Papp Pityu volt a 7. osztály leggyengébb tanulója. Leggyengébb, de nem legrosszabb, sőt, kifejezetten jól nevelt, őszinte és segítőkész. 6.-ban még nem volt vele gond, de amióta a foci mellett karatézott is, nem sok energiára maradt a könyvekre. Reggel suli, délután edzések, cso­da-e, hogy estére már a házi feladat írása közben elaludt?
– Válassz, mit akarsz: sportolni vagy tanulni! – állította végül válaszút elé Pityut Papp Áronné, egy energikus, családja ügyeit kemény kézzel igazgató anyuka. – Ha sportolni, két év múlva szakmunkásképzőbe iratunk. Ott senki sem szakad meg a tanulásban. Aztán leszel, ami leszel: szakács, szabó, efféle. Ha tanulni, be kell érned az iskolai tornaórákkal, és elsősorban a matekra, fizikára koncentrálsz, hogy utána annál nagyobb eséllyel felvételizz az állatorvosin.
– Miért pont az állatorvosin? – tátotta el a száját Pityuka. – Erről eddig még sohasem beszéltünk.
– Hát most beszélünk! Vagy netalán más mesterség érdekel?
– Engem… Hát izé… Nem nagyon.
– Ezért választunk mi helyetted, mert ki döntsön a családban, ha nem a szüleid, főként akkor, ha te sem tudod, mit akarsz. Az állatokat szereted. Vagy nem szereted?
– Dehogynem!
– Na látod! Egész jól fogsz mutatni fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakadban. Elismerem, momentán nem sokan látnak fantáziát az orvosi munkában, de az idő az orvosoknak dolgozik. Nem adok két évet, és egyike lesz a legkeresettebb szakmáknak. Igaz, az idáig vezető út még az elsőnél is nehezebb, cserében annál többször kerül majd hús és kalács az asztalra. Szóval? Melyik utat választod? Szakács leszel vagy doktor úr?
Szegény Pityu, mit válaszolhatott volna, amikor tényleg nem tudta, valójában mit kíván. Illetve tudta: karatézni és focizni. Azonkívül teljes volt benne a zűrzavar, mert amit látott, hallott maga körül, attól semmivel sem lett okosabb. Itt voltak mindjárt a szülei. Becsületes, törvénytisztelő polgárok, akik látástól vakulásig güriznek, mégsem kerül mindennap hús és kalács az asztalra. Ezzel szemben a nagybátyját még sohasem látta dolgozni, mégis háromszor annyit keresett, mint apja a városi gázműveknél.
– Volnál szíves válaszolni, ha kérdeznek! – elégelte meg fia hallgatását Papp Áronné. – Árikám, szólj már te is pár szót a fiadhoz!
A családfő – középtermetű, szemüveges férfi, amúgy meós az említett vállalatnál – zavartan köhintett.
– Kérdezzem meg én is? De hisz már többször megtettem, különben is még csak hetedikes. No, nem számít, már úgy értem, azért megkérdezhetem, ha óhajtod. Pityuka! Kérlek, válaszolj: melyik szakmához vonzódsz leginkább? Más szóval: mi szeretnél lenni, kisfiam?
– Ugyanaz, mint a bácsikám – felelte a kamasz tétován.
A szülők megrökönyödve meredtek a fiúra.
– Érdekes választás – dörmögte az apuka. – Aztán miért, egyáltalán tudod-e, mivel foglalkozik a nagybátyád?
– Mivel?
– Erről majd később tárgyalunk – vágott közbe gyorsan az anyuka. – Addig is ajánlom, nem, határozottan megkérlek, felejtsd el a sportot, és kezdj el végre tanulni.
– Ugye, csak viccelsz – szökött a vér Pityu arcába. – Apuka, te mindig bírtad a focit, karatét meg mindenféle testedzést. Vagy nem éppen te mondtad, menza sanyi in korpa sanyo?
– Mens sana in corpore sano – javította ki mosolyogva a minőségi ellenőr. – Ép testben ép lélek. Persze emellett még tanulni is kell, Puskás úr, és ha a kettő együtt nem fér meg egymással… De tudod, mit? – vert váratlan elhatározással Pityu kisportolt, izmos vállára. – Adunk még egy lehetőséget, egy utolsót, hogy bebizonyítsd, elbírsz te kettővel is, ha összeszeded magadat.
– Fölösleges – ellenkezett szkeptikusan Papp Áronné. – Már bizonyított, úgyhogy tetszik, nem tetszik, vissza kell zökkennie a régi kerékvágásba, amikor még csak focizgatott. Puskás Öcsi úgysem lesz belőle, de annál jobb állatorvos, tehát tanulni, tanulni, tanulni, ahogy Lenin elvtárs hajtogatta volt valamikor.
– Eh, Lenin – biggyesztette el száját a derék ellenőr. – Hol van már a tavalyi hó. Nem, mintha nem volna igaza, de azért, ismétlem, a sportnak is megvan a maga szerepe. Mens sana…
–… in corpore sano. Tavalyi hó. Jó vicc, és ez? Ez a hányadik évezredé?
