét a szánalom, s noha már letett eredeti tervéről, mely szerint munkát kínál a kölyöknek, most mégis visszakanyarodott ehhez az ötlethez. – Én bizony munkát kérnék a Városfejlesztési kft.-től – kacsintott a fiúra, mert azt azért sehogy sem venné a lelkére, ha Ottokár kárt tenne magában, ugyanis, ahogy itt elnézi, hamarabb megy ez a Dunának, mint a híd alá.
– Öntől? – döbbent meg a könyvtáros.
– Például. Épp szükségünk van egy raktárosra. Igaz, nem könyvtári munka, és a fizetés is szerény, de per pillanat ennél többet nem nyújthatunk. Ha úgy vesszük, nincs is olyan távol a két szakma egymástól, csak nálunk nem könyveket, hanem szöget, szerszámot és efféléket rendezget. Ami pedig a dácsát illeti, ott továbbra is ellakhat. Természetesen ingyen, és hogy ne érezze magát adósnak, szabad idejében megmetszi a rózsáim, kicsit odanéz a kutyára, baromfira stb.
– Köszönöm. Ön igazi úriasszony – kapott Ottokár a szeméhez. – A franc egye meg, már megint berepült valami bogár a szemembe!

Raktárosi munka. Pfuj, de utálta! Ő aki mindeddig ideje nagy részét csupa könyv, Tolsztoj, Móricz, Hugo, Goethe társaságában töltötte, most napestig áruátvétellel, kiadással, a raktáron lévő készletek adminisztrációjával bíbelődött. Annál jobban kedvelte a kerti munkát, a fákkal, virágokkal és állatokkal való törődést. De nemcsak kedvelte, értett is hozzá, hiszen a nagyapja kertjében gyakran foglalkozott ilyesmivel.
– Nagyszerű, végre helyrepofozza valaki ezt a kertet is – dicsérte meg gyakran a mérnöknő. – Valamikor volt ugyan egy kertészem, de az folyton részeg volt, ezért hamar útilaput kötöttem a lábára.

Hét közben elég ritkán, akkor is csak futólag találkoztak. A hétvégi partik azonban, melyekért élt-halt Noémi, sűrűn összehozták a legénnyel. Ilyenkor Ottokár be is vásárolt, grillezte a húsokat, felszolgált, és apró szívességeket tett a hölgyeknek. Noémi eleinte elnézte, de aztán bosszantani kezdte a fiú túlzott szolgálatkészsége.

– Ajánlom, vigyázzon ezekkel a spinkókkal, mert nem minden férj díjazza felesége szabad elveit. Egyébként is mi a csudát lát bennük? Talán szebbek, kívánatosabbak, mint én vagyok? – tréfálkozott vele pajzánul.
Hűha, féltékeny! – nyugtázta magában meglepetten Ottokár. Máig úgy tekintett az asszonyra, mint egy csodatevő Mária-képre, aki segített rajta, amikor bajban volt. Szó se róla, azért látta ő, hogy szép és ingerlő. Még azt is észrevette, hogy, vice versa,[1] a nő sem vélekedik róla másképpen. Hát istenem, ez is előfordul, de ha már valaki féltékeny, nem árt, ha résen van, mert nem olyan biztos, hogy másodszor is kihúzza őt a lekvárból. És akkor agyő, édenkert, mehet vissza a bakterhez.
Ősszel elmaradtak a nagy baráti piknikek, ám Noémi továbbra is főzőcskélt. Hétköznaponként többnyire az önkormányzati menzán étkezett, de amikor eljött a vasárnap, egész reggel sütött-főzött a konyhában. Ez volt a hobbija, és hogy ne étkezzék magában, újabban meghívta Ottokárt is ebédre. Hiába, tetszett neki a lófarkú, s miután mindkettő művelt, nyíltszívű ember volt, remekül elszórakoztak egymással.
– Nézze ezt a göncöt! – mutatott neki egyszer egy öltönyt Noémi. – Legyes szíves, próbálja fel, hátha illik magára.
Illett, oda is ajándékozta azonnal.
– Köszönöm – ölelte át meghatottan Ottokár.
– Nem a legújabb divat szerinti, azért megjárja. Megkérhetem, hogy a farmer helyett ezt hordja ezentúl?
Október elején elkezdett hűlni a levegő. De még mindig kellemes meleg volt, különösen a déli órákban, ezért egy vasárnap kifeküdtek a kertbe napozni.
– Lám-lám megvan ám a globális felmelegedésnek is az előnye – pihegett a formás, hosszú combú háziasszony. – Ha így haladunk, felfalja a nyár az őszünket, utána a telet, és…
– Megfövünk, mint egy tyúktojás.
– Dehogy fövünk – nevetett Noémi. – Akkor jutunk másodszor az édenbe. Na, jöjjön, ússzunk egyet, Ádámka!
– Én inkább maradnék. Szeretném meghallgatni a híreket – kapcsolta be Ottokár a rádiót. –Semmi érdekes! – fordult a medence felé ásítva, és sehogy sem értette, hova tűnhetett Noémi, amikor az előbb még ott lubickolt előtte.
– Mérnöknő!
Csend, csak a madarak énekeltek a lombok közt.
– Hahó!
Rosszat sejtve gázolt a medencébe, és a kristálytiszta víz alatt rögtön felfedezte a főnökét. Közelebb úszott, és elhalványodva látta, hogy apró buborékok törnek a felszínre.
– Atyaúristen, ez fuldoklik!
Kihúzta a partra, és kitapintotta nyaki erén a szívverést. A nő szíve gyengén, de még dobogott. Ekkor nekilátott az elsősegélynyújtásnak. Megtornáztatta, és szájával levegőt fújt Noémi tüdejébe. Fáradozását csakhamar siker koronázta: az asszony magához tért, és kihányta a vizet magából.
– Jaj, de rám ijesztett. Ha csak néhány másodperccel később érkezem, most tényleg a paradicsomból hallgatja a cinegék trilláját. Mi történt?
– Kicsit hideg volt a víz, és elfogta a görcs az izmaim. Képzelheti, hogy egy szempillantás alatt elmerültem, így aztán még segítségért sem kiálthattam.

