– Góóóóóóóóól! Megnyertük a mérkőzést!
– Vége?
– Ennek igen, de ne izgulj, a Sport 1-en is fociznak, amit szintén megnéznék, ha megengeded. Megengeded? – kérdezte provokáló gúnnyal a borotvált fejű férfi Ottokárt.
A vékony csontú, nyúlánk fiatalember  két kezét többször ökölbe szorítva mélyeket lélegzett.
– Mi az, ideges vagy? Manyika! Nézd, hogy rángatódzik a fiatalúr!
Péntekné megrebbenő szemmel pislantott a fiára. Az bizony tényleg pipás volt; mindig az, valahányszor ekkorákat szusszantgat.
– Nem ideges, csak szeretne ő is végre tévézni. Mit szeretnél nézni, Ottika?
A fiú lemondóan legyintett.
– Hozz még egy sört, és kapcsold be a második ventilátort is! – húzta le magáról a férfi a pólóját.
Ottokár undorodva bámult a tetovált testű emberre. Már egy éve, hogy Gedeon összeállt az anyjával, és eközben számtalanszor levetkőzött előttük, de még mindig nem szokott hozzá a macsó hátán terpeszkedő csúf pókhoz.
– Most mit stírölsz? Valami nem tetszik?
A fiú vállat vont.
– Na, álljon meg a menet, nagyfiú! – egyenesedett ki Gedeon a fotelben. – Vagy válaszolsz tisztességesen, amikor kérdeznek, vagy fogod a sátorfád, és fel is út, le is út.
– Szeretnéd, mi?
– Ottika!
– Kuss! – rivallt élettársára gorombán. – Ez a kettőnk dolga, úgyhogy, légy szíves, maradj ki a buliból.
Még csak az hiányzik, hogy ezek ketten itt összefogjanak ellene. De majd megmutatja ő, ki dirigál ebben a kégliben.
– Jaj, ne haragudj! – rettent meg a kicsi, sovány özvegyasszony. – Én csak arra szerettem volna kérni a fiamat, kérjen tőled azonnal elnézést.
– Ja? Az más – enyhült meg a szupermarketi vagyonőr, aki csupán tíz évvel volt idősebb a legénynél.
Hogy akkor mit akart egy 46 éves özvegytől? Hja, haver, a szerelem, az nem ismeri a korhatárt – magyarázgatta kacsintva, amikor eziránt érdeklődött valaki.
– Elnézést? Én? – képedt el Ottokár. – Csak azért, mert bátorkodnék végre én is tévézni?
– Majd utánam, öcsi, utánam. Mégis hogy képzeled? Én alkalmazkodjak egy köcsöghöz?
– Befejeznétek ezt a vitát, gyerekek! – próbálta kifogni a szelet a vitorlából az özvegyasszony. – Gedeonnak igaza van: elvégre mégis csak ő a családfő, másrészt öregebb, akit már a kora miatt is illik tisztelned.
– Hallottad? – terpeszkedett el a fotelben ismét a “„családfő”. – Hozz egy üveg sört apádnak!
– Hozom – engedelmeskedett az asszony alázatosan.
– Nem te! A fiatalúr, ha nem esik le a karikagyűrű az ujjáról.
– Mert?
– Semmi mert! Így akarom, és kész.
– Légy szíves! Nem azért mondom, de ha már illemről beszélünk, talán egy köcsögnek is dukál némi tisztelet. De tudod, mit? Szolgáld ki magadat! – makacsolta meg magát hirtelen Ottokár.
– Szóval nem mész?
– Nem, és nagyon szépen megkérlek, ne nevezd magad apámnak.
Ajaj, kezdődik – borult el az özvegyasszony. Persze nem csoda, hisz első perctől kezdve acsarognak egymásra. Ez valahol, mondjuk, érthető, egyedül az a baj, hogy a mai napig sem barátkoztak össze egy percre sem.
– Különben?
– Különben menj a…
A fiú nagyot nyelt. Csak azért sem ugrik be ennek a bakternek, merthogy megint provokálni akarja, az egyértelmű. Először még azt hitte, ilyen a természete, hogy csak akkor érzi jól magát, ha folyton ledorongolhat valakit. Hiszen még az anyjával is úgy bánik időnként, mint egy cseléddel. Nem is igen érti, miért tűri ezt a mamája. Később változtatott a nézetén: valószínűleg azért hecceli, hogy kiszekírozza őt a lakásból. Hanem abból nem eszik! Mi lenne akkor a mamából meg a kégliből is nélküle? Egyszerre veszítené el mindkettőt.
– No, nézd csak az égimeszelőt, hova akar ez engem küldeni! – sétált a férfi a fiúhoz.
– Sehova sem akar. Igaz, Ottika? – szólt közbe az anya sietve. – Ez csak olyan… olyan kifejezés. Nincs semmi jelentősége.
– Na, majd mindjárt meglátjuk! – lépett Gedeon még közelebb a fiúhoz. – Szóval, hova menjek, kispajtás?
– A sörért, és elnézést, ha valamivel megbántottalak – visszakozott a hosszúra nőtt fiatalember.
– Jól van, öcsi, semmi gond – paskolta meg Ottokár arcát a biztonsági őr. – Már csak a sör van hátra, és tovább nem is zavarlak.
– Hozom – sietett a fiatalember a konyhába. – Tessék!
– Köszönöm, aranyos vagy – húzott egyet a férfi az üvegből, de ki is köpte azonnal. – Pisi. Na, várj, te lótetű! Meg akarsz engem mérgezni? – kapta el a fiatalember lófarkát.
– Engedd el, kérlek, engedd el! – topogott mellettük tehetetlenül Péntekné. – Én vagyok a hibás. Elfelejtettem betenni a sört a hűtőbe.
A férfi dühösen lökte félre az özvegyet, aki hanyatt esett a parkettán. Ott is maradt, félrefordult fejjel, mozdulatlanul.
– Mama! – tépte ki magát a fiú Gedeon kezéből, odafutott az anyjához, és többször gyöngéden megrázta.
Péntekné nem mozdult.
– Mamaaaa! – bődült el a fiatalember. – Jól vagy? Felelj már, az istenért!
A kicsi asszony kinyitotta a szemét, és rámeredt.
– Hol vagyok? Mi történt?
– Kicsit elaléltál – dörmögte megkönnyebbülten Gedeon. – Egyébként kutyabajod, ha jól nézem. Gyere, lefektetlek, angyalkám!
Az asszony ellökte a férfi kezét, szótlanul megvetette az ágyat, lekapcsolta a tévét, és lefeküdt. Élettársa melléje akart bújni, de Péntekné megint csak ellökte magától.
– Mától kezdve a másik szobában, nem, a konyhában fogsz aludni.
– Mi? Én? – rökönyödött meg a kopasz „apuka”.
Mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer még kiküldik a konyhába. Pedig nyugodtan számíthatott volna erre is, miután ilyen bután kikezdett ezekkel. Legalább addig várt volna, amíg  a szipirtyó ráíratja a vagyonát. Most aztán lesheti, mikor kerülhet ismét helyzetbe.
– Miért a konyhába? – mosolygott Ottokár vidáman az anyjára. – Kívül tágasabb, úgyhogy én inkább az utcát javaslom. Egyébként gratulálok, végre te is rájöttél, mit akar tőled őkelme.
– Mit akarok? Mit akarok? Csak egy jó szót, kis figyelmet, amiről minden kóbor kutya álmodik – alakoskodott a vagyonőr. – De hát ilyen az én szerencsém: belém rúgnak, leköpnek. Már gyerekkorom óta, amióta kivert apám a házunkból – törölt ki a szeméből egy láthatatlan könnycseppet.
– Hát ez abszurdum! – ámuldozott a fiatalember. – Hallottad ezt a hóhányót? Először földhöz vág, utána azon tűnődik, miért rúgnak belé az emberek.
– Nono, pontosítsunk: én csak eltoltam Manyikát magamtól. Arról meg ki tehet, hogy megbotlott a szőnyegben? Ettől függetlenül sajnálom, és bocsánatot kérek tőled, angyalkám.
– Jó, jó, jó, rendben van! – tapogatta meg a nő a tarkóját. – Felejtsük el az egészet, de ha még egyszer hozzám érsz, itt, a fiam előtt esküszöm, megfogadom a tanácsát – figyelmeztette Gedeont.
– De mama…
– Pszt, így határoztam, és így is lesz. Most pedig hagyjatok magamra! Gondolkozni szeretnék.
– Köszi, és még egyszer bocsánat! Ezennel én is ünnepélyesen esküszöm, hogy másodszor nem fordul elő ilyesmi – fogadkozott a tar fejű.
– Helyes, és persze Ottira sem emeled többé a mancsodat, különben…
– Tudom, tudom, mondtad már: megfogadod a fiad tanácsát – csókolt kezet a felbőszült özvegynek. – Imádlak. Te vagy a föld legmegértőbb asszonya. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
Péntekné elgondolkozva sandított a férfira. De fura pasi ez a vagyonőr. Eddig azt hitte, mint minden kivert kutyának neki is gyöngédségre van szüksége, és ő ennek megfelelően is bánt vele. Erre fogja magát, és belémar. Amikor azonban ő is belerúg, már a kezét nyaldossa.
– Elég, elég, ne hízelegj! Most az egyszer megbocsátok, maradhatsz – lágyult el a férfi bókjaitól. – Ottokár, Gedő, legyetek szívesek, és fogjatok kezet ti is egymással!
– Ez nem lehet igaz! – hitetlenkedett a fiatalember. – Úgy látszik, mama, te semmiből sem tanulsz. – Megyek, kiszellőztetem a fejemet. Remélem, mire megjövök, meggondoltad magadat.
– Kellemes szellőztetést! – kiáltott utána kajánul a vagyonőr.
Alkonyodott. A nap vérvörös korongja méltóságteljesen süllyedt lefelé az égboltról. Még egy perc, és a városra ráborult a szürkület. A főutcán, boltokban lassan kigyúltak a villanyok. Langyos szellő fújdogált. Ottokár céltalanul sodródott a tömegben. Legszívesebben beugrott volna valamelyik lokálba. Csakhogy ahhoz sajna pénz is kell, neki pedig még villamosra sem telik momentán – kotort a zsebébe, hátha talál benne mégis valamit. Persze nem talált, nemhogy bankót, de még egyetlen fémpénzt sem. Észre sem vette, hogy kilépett az úttestre, és egy pillanatra rá már el is ütötte egy személygépkocsi. Zutty! A fiú zöttyenve vágódott az aszfaltnak.
– Jól van? – segítette talpra az odasiető delikvens, egy vörös hajú, parfümtől illatos úrinő.
– Jól, jól, kutyabajom, komolyan.
– Hála istennek! Még szerencse, hogy idejében fékeztem. Miért nem figyel jobban a közlekedésre, barátom?
– És maga? – kérdezett vissza a fiú helyett valaki a hirtelen odacsődült tömegben. – Legalább 60-nal hajtott, ha nem 70-nel. Láttam ám én mindent, kezét csókolom. Meg is jegyeztem magamban, hogy az sem lehetett épeszű, aki jogsit adott kegyednek.
– Tessék? – csodálkozott rá a vörös hajú. – Úristen, maga vérzik! – fedezett fel egy apró vércseppet a fiú homlokán.
– Gyilkos! – sikoltott fel egy miniszoknyás tinédzser.
– Jöjjön, szálljon be, kérem, a kocsimba! – fogta karon a nő idegesen Ottokárt.
– De hát semmi bajom, ismétlem.
– Nem baj, azért csak szálljon be! Kérem, a kedvemért! – húzta maga után, betuszkolta a kocsiba, és gyorsan elhajtottak a helyszínről.
– Hova visz?
– A baleseti osztályra.
– Ezzel a karcolással? Kiszállok. Már megbocsásson, de nem fogom kinevettetni magamat.
– Ahogy óhajtja. Azért beköthetem a sebét, vagy azt sem engedi? Épp itt lakom pár méterre a közelben. Egy perc az egész, és megszabadul tőlem, kedves…
– Ottokár.
– Noémi. Érdekes neve van. Tudja, mit jelent?
– Természetesen: birtokot megőrző. Állítólag a híres germán fejedelem, Odoaker nevéből alakult.
– Hm. Nem nyelvész vagy történész maga véletlenül?
– Ki kell ábrándítanom: egyik sem. Csak egy szegény könyvtáros. Legalábbis formailag.
– Ezt hogy érti?
– Csak úgy, hogy eddig még egyetlen könyvtárban sem dolgoztam. Mi több: sehol sem, mióta beléptem a nagybetűs Életbe.
– Vagyis munkanélküli. Elég kellemetlen állapot, de azért még kár lenne ilyen hamar kisétálni belőle.
– Az életből? Miért gondolja, hogy ki akarok belőle sétálni?
– Hát mert olyan… olyan elesett, és ahogy az úttesten bóklászott… Hopp, megérkeztünk! – fékezett a nő egy impozáns ház előtt. – Szézám, tárulj! – kattintott a távirányítón, és már ki is nyílt a rácsos vaskapu.
– Ezt nevezem! – nézett körül Ottokár a kissé elhanyagolt, de még így is pompázatos díszkertben. – Szobrok, szökőkút, swimming-pool. My good, hova pottyantam!
– Tetszik?
– Oltári. Akár a gazdája – bókolt őszintén a vörös hajú, elegáns asszonynak.
– Nocsak! Már hízeleg is a fiatalúr! Ezek szerint kisebb a baj, mint képzeltem. Hanem a fejét akkor is megnézzük – tessékelte be Noémi mosolyogva a szalonba. – Foglaljon helyet, kedves Ottokár!
A fiatalember elbűvölve süllyedt egy fotelbe. Világéletében szerette a szép, finom dolgokat, legyen az ruha, festmény, bútorok… Ám eddig még csak múzeumokban látott effélét – felejtette tekintetét egy gyönyörű, paradicsomi jelenetet ábrázoló festményen. Vajon ki lehet, hol dolgozhat ez a dekoratív szépasszony, hogy megengedhet magának ekkora fényűzést?
– Szabad? – tapogatta meg a fiú fejét Noémi. – Itt van, meg itt is! – fedezett fel a homlokseben kívül még két apró vágást a haja közt, ezeket szesszel szépen, akkurátusan lemosta, végül nyomott rájuk három ragtapaszt. – Így ni! Köszönöm a türelmét, végeztem.
– Én köszönöm, és borzasztóan restellem, hogy ennyi bosszúságot okoztam.
– Inkább ijedelmet. Hú, majd megállt a szívem, amint láttam, hogy felbukik. Megkínálhatom egy pohár whiskyvel?
– Kösz, nagyon kedves, de nem szeretnék tovább zavarni – pillantott az órájára Ottokár.
– Siet? Várják otthon? No persze, a felesége.
– Otthon? – sóhajtott fel fanyarul. – Nem bánom, ide azzal a whiskyvel!

