Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

Internet avagy az Igazi (2/2)

 

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elodázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Magányosok klubja. Próbáljuk ki! Kirándulások, közös zenehallgatás, születésnapi bulik, táncesték. De hisz ez nagyszerű! Ha most sem jár sikerrel… Ej, dehogynem, csak ügyesen, okosan kell vadászni! A tagok rendesek, egyik-másik szuperszám, különösen Oszlács úr. A pasi ugyan kereskedelmi ellenőr, és ő elég allergiás az ilyen hapsikra, de ezt meg a sötétszemüvegét leszámítva, tényleg figyelemreméltó úriember. Tapasztalt, udvarias, csak egy kicsit zárkózott. Senki sem tudta, hol lakik, mit szeret, kit gyűlöl, melyik futballcsapattal szimpatizál. Csak jött-ment, kérdezett ezt-azt, utána hetekig nem látták.

Ákos. 32 éves, örökké álmos aranyifjú. Apja bankár, anyja tanítónő. Bár egyetemet végzett, eddig még egyetlen napot sem dolgozott. Azért volt pénze piára, nőkre, divatra… Más nem is igen érdekelte. Hogy mit keresett akkor a magányosok klubjában?

– Khm, egyszerűbbet nem tudsz kérdezni? – vakarta meg a fejét valahányszor sarokba szorították ezzel a kérdéssel.

Ettől függetlenül sokan kedvelték. Maga Anna is, hiszen olyan eredeti, kedves figura. De hogy hozzámenjen… Hát azt kétszer is meggondolná. Akkor viszont kihez menne? Oszlács úr túl bonyolult, Ákos komolytalan, Iván dadog, Frici szexmániás… Mennyi férfi, mennyi lehetőség! De csak flörtre, kalandra, és nagyon úgy tűnik, ők sem vágynak egyébre.

Lassan elfolyt egy hosszú esztendő, és Bodóné még mindig nem találta meg az Igazit, ezért úgy döntött, megszünteti a tagságát.

– Milyen kár! – sajnálkozott egyik klubtársa, amikor tudomást szerzett Anna tervéről. – Nem maradnál mégis a kedvünkért, tudniillik nem szívesen válunk meg egy ilyen művelt, bájos asszonytól.

– Művelt?

– Abszolút! – erősítette meg a tökmagszemű, ravasz arcú Benjámin. – Eddig még nem mondtam, de most kerek perec bevallom: te voltál a csoportunk üdvöskéje, Annácska.

– Kösz, ez jólesett.

– Mit szólnál egy búcsúebédhez? Van egy kis házam a Népliget környékén. Eszünk-iszunk, táncolunk, egyszóval mulatunk egyet együtt utoljára.

– Mulassunk! – egyezett bele meghatódva Bodóné. – Meghívhatom a barátnőmet is?

– Hogyne, nyugodtan. Már mondom is a címemet. De ha kívánod, el is mehetünk értetek.

Mikor Bodóné és Áts Vera betoppantak Bénihez, üdvrivalgással fogadták a két asszonyt.

– Éljen Annácska, a magányosok klubjának legfényesebb csillaga!

– Ni csak, Ákoska! Te is eljöttél búcsúzni?

– Még szép, hogy eljöttem! Csak nem hagyok ki egy ilyen alkalmat!

Gyorsan nekiestek az asztalnak, ettek-ittak, táncoltak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek a vendégek. Előbb Iván, utána Frici és Ákos vette a kalapját.

– Menjünk mi is, madárkám! – unta meg a társaságot Áts Vera, amikor már csak Oszlács úr és öt idősebb tag merengett az asztalnál.

A házigazda sokat sejtetően kacsintott.

– Várjatok még egy iciri-picirit! A meglepetés még hátra van.

– Meglepetés is van? – kapta fel a fejét Bodóné, akinek lassan fejébe szállt az alkohol. – Menjünk! Nem szeretem a meglepetéseket.

– Várj, segítek – lépett hozzájuk Oszlács úr. – Remélem, nem vagy kocsival.

– Dehogynem! És? Attól, hogy ittam néhány kortyocskát, még kitűnően vezetek – nyúlt a levegőbe a vezetést utánozva. – Rrrrrr!

Bumm! Hirtelen megingott, s ha nincs ott a férfi, egyensúlyát vesztve zuhan a parkettre.

– Majd én vezetek – jelentette ki Áts Vera. – Köszönjük a vendéglátást.

– Ahogy parancsoljátok! – vonta meg a vállát Benjámin! – Vigyázzatok magatokra!

– Én maradok, ha megengeded – jelentette ki Oszlács úr.

– Én is – csatlakozott hozzá váratlanul a fiatalasszony. – És, üsse kő, lássam azt a meglepetést!

– Most megyünk, vagy maradunk? – torpant meg Áts Vera.

– Maradunk. Nekem aztán senki sem dirigál! Ha nem tetszik, elmehetsz. Én azt csinálok, amit akarok.

– Brávó! Így beszél egy igazi úriasszony – intett Benjámin az öt, ötven felé járó öregfiúnak.

 Azok elismerően tapsoltak. A házigazda várt egy keveset, amíg Oszlács is bemondja az unalmast.

– Te maradsz még?

– Attól függ. Ha volna miért, örömmel, de sajnos úgy látom, kifogytál a menüből.

– Miért, téged mi dobna föl?

– Pina?

Benjámin tekintete megpihent egy festményen.

– Na, szia! Ha nincs, nincs – itta ki a poharát. – Viszlát, kopaszok!

– Meglepetés! – rikoltozott Bodóné.

– Milyen kell?

– Pina?

– Ja. Fiatal, öreg, csupasz, fekete…?

– Az övé – mutatott Oszlács úr a becsípett asszonyra.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz, mert… Hogy is magyarázzam? Ő nem tartozik mihozzánk. De… megpróbálhatjuk, sőt, meg is akarom próbálni.

– Hagyd, nem fontos. Beérem én bármelyik tinivel úgy 12 és 17 között.

– Van ízlésed – vigyorgott a ravasz arcú házigazda. – Ebben az esetben állok rendelkezésedre.

– Máris?

– Akár. 15000 a tarifa, méghozzá előre, vagy nincs üzlet.

– Oké! Pillanat! – nyúlt a zsebébe hanyag mozdulattal Oszlács úr. – Parancsolj!

– Kösz! Jó szórakozást! Aztán egy szót se senkinek, mert abból nemcsak nekünk, neked is bajod származhat – figyelmeztette a háziúr. – Felfogtad? Ezek tinik, kiskorúak, akiket a törvény szerint tilos megbaszni. Ez persze marhaság, de még nagyobb marhaság sittre kerülni miattuk.

– Hé, meddig várjak még? – kacsázott eléjük a csinos pénztárosnő. – Ha jól emlékszem, nekem ígértek itt valamit.

– Tévedsz, semmit sem ígértek. Menjünk haza, madárkám! – kérlelte a barátnője szelíden.

– Hülyének nézel? Igenis ígértek, és én azért is kirúgok a hámból ma este.

– Bölcs döntés. Itt a meglepetés! – nyomott meg Benjámin a falon egy gombocskát, mire feltárult az ajtó, és öt meztelen kamaszlány libbent a szobába.

– Ha…hallatlan! – hápogott az asszonyka. – Ez nektek meglepetés?

– Nyugi: folyt. köv. – kapcsolt be a férfi egy lejátszót, s a következő pillanatban felcsendült egy argentin tangó dalszövege.

A kopaszok mintegy vezényszóra ráncigálták le a ruhájukat, és a lányok mellé perdültek.

– Csinik, mi? – súgta oda Oszlácsnak a fondorlatos háziúr. – Az egyik a tied, de szerintem most már a nőre is ráhajthatsz. Ez úgy elázott, hogy észre sem veszi, ha megdugják.

– Elég! – toppantott kipirulva Dobóné. – Te disznó, hát te is ilyen ember vagy!

– Most mit kiabálsz? Ez művészet, argentin show. Te sosem láttál még ilyesmit? Inkább vetkőzz le, és csatlakozz hozzájuk!

– Inkább hazamegyek. Pfuj, bár sose jöttem volna ebbe a kupiba! Vera, látod ezt? Vera, kérdeztem valamit.

A nő tágra nyitott szemmel meredt a meztelenül táncoló párokra. Neki tetszett a show, főként egy fitos orrú, gömbölyded tinédzser. Lehet, hogy még szűz a husika? Az tény, hogy még sosem volt dolga ilyennel, és per pillanat még Annuskánál is izgatóbb. Az egyik kopasz Vera elé somfordált.

– Szabad?

– A fenébe, nekem is éppen most kell pisálni! – szívta a fogát Oszlács úr. – Hol itt a mosdó, Bénikém?

Mikor visszajött, a lányok már egymás mellett feküdtek a parketten. Előttük sorakoztak a kopaszok.

– Felkészülni! Rajta! Start! – ütött meg egy gongot a derék showmester, azzal következett a 2. felvonás.

Bodóné mintegy ködfátyolon keresztül figyelte, hogyan mássza meg a kopasz az első lányt, aztán a másodikat és így tovább sorban mind az öt „bajadért”, miközben mögötte már ott ágaskodott a következő öregfiú. És ez még nem minden: a sor legvégén szorongott maga Áts Vera. Amit ezután látott, attól meg végképp elszörnyedt, mert bizonyossá vált, amit eddig csak sejtett az asszonyról.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Csengettek, s miután a gazda füle botját sem mozgatta, dörömbölni kezdtek Benjámin ajtaján.

– Ki az?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót, vagy betörjük.

A férfi megremegett. Kikukucskált a kémlelőn, és kénytelen-kelletlen beengedte a zsarukat.

– Van házkutatási parancsuk?

– Tessék! – mutatta fel a civil ruhás nyomozó a parancsot, s már robogtak is a házba nagy csörtetve.

A lányok sikoltozva pattantak fel a parkettről.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! – köszönt rájuk a nyomozó gúnyosan. – Remélem, nem zavarok.

A férfi kényszeredetten nevetett.

– Ezek itt a… a tanítványaim. Éppen in… intimtorna-gyakorlatokat végeztünk.

– Csakugyan? – pödört egyet hetykén kunkorodó bajuszán. – Láthatnák én is néhányat ezekből az… intimgyakorlatokból.

– Ho…hogyne. Sorakozó! Gyakorlat indul: egy, kettő, egy kettő! Süketek vagytok? Tornázzatok már az istenit!

A lányok és a kopaszok kelletlenül engedelmeskedtek. Hol a kezüket, hol a lábukat emelgették, de annyira sután, ötletszerűen csetlettek-botlottak, hogy még a rendőrkopó is nevetett. Kivéve a boldogtalan Bodónét.

– Gratulálok! Egész originális[1] – törölte meg a szemét a felügyelő. – Nem mutatnák be a kapitányságon is még egyszer? Vigyék ki őket! – parancsolta hirtelen elkomolyodva. – Őt ne bántsátok! És őt sem – mutatott Oszlácsra meg Annára.

Hát így történt. Benjámint, Verát és a kopaszokat egytől egyig sittre vágták, míg a tinik szigorú megrovásban részesültek. Kivéve Bodónét. Hála Oszlács úrnak, akiről viszont kiderült, hogy a rendőrség egyik beépített embere.

Internet, internet, átok és áldás egyszerre! Bodóné annyit mindenesetre megtanult, hogy vannak a világon a férjénél is nagyobb gazfickók.

Lassan eljött a karácsony. Este meggyújtották a fán a gyertyákat, és elénekelték a Csendes éjt. Zsiga szemében megcsillant ekkor valami.

– Zsiga, te sírsz? Hogy oda ne rohanjak!

A férfi szégyenkezve törölte meg a szemét, és elfordult. Utána napokig heverészett a díványon.

– Mi van, nagyfiú, beteg vagy, vagy mi történt?

– Kirúgtak a munkámból.

A következő hetekben lassan, de minden megváltozott közöttük. Bodóné magabiztosabb, Zsiga egyre tétovább lett, és szinte naponta összébb töpörödött. Végül olyan kisfiú lett, hogy észre sem vették, hogy létezik.  A fiatalasszony kajánul mosolygott. Még egy csapás, és vége van.

– Most pedig elválunk. Fordult a kocka, kisfiú – jelentette be jéghidegen egy vasárnap, azzal szép rendben kipakolt mindazzal, amit annyi éven át le kellett nyelnie.