Ettől a naptól kezdve Noémi hatványozott figyelemmel bánt a férfival, és mindent megtett azért, hogy jól érezze magát a házában. Legelső lépésként még aznap kiköltöztette a faházból, és átadott neki egy pazarul berendezett, tévével, számítógéppel és telefonnal ellátott helyiséget.
– Használja egészséggel, hozzá a fürdőszobát és konyhát, kedves barátom.
– De hölgyem, ez sokkal több, mint amennyit megérdemlek. A dácsa még hagyján, azért én megdolgoztam, de egy ilyen szobáért már albérletet illene fizetnem.
– És?
– Ennyi pénzem nincs, hiszen ön tudja a legjobban, mennyit keres egy raktáros.
– És? Kértem én ezért egy fillért is? Ezenkívül, kérem… kérlek, ne szólíts többé hölgyemnek. Mától kezdve Noémi vagyok, te meg Ottika. Továbbá olyan szót se halljak, hogy albérlet, mert az az ember, aki megmentette az életem, számomra sokkal több, mint egy szimpla albérlő.

Egy héttel később, újabb, ezúttal még váratlanabb hírrel lepte meg Ottokárt:
– Felvettünk egy raktárost… helyetted.
– Micsoda! – hökkent meg a Ottokár. – Ezt értsem úgy, hogy kirúgtok?
– Isten őrizz, dehogyis! Felőlem maradhatsz, de akkor más foglalja el a városi könyvtárnál a helyedet.
– Stop! Álljon meg a menet! Ehhez fel kell ám előbb venniük – meredt Noémi arcába, akiből hirtelen kipukkant a nevetés.
Na látják! Így megy ez, mióta világ a világ, akkor is, ha szocialista, meg akkor is, ha kapitalista urak vezetik. Amit Ottokár nem tudott elintézni egy év alatt, az megoldódott egy kurta telefonhívással. Ja, egyedül arra kel ügyelni, kik veszik fel a telefont.
– Rézpataky-rezidencia? – köhögött valaki Noémi videós kaputelefonjába egy vasárnap.
– Igen. Kit keres? – fürkészett a topogó, szakállas férfi arcába.
Hideg, téli reggel volt. A hó sűrű pelyhekben szitált odakinn.
– Jocó vagyok.
– Milyen Jocó?
– Hát a Schmidt. Nem ismersz meg? Dr. Schmidt József, az exférjed.
– Bocs, nem ismertelek meg ilyen torzonborzosan. Kocsival vagy?
– Azzal. Beengednél?
– Tessék! – engedte be kelletlenül. – Ülj le, és bökd ki gyorsan, mit akarsz!
– Ejnye, de sietsz. Öt év óta nem láttuk egymást, és te máris kitennéd a szűrömet? Egyébként semmit sem akarok. Volt egy kis dolgom errefelé, így néztem be hozzád is, hadd lássam, hogy irul-virul az én exnejem.
– Köszönöm, megvagyok, s miután semmit sem akarsz, ajánlom magamat.
– Még mindig haragszol rám?
– Ugyan! Ami elmúlt, elmúlt – vont vállat a Rézpataky-villa asszonya. – Elváltunk, elmentél: vége, pont. Már el is felejtettem az egészet.
– Nem mentegetőzésként mondom, de, remélem, ma már te is belátod, hogy ebben az országban egyetlen orvosnak sincs jövője.
– Lehet, én nem politizálok. Én csak annyit tudok, hogy aki a hazáját és feleségét szereti, nem hagyja ott néhány plusz dollárért. Különösebben nem érdekel, de… legalább megérte? Mert ha történetesen mosogatsz, vagy netalán szendvicsember lett belőled…
– Gúnyolódj csak, gúnyolódj? Sajnos ki kell ábrándítsalak, mert igenis megérte, és csak azt bánom, miért nem mentem ki hamarabb. De ezt hagyjuk most, inkább arra válaszolj, mit csináltál magaddal? Becsület szavamra, te semmit sem öregedtél, ugyanakkor szebb és kívánatosabb vagy, mint öt évvel ezelőtt.