Ennek valami baja van! – libbent a nő a bárszekrényhez. Tán épp emiatt rohant neki a főutcán. Amúgy tisztelettudó, szerény fiatalember, ugyanakkor szexi és férfias, mint Kálmán volt 25 évvel ezelőtt. Ja, még a szemük és orruk is hasonlít – állapította meg sápadtan. Jézusom, de szerelmesek voltak akkor egymásba! Hozzá is ment volna örömmel, ha tiszteletreméltó szülei nem beszélik le róla. Tanulatlan éhenkórász – fitymálták le egymással versengve Kálmánkát. Egy ilyen bumburnyák bádogos oldalán akarsz te karriert csinálni? És ezzel, de csakis ezzel sikerült is megfogniuk, tudniillik tényleg ezt akart, miközben a bádogosban… Hát abba, szó, mi szó, egy leheletnyi becsvágy sem szorult. Mellesleg csakugyan bumburnyák – döbbent lassanként a valóságra, miután egyre ritkábban tudott elbeszélgetni a fiúval. Az ágyban megjárta, ott nem kellett csevegni, hanem utána csak ültek, és hallgattak: nem volt közös témájuk.
– Parancsoljon! A whisky sajnos elfogyott, de talán ez az ürmös is megteszi – töltött Ottokárnak és magának. – Csin-csin!
– Egészségére! – itta ki Ottokár a poharát fenékig. – De most már tényleg mennem kell.
– Messze lakik? Mert ha igen, hazaviszem a kocsival. Egyébiránt bármi gondja van, forduljon hozzám bizalommal – nyomta kezébe Noémi a névjegyét.
– Nagyon köszönöm az ürmöst meg a jóindulatát is, de rajtam már csak a jóisten segíthet – csúszott ki a fiú száján önkénytelenül.
– Na, idefigyeljen, barátom! Miért nem könnyít a lelkén, és meséli el nekem, mi bántja?
– Önnek?
– Miért ne! Igaz, egy icipicit késő van, és a becses neje is türelmetlenül várja már…
– Micsoda nejem?! Nincs nekem semmiféle nejem, asszonyom. Se nejem, se otthonom. Pontosabban van, csak … Nem tartozik magára – gondolta, de aztán mégis kibökte –, csak éppen most készülök elhagyni.
– A feleségét?
– Az otthonom.
– Szegény fiú. Láttam ám én, hogy valami nem stimmel magával. Nézze, nem akarok tolakodni, de, ismétlem, én igazán szívesen segítek, ehhez azonban kissé többet kéne tudnom magáról.
– Megtisztel, de mit szólnak majd a háziak? Például a férje, ha bekukkant, és meglátja, hogy még itthon, este nyolckor is karitatív ügyekkel vesződik?
– Komolyan érdekli?
– Azért kérdeztem.
– Engem nem. Persze, ha, túl… túl idegennek vagy antipatikusnak talál, megértem, elvégre majdnem elgázoltam a városban. Ebben az esetben isten áldja, és felejtsük el az egészet!
– Ihatok még egy pohárral?
– Kérem! Szolgálja ki magát!

