Petrozsényi Nagy Pál összes bejegyzése

1942. január 14-én született a „Kincses” Kolozsváron. Apja református lelkész, édesanyja pedagógus. Iskolai tanulmányait a Hunyad megyei Petrozsényban, a főiskolait pedig Marosvásárhelyen, román-magyar szakon végzi. Következő fontosabb s egyben legutolsó romániai állomása: Nagyvárad. Itt kapcsolódik be először az irodalmi életbe. Az elnyomó Ceauşescu-rendszer miatt 1987-ben Magyarországra repatriál. Többnyire ide ír: Börzsönyi Helikon, Káfé Főnix, Hetedhéthatár, Magyar Irodalmi Lap, Eirodalom, Szózat. Eddig megjelent kötetei: Nagy Pál: Az én német nyelvtankönyvem (Novum Verlag, Sopron, 2008) Túrós puliszka (Ad Librum, Budapest, 2009) stb. E-mail-címe: gyanlap@hotmail.com

Egy tiszta lelkű ember (VIII. rész)

HARAGSZOM RÁD ÉS EGYEBEK

A tiszteletesre nehéz napok virradtak. Margitka annyira zokon vette a lábmasszázst, hogy még aznap este kijelentette, visszamegy a mamához.

– El…el akarsz válni? – hápogott a nagytata.

– Majd később eldöntöm. Hogy cselédnek néztek, elcsúszik, azt is elnézem, ha Jánoska Jézus szerepében tetszeleg, de hogy még egy repedtsarkú parasztot is én ápoljak, az már nem hitvesi kötelesség, hanem gyalázat.

– És a főzés, a gyerekek? Erre nem gondolsz? A gyerekeknek anya kell, és már a harmadik is útban van.

– Majd Kecskeméten megszülöm, a többiről meg gondoskodjék a drágalátos vőd urad.

Megpróbálta, el is boldogultak valahogy, de a legjobb mégis az lenne, ha házvezetőnőt fogadnak. Ekkor jutott János eszébe másodszor is a szép Marcsi.

– Meg vagyunk mentve! Hívjad csak! – lélegzett fel Szandu úr, aki a krumplilevesen, János pedig a rántottán kívül egy ételhez sem konyított.

Marcsi megtiszteltetésnek vette, hogy segíthet.

De mit szól hozzá a tiszteletes asszony? Nehogy megint miattam akadjon össze a bajuszuk.

– Ennél jobban aligha akadhat össze már szerintem – artikulálta János kifejező taglejtés kíséretében. – Különben is miatta jutottunk idáig, úgyhogy okolja csak magát, ne minket.

Teltek a napok, és Margitka még mindig Kecskeméten, a mamája szoknyája mellett rostokolt, miközben a falu épphogy vegetált. Valamikor persze itt is élet töltötte be a házakat, földeket, a fiatalok báloztak, vasárnaponként kimentek a futballmérkőzésre, az öregebbek a templomba. Aztán lassan-lassan elkezdett minden sorvadni: először a népi szokások tűntek el, aztán a fiatalok, majd sorra-rendre a többi is: ládagyár, hentesbolt, varroda, pékség, mozi, rendőrőrs… A tisztelendőt nyugdíjazták, az orvos is menni készült, hogy azután mi történik, gyakorlatilag már egy illetékest sem érdekelt.

– Nem jó helyre csöppentél, Szandu úr. Ez a falu haldoklik. Bizony mondom, nem csoda, hogy Margit is itt hagyott bennünket.

– Helyre? Időbe, de lesz itt még szőlő és lágy kenyér. Ha nem ma, holnap, holnapután. Nem féltem én magunkat, mert aki a földet szereti, márpedig mi szeretjük, az mozi és pékség nélkül is boldogul – bizakodott az öregember.

Marcsi nagyon kedvelte, de levette az a lábáról a falut is, így csakhamar ő lett a legnépszerűbb ember egész Prónayfalván.[i]

– Hogy csinálod? Bárcsak így lennének oda értem is!

– Odavannak, fiam, téged is szeretnek. Akár be is bizonyítom, ha akarod. A fenébe, mér nem tudok én hallgatni! – vert a szájára az öreg bosszúsan.

– Miről? Szandu úr, már megint miben sántikálsz?

– Semmiben, legfeljebb a falu, de az titok ám. Nem árulhatom el senkinek.

Aztán mégis elárulta. Hadd örüljön már valaminek a veje is, mellesleg ki tudja, lesz-e az egészből valami. János megilletődött. Nem kevesebbről döntöttek, minthogy kocsit vegyenek a papjuknak. Na nem újat, de akkor is kocsi az, és végre az ő papjuk sem busszal döcög a városba.

Egyik este e-mailt kapott Olgától, melyben közölte, hogy Albert bácsi, azaz János apja óhajt vele beszélni. Majd Olga érte jön, hozza magával azonban Margitot és a két srácot is, mert meg akarja őket okvetlenül ismerni.

– Akárcsak én az apádat! – kapott az alkalmon a nagytata, s amikor Olga megjelent, Margit helyett ő szállt az autóba.

– Szandu úr, az apósom – mutatta be János Soltvadkerten az öreget. – Ezek pedig a gyerekek: Albi és Jancsika.

– És a feleséged? Őt miért nem hoztad magaddal?

– Őt? Hát… izé… – hebegett-habogott a szegény tiszteletes.

– Margitka nemsokára szülni fog – válaszolta helyette a szálfatermetű nagypapa. – Persze Kecskeméten, ahol ő maga is született.

Beszéltek erről-arról, főként az öregek, akik annyira összemele­gedtek egymással, hogy a lelkésznek szeme-szája elállt a csodálkozástól. Nemhiába állítják a latinok: similis simili gaudet: hasonló a hasonlónak örül.

– Most pedig ki vele, nyilatkozz! Az az érzésem, még tartogatsz valamit a számomra – mondta Jánoska, miután kedvükre kibeszélgették magukat.

Az ugyancsak szálfatermetű öregúr arca egy pillanatra elborult.

– Haragszom rád. Jó, ne füllentsünk: haragudtam. De most… Furcsa: semmi haragot nem érzek.

A lelkész hálát adott az Úrnak, hogy ezt a napot is megérte. Csupán Olga arcára ült ki a szomorúság, hiszen ezzel már nemcsak Jánoskát, hanem az apját is elvesztette röpke harminc perc alatt.

– Nagyszerű, mégis mit vétettem, hogy ilyen sürgősen akartál velem beszélni?

– Mit, mit! Egyszerű: kompromittáltál, te jómadár.

– Én? Ki előtt? Mivel hozhattam szégyent Soltvadkert első gazdájára? Pont én és pont olyan olyan messziről?

– Igaz-e, hogy kocsit akarnak vásárolni neked a híveid?

– Hát már itt is hallották? Előfordulhat. Nekem még senki sem szólt ez ügyben. Kivéve a nagytatát, de hogy ebből mi igaz…? Majd elválik ez is idővel.

– Egy fenéket válik el! – gurult méregbe az egykori tanító. – Nem vagy te koldus, se árva, hogy alamizsnára szorulj, amíg én élek. Vezetni tudsz, jogosítványod már van, ami még hiányzik, az ott vár rád az udvaron.

Jánoska torkában dobogó szívvel sietett az ablakhoz, és lenézett az udvarra.

– Egy Peugeot! Gyönyörű kocsi! Bárcsak az enyém lehetne!

– A tied. Használd egészséggel!

– Ne, kérlek, ne etess! Hogy lehet nekem ilyen drága gépkocsim? Szegény vagyok én, édesapám, és nem is akarok más lenni.

– Neeem? – kacsintott az öreg a tatára. – Akkor tárgytalan, majd odaadom valamelyik szegénynek.

A jámbor tiszteletes megzavarodva állt egyik lábáról a másikra, és el sem tudta képzelni, min hahotázik a két öreg.

– Fuss, mit állsz itt! Próbáld már ki, hogy szuperál!

Kissé tétován oldalgott ki a szobából, néhány méter után azonban már megszaporázta lépteit, hogy aztán az utolsó két métert valóban futva tegye meg az autóig. Nesze neked Krisztus, szegénység, alázat!

– Jó utat! Vacsorára itthon légy! – süvöltötte utána az idősebb Madaras úr.

Egy óra múlva fáradtan, s többé-kevésbé szégyenkezve sompolygott vissza János a lakásba.

– Na, milyen volt? Kikocsikáztad magadat?

A férfi kimondhatatlan hálával csókolt kezet az apjának.

– Isten fizesse meg a jóságod! Olga, nagytata, ideje volna hazamenni.

– Máris? Maradjatok itt éjszakára! Olyan ennivalóak ezek a gyere­kek, és még annyi mindenről nem beszéltünk.

Végre, legalábbis ő így érezte, kibékülhetett az apjával, és ha Margittal is kibékülhet, ennél többet már nem is várhat az élettől. Ezzel szemben menthetetlen az anyósával való kapcsolata. Ez a nő maga a megtestesült… Inkább nem minősít, de hogy sok galibát fog még nekik okozni, az már most borítékolható.

Tázlárra már a saját kocsiján gurult vissza. Széles jókedvében még daloltak is, így nyitottak be a református paplakba.

– Jaj, ne! – kapott a szívéhez, amint körülnézett.

Bútorzat, festmények sehol, a földön mindenféle limlom feküdt.

– Kiraboltak!

– Ki. Hogy az a magasságos…

– Kérlek, ne káromkodj! – hunytak ki János szeméből a lelki béke és bizakodás fényei.

Bejelentették a lopást, és várták a nyomozás eredményét. Hát arra várhattak, mert két hónap múltán sem kaptak el egyetlen tolvajt sem.

– Nem is fognak, megjósolom. Ehhez valamivel ütőképesebb rendőrség kellene.

– Ütőképes? Rendőrség? Nem szeretem ezeket a szavakat.

– Én sem, de amire szükség van, arra szükség van, különben te sem fordultál volna hozzájuk.

Megfogott – gondolta a tiszteletes, azzal ejtette a témát annál is inkább, mert a hívei lassan pótolták az ellopott tárgyakat. Ki széket hozott a papjának, ki asztalt, evőeszközöket, rádiót…

– Lám, lám, mégsem csöppentem olyan rossz helyre! – dörzsölte kezét az örökifjú nagytata. – Nem vennék rá mérget, hogy a kecskemétiek is megtették volna ezt a papjukért.

Télire megérkezett a ház úrnője is, Margitka és a harmadik fiú, a dundi kis Palkó. A tiszteletes csakúgy repesett az örömtől. Isten áldása kísérje őket holtukig! Talán az új palánta helyes irányba tereli ezt a megkeseredett asszonyt is.

– Mi ez a változás? – fürkészett körül a tanítónő idegenkedve a lakásban. – Ezt az ócska sifont például sohasem láttam még. És hol a nagy velencei tükör, te pojáca?

A lelkész elmesélte, mi történt.

– Eddig még csak sejtettem, de most már hiszem is: te meg vagy átkozva.

– Mindenkinek van barátja, ellensége egyaránt, és ez az ellenség meg is átkozhat. De a hitünk megvédhet, éljünk jámboran, Isten törvényei szerint, és meglátod, egyetlen hajszálunk sem görbül meg.

– Mint eddig, mi? – epéskedett Margitka. – Íme, az eredmény!

– Ez azért van, mert folyamatosan megbotlom. Nyilván szigorúbbnak, következetesebbnek kell lennem. A jót nem elég csak prédikálni, kívánni. Ez tettek nélkül képmutatás. Vagy gyöngeség, hiszen a pokol felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve.

– Így igaz, prédikálni azt tudsz, de engem sokkal jobban érdekel, milyen étel kerül naponta az asztalra, a házam, a ruháim, és hol, kivel mehetek el szórakozni esténként.

– Sajnos te semmit sem változtál – állapította meg János rezignáltan –, ezért újra és újra megkérdezem magamtól: János, mit keres ez a nő melletted, illetőleg Tázláron?

– Csakhogy kimondtad!

Margit hangja úgy vágott, mint a borotva.

– Legalább tiszta vizet öntünk a pohárba, tudniillik ugyanezt kérdezem én is magamtól: Margit, mit keresel olyan férfi mellett, aki Istentől és a Bibliától meg sem látja a hitvesét?

Erre már a nagytata is közbeszólt.

– Nem akarok beleavatkozni, de biztosítalak, meglátja. Nincs itt akkora probléma, hogy emiatt hajba kapjatok, gyerekek. Ha egyebet nem, vegyétek figyelembe ezt a három porontyot. Nézzétek, milyen édesek! Legyetek tekintettel egy kicsit rájuk is!

Egy pohár víz a fellobbanó lángokra, majd ugyanannyi olaj, amikor a süketnéma is megjelent.

– Ez a kuka meg mit keres a házunkban? Nem abban állapodtunk meg legutóbb, hogy nem tartasz többé igényt rá?

– Abban, de miután kegyeskedtél lelépni, mi meg egy ebédet sem tudunk jóformán megfőzni, szükség törvényt bont, vissza kellett vennünk, ez, ugye, logikus?

– Szerinted. Szerintem hozhattatok volna ebédet az iskola konyhájáról, vagy megtanultok főzni, mosni, vasalni, édes férjecském. Elvégre hol van megírva, hogy csak egy nő vezethet háztartást?

Marcsi előkapta a noteszét, sebesen beírt valamit, és megmutatta a lelkésznek.

Nem értem, miről vitáznak, de sejtem, hogy miattam, ezért ne haragudjon, de én most hazamennék. Ha szükség lesz rám, telefonáljon!

– Lássuk azt a noteszt! Aha, erről van szó! Nagyon helyes, menjen csak, egyben azt is közöld vele, kerülje el a jövőben minél messzebb a parókiát! – jelentette ki Margit határozottan, s csak utána kezdett el gondolkozni.

Az biztos, hogy valamikor zavarta, hiszen szép, fiatal menyecske. De az idők megváltoztak, már gyereke is van a kukának, no, és itt a parókián is jócskán megszaporodtak. Három gyerek, három felnőtt, lesz mit főzni, mosni rájuk, úgyhogy inkább örüljön, hogy bejárónőt tarthatnak. Amúgy sem veszélyes, hiszen itt a nagytata, akinél jobb biztonsági őrt el sem lehet képzelni.

– Felmondok persze, ha már megtiszteltél azzal, hogy hazajössz, s miután ilyen csúful megloptak, nem is veszünk fel mást egyelőre helyette.

– Szinte vártam, hogy ezt mondjad. Így aztán már az sem érdekes, hogy boldogulok hat személlyel egyedül. Dolgozzon csak az asszony, ezért asszony, nem igaz? Lehetne ugyan másképp is, jobb helyeken már így szokás. De hát ott a nőt meg is becsülik, úgy bizony. Még a fúvó széltől is megóvják, mert egy nőnek nem csak lelke, teste is van, uraim.

– Egyetértek – csavarintott Szandu úr egyet a bajuszán. – Egy kis segítség szerintem is jól jönne, amibe természetesen én is beszállok. Nem dicsekedhetek ugyan nagy nyugdíjjal, de jut is marad is, ezenfelül… Da, da, miért is ne, meggyőzöm az anyádat, nyissa meg ő is szépen a pungáját[ii].

– Hű, nagytata!

Margittal szinte madarat lehetett volna fogatni, s már abban is benne volt, hogy Marcsika vezesse tovább a háztartást.

Teltek a hetek, hónapok. János prédikált, esketett, keresztelt, temetett, egyszóval tette a dolgát, amiért az Úristenhez szerződött. A gyerekek nőttek, Margitka lecsihadt mindaddig, amíg Pethő Istvánné nem bukkant fel a paplakban.

– Szeretném látni az apámat – lejtett be orrfacsaró illatfelhőben – és a gyerekeket. Hol vannak?

– Mama! Nagymami! – szaladt eléje a göndör hajú, szőke Albika.

– Mekkora legény lett ebből a gyerekből! Hát emlékszel még rám, angyalkám?

Ettől a naptól új házirend lépett életbe, tudniillik a szabónő nem csak jött, elcseverészett pár órát, utána viszontlátásra jövőre. Nem, ő jött, berendezkedett, és maradt még két hétig. Az új házirend pedig abból állt, hogy megszűnt a házirend. A gyerekek kényük-kedvük sze­rint keltek, feküdtek, nézhettek tévét, és nem volt közös, időponthoz kötött étkezés sem, a tárgyaknak helyük stb.

– Nem jól van ez így, nagymama – figyelmeztette János a kissé bohém szabónőt. – Ismered a mondást? Rend a lelke mindennek.

– Mi bajod neked az én rendemmel? Szabónő vagyok én, nem katona, és ez a ház sem laktanya, ahol parancsokba foglalják, mikor, mit kell csinálnom.

– Én nem is kérek effélét. Magam se szeretem a drillt és a gúzsba kötő szabályokat, de ahogy te viselkedsz…

– Tehát kirúgsz. Rendben van, már pakolok is, te… despota. Most már értem, miért olyan szomorú mindig a leányom. Margitka, Margitka! Indítsd el a gépet, mert hazamegyek – rendelkezett vérig sértve a szabónő, és hiába kérlelték, tartoztatták, visszadöcögött a városba.

Jánoska titokban fellélegzett, csupán a neje nem beszélt vele ismét napokig.

– Rá se ránts! Majd megszólal, ha kieresztette a gőzt magából – vélekedett a nagytata.

– Hol van a nagymama? Látni akarom a nagymamát! – siránkozott Albika.

Pethő Istvánné nem sok embert szeretett magán és lányán kívül a világon. Ezek egyike volt ez a pufók, göndör hajú fiúcska, miközben a másik kettőt épphogy eltűrte. Érthető: Albika a lányára, azok ketten meg az apjukra ütöttek.

Eltelt egy nap. A tanítónő reggeltől estig a szobájában feküdt, és tévézett (szerencsére ezzel is megajándékozták a „repedt sarkú parasztok”). Vagy olvasott: krimit, divatlapokat, Petőfi Népét. Néha kisétált a kertbe, megöntözött egy-két virágot, vagy elugrott Alíz barátnőjéhez traccsolni, röviden: a háztartás minden gondja Marcsi vállán nyugodott. Ő s részben a két férfi etette-itatta meg a baromfit, kutyákat, főzött, takarított, gondoskodott a gyerekekről…

De nemcsak a család, maga az egész ország is gazdasági gondokkal küszködött. A pártok megítélése, az államapparátus ugyan négyévenként változik, de nem olyan könnyű ám semlegesíteni egy leszavazott kormányzat légvárakra épített terveit. Aztán a régi hibák helyébe csúsznak az újabbak, megspékelve egy-két természeti katasztrófával, azzal kezdődhet minden elölről. Csakhogy sohasem büntetlenül, mert ennek általában ára van, amiért azonban többnyire a kisember, a vétlen vállalkozók és munkavállalók egyaránt fizetnek. Tudta ezt mindenki, maga Madaras Albert is, csupán a hatását nem cselezhette ki, amikor a mennykő az ő gazdaságába is beleütött.

– Isten nem ver bottal! – summázta sztoikus nyugalommal. – Adós fizess! Hát én most fizettem.

Bár nem részletezte, tulajdonképpen kit, miért okol, néhány elejtett megjegyzéséből azért ki lehetett azt találni. Meggyőződése szerint túl sokat vétkezett. És nem csak ő, mások is, ezt elégelte meg a Teremtő.

– Akiről mostanáig elég nagyokat hallgattál – szúrta közbe János nem minden él nélkül, amikor Vadkerten meglátogatta a meghasonlott kisgazdát. – Bocsáss meg, tapintatlan voltam.

Apja felesége neheztelően bólintott. A férjét ért sorscsapás őt is jócskán megváltoztatta: összeesett, megcsöndesült. Az öreg még kihúzott derékkal járt-kelt, intézkedett, csupán a régi biztonság olvadt le fokozatosan az arcáról.

– Ez is igaz, mit tagadjuk. Nem mintha istentagadó lennék, de hát milyenek vagyunk mi, emberek? Amíg jól megy dolgunk, eszünkbe sem jut, hogy Isten is van, de amint betegség vagy egyéb megpróbáltatás ér, mindjárt szaladunk a templomba. Látod, most, életemben elő­ször, örülök, hogy pap lettél, mert így legalább protekciót kérhetsz számomra az Istentől.

János jóízűen mosolygott, s csak később villant az eszébe, hátha nem is viccelt az édesapja.

– Viszontlátásra! – búcsúzott el tőle melegen. – Kérlek, szólj azonnal, ha szükséged lenne valamire. Miután engem is kiraboltak, olyan sokat ugyan nem tehetek, viszont… izé… eladhatom a kocsimat, ha nem bántalak meg ezzel.

– Mit, egy ajándékot? – botránkozott meg Albert gazda. – Ott azért még nem tartunk. Majd egy kicsit összébb húzzuk a nadrágszíjat, és ennyi, nem olyan nagy katasztrófa.

 

___________________________________________________

[i] Tázlár régi neve 1907-1947 között.

[ii] Erszényét. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: rn)

Egy tiszta lelkű ember (VII. rész)

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Madaras tiszteletes megnősült, s a süketnéma gazdasszonykodásának ideje ezzel magától értődően lezárult. Nem volt rá szükség, mehetett. Haza, amibe, hála János meggyőző érveinek, immár a testvérek is belenyugodtak.

– Csak egyet ígérj meg, mielőtt elmennél – kötötte Marcsi szívére Jánoska. – Kerüld el a Vas Gábor házát minél messzebbre. Az a férfi beteg, és téged is azzá tesz, ha visszakérezkednél a házába.

– Nem kérezkedem.

Megölelték egymást, és ment ki-ki a dolgára. Az egyik a templomba, a másik egy új élet felé megtisztultan, békésen. Jánoska is elégedetten kaptatott fel a lépcsőkön a szószékre, és az elveszett bárányról prédikált. De még beszéd közben ráeszmélt, milyen etikátlan tanácsot adott a leánynak. Konkrétan szólva: hagyjon sorsára egy azonnali segítségre szoruló beteget. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem orvos meg veszélyes is lehet ez a beteg ránézve, de ezzel még Gábor sem különbözik attól az elveszett báránytól, akiről éppen most prédikál. A későbbiek során többször visszatért a témára, végül elhatározta, hogy a lány helyett ő látogatja meg a villanyszerelőt.

– Ajaj, kényes ügy! Rám ne számíts, és ha rám hallgatsz, te sem avatkozol ebbe a dologba! – jelentette ki kerek perec a barátja, dr. Jankovics, amikor egyik délelőtt felkereste a rendelőjében, és megkérte, csatlakozzék hozzájuk. – Rendelőnk, orvos van, jöjjetek ide, én írok egy beutalót, a többi az ideggyógyászra vagy… ügyészségre tartozik – figyelmeztette jóindulatúan. – Rokonok vagytok?

– Nem.

– Barátok? Na, őszintén! Nem árulom el senkinek.

– Csak vissza akarok vinni egy eltévedt bárányt az akolba – válaszolta Madaras, és elmesélte az eltévedt bárány történetét a háziorvosnak.

– Tanulságos történet. De csak egy történet az ősi bibliai időkből, ami lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem, de egy bizonyos: ma már más időket élünk, tiszteletes úr. Egy bárány? Mit számít egy bárány, amikor milliók vánszorognak át egyik országból a másikba egy jobb, igazabb élet reményében. Mellesleg naivság, mert hol van jobb, igazabb élet ezen a földnek nevezett sárgolyón?

– Jelenleg sehol – ismerte el Jánoska. – Isten országában azonban az lesz, ha mindnyájan akarjuk, és teszünk is ennek érdekében valamit. Mint Jézus, a szentek meg az olyan egyszerű emberek is, mint mi vagyunk – válaszolta csendesen.

– Hogyne, és, íme, itt az eredmény! Ne haragudj, hív a kötelesség. Szólítsa be, nővérke, a következő beteget! Én, barátom, dolgozom: gyógyítok, ami remélhetőleg ér annyit, mint délibábokat kergetni.

A lelkész lankadó lelkesedéssel, de még mindig bizakodva látogatta meg „a falu bikáját.” Így becézték ugyanis Vas Gábort a faluban.

– Nem hiszek a szememnek, tényleg maga az? – hőkölt hátra a szerelő, amikor János felbukkant az ajtóban.

– Beenged? Szeretnék magával beszélni.

– Hát még én! – vicsorgott Vas Gábor, és alig értek a szobába, akkorát vágott Jánosra, hogy az eszméletét vesztve zuhant a parkettre.

Hűvös, pinceszerű odúban, egy koszos priccsen tért magához. A szerelő előtte ült, és kajánul bámult rá.

– Ho…hol vagyok, és mit akar tőlem? – sziszegte János fejét tapogatva. – Hiszen ez bűntény! Majdnem agyonütött.

– Beszélni akart velem? Parancsoljon!

– Igen, de nem itt, és főleg nem ezek után – sietett az ajtóhoz, és gyorsan lenyomta a kilincset; sikertelenül: az ajtó nem engedett.

– Engedjen ki! Kérem, legyen észnél! Mit ártottam én magának?

– Hogy mit? – horkant fel a szerelő. – Nem elég az, hogy lecsapta Marcsit a kezemről?

– Ééén? Mióta? Tudtommal maga dobta ki a házából.

– A kurva jó… ! Ki mondta?

– Maga Marcsi. Honnan tudnám különben?

– Na jó, de én… Nem várom, hogy elhiggye, de, képzelje, közben meggondoltam magamat. Ja, megbocsátottam neki, és vissza is vettem volna, ha… ha nincs ott maga, az iskoláját az anyjának!

– Ez komoly? – gondolkozott el Madaras. – Csak az a kérdés mi okból: szánalomból vagy… Tudja mit? Hiszek magának, és engedje meg, hogy bocsánatot kérjek mindkettőnk nevében.

A férfi meglepődött.

– Örvendek. Nagyon rendes magától, csak egy kicsit elkésett. Marcsi meggyűlölt, a többi tyúk is mind elhagyott, és ez mindenképp büntetést érdemel.

– Mi… milyen büntetést? – szeppent meg a lelkipásztor.

– Például… Látja, most megfogott! Első lépésként… Megvan: vegye le az ingét, nagytiszteletű úr!

Jánoska mindent megértett.

– Meghallgat? Beszéljünk nyíltan, mint egyik értelmes ember a másikkal!

– Minek? – húzott elő az özvegy egy cifra kézi korbácsot. – Levetkőzött?

– Azt mondják a faluban, maga nagyon rossz ember. Tévedés. Nem rossz, csak… Ajánlom, nevezzük nevén a gyereket: maga beteg, kedves Vas Gábor.

A szerelő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak.

– Vas Gábor vasból van, ezt jegyezze meg jól, doktor úr – komolyodott el hirtelen. – Tapogassa meg az izmaim! Elég kemények? Most mutassa a magáét! Mint a lekvár, keze, hasa puha, talán még gyomorbajos is. Hogy alszik?

– Általában rosszul.

– Én, mint a tej, étvágyam van, a vérnyomásom, cukrom normális. Ki akkor itt a beteg, doktor úr?

– Vérnyomás, cukor… Látom, vigyáz magára, de vajon a pszichéje is ilyen szuperül működik?

– Pihéje?

– Pszichéje, lelke, agya, merthogy az embernek ez is van, és ha az nem szuperál, becsukhatja a boltot egy időre.

– Majd becsukom én mindjárt a magáét. De mielőtt megismertetném ezzel a bikacsökkel, hadd csináljak hozzá egy kis étvágyat – helyezett el tévéje lejátszójába egy DVD-t.

A férfi megborzadt. Amit ott látott, még a gyomra is felfordult. Annál jobban élvezte ezzel szemben a szerelő.

– Izgis, mi? Horrorfilmet nem óhajt? Zombi, vérfarkas, drakula, woodoo… Válogathat bennük kedvére.

– Köszönöm, nem az én műfajom.

– Akkor hasaljon az ágyra, és élvezze, milyen mesterien hasítok szíjat én a hátából! – taszította nyersen a dikóra, és olyan szépen elverte, hogy majd elolvadt a gyönyörtől. – Ezzel megvolnánk. Hogy ízlett a vacsora?

– Istenem, bocsásd meg a bűneit!

– Papok! Hát csak imádkozzék, imádkozzék! Én addig szépen fölmegyek, és elteszem magam holnapra. Holnap megint lejövök, és folytathatjuk a tévézést.

– Kivéve, ha fel nem fedezik, hogy eltűntem – sziszegett fájdalmasan Jánoska. – Ugye, ismeri Balló őrmester német juhászát. Az még egy egeret is megtalál. Fogadom, nem telik bele 24 óra, s máris itt kaparászik az ajtómon.

– A franc essen beléje! Erre nem gondoltam – rúgott félre a férfi egy sörösüveget az útjából. – Oké, menjen haza, tiszteletes úr!

– Kienged? – hitetlenkedett Jánoska.

– Ki. Menjen isten hírével!

– Haza?

– Haza.

– Okos. Nagyon köszönöm. Ami pedig a pszichiátriai vizsgálatot illeti…

– Menjen már! Itt van még? Mindjárt meggondolom magamat.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – nyújtotta a kezét megbocsátóan.

A férfi eltorzult arccal rántotta magához.

– Remélem, utoljára állt az utamba. Ha még egyszer megteszi, esküszöm, a pince falára szögezem. Felfogta?

– Bocsásson meg, de…

– Feküdjék vissza a dikóra!

– Felfogtam.

– Ámen! Most maga esküszik. Esküdjék meg az örök, igaz istenre, hogy ami itt történt, arról egy szót sem szól senkinek!

– Különben?

– Különben most, itt, helyben feszítem keresztre. Ne féljen, csak egy picivel fáj jobban, mint az a verés, amit most kapott. Másrészt már elég régóta divat is, s még csak Jeruzsálembe vagy a Fülöp-szigetekre sem kell ezért mennie.

– Esküszöm.

– Az örök, igaz istenre.

– Az örök, igaz istenre.

– Tessék a kulcs, vigyázzon a lépcsőkön! Kézcsókom a tiszteletes asszonynak, magának pedig kívánok nyugodalmas jó éjszakát! – heherészett gúnyosan.

Madaras úr meglehetősen későn vetődött a paplakba, s még sokáig a fülében csengett Vas Gábor nevetése. Felesége ügyet sem vetett rá, így észre sem vette, mennyire meggyötört a tázlári tiszteletes. Haragban voltak, nem beszéltek egymással. A gyerekek, a két éves Albi és az egy éves Jancsika édesdeden aludtak.

– Margit? – ásta el a harci bárdot Jánoska.

Mitkívánsz? – kérdezte írásban a tanítónő; mint mindig valahányszor összerúgták a port egymással.

– Semmit, nem fontos – lombozódott le a tiszteletes.

Ugyan, mit is mondhatna! Valahogy olyan rideg, részvétlen nő lett ebből az asszonyból, így nyilván az sem érdekelné, hogy ilyen embertelenül elrakták. Talán színleg, udvariasságból sajnálkozna rajta, de odabenn semmit, de semmit sem érezne. Hogy miként jutottak idáig?

Lassan, szinte észrevétlenül, mindenesetre eljutottak, s ma már szinte idegenül tekintenek egymásra. Két világ, két gyökeresen különböző személyiség. Margitot a külcsín, anyagiak, cím, édes élet fűtötte, őt a belbecs, Krisztus és az emberek iránti szeretete. Látta, érezte ő ezt már a kezdet kezdetén is, fel is tette magában, hogy istenfélő, igazi tiszteletes asszonyt farag a nejéből. Csupán egyre nem számított: milyen sokan állnak Margit mellett, az anyja, apja, barátnői, és ha ő jobbra, azok balra húzzák, nem kétséges, ki győzhet ebben a huzakodásban. De még ha ez a történet csak róluk kettőjükről szólhatna! Egy kudarc nem kudarc, fő, hogy több ne kövesse. Fájdalom, követte. Kudarcot vallott Olgával, vérig sértette az édesapját, halálos ellenségévé tette Margit szüleit, továbbá Vas Gábort, talán magát Amyt is, röviden: bármibe fogott, annak mindig az ellentéte következett be. Pedig milyen magasztos tervekkel lépett erre a pályára! Fontos, erős embernek hitte magát, akire sokan hallgatnak, felnéznek rá, követik. Istenem, mekkorát tévedett, hiszen saját felesége is… Gyűlöli? Idáig talán még nem jutott, de hogy neheztel rá, azt a vak is láthatja. Tény, hogy egy elkényeztetett, végig jómódban élő városi nő számára a falu csak egy állomás, ahol az egyik órában kiszáll, a másikban pedig a legelső vonattal továbbrobog. Tulajdonképp maga is így tenne. Margitot a szórakozási és kulturális lehetőségek hiánya, őt inkább a falu közönye, hitetlensége pukkasztja. De miután semmi mód sincs ebből az ördögi körből kitörni… A macska rúgja meg, tényleg nincs? – tette fel újból és újból a kérdést magának. Eh, aludjunk rá egyet! Ha eddig nem jöttem rá, ilyen fájdalmak közt még annyira sem sikerül – tapogatta meg a hátát fanyarul. Nem is igen aludt azon az éjszakán. Fájtak a sebei, be kellett volna őket kötözni. Csakhogy ki kötözze be anélkül, hogy elárulná, ki csipkézte ki ilyen kedvesen? A háziorvosa ezzel máris kiesik, Margit dettó, Olga messze van. Esetleg Marcsika?

Amint reggel felébredt, sebkenőccsel és fáslival a zsebében ballagott át a süketnéma leányhoz.

– Jánnnoska! – sikított Marcsi örömében.

– Egy kis ápolásra volna szükségem. Egyedül vagy?

A lány ragyogó szemmel bólintott. Erre bementek a szobába, ahol János rögtön levetkőzött.

– Szentséges szűzanyám, magát aztán alaposan elverték! – írta be Marcsi a mindig készenlétben tartott noteszébe.

– Nesze ez a kenőcs, kend be, kérlek, gyorsan a hátamat még mielőtt betoppanna valaki!

Megkérdezhetem, ki volt az a vadállat?

– Meg, de minek, ha úgysem árulhatom el.

– Szóval ő volt. Ó, de gyűlölöm!

– Hogyhogy? Már nem szereted?

Nem. Látni sem bírom többé, mióta megismerkedtem a tiszteletes úrral – sütötte le a szemét szemérmesen.

– Vagyis? Ezt értsem úgy, hogy vallásosabb lettél?

Igen, akár így is mondhatjuk.

– Alleluja, akkor ma jó napom van. Végre egy bárány, akit nekem is sikerült visszavinnem az akolba. De ha Őt szereted, minket, embereket is szeretned kell – tette hozzá oktatóan. – János szerint, és szerintem is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”

– Hű, ez jó hosszú szöveg volt, és valószínűleg a felét sem értette! – gondolta Madaras tiszteletes. – Ímhol ez a kötszer! Ezzel köss be, ha végeztél.

– Megvan! Hogy vannak a gyerekek?

– Köszönöm, jól. Már útban a harmadik.

– Úgy hírlik, a felesége nem a legideálisabb háziasszony. Akarja, hogy bejárjak főzni, takarítani önökhöz?

– Sajnos nem engedhetem meg magamnak, és… Nos igen, a tiszteletes asszony sem engedné. Pedig milyen klassz lenne, mert felőle akár zsíros kenyéren is élhetnék – mormogta keserűen Jánoska.

– Tessék? Bocsánat, nem értem.

– Majd később megbeszéljük. Köszönöm az ápolást. Isten áldja a családot!

De jól informáltak errefelé az emberek! Már azt is tudják, milyen gazdasszony a b. neje. Hanem ez a Tatár lány… ! Százszor szebb, mint azelőtt, kitelt, megkomolyodott, és úgy néz rá, mintha belé, nem Vas Gáborba lenne pistulva.

– Hol jártál? – vetette oda otthon Margitka?

– Megjött a hangod, madárkám?

–Jó napot, adjon isten! – nyitott rájuk házikabátban az Elekes család „doyenje.”

– Nini, Sándor bá! Hát magát mi szél fújta ide, nagypapi? – esett János egyik meglepetésből a másikba.

– Micsoda, nem tudod? Margitkám, hogy van ez? Nekem azt írtad, minden rendben, jöhetek.

Az asszonyka fülig vörösödve hallgatott.

– Annyi baj legyen! – segítette ki zavarából Jánoska. – Nem vagyok én se püspök, se polgármester, akihez csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Ha eljött, jól tette, és érezze jól magát.

– Igen, de… Margit, Margit, milyen kellemetlen helyzetbe sodortál!

– Mert?

– Mert én végleg ideköltöznék.

– Végleg?

– Legalábbis így terveztem. De hát ember tervez, isten végez, ugyebár, és ha zavarok, már hozom is a bőröndöm.

– Nem á, már miért zavarna? Mi… én nagyon örülök Sándor bácsinak. Jöjjön csak velem, megmutatom a szobáját.

Az öreg megnyugodva nyugtázta a tiszteletes döntését, kipakolta a holmiját, tett-vett a szobában, és még sokáig dumcsizott a vejével.

– Elég lármás ez a falucska – jegyezte meg a reggelinél ásítva. – Annyi autó jár az utakon, hogy még éjjelre is jut belőlük. Hiába, a fejlődés! Milyen más élet volt falun valaha.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ismerős vers, mi? De ki írna ma ilyen családi körökről? Ahogy lefekszel, brrrrr, már fel is búg valahol egy ördögi masina, amitől aztán meg sem hallanád azt az éjibogarat. Köszi a reggelit, jöhet a csavargás. Ha van időd, elkísérsz, ha nincs, viszlát délben, az ebédnél!

– Elkísérem, tata, ahova csak óhajtja. Jobb is, mintha naphosszat benn csücsülne, mint a feleségem például.

– Semmi tata, tegezz csak le nyugodtan, és hívj Szándunak, ahogy Méhteleken szoktak vót nevezni. Hol kezdjük? Én a kricsmit ajánlom.

– Ajaj! – nevetett a tiszteletes. – Nem árt az neked, Szándu úr?

– Árt? Használ, öcsém, használ. Már persze csak mértékkel. Leveri a vérnyomást, kérdezd csak meg az orvosod!

Kezdték hát a kricsmivel. Az öreg lehörpintette a szokásos féldecit, majd újra csatlakozott a kinn várakozó Jánoshoz. Másnap azonban már egyedül ruccant ki, s alig telt el néhány nap, úgy kiismerte a községet, mint a saját tenyerét.

– Ezzel megvolnánk, most te következel, kislányom. Még jó, hogy János nincs itthon, így zavartalanabbul tudunk beszélni.

– Jancsika sír. Nem halaszthatjuk későbbre? – próbált kitérni a beszélgetés elől Margitka; ismerte jól a nagyapót, és élt a gyanúval, hogy a jó öreg valamiért irtó zabos rá.

– Jancsika mindig sír, és most az egyszer hadd sírjon. Te viszont foglalj helyet, és felelj arra, amit kérdezek.

Az asszony kényszeredetten zöttyent egy fotelbe. Természetesen szerette, tisztelte a nagyapját, ettől függetlenül jobban örülne, ha nem költözött volna hozzájuk. Elég neki a mama is, bár így a távolból már jóval nehezebben kommandírozhatja. Csupán arra lenne kíváncsi, magától jött, vagy a mama küldte… kémkedni.

– Mondd, szereted te az uradat?

– Micsoda kérdés! – esett le az álla a tanítónőnek. – Hiszen ezért mentem hozzá, drága nagypapa.

– Igen, hogyne, de vajon ugyanezt tennéd, ha most kérné meg a kezedet?

– Most? Hát… izé… Őszinte legyek? Nem tudom.

– Miért nem?

– Mert… Nem tudsz könnyebbet kérdezni?

– Jó, kérdezzek könnyebbet: miért nem szeretnek téged a faluban?

– Kérdezd meg a falut, különben egy szemernyit sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, miután köztük laksz és dolgozol, azonkívül paraszt vagyok ám magam is. Ha őket lenézed, engemet is lenézel. Megmagyaráznád, mi okból?

– Nem nézek én le senkit, nagytata, csak a falu, a környezet irritál. Még… még nem tudtam megszokni. Mint ahogy te sem Kecskemétet, vagy tévednék? – vágott vissza ügyesen.

– Nem tévedsz – ismerte el a tata becsületesen –, de vegyünk példát Jánosról! Ő hozzászokott a faluhoz, kedvelik is mindenütt.

– Ez új. Mióta, hiszen mindig azért nyavalyog, hogy kutyába sem veszik Tázláron, egyre kevesebben járnak templomba, és senki sem tisztel senkit sem: Istent, embert, államot, beleértve saját magukat.

– Ezt mondta? – pödörte meg tömött, fehér bajuszát. – Annál jobban kell nekünk tisztelnünk, mert a te urad a legtisztább lelkű férfi, akit valaha is ismertem. De nem csak az, finom, törékeny, mint egy kínai porcelán, úgyhogy vigyázz vele, különben eltörik.

– És én? – robbant ki a tanítónő. – Én nem törhetek el? Vagy ez nem számít? Húzd ki magad, mert meggörbülsz!, ripakodsz rám gyermekkorom óta mostanig, kérlek, figyelj jobban a divatra, ismételgeti mamácska, míg az uram azért aláz folyton meg, hogy krisztusi alázatra neveljen. Nekem nem szokásom se siránkozni, se lázadni, de ami sok, az sok, elegem van az egészből. Bezzeg tőlem senki sem kérdezi: neked mi a véleményed, Margitka? Ilyenkor meg-megkérdezem én is a Jóistent: miért, Atyám, miért? Csak azért, mert nő vagyok?

Az öregember válaszolni akart, de csak hümmögött. Margitka valóban nem szokott lázadni. Csak amióta férjhez ment, kezdi kritizálni a szüleit, legfőképpen a mamáját, időnként Jánost, aztán a dirijét, jószerivel mindenkit. El is csodálkozott rajta rendesen. Úgy látszik, némelyekre így hat a házasság, s szinte egyik napról a másikra fordulnak az ellen, amit eddig fenntartás nélkül csodáltak. Egy oknál több, hogy odafigyeljen reájuk, még mielőtt összetörik egymást egy szép napon.

Egyik vasárnap Jánoska úrvacsorát osztott egy betegnek. Az anyóka kint lakott a felvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban.

– Kérlek, kísérj el kivételesen a mámihoz! – kapacitálta a lelkész Margitkát. – Szegény olyan egyedül van. Beszélgess el vele, meglátod, milyen hálás lesz érte.

Amikor beléptek, a néni meg sem moccant az ágyában.

– Lehet, hogy későn érkeztünk? – riadt meg a tanítónő.

– Majd mindjárt kiderül – lépett közelebb az ágyhoz Madaras tiszteletes. – Micike néni!

– Ki az? Ó, maga az! Csakhogy megjött, tiszteletes úr!

Az ágyon pöttöm, hihetetlenül sovány asszony feküdt, haja ritkás, tekintete megtört. Szinte lerítt róla, hogy a teste ugyan itt van, de a lelke már odafönt repdes.

– Hogy van, kedves Mici néni?

– Mint a lehullt falevél az avaron. Máma zöld, holnap sárga, aztán por és hamu vagyunk.

– Ez a sorsunk, Mici néni. De amíg ilyen cifrán beszél, addig nincs is tán olyan nagy baj.

– Adja az Úristen! Csak a lábam ne fájna! A lábam meg a szívem, amiért ilyen egyedül maradtam.

– Nono, azért nem teljesen. Tudtommal él egy lánya Kanadában.

– Nesze semmi, fogd meg jól! Istenem, bárcsak visszajönne! – sóhajtott mélabúsan. – Most ki fog nevetni, de magának elárulom, ez a legszebb álmom mostanában. Ha mások hazajönnek, mert sok amerikai magyar hazajött már, miért ne jönne Ildikó is vissza?

– Ide? – kémlelt körül Madaras a nyomorúságos vityillóban. – Szép álmokat, drága Mici néni! – Miért is ne, csak imádkozzék, imádkozzék, hiszen a tékozló fiú is hazatalált egyszer.

– Ugye? – ült fel az öregasszony reménykedve. – Majd írok neki, és egy nap ő is megérkezik. Hogy vagy, édesanyám, kérdezi majd lágyan. Fáj még a lábad? Nyújtsd ide az ölembe, mindjárt, megmasszírozom.

János szeme önkénytelenül könnybe lábadt, ezért gyorsan hátat fordított a két asszonynak.

– Mi az, máris elmegy? Megbántottam, és mi lesz az úrvacsorával?

– Adom – húzta elő táskájából a bort, kelyhet, kenyeret. – Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

A liturgia balzsamként hatott az öregasszonyra, arca kisimult, szeme boldog fényben csillogott.

– Köszönöm, hogy idefáradt a kedvemért. Érdekes, hogy a felesége meg az unokám mennyire hasonlítanak egymásra? Nézze! – kotort elő néhány fotót egy intarziás kazettából. – Hasonlítanak?

– Mint két tojás a másikra. Hanem mondja, kedves néném, ki főz, mos magára jelenleg?

– Ki ez, ki az. Egyik-másik megeteti a baromfit, merthogy a majorságnak is kell ám enni, ugyebár? Egyedül a kerttel van gondom. Tudja, tavasz van, ásni kéne, tiszteletes úr.

– Tudom – battyogott János az ablakhoz. – Szép kert! Ha megengedi, kimegyünk, és amíg a feleségem megeteti, szedek magának pár szál tulipánt.

– Ne, ne! Annyira szégyellem. Virágot hozhat, de az etetést bízzák csak másokra! Hogy is kérhetnék a tiszteletes asszonytól effélét!

– Nem kell kérni, megteszi ő azt amúgy is. Igaz, édes Margitkám?

– Örömmel. Mici néninek bármikor – mosolygott a tanítónő, mint a vadalma.

Az öregasszony meghatottan nézett utánuk. Milyen rendes emberek! Még ez a csicsás nagysád is, pedig róla úgy hírlik, csak akkor mosolyog, ha fotózzák. Várt egy félórát, de azok csak nem siettek bejönni. Nahát, nemsokára a nap is lenyugszik! Mit csinálhatnak még mindig odakünn?

– Megetettünk, megitattunk, sőt, még ástam is valamicskét – bukkant fel végül Jánoska homlokát törölgetve, fáradtan. – Majd küldök valakit, aki a többi részt is fölássa.

– Ó, de kedves! Tiszteletes úr, annyira szégyellem. Isten fizesse meg a jóságát, és tartsa meg nekünk még sokáig egészségben, örömben!

– Fáj-e még a lába, Mici néni?

– Sajog az biz, édes fiam. Bocsánat, drága tiszteletes úr!

– Margitkám, angyalom, ülj oda az ágy végébe! Úgy, úgy, köszönöm, Mici néni pediglen takarja és nyújtsa ki szépen a két lábát.

– Dehogy takarom ki, mit képzelnek! Piszkos az meg szagos is.

A tiszteletes szemében apró fények villóztak, vizet hozott egy lavórban, azzal annak rendje és módja szerint megmosta a néni lábait.

– Most már tiszták. Légy szíves, masszírozd meg őket.

Most az öregasszony arca kezdett el ragyogni.

– Ez meg mire volt jó? – vonta felelősségre a nő Jánoskát, amint később hazafelé baktattak?

– Nem érted?

– Azt hiszem, igaza van anyámnak: te tényleg nem vagy normális.

 

 

 

(Illusztráció: Szűcs Gergely)

Egy tiszta lelkű ember (VI. rész)

KÍSÉRTÉSEK

Otthon, lefekvés előtt szokás szerint megnézte a postáját. Hat levelet is kapott, többek között Olgától és Amytől.

Kedvesem János!

Először is tudatom veled, hogy édesapád és én is jól vagyunk. Nemrég jártam nála, és megbízott azzal, hogy adjam át atyai üd­vözletét, plusz egy üzenetet. Lemásoltam, szóról szóra így hangzik: Sokat gondolkoztam rólad, melynek során a köv. elhatározásra jutottam: vásárolok neked egy autót, idővel pedig akár egy házat is, ha Vadkertre költözöl. Egyetlen feltétellel, de ezt nem részlete­zem, mert nagyon jól tudod, mire gondolok. Amennyiben elfogadod, elég, ha egyetlen szóban, igennel válaszolsz, és én leszek a világ legboldogabb édesapja. Ha nemmel, legyen nem, de akkor többé látni sem akarlak. Quod dixi, dixi: ez a végleges döntésem.

Nem tudom, miről van szó, de nagyon komolynak tűnik ez az üzenet, ezért fontold meg jól, mit válaszolsz. Az édesapád, még ha skót is, jó ember, az meg, ugye, számodra is világos mennyire örülnék magam is, ha ideköltöznél.

Olga

Világos, menne is ő szívesen. De hát nem lehet, rá itt van szükség – állítólag. Úgy meg végképp nem menne, ha cserébe feleségül kéne vennie Soós Olgát. Édes Olgi, bocsáss meg, de Margitot még náladnál is jobban szeretem – írta be a nemet az e-mailbe, és Amy levelébe kukkantott. Ebben meg az állt, hogy 7-én meglátogatná, ha nincs kifogása ellene. Vagyis holnap – pánikolt be a fiatalember. Dehogy van! Ellenkezőleg: alig várom, hogy lássalak – válaszolta sebtében, és elkezdte lázasan rendbe hozni a szobákat. Először is a könyveit szede­gette össze a földről, sarokból, aztán a ruháit, itt-ott egy-két dísztárgyat, melyek szerteszét hevertek a legelképzelhetetlenebb helyeken. Így tett-vett éjfélig, még porszívózott is, amit legjobban utált a világon. Utána végigzuhant az ágyon, és öt perc alatt elaludt.

Másnap délben érkezett egy gyönyörű, opálszínű kocsival. Elegáns kocsi, elegáns nő! Nem túl nagy falat ez neked, öregfiú?

– Csak így, egyedül? Hát a bátyád merre van?

– Halódik, tudniillik náthás, és ilyenkor egész nap ki sem teszi a lábát hazulról.

– Kerülj beljebb, és érezd otthon magadat!

A lány kíváncsian járta végig a szobákat.

– Szép nagy szobák, csak a berendezés elavult. Modernizálni kellene. Meg az asszonykéz is hiányzik, bár a te esetedben lehet, hogy bakot lőttem, más szóval el vagy te nélküle is – élcelődött Jánoska.

– Nem, vagyis igen, hiányzik. De ami késik, nem múlik.

– Konkrétabban?

– Hamarosan megnősülök.

– Frankó! – rezzent össze a karcsú, barna szemű ifjú hölgy. – Aztán mikor, és kit veszel el, ha nem vagyok indiszkrét? – Nyilván Olgát. Milyen hülyeséget is kérdezek!

– Egy kecskeméti tanítónőt.

– Vagyis egy harmadikat – gyújtott rá egy cigarettára.

Már nem akart rendezkedni, és a bútorok, kert sem érdekelték, csak ült, ült, és eregette a füstkarikákat, egyiket a másik után.

– Most haragszol rám? – köhintett a tiszteletes.

– Rád? Magamra, amiért ilyen lökött vagyok. Nem is értem, mi a francot keresek itt!

– Hogyhogy mit? Végeredményben mi változott? Elvégre még barátok vagyunk, szeretjük és tiszteljük is egymást. Legalábbis én így gondolom.

– Ne, ne, ne, közhelyekkel tele van a hócipőm. Akkor nem is zavarlak – állt fel a lány a fotelből. – Kívánom, legyetek nagyon-nagyon boldogok.

– Várj, kérlek, maradj még! Nemrég harangoztak. Bizonyára éhes vagy. Gyere, ebédeljünk meg a vendéglőben!

– Nocsak, itt ilyen is van? Nem kocsmának hívják véletlenül?

– Nem, de ha neked alkalmatlan, el is hozhatom az ebédet.

– Nem alkalmatlan – vett erőt rajta önkénytelenül a makacsság.

A csudába, csak nem ijed meg egy kecskeméti pipitől! Azért is itt marad, és ő megy férjhez Jánoshoz.

– Most pedig sétáljunk egyet a faluban – javasolta ebéd után a férfinak. – Lássuk, milyen helyen él az én mélyen tiszteltbarátom!

Fél óra múlva azonban nemcsak elunta, bele is fáradt a sétába.

– Szóval itt vegetálsz. Szörnyű! Öt perc és bejárod a főutcát, színház nuku, se strand, se pláza, se múzeum… – pihegte, és már nem is akart olyan nagyon férjhez menni a lelkészhez.

– Ez van. Nekem sem tetszik, de amint látod, itt is élnek emberek.

– Hogyne. A sivatagban is, meg a jéghegyek között is, mindenütt, amíg csak elvágyunk, de semmit sem teszünk ellene – csúszott ki belőle ironikusan. – Különben mellékes, ez most már kizárólag a te gondod. Ott és úgy élsz, ahogy neked konveniál.

– Én tettem, ha rám célzol, még annak érdekében is, hogy ne vágyjunk el a faluból. De ki hallgat rám, na, ki hallgat? Hisz még azt sem bírtam kijárni, hogy felszámolják, bocs: megreformálják a postánkat. Lehetne itt minden: termálfürdő, multiplex mozi vagy akár múzeum is, mint akármelyik városban, csak persze kicsiben, ha a kormány…

– Hány éves a menyasszonyod, Jánoska?

– Huszonhárom.

– Kis csitri, és… és mennyivel tud ő többet nyújtani neked, mint én tudok? Passz, felejtsd el! Már itt is a parókia, és akár el is búcsúz­hatunk egymástól.

– Ilyen hamar? Pedig jóformán még ki sem beszélgettük magunkat. No, majd legközelebb, ha én látogatlak meg a cívisvárosban.

– Már miért látogatnál? Megnősültél? Agyő! Te mész jobbra, én balra. Ilyen az élet. De ha akarod, ismétlem: csak ha te is akarod, még itt maradhatok éjjelre – nézett sokatmondóan János zöldesbarna szemébe. – Maradjak?

A fiatalember nagyot nyelt.

– Mint barát, vagy…

Kínosan hebegett-habogott, sehogy sem találta a megfelelő szavakat.

– Mint barát – segítette ki zavarából végül is Amyke.

 Beballagtak hát a házba, és úgy elbeszélgették a délutánt, hogy észre sem vették, milyen öreg este lett aközben.

– Köszönöm a társalgást. Rég nem beszélgettem ilyen jóízűt – csókolt kezet a férfi Amynek, bevetette az ágyakat, és mindketten külön szobába mentek aludni.

Alig telt el fél óra, amikor nyílt az ajtó, s a következő pillanatban máris egymás mellett feküdtek. A fiatalember szíve a torkában dobogott.

– E…erről nem volt szó. Kérlek, drága barátnőm, vedd figyelembe, hogy már elköteleztem magamat.

Nem folytathatta, mert a nő vércseként csapott az ajkára.

– Uram, bocsásd meg a bűneit, és szabadíts meg a kísértéstől! – kapkodott lélegzet után Jánoska, és kiugrott az ágyából.

A lány elcsodálkozott. Tudta, hogy a férfi már hivatásánál fogva is mélyen vallásos, ezenkívül hűséges típus, ami csakis a különlegesen tiszta lelkű férfiak sajátja. Hacsak nem impotens vagy homokos! – sandított gyanakodva a lelkészre.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem, sőt: kívánatos, tündéri leány vagy.

– Még Margitnál is tündéribb? – vetkőzött meztelenre a pap előtt.

A lelkipásztor tekintete forrón simult a hegyes cicikre, onnan a hasára, majd még lejjebb, a bársonyos combok közé.

– Nem tudom. Még sohasem láttam meztelenül.

– Engem sem, de most itt vagyok. Utoljára, mert holnaptól… Na, mi lesz? Leszakítod a rózsát, vagy igazából nem is érdekel?

János ráborult az ágyra, és, szégyen ide, szégyen oda, úgy elsírta magát, mint egy kisgyerek.

– Na, nyugalom, semmi baj, barátom! Ha nem megy, nem megy, ettől még nem dől össze a világ – simogatta meg a lány a hangtalanul könnyező fiatalembert.

– Kérlek, bocsáss meg! Annyira szégyellem magamat.

– Fölösleges, ez bármely férfivel megeshet. De ne búsulj, majd én kikezellek orvos nélkül is, meglátod – szorította János arcát a melléhez.

– Ki-ke-zelsz? Miből?

– Az impotenciából, mi másból?

– De hát én… Honnan veszed, hogy én az vagyok? – nyitotta szemét tágra Madaras.

– Nem vagy az? Akkor meg mit szégyellsz?

– Hát a gyöngeségemet, amiért azt kívánom, amit nem szabad. Tudom, hogy bűn, és megver az Isten, ha engedek. És mégis kívánom, Isten bocsássa meg a bűneim!

Amy elhűlve meredt a fiúra.

– Oké! Ha így áll a helyzet, rajtam ne múljék. Nehogy még én legyek az a bizonyos kígyó az Édenből. Aludj jól, további kellemes álmokat!

Visszament a szobájába, és lefeküdt. De még sokáig nem jött álom a szemére. Ez lenne az a fiú, akit ő úgy öt éve megismert? Nem, mintha azelőtt istentelen vagány lett volna, de ennyire mintaférfinak sem látta mostanig. Ez nyilván a vallás, teológiai tanulmányok hatása. De hány ember jár templomba, olvasgatja a Bibliát anélkül, hogy különb lenne a Deákné vásznánál! Nos, egy dolog mindenképp bizonyos: ez a férfi megérdemli, hogy tiszteljék – restellte el ezúttal ő magát, miután nem a legtisztább szándékkal osont be este Jánoshoz. Azt akarta, hogy… Mit is akart tulajdonképp? Egy csöppet megkínozni, icipicit megalázni ugyanúgy, ahogy őt is megkínozta, -alázta, amikor felcserélte egy pisis nőcskével. Igen, ezt akarta. És most? Legjobb, ha erre alszik még egyet. Amikor végre elszunnyadt, szinte meg sem moccant délelőtt fél tízig.

– Mamma mia, de sokáig durmoltam! – botorkált ki ásítva akkor a szobából. – Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

A lelkész sután mosolygott. Nem volt egyedül.

– Engedd meg, hogy bemutassam az… unokatestvéremet, Amykét. Amyke, ez itt a menyasszonyom, Margitka.

– A kecskeméti tanítónő? Örvendek – fogott kezet vele fesztelenül Pék Amy.

Csinos fruska, és alighanem ügyes is, hogy ilyen simán kiverte őt a nyeregből. Viszont a papocska szépen feltalálta magát, annyi szent, más szóval tud ő hazudni is, ha szükséges.

– Nem tudtam, hogy unokatesód is van.

Mekkora bumm lenne itt, ha leleplezné most Jánoskát! Csakhogy minek? Megéri, ha egyszer úgyis belé szerelmes? Másodsorban mégiscsak barátok, és nagyon hálátlan dolog lenne őt ilyen csúnyán hátba támadni.

– Nem beszélt rólam? – sietetett a férfi segítségére nagylelkűen. – Pedig én sok szép dolgot hallottam ám mag…, terólad. Mi hír a suliban? Hallom, nagyon fogyatkoznak a gyerekek.

– Még szép! Ilyen életkörülmények között kinek van bátorsága családot alapítani?

– Jó kérdés. Mit szól ehhez, tiszteletes úr?

– A gyermek Isten áldása, úgyhogy ne engem, hanem az illetékes urakat kérdezd meg inkább – kerülte el Amy tekintetét a lelkipásztor.

– Oké, majd legközelebb – nevetett a debreceni –, de most sajnos mennem kell. Debrecen messze van, és nekem még el kell intéznem egy-két ügyecskét.

– Szimpatikus leány – jegyezte meg Margitka, miután Amy eltűnt autójával egy kanyarban.

– Figyelj csak! Szeretnék bevallani valamit.

– Örülsz nekem? – ölelte át Jánost viharosan a tanítónő. – Ugye, nem haragszol, amiért így rád törtem a házadban?

– Kis buta, hát lehet rád haragudni? Azért értesíthettél volna, mikor és hol várjalak.

– Meg akartalak lepni. Sikerült?

– Maximálisan.

– Ó, de jó! Úgy szeretem, ha meglephetek valakit.

– Mit szóltak a szüleid a gyűrűhöz? Vagy nem is szóltál a gyűrűről?

– Szóltam. Tudomásul vették, és persze hallani sem akarnak rólad. Főleg a mama, de én azért is kitartok melletted.

A fiatalember szeme úgy ragyogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva.

– Te? Margitka, nem ismerek rád, komolyan. Mégis, hogy volt kurázsid szembeszállni az édesmamáddal?

– Képzeld, volt. Talán nem helyesled?

– Elvileg nem, a körülmények ismeretében azonban nemcsak helyeslem, hanem gratulálok is hozzá.

– Köszönöm – jutalmazta meg a lány egy csókkal a vőlegényt.

– Ne itt, könyörgöm. Slisszoljunk be, mert meglátnak.

Mint a tegnap Amy, később a kecskeméti is kíváncsi lett a községre. Semmi kifogása, menjenek, végső soron ez a falu lesz a munkahelye meg az otthona is hamarosan! Útközben jobbra-balra hajlongott. Ismerte itt őt mindenki, meg is süvegelték illően.

– Hogy tetszik a községünk? Városnak ugyan nem város, de minden alkalmazkodás kérdése, és csak rajtunk, pontosabban rajtunk is múlik, milyenné válik ahhoz, hogy jól érezzük benne magunkat.

– Tetszik – hagyta rá a pedagógusnő savanyúan. – Úgy nézem, tisztelnek. Itt van becsülete a papoknak.

– Ahogy vesszük. Mint mindenhol, vannak itt hívők meg ateisták is szép számmal. Hogy van a nagytatád? Még mindig visszavágyik a faluba?

– Még. Már elég szépen beszél magyarul, de szerinte csak falun lehet élni viszonylag boldogan. Tisztelettel üdvözöl. Azt üzeni, szívesen meglátogatna egyszer, ha nem zavar.

János fokozódó érdeklődéssel hallgatta a kedvesen csicsergő tanítónőt. A lány, most érezte először, végre megnyílt előtte. Mintha felszabadultabb lenne itt, ugyanakkor derűsebb, őszintébb, mint otthon, a cifra, de árgus szemekkel őrzött kalitban.

– És most: Isten veled, Jánoskám! Jöttem, láttam, és… hazamennék.

– Máris? Miért nem maradsz itt éjszakára? – rohanta meg két napon belül immár másodszor a buja testi vágy, a benne lapuló ősállat, aki egy darab friss húsért naponta gázol át istenen és emberen.

Csak a szerepek cserélődtek fel annyiból, hogy a tegnap még Amyke kezdett volna ki vele, most ő Margittal, akit eddig még sosem látott pucéron – képzelte maga elé a kacér, formás Pethő-lányt. Hogy milyen a lelke, esze, nagyjából tapasztalhatta már, de a szívük eddig még egyszer sem dobogott csak úgy, ruha nélkül, egymáson. Hű, ennek fele sem tréfa! – lazította meg a nyakkendőjét ijedten. Jobb is, ha visszatér, még mielőtt teljesen megfeledkezne magáról.

– Majd, Jánoska, csak türelem, türelem! Ha jegyesek is vagyunk, az esküvő még hátra van. Addig pedig mindent a szemnek, semmit a kéznek, ugyebár – kacarászott a tanítónő.

– Persze, persze, én sem úgy gondoltam. Hát akkor induljunk, elkísérlek a buszodig.

– Remélem, legközelebb te látogatsz meg bennünket – borult János nyakába, mielőtt felszállt volna az autóba. – Még csak azt áruld el, mit akartál bevallani a délelőtt!

– Bevallani? Ja?! Később, majd a Skype-on. Erre most nincs idő.

– Annyi még van – nézett a karórájára. – Csak röviden! Hátha két mondatba is belefér.

– Esetleg – kapott ismét a nyakkendőjéhez Madaras.

Őszinte legyen? Gyónja meg, hogy hazudott, amikor Amyt unokatestvérének nevezte? De akkor a körülményekre való tekintettel egyből azt hiszi, le is feküdt a leánnyal.

– Öt perc.

Ha viszont hallgat, az első hazugságát még eggyel tetézi, és akkor ő is ugyanolyan hamis próféta, mint akikkel tele van a Szentírás.

– Négy és fél perc. Érdeklődéssel hallgatlak.

– Csak azt szeretném veled töredelmesen közölni…

– Töredelmesen? Elég rosszul kezdődik. Hogy?

– Hogy Amy meg én nem vagyunk unokatestvérek.

A leány elsápadt.

–Tehát füllentettél. Te. Egy pap, egy… Hihetetlen! Ilyenformán megcsaltál.

– Hogy feltételezhetsz rólam effélét? Tény és való, hogy barátok vagyunk, de csak barátok, nem szeretők, ami egészen más dolog.

– Attól függ. Egyesek szerint a kettő egy és ugyanaz. De tegyük fel, hogy hiszek neked, mint ahogy első szóra is hittem volna. Ennek ellenére hazudtál, amit viszont nem értek, ha olyan patyolattiszta vagy, mint állítod.

A tiszteletes nekidurálta magát a válasznak, de idő híján erre már nem kerülhetett sor. Sem akkor, sem később, ugyanis Margitka eltűnt a számítógépről egyelőre. Ez sajnos várható volt. Bizonyos dolgokra minden nő hasonlóképpen reagál.

– Halló! – hívta fel telefonon, miután hiába várt a leányra. – János vagyok Tázlárról.

Katt. Letették. Ez csak Margit lehetett. Fél óra múlva megint felhívta. De most okosabb volt, hagyta, hogy a másik szólaljon meg először.

– Halló! Ki beszél?

– Szia, Margit! Csakhogy megtaláltalak! Engedd meg, hogy elmagyarázzam…

Újabb csattanás. Egyértelmű: a tanítónő persona non gratának, azaz nem kívánatos személynek minősíti. Ez úgy szíven ütötte Jánoskát, hogy alig aludt, evett bújában. Pedig lehet, hogy még sincs minden elveszve! Csak fel kell keresnie a jegyesét, hiszen még ki sem magyarázhatta magát jóformán. Felkeresni, de hogyan, hiszen Pethőék kitiltották a házukból? – tanakodott sokáig magában anélkül, hogy rájött volna, mit tegyen.

– Ennél semmi sem egyszerűbb – oldotta meg a gordiuszi csomót Ákoska, akivel szintén rendszeresen levelezett. – Majd én beszélek a kisasszony fejével.

– Megtennéd? – szivárgott vissza a remény lassan Jánosba. – Ez bizony jó lenne. Bárcsak sikerülne őt meggyőznöd! Ha sikerül, ígérem, te leszel a násznagyom.

– Szerintem menni fog. Csak egyre ne számíts: hogy a mamát is meggyőzzük.

Egy hétig várt a válaszra, végül Ákos helyett Margit kapcsolta rá a kamerát.

– A minap beszéltem Ákossal. Nem akarok kertelni, belátom, kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Béküljünk ki! Ami történt, megtörtént, szerencsére nem az, amire saccoltam. Azért egyet ígérj meg: máskor ne hazudj nekem, Jánoskám! Megígéred?

– Sem neked, sem másnak – emelte kezét János ünnepélyesen a magasba. – Nem is igen szoktam egyébként. Most kivételesen megesett, bár magam sem értem, hogy feledkezhettem meg így magamról. A szüleid? Még mindig berzenkednek ellenem?

– Az nem kifejezés. Amióta megláttak az újságban, csak Ámokfutónak becéznek. Mikor látogatsz meg, alig várom, hogy lássalak.

– Máris? – örvendezett a tiszteletes. – Hát mégsem haragszol rám annyira?

– Hohó, nehogy elbízd magadat! Tudok én ám dühös is lenni, de akkor isten irgalmazzon magának Madaras úr.

– Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, ezt ajánlatos megjegyeznem – húzta válla közé a fejét komikusan. – Jövő héten találkozhatunk, utána jössz te, és így tovább, felváltva, amíg végleg hozzám nem költözöl.

– Legyek őszinte? Nem ugrálok ezért az ötletért. Na, puszi, puszi, most mennem kel! Viszlát, holnap, ugyanitt!

A fiatalembernek ezután mindjárt megjött az étvágya meg a kedve is, és békében, szeretettel folytatta mindennapi munkáját.

Egyik nap éppen az irodájában üldögélt, amikor káromkodásra és furcsa sikoltozásra lett figyelmes. Már megint mi ez a randalírozás odakint! – csörtetett ki felpaprikázva az udvarra. Hát persze, a Tatár testvérek! Szokás szerint a húgukat, a süketnéma Marcsit egzecíroztatták.

– Te nyavalyás nebáncsvirág majd megmutatom én, ki parancsol a mi házunkban! – ráncigálta Marcsit hajánál fogva a testvére, egy lapátkezű és –fülű kistermelő.

– Vágd kupán, nehogy megsántuljon! – kontrázott rekedt hangon bibircsókos orrú testvére.

A tiszteletes elszörnyedve vágtatott hozzájuk.

– Engedjék el! Engedjék el! De hát ez gyalázat! Nem szégyellik magukat? Hiszen a testvérük, és, Úristen, még csak nem is hallja magukat.

– Magát ki kérdezte? Ez magánügy, ne avatkozzék a dolgunkba! És ti se! – ripakodott arra a néhány atyafira, aki vigyorogva stoppolt le mellettük. – A cirkusznak vége. Hazamehetnek, uraim. Úgy, úgy, hálásan köszönjük.

– Nincs olyan magánügy, amibe belefér egy ember megalázása, verése. Ez semmibe se fér bele, egyáltalán semmibe, ezért nagyon szépen kérem magukat, ne bántsák tovább Marcsikát.

– Ez ártatlan? – nevetett gúnyosan a kisgazda. – Előbb nézzen a hasára, utána beszéljen! Tudja, mit jelent itt ez a cipócska, tisztelendő úr?

– Tiszteletes.

– Felőlem lehet a dalai láma is. Sipirc haza az uradhoz! – szótagolta lassan, tagoltan, hogy a süketnéma is megértse.

– Nneem mmegyek.

– Dehogyisnem! Odamész, ahova tartozol – emelte rá az öklét fenyegetően.

– Kérem, nagyon kérem, állítsa le magát! – fogta meg a karját a fiatalember. – Ha megengedi, beszélek vele, sőt, akár segítek is, ha nem bánják.

A két férfi kérdően nézett egymásra.

– Nem bánjuk. Próbálja meggyőzni ezt a féleszűt, hogy az ura nélkül nulla, és a pulyának is apa kell. Hozzánk meg ne jöjjön. Van nélküle is elég bajunk, a kurva ist… Szóval menjen haza, és béküljön ki az urával!

– Min vesztek össze?

– Hát izé… Frici! Mi baja a Marcsinak?

A bibircsókos vállat vont.

– Kérdezze meg tőle, mert nekünk egy szót se mondott mostanig. Csak… csak úgy hazaállított, azóta hallani sem akar a férjéről.

A tiszteletes, miután újfent megnyugtatta a két testvért, karon fogta az asszonykát, és bevezette a paplakba.

– Kávét?

Marcsi mélabúsan bólintott. Egy darabig csendben iszogatták a frissen főzött feketét ki-ki saját gondolataiba merülve. Az asszony férjén, testvérein, János Marcsin tűnődött. Miután falun mindenki ismer mindenkit, mi sem természetes, hogy a lelkész Tatárékat is ismerte. Ott laktak a falu közepén, nem messze egymástól. Az öregek és Marcsi az egyikben, Frici, Gazsi meg egy-egy másikban, amíg fel nem tűnt a színen Vas Gábor, egy Soltvadkertre ingázó villanyszerelő. Szép szál férfi volt, emellett özvegy, ami ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény. Azért a leány sem nézett ki akárhogy. Darázsderekú, hamvas bőrű leány volt, nagy őzike szemekkel. No de kuka, akivel bárki szívesen lefekszik, csak ne kelljen feleségül kérnie. Igaz, az özvegy se kérte meg, mindössze összeköltöztek, és még ma is együtt laknának, ha a lány fejébe nem veszi, hogy otthagyja. Az öregek rezignáltan vették tudomásul a lány döntését. A testvérek azonban majd szétpattantak dühükben. Azon még szemet hunytak valahogy, hogy a kishúguk vadházasságban él egy férfival. Ma már sokan élnek így, és már nem is vadházasságnak, hanem élettársi kapcsolatnak nevezik. De hogy csak úgy otthagyja egy poronttyal a hasában… Na, ezt a békát sehogy sem bírták lenyelni.

A fiatalember bekattintotta a PC-jét, és a következő szöveget írta a Wordjébe:

Segítenék rajtad, de ez csak úgy lehetséges, ha te is akarod.

A lány gyakorlott kézzel pötyögtette be a válaszát:

Nem akarom, nem lehet. De azért köszönöm.

Nem is tudtam, hogy tud gépelni – örvendett Jánoska, és a továbbiakban a képernyőn folytatták a diskurzust.

Hogy érted azt, hogy nem lehet?

Szó szerint. Rajtam, tiszteletes úr, már csak az Úristen segíthet.

Nem biztos. Ha megtisztelsz a bizalmaddal, és megismertetsz a részletekkel, talán találunk a te sebedre is valamilyen kenőcsöt.

Nem hiszem, és az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék róla beszélni.

Hm. Pedig egy „gyónás” is ér annyit, mintha jól kisírhatnánk magunkat. Megkönnyebbülünk tőle, és ez sem semmi, Marcsikám.

Egy gyónással igen, de a reformátusoknak nem gyónnak.

Dehogynem, csak mi beszélgetésnek nevezzük, és persze feloldást sem adhatunk, mert bűnbocsánatba a reformátusi dogmák értelmében csakis Isten részesíthet bennünket. Ettől azonban nyugodtan rám bízhatod a titkaid, mert a titoktartás minket is köt, mint a bírót, orvost vagy katolikus papokat.

– Kérdezzen! Magában megbízom, de aztán senkinek sem egy szót, mert elemésztem magamat.

– Ennyire nagy a baj?

– Nem elég nagy baj az, ha egy apa megtagadja a gyermekét?

– Megtagadott az apád, Marcsika

Engem nem, csak itt bennem ezt a porontyot, és nem is az én apám, hanem a gyerek apja, tiszteletes úr.

– Hát ez szomorú. Jó firma lehet ez a Vas Gábor. Tehát ezért akarod otthagyni.

– Nem akarom, de elküldött, és most már sehova sem mehetek.

Így már mindjárt más. Viszont akkor miért állítod, hogy te szakítottál Gabival?

– Mert… Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de én még mindig szeretem, és ha bevallanám az igazat, a tesóim azonnal kinyírnák.

Madaras tiszteletes felpattant a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Milyen nemes lelkű leányzó! Még nem is találkozott soha ilyennel! Inkább eltűri, hogy megverjék, minthogy megbántsák a szerelmét miatta. Ő meg azt nem tűrheti, hogy elrakják, és hol az egyik, hol a másik lökje ki az utcára, ezért az lesz a leghelyesebb, ha befogadja magához. Egyelőre, aztán meglátja.

Marcsi figyelmeztetően mutatott a képernyőre:

Ne tessék, idegeskedni! Én most elmegyek, és Isten áldja meg a jóságát!

Szó sem lehet róla! Itt maradsz!

A lány azonnal válaszolt:

Nem akarok több galibát okozni.

– Megértette! – csodálkozott el a tiszteletes. – Hát te szájról is tudsz olvasni?

A lány előkotort egy noteszt a zsebéből, s ezúttal odafirkantotta a válaszát.

Nagyjából, de csak, ha lassan, tagoltan és rövid mondatokban tetszik beszélni.

– Nagyszerű! Figyelj ide, kedves… Hogy is hívnak? Fehér Tóth Marcsi. Úgy döntöttem, hogy befogadlak a paplakba. Te leszel a házvezetőnőm, mint Aranka néni volt valamikor. Emlékszel rá?

Emlékszem. Legyen szíves, lépjen az árnyékba, és nézzen mindig a szemembe! Úgy jobban megértem.

– Főzni tudsz?

Főzni, varrni, mosni, vasalni…

– Gratulálok! Isten hozott a parókián! – ölelte át a fiatalember. – Már kezdem pedzeni, mire kellettél te a Gábornak. Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

A lány ajka megrándult, ergo érzékeny pontra tapintott. Az kétségtelen, hogy szép leány, de akkor is! Még ha főzött, mosott is rá, kell legyen itt még valami, amiért az özvegy annyira „megbecsülte”– vizsgálta át a lányt János reflexszerűen.

– Nem tartozik rám, csak úgy kérdezem: egyáltalán jól kijöttetek egymással? – fedezte fel legnagyobb megdöbbenésére a lány nyakán, arcán, legfőképp a szeme alatt a fizikai erőszak nyomait. – Látom, elagyabugyált – simított végig a kék foltokon. – Talán még élvezte is az a szadista. Naná, hogy élvezte! Most már minden világos! – tottyant a számítógép előtti karosszékbe, és azon melegében kapcsolatba lépett Margittal. – Szia, Margit! Milyen jó, hogy éppen online vagy.

– Te meg felindult, úgy tűnik. Halljuk, mi történt? Felrobbantották a református templomot?

– Ne viccelj! Csak azt szeretném közölni, hogy felvennék egy házvezetőnőt, ha nem zavarna.

– Felőlem! Vedd fel, és kész, ezért hívtál fel ilyen sürgősen?

– Nem kellett volna? Mindegy, el akartam kerülni, hogy újra félreérts. Tudod, mint Amy esetében a jó múltkor. A lány dolgos, tisztességes stb. A részleteket hagyjuk későbbre.

– Lááány? Itt van nálad? Hadd lássam!

– Marcsikám, gyere, mutatkozz be, légy szíves, a menyasszonyomnak!

– Ffehér Ttóth Mmária.

– Milyen furán beszél a védenced!

– Sajnos süketnéma, azonkívül hajléktalan és állapotos, akivel az emberek nagyon csúnyán elbántak.

– Milyen megható love story, de engem nem ejt át, és ha rám hallgatsz, ebben a percben kirúgod.

– Egyszóval nem tetszik – ugrott ráncba Jánoska homloka. – Nekem meg az, hogy ilyen érzéketlen leány vagy.

– Nem érzéketlen, csak óvatos. Ismerem én jól ezeket az áldozatul esett barikat. Sírnak jobbra, illegetik magukat balra, aztán mire észbe kapsz, már te vagy a következő áldozat.

Bízzunk benne, hogy nem így lesz, és ki segítsen ezen a megesett „barikán”, ha nem Isten szolgája? – kereste tekintetével Fehér Tóth Marcsit, aki éppen abban a pillanatban készült kisurranni a szobából. – Te meg hova mész? Meggondoltad magadat?

– Nem akarom, hogy összevesszenek miattam – mutatta meg Marcsi a noteszébe írt válaszát.

Nem veszünk össze, ne aggódj – kapcsolta ki János a computert. – Ha elfogadod az ajánlatom, menj máris a holmidért! Elég nagy a parókia, elférünk benne ketten is.

A lány megindultan csókolt kezet Jánosnak.

– Ne, Marcsika, ez nálunk nem szokás – húzta el a kezét gyorsan a fiatal lelkipásztor.

A lány boldogan szaladt a cuccáért. János csak most ébredt rá igazán, mit cselekedett. Hogy Margit megorrol ezért, az előre megjósolható. És ha ehhez hozzáveszi a Tatár testvérek bosszúját meg a falu nyelvét, mert erre is számíthat, az lenne a legbölcsebb, ha semmibe se avatkozna. No, ez vitathatatlan, ám semmilyen szempontból sem etikus, következésképp azért is azt teszi, amit a szíve, hite parancsol.

 

 

 

(Illusztráció: pryr)

Egy tiszta lelkű ember (V. rész)

LEÁNYKÉRÉS

– Köszi, ennyi!

– Hú, azért modellt ülni sem könnyű! – szusszantott a tanítónő. – Hadd lássuk, milyen vagyok szerinted! – lépett kíváncsian a vászonhoz. – Ez vagyok én? – nézett kikerekedett szemmel a fiatalember képére.

– Nem tetszik?

– Olyan… olyan furcsa kép, mintha nem is lennék. Ez a mosoly!

– Mona Liza mosolya – tréfálkozott a műkedvelő tiszteletes.

– Nem, az övé titokzatos, megfoghatatlan. Az enyém egyszerre rokonszenves és visszataszító. Ez a nő egy… egy démon, de angyal is ugyanakkor – harapott az ajkába Margitka. – Rossz ómen. Én nem vagyok babonás, de az az érzésem, még szerencsétlenséget hozhat rám, úgyhogy jobb, ha be sem fejezed.

A pap majdnem elnevette magát. Tudta, milyen babonás, ezért egy szóra ráhagyta. Ha ez az érzése, majd fest róla egy másikat. Kedve, festéke van hozzá, a többi majd csak kialakul.

– Milyen szép festmény! – dicsérte meg ezzel szemben Madarast a szabónő, amikor beugrott megnézni, hogy halad János a festéssel. – Majd kifüggesztjük Margit szobájába az ágy fölé.

– Ezt nem! – dobbantott dacosan a tanítónő. – Vagy egy másikat, vagy egyet se!

– Ne légy csacsi! Egy ilyen értékes képet? Mennyibe kerülne, ha eladnánk?

– Egy ilyen festmény? Attól függ, úgy 50000-100000 forintba.

– Te jó isten! Fessen csak tovább nyugodtan, Jánoska!

Az előbb a lelkész, most a lány engedett. Érdekes, bármilyen makrancos is volt a kisasszony, az édesmama így vagy úgy, de mindig le tudta őt szerelni.

– Hogy tetszik Margitnak a festményed? – kérdezősködött később Ákos is, akinél megint megszállt Madaras.

– Az anyjának nagyon, neki annál kevésbé.

– Eddig jó, és… te? Ne haragudj a kérdésért, de attól tartok, hogy kép ide, kép oda, rosszul áll a szénád, barátom.

– Ákos! – szólt rá a felesége figyelmeztetően. – Szerinted ez rád tartozik?

– Én csak figyelmeztetni szeretném. De hallgathatunk is az afférról.

– Miféle afférról? – figyelt fel a tiszteletes.

– Nos, az a nagy helyzet, hogy kár a gőzért, mert amiben te sántikálsz elég reménytelen, ugyanis… Eláruljam? Csöppet sem tetszel a mamának.

– No, ez nem lep meg, már jó ideje sejtettem.

– Jól sejtetted. De ez még nem minden: már el is jegyeztette Margitkát.

– Aczóval?

– Aczóval. Most meg hova futsz? Tudni akartad az igazat, hát megtudtad.

– Kösz az információt és a vendéglátást – kezdett pakolni gyászos arccal, csöndesen.

– És a vizsgálatok? Még ki sem vizsgáltak, úgy tudom.

– Nem, tényleg nem, ezért egyelőre maradok – csukta vissza a bőröndjét.

Az az igazság, hogy pont ennek ürügyén kért szabadságot újólag. Fájt a háta, és jókora csomókat észlelt rajta az orvosa, aki csonttuberkulózisra gyanakodott. Egyszóval az eredményt mindenképp meg kell várnia, miközben persze magyarázatot is kér Margittól.

– Nagyon bánt? – puhatolódzott Ákos együttérzően. – Hidd el, nem érdemes bánkódnod, mert ez a lány nem való hozzád, Jánoska. Talán nem szép tőlem, hogy így beszélek az unokatestvéremről, viszont azt sem nézhetem, hogy padlóra fektessen egy ilyen tiszta lelkű jó embert.

– Egyszóval kurva. Mondd csak ki bátran. Túlélem.

– Az azért nem – tiltakozott Ákos felesége. – De építeni sem lehet rá. Mondjuk úgy, hogy szeszélyes és az átlagosnál érzékibb, aki mindig abba szerelmes, akivel utoljára diskurált.

– Ez sem sokkal biztatóbb. És a mamája?

– Úgy vezeti, mint a kanca a csikóját. Margit ugyan néha fel-fellázad, azért többnyire az történik, amit a mama parancsol.

– Ráadásul lelketlen, szavamra, nagyratörő és számító. Én kétszer is meggondolnám, hogy ilyen famíliába nősüljek – tódította Ákos, majd másról kezdtek beszélni.

A lelkész szívdobogva aprított másnap a leletekért a kórházba. Negatív – lélegzett fel megkönnyebbülten. Vérnyomás, cukor, tüdő, szív rendben, ugyanígy ártalmatlannak bizonyultak a csonttuberkulózisnak tűnő jelek is. Ezzel szemben enyhe, tartáshibából eredő hátgerincferdülést állapítottak meg…

–… melynek kezelését azonnal meg kell kezdeni – tanácsolta az orvos Jánosnak. – Ezentúl figyeljen jobban oda, hova és hogyan ül! Főleg a számítógép előtt, ússzon sokat, és járjon gyógytornára. Ettől remélhetőleg rendbe jön.

Megkapván a jelentést benézett az esperes úrhoz is, aki valamiért sürgősen magához rendelte.

– Valami baj van, nagytiszteletű úr?

– Ahogy vesszük – válaszolta a hófehér hajú, jóságos tekintetű főpap. – Azért kérettem ide, hogy tisztázzunk egy-két problémát, tudniillik, feljelentették, tiszteletes úr.

– Engem? – ütközött meg Madaras. – Kicsoda? Miért?

– Tázlári lakosok, többet nem mondhatok. Nézzük! – húzott elő egy ívpapírt az esperes. – Azzal vádolják, hogy elűzte a kisebbséget: két romát meg egy zsidót, név szerint Rubin Arankát a faluból.

– De hisz ez abszurdum! Ahhoz polgármesternek vagy legalábbis rendőrnek kell lennem, ugyebár. Fordítva még megeshet. Volt rá példa, amikor kiszekáltak a lakosok egy papot a faluból. Várjunk csak! Vajon nem ezt akarják tenni velem is? – ült ki János arcára a szomo­rúság.

– Hát ennyire gyűlölik?

– Tudtommal nem. Egy-két rosszakaróm valószínűleg nekem is van, de a többség állítólag szimpatizál.

– Akkor semmi gond, és kérem, nyugodjék meg! Mi nagyon jól ismerjük önt ahhoz, hogy hitelt adjunk holmi rágalomnak. De a feljelentés feljelentés, azt ki kell vizsgálni, még ha bizonyíték sincs ön ellen. És ilyen egyelőre nincs, úgyhogy hallgasson végig nyugodtan.

János szívébe nyugalom és béke költözött.  Milyen jó, hogy ebben a kegyetlen, agyonhajszolt világban is vannak ilyen kedves, megértő emberek, mint ez a kecskeméti esperes.

– Pro secundo: azt állítják, hogy az állam ellen uszítja a híveket, szabotálja a választást, és rendszeresen kompromittálja tiszteletreméltó hon- és városatyáinkat.

– Ebben van valami, de csak annyiban, hogy nem csinálok politikai gyűléstermet a templomból. Hiszen Jézus is ezt tette, amikor kiűzte a kufárokat onnan, nem igaz?

– Pro tertio: ön botfülű, ami elfogadhatatlan egy lelkésztől, ezért ha másért nem, már emiatt is megérdemelné, hogy leváltsák – mosolygott az esperes.

– Nevetséges! Akkor hogy mehettem át a teológiai alkalmassági vizsgán? Mellesleg hegedülni és zongorázni is tanultam, amiről a nagytiszteletű is könnyen meggyőződhet, ha ellátogat hozzám ma este a Pethő család házába.

– Miért? Mit csinál ott? Egyáltalán kicsoda ez a Pethő úr?

– Nem tetszik ismerni? Pedig ő azt állítja… Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy itt szoktam muzsikálni mostanában esténként.

Miután a tiszteletes minden vád alól tisztázta magát, estefelé újra becsöngetett Margithoz.

– Ejnye, rossz fiú, hol voltál ma egész nap? – ölelte át kitörő örömmel Margitka. –Így aligha fogod befejezni „életed főművét”.

– És te? – bontakozott ki a karjaiból hidegen Madaras tiszteletes. – Mit csináltál te reggeltől mostanig?

– Reggel segítettem a mamának a konyhában, délután egy barátnőmnél traccsoltunk.

– Nem Aczó Lacinak hívják véletlenül a barátnőd?

– Már megint féltékenykedsz? – nézett rá rosszallóan a csillogó szemű, barna arcú tanítónő.

– Megint? Most fordult elő másodszor, és most sem alaptalanul, mert amit te tettél, arra nem is találok szavakat.

– Miért, mit tettem?

– Meg sem említetted, hogy Aczó Laci menyasszonya vagy. Vagy csak a napokban jegyeztétek el egymást?

– Az anyám akarta. Te mit csináltál volna a helyemben?

– Na nem, ez egyszerűen képtelenség! Hány éves vagy te tulajdonképpen?

– Miért bántasz! – szökött a könny Margit szemébe. – Én mondtam, hogy nem akarom.

– Kivéve azt, hogy engem szeretsz, más szóval foglalt vagy, mert én akarlak megkérni.

– És? Megkértél?

A lelkész meghökkent. Tényleg nem is kérte még meg! Szegény bárányka, így nem csoda, hogy elbizonytalanodott, mert mit gondolhatott magában? Itt van ez a papocska, udvarol nekem, becézget, aztán felül a buszra és egy évig nem látom. Laci viszont marad, és ő nem csak pukedlizik, cselekszik is.

– Bocsáss meg! Igazad van. Akkor most kérlek meg – fogta kezébe a leány bársonyos, puha kacsóját. – Margitkám, angyalom, légy a feleségem!

A tanítónő arca lángba borult.

– Istenem, Jánoskám! Megyek, szólok a mamának.

Drága gyermek! És ő még azt hitte, összejátszanak ellene. Várt öt percet. Senki. Nem valami biztató jel, különben már rég kilibegett volna eléje a ház táncos lábú úrnője. Tíz perc. Ebből vihar lesz, talán nem is lenne tanácsos bevárni. Végül nyílt az ajtó, és Pethő úr toppant a szobába. Mögötte Margitka szorongott, amíg az anyja vissza nem húzta az ajtóból. Egy darabig szótlanul járkált a tűkön ülő pap előtt, majd hirtelen megállt, és ráreccsentett a lelkészre.

– Azonnal hagyja el a házunkat!

– Kérem! – roskadt magába a fiatalember. – Nem igen értem, miért haragszik annyira, de előbb el szeretnék búcsúzni a lányától.

– Felejtse el! A lányom Aczó László tanár úr menyasszonya. De ha történetesen nem lenne, akkor sem adnánk magához – keményítette meg hangját a ház ura, aki általában nem sok vizet szokott zavarni, éppen ezért elég furcsának tűnt, mitől lett ilyen agresszív egyszerre.

– Maga sem? Pethő úr, válaszoljon, kérem, őszintén: mi kifogása van ellenem?

– Nekem semmi – kerülte el János tekintetét zavartan. – Illetve semmi jelentősége. Így határozott a család, maga… maga Margit is, ezért nyomatékosan megkérem, hagyja békén a lányomat.

– Margit is? – kapta fel a fejét tiszteletes. – Ebben az esetben ajánlom magamat!

Mint egy ágyúgolyó robbant ki a szobából, s meg sem állt a barátja házáig. Még lett volna ugyan néhány kérdése, de most már ennek sincs semmi, de semmi jelentősége.

– Holnap reggel hazamegyek – jelentette be letörten. – Immár semmi dolgom ebben a városban.

Alig aludt el, úgy éjféltájt a mobiltelefonja muzsikálta fel legmélyebb álmából.

– Én vagyok, Margitka. Csak azt szeretném veled közölni, hogy én még mindig téged szeretlek.

A fiatalember válaszra sem méltatta, kikapcsolta a telefont, és visszahanyatlott az ágyára. Újabb csengetés. Nem vette fel. Minek? Egy kosár az kosár, a többi púder, hamuka, amit meghallgatni sem érdemes. Reggel összecsomagolt, és irány a buszállomás! Már majdnem felszállt a vadkerti járatra, amikor Margit sompolygott eléje.

– Várj, ne menj még! Előbb hallgass meg, könyörgöm!

– Á, Pethő kisasszony! Micsoda véletlen! Nem fél attól, hogy meglátják? Vagy itt van a papa, mama is a közelben?

– Nem hallgatsz meg?

– Késő. Ehhez kicsit hamarabb kellett volna felébredned. Üdvözlöm a papát és a tisztelt tanár urat!

– Átadom – gördült ki egy könny Margit szeméből.

– Eh, üsse kő, nehogy a végén azzal vádolj meg, még esélyt sem adtam, hogy védekezz – lágyult el a lelkipásztor, aki inkább vállalta, hogy megbántsák, minthogy ő bántson meg másokat. – Igyunk meg egy kávét, és traccsoljunk.

– Nézd, nekem se traccsolni, se magyarázkodni nincs kedvem – mondta a lány, amint leültek egy kávéházi asztalhoz. – Nincs is miért, ugyanis összevesztem a mamával – hangsúlyozta bágyadtan, mint aki egész éjjel nem aludt. – Méghozzá miattad. Kell ennél több bizonyíték, hogy szeretlek?

– A mamával? És ezt el is higgyem, Grétácska?

Így szokta nevezni Aczó Laci Margitot.

– Pillanat! Most jön a nagyágyú: még az este szakítottam Lacival.

– Ez azt jelenti, hogy… Nem, ezt tényleg nem tudom, nem merem elhinni.

– Pedig ez az igazság: a te feleséged akarok lenni, és… és ezt meg is mondtam a mamának.

– Köszönöm, köszönöm! Angyal vagy! – pattant fel ujjongva a tázlári tiszteletes, és összevissza csókolta a formás, szép arcú pedagógust.

– Jaj, ne, kérlek, állítsd le magad! Mindenki minket néz!

– Gyere, vegyük meg a jegygyűrűt! Van egy kis pénzem, amit kocsira spóroltam.

– Most? Azonnal?

– Azonnal, bár ha jobban meggondolom… – torpant meg tétován. – Isten látja lelkemet, ez mégsem olyan egyszerű.

– Úgy, szóval meggondoltad magadat.

– Nem, dehogy, csak… Uram, segíts, most mit tegyek?

– Akkor nem értem, mi itt a probléma. Esetleg elmagyaráznád nekem is?

– Természetesen nagyra értékelem, hogy végre önállóan, szívedre hallgatva döntöttél. Utóvégre felnőtt vagy, és a te életedről csakis te dönthetsz. Viszont emiatt elmarad a szülői áldás is. Érted, angyalom? Nem lesz áldás a frigyünkön, ami egyházi szempontból elég riasztó körülmény.

– Hát akkor elmarad – legyintett közömbösen Margitka. – Kit érdekel manapság az ilyesmi?

– Például engem, miután véletlenül éppen pap vagyok.

– Meg egy picit bolond is – nyomta meg Madaras orrát évődve. – De én pont ezért szeretlek.

– Kösz a bókot. Meggyőztél, végső soron ez még csak eljegyzés. Az esküvő még egyelőre odébb van, addig meg csak meggyőzzük az édesanyádat is valahogy. Szerintem nézzük meg először a gyűrűket, hadd lássam, mennyi pénzt vegyek ki a folyószámlámról.

– Hurrá! Lá-lá-lá-lá! – énekelte Mendelssohn nászindulóját.

Elsétáltak egy ékszerüzletbe, és kiválasztottak két csinos, 14 karátos jegygyűrűt.

– Imádlak. Szegénykém, így nehezen jöhet össze a pénz arra a járgányra.

Most János legyintett, és kivett 70 000 forintot. A kijáratnál beleütközött egy pakombartos férfiba, akivel egyszerre lépett ki a bankházból.

– Bocsánat! Igazán nagyon sajnálom!

– Nem történt semmi. Én kérek elnézést.

– Rinocérosz! – nézett utána a tanítónő. – És buzi is – tette hozzá megvetően. – Úgy simogatott végig, mint nagyanyám a macskáját.

– De Margitka! – fintorgott Jánoska. – Jaj, ne! A pénztárcám! – kapott elfehéredve a zsebéhez.

– Ellopták?

– Hál’ Istennek nem – tapogatta ki a tárcáját.

– Hát ezért fogdosott úgy az a nyomorult! Azért csak kukkants bele! Az ördög nem alszik.

– Nem hiányzik egy forint sem.

– Szia, cimbora! – fékezett néhány perccel később egy Skoda mellettük. – Hogy vagy, barátom? – szállt ki belőle egy fekete szemüveges figura. – Nem ismersz meg? Én vagyok a Józsi, régi osztálytársad még az általánosból, emlékszel?

– Nem.

– Szállj be, kérlek, itt nem szabad megállni – tuszkolta barátságosan a kocsiba.

– De én… Margitkám!

Elrobogtak. A hátsó ülésen hárman szorongtak. Egy vékony, szemüveges, egy szakállas, szintén szemüveges, közbül pedig a tázlári.

– Motozd meg! – parancsolta a szakállas, miután hosszú, szokatlanul hosszú ideig tanulmányozta a csőbe húzott ifjút.

– Örömmel – esett neki durván a kis sovány. – 80 000 forint.

– A kurva életbe! Ezért kár volt az ipsét kiszúrni.

– Adják vissza a pénzemet! Kérem! Van szívük maguknak? Nemsokára nősülök, ebből vennék a menyasszonyomnak jegygyűrűt.

– Kuss! Kidobjam?

– Mennyei Atyánk ne hagyj el!

– Eszedbe ne jusson! Kihajtunk a város szélére, és kezelésbe vesszük egy kicsit a vőlegényt.

– Ismered? – fordult hátra a kocsivezető mellett ülő, idősebb címbora.

– Soha életemben nem láttam.

– Akkor kidobjuk. A lóvé megvan, mi kell még? Nyomjunk entert, és dekkoljunk!

– Felőlem dekkolhatsz, én maradok, és eljátszom ezzel az imádkozó sáskával.

– Én is – rötyögött a kis sovány. – Én imádok, mindig is imádtam játszani.

– Ti nem vagytok komplettek. Vili?

– Nekem nyolc – rántotta meg a vállát a vezető.

– Stop! – intett csakhamar a vezérnek tűnő szakállas. – Kiszállunk!

Alkonyodott. Még néhány perc és az augusztusi nap tányérja eltűnik a távolban meredező háztömbök közt. A közelben senki: se ház, se ember, csak egy óriási szeméthegy domborodott szerényen.

– Add ide a brifkót! Ebben tényleg csak négy húszezres van! – kólintotta fejbe Madaras Jánoskát! – Nem tudott legalább egy milliót kivenni? Kutasd át újból, hátha találunk még ővőlegénységénél valamit! – parancsolt a soványra.

Találtak: egy karórát, mobiltelefont meg egy smaragd-, zafír- és rubinköves gyűrűt is.

– Kasa! – dörmögte az idősebb. – De ezt elintézhettük volna útközben anélkül, hogy ezért idedöcögjünk.

– Ha nem tetszik, még mindig elmehetsz. Odaadjuk a részed, és le is út, fel is út.

– Oké, osztozzunk!

– A karórát vagy a telefont akarod?

– A karórát.

– Vili?

– Nekem nyolc.

– Vigyed, vele 25 000 forintot. A mobil Vilié, a gyűrűn meg megosztozunk Csorbafogúval és Téglával.

– Téglával miért? Osztozik a franc vele, különben sem tud semmiről! – morgott a sovány, azaz csorba fogú bűnöző.

– Mert így igazságos, te észkombájn, Ő szerezte a klienst, mi csak begyűjtöttük, ne felejtsd! Ó, az a magasságos! Hova tűnt a vőlegény?

– Ott spurizik, kapjuk el! – mutatott Jánosra, aki kihasználván az alkalmat, megpróbált észrevétlenül elillanni.

Egy perc alatt befogták, és a földre teperték.

– Segítség! Tolvajok!

Erre akkorát vágtak a szájára, hogy még a vére is kiserkent.

– Nem értem? – lóbálta fejét az idősebb. – Miért nem hagyjátok legalább most elmenni?

A szakállas ügyet sem vetett az öregre.

– Vetkőzzön le! – rúgott a pap hasába.

– Jé, nem is tudtam, hogy meleg vagy?

– Nem meleg, csak kíváncsi, hova dugta el a többi lét. Pucérra, vőlegény, pucérra! Engem ugyan nem vág át!

– Éljen! Pucérra! Hű, de jó kis hecc! – sárgálltak a sovány megmaradt fogai. – Mit szólsz hozzá, Vilikém?

– Nekem nyolc.

A pap némán levetkőzött. Tisztába volt vele, hogy hiába is érvelne. Talán, ha könyörög… Még az sem kizárt, hogy pontosan ezt várja. De ebből nem eszik, ennyi önérzet még van benne. Csak tudná, mit akar azonfelül, hogy mindenéből kifossza. Mit és miért, amikor még csak nem is ismeri – nézte meg a férfit magának még egyszer. Ez a napszemüveg… ! Talán, ha levenné, és a szakáll is sokat takarhat, főleg, ha csak álszakáll.

– Semmi bagó, öltözhet, vagy tudja, mit? Beszélgessünk egy kicsit a nőjéről!

Aha, Margitról, vagyis nem politikus a delikvens! De akkor kicsoda? Valamelyik atyafi a faluból, vagy a tanár, illetőleg Pethő úr bérelt fel valakit? Ez sincs kizárva, aminek csupán az mond ellent némileg, hogy ilyen villámgyorsan aligha szervezhették meg az akciót.

– Nagyon szereti? Ugye, az volt az, aki mellől elhappoltuk a városban?

– Igen, ő volt az.

– Jó bőr. Szívesen elvenném magától, ha lehetne. Előfordult már magával, hogy elszeressék a csajsziját?

– Nem.

– Elég hülye érzés, amit persze csak az érthet meg igazán, akivel ez szintén megesett.

– Milyen csini fogsora van az ürgének! – fricskázta meg János orrát a csorba fogú. – Ááá! Nyisd ki a szád, hogy kiverjem!

– Majd később, Csorba, később! Most én foglalkozom vele, ha nem látnád.

– Köszönöm. Ideadná, kérem, a ruhámat?

– Nem. Minek a ruha ilyen melegben? Hol is tartottunk?

– Hehehe! Hihihi!

– Nézzük fordítva: előfordult már magával, hogy maga szerette el a más csajsziját? – nézett merően a vezér János szemébe.

– Soha – válaszolta a fiatalember, de azért elgondolkozott a kérdésen.

Egyszer, még gimis korában volt egy osztálytársa, a Sík Samu. Az erősen legyeskedett egy lány körül, akinek a nevét már el is felejtette. Samu pattanásos arcú, erős, de bárdolatlan fiú volt, a leány szép, okos és jól nevelt, ezért ügyet sem vetett a fiúra. Ezt még elviselte volna Samuka, de hogy pont miatta, pont egy ilyen nyápic pubiért mellőzzék, túl sok volt a macsónak, s egyre azon töprengett, miként bosszulhatja meg magát. Aztán a sors elszakította őket egymástól. Ő Budapestre került, Samu állítólag Szolnokra! Nem is jutott volna eszébe, ha nem jön közbe ez az incidens.

– Milyen prímán hazudik!

– Honnan tudja? – csapott rá a lelkipásztor. – Ismer engem?

– Nem ismerem.

– Akkor miért nem adja vissza a ruhámat? Kifosztott, megalázott. Nem elég ennyi magának?

– Ezt kérdezem én is – köpött az idősebb dühösen egy bokorba.

A szakállas mélázva nézett a lenyugvó nap felé, amiből már alig látszott egy tenyérnyi darabka.

– Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint amikor a nap lebukik egy domb mögött. Micsoda színek, illatok! – szippantott a levegőbe patetikusan. – És ez a csönd!

– Javaslom: heréljük ki a vőlegényt! – nyerített fel a csorba fogú.

– Menjetek a fenébe! – köpött az idősebb egy bokorba. – Gyere, Vili, fizetek neked egy konyakot – vágta magát a kocsiba, és faképnél hagyták a soványt meg a szakállast.

– Még ilyet! – prüsszögött a csorba fogú. – Ezek itt hagytak kocsi nélkül bennünket. Vili, Fazekas, gyertek vissza, az anyátok mindenit! – szaladt néhány métert utánuk. – Most mit csináljunk?

– Mint mondtam, szívesen elvenném a csajt magától – húzott elő a vezér egy rúgós bicskát. – Ugye, Csorba, ezt mondtam?

– Igen, de…

– És még mit?

– Dunsztom sincs. Ha lehetne?

– Eszes fiú! A barátom – paskolta meg a sovány arcát kegyesen. – Oké! Ha nem, nem! De akkor maga se legyen az övé, a szentségit!

– Bárcsak tudnám, miért gyűlöl annyira! – sóhajtott a tiszteletes. – Árulja el, és ígérem, mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibámat.

– Vajon mit szólna a becses Margitja, ha ezzel a késsel vésnék itt a homlokára egy keresztet?

– Juj, de izgis! Csináld gyorsan, hadd lássam!

– Miért pont keresztet? Eszerint tudja, hogy pap vagyok?

– Pap? – riadt meg a kis keszeg. – Miért nem mondta hamarabb? Papokhoz nem nyúlunk.

– Pap, nem pap, egykutya. Majd meglátjuk, ilyen pofával is fog-e a kisasszonynak tetszeni.

– Mindegy, én nekem semmi kedvem elkárhozni, mert aki papot bánt, az az Urat is megbántja. Mint a bátyám, bele is rokkant szegény testvérem.

– Belerokkant, mert hülye volt. Rákapott a narkóra, holott nagyon jól tudta, milyen következményekkel jár az efféle.

– Mi? Te… te hülyének nevezed a bátyómat?

– A papok isten szolgái, ilyen értelemben tehát tabuk, ahogy ez a jóember is állítja – erősítette meg Madaras tiszteletes a sovány naivitására építve. – Maguk meglopták isten szolgáját, amit én meg is bocsájtok, de az Úr nem felejt, és nem kezeskedem róla, hogy ő is megbocsát.

A sovány most rémült csak meg igazán. Egy-két percig habozott, majd visszaadta a 25 000-et.

– Most kvittek vagyunk, és kérem, ne haragudjék! Esetleg imádkozhatna értem meg a tesómért. Ha tényleg pap, magát biztosan meghallgatják odafönn.

– Mindnyájunkat meghallgatnak, de legyen, ahogy akarja – mormolt el egy imát a tiszteletes.

– Köszönöm. Meg is áldana? Vagy ennyit már mégsem kérhetek?

– A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon rád és maradjon veled mindenkor. Ámen.

– Nesze neked XXl. század! – hüledezett a szakállas. – De ha már itt tartunk, nem járna közbe értem is? Kérje meg az Úristent, hogy nyerjek a lottón két milliárd forintot!

– Jé, erre nem is gondoltam! – csillant fel a sovány szeme sóváran. – Szép summácska, de én akár 25000-el is beérném, vagyis ugyanannyival, amennyit az előbb adtam vissza magának.

– Sajnálom. Az anyagi javak nem az én reszortom. Erre ott az állam meg az önkormányzatok. Engem, ellentétben magukkal, csak és csakis a lelki üdvösségük érdekel. Megkaphatnám végre azt a nadrágot?

– Tessék! – nyújtotta át a pap ruháját.

– Még nem, barátom, még nem! Majd, ha én is végeztem – kapott utána a szakállas.

Az egyik húzta jobbról, a másik húzta balról, amíg a nadrág, reccs, szét nem szakadt rendesen.

– Ennek annyi, de tudja mit? Beszólok egy havernek, hozzon magának egy másikat – kaparta elő mobiltelefonját a kis csorba. – Bocs, főnök, ne haragudj, de megesküdtem a bátyámnak, hogy többé egy ujjal sem nyúlunk a papokhoz.

– Én meg arra, hogy kikészítem, és vele együtt téged is, ha nem pucolsz el rögtön az utamból – játszadozott késével a szakállas. – De addig is add ide azt a ketyerét!

– Neked nincs? Használd a tiédet! Oké, oké, parancsolj!

– A papét is! Tudtommal csak a suskáját adtad vissza, vagy rosszul emlékszem? Helyes! Most offolhatsz. Baj van a füleddel? Lelépni, hogy fordulnál fel a bátyáddal és kurva anyáddal együtt, te gennyláda!

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– És a mobilok?

– Tiszteltetem a tesódat.

A férfi úgy tett, mintha elmenne, a szakállas mellé érve azonban egy villámgyors ütéssel kiütötte a kést a kezéből. Erre olyan balhé kezdődött, amit a tiszteletes csak filmekben látott mindeddig.

Érdekes fordulat! Talán szét kellene választani a feleket. Kellene, de még inkább elfutni, még mielőtt őt is megvernék. Fogta magát hát, és észrevétlenül elfüstölt, két perc múlva pedig már úgy szaladt, mint az áram a huzalban. Rövidesen feltűntek az első házak, üzletek. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig ruhátlan. Ez is filmbe illő jelenet, amin biztosan jót mulatna, ha csakugyan film lenne. De hát nem az! Ez itt bizony a meztelen valóság, s ami még rosszabb, még csak nem is néző, hanem szereplő, szenvedő alany is egyúttal. Hm, valahogy ruhát kellene szerezni, mert így pucéran mégsem sétálhat végig a városon! Az ám, de honnan, ez itt a dilemma. Éppen egy udvar mellett tépelődött, amikor észrevett odabenn egy ruhaszárító kötelet telis-tele frissen mosott ruhával. Hát innen! – ütött a homlokára vidáman. Egyszerűen becsenget, és elkéri, vagy megveszi onnan azt a szép fehér vászonnadrágot. Nem rossz terv, csak az az egyetlen gyengéje, hogy meglátják, a többit már el sem meri képzelni. Más lehetőség? Ha ellopja, bocsánat, kikölcsönzi, hogy a tízparancsolat ellen se vétkezzék. Mivel senki sem volt a közelben, a kerítés meg alacsony, egy-kettő átjutott a lándzsaként meredező rácsokon. Klassz nadrág, meg ezek a pólók is! – rántotta le őket boldogan a kötélről.

– Hát te mit akarsz? – ijedt meg egy hirtelen előugró kutyustól.

– Vau-vau!

– Pszt, meghallanak!

Elhallgatott, de csak azért, hogy utána fogai közé kapja a nadrágot.

– Mars! Szereted a májat? Mindjárt hozok egyet, ha elengedsz.

– Bobó! – hallatszott fel ekkor valahonnan a sötétből. – Hol vagy? Vacsora! Már megint a macskákat kergeted?

Hó, már csak a gazdi hiányzik! Kiengedte kezéből a ruhákat, és hanyatt-homlok visszamenekült az utcára! Nyargalt néhány métert, majd puff, beleütközött egy öregasszonyba.

– Jézus Mária, egy szatír!

Tovább, csak minél előbb Ákosékhoz érjen már!

– Nézzétek azt a bolondot! – mutogatták egymásnak az emberek; egyesek kinevették, a fiatalok megdobták kővel, végül belökték egy vizes árokba.

– Itt repül a kismadár! – villantotta rá a fényképezőgépjét hirtelen valaki.

– Menjen innen azzal a géppel, jóember! – emelte kezét arca elé védekezően Madaras tiszteletes.

– Itt gárgyuljak meg, ha ez nem a Pethőék csuhása! – bukkant elő kegyelemdöfésként a szabó egyik szomszédja. – Mit keres a sáncban, tiszteletes úr?

János úgy tett, mintha nem ismerné. Bekente magát sárral, hogy nehezebben lássák meg a sötétben, és újra nekivágott a kecskeméti utcáknak.

– Ez nem lehet igaz! – csapta össze a kezét Györffy úr, amikor János betoppant hozzá, mint egy kísértet.

– János! Madaras tiszteletes? Miért vagy meztelen, és… és mi ez a büdös sár rajtad?

– Azonnal elmesélem, de előbb hadd fürödjek le, barátom.

Másnap már a címlapon virított János kalandja, plusz a fényképe a Petőfi Népében[i]:

Ismeretlen ámokfutó Kecskemét utcáin

Margit kezeit tördelte, de hogy őt mi aggasztja, arról már senkinek sem számolt be. A lelkész megvigasztalta.

– Ne búsulj, angyalkám, a lényeg az lényeg, amin ez az affér egy cseppnyit sem változtat. Egyébiránt ne aggódj, maradt még egy kis pénz a folyószámlámon, és ha autót ugyan nem, de a gyűrűket mindenképp megvesszük

Meg is vették legott – persze Ákosék biztonsági felügyelete mellett –, s félórával később János már robogott is vissza Tázlárra. Vadkertre érve azonban már nem látogatta meg sem az apját, sem Olgát. Annyira tele volt az átélt izgalmakkal, hogy másra sem tudott gondolni. Mindent összevetve, elég szerencsésen végződött a kalandja. De végződhetett volna rosszabbul is, például úgy, hogy homlokára vésik a keresztet, kitörik a fogát, bekísérik egy őrsre vagy pszichiátriai osztályra.

 

__________________________________________________

[i] Bács-Kiskun megyei napilap.

 

 

 

(Illusztráció: ref)

Egy tiszta lelkű ember (IV. rész)

TÁZLÁRI HÉTKÖZNAPOK

Amit sosem hitt volna, most bekövetkezett: féltékeny lett egy férfira. De hát miért, Uram, miért? Jóképűbb, okosabb ez a fizikatanárból lett informatikus? Nem. Gazdagabb, mert manapság már erre is rá szoktak kérdezni? (Illetve dehogy manapság, így volt ez mindig, mióta magántulajdon létezik.) Meglehet, esetleg szexibb, szórakoztatóbb, vagyis ezernyi oka lehet arra, hogy kiüssön egy csóró papot a nyeregből. Kellemetlen bizonytalanság, ami ellen csakis bizonyossággal védekezhet: ha meg lenne győződve, miszerint a lány is hasonlóképpen szereti. Sajnos nincs meggyőződve. Az nincs kizárva, hogy tiszteli, szimpatizál vele stb., ami azonban édeskevés egy totális győzelemhez. Na, és mit tesznek ilyenkor a férfiak? Tovább harcolnak: foggal-körömmel, csellel, bármivel, miközben ő máris lelécel, csak azért mert lejárt a szabija, és haza kell mennie – nézett ki a Tázlár felé döcögő autóbusz ablakán. – Nini, Soltvadkert vidéke! Még néhány perc, és át kell szállnia egy másik tragacsra. Kb. öt perc múlva le is szállt, a váróterem helyett azonban beugrott néhány percre az apjához. Elvégre kötelessége, bármennyire is harap a jó öreg, s ha még lesz idő, meglátogatja Olgát is.

– Szervusz, apa! Olgácska! Te mit keresel apánál? – fedezte fel a lányt csodálkozva, akiről eddig úgy tudta, nem igen szívleli a zsugori tanítót.

– Te mit keresel itt? – morgott a szálfatermetű „nagygazda” – Elromlott a mobilod, vagy már arra sem méltatod az apádat, hogy értesítsd, mielőtt hozzá indulnál?

– Bocsáss meg, elnéztem. Máskor igyekszem betartani a protokollt.

– Ha ez neked csak protokoll, akár otthon is maradhatsz.

– Elmenjek?

– Dehogyis menj! – lépett közéjük békítően Soós Olga. – Nem úgy gondolta, Albert bácsi. Iszol egy kis pálinkát?

– Nem, köszi, sietek. Épp Kecskemétről jövök, s két óra múlva már tovább is döcögök.

– Két óra múlva. Pompás! – krákogott vadkerti skót, ahogy egyesek a háta mögött csúfolták. – Ez az én fiam. Még arra sem kíváncsi, kigyógyultam-e tüdőgyulladásomból.

– Tudom, hogy kigyógyultál, de ezen ne múljék: kigyógyultál?

– Mit kerestél Kecskeméten? – kérdezte válasz helyett tüskésen.

– Egy barátomnál nyaraltam. Már többször meghívott, és én meg is ígértem, hogy elmegyek, de csak most kerítettem sort a dologra.

– Pedig itt is várt ám rád valaki. Mi az lányom, hova mész? Ez a mákvirág mindjárt „eldöcög”, ezért szeretném, ha máris tisztáznánk, amiről nemrég beszéltünk.

– Velem kapcsolatban? – fogott gyanút a fiatalember.

– Történetesen igen. Lennél szíves meghallgatni anélkül, hogy folyton az órádat bűvölöd?

– Bocsánat! Hallgatlak.

Az öreg tempósan rágyújtott egy pipára, és egy percig szándékosan hallgatott, hadd türelmetlenkedjék egy kicsit a fiatalúr.

– Szereted te ezt a lányt, Jánoska? – tért hirtelen egyből a lényegre.

– Olgát? Hát… izé, persze, hogy szeretem, hiszen gyerekkora óta ismerem.

– Ne te ne! – kapta ki a pipáját a szájából. – Akkor semmi dilemma! Végre mindketten egy gyékényen árulunk! És te, leányom? Nem mintha nem tudnám, azért nem árthat, ha most már neki is ápertén bevallod.

– De hát tudja.  Én… én mindig is szerettem – sütötte le a szemét Soós Olga.

– No, erre inni kell! – töltötte tele az öreg mindhármuk poharát. – Isten éltesse az ifjú párt!

A tiszteletes torkán akadt a pálinka.

– Hűha, te, nehogy még az esküvő előtt megfulladj! – ütögette hátba Madaras úr.

– De én… Édesapám, Olgácska, bocsássatok meg, de én még nem szeretnék…

– Megfulladni? Naná, ki szeretne? Istenem, köszönöm, hogy minimum ezzel a friggyel kárpótolsz az álmokért.

A lány elhalványulva, hosszan meredt Jánosra.

– Értem – indult az ajtó felé csüggedten. – Isten áldja, Albert bácsi és téged is, Jánoskám!

Az öreg értetlenül bámult egyikről a másikra.

– Hát ezt mi lelte? Elmagyarázná nekem valaki?

– Majd Jánoska elmagyarázza. További kellemes csevegést!

– Hát ez elment? Különös. Mi az, amit megértett, én viszont félig sem?

– Egyszerű: egyelőre eszem ágában sincs nősülni. Ezt látta rajtam, sőt, tudja is, csak te teszel megint úgy, mintha kettőig sem tudnál számolni.

– Már megint sértegetsz? Pap létedre lehetnél finomabb is hozzánk, főként Olgához, akit állítólag szerettél.

– Én most is szeretem, csak közben megismerkedtem egy másik leánnyal is, akit… Most mit hazudjak, nálánál is jobban szeretek – kottyantotta ki a fiatalember.

– Mikor? Hol? Ismerem?

– Nem, kecskeméti tanítónő, 23 éves és irtó helyes, majd meglátod.

– El tudom képzelni. Biztosan valami elkényeztetett, puccos affekta, aki azonnal kiveri a dilit, ha nem kapja meg, ami szerinte jogosan jár neki.

Jó szimata van az öregnek! – adott igazat neki magában Jánoska. Valahogy nekem is ez az érzésem. De majd megnevelem én, ha elveszem, ugyanis őt már szívesen elvenném.

– Jól van, fiam, te tudod. Csak aztán meg ne bánd, kire cserélted ezt a derék boltosnőt – vette szájába a gazda újfent a pipáját, amitől csak akkor szokott megválni, amikor aludt vagy étkezett.

– Juli néni merre van? És egyébként is hogy vagytok? – nyugodott meg a lelkész, látván, hogy az apja olyan simán feladta Olgával kapcsolatos házassági terveit.

Egyedül Olgát sajnálta. Szegény leány most valószínűleg keservesen sír otthon, miközben ő Margit szerelméről fantáziál. Amint megérkezik, rögtön megereszt egy e-mailt, és bocsánatot kér tőle.

– Juli néni próbál. Benne van a kultúrházi asszonykórusban. Úgy látszik, neki is fejébe szállt a Ki mit tud, vagy minek is hívják ezt a marhaságot újabban?

– Nagyon helyes, haladni kell a korral, édesapám. Sajnos most mennem kell. Add át szívélyes üdvözletem a Juli néninek!

Csaknem vidáman sietett vissza az állomásra, felszállt a buszra, és húsz perc múlva otthon volt.

– Szia, Morzsa, Bundás! Itt a gazdi, gyerekek!

Örültek ám a kutyusok, majd a földre teperték.

– Aranka néni!

Semmi válasz, ezek szerint nincs itthon. No, majd megjön estére. Gyorsan odaült a PC-hez, és megfogalmazott egy e-mailt Olgának.

Édes Olga!

Gyötör a bűntudat, amiért csalódást okoztam. Nincs szándé­komban kimosakodni, csupán annyit jegyzek meg, hogy én minden látszat ellenére szeretlek. Csakhogy szeretni egy, megházasodni kettő. Ez utóbbihoz valamivel több is kell, mégpedig szerelem.

Most hogy folytassa? Vallja be, hogy másba szerelmes? Ezzel nyílván még jobban megbántja. Viszont tisztességes és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne keltsen hiú reményeket egy leányban.

A világért sem akarlak áltatni, ezért bármennyire is sajnálom, bevallom az igazat: drága kicsi barátnőm, én másba vagyok sze­relmes. Hogy miért nem közöltem veled ezt mostanig? Mert csak alig egy hete ismertem meg ezt a csodálatos érzést igazán. Kérem a Jóistent, vigasztaljon meg téged, és kárpótoljon minél hamarabb egy hozzád méltó partnerrel. Ettől függetlenül szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk.

Jánoska

Elküldte a levelet, aztán megnézte, mit írt neki Amyke, akinek az e-mailje ott virított a Beérkezett levelek között.

Drága Jankó,

már többször kerestelek. Hiába. Beteg vagy, elutaztál? Mos­tanában eléggé elhanyagolsz. Nem jössz hozzánk nyaralni? Vi­gyázz, kétszer nem hívlak, és ha sokáig vacillálsz, feleségül me­gyek a legelső kérőmhöz.

Amy

Vajon megteszi? Pfuj, nem szégyelled magadat! – koppintott figyelmeztetően a homlokára. Miért baj az, ha férjhez megy? Hiszen te is megnősülsz. Nem, pontatlan: megnősülnék, ha egyáltalán létre jönne köztem és Margit közt valamilyen komolyabb kapcsolat – fogta el a bizonytalanság. Egyelőre várnom kell, udvarolni, aztán kiderül. Addig is leépítem, le kell építenem Soós Olgát, Amyt és… János, Jankó mégiscsak szégyellheted magadat. Casanova vagy pap vagy te, hogy ennyi lánnyal édelegsz? Merthogy itt van a Jolán is!

Hoppá, egy harmadik? Ja, sőt, akadt olyan is, akiről még Madaras tiszteletes úr sem tudott. Tudniillik sokan álmodoztak ám róla! Nem is méltán, hiszen fiatal, kedves és, egek, nőtlen férfi volt, ezért hol itt, hol ott hívták meg egy-egy uzsonnára, bulira. Elsősorban hajadonok, de asszonyok és katolikus lányok is. Köztük Jolán, egy szőke, 17 éves tinédzser, amúgy kiszolgáló egy tipp-topp cukiban. Éppen holnap jön hozzá, ugyanis hegedülni tanul az aranyos. Igen tehetséges leányka, annyira, hogy akár ingyen is oktatná, ha nem lenne szerelmes belé a kis szöszke. Ez viszont már nem tréfa. Először is kiskorú, másodszor túl nagy a korkülönbség közöttük. Tetszeni persze tetszik. Arca hamvas, két pünkösdirózsa, ajkai, mint az érett narancs gerezdje, ami annál vadítóbb, minél inkább tudja, hogy sohasem érhet hozzájuk. Eddig rendben van, azaz lenne, ha Jolán is moderálná magát ilyen szempontból. Az elején még így is tett, aztán csak megmozdult a kis keze, utána a lába fokról-fokra, mintegy véletlenszerűen. Hogy a végén hol köt ki? Sehol, mert már holnaptól lemondja a hegedűórákat. Ó, édes Margitkám, bárcsak te is úgy szeretnél, mint ahogy én szeretlek!

Lekapcsolta a gépet, kicsit még tett-vett a szobában, majd megvetette az ágyát, és lefeküdt. Elég nehéz napja volt, aki utazik, az meg különösképpen kimerül, így nem csoda, hogy szinte leszédül a lábáról. Csupán az nem fér a fejébe, miért nem jött haza Aranka. Eddig még sohasem fordult elő, hogy kimaradjon éjjelre. Napközben még el-kóborolt néha a faluban, de estére mindig megjelent, és beszámolt neki, merre járt. Noha szörnyen álmos volt, még elővette a Bibliát, amiből minden este elolvasott néhány verset, fejezetet. Ni csak, egy teleírt papírlap! Mikor tett ő ide ilyesmit? – futotta át álmosan a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat.

Kedves tiszteletes úr!

Elkellett mennem a falubol. Nem szívesen tettem, de így alakult. Kérem ne kutasson utánnam. Ha isten is úgy akarja még összehoz bennünket és akkor mindent megmagyarázok. Nősüljön meg, és legyen tovvábbra is olyan aranyszívű és szájú lelki atyánk mint ed­dig volt.

Áldás, Békesség!

Arankanéni

Mi ez? Valami tréfa vagy egyszerűen itt hagyták? Nézzük még egyszer! Nem szívesen tette. Mármint, hogy itt hagyta? Mindent megmagyaráz. Tehát bonyolult ügy? Á, majd megkérdez holnap valakit.

Másnap alig kászálódott ki az ágyból, betoppant a gondnok is, egy széles arcú, télen-nyáron kalapot hordó nyugdíjas.

– Jaj, tiszteletes úr, de türelmetlenül vártuk már!

– Miért, mi a baj? Megszállták a templomot a gonosz szellemek?

– Nagyon felkavarta a hívőket Xántus úr.

– Amennyiben?

– Nem is tudom, hogy mondjam. Túl sokat politizált. A Fidesz így, az MSZP úgy, az MDF leragadt, az SZDSZ rákapcsolt, a Jobbik taktikázik… Egyszóval pártfórumot csinált a templomból. Pedig én eddig azt hittem, és a tiszteletes úr is ahhoz szoktatott bennünket, hogy első az Ige, a Biblia, utána és csakis néhány mondatban jöhet minden más: politika, törvények, Tázlár ügyes-bajos dolgai. Többek szerint még ennyire sem. Miért kell behozni a politikát minden áron a templomba? Talán nem szép, hogy így árulkodok, de én most a tázlári reformátusok nevében beszélek, és az a tiszteletteljes kérésünk, ne Xántus úr helyettesítsen legközelebb minálunk.

– Jól van, Karcsi bácsi, nyugodjék meg! A megfelelő helyen és időben továbbítom a kérésük. Addig is maradjon köztünk a… panaszuk, mert az tényleg nem illik, hogy ország-világ előtt kitárjuk a gyülekezetünk szennyesét. Hanem mondja csak, hova és főként miért tűnt el a mi drága Arankánk? Nézze, mit ír ebben a levélben!

– Hát az nehéz lesz, mert nincs nálam az olvasószemüvegem, de ha a tiszteletes úr elolvasná…

A lelkész gondterhelten betűzte ki a sebtében odafirkált sorokat.

– Mit szól hozzá? Karcsi bácsi érti, mert én nem.

– Pedig világos. Persze a tiszteletes úr még nem tudja.

– Mit? Ne krákogjon már, bökje ki!

– Bocsánat! – törölte meg a száját a jó gondnok. – Valaki vagy valakik megfenyegethették Arankát. És nem csak őt, a többit is, mert mióta a tiszteletes úr oda volt, hol az egyik, hol a másik cigány lépett olajra.

– Cigány?

– Plusz egy zsidó, egy arab meg egy csángóféle atyafi.

– De hisz ez hallatlan! – háborodott fel a tiszteletes. – Ilyen nincs! A XXI. század hajnalán? Már megyek is a polgármesterhez, magyarázza meg, mi a csuda folyik itt!

– És? A tiszteletes úr szerint megmagyarázza? Egyáltalán mit akar megtudni, amit ne tudna az ő magyarázata nélkül is?

– Igaza van, Károly bácsi – higgadt le Madaras tiszteletes. – Maga nagyon bölcs ember.

Alig csillapodott le, újabb látogató, Kádár Sebestyén, a falu egyik MSZP-s képviselője, egy reszelős hangú, ravasz tekintetű cukrászmester kopogtatott a paplakba.

– Beszélhetnék veled négyszemközt?

– Parancsolj! – mondta a pap, miután a gondnok tapintatosan elköszönt. – De előbb foglalj helyet, Sebikém!

– Ugye, sejted, mi célból kereslek?

– Nem. Remélem, nem akarsz rám sózni megint valami „újfajta” tortát vagy süteményt.

– Mi az, hogy rád sózni? Erőltettem én rád bármilyen árut valaha? Amit vettél, az valószínűleg ízlett is, különben semmit sem rendeltél volna többé a boltomból.

– Nem, persze, csak vicceltem. Szóval miről van szó?

Nem kedvelte, sőt, kifejezetten antipatikusnak találta Jolánka főnökét, akiről nagyon jól tudta, milyen célok érdekében jön-megy, kilincsel, miközben nemcsak megfigyel, de meg is jegyez mindent magának.

– Apróság. Csupán arra szeretnélek megkérni, vedd rá a hívőket, legalább az országos választásokon ne felejtsék otthon magukat – tréfálkozott a politikus cukrász, illetve cukrász politikus. – Nem nagy ügy, egyébként is hazafias kötelesség, különben meg sem kértelek volna erre, Jánoska.

– Kötelesség? Ahogy vesszük. Még meggondolom.

– Rendben, csak siess, kérlek, siess! Maholnap szavazunk, és én számítok rád, barátom. Rád sokan hallgatnak, és ha te a szocialisták javára agitálsz, akarom mondani, prédikálsz, az már fél győzelem. Jut eszembe! Nemsokára, ugye, konfirmálsz?

– Igen.

– Engedd meg, hogy mi, szocialisták szervezzük meg az ünnepi ebédet.

– De…

– Semmi de! Kis hozzájárulás egy hívőtől, amit a választástól függetlenül is megtennék a papunkért. Ezt csak azért jegyzem meg, nehogy megvesztegetésnek tűnjön valamiképp a gesztusunk. Mi harcolunk a korrupció ellen, úgyhogy ebben nincs hiba. Ja, és még valami! Üdvözöl a Jolika – kacsintott a fiatalemberre cinkosan. – Azt üzeni, ne menj sehova délután, mert négykor meglátogat.

– Te… te róla is tudsz?

– Magától értetődik, hiszen én küldtem hozzád tanulni. Tetszik, mi? Te is neki. Igen, igen, ő mondta, a többi tőled függ, de akár be is segíthetek, ha kívánod.  

Madaras tiszteletes úgy pattant fel a székéről, mintha kígyóra ült volna.

– Köszönöm, itthon leszek. Viszontlátásra! – biccentett a férfi felé szárazon.

– Csak nem sértődtél meg? – rebbent meg a cukrász szeme gyanakvóan. – Én igaz barátsággal jöttem hozzád, és nem szeretném, ha egy félreértés miatt megharagudnánk egymásra.

– Nyugalom, erről szó sincs, „barátom”. Ellenkezőleg: most értettelek meg csak teljesen!

– Oké! Ezek szerint számíthatunk az együttműködésedre?

– Gyere vasárnap délelőtt a templomba, és megtudod.

– Hogy telt a szabadság? – érdeklődött a lány, amint négy óra körül betoppant, s már húzta is elő a tokból a hegedűt.

– Ne, kérem, fölösleges, ugyanis… ugyanis felmondok. Sajnos közbejött valami, ami miatt nem vállalhatok több hegedűórát. Ugye, megérti? Nagyon sajnálom, mert tehetséges, szorgalmas leány volt, de hát ilyen az élet, kedves Jolánka.

A lány nagy szemeket meresztett, visszarakta hegedűjét, és várakozóan ácsorgott, hátha meggondolja magát a tiszteletes úr.

– Viszontlátásra!

– Viszontlátásra! – fogott kezet Jánossal, s előbb az arcához, majd a melléhez szorította a pap meleg, erős jobb kezét.

– Mi… mit csinál? Ez nem illik – kezdett lüktetni János arcán egy erecske.

– Isten áldja, tiszteletes úr!

– Áldás, békesség! Üdvözlöm a főnökét! Legyen szíves, közölje vele… Különben hagyja, majd én közlöm vele vasárnap délelőtt.

– Esetleg miatta… ? Panaszkodott rám? Tiszteletes úr! Mi köze Kádár úrnak a hegedűóránkhoz?

A lelkipásztorból kikívánkozott az igazság, de a keserűség is, amit alig bírt… Bírt? Már nem is akart magában tartani.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Joli, Joli, miért nem mondta, hogy a főnöke utasítására jár hozzám?

– Utasítására? Jövök én, kérem, magamtól.

– Jó, vegyük úgy, hogy ajánlására, de azt mégsem kellett volna kikotyogni, hogy tetszem magának. Nem gondolta, hogy ez… Hogy is mondjam? Magánügy, amit már rám való tekintettel sem illik világgá kürtölni.

A lány vállat vont.

– Én nem kürtöltem világgá és fogalmam sincs róla, ki súgta be a górénak.

– Vagyis nem tetszem? Jolánka, nézzen, kérem, a szemembe!

– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy én nem árultam el senkinek.

A pap elbizonytalanodott.

– Ebben az esetben bocsásson meg, Jolánka, és sok szerencsét kívánok az új tanárhoz. Esetleg ajánlhatnék is valakit, egy igazi profit, akitől még nálamnál is többet tanulhat.

– Hát mégis elküld? Nem értem. Esetleg az óradíjat kevesli?

– Szó sincs róla, csak hát pap vagyok, református lelkész, akinek adnia kell az etikettre, erkölcsre. No, nem az emberek nyelve miatt, bár ez sem elhanyagolható körülmény, de szerintem sem etikus, ha egy még kiskorú, tizenhét éves lánnyal flörtölnék.

– De hát nem flörtöl. És én sem a tiszteletes úrral, bármennyire is szeretem – vallotta be a lány egyenesen. – Na, kimondtam! Ugye, most nagyon pipás rám?

– Csacsi kislány – simogatta meg a tiszteletes. – Hogy is írja 1. levelében Szent János? Szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Kizárólag az a gond, hogy Jolika nem éri be ennyivel, s még a végén engem is elfog a kísértés – kapta el a kezét a leány arcáról.

A leány szeme megvillant. Tehát mégiscsak hatott rá, épp amikor azt hitte, olyan kemény és bevehetetlen, mint egy várkapu.

– Való igaz, hogy alig múltam tizenhét éves. De ezen csak nem múlik, vagy ha mégis, legfeljebb várunk még egy esztendőt, utána akár össze is házasodhatunk, ha akarja – érvelt okosan, bár félig sem őszintén.

Ténynek tény, hogy tetszett neki az öregfiú, hanem az aggályai enyhén szólva humorosak. Végül is mit számít, hány éves, katolikus vagy református, egybekelnek vagy nem kelnek! A lényeg az, hogy lefektesse, a folytatás magától kialakul. Mással talán nem is sokat kertelt volna, de ez a papocska valahogy elüt a többitől. Ez még hisz a tündérekben, angyalokban, és nincs kizárva, hogy ilyen angyalkát lát benne is. Lelke rajta, játsszunk akkor angyalosdit! Föltéve, hogy végre nem csak hegedülnek a parókián – dörgölődzött Jánoshoz.

– Késő – tért ki előle szemérmesen a tiszteletes. – Nekem már félig-meddig menyasszonyom van.

– Hát aztán! – legyintett fölényesen a kiszolgálólány. – Attól még kipróbálhat engem is, aztán majd eldönti, melyikünket választja.

Az ördögbe, nem passzol neki ez az angyalság! Nem volna mégis okosabb, ha a jövőben, csapot-papot itt hagyva, normálisabb tanárokkal hegedül?

– Tudom, tudom, ezt meg sem hallotta. Akkor hát búcsúzzunk! Sok boldogságot a menyasszonyához! – köszönt el könnybe lábadt szemekkel.

A férfi ellágyulva kísérte egész a kapuig, s még csak nem is sejtette, hogy a lány nem is bánatában, hanem mérgében nyelte a könnyeit.

A következő napokban tartott két bibliaórát, majd meglátogatott egy ágyban fekvő beteget úrvacsora osztás céljából. Szombaton este kapott egy e-mailt Olgától. Drága kicsi lelkem, hát nem felejtetted el Jánoskát?

Kedvesem!

Köszönöm az őszinteséged. Sejtettem, hogy így érzel, azért mégis nagyon felkavart, s még csak szemrehányást sem tehetek, hiszen egyikünk sem hibás, amiért ilyen véget ért a románcunk. Éppen ezért te se gyötörd magadat, velem pedig ne törődj. Majd csak megleszünk nélküled is valahogy. Mármint én és az édesapád, aki, most már én is rájöttem, nem is olyan kőszívű, mint gondoltam. Csak csalódott, amit részben én is megértek. Természetesen maradhatunk barátok, és ha bármikor tanácsra, vigaszra van szükséged, fordulj bizalommal a te hűséges, téged mindig szerető

Olgádhoz

Olga levele megnyugtatta Jánoskát. Tehát nem gyűlöli, még csak nem is neheztel rá, amiért másba szerelmes. Ez nagy lélekre vall, igazi gyémánt az utcán heverő kövek között. Bár ilyen lenne az a másik leány is, akinek a kedvéért, lemond erről a gyémántról. Vajon van Margitnak is PC-je, hogy ugyanúgy beszélhessen vele, mint például Amyvel? – nyitotta meg izgatottan a Skype program adatbázisát. Beírta a Pethő Margit nevet, és feszülten figyelte, milyen eredménnyel zárul a keresés. Hurrá, megtalálta: Pethő Margit, Magyarország, Kecskemét!

Vasárnap. Margit nem reagált a hívásra, ami két dolgot is jelenthet: vagy rossz helyre kopogott, vagy be se kapcsolta a gépét az ibolyakék szemű tanítónő. Ekkor magára kanyarította talárját, és átballagott a templomba. Ma elég kevesen vannak! – pásztázott végig tekintetével az itt-ott üresen tátongó padsorokon. Kádár Sebi? Kivételesen jelen volt. Eljött azért a válaszért, amit a hét elején harangozott be a mesternek.

– Kedves atyámfiai! A napokban egyre többen fordulnak hozzám a következő kérdéssel: melyik pártra szavazzak, tiszteletes úr? – fogott beszédébe a bevezető szertartás, majd egy felolvasott bibliai szövegrész kommentálását követően. – A kérdés jogos és így, a választások küszöbén aktuális is egyúttal.

A hívők feléledő figyelemmel hegyezték a fülüket.

– Ismétlem: a kérdés jogos, de ez még nem jelenti azt, hogy válaszolni is tudok rá. Részemről semmi gond, de honnan tudjam, hogy János bácsi vagy Mari néni is azt akarja, amit én várok a tisztelt képviselő uraktól? Ezért csak egyet mondhatok: szavazzon mindenki saját elvárásainak arányában. Ez ilyen egyszerű, nem feledkezvén meg múltkori elvárásairól sem. Ha teljesültek, többnyire ugyanazokra szavaz, mint azelőtt. Ha nem, másokra, és kész. Ennek kapcsán mindjárt feltevődik egy másik, nem kevésbé fontos kérdés is: igen, igen, rend­ben van, de mi köze mindehhez a vallásnak, templomnak? Nem volna helyesebb semlegesnek maradni? Mielőtt erre válaszolnék, tekintsünk végig a különböző társadalmi korszakokon! Egyiptom, Babilon, Róma, Újkor, Legújabb kor! Mikor, melyik korszakban volt a templom semleges? Egyikben sem, és tudjátok, miért, atyámfiai? Mert a világi és vallási kérdések sohasem határolhatók el élesen egymástól. Vegyük példának magát a Bibliát! Miről szól: a mennyről, angyalokról, elhalt szentek, próféták mennyei életéről, vagy rólunk, emberekről, a hétköznapi élet ügyes-bajos gondjairól, testvérek? A válasz egyértelmű, a dilemma nem is itt kezdődik, hanem ott, amikor az állam akar uralkodni az egyházon, illetve fordítva: az egyház az államon ahelyett, hogy kéz a kézben, egymást segítve munkálkodna miértünk. Ennek érdekében jött létre az inkvizíció, járt Canossát valamikor a kiközösített IV. Henrik német császár, árulták el az egyházat Hitlernek, Sztálinnak, és próbálják ma is pártpolitikai eszközként felhasználni a templomot – nézett János egyenesen a cukrászmester szemébe, aki az utolsó padban törölgette izzadt homlokát. – Mindezek ellenére elképzelhető a templom, közigazgatás és politika viszonylagos semlegessége, autonómiája is. Sajnos megvan ennek is a maga veszé­lye: egyrészt a közöny, másrészt a leplezett ellenségeskedés, mely a nagy kínai falhoz hasonlóan veszi körül a feleket. Na, itt kell megállnunk, testvérek, mert, ahogy Horatius is megállapította: est modus in rebus, van mértéke a dolgoknak. Más szavakkal: ha nem lehetünk barátok, ellenségei se legyünk egymásnak, amit viszont én mondok. Kérem, emelje fel a kezét, aki másként gondolja!

A hívők egyetértően bólogattak, s ettől kezdve még az ateisták, kételkedők egy része is előre köszönt Madaras tiszteletesnek a faluban.

A napok szorgos munkában, ennek ellenére egyhangúan teltek a tiszteletes számára. Néha festegetett otthon, különböző összejöveteleken hegedült is. Hanem a lelke többnyire máshol kóborolt. Nem találta örömét az igehirdetésben, unta a keresztelést, fölösleges tehernek érezte a vallásórákat, lelki tanácsadást? Szó sincs róla, inkább hálát adhat Istennek, hogy olyan munkát végezhet, amihez ért, ugyanakkor szeret is. Mindebből mégis mindig hiányzott valami. Jelen pillanatban például… Mi is? Eleinte maga sem tudta, csak úgy érezte. Aztán rájött. Hát persze: a Margitka szép ibolyakék szemei! Milyen csodás, ingerlő teste van! – villantak fel agyában az uszodai emlékképek. Azok a csípők, a mellei… Jaj, nem szabad, ez paráznaság! Igaz, nem fizikai értelemben, azért csak bujaság az. Kerüljétek a paráznaságot – áll a Korinthusiaknak írt I. levélben. Minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül van, de aki paráználkodik, a maga teste ellen vétkezik. Majd, ha feleségül veszi, joggal képzelődhet. Elveszi, elveszi, de hát hogy, mikor? 50 km távolból?  Hirtelen elfogta a vágy, hogy a hírös városba utazzék. Ajaj, és mi lesz Aczó Lacival? Nem vette el, vagy legalábbis kérte meg időközben Margitkát? Sajna meglehet, meg is nézi gyorsan, kapott-e üzenetet a leánytól – huppant a PC-je elé lázasan. És láss csodát: a monitor tálcáján ott virított Pethő Margit felkiáltójeles e-mailje. Gyorsan aktiválta, és egy perc alatt kiderült, miszerint a lány már régóta megkapta a levelet, s csupán azért nem válaszolt, mert lerobbant a laptopja. Webkamerád nincs? – chatelte sietve, még mielőtt újfent megtréfálná őket a technika ördöge. Margitnak ez is volt, s a következő pillanatban már láthatták is egymást a képernyőn. A lány kárminpiros köntösben ült egy fotelben, haja kibontva, keble félig kilátszott.

– Mi újság? Gondolsz néha rám, vagy elkéstem a kérdéssel, mert már férjhez is mentél Lacihoz?

– Nem mentem. Csak az anyám akarja. De honnan tudsz te erről, lelkecském?

– Csak úgy, kitaláltam. Nem vagyok én sem vak, sem annyira együgyű, hogy meglássam, amit nem is olyan nagyon takargatnak el előlem – emlékezett vissza János arra a jelenetre, amikor a tanítónő és a tanár szorosan egymáshoz simulva táncoltak.

– Féltékeny vagy? – húzta össze mellén Margit a pongyolát. – Ez új. De légy nyugodt, én csak téged szeretlek.

– Pillanatnyilag az bánt a legjobban, hogy ilyen távol lakunk és dolgozunk egymástól. Ha lenne egy kocsim vagy sűrűbb lenne a közlekedés, még megjárná. Akkor Laci sem zavarna különösképpen.

– Igen, ez kár, annál is inkább, mert szeretném, ha lefestenél.

– Hát még én! De mikor, ugyanis legközelebb már csak jövő nyáron megyek szabira. Hanem tudod, mit? – töprengett el a tiszteletes. – Kérek egy hét rendkívüli szabadságot, és azalatt megfestem az arcképed, mert azt, ugye, nem illik, hogy te látogass meg otthonában egy egyedül élő agglegényt.

– Pazar! – vidult fel Margit a képernyőn. – Hogy te milyen rendes vagy!

– Margit! Margitka! Gyere vacsorázni, kislányom! – csendült fel Pethő Istvánné hangja váratlanul a lány mögött.

– Most mennem kell. Akkor várlak, és… szeretlek – hintett csókot Margit kacéran a férfinak.

 

 

 

(Illusztráció: Steve Goad)

Egy tiszta lelkű ember (III. rész)

ANYA ÉS LÁNYA

Ez bizony szerelem volt első látásra. Az elkövetkező napokban Madaras másra sem gondolt, mint Margitra. A lány szép volt, ez kétségtelen, de korántsem olyan okos, mint képzelte eleinte. Ezt ellensúlyozandó azonban igen-igen tanulékony, amit János ki is használt alaposan, s elkezdte tanítgatni az ibolyakék szemű tanítónőt.

– Hogy te milyen jó fej vagy! – mondogatta a lány elismerően. – Honnan szorult beléd ennyi tudomány!

– Nem szorult, tanultam, és te is ilyen művelt lehetsz, ha nem éred be annyival, amit a képzőben tanultál.

Természetesen mindennap találkoztak, nagyokat sétáltak, el-elmentek a multiplexbe, s már meg is csókolták egymást, annak rendje és módja szerint.

– Még két nap, és lejár a szabadságom – sajnálkozott a tiszteletes. – Én elmegyek Tázlárra, te meg szépen elfelejtesz.

– Soha, esküszöm! Isten engem úgy segéljen!

– Szép, de jobban esik, ha egyszerűen csak nemet mondasz, mert, ahogy Szent Jakab írta: „ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”

– Majd meglátogatlak – ígérte meg a tanítónő. – Azért Tázlár sincs a világ végén. Én téged, te engem, amíg…

– Amíg?

– