Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 4. rész

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 3. rész

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 2. rész

A Czinka Panna-i iskola

Szeptember 1-jén kibattyogtam a nagyváradi 1-es számú általános suliba. Ugyanis ide helyeztek ki tanítónak egy teljes tanévre. Nagyváradra, biz isten, amit legmerészebb álmaimban sem reméltem! Nem is remélhettem, ha végignézzük, hol szolgáltam eleddig: Doh, Érszőlős, Nagyszalonta, Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Diószeg, Kágya. Hogy ez mivel jár, csak a városi tanárok nem tudják. És az egésznek mától kezdve vége: nincs több otthon ülés, mert hova is mehet egy magányos értelmiségi falun, elfelejthetem a sarat, a polgármesterek dölyfét az esetleges ingázás valamennyi fáradalmával együtt, amitől évenként kettőt vénülnek a pendlizők. A tanáriban ismerős alakba botlottam.

– Nini, a Bondics! Téged is ide helyeztek?
– Nem a! Én azelőtt is itt tanítottam. Persze szuplinitorként, amit, köztünk szólva, egy percig sem bánok, mert ez az iskola… Hm, majd meglátod, ha te is itt fogsz dolgozni. Gyere, bemutatlak a dirinek.

Az igazgató, alacsony, kreol bőrű emberke, jókedvűen fogott kezet velem.

– Végre egy férfi! Ráadásul kemény és határozott. Érzem a szorításán. Vagy tévednék?
– Hogy határozott vagyok? Azt mondják.
– Helyes! Én szeretem a kemény, ugyanakkor rugalmas munkatársakat, merthogy a mi tanulóink is ilyenek. Kemények, rafináltak, de, ha tud bánni velük, még meg is szerethetik. Na, menjen, ismerkedjék meg a Czinka Panna-i teleppel, aztán ugorjon vissza serényen, mert 11-kor nevelőtestületi konferencia lesz.
– Hová? De hát… izé… mi közöm nekem a telephez? – szorult el a torkom, mert már kezdtem sejteni, hova neveztek ki tanító bácsinak.
– Ez jó! Nagyon jó! – nevetett az 1-es számú iskola agilis, szapora beszédű főnöke. – Még humora is van. Ez is elég ritka dolog minálunk.

A telepen nők és pucér rajkók nyüzsögtek. Felnőtt férfit nem láttam, kivéve egy-két üldögélő öreget. Az egyik viskóban jajveszékelést hallottam. Bemenjek, megnézzem? Hátha segítségre van szükségük! Bementem. Odabenn orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. A falak kormosak, padlózat, szőnyeg semmi. A priccsen nyiszlett öregember nyöszörgött.

– Jó napot kívánok! Beteg a kisöreg? 

A körben ülő asszonyok közömbösen néztek rám. Az egyik mormogott valamit, majd hamut szórt kibontott, őszes hajára. Tanácstalanul álltam, azt sem tudtam, mit mondjak.

– Hívtak orvost, remélem – böktem ki végül tétován.
– Maga kicsoda? – reccsentett rám egy félszemű roma nő.
– Én? Most olyan fontos ez? Megyek telefonálok orvosért.
– Minek? Nem látja, hogy haldoklik?
– Szegény dádé! Aztán biztos, hogy haldoklik? – ébredt fel bennem a gyanakvás. – Hátha csak rosszul van, éhes vagy ilyesmi, hiszen olyan gibernyúz, hogy megszámolhatom a bordáit. Mióta fekszik itt?
– Hát úgy két napja.
– Éhes? – kérdeztem együtt érzően az öregtől.

Az komoran biccentett.

– Tessék! – nyomtam két százast a félszemű markába. – Vegyen rajta kenyeret, szalonnát!

Az asszony felcsillanó szemmel nyargalt ki a kunyhóból, és húsz perc múlva már hozta is a… rachiut.

– Nocsak, maguknál így néz ki a szalonna?

Az üveg kézről kézre járt, de meghúzta maga a „haldokló” dádé is.

– Egészségére!

Az öreg arcán kisimultak a vonások, egyszer csak felült, és eltipegett a sarokba hugyozni.

– Ez igen! – füttyentettem elismerően. – Megmondanák nekem, hol van itt az iskola? Ugyanis én vagyok az új lakótelepi tanító.
– Ott elöl, maga előtt 50 méterre.
– Mi? Az a vaslemezekkel védett erődítmény?
– Igenis, és… isten hozta minálunk!

Így zajlott le első találkozásom a Czinka Panna-i romákkal.

Az iskolában három kollegina ügyködött. Éppen a falat meszelték, amikor rájuk köszöntem az ajtóból.

– Keres valakit? – kérdezte egy filigrán, borongós tekintetű tanítónő.
– Én vagyok az új cigánytanító – világosítottam fel őket is.
– Hoppá, itt a segítség! – nyomott a kezembe azonnal egy ormótlan meszelőt.

Egyikünk meszelt, a többi sepert, ablakot pucolt, rendbe hozta az udvart, padokat, nehogy ránk fogják, csak a fizetésért sétálunk be a suliba. (Micsoda idők! Bezzeg mostanság egyetlen pedagógus sem kötelezhető arra, hogy átvállalja egy gondnok, takarítónő munkáját!) Egyedül azt nem értettem, mi a bánatnak kellett vaslemezes zsaluval lezárni minden ajtót, ablakot. Elvégre nem volt ott sem tévé, sem mikroszkóp, diavetítő, de még egy nyamvadt térkép sem, amiért érdemes lett volna betörni.

– Téved. A romáknak érdemes volt. Már a padló, padok és tábla miatt is. Felszedték a padlót, kirámolták a katedrát, ja, még Ceauşescu képét is, és zsupsz, a kályhába! – világosított fel Márton Erzsike, egy kidülledt szemű, enyhén beszédhibás kartársnő. – Ceauşescut nem bántam, de a többire mégis csak szükség volt, mert milyen iskola az olyan iskola, ahol még padok sincsenek?
– Így igaz! – erősítette meg Micike, a 3. osztály kedves, duci tanítónője is. – Nem helyeslem, de megértem. Nagy itt a nyomor, kollega, és fogalmam sincs, mit tennék, ha én lennék a cigányok helyében. Munkájuk nincs, hol fáznak, hol éheznek.
– Jó, jó, de ettől még megkímélhetnék az iskolát – ellenkezett vele Márton Erzsike. – Utóvégre az övék, és, ha megkopasztják, azzal saját magukkal tolnak ki. Most már csak azt várom, mikor fújják meg a zsalukat. Tudja, ez olyan vasáru, mint a sínek vagy ott fent azok a kábelek – mutatott ironikusan a magasba.
– Csak nem…
– Dehogynem! Megveszik ezt is, ne féljen, mert ebben az országban az ócskavastól az anyádig mindent eladnak, és megvesznek.

Megértettem a célzását, de nem merültünk a témába, mert még nem ismertem annyira, hogy belelássak az agyába. Lehet, hogy a keserűsége őszinte, de az is lehet, hogy provokál, és alig várja, hogy befújjon a megfelelő szerveknél.
15-én elkezdtük a tanítást. Miután még sosem tanítottam romákat, el sem tudtam képzelni, hogy viszonyuljak hozzájuk. Elvszerű legyek vagy elnéző, tankönyvcentrikus vagy örüljek, ha legalább az olvasásig eljutnak, megírnak egy-két kérvényt, levelet, és nem csapják be őket a boltokban? 

– Hogy boldogul a romákkal? – érdeklődött a diri egy villámlátogatás folyamán.
– Őszintén? Nehezen. Ezek a gyerekek, már ne is haragudjék, de nem ide valók, igazgató úr.
– Hanem hova? – rökönyödött meg a főnököm. – Tisztában van vele, mit állít? Hiszen ez diszkrimináció, faji megkülönböztetés, amiért magát akár börtönbe is csukhatják – kémlelt körül aggodalmasan.
–Megkülönböztetésnek megkülönböztetés, de miért diszkriminatív? Amiért valaki cigány, attól még megmondhatjuk az igazat – makacsoltam meg magam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a gyerekek alacsony tanulmányi szintjéért előbb-utóbb engem tesznek felelőssé.
– Na és mi lenne maga szerint az igazság?
– Ezek a tanulók egytől egyik szellemi fogyatékosok. Nem is igen értem, hogyan jutottak el a negyedik osztályig, amikor jóformán se olvasni, se írni nem tudnak.
– Kérem, kérem, azért túlozzunk! – tiltakozott az igazgató. – Kicsit butábbak, azért még nem debilisek, és amit nem tanultak meg mostanig, majd megtanítja maga, végül is ez a dolga, ha nem tévedek.
– Olvasni talán, de még ott a földrajz, történelem meg a többi tantárgy, igazgató úr. Nem volna helyesebb az egész osztályt, cakompakk, speciális iskolába irányítani?
– Csak az osztályát? Miért nem az egész iskolát? Aztán kinek lenne ez jó, kollega? Hiszen így maga is, én is munka nélkül maradnánk. Na, látja! – vigyorgott meghökkent arcom láttára. – Legyünk realisták, és legalább magunkat ne pisiljük le, ha nem muszáj – veregetett hátba barátságosan.
– Logikus, de mégis… Én… én sajnálom ezeket a tanulókat, mert így csak elkallódnak szegények, holott egy képességeikhez szabott tantervvel még eredményesek is lehetnénk.
– Kallódnak a fityfenét! Inkább felnőnek, hozzáokosodnak a többséghez. Igaz, most még külön iskolában tanulnak, de megsúgom magának, nem sokáig lesz cigányiskola itt Váradon.
– Mert?
– A szocializmusban nincs különbség cigány, magyar és román közt, egyszóval integráljuk a romákat – szavalta patetikusan. – Da, da, ez a jövő, tanító elvtárs. Viszontlátásra! Ha bármilyen gondja van, kérem, azonnal jelezze – mondta, s elsietett, hogy két nap múlva újra felbukkanjon a telepen. 