A fiatalember arca kezdett kitüzesedni az erős italtól. Lehunyta a szemét, és átengedte magát annak a kellemes bódulatnak, amit általában akkor érzünk, ha megiszunk valamit.

– Alszik?
– Nem, dehogy, csak hallgatom a csendet.
Költő – mosolygott magában a ház asszonya. Valamikor ő is írt verseket, de aztán az élet kiábrándította a versekből. Kár, és Kálmánt sem kellett volna csak úgy szimplán dobnia. Legutoljára egy fiatal nővel, valószínűleg a feleségével látta a strandon napozni. Mellettük egy fiúcska meg leányka játszadozott, nevetgélt. A jelek szerint nélküle is megtalálta számítását a bumburnyák. Tulajdonképpen ő is. Nem mindenben, de nagyjából sikerült valóra váltania az álmait. Vagy… vagy mégse, mert hiszen mégiscsak ő unatkozik itt üres szívvel, egyedül.
– Szóval ott hagytuk el, hogy meg szeretne lépni otthonról.
Ottokár szeme elsötétült.
– Nem szeretnék, de muszáj, még mielőtt agyonverném az apámat.
– Az… az apját?
– Az apámat.
Hajaj – riadt meg a vörös hajú –, nem költő ez, hanem pszichopata, akitől jobb lenne minél gyorsabban megszabadulni.
– Vagy ő engem, s miután kettőnk közül ő az erősebb, nyilván ő nyírna ki hamarabb.
– Kellemetlen, igazán szívből sajnálom, de szerintem még minden jóra fordulhat, úgyhogy menjen szépen haza, és várjon azzal az izé… agyonveréssel – nyújtott kezet a fiúnak.
– Azt hiszi? – bizonytalanodott el Ottokár. – Á, lehetetlen! Nem olyan fickó ám az a bőrfejű, aki csak úgy simán kiengedné anyámat a markából.
– Hogyhogy az anyját? És ki az a bőrfejű?
– Anyám élettársa. Kb. egy éve csapódott az anyámhoz, amit meg is értenék, ha szeretné.
– Nem szereti?
– Csak a házát. No, nem olyan ház az, mint ez a kacsalábon forgó palota, de neki az is megfelel. Engem persze utál, és folyton abban sántikál, hogy elmarjon otthonról.
– Vagy úgy! Hát ezért akar maga lelépni.
– Ne lépjek?
– A dolog nem olyan egyszerű – vakarta meg az állát Noémi, akinek a fejében lassan összeállt a történet. – Ha lelép, lőttek az anyjának, plusz a háznak is. Ha nem, vagy a bőrfejűnek vagy önnek, egyszóval egérfogóba került, barátom.
– Így igaz. Fájdalom én is így érzem – állt fel elborult arccal Ottokár. – Asszonyom, köszönöm, hogy meghallgatott.
– Most hova megy?
– Nem tudom. Majd… majd útközben eldöntöm. Talán a híd alá, vagy vissza, a mamához, és beverem a Gedeon pofáját.
– Várjon! – állt fel az asszony is. – Hadd gondolkozzam még egy picikét – kezdett fel-alá járkálni a szobában. – Volna egy ötletem – torpant meg két perc múlva a langaléta srác előtt. – Maradjon nálam ma éjjel!
– Mit tetszett mondani?
– Aludjon itt, hiszen úgysincs hova mennie, és hagyja békén egyelőre azt a bőrfejűt.
– Pazar! Ohó, nem hiszem! Megtenne értem ilyesmit?
– Ha nem érti félre, szívesen. Van egy faházam odakünn, ott nyugodtan elalhat, aztán meglátjuk. Majd csak kisütünk ketten valamit. Jöjjön, megmutatom, merre van – vezette a faházba Ottokárt. – Na, hogy tetszik?
– Szuper! Ágy, szekrény, asztal… Van itt minden, úgy látom. Talán még főzőfülke is – mutatott a férfi a szemközti ajtóra.
– Is, hozzá spájz, toalett. Nézze meg nyugodtan, addig hozok önnek egy pizsamát – aprított hálóruháért Noémi, de mire visszatért, a fiatalember már az igazak álmát aludta.

Kukurikúúúú! Ottokár kinyitotta a szemét, felébredt. Pár pillanatig értetlenül bámult körbe a bungalóban, aztán eszébe jutott, mi történt. Kikecmergett a rézágyból, és odaballagott az asztalhoz, ahol egy papírlap fehérlett.

Jó reggelt, barátom! Remélem, jól aludt. Élelmiszer a konyhában, ez a kulcs pedig a kapukulcs. 17 órakor találkozunk, ugyanis addig dolgozom. Vigyázzon magára, és, ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszél. Noémi

Oké, akkor reggelizzünk! – sétált át a fülkébe, reggeli után pedig a díszparkba. Micsoda illatok! – szívta magába a fák és virágok illatát. Úszott egy jót a medencében, majd kifeküdt egy kicsit napozni. Ez ám az élet, tiszta dolce vita! – vetkőzött anyaszült meztelenre. Vajon mit gondol az anyja, ugyan bizony hol lehet, miért nem ment haza, hiszen eddig még sohasem maradt ki egyetlen éjjel sem. Biztosan nagyon aggódik most miatta. Eh, annyi baj legyen! Hadd nyugtalankodjék, amíg el nem dönti, hogy számára Gedeon vagy a fia a fontosabb. Dél körül újból megéhezett. Semmi gond, tele a kamra, gyerünk ebédelni! Amint elverte éhét, sétált egyet a városban. Bár nem kívánta megkeresni az anyját, a lába önkénytelenül is odavitte, ahol a mamája pénztárosként, Gedeon pedig biztonsági őrként kereste a kenyerét. Beszóljon? Ne szóljon be? Már majdnem beoldalgott, amikor eszébe villantak Noémi szavai: Vigyázzon magára, és ne kezdjen semmibe, amíg velem nem beszélt. Erre kinn maradt, ám helyette elbandukolt a Városfejlesztési kft.-hez. Ennek volt ugyanis az ügyvezető igazgatója Noémi. De aztán ide se mert bemenni. Utóvégre semmilyen kapcsolatban sincs az asszonnyal. Amiért eltöltött egy éjszakát a házában, még nem nem jelenti azt, hogy csak úgy ki-bejárhat egy ilyen fontos személyhez. Tehát inkább megvárja – kutatott valami virág után, mert ez a személy nemcsak fontos, hanem kivételesen rendes és csinos, irtó csinos is, egyszóval különleges figyelmet érdemel. Ott vannak! Micsoda gyönyörű orgonák! Csak észre ne vegyék, amikor leszakít néhányat. Szerencséje volt, nem vették észre. Ezután várt még tíz percet, aztán megnyílt a kapu, és az udvarról kigördült az asszony kocsija.