– Nos, én megértelek, miután soha életedben nem sportoltál.
– Nem úgy, mint te, ugye, aki minden szombaton tekézik.
– Ez is sport, nagyságos asszonyom. Papp Laci öklözött, én tekézek, és miért ne sportolna a fiam is?
Pityuka fokozódó nyugtalansággal figyelte szülei apró csatározását. Miért kell ezeknek örökké csipkelődniük egymással! Általában nem is igen hederített reájuk, csakhogy ez egyszer ő került fókuszba, és ha az anyja győz, lőttek a karaténak, futballnak.
– Egye fene, sportoljon! – adta be derekát végül az anyuka. – Majd keresünk neki egy magántanárt, és bepótolja az anyagot. Csak aztán igyekezzen, mert ha így is megbukik, annak komoly következményei lehetnek.
– Köszönöm – ölelte át anyját Pityuka, és majd elsírta magát örömében.
Erre nem számított. Nem olyannak ismerte az anyját, aki csak úgy ripsz-ropsz feladja, ha egyszer a fejébe vett valamit.
– A sportolással egyetértek. Egyedül az a probléma, miből fizessük a magántanárt, amikor még a rezsit is alig győzzük fizetgetni – vakarta meg a fejét a családfő. – Villany, gáz, csatorna, víz, szemét… Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár?
– Egyet kifelejtettél: a bagót, drága férjuram, ami már magában is 500 forint havonként – egészítette ki az asszony. – Bocs, senki se értsen félre, de a tények tények, ugyebár? – idézte férjét ironikusan.
– Az… az más. A cigaretta nem tekinthető rezsimnek.
– Valóban? Akkor nyilván le is mondhatsz róla, és egyszerre két, sőt, három legyet is ütsz egy csapásra. Egy: leszoksz a dohányzásról, kettő: nem büdösítesz a lakásban, három: a dohány árából, beleszámítva a tekepartikkal járó söröcskéket, már vígan finanszírozhatjuk a korrepetálást.
Tehát innen ered ez a szokatlan engedékenység! – kapcsolt a férfi kedvetlenül. S még csak ellent sem mondhat neki anélkül, hogy a fiának ne ártson vele.
– Mi az, nem tetszik a javaslatom? Pedig ennyi áldozatot te is hozhatsz érte – diadalmaskodott Papp Áronné, aki már elég régóta próbálta leszoktatni férjét a dohányzásról; eddig, sikertelenül, de talán, talán most sikerülhet.
– Én mást ajánlok – szólalt meg halkan a fiú is. – Van nekem egy osztálytársam, a Sebike. Tudjátok, az a vékony, szeplős srác. Színjeles tanuló, ráadásul jólelkű, szolgálatkész, szóval irtó rendes tag. Ő biztosan korrepetálna csak úgy… úgy barátságból, és én is szívesebben tanulnék vele, mint egy vaskalapos, zsémbes tanárral.
Az apa fellélegzett.
– De hisz ez nagyszerű! Hozd ide azonnal azt a csodalényt, vagyis… várjunk csak! Azt mondtad, vékony, szeplős srác?
– Igen.
– Az apja milliomos, valami igazgató vagy miféle, és egy padban ültök a suliban?
– Egy padban.
– Felejtsd el! Lehet, hogy rendes tag, és óradíjat sem kérne, csak éppen korrepetálni nem engedik. Ajaj, ismerem én jól ezeket a méltóságos urakat. Nem alacsonyodnak ők le egy szegény meós kölykéhez, főként, ha semmi előnyük sem származik a dologból.
– Nemcsak Sebi rendes, az anyja, apja is, akik mindent megtesznek Sebi kedvéért – védte meg Pityu a barátját. – Szóljak neki? Meglátod, egy fillért sem fogad el, és továbbra is ugyanúgy sörözgethetsz a haverjaiddal, mint azelőtt – húzta el apja előtt a mézesmadzagot. – Nem igaz, édes, drága anyuci?
– Felőlem! – vonogatta vállát az egyben-másban szigorú, de alapjában véve melegszívű anyuka. – Ha annyi esze sincs, hogy belássa, miszerint az alkohol, öl, butít stb. Hanem a bagóból juszt sem engedek.
Pityuka és Sebike nem sokat totojáztak, s még a héten elhatározták, hogy kezdetben minden szombat délelőtt – később esetleg vasárnap is – átfésülik a matekot és fizikát.
– Na és az őseid, például a faterod? – aggályoskodott Papp Pityu – Biztos, hogy egyikük sem morog majd emiatt?
– Tessék? Bajnok, Bajnok, most meg kellene sértődnöm – ráncolta össze homlokát a jó barát. – Igaz, hogy a papa gazdag, fontos ember, de attól még lehet jószívű, aki örül, ha segíthet, nemhogy még „morogjon” is emiatt. Különben is szeret, igen, ő nagyon bír engem – nézett mereven Pityu szemébe. – Én vagyok a csillaga, és aki az én barátom, az az övé is, világos?
