Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.
Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráeszmélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.
– Hé, ez az én placcom!
– Kibérelted? Muti a bérleti szerződést! – helyezkedett el komótosan a nagyra nőtt…
Koldus, muzsikus vagy olyan, mint ő koldus-muzsikus? Mindjárt kiderül! Aha, már készíti is a transzparenst. Nézzük, mi van ráírva!

BETEG A KISFIAM. MEG KELLENE MŰTENI.
KÉREM, SEGÍTSENEK
ITT ÉS MOST, KÜLÖNBEN MEGHAL A KÁLMIKA.

Szegény gyerek, vajon milyen betegségben szenvedhet? – enyhült meg az utcai muzsikus, és a férfi sityakjába pottyantotta egész napi gázsiját.
– A műtétre.
– Kösz. Isten fizesse meg a jóságod.
– Nincs mit, de… jól vigyázz! Ha most átvertél, kiverem a fogadat!
– Hát azt nehezen, mert hogy azt már kiverték – nevetett a langaléta, akinek a szájában valóban nem sok fog fehérlett.
A szakállas, sötét szemüveges kolléga visszabattyogott a placcára. Hopp, egy nénike! Nosza, játsszunk neki valamit!

De szomorú ember lettem, minden álmot eltemettem.
Csak a neved, azt a rosszat, mondogatom órák hosszat.
Jaj, a napok egyre múlnak, elfeledni mégsem tudlak.
Szívemnek csak egy a vágya, véssék neved a fejfámra.

Az idős asszony gyönyörködve hallgatta, majd nagylelkűen kicsípett a retiküljéből ötszáz forintot.
– Köszönöm. Maga igazi nagy művész – törölte meg a szemét meghatottan.
– Piti! Szolgálj, pajtás, a szép hölgynek!
– Jaj, de édes kiskutya! Nem hamis? – simogatta meg kedvesen.
Ekkor vette észre a táblás kéregetőt. Elolvasta a feliratot, és gyorsan kicserélte az ötszázast egy százasra.
– Elnézést, a Kálmika… Inkább neki adom az ötszázast. Ugye, megérti?
A harmonikás bólintott. Természetesen megérti. Nem olyan kérges szívű ő, hogy ezért bárkire is morogjon. Csak amikor a járókelők továbbra is a kollegát részesítették előnybe, szökött ráncba a homloka. Nem jól van ez így, a szentségit. Hiszen ez az ürge mindenkit elhappol előle, más szóval, ha sürgősen nem áll odébb egyikük, csakhamar szögre akaszthatja a hangszerét, utána akár magát is melléje.
– Figyu, Frici, vagy hogy hívnak. Nem keresnél egy másik placcot magadnak?
– Á, nem. Nagyon jól megvagyok én itt, mért kérded? – vigyorgott rá a fiatalember.
– Na hallod, mióta itt tarhálsz, alig keresek valamit. Én megértem, hogy szarban vagy, de azért valahogy nekem is meg kell élnem, Fricikém.
– Akkor alászolgája! Elég nagy ez a város ahhoz, hogy máshol is produkáld magadat.
– Miért én? Ne felejtsd, ki jött ide hamarabb, különben sem szeretek én már összevissza császkálni.
– Sajnálom, én sem. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta a harmonikás felé a tenyerét.
A férfi ránézett, és szó nélkül otthagyta. Utána elkezdett pakolni. Utóvégre valóban akad még máshol is hely ebben a barátságos városban.
– Gyere, Piti, költözünk!
Aztán mégsem költözött, különösen, amikor megtudta, hogy az égimeszelő csúnyán átrázta. Dehogyis gyűjt az műtétre, hiszen még csak kölyke sincs a taknyosnak. Hirtelen elöntötte szívét a melegség. Eszébe jutott az a fekete ruhás, szomorú tekintetű úrinő, aki újabban erre sétáltatja a kutyáját, leül egy padra, és onnan tapsol neki időnként. Egek, hogy ez milyen kecses, finom hölgy! De miért nem jön közelebb? – töprengett a muzsikus, és elhatározta, hogy azért is közelebb csábítja. Egyszóval marad, legfeljebb szerez ő is egy táblácskát, és ráírja… Mi a francos francot is? Megvan: ugyanazt a szöveget, mint ez az imposztor! Csak ő nem a kisfia, hanem, hehehe, édesanyja műtétjére fog gyűjteni.
A fiatalember ugyancsak pislogott, amikor másnap szemébe ötlött a felirat. Hát még, amikor a bevételt is megolvasta esténként.
– Nem lesz ez így jól, Harmonikás. Azt hittem, elpucolsz, erre fel még a klienseimet is elhappolod előlem.
– Sajnálom, meggondoltam magamat. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta feléje tenyerét ezúttal a szakállas.
– Pfuj, micsoda szőrős szívű muzsikás! – köpött a tenyerébe a hosszúra nyúlt kéregető. – Elhúzod a csíkot, vagy kitaposom a beledet – karolta át a férfi derekát.
– Vagy én a tiédet – rántotta földre a muzsikus, aki ugyan idősebb volt a fiúnál, ezzel szemben izmosabb.
Egy ideig némán, Piti ugatása közben henteregtek egymáson, aztán kiengedvén a gőzüket el kezdtek fáradni.
– Ne hagyd magad, csináld ki a kintornást!
– Ennek annyi, húzz be neki egy utolsót! – biztatták őket a köréjük gyűlt emberek.
– Feladod? – lihegte a szakállas tudván tudva, hogy ha nem kerekedik fölül azonnal, olyan szépen, kimerül, hogy magától is padlót fog.
– Majd, ha piros eső esik, apukám.
Még egyszer utoljára nekigyürkőzött. Hiába, mintha megbénultak volna az izmai.
– Oké, meggyőztél. Ezer forint elég lesz?
– Ötezer.
– De az istenit az anyádnak, miért ragaszkodsz ehhez a helyhez ennyire? – tévedt tekintete a fekete ruhás asszonyra.
Ni csak, közelebb jött! De vajon kinek a kedvéért? – nézett a nőről Fricire, majd megint az asszonyra. Tehát így állunk – kapott észbe komoran, azzal minden erejét összeszedve egy K.O.-val padlóra küldte a krapekot.
– Mára ennyi, de ha holnap is itt látlak, esküszöm, lepedőben visznek a híd alá.
Ezzel csatát nyert, mert ilyen az élet, ugyebár: harc, csata, háború, és mindig az győz, aki erősebb.
Ja, de még nem nyerte meg a háborút, ugyanis a srác helyett csakhamar felbukkant egy másik… muzsikus kezében a következő feliratú táblával.