Ugyanolyan váratlanul, mint azelőtt. Ez volt a módszere. Egész délelőtt egyik épülettől a másikig cikázott, kérdezősködött, hospitált. Sokszor még a vécékbe is bekukkantott, mert egy főnöknek mindenről kell ám tudnia. Ezúttal a számtanórámra volt kíváncsi, amit végül is egyetlen szóval jellemzett:

– Borzalmas!
– Amilyen az anyag, olyan az ágy, szekrény, asztal is – szokta volt mondogatni nekem egy asztalos. – Ne várjon senki csodákra, amíg olcsó, vacak deszkával dolgozunk.
– Az anyag még hagyján, de maga semmibe veszi a tankönyvet intett – le a diri mérgesen. – Ez itt a 4. osztály, ahol a négy alapműveleten kívül már egyebet is szoktak tanulni. Jó, tudom, hogy humán képesítésű tanár létére kevésbé ért a számtanhoz…
– Bocsánat! Nem az a baj, hogy nem értek, de most mit tegyek, ha ezek csak ennyire képesek?
– Képesek azok, ne féljen, csak lusták a kis drágák. Hát mozgassa meg őket, hiszen ugyanolyan diplomát kapnak, mint a többiek, és ezért ugyanannyit is kell tanulni. Remélem, sőt: elvárom, hogy a jövőben ragaszkodjék jobban a tantervhez, különben nagyon sajnáljuk, de búcsút kell vennünk egymástól – változtatott taktikát a mindeddig barátságosnak mutatkozó direktor. – Apropó, arra sem árt vigyázni, hogy hazánk lánglelkű fiáról, Nicolae Ceauşescu elvtársról is beszéljen, ugyanis róla egyetlen szót sem ejtett, ugyebár?
– Számtan órán? Kellett volna?
– Ej, ej, hol él maga, jóember! Ezt meg sem hallottam – dugta be a fülét fejcsóválva.

– Ne vegye a szívére! Ugat ez, de nem harap. Dehogyis rúgják ki, csupán a szája jár. Hadd lássa mindenki, milyen keménykezű vezető őkelme. Merthogy őt is figyelik, és ki is osztják felülről. Ő persze mossa kezeit, hiszen ő megmondta… – nyugtatott meg a Micike, amint elmeséltem, hogy jártam.

Higgyek neki? Nem hittem, mert akinek a száját megégette a kása, az az aludtejet is megfújja. És az enyémet, mi tagadás, elég sűrűn megégette. Már-már munkanélküliként láttam kilincselni magamat, amikor eszembe jutott a megoldás.

– Riadó! Jön a diri, gyerekek! – meredt ki az utcára egyik szünetben a kolleginák közül a kék szemű.
– Semmi zűr! Jöjjön csak! – mosolyogtam Márton Erzsikére vidáman, két percre rá meg a dirire, mintha nem is ő kapott volna le olyan cifrán a múlt héten.
– De jókedvű ma, „tanár” úr! Majd meglátjuk földrajzóra után is az lesz-e, merthogy most épp földrajzórára megyek magához.
– Kérem! Örülök, hogy ismét figyelemre érdemesít.

Végigülte az órát, amit aztán a jól ismert refrénnel summázott.

– Borzasztó!
– Ennyit tudunk, ennyire vagyunk képesek – vontam fel a vállam flegmatikusan.
– Tényleg? És ezt csak így mondja?
– Ad imposibilia nemo obligatur: lehetetlen dologra senki sem kötelezhető.
– Érdekes felfogás! Csak nem a marosvásárhelyi főiskolán tanulta?
– Lényegtelen. A lényeget ez a diagnózis bizonyítja – nyújtottam át a dirinek egy szabályosan kiállított orvosi bizonyítványt.
– Debil mintal? – olvasta hangosan az igazgató. – Kinek a dovádája ez?
– Az osztály legjobb tanulójáé.
– Á, egy fecske nem csinál nyarat! – legyintett fölényesen. – Tegye el ezt a papírt, és gyakoroljon inkább önkritikát, míg nem késő.
– Egy fecske csakugyan nem. És tizenöt fecske? – lobogtattam meg a többi okiratot is.

Az 1-es számú iskola főnöke lángra gyúlt arccal pattant fel a helyéről, hosszan, fenyegetően bámult az arcomba, majd megjegyzés nélkül távozott.

Ezután három hétig nem láttuk. Isten tartsa meg a szokását! Kicsit másképp képzeltem ezt a nagyvárosi tanítóskodást. A gyerekek még hagyján! Amilyenek, olyanok, nem én válogattam ki őket. Hanem az igi … ! Hát az több vizet kavart, mint az egész telep gyerekestől szülőstől. A helyettese dettó, nem utolsósorban Isten földi helytartója, egy örökké Ceauşecut idéző párttitkár, akik mindent megtettek, hogy megkeserítsék a tantestület életét. Egyik forradalmi újításuk közé tartozott a tanítás előtti begyűjtés. Ez abból állt, hogy minden Czinka Pannai-i tanító reggel 7-kor masírozzék a telepre. Sárban, hóban nem számít. Ébresszük fel a kölyköket, és várjuk meg, míg kidülöngélnek a viskóból. Ez volt az ukáz, és mi fogcsikorgatva, de engedelmeskedtünk a parancsnak. Csúsztatni nem mertünk, miután mindenütt láthatatlan szemek figyelték, mit tesznek, mondanak a Czinka Panna-i marionettek. Legalábbis én ennek éreztem magamat, zsinóron rángatott, tehetetlen bábunak.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – sírta el magát egyszer Márton Erzsike, aki a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a tanítók közt. – Becsszó, engem jobban kimerít ez a 7-től 8-ig tartó akció, mint az egész napi tanítás.
 – Engem is – törölgette hol a szemét, hol a szemüvegét a jólelkű Micike. – És az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek még így sem állnak kötélnek. Szembe köpnek, megütnek…
– Meg-ü-tik? – szótagoltam hitetlenkedve. – Egek, jó kis helyre csöppentem!
– Miért, magához még nem nyúltak?
– Egyelőre nem, de nem is ajánlom, mert, ha én ütök meg valakit…
– Akkor szépen kirúgják – fejezte be a mondatot a filigrán Gizike.

(Milyen isteni szerencse, hogy ma már nincsenek ilyen típusú diák-tanár konfliktusok a sulikban!)

Miután a begyűjtés nem vezetett sikerre, életbe léptették a ruhasegély akciót, melynek értelmében elláttuk volna ruhákkal a nem hiányzó nebulókat. Ezután hetekig hordtuk az iskolába a használt, de még jó állapotban levő nadrágot, sapkát, inget, blúzt, szoknyát, ki mit tudott nélkülözni a ruhatárából. A dirié volt az écesz, mi adtuk, helyesebben csak gyűjtögettük az anyagot, ugyanis a gyerekek továbbra is messze elkerülték az iskolát.

– A frász üssön ezekbe a kölykökbe! – szitkozódott az igazgató. – Osszák már ki azt a halom kacatot, még mielőtt megüt a guta miatta. Ez mégis csak borzasztó! Akárhova fordulok, mindig belebotlok valami szirszarba.
– Kinek, merthogy mindenki ugyanúgy hiányzik, mint azelőtt? – nyomta el a mosolyát Márton Erzsike kajánul.
– Bánom is én, bárkinek. Akció lefújva.

Megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Bár a begyűjtést is lefújná!

– Holnaptól kezdve új húrokat fogunk pengetni. Számolják össze a hiányzásokat, és küldjenek figyelmeztető leveleket a szülőknek. Márton elvtársnő, úgy látom, önnek más a véleménye, vagy tévedek?
– Nos, igen, szerény véleményem szerint mi…
– Majd legközelebb kifejti – tekintett karórájára a szapora beszédű direktor. – Most sajnos mennem kell. Írják meg a leveleket, aztán, ha ez sem hat, bírságolják meg a romákat. Ez a törvény, aminek érvényt kell és fogunk is szerezni.

Eltelt egy hónap. A szülők, gyerekek fütyültek a levélre, bírságra. Ez utóbbit egyébként be se lehetett rajtuk hajtani, miután a szülők zöme munka nélkül lődörgött. A 4. osztályban viszonylag kielégítő volt a jelenlét hála a rajz-, ének- és tornaóráknak. Ugyanis mi, más osztállyal ellentétben, valóban énekeltünk, rajzoltunk… A gyerekek különösen az énekórákért rajongtak, melyeken a nótáktól a legmodernebb slágerig akármit el lehetett nekem dalolni. Én magam, botfülű lévén, egyikhez se értettem, azért velük együtt fújtam, és élveztem is az éneklést.