– Nem öregedtem? – sétált csípőjét riszálva a tükörhöz. – Az tény, hogy lefogytam, azért a ráncok engem sem kímélnek – tapogatott végig a homlokán.
– Érdekes, én egyet sem látok belőlük – cammogott közelebb a pocakos, kopaszodó úriember. – Szabad? – simogatta meg Noémit. – Bőröd, mint a bársony,a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, amelyek a liliomok közt legelnek”[2]csúsztatta kezét a formás halmok közé.
– Megkergültél! – lépett oldalt dühösen a mérnöknő. – Tapogasd a feleséged, te vaddisznó! Mégis mit képzelsz? Egyik percben eldobsz, a másikban lerohansz? Lehet, hogy nálatok, Bécsben így szokás, de itt utoljára tettél ilyet, mert legközelebb, esküszöm, be sem engedlek. Úgy, és most iszkiri, tűnj el a házamból!
Ebben a pillanatban kopogtattak, és Ottokár lépett a szobába.
– Bocsánat, zavarok?
– Nem, dehogy, gyere csak be nyugodtan! Doktor úr, örvendtem a szerencsének.
– Úristen, nem is mondtad, hogy beteg vagy! – riadt meg a könyvtáros. – Doktor úr, súlyos? Mi baja a…
– Hadd mutassam be a férjemet – villant meg a nő szeme. – Péntek Ottokár, a városi könyvtár igazgatója – hunyorgott titokban a férfira.
– A… a férje? – hűlt el az Ausztriába települt belgyógyász. – Örvendek. Dr. Schmidt József, szolgálatára.
– Szóval mi baja a… feleségemnek?
– Nyugodjék meg, semmi különös, csak egy enyhe gyomorrontás. Várjon, felírok valamit. Tessék, váltsák ki máris, és ha nem használ, keressenek fel a rendelőmben további vizsgálat céljából.
– Köszönöm, doktor úr.
Alig távozott az orvos, Noémiből kirobbant a nevetés.
– Most mi van? Rajtam nevetsz vagy az orvoson?
– Hahaha, hehehe, tudod ki volt ez az úriember?
– A háziorvosunk.
– Nem, az exférjem. Figyelted, hogy bámult ránk, amikor úgy mutattalak be, mint a férjemet?
– Tehát ő volt az. No, de miért neveztél férjednek?
– Ó, csak úgy tréfából. Hadd irigykedjék a vén kecske, amiért ilyen fiatal férjem van.
– Aha! És ez olyan mulatságos?
– Na hallod: te meg én… Hiszen az anyád lehetnék.
– És? Attól még elvehetnélek, ha akarnád. Bocs, most én vicceltem.
Az asszony szeme másodszor is megvillant.
– Vigyázz, mert még meggondolom, ha már olyan bolond vagy, hogy feleségül vennél egy negyven éves vénasszonyt – ingerkedett vele kacéran.

A fiatalember szíve szaporábban kezdett dobogni. Már első perctől fogva tetszett neki a mérnöknő. Előbb csak mint nő, aztán megtanulta becsülni benne a melegszívű, intelligens embert is. Mennyire más nő ez, mint azok az üresfejű plázacicák, akikkel hébe-hóba ágyba bújt. Igazság szerint szívesen kikezdene vele is, ha a hála vagy isten tudja, mi miatt tabuként nem tisztelné.

– Vénasszonyt? Ne nevettesd már ki magadat! Különben sem nézel ki többnek harmincnál.
– De szépen tudsz hazudni. Azért köszönöm, így is jólesett.
– Nem, nem, ez a színtiszta igazság, és ebben a percben csak azt bánom, miért nem lehetek legalább tíz évnél öregebb.
– Miért?
– Mert akkor komolyabban vennéd az albérlőd.
A nő ringó léptekkel indult a hálószobájába, az ajtóban megfordult, és magához intette a könyvtárost.
– Gyere, mit állsz ott, mint egy sóbálvány?

Ottokár és Noémi kapcsolata színleg semmit sem változott. Otthon együtt éltek, aludtak, kifelé azonban eljátszották a nagynéni és unokaöcs szerepét. Tiszta ügy, amiben nem is lett volna semmi zökkenő, ha Ottokár nem zúgolódik emiatt.
– Azt, hogy nem jössz hozzám, üsse kő, ez a trendi manapság, de hogy egy kis korkülönbség miatt reggeltől estig hazudjunk… Látod, ez sehogy sem fér a begyembe. Néha az a benyo­másom, hogy szégyellsz engem, nyuszikám.
– Tizenhat év nem kis korkülönbség. Szégyellni téged pedig nyilván nincs okom, ugyanis én vagyok az idősebb, és ilyen esetben legfeljebb a fiatalabb restelli a másikat – nézett a nő Ottokár szemébe.
– Igaz, igaz, erre nem gondoltam. Bocsáss meg, haragszol?
– Nem, persze, hogy nem, de ami tény, az tény: a világ egyelőre még nem elég érett ahhoz, hogy az ilyen kapcsolatokat is megértse.
– Nem kellene mégis házasságot kötnünk, nyuszikám? – vetette fel a kérdést tíz év múlva Ottokár.
– Az bizony jó lenne – bólogatott nagyokat Péntekné, aki szintén hozzá költözött, miután Gedeon mindenéből kitúrta.
Így ért véget a nagy románc, amit Ottokár réges-rég megjósolt. De még így is szerencsésnek mondhatta magát a kasszásnő, hiszen a bőrfejű akár agyon is verhette volna, amikor rájött az ihatnék.
– Minek? Talán egy papír megvéd attól, hogy elváljunk?
– El akarsz válni a fiamtól? – rezzent össze Péntekné.
– Szó sincs róla, csak kérdeztem.
– Nem. Legfeljebb megnehezíti, merthogy ehhez pénz, ügyvéd és idő is kell, nem szólva arról a tömérdek méregről, amit le szoktak nyelni ilyenkor – ismerte el a fiatalember.
– Akkor meg mi nyugtalanít? Esetleg az anyagiak, ki örökli a villát, pénzt, autót és egyéb javakat? Biztosítalak, manapság egy élettársnak szinte ugyanazok a jogai, mint a törvényes há­zastársnak.
– Tudom, csupán az a bökkenő, hogy még élettársak sem vagyunk, ugyebár.
– Hogy te milyen aggályos vagy! Ám legyen, a kedvedért megírom a végrendeletem, és mindenemet… rád hagyom.