– Ennyi?

– Nem elég? Ja, persze, a fotókról még nem is beszéltem.

Kirukkolt hát ezzel is, és elmesélte, mit látott néhány fotón valamikor. A férfi elhalványodva hallgatta, aztán elővett két bőröndöt, bepakolt és köszönés nélkül távozott.

– Alászolgája! Majd találkozunk a tárgyaláson! – kiáltott utána Bodóné.

Tévedett, valamivel előbb is. A Keleti pályaudvaron néhány hosszú hajú hajléktalan társaságában. Egyébként alig lehetett ráismerni. Borostás volt, piszkos és ápolatlan. Megsajnálta, ráköszönt:

– Szia!

Bodó úr szeme zavarosan csillogott.

– Mi kell, babuci, én nem vagyok jó neked? – ajánlkozott fel az egyik hosszú hajú pimaszul.

– Majd szólok, ha érdekelsz. Zsiga?

Nem kapván választ, Bodóné kézen fogta az exsofőrt, és meg sem áll vele hazáig.  A férje kétségtelenül vétkezett, az is igaz, hogy válni fog, de ilyen szükségben, hogy hagyhatná magára? Majd… majd elválnak, ha talpra áll, és újra beülhet egy volán mögé – bocsátott meg nagylelkűen.

Hanem feledni, na, azt nem tudott, ezért esténként, egy-egy fárasztó nap után, amikor már az utolsó villamos is elzakatolt az ablaka alatt, bekapcsolta a számítógépet, és folytatta a böngészést az Egyetlen, az Igazi után.

Hogy végül megtalálta, elvált, vagy beérte ő is egy szeretővel? Ki tudja, de nincs kizárva, hogy egyszer, mondjuk, egy internetes napló formájában a folytatásra is rábukkanunk.

 

_____________________________________________________

[1] Eredeti (lat.)

 

(Illusztráció: Helena Wierzbicki)

 

Internet avagy az Igazi (2/1)

 

Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni.

– Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkéntelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom.

– Miért, mi bajod van neked a Zsigával?

– Nekem semmi, csak felháborít, amiért úgy bánik veled, mint egy cseléddel. Végül is barátnők vagyunk, nem igaz? – mozdult simogatásra a tenyere, aztán mégsem simogatta meg a szőke, sudár szépasszonyt. – És aki téged bánt, az engem is bánt, madárkám. Kivasaltad a nyakkendőm? Ezt a kotyvalékot eszik, vagy isszák, naccsága? Pofa be, amikor újságot olvasok! – parodizálta a szomszédját. – A helyedben én már rég elváltam volna tőle, esküszöm.

– El is válok, ne izgulj, de… pillanat! Honnan tudsz te minderről? – húzta fel a szemöldökét Bodóné.

– Egyszerű. Ne felejtsd el, hogy ez itt egy panelház, és a becses férjurad sem szokott ám suttogva beszélni.

– Jaj, bocsáss meg! Képzelem, hányszor zavartunk! Na, és mondd, azt is hallod, amikor… – futotta el az arcát a pirosság. – Ugye, érted, mire gondolok?

– Nem, azt nem.

Pedig dehogynem! Az utolsó szóig mindent hallott Áts Vera. Ette is a méreg, féltékenység és hasonlók. Aha, egyszóval… ! Pontosan: a sovány, horgas orrú szomszédnő maga is Bodónéba volt szerelmes. Persze csak úgy titokban, mert milyenek az emberek: a legtöbben még ma is képtelenek elfogadni a másságot. És Áts Vera mindig ügyelt a látszatra, ügyelnie kellett ahhoz, hogy tiszteljék, mint nőt és postavezető-helyettest egyaránt.

– Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy, és megfontolom a tippedet. A fenébe is, igazad van: Zsiga meg én valóban nem illünk egymáshoz!

Ettől kezdve ritkábban ordibált a férfi odaát, és… maradt minden a régiben, más szóval mégsem vált el Bodóné.

– Érdekes!  – csóválta meg a fejét a tisztviselőnő. – Elárulnád, mi történt? Kibékültetek, vagy elrestellte magát a mester úr?

– Egyik sem, csak most más helyen melózik. Kamionos lett, így alig látom jóformán. Reggel ötkor megy, este jön, megvacsorázik, s már zuhan is az ágyába.

– Ez jó, komolyan, hiszen így patáliázni sincs ereje, na, és jobban is keres, gondolom.

 – Jobban, sőt, az a terve, hogy holnaptól Tir-kamionosnak szerződik, amivel ennél is jobban kereshet.

– Nocsak! Nem is olyan ütődött ez a mákvirág! – dicsérte meg Áts Vera, azzal a boldog reménnyel, hogy ezentúl még többet lehet a szép szőke asszonnyal.

Jól számított, lehetett anélkül, hogy tartania kellett volna a férfitól. Csak egyszerűen átsétált, és haza sem jött éjfélig.

– Nem zavarlak? – puhatolódzott egyszer óvatosan. – Semmiképp sem venném a szívemre, ha miattam elhanyagolnál valamit vagy… valakit – kacsintott rá cinkosan.

– Valakit?

– Egy pasit, teszem fel, akik nélkül elég üres lenne az életünk, s miután a férjed napokig nincs itthon…

– Ne is folytasd, ismét eltaláltad. Igaz, hogy most kevesebb cirkusz van, így akár el sem kell válnom Zsigától. Csak hát olyan unalmas egyedül, mindig csak egyedül.

– Logikus, épp ezért kérdeztem. De ne búsulj, majd én kárpótollak, ha megengeded – nézett sokatmondóan barátnője szemébe.

– Te? Engem? Mégis hogy érted?

– Nem pedzi, vagy legalábbis úgy tesz, mintha kettőig sem tudna számolni – sóhajtott magában. – A lényeg azonban mindenképp ugyanaz: ez a cicababa csak férfiakról álmodik. Barátsággal – mondta fennhangon. – Á, szamárság! Megint miket beszélek, hiszen ezzel egy pasit sem lehet pótolni.

– Erről jut eszembe: te miért nem mentél férjhez, Verácska?

– Mert eddig csak bunkókba botlottam. Márpedig nekem csak olyan férfi kell, aki eszes, udvarias és… széplelkű. Most mit nézel? Szerintem minden férfiasság csak akkor ér valamit, ha az lelki finomsággal párosul. Aztán, nos, igen, legyen humora, továbbá megbízható és lepjen meg egy-két ajándékkal is időnként.

– Egy autóval! – lelkendezett Bodóné. – Ékszerek, ruhák… ! Istenem, de szép lenne!

– Hát, ha nem is autóval, de néhány bók, virág jólesne – zökkentette vissza a valóságba Áts Vera.

A fiatalasszony tovább nem is faggatta, és élte tovább a maga dolgos, de szürke, eseménytelen életét. Egy ruhásboltban volt pénztárosnő, férje sofőr, megéltek. Még jobban is, mint a nagy átlag. Csak a férfi hiányzott, kb. ugyanaz, aki Vera leírásában szerepelt. Tartson szeretőt? Ez is egy megoldás, csak éppen nem tisztességes, mert akármilyen dúvad is őkelme, mégis csak törvényes házasok. Akkor hát… ? Akkor elválik, és megpróbál új életet kezdeni – oldotta meg a gordiuszi csomót egy álmatlan, vívódással teli éjszaka, és alig várta, hogy hazarobogjon a férje Rómából. Nézzük csak, mikor jön! Állítólag vasárnap, vagyis éppen három nap múlva.

Eltelt egy nap, és a fiatalasszony szívébe nyugtalanság lopódzott. Az rendben van, hogy elválik, de mit szól hozzá a fuvaros? El sem hiszi, hogy így döntött, amikor meg elhiszi, még ellazsnakolja mérgében. Mert ez ilyen, előbb üt, és csak utána nézi meg, miért és hova ütött tulajdonképp. Talán szólni kellene Verának. Ő olyan tapasztalt, különben is több szem többet lát.

– Volna számomra két perced? Szeretném kikérni valamiben a tanácsod – csengetett be úgy estefelé a tisztviselőnő ajtaján.

 – Most? – jött zavarba Áts Vera. – Ne haragudj, de éppen van nálam valaki – húzta össze mellén a fürdőköpenyt. – Sürgős, vagy ráér holnapig?

– Ki az? – dülöngélt ki váratlanul a fürdőszobából egy tinédzserkorú leányzó.

Anyaszült meztelenül. Egyik kezében pohár, a másikban pezsgősüveget szorított.

– Vissza, vissza! Öltözz fel, kérlek! Nem látod, hogy vendégünk van? Bocsánat! Kicsit becsiccsentett a… a leányom.

– Ki? – csodálkozott rá Bodóné, de a leány is. – Nem is tudtam, hogy lányod is van.

– Csak mostohalányom. Eddig… izé… haragban voltunk. Ezért is hallgattam róla. Öltözz már fel, madárkám!

Hopp, még egy madárka! Szóval Verának több madárkája is van egyszerre! Ráadásul ittas, no meg pucér is ez a madárka – pislogott a fiatalasszony. Fura, de hát az ő dolguk.

– Elnézést, majd holnap visszajövök.

– Sietsz? – ringatódzott Annához a hosszú hajú tinédzser. – Csinos kis pofid van! – cirógatta meg az arcát kedvesen. – Nem volna kedved velünk fürödni?

Bodóné megütődve kapta el a fejét, majd sarkon fordult, és megjegyzés nélkül odébbállt.

– Kérlek, bocsáss meg a tegnapi incidens miatt! – mentegetődzött másnap a postavezető-helyettes. – Biztosítalak, Lola nagyon rendes csaj. Általában nem iszik, sőt, még csak nem is dohányzik. Most is csak a kibékülésünk örömére hajtott fel egy-két pohárral.

– Egy-két pohárral.

– Hát istenem, esetleg többel is, kupán is vágta szegénykét. Remélem, kivételesen elnézed, és nem érted félre a helyzetet.

– Oké, felejtsük el! – engesztelődött ki a pénztárosnő.

– Kösz! Örülök, hogy ilyen elnéző vagy – puszilta homlokon Áts Vera.

A száját persze nem merte, bár számtalanszor megfogadta, hogy kiteszteli a szépasszonyt. Ha leszbikus, kétségtelenül visszacsókolja. Ha nem, agyő, Annácskám! Nem repes majd örömében, de még mindig jobb, mint reménytelenül epedni.

– Tulajdonképpen miért kerestél?

– El akarok válni Zsigától.

– Tehát mégis. Jól meggondoltad?

– Jól. Megpróbáltam egyedül élni, mert valójában egyedül élek. Társaság niksz, moziba, diszkóba nem járok.

– Helytelen. Hány éves is vagy, madárkám?

– Harminckettő.

– Én negyven, mégis mindenhova eljárok: kirándulni, fürdőkbe…

– Szólóban? Mert épp ez a baj, s miután nincs kivel, inkább otthon maradok. Pedig isten látja lelkemet, én is szeretem a társaságot. Szóval olyan férjet szeretnék, akivel bárhova elmehetek, s miközben mindenki tiszteli, engem is megbecsül, ajándékokat vesz stb., mint ahogy te is kifejtetted néhányszor.

– Ha nincs ló, jó a szamár is. Szingliként is szép az élet, madárkám. Egyesek szerint még szebb is, mint kettesben. Azt csinálsz, amit te akarsz, akkor főzöl, mosol, takarítsz, amikor jólesik. Ami pedig a szexet illeti, azzal fekszel le, akit megkívánsz. Kell ennél ideálisabb állapot?

– Kinek a pap, kinek a papné. Nekem szimpatikusabb az előbbi forgatókönyv.

– Ebben az esetben sok szerencsét! – húzta fel az orrát a tisztviselőnő. – Tanácsot kértél, hát megkaptad, bár úgy tűnik, neked nincs is szükséged tanácsra.

– Kérlek, ne haragudj! Figyelek ám én reád is, de én csakis férjjel és gyerekkel képzelem el a folytatást. Ha Zsigával nem jön össze…

– Csak nem… impotens?

– Ő? Minden városban van egy mucusa. Nem jön össze, mert én nem akarom. És ez nagy különbség. Tudsz követni?

– Igyekszem, Annácska, igyekszem. Aztán hogy képzeled? Netalán már is van valakid? – kérdezte gyanakodva.

