Gerard Reve: Só

Szinte egyetlen boldog emlékem sincs: úgy tűnik, életem majd’ összes történése egy mélyen húzódó, félelmekből és bánatból szőtt árnyék alatt lapul; úgy tűnik, mindent átitat egy amennyire olthatatlan, éppolyan emésztő vágy; és minden mögött mindig ott tornyosul a Halál.
A kevés emlékkép közül, melyek képesek meghatni, egyetlen egy van a gyerekkoromból. Hét-, legfeljebb nyolc lehettem, mikor életemben először kaptam két galambot, pontosabban 35 cent darabáron megvehettem két jelentéktelen ronda korcsot, melyeket már kiállításra és versenyrepülésre sem találtak alkalmasaknak. A nagyapám – Doorbusch nagyapa, anyám apja, akitől az elmebajt örököltem – ácsolt egy falra akasztható galambdúcot, legyező alakú leszállóval a kiskapuja előtt. Azt tanácsolták, hogy az első tizennégy napra zárjam be a galambokat: miután megszokják, szabadon engedhetem őket, nem repülnek el. Tizennégy nap valószínűtlenül kevés időnek tűnik megszokni valamit, ezért a biztonság kedvéért, megdupláztam a napokat.
Négy hét után engedtem szabadon először a két galambot. Néhány percig a házak fölött köröztek, majd leszálltak az ereszcsatornánkra, és nem mozdultak onnan. Bárhogy igyekeztem, nem tértek vissza a dúcba. Esteledett. Fogtam a dúcot, leraktam a kertben a földre, hogy ‘jól lássák’, de nem történt semmi. Hogy észhez térjenek, göröngyökkel dobáltam a galambokat. Néhány szárnycsapással felemelkedtek, hogy a felső emelet egyik nyitott ablakában telepedjenek le. Azt Fontolgattam, hogy felmegyek a lépcsőn, hangtalanul becserkészem őket, és egyenként elkapom őket.
– Legegyszerűbb, ha először sót szórsz a farkukra – közölte egy szomszéd.
A konyhában vettem egy marékkal a sótartóból, felosontam a lépcsőn, hangtalanul, lábujjhegyen oda lépkedtem az ablakhoz, rászórtam a sót az egyik galamb farkára, és majdnem ugyanabban a pillanatban el is kaptam. Míg betettem a dúcba, a másik galamb felrepült, de aztán gondtalanul visszaszállt ugyanannak a nyitott ablaknak a párkányára. Ismét vettem egy marék sót, felosontam, rádobtam a sót a farkára, és azt is sikerült elkapnom.
Ez a történet semmihez sem kapcsolódik, ahogy életem szinte egyetlen története sem, ahogy az egész életem sem kapcsolódik vagy illeszkedik semmihez, kivéve a Halált. Soha nem éltem át semmi figyelemreméltót, de sok abszurd helyzetet igen, amik mindmáig  ugyanolyan abszurdként tűnnek fel számomra. Még egy emlékkép: egy ismerősünk rádiója meghibásodott, és szerelőt kellett hívnia. – Kapóra jön: egy füst alatt a gitárt is behangolhatja –, vélekedett a háziasszony. A szerelő megérkezett, megjavította a rádiót, és behangolta a gitárt.
A művészet, ahogy van, baromság.

Szegő Márton fordítása

 

Gerard Reve (Amszterdam, 1923. december 14.– Zulte, 2006. április 8.) holland író és költő. A Grote Drie (Nagy Triász), a második világháború utáni legjelentősebb holland írók egyike, Harry Mulisch és Willem Frederik Hermans mellett.

Kép: Paul Klee

 

Vélemény, hozzászólás?