– Cigánynótákat nem tudtok? – leptem meg egy nap a rajkókat.
– Ne-e-e-e-em! – válaszolták kórusban.
– Táncolni?

Ehhez már értettek, főként egy csinos, a többieknél 2-3 évvel idősebb romalány.

– Gianni! – bíztattam egy ugyancsak helyes, tűzrőlpattant legénykét. –Te? Nem akarsz vele táncolni?
– Szabad?
– Tied a táncparkett! – biccentettem beleegyezően, s a nagyobb hely kedvéért még a padokat is elnyomtuk.

Erre a többi sem volt ám rest, egyikük előkapott egy szájharmonikát, s a következő percben együtt roptuk a talpalávalót.

 

Illusztráció: Alfred Dehodencq – A gypsy dance in the Gardens of the Alcázar

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 1. rész

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)
Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát. A félfogadások többsége a tanfelügyelőségen zajlott le, a jó kapcsolatokkal rendelkezők azonban inkább a polgármesteri hivatal, míg az igazi smecherek[i] a városi pártszervezet kegyeire utaztak. Szép, nem szép, akkoriban így csinálták ezt a legtöbben, aki meg nem, (mes­tersége nem lévén) mehetett árkot ásni, utcát seperni, stb. Szóval nagy volt a várakozás, feszültség, amit egy váratlan értekezlet bejelentése a pattanásig fokozott.

– Ezek már megint kitaláltak valamit! – aggodalmaskodtam, miután én is kaptam egy értekezletre hívó levelet.
– Nem akarlak megijeszteni, de itt gáz lesz – jelentette be göndör hajú, bogárszemű feleségem.
– Miből gondolod?
– Hát… olyan megérzés. Adja isten, hogy ne így legyen.

A tanácsteremben jókora tömeg szorongott: tanítók, tanárok, valamennyi szerződés nélkül maradt helyettes. Az asztalnál az őszes hajú, kissé molett vezér elnökölt, mellette két főtanfelügyelő, no meg a mellőzhetetlen párttitkár jegyzetelt.

– Kedves kollégák! – köhintett a tiszteletreméltó nagyasszony.

Egy pillanat alatt csend lett, kezdődhetett a színjáték. Merthogy az lesz, meg mertem volna esküdni. Vajon miben sántikál ez a kimért modorú, bujkáló tanguru, akinek a jelenlétében még a főinspektorok is lehalkítják a hangjukat?  Szinte egész évben nem láttuk, az ügyfélfogadásokat kivéve, bár nem egy kollega, köztük én is hetekig ott kilincseltünk a tanfelügyelőségen munkáért. A felügyelők jöttek-mentek, néha beviharzott egy-két szülő, iskolaigazgató, egyedül neki sikerült láthatatlannak maradnia. Hogy miként csinálta, rejtély, és most tessék, itt áll előttünk. Még somolyog is a jó asszony. Jóakaratúan, kedvesen, ahogy még sohasem láttam mosolyogni őkelmét.

– Azért hívtam össze önöket, hogy megvitassuk a szuplinitor szindrómát.

A teremben még a légy zümmögését is meglehetett hallani.

– Tudjuk, hogy sokan komoly áldozatot hoztak a tanügyért, ám önök a nehézségek ellenére is kitartottak mellettünk. Pártunk és Kormányunk nagyra értékeli a pedagógusok hűségét, ezért elhatározta, hogy megjutalmazza önöket.
– Éljen! – kurjantotta el magát egy kefefrizurás tanító.
– Mennyivel? – érdeklődött egy kopaszodó kollega.
– Ejnye, Bondics úr! Magát csak a pénz érdekli! – pirongatta meg derűsen a nagyasszony. – Van a jutalmazásnak más, hatékonyabb módja is.
– Például! – rikkantotta el magát egy díjbirkózónak látszó szuplinitor.
– Kérem, csak sorban, fegyelmezetten! – utasította rendre a vezér jobb keze, egy nőügyeiről hírhedt „főfelügyelő”. – Iratkozzanak fel, aztán várják meg, amíg szólítjuk.
– Például egy katedra. Végül is ezért vannak itt, vagy tévednék?
– Éljen! – tapsolt lelkesen a kefefrizurás, aztán észbekapott, és üres tekintettel meredt a semmibe.
– Íme, a felajánlott katedrák névsora! – lebegtetett meg a vezér-tanfelügyelő egy ívpapírt. – Tanulmányozzák át otthon, válasszanak ki egy iskolát, és mi akár véglegesítjük is önöket. Egy pillanat, felolvasok néhány nevet a listából!
A pedagógusok csalódottan hallgatták az istenháta mögötti falvak, községek jegyzékét. Ezek voltak azok az iskolák, ahol, munkanélküliség ide, tanári túltermelés oda, soha senki sem óhajtott oktatni.
– Tessék, lehet jelentkezni! – biztatott nyájasan bennünket a fővezér. – Bondics elvtárs! Che­rechiu kollega!

A kopasz és a kefefrizurás zavartan néztek másfelé.

– Más nincs? – kockáztatta meg egy nyúzott arcú, agyonstrapált pedagógusnő. – Már úgy értem, olyan helység, ahova legalább navetázni[ii] tudnánk?
– Miért, máshol nem élnek gyerekek? – szólt közbe ingerülten a párttitkár.
– De igen, csak…
– Akkor mi a probléma? Gyerek van, iskola van, s miután ön dolgozni szeretne, fogja magát és odaköltözik. Egyszerű, nem?  Így mindnyájan jól járunk: ön is, a gyerekek is meg a falu is, mert a falut, hogy szeretett elnökünk szavait idézzem, fel kell emelni. Eleinte biztos nehéz lesz, de ennyi áldozatot önök is hozhatnak a hazáért.
A nő elsavanyodva ült vissza a helyére. Ellentmondani nem mert, de nem is helyeselt a magas homlokú, szúrós szemű kádernek.

– Jaj, kollegák, ne tolongjanak már úgy egy papírért! – ironizált a főnöknő. – Senki? Gondoltam. Ebben az esetben javasoljuk, helyezkedjenek el a tanügyön kívül valahol, mert ez a mostani állapot sehogy sem tartható. Ami munkahelyünk van, azt mi mindig kiosztjuk. Aki kimarad, menjen el ügyintézőnek, kultúrházi metodistának vagy egy… gyárba, ki a mezőkre, ahol tárt karokkal várnak magukra. Tudniillik a tanügyben, nem riogatásképpen közöljük, nem sok jóval biztatjuk. Azt, ugye, tudják, hogy a jövőben csak az a pedagógus taníthat, akinek a főiskola vagy egyetem elvégzése utáni ötödik, hatodik évben sikerül véglegesítő vizsgát tennie. És ez nem minden. Miután túl sok a szuplinitor, másfelől nepotizmussal[iii] és hasonlókkal vádolnak bennünket, önöknek, helyettes tanerőknek külön versenyvizsgát szervezünk, amin meg is lehet bukni, ugyebár. Hát csak ennyit akartam mondani – fejezte be beszédét a vezér-tanfelügyelőnő.

A szuplinitorok megbotránkozva zúgtak fel, de csak a kopaszodó tanár jelentkezett szólásra.
– Köszönjük a tájékoztatót. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de valahogy úgy érzem, mintha már vizsga nélkül is megbuktam, és egyre azt kérdezem magamtól, vajon miért tanultam ennyi éven keresztül. De hagyjuk, ez egyedül rám tartozik. Önöktől csupán azt bátorkodom kérdezni, adnak-e valamiféle ajánlást, ha már ilyen bölcsen eltanácsolnak a pályáról.
– Sajnáljuk, de ezt már önöknek kell megoldaniuk. Nekünk ehhez nincs kompetenciánk – tárta szét a kezét a tanfelügyelőség főnökasszonya.
– Márpedig e nélkül aligha kapunk munkát a városban. Legalábbis én nem kaptam. Amint megtudják, ki vagyok, már vehetem is a kalapom. Hogy miért félnek tőlünk ennyire, nem tudom. Talán azt hiszik a tisztelt mesterek, mérnökök, hogy előbb-utóbb kényelmetlenné válunk a számukra. Mert egy tanár mindent lát, analizál, mérlegel, sőt, ellent is mond időnként.
– Így van! – bólintottak rá a többiek.
– Ilyen nincs – tiltakozott a párttitkár. – Nálunk senki sem diszkriminál, és munka is van, higgye el, miután a szocializmusban elsőrendű jogunk, s egyben kötelességünk is dolgozni.
– No persze, ezért somálok[iv] két diplomával a zsebemben – dünnyögte alig hallhatóan az előttem hadonászó kollega.
– Parancsol?
– Ácsi, Bondics úr! – súgtam oda figyelmeztetően. – Ne húzzon ujjat ezekkel!
– Mondom: még ez a szerencse – fogadta meg tanácsomat a melegtől, de még inkább saját gondolataitól verejtékező szuplinitor. – Éljen a párt és szeretett elnökünk, Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok géniusza!