– Ni csak, Ottokár! – hajolt ki a szépasszony. – Szálljon be gyorsan, mielőtt újra elütném.
A fiatalember pipacsvörösen csúszott az Opelbe.
– Mit keres maga itt, barátom?
– Semmi különöset, csak errefelé sétáltam, és ha már itt jártam, gondoltam, megvárom – nyújtott át a nőnek három szál orgonát.
– Ó, de aranyos! Tudja, hogy nagyon hasonlít a régi szerelmemre, Ottokár?
– Valóban?
– Bizony. Kissé fittebb volt, mint maga, de a szemük meg a lófarkuk ugyanaz. Valahányszor magára nézek, mindig Danika jut eszembe.
– Megkérdezhetem, miért maradtak el egymástól?
– Nem túl kíváncsi maga, kedves Péntek úr?
– Bocs, igaza van, de hát ön kezdte, én csak rákérdeztem a dologra.
– Mert hülyék voltunk, illetve csak én voltam, mert azt hittem, boldogabb leszek egy tanult, vagyonos férfi oldalán – fintorgott az igazgatónő.

Meg is bánta azonnal, amiért így bizalmaskodik ezzel a kölyökkel. Már az is hiba volt, amikor elvitte a házába. Végeredményben semmi baleset nem történt, ja, még csak fel sem írták a rendőrök, úgyhogy minden lelkifurdalás nélkül faképnél hagyhatta volna Ottokárt.

– Ebédelt?
– Igen, hála a spájzának. Meg fürödtem is a medencében engedelmével.
– És? Hogy határozott: visszamegy az anyjához?
– Nem. Van elég hajléktalan menhely a városban, ahol én is meghúzhatnám magamat. Na nem életem végéig, csak amíg munkát nem találok.
– És ha nem talál? Esetleg az is megeshet, hogy be sem fogadják a menhelyre, ugyanis magának van hol laknia, amit le sem tagadhat, mert ez a személyi igazolványában is benne van.
– Meggyőzött – roskadt magába a könyvtáros. – Ön mit tenne a helyemben?
– Jó kérdés – fogta el Noémi szívét a szánalom, s noha már letett eredeti tervéről, mely szerint munkát kínál a kölyöknek, most mégis visszakanyarodott ehhez az ötlethez. – Én bizony munkát kérnék a Városfejlesztési kft.-től – kacsintott a fiúra, mert azt azért sehogy sem venné a lelkére, ha Ottokár kárt tenne magában, ugyanis, ahogy itt elnézi, hamarabb megy ez a Dunának, mint a híd alá.
– Öntől? – döbbent meg a könyvtáros.
– Például. Épp szükségünk van egy raktárosra. Igaz, nem könyvtári munka, és a fizetés is szerény, de per pillanat ennél többet nem nyújthatunk. Ha úgy vesszük, nincs is olyan távol a két szakma egymástól, csak nálunk nem könyveket, hanem szöget, szerszámot és efféléket rendezget. Ami pedig a dácsát illeti, ott továbbra is ellakhat. Természetesen ingyen, és hogy ne érezze magát adósnak, szabad idejében megmetszi a rózsáim, kicsit odanéz a kutyára, baromfira stb.
– Köszönöm. Ön igazi úriasszony – kapott Ottokár a szeméhez. – A franc egye meg, már megint berepült valami bogár a szemembe!

Raktárosi munka. Pfuj, de utálta! Ő aki mindeddig ideje nagy részét csupa könyv, Tolsztoj, Móricz, Hugo, Goethe társaságában töltötte, most napestig áruátvétellel, kiadással, a raktáron lévő készletek adminisztrációjával bíbelődött. Annál jobban kedvelte a kerti munkát, a fákkal, virágokkal és állatokkal való törődést. De nemcsak kedvelte, értett is hozzá, hiszen a nagyapja kertjében gyakran foglalkozott ilyesmivel.
– Nagyszerű, végre helyrepofozza valaki ezt a kertet is – dicsérte meg gyakran a mérnöknő. – Valamikor volt ugyan egy kertészem, de az folyton részeg volt, ezért hamar útilaput kötöttem a lábára.

Hét közben elég ritkán, akkor is csak futólag találkoztak. A hétvégi partik azonban, melyekért élt-halt Noémi, sűrűn összehozták a legénnyel. Ilyenkor Ottokár be is vásárolt, grillezte a húsokat, felszolgált, és apró szívességeket tett a hölgyeknek. Noémi eleinte elnézte, de aztán bosszantani kezdte a fiú túlzott szolgálatkészsége.

– Ajánlom, vigyázzon ezekkel a spinkókkal, mert nem minden férj díjazza felesége szabad elveit. Egyébként is mi a csudát lát bennük? Talán szebbek, kívánatosabbak, mint én vagyok? – tréfálkozott vele pajzánul.
Hűha, féltékeny! – nyugtázta magában meglepetten Ottokár. Máig úgy tekintett az asszonyra, mint egy csodatevő Mária-képre, aki segített rajta, amikor bajban volt. Szó se róla, azért látta ő, hogy szép és ingerlő. Még azt is észrevette, hogy, vice versa,[1] a nő sem vélekedik róla másképpen. Hát istenem, ez is előfordul, de ha már valaki féltékeny, nem árt, ha résen van, mert nem olyan biztos, hogy másodszor is kihúzza őt a lekvárból. És akkor agyő, édenkert, mehet vissza a bakterhez.
Ősszel elmaradtak a nagy baráti piknikek, ám Noémi továbbra is főzőcskélt. Hétköznaponként többnyire az önkormányzati menzán étkezett, de amikor eljött a vasárnap, egész reggel sütött-főzött a konyhában. Ez volt a hobbija, és hogy ne étkezzék magában, újabban meghívta Ottokárt is ebédre. Hiába, tetszett neki a lófarkú, s miután mindkettő művelt, nyíltszívű ember volt, remekül elszórakoztak egymással.
– Nézze ezt a göncöt! – mutatott neki egyszer egy öltönyt Noémi. – Legyes szíves, próbálja fel, hátha illik magára.
Illett, oda is ajándékozta azonnal.
– Köszönöm – ölelte át meghatottan Ottokár.
– Nem a legújabb divat szerinti, azért megjárja. Megkérhetem, hogy a farmer helyett ezt hordja ezentúl?
Október elején elkezdett hűlni a levegő. De még mindig kellemes meleg volt, különösen a déli órákban, ezért egy vasárnap kifeküdtek a kertbe napozni.
– Lám-lám megvan ám a globális felmelegedésnek is az előnye – pihegett a formás, hosszú combú háziasszony. – Ha így haladunk, felfalja a nyár az őszünket, utána a telet, és…
– Megfövünk, mint egy tyúktojás.
– Dehogy fövünk – nevetett Noémi. – Akkor jutunk másodszor az édenbe. Na, jöjjön, ússzunk egyet, Ádámka!
– Én inkább maradnék. Szeretném meghallgatni a híreket – kapcsolta be Ottokár a rádiót. –Semmi érdekes! – fordult a medence felé ásítva, és sehogy sem értette, hova tűnhetett Noémi, amikor az előbb még ott lubickolt előtte.
– Mérnöknő!
Csend, csak a madarak énekeltek a lombok közt.
– Hahó!
Rosszat sejtve gázolt a medencébe, és a kristálytiszta víz alatt rögtön felfedezte a főnökét. Közelebb úszott, és elhalványodva látta, hogy apró buborékok törnek a felszínre.
– Atyaúristen, ez fuldoklik!
Kihúzta a partra, és kitapintotta nyaki erén a szívverést. A nő szíve gyengén, de még dobogott. Ekkor nekilátott az elsősegélynyújtásnak. Megtornáztatta, és szájával levegőt fújt Noémi tüdejébe. Fáradozását csakhamar siker koronázta: az asszony magához tért, és kihányta a vizet magából.
– Jaj, de rám ijesztett. Ha csak néhány másodperccel később érkezem, most tényleg a paradicsomból hallgatja a cinegék trilláját. Mi történt?
– Kicsit hideg volt a víz, és elfogta a görcs az izmaim. Képzelheti, hogy egy szempillantás alatt elmerültem, így aztán még segítségért sem kiálthattam.