Szegény menekült szír vagyok. Adakozzanak a migráns szíreknek!

Ekkor ébredt rá először, milyen boldog volt, amikor még egyedül kukorékolt a szemétdomb tetején. Hát igen, ez is benne van a pakliban – sóhajtotta nagy búsan. Itt már csak a jóisten segíthet. Csakhogy melyik Istenhez fohászkodjék: Jáhvéhoz vagy Allahhoz? Nézzük talán az utóbbit!
– Fenséges Allah, Mindenható Teremtő, kérlek, ne engedd, hogy rajtam kívül más kakas is kukorékoljon a portámon! – imádkozott este, amint lefeküdt, és alig hitt a szemének, amikor másnap egyetlen ember sem bukkant fel az imaház környékén.
Teltek az órák. Senki. Még a smaragdzöld szemű hölgy sem sétáltatta arra a kutyáját. A fenébe is, mi történt? Csak nem terroristát szimatolnak ebben a nyiszlett muszlimban! Mindegy, bármi történt is, annyi haszna lesz a dologból, hogy érdeklődés híján ez a kakas is lelécel.
Tévedett, méghozzá óriásit, mert amikor másnap ismét kioldalgott a placcára, már húsz afrikai menekült toporgott a hirtelen eleredő esőben. Lám-lám, milyen galibát okozhat egy imádság. Vagy inkább rossz időben, rossz helyen könyörgött?
Ki tudja, végtére az sincs kizárva, hogy a muszlimok Istene nem is ért magyarul.

(szerzői illusztráció)

Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.
– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.
Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, nejlon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor… Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is elnyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is felveti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.
Na, galambocskám, lelkecském, te már nem kellesz senkinek? Kopottnak ugyan kopott vagy, de attól még akadhat benned egy-két apróság, ami a szegényeimnek jól jöhet – fedezte fel a bőröndöt második-ként egy jámbor tisztelendő úr. Már-már elvitte, azért még várt egy keveset, hátha jön érte valaki. Nem jött, tehát ott felejtették, s akkor inkább ő vigye el, mint valamelyik jópipa. Előbb azonban ki is szerette volna nyitni, tudniillik csöppet sem bizonyos, hogy megéri hazáig cipelni. Csakhogy a bőröndöt kulcsra zárták, nem nyílt ki, bárhogy feszegette, piszkálta. Nem baj, majd otthon sikerül! Elcipelte pár lépésre, de olyan piszokul nehéz volt, hogy inkább lemondott a bőröndről. Még a végén sérvet kap, vagy ne adj isten, infarktust, és akkor ki gondoskodik a bárányairól, ugyebár?
A harmadik megtaláló egy Davidson-motoros sváb volt, szőke és kék szemű, aki éppen Bécsbe indult munkát keresni. Hiába, Ausztria mégiscsak Ausztria, ott jobb ára van a magyarnak, hát még ha félig német is! Leszállt a motorról, párszor körbejárta a bőröndöt, s miután senkit sem látott a közelben, lehajolt az útitáskáért.
– A bőröndöm! – kiáltott fel ekkor egy csiricsáré göncbe öltözött fiatalember, aki mindeddig távolról figyelte a langaléta németet. – Már azt hittem, sosem találom meg.
– A magáé?
– Világos.
– Tessék, de… – ébredt fel a gyanú a szőkében. – Mit keres az utcán, ha egyszer a magáé?
– Hosszú! Egyébként sem tartozik magára. Adja ide, és viszontlátásra!
– Azonnal, csak előbb, sorolja fel, mi van benne!
– Mi volna! Kis szalámi, néhány ing, nyakkendő…
– Lássuk!
– Majd, ha fagy! – kapta fel a pirszinges a jókora bőröndöt, s már inalt is el vele.
– Halt! Megállni! – rugaszkodott utána a német, egy-kettőre beérte, és keményen ölre mentek egymással.
Egy ideig összeszorított fogakkal birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.
– Kérem, uraim, moderálják magukat! – szólt rájuk egy arra sétáló, domború homlokú úriember. – Az utcán vannak, nem otthon. Nem akarok beleavatkozni a dolgukba, de nem tudnák a kérdéseiket civilizáltabban megoldani?
– Kuss! – csattant fel a csiricsáré. – Ha nem avatkozik bele, mit ugat? Az ügy csakis rám meg rá tartozik. Ej, eressze már el azt a bőröndöt!
– Eressze el maga, én találtam rá először.
– Azt hiszem, kezdem pedzeni, hol van a kutya elásva.
– Csakugyan? Hol? – kérdezte a kék szemű.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Menjen a pokolba! És maga is – mordult a kackiás fiatalemberre. – De a bőrönd nélkül, mert azt én találtam!
Egyik húzta jobbra, a másik húzta balra, amíg szét nem nyílt a vitát okozó nagy koffer.
– Hát ez mi a búbánat! – hunyorgott a fiatalember: a bőrönd telis-tele volt ócska agyon gyűrött könyvekkel. – Dante, Shakespeare, Páskándi – emelt fel a földről néhány olvasmányt.
– Donnerwetter! Én meg azt hittem, dísztárgyakat, pénzt vagy effélét találok ebben a vicik-vacakban – rúgott a szőke hajú a bőröndbe.
– A kurva életben! – dühöngött a másik is. – És ezért kis híján betörte a fejemet – tapogatta meg a kobakját, a szőke meg a füleit, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Mit mondott, hol van a kutya elásva? – fordult a langaléta a domború homlokú úriemberhez.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Hát akkor vigye oda, főnököm! – parolázott le a legénnyel, felpattant a motorra, és folytatta útját Bécs felé.
A tanár, merthogy az volt az úriember, fejcsóválva meredt utána. Hát ez jellemző! Kb. így értékelik a magyarok a könyveket. Visszapakolta őket a bőröndbe, s mivel ő is nehéznek találta, az egészet ott-hagyta az utca közepén. Egy pillanatra ugyan átsuhant az agyán, hogy egyet-kettőt megtarthatna belőlük, de ez sehogy sem lenne etikus, kiváltképp egy magyartanártól. Másrészt minek neki annyi könyv! Van otthon egy könyvtárnyi, amiből jó párat még el sem olvasott. Majd telefonon közli, hova jöjjenek a bőröndért az Osztályról, továbbá írat egy fogalmazást arról, hogy miért nem olvasnak mostanában az emberek.

(Illusztráció: stc)