– Egyelőre senki, de ne aggódj! Én csak becsületes vagyok, nem hülye.

Kérdés: máris vagy majd válás után szervezze meg az akciót? Előtte nem fair, azonkívül hírbe hozzák, pletykálnak róla, ami még a per kimenetelére is kihathat. Utána viszont időt veszít, hiszen hetek, hónapok is eltelnek, amíg rátalál az Igazira. Már ha egyáltalán rátalál. Vera szerint kár a gőzért, mert a mai pasasok csak a pénzre, pozícióra vagy szexre hajtanak. Legjobb példa erre az internetes csetelés. Alig lép be valamelyik szobába, mindjárt megkérdezik, leány-e. Internet! – ragyogott fel Bodóné arca egyszerre. Itt kell megindítani az akciót! Nem kell hozzá más, mint odaülni a számítógép elé, a többi megy magától. Még szerencse, hogy Zsiga rühelli a computert. Nincs türelme gépelni, és internetezni sem igen tud az ostoba, különben holtbiztos, hogy minden lépését követné. De nem követhetik mások sem, ezért mégsem várok a válóper végéig – határozta el magát, és még aznap feladta a következő internetes hirdetést.

Keresem a párom. 32/165/65 nő keresi olyan, minimum érettségizett fiatalember ismeretségét, aki amellett, hogy tiszteli, el is kényezteti a partnerét, kellőképpen ápolt, udvarias, és a munkája mellett ráér a feleségével is törődni.

Megmutatta a hirdetést Verának, végül is barátnők, nem titkolózhat előtte.

– Ugyan, férfiak! Mit remélsz te ezektől!

– Csak ami normális. Vagy szerinted túl magasra állítottam a mércémet?

– Majd elválik. Várd ki a végét, madárkám!

Nos, nem kellett sokáig várnia. Annyi levelet kapott, hogy alig győzte olvasni. A bőség zavara. Kiválasztott magának ötöt, aztán kettőt, egyet. Az utolsó értelmes, bár inkább csúf mint szép arcú férfi volt. Könyvtáros, aki ugyanolyan választékosan társalgott, mint ahogy öltözött. Különösen a beszédstílusa tetszett Annának, ha nem is mindig értette. Persze nem csoda, egyetemet végzett, művelt férfi létére nem fogalmazhat úgy, mint egy sofőr vagy pénztáros.

– Mi újság a válással? – érdeklődött egy nap Áts Vera. – Milyen stádiumban van már a válóper?

– Semmilyenben. Előbb ismerkedek, tájékozódom, hogy előkészítsem a terepet, aztán ha kaptam valakit, jöhet az ügyvéd is.

– És… kaptál, vagy még mindig csak ismerkedsz?

– Kaptam. Harmincöt éves, művelt úriember. Kiskunfélegyházán könyvtáros.

– Gratulálok! – mondta savanyúan. – Nekem is bemutatnád? Csak tréfáltam. De az esküvődre elmegyek.

–  Nana, nem is rossz ötlet! Gyere át este hét körül – akkor szoktunk beszélgetni –, és azonnal bemutatlak Artúrnak. Legalább megmondod, mi a véleményed a pasimról.

– Megtisztelsz. Este hétkor itt leszek.

– Kellemetes jó estét! – üdvözölte Artúr Bodónét, amikor az rákattintotta a webkamerát.

A tisztviselőnő meglepődve tekintett az öltönyben és csokornyakkendőben feszítő férfira. Milyen illemtudó fiatalember! Nem panaszkodhatsz Bodóné! Kicsit ugyan csúnyácska, de mint dzsentlemen, le a kalappal, az bizonyos.

– Szia, Artúr! Engedd meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Verácskát.

– Örvendek! Asztalos Artúr, szolgálatára – pattant fel a könyvelő a karosszékből udvariasan.

– Mit szól a barátnőmhöz? Ugye, milyen csinos csaj?

– De Verácska! Ilyet nem illik mondani, meg aztán Artúrt ez nem is igen érdekli!

– Általában tényleg nem, mert engem sohasem a külcsín, hanem a belbecs sztimulál[1], de ennyi kecs láttán én sem lehetek permanens[2]. Beleértve önt is természetesen.

– Kösz, ön nagyon kedves, Asztalos úr.

– Szólítson Artúrnak, ahogy a barátaim is neveznek.

– Te viszont tegezz, tudod, interneten ez így szokás.

– Szép időnk van.

– Csak egy kicsit aszályos. Sok az olvasód? Állítólag könyvtáros vagy.

– Évről évre kevesebb. Manapság a legtöbben inkább csak pénzt olvasnak.

– Kivéve Artúrt. Ő rengeteget olvas ám – elegyedett a beszélgetésbe a fiatalasszony.

– Ez a munkámmal jár. Ha egy bibliagráfos[3] nem informált, informálni sem tud, ugyebár, márpedig egy valamirevaló olvasó erre is igényt tart. Te mivel foglalkozol, Verácska?

– Én csak postás vagyok. Szürke kisegér, szóra sem érdemes.

– Ej, ne szerénykedj! Dehogyis vagy te kisegér. Ő a nagyposta 2. számú főnöke – tette hozzá magyarázóan Bodóné.

– Csakugyan? – villanyozódott fel a disztingvált könyvtáros. – Család, gyerek van, ha nem vagyok indizgrét[4]?

– Nincs. Hajadon vagyok, szabad és független – fészkelődött Áts Vera.

Kissé kíváncsi a könyvmolyuk! Még jó, hogy a fizetéséről vagy a betétkönyvéről nem faggatja!

– Az sem rossz, jelesül ha valaki karriert is akar befutni. Egyébként te is itt laksz ebben a… háztömbben, vagy valamelyik kacsalábon forgó rózsahegyi villában?

– Nem mindegy? – méregette a férfit gyanakvóan. – Hiszen téged sohasem a külcsín, hanem a belbecs „sztimulál”.

– Szép város az a Kiskunfélegyháza? – próbálta más irányba terelni a társalgást Bodóné, de a férfi ügyet sem vetett rá.

Ekként ismerkedtek, csevegtek, és azzal váltak el, hogy máskor is összejönnek így trióban.

– De elhallgattál! – mondta Vera, miután kikapcsolták a kamerát. – Meg sem kérded, mi a véleményem Artúrról?

– Mi?

– Szerintem ez az ipse… Lehetek őszinte?

– Nem tetszik?

– Pro primo[5]! Láttad a kezét, megfigyelted, hogy mozog?

– Hogy?

– Mint egy nehéz munkát végző, fizikai dolgozó: rakodómunkás, vízvezeték-szerelő… A keze akár egy kalapács, arca durva, mozdulatai suták. Pro secondo: idegenszó-használata pontatlan, mi több: néha azt sem tudja, mit jelent. Egy szó, mint száz: a te Artúrkád olyan könyvtáros, mint amilyen segédmunkás vagyok én egy sörgyárban.

– Lehet – hangolódott le a fiatalasszony. – Hanem a beszéde akármilyen… Hogy is mondtad? Pontatlan, de, már megbocsáss, mégsem úgy fogalmaz, mint a férjem például.

– Mint Zsiga biztos nem. Nála azért műveltebb, és van annyira rafinált, hogy pillanatok alatt felmérje, mivel tetszhet egy szép, finom lelkű asszonynak. Ez van, madárkám, ilyenek a férfiak! – eresztette ki Vera legutolsó fullánkját.

Egyrészt a férfiak iránt érzett gyűlöletből, másrészt ki tudja, hátha ezzel is közelebb kerülnek egymáshoz. Akkor azonnal kiadná az útját a „mostohalányának”, mert ezt a szépasszonyt mindenkinél jobban kedveli. Anyukám, milyen klasszak a combjai! Hát ami még feljebb és bennebb is van! Vajon mit szólna ahhoz, ha egyik lábát becsúsztatná közéjük? Csak egy percre, csak egy centit, nem többet, utána nem bánja, jöjjön, aminek jönnie kell. A gondolatot tett követte, és szívszorongva leste, miként reagál rá Bodóné. A nő reflexszerűen kapta pillantását Verára. Az rögtön visszakozott, mintha csak úgy, véletlenül ért volna a lábához.

– Bocsánat!

Úgy tűnik, még nem jött el az ő ideje. Ha másról lenne szó, egy percig sem tétovázna: hozzád vagy hozzám? De Anna más, őt sokkal jobban tiszteli ahhoz, hogy belegázoljon a lelkébe. Rágyújtott egy cigarettára, és a falon függő kép tanulmányozásába temetkezett.

– Jó, megengedem, akadnak ilyen kandúrok is – törte meg a csendet a fiatalasszony. – De mit akarnak ezzel elérni?

– Mit, mit? Úgy kérdezed, mintha ma beszélnénk erről először. Nőt, pénzt, szórakozást, vagyis csupa olyasmit, aminek semmi köze a lelkünkhöz. Éppen ezért nem értem, miért akarod a fejedet egyik igából beledugni a másikba? El akarsz válni? Úgy legyen, amennyiben utána kiélvezed az életet. Én már többször elmondtam, és megint csak azt javaslom: járjunk, szórakozzunk együtt, és fütyöljünk a világra! – szorította meg Anna kezét melegen.

Bodóné szemében ekkor – vagy csak ő képzelte – megvillant valami.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Gyere el máskor is.

Végre kapiskálja már, hogy mit akar? – találgatta magában a horgas orrú szomszédnő. Egyáltalán biztatja, vagy még távolabb került tőle, mint bármikor? A hangja mindenesetre elég hideg és szomorú. A hidegségét még csak értené, de hogy miért szomorú, egyelőre halvány lila gőze sincs.

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

Egyik nap az íróasztal körül rendezve a kezébe akadt egy kazetta. A Zsigáé volt, és kulcsra zárt. Hogy mit őrzött benne, nem tudta. Soha nem is igen törődött vele, de mivel most benne felejtette a kulcsot, hát kinyitotta. A ládikóban színes, régi és újabb fotók hevertek. Az én édes kacorkámnak. Icutól szeretettel. Oltári éjszakáink emlékére… – olvasta elhűlve. Valamennyi nő meztelen volt, és a pucér mellek, combok közt itt-ott elővillant Bodó Zsiga feje is. Anna szeme villámokat szórt. Hiszen ez a kacorka úgy gyűjti a kurvákat, mint mások a pénzt vagy bélyeget. Nyomás vissza a számítógéphez! Majd elválik, kinek a trófeája oltáribb! Megnyitott egy társkeresőt, és tallózni kezdett a hirdetések közt.

49 éves vagyok és szeretném hátralévő életemet vidáman leélni. Ehhez egy komoly, 30-40 év körüli csinos társ kellene. Nem diplomás és különösebben művelt sem, mert én sem vagyok az. Primitív hölgyek kíméljenek! Nem érdekel sem a múltad, sem a jövőd, az sem, hogy mid van, mid nincs. Nekem megvan mindenem, mert az okos ember gondol idősebb korára is. A kor és külső nem számít, hiszen kölcsönös vonzalom esetén mindez már úgysem játszik szerepet. Ami számít, az az őszinteség, tapintat. Én megértelek téged, te megértesz engem, és nem terheljük egymást minden semmiséggel fölöslegesen. Elvárásaim nincsenek. Csak azt nem szeretném, ha cigarettáznál, vagy elhanyagolnád a házi munkát. Kérlek, írj azonnal, ha te is hasonlóképpen gondolkozol! Köszönöm, hogy meghallgattál.

Csinos frázisok! – kuncogott a fiatalasszony. Csak legalább érteném! Mert mi az, hogy az életkor és külső nem számít, ha egyszer 30-40 éves, csinos társat szeretne magának? Az is érdekes, hogy a vidám élethez komoly nőt keres, továbbá nem tartja magát műveltnek, a primitív nők azért kíméljék. De a gondok elhallgatása sem éppen logikus. Hogy a csudába legyek valakihez őszinte, ha a problémáimról tapintatosan hallgatok? Hú, tallózzunk tovább, még mielőtt hascsikarást kapok ettől az elvárások nélküli társkeresőtől.

26 éves, gyenge testalkatú, intelligens férfi kb. 40 éves, férfias, kemény nőt keres élettársi vagy alkalmi kapcsolat céljából. Nem baj, ha csúf, esetleg munkanélküli, mert én rendesen eltartom, főzök neki, mosok rá, csak nagyon-nagyon szeressen. Ezt úgy mutathatná ki legjobban, ha minden szeretkezés előtt és után megkorbácsol. Ha ezen csodálkozol, alá’ szolgája! Ha megértesz, te leszel életem asszonya. Részleteket később. Írj, hogy írhassak.