Ettől a naptól kezdve Noémi hatványozott figyelemmel bánt a férfival, és mindent megtett azért, hogy jól érezze magát a házában. Legelső lépésként még aznap kiköltöztette a faházból, és átadott neki egy pazarul berendezett, tévével, számítógéppel és telefonnal ellátott helyiséget.
– Használja egészséggel, hozzá a fürdőszobát és konyhát, kedves barátom.
– De hölgyem, ez sokkal több, mint amennyit megérdemlek. A dácsa még hagyján, azért én megdolgoztam, de egy ilyen szobáért már albérletet illene fizetnem.
– És?
– Ennyi pénzem nincs, hiszen ön tudja a legjobban, mennyit keres egy raktáros.
– És? Kértem én ezért egy fillért is? Ezenkívül, kérem… kérlek, ne szólíts többé hölgyemnek. Mától kezdve Noémi vagyok, te meg Ottika. Továbbá olyan szót se halljak, hogy albérlet, mert az az ember, aki megmentette az életem, számomra sokkal több, mint egy szimpla albérlő.

Egy héttel később, újabb, ezúttal még váratlanabb hírrel lepte meg Ottokárt:
– Felvettünk egy raktárost… helyetted.
– Micsoda! – hökkent meg a Ottokár. – Ezt értsem úgy, hogy kirúgtok?
– Isten őrizz, dehogyis! Felőlem maradhatsz, de akkor más foglalja el a városi könyvtárnál a helyedet.
– Stop! Álljon meg a menet! Ehhez fel kell ám előbb venniük – meredt Noémi arcába, akiből hirtelen kipukkant a nevetés.
Na látják! Így megy ez, mióta világ a világ, akkor is, ha szocialista, meg akkor is, ha kapitalista urak vezetik. Amit Ottokár nem tudott elintézni egy év alatt, az megoldódott egy kurta telefonhívással. Ja, egyedül arra kel ügyelni, kik veszik fel a telefont.
– Rézpataky-rezidencia? – köhögött valaki Noémi videós kaputelefonjába egy vasárnap.
– Igen. Kit keres? – fürkészett a topogó, szakállas férfi arcába.
Hideg, téli reggel volt. A hó sűrű pelyhekben szitált odakinn.
– Jocó vagyok.
– Milyen Jocó?
– Hát a Schmidt. Nem ismersz meg? Dr. Schmidt József, az exférjed.
– Bocs, nem ismertelek meg ilyen torzonborzosan. Kocsival vagy?
– Azzal. Beengednél?
– Tessék! – engedte be kelletlenül. – Ülj le, és bökd ki gyorsan, mit akarsz!
– Ejnye, de sietsz. Öt év óta nem láttuk egymást, és te máris kitennéd a szűrömet? Egyébként semmit sem akarok. Volt egy kis dolgom errefelé, így néztem be hozzád is, hadd lássam, hogy irul-virul az én exnejem.
– Köszönöm, megvagyok, s miután semmit sem akarsz, ajánlom magamat.
– Még mindig haragszol rám?
– Ugyan! Ami elmúlt, elmúlt – vont vállat a Rézpataky-villa asszonya. – Elváltunk, elmentél: vége, pont. Már el is felejtettem az egészet.
– Nem mentegetőzésként mondom, de, remélem, ma már te is belátod, hogy ebben az országban egyetlen orvosnak sincs jövője.
– Lehet, én nem politizálok. Én csak annyit tudok, hogy aki a hazáját és feleségét szereti, nem hagyja ott néhány plusz dollárért. Különösebben nem érdekel, de… legalább megérte? Mert ha történetesen mosogatsz, vagy netalán szendvicsember lett belőled…
– Gúnyolódj csak, gúnyolódj? Sajnos ki kell ábrándítsalak, mert igenis megérte, és csak azt bánom, miért nem mentem ki hamarabb. De ezt hagyjuk most, inkább arra válaszolj, mit csináltál magaddal? Becsület szavamra, te semmit sem öregedtél, ugyanakkor szebb és kívánatosabb vagy, mint öt évvel ezelőtt.

– Nem öregedtem? – sétált csípőjét riszálva a tükörhöz. – Az tény, hogy lefogytam, azért a ráncok engem sem kímélnek – tapogatott végig a homlokán.
– Érdekes, én egyet sem látok belőlük – cammogott közelebb a pocakos, kopaszodó úriember. – Szabad? – simogatta meg Noémit. – Bőröd, mint a bársony, „a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, amelyek a liliomok közt legelnek”[2] – csúsztatta kezét a formás halmok közé.
– Megkergültél! – lépett oldalt dühösen a mérnöknő. – Tapogasd a feleséged, te vaddisznó! Mégis mit képzelsz? Egyik percben eldobsz, a másikban lerohansz? Lehet, hogy nálatok, Bécsben így szokás, de itt utoljára tettél ilyet, mert legközelebb, esküszöm, be sem engedlek. Úgy, és most iszkiri, tűnj el a házamból!
Ebben a pillanatban kopogtattak, és Ottokár lépett a szobába.
– Bocsánat, zavarok?
– Nem, dehogy, gyere csak be nyugodtan! Doktor úr, örvendtem a szerencsének.
– Úristen, nem is mondtad, hogy beteg vagy! – riadt meg a könyvtáros. – Doktor úr, súlyos? Mi baja a…
– Hadd mutassam be a férjemet – villant meg a nő szeme. – Péntek Ottokár, a városi könyvtár igazgatója – hunyorgott titokban a férfira.
– A… a férje? – hűlt el az Ausztriába települt belgyógyász. – Örvendek. Dr. Schmidt József, szolgálatára.
– Szóval mi baja a… feleségemnek?
– Nyugodjék meg, semmi különös, csak egy enyhe gyomorrontás. Várjon, felírok valamit. Tessék, váltsák ki máris, és ha nem használ, keressenek fel a rendelőmben további vizsgálat céljából.
– Köszönöm, doktor úr.
Alig távozott az orvos, Noémiből kirobbant a nevetés.
– Most mi van? Rajtam nevetsz vagy az orvoson?
– Hahaha, hehehe, tudod ki volt ez az úriember?
– A háziorvosunk.
– Nem, az exférjem. Figyelted, hogy bámult ránk, amikor úgy mutattalak be, mint a férjemet?
– Tehát ő volt az. No, de miért neveztél férjednek?
– Ó, csak úgy tréfából. Hadd irigykedjék a vén kecske, amiért ilyen fiatal férjem van.
– Aha! És ez olyan mulatságos?
– Na hallod: te meg én… Hiszen az anyád lehetnék.
– És? Attól még elvehetnélek, ha akarnád. Bocs, most én vicceltem.
Az asszony szeme másodszor is megvillant.
– Vigyázz, mert még meggondolom, ha már olyan bolond vagy, hogy feleségül vennél egy negyven éves vénasszonyt – ingerkedett vele kacéran.

A fiatalember szíve szaporábban kezdett dobogni. Már első perctől fogva tetszett neki a mérnöknő. Előbb csak mint nő, aztán megtanulta becsülni benne a melegszívű, intelligens embert is. Mennyire más nő ez, mint azok az üresfejű plázacicák, akikkel hébe-hóba ágyba bújt. Igazság szerint szívesen kikezdene vele is, ha a hála vagy isten tudja, mi miatt tabuként nem tisztelné.

– Vénasszonyt? Ne nevettesd már ki magadat! Különben sem nézel ki többnek harmincnál.
– De szépen tudsz hazudni. Azért köszönöm, így is jólesett.
– Nem, nem, ez a színtiszta igazság, és ebben a percben csak azt bánom, miért nem lehetek legalább tíz évnél öregebb.
– Miért?
– Mert akkor komolyabban vennéd az albérlőd.
A nő ringó léptekkel indult a hálószobájába, az ajtóban megfordult, és magához intette a könyvtárost.
– Gyere, mit állsz ott, mint egy sóbálvány?