Rá is hagyta, amire főként az bírta, hogy egyre gyengébb és gyengébb lett. Az orvos szerint sorvadnak az izmai, ajánlatos lenne megmasszírozgatni őket, és tornázni, tornázni. Az igazgatónő ugyancsak megszeppent, és elkezdett törődni magával. Fizioterápiára járt, gyógyszert szedett anélkül, hogy Ottokárral is megosztotta volna a gondjait. Majd elmúlik, minek idegesítse ezzel is az emberét? – reménykedett a jóasszony. Mindhiába: állapota lassan, de fokozatosan  rosszabbodott, így kénytelen-kelletlen bevallotta, milyen betegség támadt rá.

– Jaj, ne! – futott ki minden vér a férfi arcából. – De hisz ez rettenetes! És biztos, hogy nincs remény?
– Izomatrófiára nincs. Szerencsére eddig csak a nyakamat érintette, a többi izmom viszonylag fitt maradt. Viszont számítanunk kell arra, hogy idővel tolószékbe kerülök, és utána rokkant nyugdíjasként már csak itthon tekerek egyik szobából a másikba – vázolta fel jövőjét remegő hangon, ám blazírt arccal Noémi.

A férfit szinte megbénította a szánalom és tehetetlenség érzése, és csak állt, könnybe lábadt szemmel, szótlanul. De hát mit is mondhatott volna? Hogy azért se adja fel, és ha már az orvostudományban nem bízik, bízzon a csodában? No persze, a csodában, már ha egyáltalán létezik még ilyesmi.

Egy év múlva Noémi lebénult, és tolószékbe kényszerült.
– Íme, a Városfejlesztési kft. ügyvezető igazgatója – mutatott magára ekkor a mérnöknő. – Pontosabban, ami maradt belőle. Ezek után csöppet sem csodálnám, ha fognád a sátorfád, és egyszerűen lelépnél.
– Na, akkor, nem ismered a fiamat – tiltakozott Péntekné. – Ő ugyanis még ismeri a becsület és hála fogalmát.
– Becsület? Hála? – húzta el a száját az öregedő, de még mindig szép asszony. – Köszönöm szépen, nagyon lekötelez, de ha csak a miatt tart ki mellettem, máris felhúzhatja a nyúlcipőt.
– Nem a, hanem e miatt – tapadt a férfi Noémi szájára. – Világos, vagy magyarázzam meg külön is?
Egyrészt spórolási okokból, másrészt amiért Ottokár mindennél többre tartotta a személyes kontaktust, nemsokára maga is nekifeküdt a gyógytorna és masszázs tanulásának, hogy később átvegye a terapeuta szerepét. Néha, Noémi kifejezett kívánságára elkocsiztak egy-egy misére. Szegény nő minden módszert bevetett, beleértve a hitet, csodát is, ami visszahozhatná Ottokár ölelő karjába.