A másik hirdetés így hangzott:

20 éves joghallgató vagyok, kedves, első osztályú szerető. Sajnos emellett szegény is, így szükségem lenne egy olyan szponzorra, aki egyetemi tanulmányaimat finanszírozná. Mivel tisztában vagyok vele, hogy, mint mindennek, ennek is ára van, ezért cserébe szeretetet, szexet és védelmet ajánlok. Nem életre szóló, de legalább négy évig tartó kapcsolatot kereső hölgyek előnyben. Idősebb életkor nem akadály.

Tiszta sor: valamit valamiért. Csupán az visszataszító a dologban, hogy még a szeretetet is aprópénzre akarja váltani.

Folytatása következik…

_____________________________________________________

[1] Stimulál
[2] Folytonos, állandó. (lat.)
[3] Bibliográfus. (lat., könyvtáros)
[4] Indiszkrét.
[5] Először. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: Laura Barat)

Isten áldja, mérnök úr!

 

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.

Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.

– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.

A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.

– Hű, az anyád keservit!

– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.

A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.

A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.

– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?

– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!

– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.

– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.

A kutya a hús után kapott.

– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je…, Jero…

– Jeromos.

– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Jack London: Az éneklő kutya.

– É-nek-lő? És a magáé is énekel?

– Igen.

A munkások szája a fülükig húzódott.

– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!

– Majd máskor. Most… ebédelni megyünk.

– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.

– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.

– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.

– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!

– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.

– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!

– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.

– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a „blöki” a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.

– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?

A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!

– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.

– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?

– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?

– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét… igazgató úr?!

– Nem.

– Mindjárt gondoltam. Inkoni… kognitóban…, vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.

– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?

– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.

– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig… ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Je­romos, mutasd meg nekik, mit tudunk!

A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pon­tosabban vonítani és táncolni.

– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.

A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.

– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?

– Ne haragudjon, de… nem.

– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.

Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.

– Még százezerért sem.

– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.

A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.

– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.

Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.

– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.

– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.

A kör összébb szűkült.

– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?

Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.

– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.

A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.

– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.

– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?

– Igenis.

– Hangosabban, nem hallom!

– Igenis, mérnök úr!

– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.

A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.

– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.

– Parancsol?

– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?

– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.

– A magáé ez a harcias kiskutya?

– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.

– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?

– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.

– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?

– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.

– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát… Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.

A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.

– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.

– Maga ismer engem?

– Nagyjából.

– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.

– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!

– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.

– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.

– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!

– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.

– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.

– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.

– Önre? De hiszen én úgy láttam…

– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.

 A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.

– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen… Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?

– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.

– Nem? Aztán miért nem?

– Mert nem támadott meg. Mi csak… csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.

– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!

– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.

– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.

– Én sem.

– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.

– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek.

– Isten áldja, mérnök úr!

__________________________________________

[1] Erős (házi) pálinka és színes (császárkörte, kevert, cherry) likőr elegye. (szleng)

 

 

(Illusztráció: Miguel Macaya)

A nagy ugrás

 

Heten voltak testvérek. Az apa nyomdász volt, az anya szakácsnő. Mindketten komoly gondolkozású, becsületes emberek. Mi tagadás, a becsületes elég közhelynek hangzik ahhoz, hogy manapság ilyen szóval keltsünk érdeklődést valaki iránt. Sőt, egyesek szerint talán gyanús is. De milyen szóval jellemezhető a legtömörebben az, aki valóban becsületes? Hát, hogy becsületes, tehát maradjunk a közhelynél. Ora et labora: imádkozzál és dolgozzál – vallja évszázadok óta a bencés rend. Ugyanezt vallotta a Szabó család is anélkül, hogy tudott volna valamit erről a nevezetes rendről és mondásról. Egyikük sem lázadozott, politizált, irigykedett. A dolgukat legjobb tudásuk szerint végezték el, egyszóval betartották mind a világi, mind a vallási törvényeket és annyi. Egy héten egyszer, vasárnap templomba mentek, és erre szoktatták a gyerekeket is. Félreértés ne essék, azért megvolt a maguk etikai kódexe, csak ennek ritkán adtak hangot, más szóval inkább cselekedtek, mint szövegeltek. Hallgatni arany – tartja egy másik mondás. És ezt már ők is ismerték, ehhez is tartották magukat.

– Nagyon rendes ember ez a Szabó – ismerték el az ismerősök, barátok –, de minek ennyi gyerek egy ilyen koldus országban, mint a mienk?

– A gyerek Isten ajándéka – szokta válaszolni Szabó Ignác ilyenkor –, és egy ajándékot nem illik visszautasítani.

(Még egy közhely! Viszont ezt már Szabóék mondták, és ha én másképp adom vissza, nyilván elferdítem a valóságot. Tanulság? Kemény dió! Törje fel, aki tudja. Én már meg sem próbálkozom vele. Zárójel bezárva, és elnézést, ha a továbbiakban megint csak klisékkel dobálóznék.) Tény, ami tény, Szabóék bizony szaporodtak. Alig született meg az egyik gyerek, már jött is a következő.

A pulyák közül Domi volt a… Legerősebb? Nem. Leggyengébb? Ez sem, inkább mindkettőből egy kevés. Egyben erős volt, másban gyenge, bizonyos dolgokat gyorsan megértett, másokat meg sehogy sem. Ilyen szempontból ugyan nem igen különbözhetett a testvéreitől, utóvégre mindenkit ilyen felemás anyagból gyúrt az Úristen. És mégis! Volt benne valami, amiben mindnyájuktól különbözött. Mintha folyton keresett volna valamit. Önmagát, olyasmit, ami hiányzott az életéből? Senki sem tudta, legfeljebb érezte, beleértve Domit is, ami persze nem csoda, hiszen még csak gyerek volt.

Egyszer, úgy tizenkét éves korában, meglátogatta őket az unokatestvére, egy grazi Knabe. Úgy hívták, Udo. Magas, szépen fésült, illedelmes, szőke srác volt, anyja osztrák, apja magyar. Szerették volna, pontosabban inkább csak az apa, ha a fiú megtanulja, honnan jött, kik a rokonai, és a magyar nyelvet is eredeti környezetben gyakorolja. Júliusban érkezett, szeptemberig maradt. Amint beléptek, Udo kezében máris megvillant a kamera, hadd maradjon már valami emlék is a magyarországi kalandból. Udo anyja, a legutolsó divat szerint öltözött, amúgy elég csúnyácska úriasszony meg az apjánál is öt évvel idősebb, fintorogva, mi több, rémülten mérte fel Szabóék szerény hajlékát. A kétszoba-konyhás lakás egyik szobájában a gyerekek (jóságos ég, heten egy helyen!), a másikban a szülők aludtak. Mindenütt zsúfoltság, szegénység, izzadtságszag – ült ki az undor a gnädige Frau[1] arcára. De mindegy, ha a férjének ez megfelel … ! Annál jobban élvezték a találkozást a férfiak: Ignác és Imike. Két mackós külsejű, jámbor arcú iparos. Ikrek, akiket csak a ruhájukról és hangjukról lehetett meg­különböztetni. Ignác szegényesen öltözködött, szűkszavúan beszélt, Imi kissé idegen akcentussal, és ugyancsak divatos ruhában feszengett.

– Csakhogy végre összejöttünk! – örvendezett Imre, miután kicsomagolta az ajándékokat, és leülhettek beszélgetni is egy picit. – Igaz, ez főleg rajtam múlott, de hát ismered a második feleségem: egy kukkot sem tud magyarul, no és Magyarország sem vonzza annyira, hogy meglátogasson titeket.

– Akkor hogy fogadott el téged meg Udot, aki nem is a fia, ráadásul magyarul akar tanulni?

– Ezt én is többször megkérdeztem magamtól. De a fontos az, hogy elfogadott, és most itt vagyunk – lazított egyet a nyakkendőjén. – A francba ezzel a kravátlival! Mindjárt megfulladok tőle!

– Akkor miért nem veszed le? Máskor sohasem hordtál nyakkendőt.

– Még csak az kéne. Meg is ölne az asszony ezért!

– Na te is szépen beválasztottál, bátyuska!

– Was sagt er?[2] – bosszankodott a grazi nő.

– Dass ich eine sehr hübsche Krawatte habe.[3]

– Schön, aber ich will nach hause. Noch heute, nein, noch jetzt. Das ist aber ein Elends­quartier da!

– Mit mond?

– Hogy azonnal hazamegy. Nem tetszik neki ez a nyomortanya.

– Ezt mondta?

– Kérlek, ne vedd a szívedre! Ő már ilyen… ilyen finnyás nő. De miatta csak nem fogunk összeveszni!

Még beszéltek kb. húsz percet, azzal Frau Szabó már el is búcsúzott, bevágta magát az autóba, és meg sem állt hazáig.

Udo és az apja maradt, de ez érdekelte legkevésbé a gnädiges Frauchent.

– Auf Wiedersehen! Ich fahre euch nächsten Sonntag zurück.[4]

Udo és a gyerekek viszonylag jól kijöttek egymással. A szőke Knabe számára nem volt ismeretlen a Szabó-rezidencia, hiszen járt ő itt már többször is. Egyedül azt furcsállta, valahányszor betoppan, mindig új unokatesó fogadja. Egyebekben finom úrfi létére meglepő hajlékonysággal alkalmazkodott a Szabó-ház rendjéhez. Vagy talán épp azért, mert rend volt itt. A szerelő sok mindent megértett, így meg is bocsátott. Kivéve a rendetlenséget, amit egy gyerekétől sem tűrt el. Szerinte ott, ahol annyi lélek él – jó példa erre a kínaiak –, ráadásul ilyen szűk helyen, csakis renddel, fegyelemmel lehet biztosítani egy normális élet normáit.

A gyerekek tudomásul vették, hogy rend a lelke mindennek, ahogy az apjuk szokta mondani, és pont. Ébresztő hatkor, utána sorbaállás a fürdőszoba előtt. Elöl, akiknek nagydolgozniuk kellett, utána a lányok, végül a fiúk következtek. Étkezés előtt asztali áldás: édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! A mama, kissé molett, hasadt ajkú asszony, egyszer meg is jegyezte.

– Hallgass ide, Náci! Tudom, hogy a dédapád pap volt valamikor, de ez a gyakori áldás már réges-rég nincs szokásban. Mi lenne, ha csak egyszer, délben imádkoznánk?

Szabó beleegyezett. Nem igen vitáztak ők egymással. Amit az egyik akart, a másik is akarta, mi több: ha valami fájt az egyiknek, pl. a feje, háta, szinte fájt a másiknak is. Furcsa, hihetetlen vagy természetes?  Ezt talán attól kéne megkérdezni, akivel szintén megesett ilyesmi.

– Na, hogy tetszik az élet minálunk? – tudakolta Domi pár nap múlva a nyakigláb Knabetól.

– Teccik, hoty ilyen rent van ere, merthoty nálunk is van ám Ordnung. Csak az nem smakol, amikor sorba kel álni a mosdónál – válaszolta az osztrák tesó németes kiejtéssel, amiből hiányoznak a hosszú mássalhangzók, a zöngés hangok zöme pedig zöngétlennek hangzik.

– Nem Ordnung, hanem rend – javította ki Domi mosolyogva. – Hát ez nem sok, vagy más sem „smakkol?”

– Hát hoty én mosom el a vécét, tányért, eszcájkot, a kaporszakálú részantyalát!

– Te! Tudod, te mit jelent a kaporszakállú rézangyalát?

– Nem. Az utcán üvöltötte ki egy Wagenlenker[5] a kocsijából.

Így és ehhez hasonlóan társalogtak szeptemberig. Udo magyarul beszélt, a Szabó-gyerekek felváltva: hol németül, hol magyarul. Már persze csak az, aki a suliban is németül tanult. Ebben állapodtak meg, amit, elsősorban Szabó Udo, be is tartott kegyetlenül. Egy hét múlva újból bedöcögött a naccsága. A két férfi percekig parolázott, ölelkezett. Alig bírtak elválni, úgy fájt a lelkük egymásért. Egy óvatlan pillanatban, amikor a gnädige Frau sem nézett oda, az idősebb Szabó tömött borítékot csúsztatott az öccse zsebébe.