Ottokár és Noémi kapcsolata színleg semmit sem változott. Otthon együtt éltek, aludtak, kifelé azonban eljátszották a nagynéni és unokaöcs szerepét. Tiszta ügy, amiben nem is lett volna semmi zökkenő, ha Ottokár nem zúgolódik emiatt.
– Azt, hogy nem jössz hozzám, üsse kő, ez a trendi manapság, de hogy egy kis korkülönbség miatt reggeltől estig hazudjunk… Látod, ez sehogy sem fér a begyembe. Néha az a benyo­másom, hogy szégyellsz engem, nyuszikám.
– Tizenhat év nem kis korkülönbség. Szégyellni téged pedig nyilván nincs okom, ugyanis én vagyok az idősebb, és ilyen esetben legfeljebb a fiatalabb restelli a másikat – nézett a nő Ottokár szemébe.
– Igaz, igaz, erre nem gondoltam. Bocsáss meg, haragszol?
– Nem, persze, hogy nem, de ami tény, az tény: a világ egyelőre még nem elég érett ahhoz, hogy az ilyen kapcsolatokat is megértse.
– Nem kellene mégis házasságot kötnünk, nyuszikám? – vetette fel a kérdést tíz év múlva Ottokár.
– Az bizony jó lenne – bólogatott nagyokat Péntekné, aki szintén hozzá költözött, miután Gedeon mindenéből kitúrta.
Így ért véget a nagy románc, amit Ottokár réges-rég megjósolt. De még így is szerencsésnek mondhatta magát a kasszásnő, hiszen a bőrfejű akár agyon is verhette volna, amikor rájött az ihatnék.
– Minek? Talán egy papír megvéd attól, hogy elváljunk?
– El akarsz válni a fiamtól? – rezzent össze Péntekné.
– Szó sincs róla, csak kérdeztem.
– Nem. Legfeljebb megnehezíti, merthogy ehhez pénz, ügyvéd és idő is kell, nem szólva arról a tömérdek méregről, amit le szoktak nyelni ilyenkor – ismerte el a fiatalember.
– Akkor meg mi nyugtalanít? Esetleg az anyagiak, ki örökli a villát, pénzt, autót és egyéb javakat? Biztosítalak, manapság egy élettársnak szinte ugyanazok a jogai, mint a törvényes há­zastársnak.
– Tudom, csupán az a bökkenő, hogy még élettársak sem vagyunk, ugyebár.
– Hogy te milyen aggályos vagy! Ám legyen, a kedvedért megírom a végrendeletem, és mindenemet… rád hagyom.

Rá is hagyta, amire főként az bírta, hogy egyre gyengébb és gyengébb lett. Az orvos szerint sorvadnak az izmai, ajánlatos lenne megmasszírozgatni őket, és tornázni, tornázni. Az igazgatónő ugyancsak megszeppent, és elkezdett törődni magával. Fizioterápiára járt, gyógyszert szedett anélkül, hogy Ottokárral is megosztotta volna a gondjait. Majd elmúlik, minek idegesítse ezzel is az emberét? – reménykedett a jóasszony. Mindhiába: állapota lassan, de fokozatosan  rosszabbodott, így kénytelen-kelletlen bevallotta, milyen betegség támadt rá.

– Jaj, ne! – futott ki minden vér a férfi arcából. – De hisz ez rettenetes! És biztos, hogy nincs remény?
– Izomatrófiára nincs. Szerencsére eddig csak a nyakamat érintette, a többi izmom viszonylag fitt maradt. Viszont számítanunk kell arra, hogy idővel tolószékbe kerülök, és utána rokkant nyugdíjasként már csak itthon tekerek egyik szobából a másikba – vázolta fel jövőjét remegő hangon, ám blazírt arccal Noémi.

A férfit szinte megbénította a szánalom és tehetetlenség érzése, és csak állt, könnybe lábadt szemmel, szótlanul. De hát mit is mondhatott volna? Hogy azért se adja fel, és ha már az orvostudományban nem bízik, bízzon a csodában? No persze, a csodában, már ha egyáltalán létezik még ilyesmi.

Egy év múlva Noémi lebénult, és tolószékbe kényszerült.
– Íme, a Városfejlesztési kft. ügyvezető igazgatója – mutatott magára ekkor a mérnöknő. – Pontosabban, ami maradt belőle. Ezek után csöppet sem csodálnám, ha fognád a sátorfád, és egyszerűen lelépnél.
– Na, akkor, nem ismered a fiamat – tiltakozott Péntekné. – Ő ugyanis még ismeri a becsület és hála fogalmát.
– Becsület? Hála? – húzta el a száját az öregedő, de még mindig szép asszony. – Köszönöm szépen, nagyon lekötelez, de ha csak a miatt tart ki mellettem, máris felhúzhatja a nyúlcipőt.
– Nem a, hanem e miatt – tapadt a férfi Noémi szájára. – Világos, vagy magyarázzam meg külön is?
Egyrészt spórolási okokból, másrészt amiért Ottokár mindennél többre tartotta a személyes kontaktust, nemsokára maga is nekifeküdt a gyógytorna és masszázs tanulásának, hogy később átvegye a terapeuta szerepét. Néha, Noémi kifejezett kívánságára elkocsiztak egy-egy misére. Szegény nő minden módszert bevetett, beleértve a hitet, csodát is, ami visszahozhatná Ottokár ölelő karjába.

Ezekben a válságos időkben ismerkedett meg a férfi Lídiával, a megyei könyvtár új takarítónőjével. Eleinte észre sem vette a rövid hajú, tűzrőlpattant bombázót. Nem úgy a bombázó, aki addig-addig kacérkodott Péntekkel, amíg sikerült magára hívnia a figyelmét. Hanem ennél messzebb nem jutott. Ejha, hogy ezt a lófarkút milyen kemény fából faragták! De várjál csak, adod te még alább is – rohamozta meg újult erővel, amíg a férfiban mocorogni nem kezdett a … Szeretet? Nem, mert ő továbbra is Noémit lájkolta. A kedvességét, műveltségét, ami a taka­rítónőt távolról sem jellemezte. De ha nem szerette,  akkor mi vonzotta annyira, hogy lassanként már többet gondolt rá, mint az asszonyra. Amikor erre ráébredt, mert végül is ráébredt, kerülni kezdte Lídiát.
– Állj! – állta el az útját egyszer a városban Lídia. – Te kerülsz engem, lófarkú.
– Én, dehogy kerüllek, illetve… Gyere, igyunk meg egy kávét, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az a szitu, hogy… – kortyolt kávéjába Ottokár. – Kicsit nehéz, mert eddig még sosem beszéltem neked…
– Noémiról?
– Hm, úgy látom, ismered.
– Vili, ismeri itt mindenki a tolószékes nagyasszonyt.
– Akkor nyilván azt is tudod, hogy élettársak vagyunk immár tizenkét éve.
– Tizenkét éve? – csettintett a bombázó. – Hogy bírtad ki ennyi ideig? Bocs, folytasd csak! Csupa fül vagyok.
– Az egésznek nem volna különösebb jelentősége, ha te meg én… Szóval szimpla kollégák maradunk.
– Miért, nem így van? Talán lefeküdtem veled, vagy mi a fene?
– Természetesen nem, csak lelkileg… Az az igazság, hogy ma már sokkal közelebb érezlek magamhoz.
– Igazán? Akkor elég jól titkoltad, mert én semmit sem vettem észre mostanig. Még a végén kiderül, hogy belém zúgtál, lófarkú.
– A… azt éppen nem, de…
– Szóval nem szeretsz – szögezte le dühösen, amiért a férfit a mai napig sem tudta az ujja köré csavarni. – De ha se nem dugtunk, se nem csípsz, mi a problémád? Á, ne is folytasd: Noémi!
– Igen, Noémi. Tudod, milyen nagybeteg, de ettől függetlenül sem érdemli meg, hogy ilyen csúful átrázzam. Meg te sem, ezért nagyon szépen megkérlek, legközelebb ne hívj többé ká­vézni, diszkóba stb. A legtanácsosabb persze az lenne, ha másik állást keresnél.
– Na ne mondd! – húzta össze szemöldökét. – De miért én? Ha már itt tartunk, vagy azt hiszed, olyan könnyű manapság munkát találni?
– Sajna nem, meg nem is igazságos, ha jobban belegondolok, elvégre nekem van bajom veled, és nem fordítva – ismerte el a férfi kelletlenül. – Mindegy, a lényeg lényege: hogy utoljára ültünk így együtt asztalhoz.
– Megtisztelsz – ironizált vele a takarítónő. – Halló, pincér! Kérem, hozzon nekem egy Martinit! Te mit iszol? Utoljára, búcsúként – tette hozzá fanyarul.
– Én… Nem is tudom. Ugyanazt.