Ezekben a válságos időkben ismerkedett meg a férfi Lídiával, a megyei könyvtár új takarítónőjével. Eleinte észre sem vette a rövid hajú, tűzrőlpattant bombázót. Nem úgy a bombázó, aki addig-addig kacérkodott Péntekkel, amíg sikerült magára hívnia a figyelmét. Hanem ennél messzebb nem jutott. Ejha, hogy ezt a lófarkút milyen kemény fából faragták! De várjál csak, adod te még alább is – rohamozta meg újult erővel, amíg a férfiban mocorogni nem kezdett a … Szeretet? Nem, mert ő továbbra is Noémit lájkolta. A kedvességét, műveltségét, ami a taka­rítónőt távolról sem jellemezte. De ha nem szerette,  akkor mi vonzotta annyira, hogy lassanként már többet gondolt rá, mint az asszonyra. Amikor erre ráébredt, mert végül is ráébredt, kerülni kezdte Lídiát.
– Állj! – állta el az útját egyszer a városban Lídia. – Te kerülsz engem, lófarkú.
– Én, dehogy kerüllek, illetve… Gyere, igyunk meg egy kávét, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az a szitu, hogy… – kortyolt kávéjába Ottokár. – Kicsit nehéz, mert eddig még sosem beszéltem neked…
– Noémiról?
– Hm, úgy látom, ismered.
– Vili, ismeri itt mindenki a tolószékes nagyasszonyt.
– Akkor nyilván azt is tudod, hogy élettársak vagyunk immár tizenkét éve.
– Tizenkét éve? – csettintett a bombázó. – Hogy bírtad ki ennyi ideig? Bocs, folytasd csak! Csupa fül vagyok.
– Az egésznek nem volna különösebb jelentősége, ha te meg én… Szóval szimpla kollégák maradunk.
– Miért, nem így van? Talán lefeküdtem veled, vagy mi a fene?
– Természetesen nem, csak lelkileg… Az az igazság, hogy ma már sokkal közelebb érezlek magamhoz.
– Igazán? Akkor elég jól titkoltad, mert én semmit sem vettem észre mostanig. Még a végén kiderül, hogy belém zúgtál, lófarkú.
– A… azt éppen nem, de…
– Szóval nem szeretsz – szögezte le dühösen, amiért a férfit a mai napig sem tudta az ujja köré csavarni. – De ha se nem dugtunk, se nem csípsz, mi a problémád? Á, ne is folytasd: Noémi!
– Igen, Noémi. Tudod, milyen nagybeteg, de ettől függetlenül sem érdemli meg, hogy ilyen csúful átrázzam. Meg te sem, ezért nagyon szépen megkérlek, legközelebb ne hívj többé ká­vézni, diszkóba stb. A legtanácsosabb persze az lenne, ha másik állást keresnél.
– Na ne mondd! – húzta össze szemöldökét. – De miért én? Ha már itt tartunk, vagy azt hiszed, olyan könnyű manapság munkát találni?
– Sajna nem, meg nem is igazságos, ha jobban belegondolok, elvégre nekem van bajom veled, és nem fordítva – ismerte el a férfi kelletlenül. – Mindegy, a lényeg lényege: hogy utoljára ültünk így együtt asztalhoz.
– Megtisztelsz – ironizált vele a takarítónő. – Halló, pincér! Kérem, hozzon nekem egy Martinit! Te mit iszol? Utoljára, búcsúként – tette hozzá fanyarul.
– Én… Nem is tudom. Ugyanazt.

Megittak egy pohárral, aztán még eggyel és még eggyel, különösen Lídia.
– Most pedig, Ottikám, irány a b. nejed ! – állt fel kissé inogva az asztaltól. – Szeretném végre megismerni a nagyasszonyt.
– Semmi akadálya, előbb azonban hazaviszlek, ugyanis elég szépen bekávéztál – támogatta ki a bárból a könyvtáros, és leintett egy taxit az úttesten. – Hol laksz?
– Táncsics utca 34.
– Megérkeztünk. Ébresztő, kisasszony!
– Máris? – rezzent fel a takarítónő, valahogy kikászálódott a kocsiból, de már a lábán alig bírt megállni.
– Várj, beviszlek. Szabad a kulcsot?
A nő albérletben lakott, de külön bejáratú szobában, így nem is találkoztak senkivel.
– Na, megyek. Isten áldjon, és, ismét kérlek, ne haragudj, amiért nős ember létemre, vagyis … Eh, nem számít! Bye-bye, sok szerencsét!
Lídia átölelte a férfit, s mint egy vércse csapott a szájára, miközben Ottokár kezét rátolta a mellére. A könyvtáros megszédült, és tehetetlenül hagyta, hogy a nő magára húzza a rekamién.
– Szeretsz?
Nem válaszolt. Hazudni nem akart, hát inkább hallgatott. Hanem a szeme, keze mindent elárult. Levetkőztette a lányt, egymás után kétszer magáévá tette, majd kisurrant a szobából.

Az első szerelmes ölelést még sok, szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb összeborulások követték. De azt a szót, hogy szeretlek, Ottokár ezután sem mondta ki. Nem is oktalanul, mert csakugyan nem szerette a bombázót. Túl nyersnek, kissé műveletlennek és számítónak is tartotta. Annál nagyobb hatással voltak rá a bájai: fekete, fiús frizurája, nagy szeme, búján ívelő csípője… Tulajdonképpen ez vonta magára első perctől a figyelmét, de csak miután szeretkeztek, vált tudatossá benne, mi vonzotta őt eddig a leányhoz. Alighanem emiatt érezte aztán egyre gyakrabban, hogy olyan nő mellett pocsékolja el legszebb ifjú éveit, aki ilyen szempontból semmit sem jelent a számára. Az elején persze kívánta, de ahogy öregedett a mérnöknő, úgy hi­degedett el fizikailag tőle az immár 36. esztendejében járó Ottokár.

Lídia megelégedetten figyelte, hogy bomlik érte a lófarkú épp akkor, amikor már-már azt hitte, kicsúszott a markából. Ennél többet nem is akart elérni. Számára Ottokár nem volt más, mint egy jópofa bélyeg, amivel gazdagítani kívánta az albumát, s miután ez sikerült, új bélyeg felé kacsintgatott.