– Viszlát! Isten áldja meg az egész családot, és fel a fejjel, öcskös! Lesz még becsülete, ne félj, Magyarországon is a prolinak! Sei gut, mein lieber Sohn![6]

– Ez meg a tied meg a többi tesódé! – nyomta spórolt pénzét Udo is a Domi kezébe.

Boríték nélkül, hogy a mostohája is láthassa. Tulajdonképp csak a legvégén szándékozta átadni, de hadd egye a kefét a zsugori vénasszony. Igazság szerint ő sem igen bírta már, s csupán a jólneveltsége miatt nem mutatott hátat eddig is a „muternek”. A fiúk éljenezve kapták Udot a vállukra!

– Hoch, Udo, hoch[7]! Sokáig éljen az unokatestvérünk!

Az osztrák nő sértődötten aprózott a kapu előtt parkoló kocsihoz. Bezzeg őt a kutya sem hochozta!

– Hű, mennyi pénz! – számolta meg a magyar testvér az eurókat. – Félévi fizetésem. Látod, mama, ez az én bátyuskám, pedig ő sem milliomos!

– Meg Udo sem – tette hozzá Domi büszkén. – Mégis nézzétek, mit kaptunk a sógortól.

A vakáció végén aztán Udot is elvitték.

– Szia, apa, mama! – csókolt kezet illedelmesen, ahogy drága édesanyja tanította valaha. – Viszlát nálunk! Egy év múlva – ölelte át az unokatestvéreit is.

Emléke hónapokig frissen élt a lelkükben. Méltán, mert a fiú tényleg csupa szív fiú volt, udvarias, nagyvonalú, művelt, és soha senkit sem nézett le. Kívánhat ennél többet egy szegény kis rokon? Legkivált Domi és Vivien imádták, akik alig várták, hogy viszontláthassák Stájerország szívében.

Egy év múlva erre is sor került. A gyerekek ámulva járták végig a tetszetős, modern berendezésű szobákat. Falfűtés, légkondi, amerikai konyha, mágneses függönyök… Csupa olyasmi, amit eddig csak filmekben láthattak.

– De Imre bácsi! Mióta vagy te ilyen jómódú?

– Pár hónapja. Tudod, újra nősültem.

– De csodaszép lakásod van! Nem hiszem, ha felnövök valaha is ilyen palotába költöznék! – sóhajtott fel Domi, szomorúan sejtvén, hogy jelenlegi gazdasági helyzetüket tekintve ő már csak az utcára vagy legjobb esetben egy egérlyukba költözhet.

Az idegenbe szakadt aranyszívű nagybácsi résztvevően simogatta meg a fényes szemű, göndör hajú fiú buksiját.

–Talán igen, talán nem, de ahogy nekem sikerült, neked is sikerülhet, ha isten is akarja. Azért persze nem árt, ha te is besegítesz neki.

– Én? Istennek? – hűlt el a legényke. – Túl kicsi vagyok én ahhoz, édes bácsikám.

– Nono! Isten szemében nincs kicsi és nagy ember. De hogy ezt megértsd, ahhoz tényleg kicsi vagy, így csak egyet véss az agyadba, ami akár a mottód is lehetne: imádkozzál, és dolgozzál!

Imádkozni? Dolgozni? Ha öt-tíz évvel idősebb, Domi ki is neveti a bácsiját, bár még így tizenhárom évesen is érezte, hogy valami erősen sántít ebben a mottóban. Hiszen a szülei is végig ezt tették, mégsem jutnak soha egyről a kettőre. Imre bácsi… na, ő is sokat imádkozhatott, de mi haszna, ha még ebben a palotában is folyton sóhajtozik. Mert sóhajtozott, bármennyire is titkolta. Csupán azt nem értette, mitől lehet bánatos egy ilyen gazdag, egészséges ember is.

– Ja, igen, és még valamit: bármit teszel, úgy tegyed… Figyelsz, kedves fiacskám?

– Hogyne! Tessék! Úgy tegyem…

– Hogy a lelkiismereted tiszta maradjon. Akkor, kedves öcsikém, mindig nyugodtan fogsz aludni – summázta a jóravaló hentesmester, és diszkréten ismét sóhajtott egy nagyot.

– Mi van, lazsálunk, csevegünk? – csapott rájuk németül a gnädige Frau. – Száz munka vár rátok, ti meg itt purparléztok? Megjavítottad már az ingaórát, Emerich?

– Még nem, de, khm – köhögött zavartan a férfi –, mint te is tudod, nem is értek én ehhez.

– A férjem se értett, isten nyugosztalja. Tisztviselő létére mégis mindent megjavított. Domi!

– Jelen!

– Nem jelen, hanem igenis! Elfelejtetted pedikűröshöz vinni a kutyámat.

– Hoppá, csakugyan! Valahogy kiment a fejemből. De holnap elviszem. Becsszóra, ahogy felkelek, már rohanok is Herr Böhmhöz.

– Példátlan hanyagság. Remélem, az utolsó, mert ha megint előfordul…

– Kukoricán térdepelsz a sarokban – heherészett Udo.

– És? Nem tetszik? Ajánlom, ne pimaszkodj, mert megmondalak az apádnak, és amit tőle kapsz, azon aligha fogsz már nevetni.

– Ez mindig ilyen? – vetette magát az ágyra Domi, amint a nő peckesen kivonult a szobából.

– Domi, a cipőd! Ha a boszi meglátja, auf der Stelle, itt helyben elájul.

– Ő tőlem, én meg tőle: ide ne ülj, oda ne feküdj, ezt hagyd itt, azt hagyd ott, ne nyúlj hozzá, viselkedj… ! Eddig tűrtem, hallgattam, de, bocsáss meg, már tele van a hócipőm. Nálunk is rend van, de ez több mint rend, őrület, amiben az a legrosszabb, hogy egyszer sem mondaná: légy szíves, ne haragudj. Ahogy a papa, mama szokta, emlékszel?

– Ländlich, sittlich: ahány ház, annyi szokás. Ő ilyen, verje meg a…

A fiú a szájára csapott. Egy úri fiú sohasem feledkezhet meg az illemről.

– Akkor mondd meg a mostohaanyádnak, hogy még ma hazamegyünk – ült fel Domi hirtelen elhatározással a kanapén.

– Annyira nem bírod? – kenődött el a hosszúra nőtt tinédzser.

– Annyira. És Vivien sem, bármilyen gyönyörű a házatok. Még jó, hogy te másmilyen vagy, különben még a német nyelvet is megutálnánk.

Szabó úr még Udonál is jobban elkedvetlenedett.

– Kérlek, ne haragudj! Ez az én hibám is, mert ha a sarkamra állanék…

Vivien megértően karolta át a nagybátyját.

– Hagyd, nem érdemes! Nehogy összevessz vele miattunk! Küss die Hand, auf Wiederse­hen,[8] és a dolog el van intézve!

– Várjatok, írok egy levelet Nácinak!

A férfi megírta a levelet, majd teletömködte a gyerekek bőröndjét mindenféle ajándékkal. Három óra – nézett a karórájára. Sietnem kell, mert egy óra múlva hazajön a naccsága, és akkor lőttek az ajándéknak, ugyanis még képes rá, és ellenőrzi, miket dugdosok én itt a kofferbe.

– Megvan! Indulhatunk!

– És Helga néni? – kérdezte Vivien. – Tőle még el sem búcsúztunk.

– Nem baj, majd én kimentelek titeket. Domikám, látod ezt a nagy dobozt? Ebben van egy kiszuperált, de még remekül működő számítógép. Mondd meg az apádnak, ezentúl ezen írjatok nekem levelet.

Domi illedelmesen csókolt kezet édesapja bátyjának úgy, ahogy Helga néni szerette.

– Ne, ne! – kapta el a kezét a nagybácsi. – Ilyet többé ne csinálj! Nem vagyunk mi arabok, olaszok. Igaz, hajdan itt is így szokták, de már rég kiment a divatból, mint a gnädige Frau titulus.

– Akkor miért ragaszkodik hozzá mégis a nénikénk? – kívánkozott ki a kérdés azonnal Domiból, aztán tanácsosabbnak látta, ha mégsem kérdezi meg.

– Mi ez a nagy sürgés-forgás, uraim? – lépett be váratlanul a ház úrnője, és tekintete megakadt az útitáskákon.

– Á, semmi, nem érdekes, csak hazaviszem a pulyákat.

A nő arca észrevehetően földerült. Azért úgy tett, mintha roppant sajnálná.

– Ilyen hamar? És csak úgy ripsz-ropsz anélkül, hogy engem is értesíts? Emerich, Eme­rich, hát illik ez?

A férfi annyira zavarba jött, hogy kiejtette kezéből a komputeres csomagot.

– Mi van benne? Nyisd már ki, légy szíves! Nem szeretném, ha mindenféle vacakot erőltetnél reájuk. Nini, egy számítógép!

– Van valami kifogásod ellene?

– Dehogy! Nagyon rendes bátyó vagy. Csak aztán kezelni is tudja a jóember! A többi bőröndbe mit raktál? Remélem, azokért sem kell szégyenkeznem mélyen tisztelt sógornőm előtt.

– Nem hát, de most ne haragudj, mennünk kell. Domi, Vivien, búcsúzzatok el a tántitól!

– Emerich!

– Parancsolsz?

– Kinyitnád a többi táskát is?

Mit volt mit tenni, az idősebb Szabónak azokat is sorba ki kellett nyitnia. Helga asszony arca fokozatosan elborult. Kínai váza, karperec, webkamera, márkás cipő, bőrkesztyű… ! – szorult el benne a lélegzet. De hisz ez rablás! Ez a Fleischer[9] teljesen meghibbant!

– Átjönnél egy percre a másik szobába?

A két gyerek türelmetlenül várta, mikor ülhet már az Opelbe. Hanem a házaspár előbb még jól kikiabálta magát odabent. Olykor ki is hallatszott egy-két hangosabb szó, kifejezés, aminek azonban a felét sem értették.

– Mit mond? – kérdezgették egymást, főleg a kökényszemű, piszeorrú kamaszlány, aki még Dominál is kevesebbet tudott németül.

– Osztrák nyelvjárásban sprechelnek,[10] de hogy nem bókolnak egymásnak, az bizonyos.

A boldogtalan hentes pipacspiros arccal kullogott ki a szobából, és kezdte kiszedni a bőröndökbe pakolt ajándékokat csupa olyan tárgyra cserélvén, mely kizárólag saját személyes tulajdonát képezte.

– Mehetünk!

Útközben szinte végig némán vezetett, és attól a naptól sem Domi, sem Vivien nem látogattak többé a kacsalábon forgó gráci kastélyba. Képzeletükben ugyan ezután is fel-felmerült a város meg a „kastély” is, nyilván ki is ruccantak volna oda időnként, elvégre Sárvár és Grác nem is voltak olyan messze egymástól, de amint a tántira gondoltak, rögtön elment a kedvük a nosztalgiatúráktól.

Miután csak két hétig nyaraltak, Dominak még bőven maradt ideje meglátogatni Dörmi bácsit is. Dörmi bácsi, igazi nevén Fazekas Elek úr volt a család legjobb barátja. Azért becézték Dörminek, mert örökké dirmegett-dörmögött. Domi kezdetben ugyancsak idegenkedett a dörmögő hangú, de csípős nyelvű öregtől, aki a kormánytól az utolsó csövesig mindenkit csak szidott, kritizált.

– Á, ugatós kutya nem harap! – nyugtatta meg Szabó úr a családot. – Jó ember ő, csak amióta nyugdíjas, füstölög, mint a Takáts szomszéd kéménye.

– Így igaz – bizonygatta Domi anyja is. – De hát melyik nyugdíjas elégedett mostanság?

– Egyik sem. Pedig a villanyszereléstől a lakatosságig szinte mindenhez ért a jó öreg. Igazi ezermester, akiből egyet sem találsz már ezer emberből.

– Akkor miért nem gazdag, hiszen akár milliomos is lehetne. Mégis épp csakhogy megél egyik napról a másikra – csodálkoztak a Szabó gyerekek.

– Hosszú. Túl kicsik vagytok ti ahhoz, hogy felfogjátok. De később, ha jobban megismeritek, erre egyedül is rájöttök – jósolta meg szűkszavúan Szabó úr.