Megittak egy pohárral, aztán még eggyel és még eggyel, különösen Lídia.
– Most pedig, Ottikám, irány a b. nejed ! – állt fel kissé inogva az asztaltól. – Szeretném végre megismerni a nagyasszonyt.
– Semmi akadálya, előbb azonban hazaviszlek, ugyanis elég szépen bekávéztál – támogatta ki a bárból a könyvtáros, és leintett egy taxit az úttesten. – Hol laksz?
– Táncsics utca 34.
– Megérkeztünk. Ébresztő, kisasszony!
– Máris? – rezzent fel a takarítónő, valahogy kikászálódott a kocsiból, de már a lábán alig bírt megállni.
– Várj, beviszlek. Szabad a kulcsot?
A nő albérletben lakott, de külön bejáratú szobában, így nem is találkoztak senkivel.
– Na, megyek. Isten áldjon, és, ismét kérlek, ne haragudj, amiért nős ember létemre, vagyis … Eh, nem számít! Bye-bye, sok szerencsét!
Lídia átölelte a férfit, s mint egy vércse csapott a szájára, miközben Ottokár kezét rátolta a mellére. A könyvtáros megszédült, és tehetetlenül hagyta, hogy a nő magára húzza a rekamién.
– Szeretsz?
Nem válaszolt. Hazudni nem akart, hát inkább hallgatott. Hanem a szeme, keze mindent elárult. Levetkőztette a lányt, egymás után kétszer magáévá tette, majd kisurrant a szobából.

Az első szerelmes ölelést még sok, szenvedélyesebbnél szenvedélyesebb összeborulások követték. De azt a szót, hogy szeretlek, Ottokár ezután sem mondta ki. Nem is oktalanul, mert csakugyan nem szerette a bombázót. Túl nyersnek, kissé műveletlennek és számítónak is tartotta. Annál nagyobb hatással voltak rá a bájai: fekete, fiús frizurája, nagy szeme, búján ívelő csípője… Tulajdonképpen ez vonta magára első perctől a figyelmét, de csak miután szeretkeztek, vált tudatossá benne, mi vonzotta őt eddig a leányhoz. Alighanem emiatt érezte aztán egyre gyakrabban, hogy olyan nő mellett pocsékolja el legszebb ifjú éveit, aki ilyen szempontból semmit sem jelent a számára. Az elején persze kívánta, de ahogy öregedett a mérnöknő, úgy hi­degedett el fizikailag tőle az immár 36. esztendejében járó Ottokár.

Lídia megelégedetten figyelte, hogy bomlik érte a lófarkú épp akkor, amikor már-már azt hitte, kicsúszott a markából. Ennél többet nem is akart elérni. Számára Ottokár nem volt más, mint egy jópofa bélyeg, amivel gazdagítani kívánta az albumát, s miután ez sikerült, új bélyeg felé kacsintgatott.

Csakhogy észrevette ezt a férfi is, amitől aztán végképp kiborult. Nem csoda, hisz majd belebetegedett abba is, hogy megcsalta Noémit. De ha már megtörtént, csak nem hagyja, hogy két szék közül a pad alatt maradjon.
– Látom, meguntál – sóhajtotta bánatosan. – Egyáltalán szerettél te engem valaha?
– Annyira, mint te biztosan.
– És most?
– Mit most? Te visszamész a mámihoz, én meg férjhez megyek valakihez, elvégre már én is túl lennék a 30-on, s miután hozzád nem mehetek…
– Ki mondta, hogy nem mehetsz? – szakította félbe türelmetlenül.
– Hát elvennél? – nézett nagyot a meglehetősen becsvágyó takarítónő, aki nagyon is tisztában volt azzal, mennyire ragaszkodik Noémihoz a főnöke.
– Persze – vörösödött el Ottokár.
– Ezt nem tudom elhinni. Jól meggondoltad ezt, lófarkú?
– Jól – biztosította Lídiát; meghányta-vetette ő ezt magában elégszer, és csak az alkalomra várt, hogy megkérdezze.
– És a nagyasszony? Volna szíved magára hagyni egy magatehetetlen rokkantat?
– Ilyen az élet!  – sütötte le a szemét szégyenkezve. – Mindenkinek megvan a maga sorsa, keresztje. Szerencsére nem vagyunk házasok, így nem kell hivatalosan is elválnunk.
– Hivatalosan nem, de mi lesz a házzal, mert ha nem vagytok házasok, örökölni sem tudod, ha jól sejtem. Hacsak nem hagyta rád a nagyasszony.
– És ha nem? Akkor már nem is jönnél hozzám, a keservit?
– Ne te ne, mióta káromkodsz így, apukám?
– Nem káromkodok, csak kérdezem.
– Képzeld el, hozzád mennék. Azért az sem mellékes, hogy egy villában vagy albérletben fekszünk le estenként. Láttad, ugye, hol lakom. Igazán semmi kedvem, hogy életem végéig egy nyomorúságos odúban húzzam meg magamat.
– Tisztában vagyok vele, de ne aggódj, Noémi minden vagyonát rám íratta.
– Brávó! Látom, jól sáfárkodtál az időddel.
– Nem sáfárkodtam, így alakult.
– Elhiszem, paci, elhiszem, csakhogy mi haszna, ha a villát, autót stb. csak a Rézpataky asszony halála után öröklöd. Na, pá, aludjunk egyet a dologra!
– Aludjunk – szorította össze szívét a félelem, amiért elveszítheti Liduskát. – Nem vigasztalásként, csak mint tényt közlöm, hogy már nem sok van hátra szegénynek, és akkor rögtön hozzám költözhetsz – restellte ismét el magát, hogy pont azzal kecsegtet valakit, amire alapozni felér egy istenkáromlással.
– Pontosabban?
– Két hónap, egy év. Elég nehéz megjósolni effélét.
– OK, kivárom. Egyetlen feltétellel: ilyen szó, hogy holtomiglan nálam nem létezik. Nem vagyok én apáca,/Nem élhetek bezárva – zendített rá Schöck Ottó közismert dalára. – Vágod? Én, kérlek, szabadnak születtem, és az is kívánok maradni, éppen ezért lehet, hogy nem is megyek hozzád feleségül.
– Hogyhogy? – ütközött meg a könyvtáros. – Hiszen nincs öt perce, hogy az ellenkezőjét ígérted.
– Azt ígértem volna? Akkor visszavonom, bár ettől még nyugodtan élhetünk együtt is. Úgy ahogy te élsz Noémi asszonnyal. Megegyeztünk?

Ottokár belement. Nem is tehetett egyebet, amennyiben a lányt meg akarta tartani. Hanem a nőt továbbra is lelkiismeretesen ápolta, miközben Lídia alig várta, hogy meghaljon. Meg is kér­dezte szinte hetente.
– Hogy van a naccsága, bírja-e még sokáig?
– Egyelőre bírja, de az isten szerelmére, hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Nem tudod türelmesen megvárni, amíg jobblétre szenderül?
– Juj de szépen mondtad! Nem írsz te titokban verseket?
– Már nem, csak hát az illem, az emberség…
– Eh, széplelkek! – legyintett lenézően.
A továbbiak során azonban már bölcsen hallgatott az asszonyról. Ehelyett arról kezdett beszélni, mi volna, ha beköltözne hozzájuk.
– Hová?
– A dácsába. Tudod abba a csini faházba, amiről annyiszor meséltél – remegett meg az ötlettől, hogy Noémitól alig pár méterre kettyinthet a férfival. – Albérletnek megfelel, és megvan az az előnye, hogy senki sem láthat meg, amikor együtt lógunk a városban.
Hűha, zsonglőrmutatvány égő fáklyákkal! – verte ki Ottokár homlokát a veríték. De már ebbe is belement. Elég perverz idea, ezzel szemben itt valóban senki sem láthatja meg őket kettesben.
– Megpróbálhatod, föltéve, hogy semmit sem tud rólunk. Sírd el neki, hogy árva és nagyon- nagyon szegény vagy, a férjed alkoholista, és állandóan ver téged. Amilyen vajszívű, biztosan megsajnál, s talán még bérleti díjra sem tart igényt.

Noémi  nem sokat vacillált, pöccre befogadta a bombázót, s vele együtt két kóbor macskát és kiskutyát.