A pedagógusok el kezdtek ütemesen tapsolni, elénekeltük a himnuszt, és még letörtebben, mint ahogy jöttünk, távoztunk.
– Gyere, meghívlak egy fröccsre! – karolt belém Bondics úr.
Volt a tanfelügyelőség mellett egy hangulatos „cafebar”. Többnyire ide szoktak betérni a tanárok egy-egy audiencia után csevegni.
– Mit hozhatok? – dülöngélt elénk egy borzas hajú felszolgáló.
– Egy kávét.
– Nekem egy jó hideg fröccsöt – törölte meg izzadt homlokát a tar fejű. – Mindjárt megüt a guta ebben a melegben. Mit szólsz hozzá, megint mivel rukkoltak ki a fejesek?
– Nem pontosan ezt vártam, de hogy semmi jót, az bizonyos.
– Melyik iskolában okítasz?
– Egyben sem. Erre a tanévre nem hagyták jóvá az instanciám.
– A fenébe! Ez bizony tragédia. Egyébként köszönöm, amiért észre térítettél a gyűlésen – fogott kezet velem hálásan.
– Itt a pezsgő, tanár úr!
– De kérem, ki a franc kért magától ilyesmit?
– Az a vörös hajú tanár küldi attól az asztaltól – mutatott a pincér egy jókedvű, tarkabarka csoportra.

Bondics csókot dobott a fent nevezett úr felé.

– Micsoda mázlista! Ennek megint sikerült!
– Micsoda?
– Valami jó katedrát kifogni. Különben meleg, és azt hiszem, szerelmes belém a nyavalyás.
– Beléd.
– Belém. Ahogy elnézem, a többiek sem igen gyászolnak. Látod ott azt a napszemüveges, bögyös hölgyeményt?
– Látom.
– Gimnáziumi tanárnő, pedig még főiskolai végzettsége sincs.
– Ő is szuplinitor?
– Akárcsak te, én meg az egész társaság. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy te egyet sem ismersz közülük?
– Én falun tanítok, vagyis tanítottam, de már annyian vagyunk tanárok, hogy lassan-lassan innen is kikopunk.
– Nagyjából, kivéve a napszemüveges csajt, azt a harcsabajszú legénykét meg a társait, akik mindent el tudnak intézni.
– Ilyen ügyesek?
– Ilyen smecherek. Itt van mindjárt példának a napszemüveges barátnőnk! Egy elit gimnázium igazgatójának a macája, de egy ezresért a pedellussal is lefekszik. A harcsabajszú a polgármester rokona, a meleg pedig… Megmondjam? Spicli, a Securitate egyik téglája. Úgy ám, nyitott szemmel járok én, kollega, és amit eddig láttam, hallottam… Hát arról akár könyvet is írhatnék.
– Amit senki sem adna ki – jegyeztem meg finoman.
– Mindegy, itt őrzöm a fejemben, és ha fordul a kocka, mert fordul, még bestseller is lehet belőle.
– Csakhogy megjöttél! – várt otthon türelmetlenül a feleségem. – Halljuk, mi újság! Szerződtetnek vagy ismét skartba tett a naccsága?

Elmeséltem, mi történt, utána napokig azon törtem a fejemet, miként járjak túl a vezér eszén valahogy. Ha azoknak ott a cafebarban sikerült, én sem leszek butább, mondjuk, egy melegnél.

– Kár a gőzért, rafináltabb nő ez, mint képzeled – elégelte meg tépelődésemet élet- és sorstársam. – Légy rugalmas, és fogadd el, amit a tanfelügyelőség javasolt.
– Más szóval: vállaljak iskolán kívüli munkát szerinted. Köszönöm a tanácsot. Meghat, hogy ilyen együtt érző vagy.
– Ez van, ezt kell szeretni – vont vállat józanul. – Egy fizu nem fizu, ennyiből nem élünk meg, kollega!

Mit tagadjam, kissé szíven ütött ez a józanság. Elvártam volna, hogy ezt mondja: Sebaj, egy fizu is fizu! Majd szépen beosztjuk, amíg ismét felszabadul valahol egy katedra. Egy dologban azért tévedett, mert igenis kifogtam a vezér-tanfelügyelő asszonyon. Legalábbis akkor azt hittem. Utolsó próbaként célba vettem egy főtanfelügyelőt. Bejelentkeztem hozzá kihallgatásra, s miután ezúttal sem ajánlottak fel katedrát, előhúztam egy borítékot.

– Mi az, megőrült! – nézett össze a jegyzőkönyvvezető írnokkal. – Meg akar vesztegetni, tanár úr!
– Eszemben sincs, nézze csak meg a címzettet!

Către tov. Elena Ceauşescu primvicepresedinte al presedintelui R. S. R. (Magyarul: Elena Ceauşescunak elvt-nak, az RSzK elnökének első miniszterelnök-helyettesének.)

A hosszú nyakú, szikár ember szeme megrebbent.

– Mi… mit akar ezzel a levéllel?
– Hogyhogy mit? Hát elküldöm. Hadd tudják meg odafent, hogyan építjük a szocializmust mi, váradiak idelent.
– Tudják azok, ne féljen. Kollega, kollega, okosabbnak hittem magát, sőt, lojálisabbnak is, ha érdekli. Ha ezt a főnökasszony megtudja… Elnézést! – fordult a társához, és élénk beszélgetésbe merültek.

Pár pillanatig vártam, feszengtem, aztán látván, hogy ügyet sem vetnek rám, elköszöntem a manustól.

– Viszontlátásra! Apropó: katedra! Mielőtt bármit tenne ezzel a levéllel, a maga helyében bejelentkeznék a vezérnél. Ki tudja, hátha találnak magának mégis valamit – kacsintott rám cinkosan.

Találtak is, naná, hogy találtak! Pontosan úgy, ahogy számítottam, mert szép, szép dolog a tehetség, diploma, azért a félelemnél nincs jobb ajánlólevél a világon. És kitől tarthatott akkoriban legjobban egy nagyasszony? Hát a Kárpátok géniuszának a nejétől.

 

(A szerző fotója.)

 

 

[i] Élelmes, fondorlatos emberek. (rom.)

[ii] Ingázni. (rom.)

[iii] Állások betöltésében a rokonok előnyben részesítése. (ol.)

[iv] Magyarosított román szó. (a şoma: munka nélkül van)

 

Illusztráció: (André Derain – Charing Cross Bridge)

Hatodik érzék – 4. rész

2009. június 2.

Nem tértem. Mint említettem, a téllel együtt a fiúkra is ráuntam. Hát még most, amikor ráeszméltem, igen, fogózzanak meg, uraim, hogy mégsem vagyok az a szürke egérke, akinek eddig hittem magamat. Kissé későn, ez kétségtelen, de öregember nem vénember. Talán még kezdhetek magammal valamit. Visszatérve a repülőszerencsétlenségre most már biztos vagyok abban, hogy minden velem kapcsolatos drámát megérzek. Hogy mit kezdek ezzel, még nem tudom, de hogy ne 100, hanem 1000 %-ig higgyek benne, szükség lenne még egy utolsó próbára. Egyértelmű, próbáljuk meg, bár a fiam szerint… Lényegtelen. Ki azzal, ki ezzel szórakozik. Ő a gépeivel, én a jövőt vallató antennáimmal.

2009. június 20.

Közel három hete várom, hogy gáz legyen. De minden klappol, semmi baj, veszély nem fenyeget, vagyis lőttek a kísérletnek, Ferikém! Valóban? És ha besegítenék a sorsnak valamiképp, hogy mégse minden klappoljon? Jól hangzik, már csak az a kérdés, miképpen. Pillanat, felvázolok magamban egy-két trükköcskét! Hihetetlen: semmi se jut eszembe! Akkor később, viszontlátásra! Majd ha kitaláltam, és a kísérleten is túl vagyok, folytatom a gépelést. Addig szünet, a függöny mára legördült.

2009. június 21.

Azt eszeltem ki, hogy vásárolok egy csomó kaparós sorsjegyet. Azért kaparósat, mert ennél rögtön kiderül, nyertem-e. Hogy ez miért lényeges? Mert az antennáim egyelőre elég gyengécskék, és 24 óránál messzebbre nem látnak. Magamhoz vettem a havi nyugdíjam, és elballagtam a legközelebbi sorsjegyárushoz.

– Adna néhány kaparós sorsjegyet?
– Kettőt? Hármat?

Előhalásztam a tárcámat, és ledobtam az asztalra egy halom papírpénzt.
– Az egészre.
– Jól meggondolta? – meredt rám a vörös képű eladó.
– Számolja meg!
– Száz, ezer, tízezer… Nem lesz ez sok, nagybácsi? Bocsánat! Nekem aztán tökmindegy. Tessék, itt vannak a sorsjegyek! Sok szerencsét!

Kibontottam a jegyeket. Alig nyertem pár forintot. Elfehéredve dőltem egy szemüveges vevőnek. Istenem, becsaptál! A tegnap este a baj előszelét sem éreztem, mire ma: a fél nyugdíjam odalett.
– Rosszul van?
– Elnézést! Kissé felszökött a vércukrom.
– Hű, az baj! Ne hívjam a mentőket!
– Ne, ne! Köszönöm, már jól vagyok – kotorásztam idegesen a zsebemben, és előrántottam a nyugdíjam második felét is.
– Ebből még futja. Folytassuk!
– Vigyázzon, a vércukra! – figyelmeztetett a szemüveges.
– Éljen! Kéz- és lábtörést! – vigyorgott egy lenszőke tinédzser.
Az előadó várakozóan nézett rám.
– Azt mondtam, folytassuk, úgyhogy várom a kaparóst.
– Maga tudja – szolgált ki a vörös képű.
Nézzük! Nyertem, nyertem, nyertem! Volt nyugdíj, van nyugdíj.
– Köszönöm a játékot. Imádok ebben az árudában játszani.