Csakhogy észrevette ezt a férfi is, amitől aztán végképp kiborult. Nem csoda, hisz majd belebetegedett abba is, hogy megcsalta Noémit. De ha már megtörtént, csak nem hagyja, hogy két szék közül a pad alatt maradjon.
– Látom, meguntál – sóhajtotta bánatosan. – Egyáltalán szerettél te engem valaha?
– Annyira, mint te biztosan.
– És most?
– Mit most? Te visszamész a mámihoz, én meg férjhez megyek valakihez, elvégre már én is túl lennék a 30-on, s miután hozzád nem mehetek…
– Ki mondta, hogy nem mehetsz? – szakította félbe türelmetlenül.
– Hát elvennél? – nézett nagyot a meglehetősen becsvágyó takarítónő, aki nagyon is tisztában volt azzal, mennyire ragaszkodik Noémihoz a főnöke.
– Persze – vörösödött el Ottokár.
– Ezt nem tudom elhinni. Jól meggondoltad ezt, lófarkú?
– Jól – biztosította Lídiát; meghányta-vetette ő ezt magában elégszer, és csak az alkalomra várt, hogy megkérdezze.
– És a nagyasszony? Volna szíved magára hagyni egy magatehetetlen rokkantat?
– Ilyen az élet!  – sütötte le a szemét szégyenkezve. – Mindenkinek megvan a maga sorsa, keresztje. Szerencsére nem vagyunk házasok, így nem kell hivatalosan is elválnunk.
– Hivatalosan nem, de mi lesz a házzal, mert ha nem vagytok házasok, örökölni sem tudod, ha jól sejtem. Hacsak nem hagyta rád a nagyasszony.
– És ha nem? Akkor már nem is jönnél hozzám, a keservit?
– Ne te ne, mióta káromkodsz így, apukám?
– Nem káromkodok, csak kérdezem.
– Képzeld el, hozzád mennék. Azért az sem mellékes, hogy egy villában vagy albérletben fekszünk le estenként. Láttad, ugye, hol lakom. Igazán semmi kedvem, hogy életem végéig egy nyomorúságos odúban húzzam meg magamat.
– Tisztában vagyok vele, de ne aggódj, Noémi minden vagyonát rám íratta.
– Brávó! Látom, jól sáfárkodtál az időddel.
– Nem sáfárkodtam, így alakult.
– Elhiszem, paci, elhiszem, csakhogy mi haszna, ha a villát, autót stb. csak a Rézpataky asszony halála után öröklöd. Na, pá, aludjunk egyet a dologra!
– Aludjunk – szorította össze szívét a félelem, amiért elveszítheti Liduskát. – Nem vigasztalásként, csak mint tényt közlöm, hogy már nem sok van hátra szegénynek, és akkor rögtön hozzám költözhetsz – restellte ismét el magát, hogy pont azzal kecsegtet valakit, amire alapozni felér egy istenkáromlással.
– Pontosabban?
– Két hónap, egy év. Elég nehéz megjósolni effélét.
– OK, kivárom. Egyetlen feltétellel: ilyen szó, hogy holtomiglan nálam nem létezik. Nem vagyok én apáca,/Nem élhetek bezárva – zendített rá Schöck Ottó közismert dalára. – Vágod? Én, kérlek, szabadnak születtem, és az is kívánok maradni, éppen ezért lehet, hogy nem is megyek hozzád feleségül.
– Hogyhogy? – ütközött meg a könyvtáros. – Hiszen nincs öt perce, hogy az ellenkezőjét ígérted.
– Azt ígértem volna? Akkor visszavonom, bár ettől még nyugodtan élhetünk együtt is. Úgy ahogy te élsz Noémi asszonnyal. Megegyeztünk?

Ottokár belement. Nem is tehetett egyebet, amennyiben a lányt meg akarta tartani. Hanem a nőt továbbra is lelkiismeretesen ápolta, miközben Lídia alig várta, hogy meghaljon. Meg is kér­dezte szinte hetente.
– Hogy van a naccsága, bírja-e még sokáig?
– Egyelőre bírja, de az isten szerelmére, hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Nem tudod türelmesen megvárni, amíg jobblétre szenderül?
– Juj de szépen mondtad! Nem írsz te titokban verseket?
– Már nem, csak hát az illem, az emberség…
– Eh, széplelkek! – legyintett lenézően.
A továbbiak során azonban már bölcsen hallgatott az asszonyról. Ehelyett arról kezdett beszélni, mi volna, ha beköltözne hozzájuk.
– Hová?
– A dácsába. Tudod abba a csini faházba, amiről annyiszor meséltél – remegett meg az ötlettől, hogy Noémitól alig pár méterre kettyinthet a férfival. – Albérletnek megfelel, és megvan az az előnye, hogy senki sem láthat meg, amikor együtt lógunk a városban.
Hűha, zsonglőrmutatvány égő fáklyákkal! – verte ki Ottokár homlokát a veríték. De már ebbe is belement. Elég perverz idea, ezzel szemben itt valóban senki sem láthatja meg őket kettesben.
– Megpróbálhatod, föltéve, hogy semmit sem tud rólunk. Sírd el neki, hogy árva és nagyon- nagyon szegény vagy, a férjed alkoholista, és állandóan ver téged. Amilyen vajszívű, biztosan megsajnál, s talán még bérleti díjra sem tart igényt.