– Mint a metróalagút.
A szeplős meghökkent.
– Szóval így állunk! Akkor vissza az egész! Korrepetáljon téged az ükapád – ült át az utolsó padba mérgesen.
Hát ezt meg mi paprikázta fel ilyen hirtelen!
– Gyere vissza, csak tréfáltam.
– Én nem, és ha máskor is bántani mered a papámat, akkorát húzok be neked, hogy attól koldulsz, az istenit! – hadonászott sovány karjaival Pityu orra előtt.
– Micsoda kiskakas! – feszegette Papp Istvánt a nevetés. – Megbántottam volna? Mivel, mert nekem erről halvány lila gőzöm sincs.
– Csak azzal, hogy… izé… Tulajdonképp nem is őt, hanem engem cikizel, amiért azt hiszed, összevissza hazudok itt a papáról, hogy… hogy nem is jó ember, és…
– Miért ne hinném! Az enyém meg az anyu is az, még ha nem is hiszed el nekem.
– Én elhiszem.
– Akkor pacsi! – ütött osztálytársa tenyerébe. – Hozd vissza a táskád, és dumáljuk meg végre, mikor ballagjak át hozzátok szombaton.
– Ho… hozzánk? – rebbent meg Sebi szeme. – Semmikor. Majd én megyek hozzátok. Mondjuk, kilencre. Megfelel?
– Naná! Igazán rendes vagy, nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – nyújtott kezet Pityu a szeplősnek. – Jut eszembe! A fizetség! Erről még nem is beszéltünk.
– Már megint kezded? Hát barátok vagyunk mi, vagy mi a búbánat!
– Jó, jó, ne húzd fel magad. Csak úgy kérdeztem. Tudom én, hogy nem szorulsz te arra a néhány forintra, amikor olyan gazdag, fontos ember a faterod.
– Az bizony. Két házunk is van a városban, egy nyaralónk Bulgáriában, egy a Balatonon, aztán két kocsink, egy neki, egy a mamának, egy meg nekem, amint leérettségiztem, vagyis akkor már három lesz – dicsekedett a kis szeplős.
– Hűha, nem semmi!
– Nem, hála a papa tehetségének és persze szorgalmának, mert ezért meg is kell ám dolgozni – nyugtázta büszkén barátja ámulatát. – Neked mit vesz az apád, ha végeztél?
– Egy szerszámládát, hogy rögtön meg tudjam javítani, ha valami elromlik – válaszolta Pityu savanyúan. – Bazsalyogj csak! Milliomos papa mellett könnyű bazsalyogni. Lennél csak az én helyemben! Tízet teszek egy ellen, hogy még egy ilyen ládáért is kezet csókolnál az apádnak. Hanem idefigyelj, valamit azért nem értek: miért jársz ennyire… Á, inkább nem kérdem, nehogy megint felhúzd az orrodat.
– A francot húzom, ennyire… ?
– Egyszerűen, szinte snasszul, amikor menőbbnél menőbb szerkók közül válogathatsz? Vagy neked éppen ez a sikk?
– Nem sikk, csak… Üsse kő, elárulom, de esküdj meg, hogy senkinek sem kotyogod ki.
– Esküszöm.
– Hajolj, kérlek, közelebb, nehogy mások is meghallják. Mi mindnyájan egyszerűen járunk a családban. Tudod, egyszer megtámadták az apámat. Ki akarták rabolni. Nem sokkal később engem is, és elvették a mobilom. És ez még nem minden. Ahány koldus van a városban, az mind ránk akaszkodik, amint meglátnak. Mi nagyon sajnáljuk a szegényeket, segítünk is rajtunk ezzel-azzal, ahogy illik, de ami sok, az sok. Érted már, miért kerüljük még az öltözködésben is a feltűnést?
– Most már igen, de hát nem tudtam. Miért nem szóltál erről egy szót sem mostanig?
– Kérdezted?
– Mióta is jársz ebbe a suliba? Egy éve? Ahhoz képest alig tudok rólad valamit. Tulajdonképp hol laktok?
– Hát a Mágnás Miska utcában, egy ultramodern, kacsalábon forgó kastélyban – ragyogott fel a fiú arca, amint lefestette a Bajnoknak, milyen csodálatos a házuk, kertjük, udvaruk.
– Sebikém, engedd meg, hogy levegyem a kalapomat előtted – esett Papp Pityu egyik ámulatból a másikba. – Remélem, engem is elviszel egyszer vagy akár még ma délután hozzátok.
– Ma… ma még sajnos nem lehet. Talán a jövő héten, most… izé… tataroznak, és akkora a rumli, hogy jobban jársz, ha nem dugod oda az orrodat.

Tovább nem cseverészhettek, mert a tanár belépett az osztályba.
– Mondd csak, teniszpályátok is van otthon? – folytatta a faggatást Papp Pityu a szünetben, akit, miért, miért nem, fenemód izgatott, hogy ilyen jómódú osztálytársa van.
– Magától értetődik. Ide szokott járni edzeni a polgármester is, az Erste bank igazgatója meg a papa legjobb barátja, egy államtitkár is. Vagy miniszter? Igaz, ő elég ritkán ugrik le vidékre – elégítette ki Szűcs Sebi barátja kíváncsiságát, miközben farkas szemet nézett egy nyakigláb nyolcadikossal.
– Na ne!
– Így görbüljek meg, ha hazudok.
– Gyere csak ide, pajtikám! – lépett közelebb a nyakigláb, karon ragadta Sebit, és odahúzta nem kevésbé langaléta társához.

Pityu egy ideig görbe szemmel figyelte, ahogy ágáltak a nagyfiúk, és ide-oda lökdösték a gyerkőcöt. Még szerencse, hogy becsengettek. Hanem a jelenet a következő szünetben is folytatódott, amit már Pityu sem nézhetett tétlenül, ezért, amikor egyikük Sebi orrát kezdte facsarni, tanácsosabbnak látta, ha közbelép.
– Valami gond van, csibéim?
A paszulykarók ismerhették Pityukát, mert ezúttal ők látták üdvösebbnek, ha nem folytatják az akciót.
– Semmi, ne izgulj, csak kérdeztünk valamit a köcsögtől – paskolta meg a kisebbik Sebi arcát nyájasan. – Aranyos csávó, a haverod?
– Az, éppen ezért ajánlom, szálljatok le róla, mert nagyon nem csípem, amikor a barátaimat fikázzák.
– Oké, oké, már itt sem vagyunk, ne balhézz!
– Mit akartak?
– Lényegtelen, elmentek – esett le egy nagy kő a fiú szívéről. – Remélem, ezentúl, hála neked, egyikhez sem lesz többé szerencsém.
– Mégis miért szálltak rád? Na jó, ha titok, tartsd meg magadnak!
– Nem titok, azért nem bánnám, ha nem kürtölnéd világgá. Az a szitu, hogy… Szóval ki akarnak vasalni belőlem ötezer forintot.
– Mert?
– Ők az urak a suliban, és aki önként nem tejel, abból ők vernek ki öt rongyot. Vagy valami mást… cserében – világosította fel restelkedve a barátját.
– Furi – morfondírozott Pityu hangosan. – Hogyhogy nem félnek a papádtól, merthogy a tanároktól nem félnek, az tutifix. Nem ismerik? Persze, honnan is ismernék, amikor még én is ma tudtam meg, kicsoda. Látod, Sebikém, ha erősebb lennél, ha te is sportolnál, eszükbe se jutna játszani az urat előtted.
– Gondolod?
– Próbáld ki! Kertetek van?
– Van. Nem akkora, mint egy focipálya, de két gyümölcsfa és néhány virág azért elfér benne.
– Meg egy matrac, ahol minden szombaton megtanítalak egy-két önvédelmi fogásra. Te matekre engem, én karatéra téged, és azontúl te fogod az ő orrukat facsarni – igyekezett lelket önteni Sebibe.
– Én? Két ekkora bivalynak? – hitetlenkedett a kistermetű, gyenge csontú hetedikes. – Ki van zárva, úgyhogy köszönöm, de inkább szólok a papának.
– No persze, minek itt erőlködni, izzadni, amikor a papa mindent elintéz – lombozódott le Pityu fanyarul; á, Sebi, nem Sebi, egyre megy, mert ezek a gazdagok mind egyformák – summázta csalódottan magában.
– El, el, ez bizony nem vitás. De nem erről van szó, a túróba. Egyszerűen nem hiszem, hogy a karate ilyen szupermenné tehet valakit.
– Ha nem is szupermenné, ügyessé, erőssé, hogy akár egy felnőttel szemben is megvédhesd magadat.
Szűcs Sebi elkezdett figyelni. Felnőttel? Ez már azért más tészta. De vajon nem füllent-e? Látott ő ugyan karatés, kung-fus és hasonló filmeket, de a film egy és a valóság kettő. Csakhogy ezúttal Pityu is a karatéra esküszik, és ő sohasem szokott hazudni.

Egyelőre, míg tartott a szép idő, kint a kertben tanultak, illetve edzettek. Egyszer egy héten, szombaton, amihez csakhamar hozzávágták a vasárnapot és alkalmanként egyéb napot is.
– Brávó! Csak így tovább, gyerekek! – dicsérte meg őket elégedetten a minőségi ellenőr. – Ahhoz képest, hogy kicsoda, rendes kölyök ez a Szűcs Sebi – ismerte el a feleségének is őszintén. – Szerény, becsületes, nyíltszívű. Mintha nem is lenne milliomos család gyermeke.
Az intenzív tanulás lassan meghozta a gyümölcsét. Pityu fokozatosan javított, s csakhamar már nem is kellett félniük, hogy pótvizsgára bukik matekból. Csak a Sebi szíve vérzett cefetül.
– Nem való nekem ez a harcművészet – fakadt ki egyszer csüggedten, amikor Pityu már vagy ezerszer küldte padlóra.
– Feladod? És a Török testvérek? Inkább leadod a sápot, csakhogy békén hagyjanak?
Ez hatott. A kölyök feltápászkodott, és edzett tovább összeszorított szájjal, makacsul.
– Mikor viszel el már abba a kacsalábon forgó kastélyba? – kérdezgette Pityu ismét úgy karácsony felé. – Úgy tudom, tornatermetek is van. Egy igazi tornaterem, legalábbis ezt állítod, mi meg itt cidrizünk ebben a hideg odúban.
– Mi az, hogy állítom, ott is lakom, apukám – emelte fel a hangját Sebike, mint mindig, valahányszor begerjedt. – Egyébként, aki komolyan akar edzeni, annak a hideghez, meleghez is hozzá kell ám szoknia, figyelmeztetett az édes is nemrégen.
– Aha! Akkor már csak arról csiripelj – és ez már régóta furdalja az oldalam –, miért beszélsz te mindig csak a papádról! A papa így, a papa úgy, ma ezt mondta, tegnap azt mondta… Egyszóval mindent tudok az „édesről”, miközben a mamádat alig-alig említed.
– A mamát ne bántsad, ő… angyal, akit még a papánál is jobban szeretek – borult el a kamasz tekintete, ennél többet aztán nem is lehetett kiszedni belőle.
Pityu nem faggatta tovább, ráhagyta. Ha angyal, legyen angyal. Az ő szülei is angyalok, még ha ráncba is szedik őt időnként.
Amint kikapták a várva várt téli szünidőt, Sebi váratlanul lelépett. Mi a franc esett már megint ebbe a fiúba? – találgatta Papp Pityu. Hogy nem tanulnak, hagyján, erre valók a vakációk, de az edzést állítólag folytatják. Erre mit csinál? Még csak rá sem csörög, a kisprücsök. Csak nem beteg, mondjuk, influenzás, eltiltották az edzéstől vagy mi történt? Elhatározta, hogy utánajár a dolognak, és elkocogott a Mágnás Miska utcába. Olyan három óra lehetett, a hó kövér pelyhekben, lassan, lebegve szállt a szürkülő városra. Ami azt illeti, elég szegényes ez az utcácska, töredezett aszfalt, kopott házak, üzletek. Hol van hát akkor az a bizonyos kacsalábon forgó palota? Végül felfedezett az utca végén egy viszonylag elfogadható építményt. No, ez sem éppen palota, de a többi kulipintyónál mindenképp csinosabb.

– Elnézést a zavarásért! – csöngetett be félszegen. – Itt lakik a Szűcs család? Sebikével szeretnék beszélni.
– Kivel? – mordult rá a kapuban egy borostás állú öregember. – Nem lakik itt semmiféle Sebike – csapta rá az ajtót Pityura.
– Érdekes. Akkor hol lakik?
– Szűcs? Szűcs Sebike? Egy olyan szeplős, nyápic kislegény? – hallatszott a bezárt ajtón keresztül.
– Igenis.
– Mágnás Miska 42.
Vagyis pontosan szemközt, egy kidőlt-bedőlt viskóban. A meós fia alig hitt a szemének. De hiszen ez egy öreg vályogház! Semmi emelet, erkély, golfpálya, angolkert, ahogy Sebi lefestette a házukat. Bár meg volt győződve, hogy rossz helyre tévedett, bekopogott ide is, hátha további útmutatást kaphat Szűcsékről. Ezúttal filigrán, madárcsontú asszony nyitott ajtót a fiúnak.
– Elnézést a zavarásért! Nem lakik itt véletlenül a Szűcs család?
– Tessék, mit óhajtasz?
– Sebike mamája? – tűnt fel Pityunak a köztük levő hasonlóság.
– Igen, igen, de halljam már, mit kívánsz!
– Pityu vagyok, Papp István. Sebi osztálytársa.
– Jé, tényleg! Isten hozott, kedves Pityuka. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Már annyi szépet halottam rólad Sebitől.
– Itthon van? Szeretnék vele beszélni.
– Most? – rezzent össze az anyuka. – Sajnos pillanatnyilag lehetetlen. Gyere el inkább… Mikor is? Egyelőre nem tudom, de ha esedékes, azonnal értesítünk.
– Más szóval nincs itthon.
– Hé, ki az ördöggel lefetyelsz? – bukkant fel a nő mögött Sebi apja váratlanul. – Nocsak, egy kölyök! Pedig már azt hittem, a pasiddal susmorogsz.
Pityu tekintete meglepődve futott végig a rekedt hangú, böhöm emberen. Szakadt nadrág, pecsétes garbó. A haja fésületlenül lógott a szemébe, melyből agresszió és nyers erő sugárzott. Ha ez Sebi fatere, megeszi a sapkáját.
– Jaj, de vicces vagy. Ő Sebi osztálytársa, a Papp Pityu.
– Igen? És mit akar? Stop, kitalálom: ajándékot hoztál a fiamnak. Kösz! – kapta ki kezéből mohón a csomagot. – Nézzük, mi van benne! Alma, narancs, csoki, üdítő. Piát nem hoztál?
– Már megint viccelsz?  Kérlek, ne haragudj rá! Ilyen a természete – mosolygott kényszeredetten az anyuka. – Te pedig ne nyúlkálj mások cuccába! Nem illik.
– Hogy mi illik, mi nem, bízd a bácsira – húzta össze szemöldökét a háziúr. – Most pedig sipirc, beszédem van a kedves vendéggel. Nem hallod? – nyúlt fenyegetően a derékszíjához.
A nő ijedten hátrált, majd sarkon fordult, és magukra hagyta őket. A férfi jóízűen harapott egy piros, gyermekököl nagyságú almába.
– Saját termés?
– Nem, bolti. Akkor… viszontlátásra! Nem akarok tovább zavarni. Sebinek pedig jobbulást kívánok. – Anyukám, hova pottyantam! – hüledezett Pityu magában. – Még egy perc és engem is szőröstől-bőröstől felfal ez a krokodil. Nahát, kispajtás, jól megetettél ezzel a milliomos mesével. Csak tudnám azt, hogy miért tetted?
– Ki mondta, hogy beteg? Várj, még nem végeztem! Te lennél annak a meósnak a gyermeke, akit a fiam korrepetál?
– Én vagyok.
– Az mindjárt más. Miért nem kezdted ezzel azonnal? Fáradj beljebb, kishaver! A fiam nagyon fog ám neked örülni.
A szobában újabb meglepetés várt Pityura. Azt már előzőleg is láthatta, hogy Szűcsék nagyon szegények, de ekkora ínségre mégsem számított. A szobában nem lehetett több 15 foknál, beázott mennyezet, ütött-kopott bútorok, szőnyeg, festmény sehol, csak a puszta falak meredeztek a félhomályban.
– Szia! – üdvözölte barátját olyan arckifejezéssel, hogy utána már Pityu szemébe sem mert nézni a szerencsétlen siheder.
– Gyújtsd meg a lámpát, asszony! Ne vakoskodjék itt a vendégünk.
– Igenis! – lépett a nő egy ócska petróleumlámpához.
– Sajnos kikapcsolták a fűtést és a világosítást – mentegetődzött a férfi. – Ezért van ilyen hideg és sötét a szobában. Persze csak ideiglenesen, mert nemsokára minden számlát kifizetünk. Igaz, báránykám?
Felesége feleletre sem méltatta. A férfi megismételte:
– Igaz, báránykám?
Az asszony arca lángba borult, de türtőztette magát, és bólintott.
– Erről jut eszembe! Mennyiért is korrepetál téged a kisfiam? – fordult ekkor Szűcs úr a kínosan feszengő diákhoz.
– De apa, hányszor ismételjem már, hogy ingyen, csak úgy, baráti alapon tanítgat – tiltakozott erőtlenül Sebike.
– Ej, ne nézz már te is gyogyósnak! Ki az isten okít ma csak úgy, baráti alapon? Szóval? El méltóztatnád végre árulni, hány forinttal rövidíted meg hetente az apádat?
– Nem hiszi, sohasem hisz nekem – tördelte kezét sírásra görbülő szájjal a tinédzser. – Mama, szólj már te is valamit.
– Így igaz, csak szívességből korrepetálja – erősítette meg az anya szelíden, nehogy még jobban felhúzza az amúgyis hirtelen haragú családfőt. – De miért nem kérdezed meg magát Pityut is?
Papp Pityu szeme felcsillant. Most, most jött el a megtorlás ideje! Nem kell hozzá más, mint egy apró hamuka, vagyis igazat ad az öregnek, és az úgy eltángálja Sebikét, hogy örökre elmegy a kedve a milliomost játszani.
– Hogy mennyit kérek egy órára?
Nem, mégsem jó éca, mert akármilyen hülyít is csinált belőle, ez a vaddisznó még Sebinél is komiszabb. Csupán azt nem vágja, hogy lehet egy olyan embert szeretni, akitől az egész család sokkot kap. Hanem van itt az iskoláját egyéb is! Ő, hát ő bizony nem szokott hazudni. Márpedig pontosan azt tenné, ha bosszúból bemártaná a barátját.
– Ja, egy órára. Vagy havonta szoktatok fizetni?
– Se így, se úgy. Mi kölcsönösen tanítgatjuk egymást. Ő fizikára, matekra engem, én meg karatéra őt, és… ennyi – jelentette ki csöndesen.
Az anya arca felderült, nem kevésbé Sebié, aki találkozásuk óta most először emelte tekintetét Pistire. Annál dühösebben szuszogott azonban a termetes apuka.
– Mire? Ezt a nyikhaj, két lábon járó csontvázat?
– De Kelemen! – lázadozott Szűcsné sápadtan. – Azért beszélhetnél illedelmesebben is a fiadról?
– Kuss! Ne szövegelj itt nekem folyton az illemről. Még a végén azt hiszik, én vagyok az egyedüli vaddisznó ebben az intelligens, udvarias családban. Na? Az vagyok? – tette kezét a ház ura újfent a széles, divatos bőrövre.

A nő, bármennyire is forrt belülről, bölcsebbnek látta, ha nem veszi fel a férje kesztyűjét.
– Nem, dehogy, elnézést! Hogy is állítanék ilyesmit az én okos, hites uramról?
– Okos? Uram? Kasa! Így beszél egy rendes feleség! – terült szét Kelemen arcán a vigyorgás, és egyik zsebéből előhalászott egy lapos üveget. – Iszol? Nem? Akkor sziasztok! Úgy, és most térjünk az üzletre!
– Én meg megyek – szedelőzködött fel Pityuka. – Jó estét kívánok. Örülök, hogy Sebinek semmi baja sincs.

– Később, pajti, később. Előbb, beszéljük meg a tarifát. Ha tényleg igaz, amit Sebi hajtogat, épp itt az ideje, hogy változtassunk a módszerén. Még ha szegény lennél, nem bánnám. Mehetne a dolog grátisz is. Utóvégre egyik szegény nem vágja meg a másikat. De te, öcsi, vastag vagy. Mit számít nektek pár forint.
– Mi vagyok? – képedt el Papp Pityu.
– Vastag. Naná, egy meós fia. Egy szó mint száz illene végre meg is fizetni szegény fiam munkáját.
– De én csak… – hebegett-habogott Sebike. – Á, nem, bocsáss meg, fater, de…
– Ó, az a magasságos…! – futotta el a méreg Szűcs urat, és akkorát csapott a gyerekre, hogy az mint egy zsák omlott a padlóra.
– Szentséges atyám, mit tettél, te vadállat! – robbant ki a nőből az elfojtott keserűség, indulat. – Nagyon fáj? Jól vagy, drága galambom? – térdelt melléje szepegve.
– Nem fáj semmi, nyugodj meg! – ült fel a kamasz kissé kábultan. – Kaptam én már nagyobbat is edzés közben Pityutól.
– Hála istennek! Már majdnem azt hittem, megölt ez a rohadék.
– Na idefigyelj, anyukám! – rántotta fel a földről a dagadt családfő. – A vadállatot még lenyeltem, de rohadéknak ne nevezz, mert odakenlek a fiad mellé, oszt ríhattok – emelte rá az öklét vérben forgó szemekkel, de aztán csak legyintett. – Asszonyok. Házasság. Adjak egy tanácsot, fiatalúr? Sose nősülj meg, érted, soha az életben, ha nem akarsz te is így járni. Iszol? – kaparta elő zsebéből újból a pálinkásüveget. – Te sem? Azt hiszem, veled sem stimmel valami.

A szünidő utáni első magyarórán Széppataki tanár úr fogalmazást íratott.
– Két téma közül választhattok – mondta a tanár, akit hosszú, bozontos haja miatt Faludynak becéztek. – Az első címe Hogyan töltöttem a téli szünidőt, a másodiké Az én apám – írta a táblára szép kalligrafikus betűkkel. – Kaptok rá 45 percet. Aki nem fejezi be, otthon folytathatja, utána megbeszéljük. A szerkezeti egységeket ismeritek: bevezetés, tárgyalás, befejezés és azok alpontjai. Kérlek, írjatok tömören és mindenekelőtt reálisan. Púderre, ködösítésre nincs szükség, ezt hagyjuk inkább a…
… politikusokra – csúszott a nyelvére, de még idejében visszaszívta. Vigyázzunk, tudósbugyor, vigyázzunk, ezt itt mégiscsak egy iskola, és a tanulók között is akad egy-két politikus csemete, aki ugyancsak zokon venné az efféle széljegyzetet.
– Hagyjuk inkább a sci-fi-írókra. A szerkezet, stílus persze fontos, nagyon fontos, de nem minden. Egy mélyen átérzett, életszagú fogalmazás, higgyétek el nekem, még a jól kidolgozott, ám üres szóképeken alapuló írásnál is értékesebb. Kérdés van? Nincs? Akkor fogalmazásra fel!
A tanulók nekifogtak körmölni, miközben Széppataki újságot olvasott. Aztán csengettek anélkül, hogy bárki is bejezte volna a fogalmazását.
– Mindegy, nem sürgős. Majd otthon befejezitek – vágta hóna alá aktatáskáját Faludi.
következő órán elemeztek, vitatkoztak. A Jóska írása túl rövid, a Jánosé száraz, unalmas, míg a Péterét annál jobban élveztem – röpködtek a minősítések, bírálatok.
– Hát te miről, kiről írtál, Sebestyén? – kérdezte a boglyas hajú tanár Szepitől.
– Az édesapámról.
– Olvasd fel hát, hadd halljuk!