Bocsánatot kértem istentől, és hitemben megerősödve csoszogtam ki a trafikból. Először vesztettem, aztán nyertem, s ezzel újra egyensúlyba kerültem, egyszóval minden úgy zajlott le, ahogy megjósoltam magamnak.

2009. július 29.

Hátborzongató ez a megérzés! És eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Ez sem rossz ötlet. Legközelebb ezt is kikísérletezzük.

2009. augusztus 10.

Egy apró baleset: kitörtem a lábamat. Most itt fekszem gipszbe kötött lábbal az ágyamon. Gyorsan elmondom, hogy jutottam idáig. Július 29. Idézek: eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Nos, szó szerint ezt tettem. Valamelyik este, amikor újra elfogott a jósérzés, egész nap otthon maradtam, sőt, fel sem keltem az ágyamból. Csak feküdtem, néztem a tévét vagy olvastam. Eltelt a reggel. Semmi halálhír, infarktus és hasonlók! Délben bekaptam néhány falatot, és nyomás vissza pihenni. Délután: nyugaton a helyzet változatlan. Még néhány óra éjfélig, utána már semmi baj nem érhet. Éjfél körül ki kellett mennem, pisilni. Ekkor történt a baleset. Megbotlottam a küszöbben, és olyan ügyetlenül estem el, hogy kitörtem a lábamat. Éjfél előtt két perccel.

Félelmetes! Egy pillanatra, bármilyen furán hangzik is, megijedtem saját magamtól. Nem volna bölcsebb, ha ezekkel a kísérletekkel itt mindjárt megállnék? Olyan dolog ez, mintha pontosan tudnám, mikor fogok meghalni. Talán még a világvégét is megérzem, amikről pedig inkább jobb, ha semmit sem gyanítunk. Még erre mondják egyesek: isteni adomány! Nem sokkal inkább ördögi? Isten, mintha így olvastam volna valahol, nem szereti , ha belenézünk a jövőbe, amit rajta kívül csak ő meg a szellemlények ismernek. Megborzadtam. Ez lennék én, ilyen szellemektől megszállt vakarék?

2009. szeptember 3.

Egy nap a következő online hirdetésre bukkantam:

Átlagon felüli képességekkel rendelkező, harcművészetekben és nyomozásban is jártas testőrt keresek. Extra javadalmazás, rugalmas munkaidő.

Így egyes számban, vagyis magánszemély a pasinger, méghozzá milliomos, különben miből telne neki ekkora luxusra? Milyen kár, hogy bennem nincsenek ilyen képességek! Nem szólva a koromról, mely lassanként minden tevékenységből kiszorít. Úgy bizony, vén szivar, ideje volna már ezt is megszokni! Nana, azért nem teljesen mindenből! – szégyelltem el önleértékelésem miatt magamat. Elvégre a hatodik érzék sem semmi, és ha jól meggondolom – Rostás Emilt idézve – ez akár pénzt is hozhat a konyhára. Erre inni kell! – araszoltam a bárszekrényhez, és felhajtottam egy pohár kisüstit. Hű, de jól esett! De csitt: legyünk reálisak! Akármennyire nem semmi, még sincs hasznom belőle, hisz szinte senki sem tud róla, és minden jel szerint a tévében sem fogok fellépni. Á, pokolba a tévével, nem való hozzám a csörgősipka. Tehát? Niksz tehát! Van egy képességem, amivel nem lehet, de nem is akarok hírt, nevet, pénzt szerezni, mert az csak úgy van és stop! – jelentettem ki néhány nappal ezelőtt.

Ma másképp látom: egy életem, egy halálom, felcsapok testőrnek.

2009. szeptember 17.

Torkomban dobogó szívvel csengettem be a milliomos otthonába. Szép, egyszintes épület volt egy csöndes kis utcában. A kapu felett kamera pásztázta a bejáratot, a rácsos vaskerítés felett villanypásztor feszült.

– Kocsis Ferenc – rebegtem a kaputelefonba. – A hirdetésre jelentkeztem.
– Várjon!
Rövid kattanás, benyithattam. Alig léptem be, bősz kutyaugatás fogadott.
– Hallgass! Ül! Ül! – húzta meg a pórázt egy atlétatermetű biztonsági őr.
– Maga kicsoda? – lépet hozzám a társa, s mielőtt egy szóval is tiltakozhattam volna, hátracsavarta a jobb karom.
– Épp az imént mondtam be a kaputelefonba. Kocsis Ferenc, engedelmével. A hirdetésre jelentkeztem. Ez, kérem, fáj. Maguknál mindig ilyen udvariatlanok a vendégekkel?
– A mire? – nézett össze a kutyás őrrel. – Szóljak a górénak?
– Minek? Ráeresztem a kutyát, és itt a vége, tedd a jégre. Bruhaha! Bocs, csak vicceltem. Motozd meg és induljunk!

Gyönyörű fenyőfák, bokrok és virágok között kanyarogtunk. A bejárat előtt úszómedence, körülötte padok, szobrok sorakoztak. My god, ez a pasas nem is milliomos, hanem milliárdos! Bevezettek egy előszobába, ott leültettek és magamra hagytak. De sokan vagyunk! – hordoztam végig tekintetem a pályázó daliákon, s kissé restelkedve sandítottam satnya izmaimra. Időnként kisántikált egy-két vasgyúró vérző orral, feldagadt ábrázattal. Alighanem helyben levizsgáztatták őket, ki ahogy jött, sorban, valamennyit.

– Kocsis Ferenc – mutatkoztam be a mellettem ülő vastag nyakú fiatalembernek. – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a milliárdos?
– Egy cigány önkormányzati képviselő. Amúgy megyei vajdajelölt, aki nemrég került a kinyírandók listájára.
– Mire?
– Hogyhogy mire? Hol él maga, öregapám?
– Ja, értem! – gyúlt világosság az agyamban.

Magyarán: a napjainkban dúló nacionalista bosszú egyik leendő áldozata. Már ha hagyja magát, nemde. De úgy látszik, nem hagyja, lásd a kamerákat, villanypásztort, kutyákat, no meg ezt a testőrvizsgát!
– Aztán hogy lett belőle milliomos?
– Állítólag örökölt, vagy ki tudja! – hallgatott el sejtelmesen. – Maga mit keres itt?
– Amit a többiek.
– Bruhaha! – bökött oldalba kedélyesen, amitől úgy huppantam a földre, mint egy kecskebéka.
– Kocsis Ferenc!
– Én vagyok – tápászkodtam fel nyögdécselve, és peckes léptekkel indultam az ajtó felé.

Puff! Mit gondolnak, ki landolt ismét a padlózaton? Én. Valamelyik várakozó jóvoltából. Az emberek persze pukkadoztak a nevetéstől.
– Ki mert engem elgáncsolni?
– Én – vigyorgott az arcomba egy borotvált fejű izomkolosszus.
– Szóval maga volt az – sétáltam a tar fejűhöz, felemeltem az állát, és a tenyerem élével energikusan gégén vágtam.
A férfi hörögve kapott a nyakához.
– Brávó!
Meglepődve fordultam a taps irányába. A képviselő volt, a dúsgazdag vajdajelölt.
– Jöjjön! Fáradjon beljebb, Kocsis úr!
Büszkén léptem az irodába, pontosabban konditerembe, ahol a jelölteket vizsgáztatták.
– Foglaljon helyet! – mustrált végig hitetlenkedve. – Hány éves maga egyáltalán?
– Hatvankilenc – néztem meg magamnak én is a képviselő urat.

Sok cigányt láttam már életemben, de ez a roma egyikhez sem hasonlított. Középtermetű, 35-40 év közötti ember lehetett. Szeme fekete, arcvonásai szokatlanul finomak. Éreztem, lerítt róla, hogy okos, jó ember, aki a légynek sem tud ártani.

– Hát nem tűnik éppen fekete-öves bajnoknak.
– Maga sem olyan cig…, romának, akit az emberek feketelistára szoktak irkálni.
– Hja, ilyen a világ mostanában, amiben az a legszomorúbb – ömlött el az arcán a keserűség –, hogy senkiben, gyakran a saját fajtánkban sem…
– Bízhatunk?
Kitérően válaszolt, de láttam rajta, miszerint újfent jól megjegyzett magának.
– Volna szíves a mesterhez fáradni?
– Mármint hogy én? Fölösleges. Én, kérem, nem értek semmiféle harcművészethez legyen az dzsúdó, karate, kung-fu, kickbox, akármi.
– Akkor mi volt az a demonstráció odaát?
– Az? Csak egy szimpla trükk, mozdulat, amiből, higgye el, nincs is több a repertoáromban.
– Ezzel szemben annál zseniálisabb detektív. Ne is tagadja! Talán, hm, nyomozó volt, Kocsis úr? Ennek még jobban örülnék, mert pont ilyen testőrre van szükségünk.
– Sem harcművész, sem nyomozó. Még csak parafenomén sem, ha netalán ilyen embert is keresnek.
– Neeem? Akkor mi a csudát keres itt? – ugrott el a képviselő mellőlem, a mester meg énhozzám pisztoly, tőr stb. után matatva.

