A vége

A térdére emlékszem, ahogy
kiállt a csontja. A tapintása,
akár a preparátumoké.
Mégis, gyönyörű volt.
A kocsiban ültünk –
legalábbis így mondom cenzúrázva.
Egy könyv volt mellettünk –
tanúja a szerelemnek.
Kettészakadt mégis: a könyv és mi is.
A hajam az arcába zuhant,
ez a vonzás törvénye.
Dühből kapaszkodtunk egymásba –
helyben vagyunk.
Elkenem a könnyeit, elken egy pofont.
Belemar a vállamba, széttépne,
ledob magáról – gonosz vagy –
mondja.
Én a térdét nézem, miközben
véres járatokat váj a hátamba,
és ordít, mert örökre elhagyom.
Egyedül ül a kocsiban, utánam dobja
a ruhákat és a szakadt könyvet.
A köldökömre nézett utoljára.
Látszott rajta, azt kívánja:
bár ne születtem volna meg.
Érintésem sziklaszilárdan nyúlt felé,
ő mégis telibe leszarta; rálépett a
gázpedálra és már nem hallotta az
őrült visítást, ami a neve volt.

 

Csipkebokor vessző

Gyalog galopp, hatot lépek,
elérem az akadályt,
homokba zuhanok.
Én itt vagyok a fronton –
frontin ég a gyomromban.
királygyilkosságot hordok.
Egy, kettő, ügetünk, egy, kettő –
csipkebokor vessző
szúrása a szemem.
Egy, kettő, három, most
jöhet a vágta.
Mondd, mennyi az időd, ha zárt a pálya?
A magabiztosságod nagyobb, mint a lovad,
a pofád nagyobb, mint a lónak a /cenzúra/.
Hányszor fényezed a csizmád?
A realitásod ferde, mint a gerincem. Stagnál
a valóság, szívják a vérem.
Sosem leszek jó lovas: a káoszból
edzettem. Megtanítottam a káosznak
a harmóniát, mégis néha csak
a szettem tart össze, és a lovam
összeszedett lépése.
Egyszer voltam versenyen, mert adrenalint
akartam – senkinek sem szóltam róla.
Egy, kettő, csipkebokor vessző.
Én vagyok Kafka, átváltozom és
rád rontok. Királygyilkosság a tervem.
Nézz a szemembe, hogy te is félhess,
ahogy kifutnak alólad az évek.

 

A lovakat kilövik

Az elvárások ijesztenek,
inkább az összeset elvarrom.
Nézheted, ahogy rettegek, úgysem ismersz –
farkasszemet nézek magammal.
Hibázni nem bűn, legalábbis ezt mondják,
de ne merj hibázni, mert elvágják az artériád.
Itt maradok –
nem örökre, csak amíg egyedül rám
licitálnak, mint ökörre.
Aztán út haza. Mert nekem a
hegyek és a fenyves. A boldog emberek,
nem a hentesek.
Hiába gyújtok rá, nem marad más, csak a hiány,
és összetört elvárások. Egy ígéret leszek,
bármikor megszeghető.
Túl alacsonyan vagyok, nem tudok levegőt venni,
eltűntek az emberek. Többé nem akarok egyedül
lenni.
Nem akarom, hogy mindig figyelj –
mi van, ha nem látsz jól?
Felemészt a gyerekkori álmom, a valóságban
csak a rém marad az agyban, ágyban.
Hagyjatok menni, tartsatok itt.
Én egyedül sosem tartok ki.
Méginkább lefelé ások, nincsenek
hegyek, csak sík tájak.
Beleásom magam magamba,
nem kérek szemkontaktust,
nincs tőle komfortérzetem –
mégsem érdekel, mit gondolsz rólam
(mert én pontosan tudom). És azt is,
hogy mindenben te hibázol, Ólomkatona.
A lovakat kilövik egyszer. Ne nézz oda.

 

(Illusztráció: Gisele Chastain: Rebirth)