Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.
Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráeszmélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.
– Hé, ez az én placcom!
– Kibérelted? Muti a bérleti szerződést! – helyezkedett el komótosan a nagyra nőtt…
Koldus, muzsikus vagy olyan, mint ő koldus-muzsikus? Mindjárt kiderül! Aha, már készíti is a transzparenst. Nézzük, mi van ráírva!

BETEG A KISFIAM. MEG KELLENE MŰTENI.
KÉREM, SEGÍTSENEK
ITT ÉS MOST, KÜLÖNBEN MEGHAL A KÁLMIKA.

Szegény gyerek, vajon milyen betegségben szenvedhet? – enyhült meg az utcai muzsikus, és a férfi sityakjába pottyantotta egész napi gázsiját.
– A műtétre.
– Kösz. Isten fizesse meg a jóságod.
– Nincs mit, de… jól vigyázz! Ha most átvertél, kiverem a fogadat!
– Hát azt nehezen, mert hogy azt már kiverték – nevetett a langaléta, akinek a szájában valóban nem sok fog fehérlett.
A szakállas, sötét szemüveges kolléga visszabattyogott a placcára. Hopp, egy nénike! Nosza, játsszunk neki valamit!

De szomorú ember lettem, minden álmot eltemettem.
Csak a neved, azt a rosszat, mondogatom órák hosszat.
Jaj, a napok egyre múlnak, elfeledni mégsem tudlak.
Szívemnek csak egy a vágya, véssék neved a fejfámra.

Az idős asszony gyönyörködve hallgatta, majd nagylelkűen kicsípett a retiküljéből ötszáz forintot.
– Köszönöm. Maga igazi nagy művész – törölte meg a szemét meghatottan.
– Piti! Szolgálj, pajtás, a szép hölgynek!
– Jaj, de édes kiskutya! Nem hamis? – simogatta meg kedvesen.
Ekkor vette észre a táblás kéregetőt. Elolvasta a feliratot, és gyorsan kicserélte az ötszázast egy százasra.
– Elnézést, a Kálmika… Inkább neki adom az ötszázast. Ugye, megérti?
A harmonikás bólintott. Természetesen megérti. Nem olyan kérges szívű ő, hogy ezért bárkire is morogjon. Csak amikor a járókelők továbbra is a kollegát részesítették előnybe, szökött ráncba a homloka. Nem jól van ez így, a szentségit. Hiszen ez az ürge mindenkit elhappol előle, más szóval, ha sürgősen nem áll odébb egyikük, csakhamar szögre akaszthatja a hangszerét, utána akár magát is melléje.
– Figyu, Frici, vagy hogy hívnak. Nem keresnél egy másik placcot magadnak?
– Á, nem. Nagyon jól megvagyok én itt, mért kérded? – vigyorgott rá a fiatalember.
– Na hallod, mióta itt tarhálsz, alig keresek valamit. Én megértem, hogy szarban vagy, de azért valahogy nekem is meg kell élnem, Fricikém.
– Akkor alászolgája! Elég nagy ez a város ahhoz, hogy máshol is produkáld magadat.
– Miért én? Ne felejtsd, ki jött ide hamarabb, különben sem szeretek én már összevissza császkálni.
– Sajnálom, én sem. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta a harmonikás felé a tenyerét.
A férfi ránézett, és szó nélkül otthagyta. Utána elkezdett pakolni. Utóvégre valóban akad még máshol is hely ebben a barátságos városban.
– Gyere, Piti, költözünk!
Aztán mégsem költözött, különösen, amikor megtudta, hogy az égimeszelő csúnyán átrázta. Dehogyis gyűjt az műtétre, hiszen még csak kölyke sincs a taknyosnak. Hirtelen elöntötte szívét a melegség. Eszébe jutott az a fekete ruhás, szomorú tekintetű úrinő, aki újabban erre sétáltatja a kutyáját, leül egy padra, és onnan tapsol neki időnként. Egek, hogy ez milyen kecses, finom hölgy! De miért nem jön közelebb? – töprengett a muzsikus, és elhatározta, hogy azért is közelebb csábítja. Egyszóval marad, legfeljebb szerez ő is egy táblácskát, és ráírja… Mi a francos francot is? Megvan: ugyanazt a szöveget, mint ez az imposztor! Csak ő nem a kisfia, hanem, hehehe, édesanyja műtétjére fog gyűjteni.
A fiatalember ugyancsak pislogott, amikor másnap szemébe ötlött a felirat. Hát még, amikor a bevételt is megolvasta esténként.
– Nem lesz ez így jól, Harmonikás. Azt hittem, elpucolsz, erre fel még a klienseimet is elhappolod előlem.
– Sajnálom, meggondoltam magamat. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta feléje tenyerét ezúttal a szakállas.
– Pfuj, micsoda szőrős szívű muzsikás! – köpött a tenyerébe a hosszúra nyúlt kéregető. – Elhúzod a csíkot, vagy kitaposom a beledet – karolta át a férfi derekát.
– Vagy én a tiédet – rántotta földre a muzsikus, aki ugyan idősebb volt a fiúnál, ezzel szemben izmosabb.
Egy ideig némán, Piti ugatása közben henteregtek egymáson, aztán kiengedvén a gőzüket el kezdtek fáradni.
– Ne hagyd magad, csináld ki a kintornást!
– Ennek annyi, húzz be neki egy utolsót! – biztatták őket a köréjük gyűlt emberek.
– Feladod? – lihegte a szakállas tudván tudva, hogy ha nem kerekedik fölül azonnal, olyan szépen, kimerül, hogy magától is padlót fog.
– Majd, ha piros eső esik, apukám.
Még egyszer utoljára nekigyürkőzött. Hiába, mintha megbénultak volna az izmai.
– Oké, meggyőztél. Ezer forint elég lesz?
– Ötezer.
– De az istenit az anyádnak, miért ragaszkodsz ehhez a helyhez ennyire? – tévedt tekintete a fekete ruhás asszonyra.
Ni csak, közelebb jött! De vajon kinek a kedvéért? – nézett a nőről Fricire, majd megint az asszonyra. Tehát így állunk – kapott észbe komoran, azzal minden erejét összeszedve egy K.O.-val padlóra küldte a krapekot.
– Mára ennyi, de ha holnap is itt látlak, esküszöm, lepedőben visznek a híd alá.
Ezzel csatát nyert, mert ilyen az élet, ugyebár: harc, csata, háború, és mindig az győz, aki erősebb.
Ja, de még nem nyerte meg a háborút, ugyanis a srác helyett csakhamar felbukkant egy másik… muzsikus kezében a következő feliratú táblával.