– Nem lesz ez sok egyszerre? – nevetett Ottokár. – Ki fogja a baromfik mellett ezeket is gondozni?
– Hát te, meg én, meg Lídia. Tudod, az a boldogtalan asszony a faházból.
Így éldegéltek együtt hónapokig békében, amíg a bombázó bele nem unt ebbe is.
– Elég! Ami sok, az sok – vágott indulatosan földhöz egy poharat. – Ezt én nem vállalom tovább, feladom. Mi vagyok én, állatetető? Lehet, hogy nektek ez a hobbitok, de én ki nem állom ezeket a hápogó, ugató szörnyeket. Elég nekem, mit elég, túl sok nekem a könyvtárban a seprű is. Ebben csak az vigasztal, hogy a munkatársam, a Földiné diplomásan is ugyanezt csinálja. Már csak arra lennék kíváncsi, hol fogok dolgozni, ha elveszel. Remélem, nem hagysz tovább seperni.
– Magától értetődik. Legrosszabb esetben otthon maradsz, és alászolgája.
– Kösz – jutalmazta meg egy csókkal a könyvtárost. – Mindig tudtam, milyen rendes hapsi vagy. No de mikor, könyörgöm, mert ahogy elnézem, a mélyen tisztelt asszonyság nem nagyon siet meghalni. Basszus, elfelejtettem, milyen érzékeny vagy ebben a kérdésben.
A férfi keze önkénytelenül megrándult, de aztán lenyelte ezt a sértést is. Tisztában volt vele, mekkorát vétkezett, és vétkezik folyamatosan a mozgássérült nő ellen, ergo nincs joga elítélni Lídiát. Eldőlt a rekamién, és szórakozottan szemlélte, mint tesz-vesz a takarítónő a faházban. Huh, ha most hirtelen rájuk nyitna Noémi! Ami azt illeti, ő sem igen bánná már, ha nem kellene nap mint nap titkolózni, bujkálni – hunyta le a szemét fáradtan. Vajon gyanít-e az öreg hölgy róluk valamit? – tette fel a kérdést újból és újból magában.

– Alszol?
– Nem, csak úgy mélázok, töprengek.
– Miről?
– Rólad, a jövőnkről.
– Meg Noémiról – csipkelődött Lídia. – Lehet, hogy nem hiszed, azért én sem nézem örömmel, ahogy kínlódik itt előttünk. Ilyenkor mindig az jár az eszemben, nem lenne jobb, ha…
– Meghalna?
– Logikus, ha már úgysem épül fel. Legalább nem szenvedne annyit, nem igaz?
– Hát… van benne valami. Isten bocsássa meg bűnömet, de nekem is így tűnik – ismerte be a férfi zavartan.
– Én inkább szánalomnak nevezném, úgyhogy ostobaság volna emiatt lelkiismeret-furdalást érezned – simogatta meg Lídia Ottokárt.
– Nem érzek.
– Dehogynem. Pedig szerintem még az sem lenne bűn, ha… Kérlek, ne érts félre, de ezek után ugyancsak az lenne logikus, ha besegítenél egy kicsit a… kaszásnak – villant meg a nő szeme.
Péntek úr úgy ugrott le az ágyról, mintha kígyó csúszott volna a pléd alá. Odarohant a ruhájához, és elkezdett sebesen öltözni.
– Most hova mész? Valami rosszat mondtam, édesem?
– Rosszat? Megáll az eszem, esküszöm. Nem is tudom, a diliháznak vagy a rendőrségnek telefonáljak.
– Hóhóhó, hátrább az agyarakkal, lófarkú! Ez csak egy jóakaratú vélemény, amiről mostanság egyre több szó esik. Még nevet is kapott, úgy hívják, hogy atanázia.[3]

Erre a szóra megtorpant. Ez bizony nem mese, és a lány is csak azt mondta, amiről maga is sokat hallott beszélni.

– Mindegy, ez akkor is gyilkosság. Az élet isten adománya, s mint ilyent csakis ő veheti el tőlünk – dünnyögte.
Noémi betegsége lassan de biztosan haladt a végkifejlet irányába. Izomsorvadása átterjedt a törzsére, karjára, egyedül a légzőizmai működtek még úgy-ahogy. Ennek sorvadását azonban már nem akarta megvárni.
– Altassanak el! – esdekelt az orvosnak egy-egy hevesebb rángógörcs után. – Ne hagyjanak tovább kínlódni!
– Sajnálom, ezt a beavatkozást sem a törvény, sem az orvosi etika nem engedélyezi Magyarországon – dadogta megindultan az orvosa.
És ebben már Ottokár sem segített, bármennyire is szorgalmazta Lídia és Noémi egyaránt. Pedig egyszer az ő fején is átsuhant, mennyivel egyszerűbb volna minden, ha örökre elaludna a nagyasszony. Nem kéne más hozzá, mint egy halálos adag dormicum. Vagy még annyi sem, csupán hébe-hóba kihagyni egy-két gyógyszert, gyúrást, jeges fürdőt stb. Ettől az ötlettől rémült csak meg igazán! Istenem, hová jutottam!

– Megkérték a kezem, lófarkú – jelentette be egy napon Lídia.
– Már megint? Gazdag pasi?
– Te mit gondolsz?
– Tehát elhagysz. Talán jobb is így, mint minden nap azért görcsölni, mikor mondod be az unalmast – bandzsított rá gyanakodva a könyvtáros, ugyanis riogatták ezzel őt már máskor is, aztán kiderült, hogy csak taktikázik a leányzó.
– El. Vártam, amíg várhattam, de már az én türelmem is elfogyott. Neked megvan a magad élete, hadd legyen meg az enyém is.
– Mikor költözöl?
– Attól függ. Egy hét, hónap múlva, vagy… hamarabb szeretnéd?
– Nekem nyolc. Addig maradsz, amíg jólesik. Sok boldogságot! – adta a közömböst, míg a valóságban majd megszakadt a szíve egyrészt a leányért, másrészt az asszonyért.
De hát mit tegyen? Nem szakíthatja magát kétfelé. Ekkortájt találkozott egyik távoli rokonával, Bandi bácsival. Péntek András úr Floridából érkezett, ahova 1988-ban disszidált. Beszélgettek erről-arról, így került szóba Noémi.
– Izomsorvadása van? Annak a disztingvált, finom lelkű mérnöknek?
– Ismered?
– Felületesen. És az orvosok szerint nincs remény?
– Nincs.
– Pedig van – gondolkozott el a barázdált képű, galambősz öregúr. – Legalábbis egy professzor szerint nálunk, Miamiban, aki valamiféle őssejtizével gyógykezel, állítólag sikerrel.
– Ez komoly? – halványodott el Ottokár.
– Így hírlik. Az igaz, hogy nem ingyen. Forintba átszámítva két milkóba is belekerül egy kúra, de ahogy meséled, ti sem vagytok éppen koldusok.
– Megkérhetnélek, hogy tudj meg mindent erről a kezelésről, pontosan mennyibe kerül, és egyáltalán kicsoda ez a professzor? – csillant fel benne a remény úgyszólván a 24. órában, s már rohant volna is a hírrel Noémihez, aztán mégsem ment sehová.

Előbb talán nem ártana megvárni az újabb híreket, mert hátha kisül, miszerint… egy szó sem igaz az egészből. Vagy ha mégis igaz, ki sem bírná a profot fizetni. De tegyük fel, hogy kibírná, még mindig fennáll annak a veszélye, hogy ezzel a mondattal dobják be a törülközőt: az operáció sikerült, csak a beteg szenderült jobblétre. Egy szó mint száz, továbbra is csak úsznak, lebegnek ég és föld között. Pedig milyen jó lenne már kikötni – tekintgetett Lídia felé sóváran, és egyre kevésbé törődött az asszonnyal, már nem segített be a gyúrásnál, s néha még a gyógyszerét is elfelejtette beadni.  Meg is halt az, pontosabban fulladt egy ködös novemberi délután. Erre átdülöngélt a leányhoz. Közben eszébe jutott, hogy talán már el is költözött. Ekkor elkezdett szaladni. Lélekszakadva robbant a faházba, és még megláthatta, amint becsukja a bőröndjét.
– Gyere! – vezette be a nagyházba. – Meghalt a nagyasszony.
– Na végre! – ejtette ki Lídia kezéből a cókmókját. – Bocs, nem azért mondom, de legalább nem szenved tovább szegényke. Hát akkor isten áldjon, lófarkú!
– Nem érted? – meredt Ottokár a leányra. – Meghalt a mérnöknő.
– Nyugodjék békében! Vigyázzon a fiára! – szólt oda a nő Ottokár csöndesen szipogó anyjának, és kisuhant a kacsalábon forgó kastélyból.
– Lídia! Noémi! – bődült el Péntek úr.
De már egyikük sem hallotta.

Temetés után kopaszra nyíratta a fejét, és tetováltatott a hátára egy tarantulát.

[1] Fordítva. (lat.)

[2] Salamon: Énekek éneke.

[3] Eutanázia. Gyógyíthatatlan, fájdalmas betegségben szenvedő ember halálának előidézése.