A kamasz megreszelte a torkát, és elkezdett olvasni.

Az én apám

Neve Szűcs Antal, 39 éves. Erős, 110 kilós üzletember. Csak az egyik karja nyom vagy tíz kilót. Régen pankrátor volt, de most már öreg, nem bunyózik. Minket nagyon szeret, ezért mindig minden óhajunkat teljesíti. Ha édes mama kocsit kíván, megveszi, nekem laptopot, mp3-at meg amit akarok. Szerencsére megteheti, mert vezető állásban dolgozik, így a szegényeken is segíthet, mint ahogy segít is, bizony, mert ilyen az én drága édesapám.

Pityu visszafogott lélegzettel hallgatta barátja fantáziálását arról az apáról, aki nem is olyan régen még majdnem laposra verte a családját. Ezek után álmában sem feltételezte volna, hogy Sebi továbbra is linkelni fog. De miért, öcsi, miért, amikor ilyen komiszul bánnak veled? – kérdezgette magában makacsul. Talán megfenyegettek, vagy az osztály miatt, aki, hencegéseidnek hála, ugyancsak ajsernek és boldognak hisz? Hát… nincs kizárva, bár a hangod minden mondatodnak ellentmond. Pont olyan keserű, mélabús, mint amikor legutóbb Ady Endre Álmodik a nyomor című versét szavaltad el nekünk.

– Kitűnő! Köszönöm – dicsérte meg a tanár Sebikét, amint az befejezte az olvasást. – Szóljatok hozzá, gyerekek!
– Nagyon kedves, hangulatos jellemrajz – értékelte egy barna bőrű, bogárszemű diáklány. – Bárcsak az én apám is ilyen lenne!
Sebi arcát boldog fény ragyogta be, és büszkén nézett végig az osztályon.
– Az én apám mindig megver engem – vallotta be egy monoklis hetedikes. – Látjátok? – mutatott a szemére. – Ezt épp a tegnap kaptam.
– Engem szeret, és ő is megtenne mindent értük, de pénz beszél, kutya ugat, és neki még csak munkahelye sincs – sóhajtott fel a padtársa.
– Állj, állj, állj! – emelte fel a kezét a magyartanár. – Maradjunk a fogalmazásnál! Örülök, hogy ilyen aktívak vagytok, de hadd kérdezzek már én is valamit: valóban ilyen-e a Sebestyén édesapja, tudniillik nekem úgy tűnik… De előbb halljam, mi a véleménye erről az osztálynak. Csak, hm, a szöveghűség, a miatt a realista ábrázolás miatt kérdezem, amiről a bevezetésben is céloztam.
Az osztály úgy elnémult, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Nem szólva Sebiről, aki falfehéren meredt az ajtóra, mintha bármelyik pillanatban ki akarna futni az osztályból.
– Szerintem hajszálra – bizonygatta a monoklis. – Hiszen pontosan úgy írt róla, mint ahogy lefestette előttünk.
– Lefestette? Szép szó, de amúgy ismeritek, láttátok-e Szűcs urat, vagy csak annyit tudtok róla, mint amennyit Sebestyén lefestett belőle?
Újabb hallgatás, vagyis eddig még senki sem látta, ismeri.
– Én jártam náluk – ismerte be végül Pityu barátjára sandítva, akit még sohasem látott ennyire megalázottnak és ijedtnek. – Szegény ürge, miként jutott ez idáig? – suhant szívébe a szánalom.
Eh, mindegy, akárhogy is jutott, egy szavába kerül, és vége a játéknak. Csupán az a kérdés, segít-e ezzel Szűcs Sebin vagy még jobban megalázza, mint valaha.
– Úgy, szóval jártál náluk – simított végig a nevelő hosszú, szürke loboncán. – És?
– Sebike hajszálra úgy ír az apjáról, mint…
Egy pillanatra megállt, és újra rápillantott. Ne, ne! – esdekelt a fiú tekintete. Mondd csak, fiam, hallgatlak! – sugározta a tanáré.
–… amilyennek én is ismerem.
– Pontosabban?
– Gazdag, nemes szívű apuka, aki úgy szereti Sebikét, mint senkit ezen a világon.
– Köszönöm – ölelte át a szünetben Sebi Pityukát. – Sosem hittem volna, hogy ennyire megértesz. Parancsolsz egy almát? Bolti, de azért ehető.
– Fincsi – csámcsogott jóízűen Papp Pityu. – Figyelj csak! Holnap szombat. Tanulunk is vagy csak edzünk egy keveset?
– Edzünk? – rezzent össze a sovány, szeplősképű tanuló. – Felejtsd el! Legalábbis egyelőre, aztán majd meglátjuk.
– Értem. Most már csak azt az egyet áruld el, mi az isten csodáját akartál te megtanulni bunyózni?
– Megmondjam?
– Ha nem titok.
– Meg akartam verni az apámat – nyúlt a szeméhez, mintha belerepült volna valami. – A gutába, egyszer még megvakulok ettől a sok portól, szeméttől.