Elmagyaráztam, milyen képességet fejlesztettem ki magamban.

– Vagyis mégis parafenomén – húzta félre a harcmestert, váltott vele néhány szót, majd visszatérve hozzám kicsípett a tárcájából egy cédulát. – Olvassa el, és próbálja meg kitalálni, ki dobhatta a postaládámba ezt a levelet!

Ütött az utolsó órád, te gennyláda! Azt hiszed, neked mindent szabad, hülye fasz. De most megfizetsz, mielőtt a nap hétszer kel fel, esküszöm, elbúcsúzhatsz az életedtől.

Fekete angyal

– Blöff. Üres fenyegetés, azért, hogy sokkolja magát, Lakatos úr. Ha ez az angyal, komolyan tervez valamit, biztosan nem hívja fel magára a figyelmét. Értesítette a rendőrséget?
– Természetesen. De mégis ki írhatta? Hunyja le a szemét, tapogassa meg a betűket, és koncentráljon erre a szerencsétlen bolondra! Már ahogy szokták, én magyarázzam ezt magának?
– Maga hisz az effélében?
– Nem kellene?
–Csakhogy ez a dolog nálam másként működik.
– Semmi probléma! Nekem bármelyik módszer megfelel.
– Az jó. Akkor alkalmaz?
– Fel van véve, csinálja!
– Köszönöm. Első lépésként engedje meg, hogy mától kezdve minden éjjel a hálószobája előtt strázsáljak.
– Hol?
– A hálószoba ajtó előtt, kérem tisztelettel.
– Ez volna a maga speciális módszere?
– Kérem, ne nézzen rám ilyen gyanakvóan! Elismerem, hogy a látszat ellenem szól, de esküszöm, nem akarom becsapni. Tudja mit, egyelőre ne is adjon fizetést. Ja, csak akkor fizessen, ha kihúztam a fejét a hurokból.

A képviselő zavartan töprengett.

– Nem tudom, mit tervez, őszinte-e vagy hazudik. Talán mondja meg inkább, kerek perec, mit óhajt! Munkát? Segélyt? Önkormányzati bérlakást? Halljuk, mit tehet egy feketelistás roma magáért?
– Ilyen szegény flótásnak nézek ki?
– Hát milliomosnak biztos nem. Szóval mit óhajt?
– Segíteni önnek, Lakatos úr.
– Pompás! Látja, Fu mester! Ilyen magyarok is léteznek, és amíg léteznek, ezt a holocaustot is túléljük – sóhajtotta a rokonszenves városatya. – Szólítsa, kérem, a következőt!
– Kérem! Ha nem, nem. Én csak segíteni akartam – indultam az ajtó felé.
– Kocsis úr?
– Parancsol?
– Azért köszönöm.

2009. szeptember 18.

Sietek az írással, mert két óra múlva lesz egy jelenésem. Hogy hol, kivel és hány órakor? Hát Lakatos úrnál, akinél végül mégis csak elértem, hogy különleges biztonsági őrnek alkalmazzon. Próbaidőre. Eddig rendben is volna. De hogy lássak el ilyen védelmi feladatot, amíg csak magamat tudom megvédeni? Mi több: magamat sem. Jelezni, mondjuk, megtanultam minden rám vonatkozó veszedelmet, hanem elhárítani… Idáig még sajnos nem jutottam.
De van egy teóriám! Egy baj nem csak közvetlenül fenyegethet. Itt van például Lakatos úr! Veszélyben van, megölhetik, még a házát is rágyújthatják. Csakhogy én is itt lennék ám, és ami őt érinti, abból én is kapok, és amiből én is kapok, meg is érzem azonnal. Tetszik már kapiskálni? Ezután következne az elhárítás. Csak az a kérdés, lehetséges-e? Egyesek szerint nem, mert ami meg van írva a sors könyvében, azon senki sem változtathat. Mások szerint változtathatunk, ha elébe vágunk egy-egy eseménynek. Szóval kemény dió, nagyon kemény. Még gondolkoznom kell a megoldáson.

2009. szeptember 20.

Megkezdtem a szolgálatot. Már tegnap ott aludtam abban a csodálatos palotában. Ó, ha nekem ilyen házam lenne! Bőrfotelek, perzsaszőnyeg, velencei tükör, fotocellás ajtó és mi minden még! Hát ilyen gazdagok a városatyák? Csend. A csillagok kíváncsian kukkantottak be az ablakomon.

2009. szeptember 29.

Nem történt semmi, unatkozom, bár megjegyzem, addig jó, míg unatkozom. Ha a következő napok is ilyen egyhangúak, hozzá sem érek a billentyűkhöz. Volna ugyan témám bőségesen, de hadd legyen ez a napló a hatodik érzék témaköre.
A főnök kedves, példásan tisztelettudó. Állítása szerint nagyon emlékeztetem megboldogult édesapjára. Egyébiránt hívő, és az ezoterikát sem nézi le, különben, gyanítom, aligha kísérletezgetnénk így kettesben. A felesége magyar és igencsak pedáns, gőgös asszony. Engem kifejezetten gyűlöl. Váljék egészségére, ha ettől jobban érzi magát, de ha tovább macerál, isten bizony, lelépek.

2009. október 30.

Este tizenegy óra. Ez az első nap, hogy nem tudok a Lakatos-házban elaludni. Értelmezzem a nyugtalanságom? Naná, hisz épp erre vártam. Nem tudom, ki és mi fenyeget, házon belül vagy házon kívül, végül, de nem utolsósorban csakis belém csap az istennyila? Hacsak… nem fogok ki rajta, méghozzá sürgősen. Ugyanúgy, mint amikor nem szálltam fel a Baltimore-i repülőgépre – állítottam párhuzamba a két dolgot egymással. Felugrottam az ágyból, és fel-alá kezdtem sétálni. Mit tegyek, édes Jóistenem, mit tegyek azért, hogy megszabaduljak egy egyre szorosabban körém tekeredő acéllánctól. Elszaladni nem tudok, elvágni nem lehet, amennyiben nem bukkanok a leggyengébb láncszemre. Az ám, de hogy bukkanjak millió láncszemből pont a leggyengébbre? Vaktában felírtam valamit egy papírlapra, és a párnám alá dugva visszafeküdtem az ágyamba. Hiába, egy percre, nem sok, annyira sem tudtam ellazulni. Oké, írjunk egy másikat! Semmi megkönnyebbülés! Még egyet! A feszültségem fokozódott. Én, ökör, kellett nekem hőbörögni! Már csak abban bízhatok, hogy szerencsétlen kalandomnak semmi köze ehhez a veszélyes emberhez, mert ha igen… Még nagyobb ökör vagyok – ütöttem a homlokomra: hiszen pont ez a helyzet kulcsa! Magyarán: elég, ha felszedem a sátorfámat. Teszteljük ki hát ezt a megoldást is ízibe! FUSS, LÉPJ LE TÜSTÉNT INNEN, FERIKÉM! – írtam fel nagy piros betűkkel egy újabb papírlapra, és ezt is a párnám alá helyeztem.

Pirkadt, s ahogy világosodott, egyre jobban megnyugodtam. Tehát innen fúj a szelecskénk. Gyerünk öltözni, és agyő, Lakatos úr! Kiosontam a szobából, s csaknem az udvarról is, amikor elszégyelltem magamat. Hagyjam cserben ezt a derék, szimpatikus úriembert? Akkor mi a francot keresek itt?

– Lakatos úr! Lakatos úr! – ráztam fel álmából a képviselőt. – Veszélyben van, meneküljünk!
– Á, maga az? Mit karattyol itt összevissza?
– Öltözzék fel, mindjárt megtámadják!
– Látod? – ült fel az ágyban Lakatos felesége. – Idáig jutottunk. Már a hálónkban sincs nyugtunk tőle.
– Nyugodj meg, és maga is Kocsis bácsi! A házban két biztonsági őr van, az utcán is legalább egy zsaru cirkál.
– Én nyugodt vagyok, csak ezt a vénséget takarítsd ki a házamból!
– Kérem! Ha ennyire zavarok, akár el is mehetek. Lakatos úr?
– Miből gondolja, hogy éppen ma próbálnak… megölni?
– Miből, miből? Hát csak úgy, megérzés alapján. Hiszen tudja, én mindent előre megérzek.
– Micsoda hóhányó! Dobd ki innen ezt az őskori leletet!
– Mindjárt, drágám, vagyis… később megbeszéljük. Olyan biztos ebben, jóember?
– Mint amilyen biztos, hogy itt állok. Jó, nem abszolút, de valami azt súgja…
– Hogy oda ne rohanjak! Marci, Marci, okosabbnak hittelek.
A képviselő álmosan ásított.
– Feküdjön vissza, nagybácsi, és máskor csak akkor keltsen fel, ha abszolút biztos magában.
– Sajnálom. Én figyelmeztettem magukat. De ha már ennyire zavarom a ház úrnőjét, inkább hazamegyek, és vigyázzon magukra… az önkormányzat ezután.

2009. január 1.

Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam. Miután rég nem találkoztam a barátaimmal, meghívtam őket egy szülinapi ebédre. Rostás és Vas Gabi el is jött, Sarkadi azonban otthon maradt. A változatosság kedvéért most ő nem kívánt Robival cseresznyét enni egy tálból. Beszélgettünk, iddogáltunk.
– Príma ez a kadarka! – dicsérte meg boromat a kis cipész. – Kár, hogy utoljára iszok ilyesmit.
– Mert?
– Megtiltotta a háziorvos. Túl magas a vérnyomásom. Legfeljebb töményt ihatok, azt is csak mértékkel.
– Nekem a bagót – malmozott idegesen a gémnyakú kézbesítő. – Sajna, öregszünk, és ezzel mindent megmondtam. Te mit csinálsz mostanában?
– Sétálgatok, olvasgatok – válaszoltam szórakozottan.
– Nem sok. Kicsit bővítened kéne a programodat. Én például sakkozom, ami legjobb gyógyszer az unalom, de elbutulás ellen is. Tudsz sakkozni?

Így cseverésztünk erről-arról, beleértve a legutóbbi támadást, amikor Molotov koktélt dobtak Lakatos képviselő házára. Ebbe nem szóltam bele, csevegjenek csak, de aztán mégsem tudtam megállni, hogy kihagyjam magamat a sztoriból.
– Szóval mégis sikerült! – ámuldozott az expostás. – Addig gyakoroltál, edzettél, amíg igazi látnok nem lett belőled. Remélem, felfogtad, mit jelent ez, öregfiú?
– Szerinted?
– Pénzt, nevet, hatalmat. Te leszel az ország első számú látnoka. A helyedben én máris felajánlanám szolgálataimat a miniszterelnöknek.
– Várj, várj, várj! Mielőtt tovább győzködnél, engedd meg, hogy kérdezzek tőled én is valamit.
– Parancsolj!
– Mikor tanítasz meg engem is sakkozni?

Hatodik érzék – 3. rész

– Szia, látnok!
Sarkadi és Rostás köszönt rám az ajtóból.
– Sziasztok! Hát a Robi merre van?
– Beteg – vont vállat a suszter egykedvűn. – Influenzás a nyavalyás.
– Jaja jaj!
Aggódva meséltem el, mibe halt bele a mostohaöcsém, Sebike.
– Ez komoly? – sápadozott Rostás. – Talán nem ártana, ha felhívnánk.
– Hívjuk – bólintottam beleegyezően.
– Halló, Vas-lakás? Emil vagyok, Eszter, akarom mondani a Gabi barátja. Beszélhetnék vele, Évikém? … Igen? … Értem… Hát csak gyógyuljon meg mielőbb!
– Nagyon beteg? – törölte meg a homlokát a kis varga.
– Úgy tűnik.
Körülültük az asztalt, és nekifogtunk zsugázni. Emil hozott bort, azt szopogattuk csendesen.
– Most milyen érzésed van? – lepett meg váratlanul az exlevélhordó.
– Kivel, mivel kapcsolatban?
– Gabival. A múltkor olyan szépen eltaláltad.
– Az más. Most Gabiról van szó, és hiszed, nem hiszed, a mások baját nem érzem.
– Hogyhogy? Egy látnok mindent megérez. Csak behunyja a szemét, és a múlttól a jövőig mindenbe belelát. A filmek, krimik szerint legalábbis.
– Na ne! – pislogott a kis cipész. – És te hiszel ebben a marhaságban?
– És ha hiszek? Mindenesetre bejött, amit megérzett.
– Egyszer. Nem nagy ügy, csak ha tízszer, százszor is sikerül. Akkor, de csak akkor én is azt mondom, ebben a vénségben mocorog valami – mondtam tétován.
– Naná, hogy mocorog! Csak gyakorolni kell, gyakorolni, amibe mi is szívesen besegítünk. Igaz, Sarkadi? – vágta hátba a barátját.
– Eszemben sincs! Kóklerkedjetek csak nélkülem.
– Ez nem kóklerség, hanem pára…, paratudomány, olyan izé… isteni adomány, ami mostanság pénzt is hoz a konyhára.
– Pénzt? –figyeltem fel érdeklődve.
– Világos. Ebben píz van, instálom. Kukkants csak a tévébe! Jósok, kártyavetők, gyógyítók hemzsegnek a képernyőn, akik nyilván nem ingyen produkálják magukat. De hát ilyen az élet, gyerekek. Ha elfogadjuk, jó, ha nem, az sem baj, de akkor sohasem fogunk szilveszterezni Párizsban.
– Hát én biztos nem, mert eszemben sincs produkálni magamat – hűtöttem le a spekuláló gémnyakút. – Nincs is ilyen készségem, erre mérget vehettek.
– Egy icipici sem?
– Pici, nem pici, végeredményben nem számít. Öreg vagyok én már az efféle kalandhoz.

2009.  január 20.

Ma nagyon hideg volt: -18 C. Nem is mozdultam ki egész nap. Csak néztem a tévét, vagy szörföltem az internet parttalan tengerén. Uri Geller – bukkantam hirtelen a híres mágus nevére. Hadd lássuk, igazából kicsoda: tényleg mágus, vagy mi a szösz! A Wikipédia[i] szerint bűvész volt, mellékesen mentalista, vagyis: olyan előadóművész, aki éleselméjűségét használja arra, hogy a hipnózis, szuggesztió alapelveivel a gondolatolvasás, pszichokinézis, prekog­níció, telepátia vagy elmekontroll illúzióját kelthesse. Hu-hu-hu! – kapkodtam a fejemet az ismeretlen szavakra. Vajon mit jelenthetnek? Nem voltam rest, utánanyomoztam. Bevallom, nem sokat értettem az egészből. Hiába, egy főiskolát, de még gimnáziumot sem lehet csak úgy átugrani. Szavamra mától kezdve előveszem a lexikont meg egy-két tankönyvet, elvégre auto…autidakták is vannak a világon. Csipegessünk tovább: Christian Panthera, a rejtélyes arisztokrata, Breiner Tamás, Danny Blue! Hoppá, hiszen ezeket én is láttam a tévében!

Este szellemileg elcsigázva bújtam az ágyamba. Odakinn valóságos szélvihar dühöngött. Milyen jó lenne, ha most összebújhatnék Erzsivel! Vajon a gyerekek mit csinálnak jelen pillanatban külföldön? Istenem, teremtőm, milyen rossz így szólóban! Mindegy, azért jó volna már elaludni! Kb. egy órai görcsös fetrengés után beláttam, hogy megint csak reggelig bámulom a falakat. Ami persze rossz ómen, hiszen nem sokkal előtte halt meg a mostohatestvérem. Illetve várjunk csak: a mostani érzésem különbözik az akkoritól! Nem tudom, miben, miért, de különbözik, tehát lehet, hogy szó sincs semmiféle ómenről. Érdekes észrevétel! Nos, nemsokára, akár már holnap kiderül.

Ha ugyan megérem a holnapot.

2009. február 27.

Este 10 óra. Ma megint találkoztam a fiúkkal. Beleértve a kajla fülű Gabit is. Jól mondta Emilke, nem bírja az sokáig nélkülünk.

– Mi újság, gyerekek? – huppant a gémnyakú megszokott helyére a radiátor közelébe. – Brr, de hideg van! És ez a gáz napról napra drágább, a máriáját!
– Én fával fűtök – büszkélkedett Sarkadi. – Az most olcsóbb jelenleg, plusz kicseréltettem minden ajtót, ablakot.
– Okos! – ismerte el Vas Gábor. – Kicsit drága… nekem. Másoknak… Attól függ.
– Mitől? – merevedett meg az excipész.
– Hogy mennyit lopott össze mostanig, mekkora a nyugdíja, vagy milyen becsben áll azoknak ott odafönt.
– Te… te rólam beszélsz?
– Miért, te is becsben állsz odafönt?
– Hallottátok a legújabb szenzációt? – avatkoztam közbe sebesen, még mielőtt megint hajba kapnak az elvtársak.
– Lemondott a miniszterelnök? – bazsalygott a gémnyakú.
– Százmillió végkielégítést adtak egy… egy vezérigazgatónak, ha jól emlékszem.
– Már megint? Nem azért mondom, ami jár, azt igenis adják meg. De ne olyankor, amikor az ország fele a földön van – füstölgött Vas Gabi. – Aztán itt ez a hideg, a természeti katasztrófák, járványok, amivel még a te MSZP-d sem tud elbánni.

Sarkadi a kártyalapok tanulmányozásába temetkezett.