Dörmi bácsi jókedvűen fogadta a csillogó szemű kisfiút. Épp egy cipőt talpalt nagy serényen.

– Szia, öcskös! De rég nem láttalak! Hogy van az apád meg a tesóid?

– Jól, köszi, jól vagyunk. Tegnap jöttünk Grazból. Imre bácsi üdvözli.

– Hát ez szép tőle. Már azt hittem, el is felejtett a vén kujon. Ha már itt vagy, gyorsan megkérdem, nem olvasnál fel egy Móricz Zsigmond-novellát?

Fazekas úr imádta a könyveket, Domi meg hibátlanul olvasott, plusz barkácsolni is szeretett, így nem csoda, hogy hamar egymásra találtak. Épp a Hét krajcárt olvasta – isten tudja, hányadszor –, amikor bejelentkezett a kaputelefonon valaki.

– Egy kliens! – nyomott meg egy gombot a sárvári ezermester, s kissé idegesen nézett a műhelybe lépő beesett arcú, kopott ruhás férfira.

– Jó napot kívánok!

– Magának is!

– A csukákért jöttem, drága Fazekas úr.

– Gondoltam. Sajnos holnap is el kell jönnie, mert pont most csinálom.

– Én… én megvárnám, ha nem haragszik.

– Akkor várhat. Nem megy az olyan gyorsan, Kerekes úr. Inkább jöjjön holnap, annyira csak nem lehet olyan sürgős, a csudába!

– Még egy nap… ! Addig nem várhatok – törölte meg izzadt homlokát az ágrólszakadt atyafi. – Ez a hét is túl sok volt nekik is, meg nekem is. Gondolja csak el, kérem: három kölyköt bezárni, mert cipő nélkül, ugyebár, még a sarki boltig sem mehetnek.

– Dehogynem, csak fel kell húzni egy másikat.

– Persze, egyszerű. Ha van egy másik is. De mit csináljunk akkor, ha csak az az egy pár van, mester úr?

– Látja, ez a baj magukkal! – vágott földhöz az öreg egy lábbelit! – Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni, és ezzel még alig mondtam valamit. De bánják is azt maguk, ugyebár? Első a nő, az élvezet. De hogy ez mi a franccal jár, azzal törődjék az állam vagy az Úristen!

A férfi megszeppenve curukkolt. Még egy ilyen rabiátus vénembert! Jobb, ha nem ingerli, különben még holnapra sem talpalja meg a cipőit.

– Maga meg hova megy?

– Azt mondta, ne várjak, így hát nem várok, és holnap ismét eljövök.

– Azt mondtam várhat. Tíz perc múlva megvagyok. De ha annyira siet, felőlem jöhet holnap is.

– Csak tíz? Akkor megvárom – ült vissza a zsámolyra a nyeszlett családfő.

– Olvass tovább, kisfiam! Ugye, nem haragszik, ha végigolvassa a Hét krajcárt? Mire befejezi, az utolsó talpat is felverem. Mit szól hozzá, Kerekes úr? – kérdezte a mester, amikor Domi a novella végére érkezvén, befejezte a talpalást.

– Mihez? A történethez vagy a cipőhöz?

– Mindkettőhöz.

– A cipőhöz semmit. Az rendben van, csak a történet olyan… valótlan. Vagy ha mégis megtörtént, az bizony jó régen volt, mert nálunk nincsenek már ilyen emberek.

– Gondolja?

Fazekas úr levett a polcról egy üveg pálinkát.

– Na, isten isten!

– Köszi szépen! Ez jólesett. Mennyi lesz a taksa, mester úr?

– Tíz, nem, magának ötezer.

Kerekes úr leszámolt eléje apróban kerek négyezer forintot.

– Ez csak négyezer.

– Tényleg? – számolta újra pirosan. – Elnézést, elszámoltam magamat – kutatta át a bukszáját, majd valamennyi zsebét is, de sehogy sem akart összejönni, ami még hibádzott.

– Semmi vész, legközelebb elhozza, addig is olvassa ki ezt a könyvet a kedvemért – nyomta kezébe Móricz novelláit a mester úr. – Gyönyörű írások, majd maga is meglátja, és mindjárt más színben látja a világot.

– Köszönöm a jóságát – meredt a kliens a pálinkás üvegre, onnan meg a mesterre.

Fazekas úr nem mozdult, s úgy tett mintha nem értené, mitől látná szebb színben kliense a világot.

– Viszontlátásra, és további jó munkát!

– Viszontlátásra! – nézett utána fejcsóválva, s csaknem felrobbant, amikor a férfi bevágta a könyvet a kapu melletti kukába. – Hm, lehet, hogy mégis csak neki van igaza, mert a világ már régen nem olyan, amilyennek az írók képzelik?

 

**********************************************************

 

Alkonyodott. Szabó úr az ablak előtt, egy hintaszékben ülve olvasgatott. Hogy melyik Szabó a Szabók közül? A nyomdász fia, Domokos, csupán huszonöt évvel idősebben. Mivel egyre sötétebb lett, félretette a könyvet, és elmélázott. Holnap tölti be harmincnyolcadik életévét. Ilyen szülinapok alkalmával szokott a férfi visszanézni, elemezni, mit tett, kellett vagy lehetett volna másképp tenni. Két év múlva negyven éves. Nem öreg még, de olyan fiatal sem már, hogy most kezdje kiépíteni, amit eddig elszalasztott. Ő… De várjunk csak egy pillanatra! Mi az, amit elszalasztott? Egyetem? Nem volt rá pénzük, nyomdásznak ment, és tegyük hozzá, olyan jól választott, hogy még az apja is büszke volt rá. Maszekolni ugyan nem tud ezzel, de van még egy-két szakma a tarsolyában, amit Kerekestől lesett el valamikor. Így egész szépen eléldegél, még ha nem is olyan vastag, mint a gráci hentesmester. Őszintén szólva akár az is lehetne, ha példáját követve, ő is úgy nősült volna. Szerencsére nem úgy nősült, épp a fent említett példa miatt, melynek tanulságáról maga Helga néni gondoskodott. Feleség, gyerekek? Elvált, egy kislány, akit a bíróság Ellának ítélt oda. Azóta itt él ebben a tízemeletes toronyházban, de ha minden jól alakul, nemsokára ismét elvesz egy egygyermekes özvegyasszonyt. Nem éppen népes család, de hogy is mondta Dörmi bácsi? Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni… . Megtanulta ezt is, és mi mindent még emellé! Kivéve egyet: amit egész életében keresett. Három vendég létezik – mondta egyszer az édesanyja. Az első típus a megszokott, ismert ételeket szereti, s csak nagy ritkán kóstol meg valamilyen új fogást. A második fordítva: folyton különleges ételek után sóvárog. A harmadik ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy sohasem tudja konkrétan, mit akar enni, inni ahhoz, hogy kielégíthesse az étvágyát. Ő, úgy tűnik, a harmadik típushoz tartozik. Oké! De ha nem tudja, akkor fölösleges keresni, mert ami nincs, azt az isten sem találja meg neki.

Felállt, nyújtózkodott egyet, és bekattintotta a tévéjét. Tizenegyig tévézett, majd lefeküdt, és pillanatok alatt elaludt. Álmában kisétált a tetőre. Egy-kettő odaért, mert a tízedik emeleten lakott egy garzonban. Holdvilágos nyári éjszaka volt. A tetőn langyos szellő fújdogált. Lassan, óvatosan odaballagott a lapostető széléhez. Alatta, egy zöldre festett padocskán hajléktalan csavargó szendergett.

–Allez, hop![11] – kiáltotta hirtelen, mint az akrobaták a cirkuszban, azzal levetette magát a magasból.

De hát csak álom volt, bár ő azt hitte ébren van, ezért az egészet világszámnak, fantasztikus képességnek tartotta. Mert hiszen nem halt meg, a haja szála sem görbült meg, holott senki sem élt volna túl ekkora zuhanást. Na, erről muszáj másnak is tudnia!

– Hé, ébredj! Ébredj! – ébresztette fel a csavargót. – Tudod, ki vagyok?

– Tudja az ördög, hagyj békén! – fordult az a másik oldalára dühösen.

– Én vagyok Szabó Domokos, a világhírű repülő ember.

– Örvendek. Én meg a Pókember. Kellemes repülést!

– Köszönöm, éppen abban fáradozom. Nem segítesz összetoborozni ennek a toronyháznak a lakóit, hogy bemutassam a számomat?

A férfi ráállt, úgysem tudott már aludni, és összecsődítettek vagy száz nézőt.

– Köszönöm az érdeklődést. Ígérem, nem fogják megbánni, mert olyasmit mutatok, amit eddig csak filmekben láthattak. Akarják látni, uraim?

– Akarjuk! – zúgta a sokaság.

– Itt áll előttünk ez a tízemeletes toronyház. A legmagasabb ebben a városban. Most szépen felmegyek a tetőre, és onnan, huss, lerepülök ide magukhoz. Elhiszik?

– Csak ha látjuk, pókember!

– Repülő – javította ki finoman, és elkezdett tányérozni a nézők közt, mert szép, szép dolog a tehetség, azért nem árt hozzá némi dohány is.

– Előbb lássuk a repülést – tolták el a kezét az emberek.

– Csaló! Rendőr! Rendőr! – sipítozott egy vénasszony. – Miért nem ott vannak a rendőrök, ahol szükség is lenne reájuk?

– Kérem! Várjanak öt percet! – liftezett fel ismét a magasba, és lenézett a bámészan toporgó tömegre.

Íme, eljött, ez az a pillanat, amikor bebizonyíthatja, hogy negyven éves kora ellenére még nem késett le semmiről. Negyven évig élt röghöz kötve, igazi célok, álmok nélkül. Pedig az ember isten részeként maga is isten, nem por és hamu a sok milliárd porszem közt. Az ember ennél többre hívatott. Ha akar, repül, víz alatt vagy az űrben is sétálhat, de akár a sors, halál szemébe is nevethet. Ezt érezte, de sohasem hitt benne mostanáig. És íme, a csoda mégis megesett: repülni tud. Oké, akkor repüljünk! Nézzetek ide, emberek! – tárta szét a két karját, s már-már leugrott a tetőről, amikor megdördült az ég, és olyan eső zúdult a nyakukba, hogy a tér pillanatok alatt kiürült.

Reggel hat óra. Domi keserűen ébredt öntudatra. Már megint ugyanaz az álom a repülésről! Erről szokta olvasni (nyomdászként elég sokat olvasott), hogy az álom a tudatalatti ént, illetve a génekben tárolt információkat aktivizálja. Talán valamelyik őse feltaláló vagy cirkuszista lehetett. Ő mindenesetre sohasem akart repülni, még kevésbé megmutatni, milyen csodás képességgel rendelkezik. Tulajdonképpen nincs is semmiféle különleges képessége, és minden vágya bizony elég röghöz kötött: kis kulipintyó, picivel nagyobb fizetés és kevesebb rohanás, megértő főnök, feleség, segítőkész szomszédok… Ennyit még elérhet, a többi: pénz, hírnév, erő, hatalom, csupa olyan kívánság, amiről az ő helyzetében csak egy bolond ábrándozik. Erre mit csinál, igaz, csak álmában? Mindegyre nézőket toboroz egy fantasztikus ugráshoz. Hanem ez, micsoda groteszk irónia, még álmában sem mindig sikerül neki. Amikor meg sikerül, valami mindig közbejön, és úgy ugrik le a magasból, hogy a kutya sem láthatja. Márpedig enélkül semmit sem ér egy produkció! És ezt álmodja kerek két éve. Néha felfogja, semmi sem igaz az egészből. Dehogy tud ő repülni, senki sem képes ilyesmire. Máskor, és ez a legrosszabb, egyik percben álomnak, a másikban igaznak hisz minden látomást, és váltig azon rágódik, mit tegyen: ugorjon, vagy röhögjön?

Délután meglátogatta két nyomdász barátja.

– Boldog szülinapot! – mosolyogtak rá a küszöbről.

Hoztak magukkal italt, hideg sültet, süteményt, tudván azt, hogy a barátjuk jelenleg szingliként vegetál. Elbeszélgettek erről-arról, végül kávét ittak, és egyikük megkínálta marihuánás cigarettával.

– Nem, nem! Idáig még nem jutottam – utasította vissza Domi, meg a másik is –, és ha rám hallgatsz, még csak meg sem kóstolod.

– Ugyan, hülyeség! – intette le fölényesen a jóképű, harminc év körüli fiatalember. – Először is ingyen van. A nyomda előtt adta csak úgy, ajándékba valaki. Másodszor is gyenge, éppen csak hogy feldob, szóval ártalmatlan.

– Egészségedre! – emelte rá poharát Szabó úr! – Én már csak a konyak mellett maradok. Ezt szívesen megiszom, de még ezt is csak mértékkel.

– Úgy hallottam, rövidesen felszámolják a nyomdánkat – közölte velük bánatosan az idősebbik, egy táskás szemű kolléga.

– Már a miénket is? – hökkent meg Szabó úr. – Sajna ilyen az élet, gyerekek! Így kezdődött annak idején a mozikkal is. A tévé lett a haláluk. Most meg a PC a könyveknek, újságnak.

– Most mit károgtok! – hurrogta le őket a fiatalember. – Attól még szép az élet, sőt, gyönyörű! Nézzétek – mutatott ki az ablakon –, milyen tündöklően süt a nap odakint!

Igazság szerint épp esteledett. De ilyen apró részletekkel a koma már nem sokat törődött.

– Ennek annyi! – állapította meg Szabó úr! – Fejébe szállt az alkohol. Meg az enyémbe is – tette hozzá szégyenkezve. – Pedig én fele annyit sem ittam.

– A fenét! Ez a marihuána hatása! Eszerint mégsem olyan ártalmatlan.

– Nincs véletlenül egy kis kolbászod a frizsiben? Úgy megéheztem, hogy még a cipőm talpát is megenném. Hehehe, hihihi! – buggyant ki fiúból a nevetés, s csak nevetett, kacagott hasát fogva, görcsösen.

– Ugye, megmondtam! Még egy perc és repülni fog.

Kicsit tévedett a tipográfus, mert fél perc sem kellett hozzá, hogy Ferike karjait kitárva vitorlázzék az ablakhoz.

– Zssssss!

Gyorsan visszahúzták.

– Nyugi, Ferike! Nézd, milyen sötét van! Most már menjünk mi is haza, jó?

– Sötét az eszed, és ne nyúlj hozzám! – vadult meg az előbb még derűsen vihorászó fiatalember. – Én repülni akarok, merthogy én repülni is tudok ám.

– Majd legközelebb, legközelebb. Akkor mi most mennénk, Domikám.

A fiú az ajtóhoz dülöngélt. De nem a lifthez, hanem a tetőajtóhoz kaptatott. A többiek utána, még mielőtt Ferike bemutatná, hogy repül. Domi szédülve pislantott le a magasból. Lent, mélyen alatta egy zöldre festett padon topis alak üldögélt. Langyos szellő fújdogált. Felettük az ég csillagokkal kivarrt palástja. Milyen ismerős kép, jelenet! – simított végig a homlokán. Mintha már látta volna valahol! Egyáltalán ébren van, vagy álmodik?

Mikor a táskás szemű Domi felé tekintett, szinte kővé vált a rémülettől: a férfi éppen akkor ugrott le a tetőről.

 

____________________________________________

[1] Nagyságos asszony (ném.)

[2] Mit mond? (ném.)

[3] Hogy nagyon csinos a nyakkendőm. (ném.)

[4] Viszontlátásra! Jövő vasárnap visszaviszlek bennetek. (ném.)

[5] Gépkocsivezető. (ném.)

[6] Légy jó, kedves fiam! (ném.)

[7] Éljen! (ném.)

[8] Kezét csókolom, viszontlátásra! (ném.)

[9] Hentes. (ném.)

[10] Magyarosított német szó a sie sprechen kifejezésből: beszélnek.

[11] Gyerünk, hopp! (fr.)

 

 

(Illusztráció: rf)

Utazás a mennyországba

 

Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a bátyó az idő tájt. – Testvér testvér, ez a lényeg, nem az, hogy kit szeretsz jobban.

– Lehet, de kettőtök közül ki tett értem többet? Na látod! Ez a lényeg!

– Jó, elismerem, de ki tehet arról, hogy születése óta melletted él? – vetette ellene Urai Ulrik. – Ha én élek ott, ugyanezt tettem volna. De az én sorsom Pesthez kötött, és innen már bajosabb bármelyik percben szolgálatodra állni. Gondolkozz csak el ezen egy icipicit!

Hát ő azóta is gondolkozik, de hogy kinek van igaza, máig sem döntötte el. Ulinak, Emilnek? Csak az biztos, hogy nagyon-nagyon hiányoznak. Uli meg az unokák is. Így röppent el öt év anélkül, hogy egyszer is meglátogatták volna. No, ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez – gondolt egy nagyot, és szépen fölkerekedett, hogy legalább karácsonykor találkozzék velük.

Csendes, karácsony előtti délután volt. A hó lassan keringve pilinkélt az ég párnáiból.

– Hova, hova olyan sietve? – cirpelt gúnyosan egy rózsásképű tinédzser.

– Hát a mennyországba! – felelte az öreg helyett a másik gyerkőc.

– Hé, most felszálltok, vagy mi a kórság! Ez itt egy vonat, ha nem látnátok – türelmetlenkedett egy vékonycsontú úriember. – Jaj, de nehéz ez az útitáska! Legalább álljatok félre, ha nem segíttek!

– Szegény macskajancsi! Nem segítünk? – szánakozott a rózsásképű.

Beszállás!

– Pfuj, fiatalok! Ezt tanultátok az iskolában?

Félrenyomták. No nem a sihederek, még kevésbé az öregember, hanem a negyedik utas, egy tekintélyes kinézetű állampolgár.

Az öreg tehetetlenül csúszott vissza az első lépcsőfokról.

– Ugorj, tata, indul a gőzös!

Újra visszakapaszkodott, de már csak az utolsó minutumban. A rózsásképű szíve megesett a kisöregen.

– Várjon, segítek. Ez az, nagyon penge! Kellemes utazást! Az erő legyen magával!

Elviharzottak. Derűsen, zajosan, ahogy a fiatalok szokták. János bácsi dülöngélve kóválygott fülkéről fülkére, amíg helyet kapott. Mióta csökkent a vasúti forgalom, és tucatnyi vonalat felszámoltak, a vonatok újra csurig teltek. Ugyanúgy, mint a magyar vasút őskorában. A fülkében gyerekek sivalkodtak, olyan hat-hét éves gézengúzok. Amint leült, máris kupán vágták. Az öreg kutatóan nézett körül. Ki lehetett az? Fogas kérdés. Nem számít, gyerekek! Gyerünk, faljunk valamit! Sosem volt nagyétkű, otthon is csak csipegetett, de amint busz­ra, vonatra ült, egyből megéhezett. Beletúrt a bőröndjébe, és elővett egy öklömnyi, szép piros almát.

– Milyen fincsi alma! – kiáltott fel egy dundi lurkó. – Adj nekem is belőle!

– Nesze! – nyomott a kezébe az anyja egyet. – Elnézést, kicsit kívánatos a Karcsika.

– De nekem a bácsié kell!

Az öreg kikattintotta bicskáját, és szelt belőle egy darabocskát.

– Parancsolj, váljék egészségedre!

– Köszönöm. Nem hallod, édes kincsem? Köszönd meg a bácsikának!

– Hord el magad, hülye barom!

– Béla, hallottad ezt? – fordult férjéhez büszkén az asszony. – Mit szólsz ehhez a memóriához? Elég, ha egyszer lát vagy hall valamit, kapásból megtanulja, mint az a srác, aki a tévében látott rajzfilmekből tanult meg angolul.

– Csak úgy, tanár nélkül?

– Csak úgy, tanár nélkül. Ő angolul, egy másik táncolni, és ilyen a Karcsika is. Szinte meg sem lepődnék már, hogyha egyszer ő is angolul fog, mit angolul, japánul fog megszólalni. Adj egy puszit, édes kincsem!

– Pfuj, savanyú alma! – köpte ki az almát édes kincsem. – Miért nem mondtad, öregfiú?

– Nem baj, nem baj, én pont így szeretem! – csapott a maradékra egy másik kincsem, s mire az öreg észbe kapott, már csak a bicskájában gyönyörködött. Nem vitás, hogy ez is szép volt, csak megenni nem lehetett.

De másként volt ez hajdanában! – idézte fel a múltat János bácsi. Akkor is kértek, kunyeráltak, de aki kapott, kezet csókolt. És mindig akadt, aki adott, gyakran bizony kérés nélkül, s meg sem várta, hogy megköszönjék. Hó, a bicskám! Tegyük csak el gyorsan, amíg nem kérik el ezt is tőlem.

Egy másik gyerkőc türelmetlenül izgett-mozgott, fészkelődött.

– Ülj már veszteg, mert odavágok – szólt rá az apja idegesen, és oda is vágott, miután a gyerek sehogy sem hagyta abba.

Na, lett is erre sírás-rívás, hogy zengett belé az utasfülke.

– Elhallgatsz, te istenátka!

A Béla nevű kerek arcú, köpcös apa rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Mi van, uram, mi nem tetszik?

– Nekem semmi, jobban mondva…

– Akkor jó. Seperjen csak ki-ki a háza előtt.

A két férfi szeme összevillant.

– Pontosabban? Megmagyarázná, hogyan érti?

– Milyen kutya hideg van itt! – húzta összébb zakóját az öregember.

– Ez a MÁV, mit vár tőlük? – dörmögte a kemény tekintetű apuka. – Különben miből osztogatnának milliókat az ilyen-olyan igazgatóknak, elnököknek?

Ebben mindketten egyetértettek.

– Te mi leszel, ha felnősz, öcsi? – érdeklődött az öreg Karcsikánál.

– Vezérigazgató a BKV-nál.

– Mit mondtam! – sugárzott a derék szülő. – Anyja fia. Vág az esze, mint a svájci bicska.

– És te? – kérdezte az öreg a másik srácot.

– Én apuka.

– Az sem rossz mesterség. Aztán miért, fiatalúr?

– Hogy eltángáljam a gyermekemet.

– Bye-bye! Kellemes tángálást! – intett búcsút nekik, amikor leszálltak a gyorsvonatról.

A következő utasok egy darabig némán ültek egymás mellett. Csend. Csak a kerekek zakatoltak. Az öreg megint csak megéhezett. Erre előhúzott egy jókora kolbászt, melléje kenyeret fokhagymával.

– Jó étvágyat!

– Kösz. Megkínálhatom? – nézett a mosolygós képű, kiálló fogú útitársra.

– És én? Csiribí-csiribá! – varázsolt elő egy pálinkás butykost.

Ettek, ittak, tréfálkoztak. Egy divatosan öltözött, parfümillatú hölgy megbotránkozva fintorgott.

– De jókedvük van egyeseknek! – húzta össze szemöldökét egy beesett arcú, kopaszodó férfi.

– Már miért ne lenne jókedvünk? Holnap karácsony, és nézze ezt a gyönyörű panorámát! – mutatott ki az ablakon a mosolygós képű.

– És?

– Nem elég? De ha akarja, folytathatom. Enni még van mit, dolgozni és lakni is van hol egyelőre…

– Magának. A többi meg forduljon fel, nem igaz? Látja, itt a bibi! Pontosan ezért tartunk ott, ahol tartunk.

– Maga hívő?

– Nem.

– Ellenzéki politikus?

– Az sem.

– Akkor nyilván filozófus.

– Csak gyomorbajos, tisztelt uram.

– Aha, miért nem mindjárt ezzel kezdte? Mondja, mit tenne, ha körülvenné három oroszlán és egy jaguár.

– Fogalmam sincs. Miért kérdi?

– Látja, itt a bibi! Maga sem tudja, ő sem sejti, azt viszont elvárja, hogy én tisztában legyek vele.

– Dehogy várom, egyébként mit csinálna?

– Beugranék a jaguárba, gázt adnék, és illa berek, nádak, oroszlánok! Pitypalatty! – bugyborékolt a nevetéstől.

– Nagyon vicces! – villantotta fel fogsorát a gyomorbajos, de hogy a fakutya mire célzott, már kevésbé gyanította.

– Szereti a vicceket? Várjon, mondok egyet. Tudja, miért van sötét Magyarországon?

– Miért?

– Mert ellopták a Holdat és a Napot? Tudja, kik lopták el?

– Kik?