Noémi  nem sokat vacillált, pöccre befogadta a bombázót, s vele együtt két kóbor macskát és kiskutyát.

– Nem lesz ez sok egyszerre? – nevetett Ottokár. – Ki fogja a baromfik mellett ezeket is gondozni?
– Hát te, meg én, meg Lídia. Tudod, az a boldogtalan asszony a faházból.
Így éldegéltek együtt hónapokig békében, amíg a bombázó bele nem unt ebbe is.
– Elég! Ami sok, az sok – vágott indulatosan földhöz egy poharat. – Ezt én nem vállalom tovább, feladom. Mi vagyok én, állatetető? Lehet, hogy nektek ez a hobbitok, de én ki nem állom ezeket a hápogó, ugató szörnyeket. Elég nekem, mit elég, túl sok nekem a könyvtárban a seprű is. Ebben csak az vigasztal, hogy a munkatársam, a Földiné diplomásan is ugyanezt csinálja. Már csak arra lennék kíváncsi, hol fogok dolgozni, ha elveszel. Remélem, nem hagysz tovább seperni.
– Magától értetődik. Legrosszabb esetben otthon maradsz, és alászolgája.
– Kösz – jutalmazta meg egy csókkal a könyvtárost. – Mindig tudtam, milyen rendes hapsi vagy. No de mikor, könyörgöm, mert ahogy elnézem, a mélyen tisztelt asszonyság nem nagyon siet meghalni. Basszus, elfelejtettem, milyen érzékeny vagy ebben a kérdésben.
A férfi keze önkénytelenül megrándult, de aztán lenyelte ezt a sértést is. Tisztában volt vele, mekkorát vétkezett, és vétkezik folyamatosan a mozgássérült nő ellen, ergo nincs joga elítélni Lídiát. Eldőlt a rekamién, és szórakozottan szemlélte, mint tesz-vesz a takarítónő a faházban. Huh, ha most hirtelen rájuk nyitna Noémi! Ami azt illeti, ő sem igen bánná már, ha nem kellene nap mint nap titkolózni, bujkálni – hunyta le a szemét fáradtan. Vajon gyanít-e az öreg hölgy róluk valamit? – tette fel a kérdést újból és újból magában.

– Alszol?
– Nem, csak úgy mélázok, töprengek.
– Miről?
– Rólad, a jövőnkről.
– Meg Noémiról – csipkelődött Lídia. – Lehet, hogy nem hiszed, azért én sem nézem örömmel, ahogy kínlódik itt előttünk. Ilyenkor mindig az jár az eszemben, nem lenne jobb, ha…
– Meghalna?
– Logikus, ha már úgysem épül fel. Legalább nem szenvedne annyit, nem igaz?
– Hát… van benne valami. Isten bocsássa meg bűnömet, de nekem is így tűnik – ismerte be a férfi zavartan.
– Én inkább szánalomnak nevezném, úgyhogy ostobaság volna emiatt lelkiismeret-furdalást érezned – simogatta meg Lídia Ottokárt.
– Nem érzek.
– Dehogynem. Pedig szerintem még az sem lenne bűn, ha… Kérlek, ne érts félre, de ezek után ugyancsak az lenne logikus, ha besegítenél egy kicsit a… kaszásnak – villant meg a nő szeme.
Péntek úr úgy ugrott le az ágyról, mintha kígyó csúszott volna a pléd alá. Odarohant a ruhájához, és elkezdett sebesen öltözni.
– Most hova mész? Valami rosszat mondtam, édesem?
– Rosszat? Megáll az eszem, esküszöm. Nem is tudom, a diliháznak vagy a rendőrségnek telefonáljak.
– Hóhóhó, hátrább az agyarakkal, lófarkú! Ez csak egy jóakaratú vélemény, amiről mostanság egyre több szó esik. Még nevet is kapott, úgy hívják, hogy atanázia.[3]

Erre a szóra megtorpant. Ez bizony nem mese, és a lány is csak azt mondta, amiről maga is sokat hallott beszélni.

– Mindegy, ez akkor is gyilkosság. Az élet isten adománya, s mint ilyent csakis ő veheti el tőlünk – dünnyögte.
Noémi betegsége lassan de biztosan haladt a végkifejlet irányába. Izomsorvadása átterjedt a törzsére, karjára, egyedül a légzőizmai működtek még úgy-ahogy. Ennek sorvadását azonban már nem akarta megvárni.
– Altassanak el! – esdekelt az orvosnak egy-egy hevesebb rángógörcs után. – Ne hagyjanak tovább kínlódni!
– Sajnálom, ezt a beavatkozást sem a törvény, sem az orvosi etika nem engedélyezi Magyarországon – dadogta megindultan az orvosa.
És ebben már Ottokár sem segített, bármennyire is szorgalmazta Lídia és Noémi egyaránt. Pedig egyszer az ő fején is átsuhant, mennyivel egyszerűbb volna minden, ha örökre elaludna a nagyasszony. Nem kéne más hozzá, mint egy halálos adag dormicum. Vagy még annyi sem, csupán hébe-hóba kihagyni egy-két gyógyszert, gyúrást, jeges fürdőt stb. Ettől az ötlettől rémült csak meg igazán! Istenem, hová jutottam!

– Megkérték a kezem, lófarkú – jelentette be egy napon Lídia.
– Már megint? Gazdag pasi?
– Te mit gondolsz?
– Tehát elhagysz. Talán jobb is így, mint minden nap azért görcsölni, mikor mondod be az unalmast – bandzsított rá gyanakodva a könyvtáros, ugyanis riogatták ezzel őt már máskor is, aztán kiderült, hogy csak taktikázik a leányzó.
– El. Vártam, amíg várhattam, de már az én türelmem is elfogyott. Neked megvan a magad élete, hadd legyen meg az enyém is.
– Mikor költözöl?
– Attól függ. Egy hét, hónap múlva, vagy… hamarabb szeretnéd?
– Nekem nyolc. Addig maradsz, amíg jólesik. Sok boldogságot! – adta a közömböst, míg a valóságban majd megszakadt a szíve egyrészt a leányért, másrészt az asszonyért.
De hát mit tegyen? Nem szakíthatja magát kétfelé. Ekkortájt találkozott egyik távoli rokonával, Bandi bácsival. Péntek András úr Floridából érkezett, ahova 1988-ban disszidált. Beszélgettek erről-arról, így került szóba Noémi.
– Izomsorvadása van? Annak a disztingvált, finom lelkű mérnöknek?
– Ismered?
– Felületesen. És az orvosok szerint nincs remény?
– Nincs.
– Pedig van – gondolkozott el a barázdált képű, galambősz öregúr. – Legalábbis egy professzor szerint nálunk, Miamiban, aki valamiféle őssejtizével gyógykezel, állítólag sikerrel.
– Ez komoly? – halványodott el Ottokár.
– Így hírlik. Az igaz, hogy nem ingyen. Forintba átszámítva két milkóba is belekerül egy kúra, de ahogy meséled, ti sem vagytok éppen koldusok.
– Megkérhetnélek, hogy tudj meg mindent erről a kezelésről, pontosan mennyibe kerül, és egyáltalán kicsoda ez a professzor? – csillant fel benne a remény úgyszólván a 24. órában, s már rohant volna is a hírrel Noémihez, aztán mégsem ment sehová.

Előbb talán nem ártana megvárni az újabb híreket, mert hátha kisül, miszerint… egy szó sem igaz az egészből. Vagy ha mégis igaz, ki sem bírná a profot fizetni. De tegyük fel, hogy kibírná, még mindig fennáll annak a veszélye, hogy ezzel a mondattal dobják be a törülközőt: az operáció sikerült, csak a beteg szenderült jobblétre. Egy szó mint száz, továbbra is csak úsznak, lebegnek ég és föld között. Pedig milyen jó lenne már kikötni – tekintgetett Lídia felé sóváran, és egyre kevésbé törődött az asszonnyal, már nem segített be a gyúrásnál, s néha még a gyógyszerét is elfelejtette beadni.  Meg is halt az, pontosabban fulladt egy ködös novemberi délután. Erre átdülöngélt a leányhoz. Közben eszébe jutott, hogy talán már el is költözött. Ekkor elkezdett szaladni. Lélekszakadva robbant a faházba, és még megláthatta, amint becsukja a bőröndjét.
– Gyere! – vezette be a nagyházba. – Meghalt a nagyasszony.
– Na végre! – ejtette ki Lídia kezéből a cókmókját. – Bocs, nem azért mondom, de legalább nem szenved tovább szegényke. Hát akkor isten áldjon, lófarkú!
– Nem érted? – meredt Ottokár a leányra. – Meghalt a mérnöknő.
– Nyugodjék békében! Vigyázzon a fiára! – szólt oda a nő Ottokár csöndesen szipogó anyjának, és kisuhant a kacsalábon forgó kastélyból.
– Lídia! Noémi! – bődült el Péntek úr.
De már egyikük sem hallotta.

Temetés után kopaszra nyíratta a fejét, és tetováltatott a hátára egy tarantulát.

[1] Fordítva. (lat.)

[2] Salamon: Énekek éneke.

[3] Eutanázia. Gyógyíthatatlan, fájdalmas betegségben szenvedő ember halálának előidézése.

Csalogányok és pacsirták

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy… Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani …
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de…
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én… Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen… hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor… Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka…?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak… csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz’ isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.

Cinka Hanna levelei

1990. okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

1990. okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

1990. okt 11. Cinka Hanna levelei bővebben…

BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS

A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott.

– Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből…

– Engedje be!

– Tiszteletem!

Harsányi szórakozottan mutatott az öblös karosszékre.

– Miben állhatok a szolgálatára?

– Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni – bökte ki a látogató torkát köszörülve.

– Kivel?

– A redaktor úrral. Úgy hallottam, errefelé jó ke… kelet…

– Keletje?

– Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek – magyarázta bosszúsan –, azért remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van a disszidens interjúknak, ezért elhatároztam, én is adok egyet – kereste a szavakat a  messziről jött ifjú. – A domnu megírja, és fizet érte egy jelképes summát. BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS bővebben…