– Most már játsszunk, vagy nem játsszunk?
– Még van egy újságom! – folytattam a tűzoltást, bár ezeket, úgy nézem, aligha lehet összebékíteni egymással. – Rájöttem, hogyan különböztessem meg a búzát a pelyvától.
– Milyen búzát? Nem értem.
– Emlékszel, miről beszélgettünk a jó múltkor?
– Könnyebbet nem tudsz kérdezni? Én örülök, ha arra emlékszem, mit ettem a délben ebédre.
– A 6. érzékről beszéltünk, az előérzeteinkről, melyek többé-kevésbé mindnyájunkban ott bujkálnak valahol.
– Ez az! – csapott Rostás a témára. – Épp erről akartam veled beszélni.
– Jelentem, végeztem néhány kísérletet, melynek során megtanultam értelmezni bizonyos jeleket.
– Nagyszerű! De mit értesz azon, hogy értelmezni?
– Tudod, mi a magnetofon?
– Már hogy a francba ne tudnám!
– Jó. Ez a szalag tárolja a hangokat. Ha erősek, erősen, ha gyengék, halkabban. Ilyen magnószalag az ember agya is. Ezzel tároljuk a fülünkkel, szemünkkel és egyéb érzékszerveinkkel közvetített jeleket. Ki tisztán, ki kevésbé, ki megérti, ki csak felfogja anélkül, hogy bármit is megértene belőlük.
– Tovább, nem érdekes! Inkább azt mondd meg, érkezhetnek ezek a jelek a jövőből vagy múltból is?
– Igen. A 6. érzékszervünkön keresztül.
– Vagyis olyasmin, amit nem hallunk, látunk, mégis érzékelünk valahogy.
– Pontosan.
– Szép! – elegyedett a beszélgetésbe Sarkadi. – Úgy látom, töviről hegyire áttanulmányoztad ezt a legújabb hóbortot. Nem mondom, láttam én is a tévében effélét. De ott a látók látják, hallják is a jövendőt.
– Állítólag. Én nem látom. Ettől függetlenül minden jelet, hullámot felfogok. Tulajdonképpen mindig is felfogtam, csak eddig még sohasem vettem komolyan.
– Gratulálok! – fogott kezet velem a gémnyakú. – Gyerekek, bekerülünk a tévébe! Remélem, jól megfizetik az attrakciót. De várjunk csak, nem ugratsz te itt bennünket?
– Hogy te milyen kapzsi vagy! – köhécselt Vas Gábor! – Nálad minden művészet, tudás annyit ér, amennyit fizetnek érte a piacon.
– Naná! Te talán ingyen esztergálsz? S még hálát is adhatsz ezért az istennek, mert milyen mellékjövedelme lehet például egy nyugdíjas boltosnak, péknek, postásnak? Melyik tévében akarsz fellépni?
– Egyikben sem – világosítottam fel sietve. – Ismétlem: túl öreg vagyok én az efféle kalandhoz. Másrészt nincs ebben semmi attrakció.
– Tévedsz. Ez igenis világszám.
– Gondolod? – húztam ki önkénytelenül magamat.
Még a végén kiderül, nem is vagyok olyan szürke egérke! Csupán az a szomorú, hogy eközben eltelt kerek 70 esztendő.
– Gondolom. Föltéve, hogy valóban belelátsz a jövőnkbe – fürkészett rám gyanakvóan.
– Há sze pont itt a bökkenő! – józanodtam ki azonnal. – Csak az én jövőmbe, és akkor sem mindig, csak amikor valamilyen zűr vár rám.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Hát ez tényleg nem nagy szám! Emellett, valljuk be őszintén, ugyan kit érdekel a más gondja, baja manapság. Kár, mert már kezdtem örülni, mekkora sztárral verjük a blattot mi időnként.

2009. február 28.

Egy perces boldogság. Ennyi ideig vagy még eddig sem tartott, hogy sztárnak éreztem magamat. De vajon igaz-e, amit a látnokokról beszélnek? És ha igaz, én miért nem érzek meg egy-egy tragédián kívül egyebet: örömöt, szerencsét, akármit, ami a jövőből érkezik. Fogas kérdés, amire talán soha sem jövök rá annál is inkább, mert véget vetek a teszteknek. Suszter maradj a kaptafánál! És ez bizony így van jól.

2009. március 10.

Nem egyszerre jöttem rá, s még ma sem vagyok benne igazán bizonyos, de egyre inkább erősödik bennem a gondolat, miszerint a látnokok zöme… hazudik. Logikus, hiszen sok fenomén dolgozik a rendőrségnek, titkos szolgálatnak, milliomosoknak… Eredmény? A sikeres ügyekről úton-útfélen beszélnek, a sikertelenekről mélyen hallgatnak. Ezenkívül, bocsánat a kérdésért, miért nem gazdagodnak meg sohasem a látnokok? Hiszen elég lenne, ha behunynák a sze­müket, máris megjelennének agyukban a lottók, rulett és hasonló szerencsejátékok összes nyerő számai. Olykor a parafenoménok maguk is bevallják, hogy valójában csak bűvészek, vagyis minden produkciójuk trükkökön alapul. Lásd Uri Geller esetét! (Igaz, utóbb tagadta, de ez semmit sem változtat a tényeken.)

Lassan melegszik. Maholnap újra ránk köszönt a frissítő, balzsamillatú kikelet. Hál’ istennek, mert már nagyon unom az unalmas, téli napokat! A fiúkkal együtt, akik… Őszinte legyek? Még nálam is szürkébb egerek.

2009. május 10.

Már régebben megbeszéltük Márkkal, hogy meglátogatom az USA-ban. Előbb persze vízumot kellett szerezni. Nem ment nehezen, megszereztem, s már a repülőjegy is itt lapul a markomban. Online rendelés, a fiam küldte egy futárral. Hát nem pompás dolog ez az internet! Szegény Erzsi, ha élnél, most együtt utaznánk Baltimore-ba. A város igazán… wonderfull[ii]. Már jártam ott egyszer, és íme, megértem, hogy most másodszor is meglátogathatom a fiamat. Egész nap fütyörésztem és bifláztam egy angol-magyar útikönyvet, hogy megta­nuljak néhány szót, kifejezést. Azért egy nyugdíjas melós életében is akadnak szép pillanatok! Egy fél életen át gyűjtögettem, robotoltam azért, hogy a gyerekeknek egzisztenciát teremtsek. Nem volt könnyű, de sikerült. Kívánhatok-e ennél többet az élettől, még ha nem is lett zeneszerző belőlem?
Annyira izgultam, hogy este el sem tudtam aludni. Már éjfél is elmúlt, amikor belém hasított a nagy kérdés: izgalom ez vagy előérzet? Úristen, csak az utóbbi ne legyen, mert nálam minden előérzet drámát hordoz magában. Akkor mit tegyek, mert itt bizony szűrni kell. Ez volt a legnehezebb, ezt a kétfajta szorongást megkülönböztetni egymástól. Emellett megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozom jóslással. Eltelt egy óra. Semmi változás! Koncentrálj, Feri, koncentrálj, akármire is esküdtél, ha biztos akarsz lenni a dolgodban. Két óra. Nyugtalanságom fokozódott. Eszerint mégsem izgalom, hiszen ennyire sosem szoktam izgulni. Három óra felé döntöttem: lemondok a nagy útról. Alig gondoltam végig a mondatot, eltűnt belőlem minden feszültség, és egy pillanat alatt elaludtam. Mire újra felébredtem, a repülőgép már régen elszállt Baltimore-ba.

2009. május 12.

Délelőtt tíz óra. Két órával ezelőtt kapcsoltam webkamerán a fiamat. Úgy nézett rám, mint egy fantomra. Még beszélni sem tudott, csak tátogott.
– Ejnye, de furcsa vagy! Miért nézel ilyen hitetlenül rám?
– Pa… pa, te vagy az?
– Micsoda kérdés, hát nem látod?
– De i… igen. Szűzanyám, ne hagyj el!
– Megmagyaráznád, miért vagy ekkora izgalomban?
– Susan, children, come on right now![iii]
A család odarohant a monitorhoz.
– My god![iv] – csapta össze a kezét Márk felesége, egy csinos, platinaszőke asszonyka.
– Mit mond?
– The granddad live, the granddad live![v]
A gyerekek örömujjongásba törtek ki.
– Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már ki vele, áruljátok el nekem is, mi a francnak örültök így!
– Tudod, mi történt a repülőgéppel, amelyen vártunk, apukám?
– Hogyne, lezuhant. Előfordul ez már máskor és mással is.
– My god, és ezt csak így mondod?
– Hát… Micsoda? – fogtam fel csak most a szavak értelmét.

Elmesélte, hogy s mint esett.

– Szörnyű! – töröltem meg a homlokom, amin egyből kiütött a veríték. – És senki sem élte túl?
– Egyetlen lélek sem. Mindenesetre óriási mázlid volt. Nem kaptad meg a repülőjegyet?
– Dehogynem!
– Lekésted a gépet?
– El sem indultam.
– Akkor te beteg vagy. Kérlek, bökd már ki, mert nem értem.
– Kutyabajom, csupán… izé… Figyelj rám, most én mesélek neked valamit! – szusszantottam egyet, és beszámoltam neki arról a bizonyos hatodik érzékről, továbbá milyen kísérleteket hajtottam végre e célból.

A fiam elképedve hallgatott.

– Nos, mi a véleménye, mérnök úr?
– Mint mérnöknek nincs véleményem – válaszolta fejcsóválva. – Nem műszaki kérdés, hát nem értek hozzá. Amúgy úgy vélem, nagyon ingoványos talajra tévedtél. Ez a hobbid…
– Nem hobbim. Csak, mint téma érdekel.
–… egyszerre ködös és veszélyes – folytatta a megkezdett mondatot –, ezért, ha rám hallgatsz, dobod a… témát, és visszatérsz a kártyához meg a „fiúkhoz”.

[i] Internetlexikon.

[ii] Csodálatos (ang.)

[iii] Zsuzsa, gyerekek, gyertek ide azonnal!

[iv] Istenem! (ang.)

[v] A papa él, a papa él! (ang.)

 

( Illusztráció: Wassily Kandinsky: Color study. Squares with concentric circles )