– Az egyiket a törökök, a másikat meg a képviselők a parlamentben. Hahaha, hehehe, hihihi!

A kopaszodó arcán egy mosoly, annyi sem suhant keresztül.

– Így igaz, de ez sajnos már csöppet sem vicces. Inkább szomorú, tisztelt uram, és nagyon csodálkozom, hogy maga ilyen körülmények között még nevetni tud.

– Addig jó, amíg nevetni tudok, mert mi lenne, ha ehelyett inkább a fogaimat csikorgatnám?

– Rendszerváltás.

– Még egy? Hahaha, hehehe, hihihi!

– Most meg miért vihog?

– Az oktatási miniszter elmegy a borbélyhoz. Mikor belép, a borbély felkiált: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Milyen frizurát parancsol?” „ Hát maga ismer engem?”„Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem fodrásznak.” Kész a frizura, a miniszter megy haza taxin, ahogy beszáll, a taxis így szól hozzá: „Jó napot kívánok, drága miniszter úr! Hová lesz a fuvar?” „Hát maga ismer engem?” „Persze, miniszter úr, tudja, én azelőtt tanár voltam, de kevés volt a fizetés, nem tudtam eltartani a családot, így hát elszegődtem taxisnak.” Hazaérnek, kiszáll a taxiból, odamegy hozzá egy rongyos koldus: „Jaj, aranyos, drága miniszter úr! Adjon egy pár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek.” „ Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt!” „Jaj, dehogy drága miniszter úr, én még mindig az vagyok, csak most éppen lyukas órám van.” Kb. így vált rendszert napjainkban a magyar ember.

Elhallgattak, és ezúttal a kiálló fogú sem nevetett tovább. János bácsi újra elmélázott. Az ő idejében bezzeg nem nevettek. Igaz, nem is igen sírtak vagy vitáztak annyit. Nem fáj szám, nem fáj fejem – vallották bölcsen akkoriban, cserében mindenki kapott munkát, kenyeret is. Ma valahogy fordítva van: bárki bírálhat, fenyegethet, csak a kenyér hiányzik az asztalokról. Újabb állomás következett.

– Boldog karácsonyt! – búcsúzott el a két férfi az öregtől.

– Maguknak is! Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Na, így sem köszönhetett valamikor! Ezután két férfi lépett a kupéjukba. Az egyik finom arcvonású, meleg, ugyanakkor kissé szomorú tekintetű idegen volt. A másik izmos, tömpe orrú és széles állú.

– Volna egy szabad helyük?

– Hogyne! Parancsoljanak!

A finom arckifejezésű az öreg, a sportos testalkatú a parfümös hölgy mellé telepedett. Alig telt el két perc, az utóbbi már rá is gyújtott egy cigarettára.

– Bocsánat! – köhintett figyelmeztetően János bácsi. – Ez nem dohányzó szakasz, kérem!

– Hát aztán! Aki nem csípi, menjen a folyosóra – válaszolta érdes hangon, és a cigi mellé bekattintott egy MP 4-lejátszót is.

Erre az idősebb, fekete ruhás úriember kezdett fészkelődni.

– Ne haragudjon, a világért sem szeretném megsérteni, de nem venné halkabbra a lejátszóját?

– Nocsak! Maga nem szereti a zenét? Hát ezt jól kifogtam! Az egyik a cigitől, a másik a zenétől iszonyodik.

– Nem iszonyodok, csak nem ekkora hangerővel szoktam zenét hallgatni.

– Kinek a pap, kinek a papné… Én pont így kajolom. Milyen zenét óhajt? Hadd keressek magának is valamit.

– Én a… izé… hogy is mondjam? Csak a zsoltárokat.

A fiatalember felkacagott.

– Egy pap! Tényleg jól kifogtam!

– Téved, nem vagyok pap, de attól még szerethetem a zsoltárokat.

– Naná! Szabad ország, szabad zene. Éljen Amerika! – rántott elő hirtelen egy minipisztolyt. – Kezeket fel, és elő a pénztárcákat! – hátrált az ajtóhoz, és a nagyobb hitelesség kedvéért bezárta, majd be is függönyözte.

A három utas ijedten engedelmeskedett.

– Kösz! Gratulálok, bölcsen tették. És most halljuk azt a zsoltárocskát! – parancsolt a meleg, ugyanakkor szomorú tekintetű úriemberre.

A férfi nyekergő hangon zendített egy zsoltárra.

– Brávó! Hogy volt! – tapsolt a fiatalember. – Nem Csillag születik[1] produkció, de nekem így is tetszett – gyújtott egy cigire a… pisztolyával.

– Jé, de hiszen ez játékpisztoly! – kiáltott fel az öregember, és azt sem tudta, most örüljön, vagy bosszankodjék.

A férfi majd megszakadt, úgy nevetett, aztán sorban visszaadta a pénztárcákat.

– Madame!

A nő arca elsötétült, és pofon vágta a vigyorgó mókamestert.

– Tahó! Örülhet, ha nem jelentem fel a rendőrségen. De vigyázzon, mert még meggondolhatom magamat – nyúlt a kabátjához. – Volt szerencsém! – köszönt el a társaságtól, és felemelt fejjel távozott.

– Micsoda liba! Pedig csak vicceltem.

Na látják: még egy vicces honpolgár! Van itt humor, uraim! Nem vagyunk mi olyan búval bélelt náció, ahogyan külföldön látnak bennünket.

– Itt a csodadoktor! – toppant be utána egy fürge mozgású, ravaszképű kókler. –  Gyógyítok, jósolok minden szinten szinte ingyen.

– Köszönjünk, nem kérjük – hárította el finoman a fekete ruhás. – Istennek hála, egészséges vagyok, ami pedig a jövőt illeti, az is Isten dolga természetesen.

– Ne mondja! – húzta el a száját a tömpe orrú. – Jöjjön csak közelebb! Én hiszek magának. – Megengedi?

– Felőlem. Csak nehogy megint „viccelődjék”, mert a viccből is megárt a sok, ha nem haragszik.

– Tessék, itt a kezem, nem disznóláb – nyújtotta oda tenyerét a tenyérjósnak.

– Lássuk! Igen, igen: sok-sok pénzt, milliókat látok. Magából még nagy ember lesz, mégpedig… Nahát: európai uniós képviselő!

– Az sem semmi, bár én inkább világbajnok lennék. Tudja, bokszoló vagyok, és nálunk ez a csúcs, doktor Csoda.

– Világbajnok? Utánanézünk! Eltalálta: mind a kettő! Engedje meg, hogy újra gratuláljak.

– Szerelem.

– Nem akarok túlozni, de majd megvesznek magáért. A felesége sem csúf asszony, aki két gyermeket is szül magának, áldja meg az isten őket! – pislantott a jós a fekete ruhás utasra.

– Pénz, karrier, szerelem – pattintott a tömpe orrú. – Ezt nevezem szerencsének! No de meddig? Ismertem én már olyan gazdag, híres fazont, aki úgy lerobbant, hogy szociális otthonból költözött a másvilágra.

– Maga nem. Maga végig szerencsés lesz, és sokáig is él, úgy tűnik. Nézze, ez itt az életvonal! Minél hosszabb, annál tovább, a magáé meg roppant hosszú.

A fekete ruhás nem állta ki megjegyzés nélkül.

– Bocsánat. Nem akarok beleszólni, de olyan biztos ebben?

– Uram, a tenyér nem hazudik. Ez, kérem, a sorsunk könyve, amiben minden meg van írva. Értjük? Minden. Bölcsőnktől a koporsóig – oktatta ki a jövendőmondó.

– Én értem. Maga nem érti. Föltéve, hogy hisz benne.

– Ez nem hit kérdése, hanem tudomány. Úgy hívják, hogy kiromantia, tisztelendő úr.

 – Tudomány ide, kiromantia oda, jövőnket, sorsunkat Istenen kívül senki sem ismeri.

– Olyan biztos ebben? – kérdezte ugyanazokkal a szavakkal, amivel a fekete ruhás.

– Az Úr…

Legyintett. Ennek ugyan prédikálhat! Ennek? Egyre inkább akárkinek. Régebben még meg-meghallgatták. Most? A kutya sem hederít rá. Elővett egy bibliát, és újra meg újra elolvasta Salamon király Énekek énekét.

– Most pedig lássuk, hogy szolgál az egészsége! – mosolygott diadalmasan a csodadoktor. – Ne féljen, nekem nem kell levetkőzni.

– Jól szolgál, másrészt mit akar rajtam gyógyítani, ha száz évig élek maga szerint?

– Ahogy a kliens parancsolja. Kétezer pengő, kérem tisztelettel.

– Csak? Ilyen olcsón adja a kiromanciját?

– Szegények az emberek, hogy kérhetnék többet? Nem akarok én senkit sem kifacsarni. Megteszi ezt a kormány helyettünk is, uram.

– Hát ez nagyon rendes magától – veregette meg a vállát a leendő világbajnok. – Csak erre várnia kel még egy kicsit.

– Mert?

– Mert csupa olyan dolgot jósolt, ami csak ezután következik be, ugye? Ha viszont így van, márpedig így van, akkor én is csak ezután fizetek, komám.

A csodadoktor szemei szikrákat hánytak. A bibliás ember kifürkészhetetlen arckifejezéssel hallgatott. Egyedül az öreg szorította kezét a szívére.

– Köszönöm a megértését. Látom, maga sem babrál ki a szegényekkel soha. Hanem a tata elég rossz színben van ám! – nyelte le haragját, és János bácsihoz aprított. – Fáj a szíve, hogy ennyire tapogatja?

– Nudli. Néha előfordul, de eddig még mindig helyrebillent a mérleg.

– Megnézhetem?

– Nem – válaszolt az öreg helyett a fekete ruhás utas. – Nem gondolja, hogy már eleget produkálta magát? Még a végén, isten bocsássa meg, nem is nagyon bánom, hogy ilyen szépen felült ennek az úrnak.

– De hát beteg, nézzék csak meg jobban! Csodálkozom, hogy pont maga nem sajnálja szegényt.

– Igaz? Csak őszintén, nyíltan! – húzott elő zsebéből egy mobiltelefont. – Felhívhatom a mentőket, hogy már az állomáson várják.

– Jól vagyok. Kicsit hideg van, de ha ideadná a kabátom… Nem azt, a másikat! Köszönöm, nagyon kedves.

– Hogy láza nincs, az biztos – helyezte kezét homlokára a rókaarcú, s egy percig ott is hagyta. – Kérem, lazítsa el magát, és ne gondoljon semmire!

Hogyha ez ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel az öreg, és a fiára gondolt. Vajon sikerül-e kibékülnöm vele? Sajnos, elég keményfejű kölyök, így akár az sem kizárt, hogy még jobban megorrol rám, mint eddig.

– Remélem, jobban van. Tudja, hm, adtam magának egy kis energiát.

– Maga? Neki? – hüledezett a fekete ruhás. – Még a végén azt hiszi, ő a Jézus Krisztus!

– Jól vagyok. Tényleg, és kösz az… energiát. Mennyivel tartozom ezért?

– Semmivel. Legalább mi, szegények tartsunk össze. Szerencsés utat, és boldog karácsonyt! – hátrált ki a fülkéből a csodadoktor.

– Boldog karácsonyt! – mondta az öreg.

Újabb állomás. A nő helyére ráncos, öreg parasztasszony huppant.

– Szabad a jegyeket? – kérte a menetjegyet nem sokkal utána egy csinos kalauznő.

Az utasok a zsebükhöz kaptak.

– Jézusom, a pénztárcám! – fehéredett el a bibliás utas: nem volt az biz’ sem a nadrág-, sem a kabátzsebben.

– Keresse csak nyugodtan! Mindjárt visszajövök.

De hiányzott az ökölvívó és az öreg tárcája is, vele a jegyük és minden értéktárgyuk.

– Meglopott a csodadoktor! – kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

A kalauznő fejét csóválva sajnálkozott, de a törvény, az törvény. Akinek nincs jegye, pénzbírságot fizet, ha meg pénze sincs, jöhet a jegyzőkönyv. János bácsi kimerülten hunyta le a szemét, és úgy is maradt a végállomásig. Fél óra múlva aztán ő is megérkezett.

A mennyországba.

____________________________________________________

[1] Közkedvelt tehetségkutató tv-műsor.

 

 

 

(Illusztráció: lghtr)

Vasárnap kirándulunk

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

 

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)