Szegény menekült szír vagyok. Adakozzanak a migráns szíreknek!

Ekkor ébredt rá először, milyen boldog volt, amikor még egyedül kukorékolt a szemétdomb tetején. Hát igen, ez is benne van a pakliban – sóhajtotta nagy búsan. Itt már csak a jóisten segíthet. Csakhogy melyik Istenhez fohászkodjék: Jáhvéhoz vagy Allahhoz? Nézzük talán az utóbbit!
– Fenséges Allah, Mindenható Teremtő, kérlek, ne engedd, hogy rajtam kívül más kakas is kukorékoljon a portámon! – imádkozott este, amint lefeküdt, és alig hitt a szemének, amikor másnap egyetlen ember sem bukkant fel az imaház környékén.
Teltek az órák. Senki. Még a smaragdzöld szemű hölgy sem sétáltatta arra a kutyáját. A fenébe is, mi történt? Csak nem terroristát szimatolnak ebben a nyiszlett muszlimban! Mindegy, bármi történt is, annyi haszna lesz a dologból, hogy érdeklődés híján ez a kakas is lelécel.
Tévedett, méghozzá óriásit, mert amikor másnap ismét kioldalgott a placcára, már húsz afrikai menekült toporgott a hirtelen eleredő esőben. Lám-lám, milyen galibát okozhat egy imádság. Vagy inkább rossz időben, rossz helyen könyörgött?
Ki tudja, végtére az sincs kizárva, hogy a muszlimok Istene nem is ért magyarul.

 

 

(szerzői illusztráció)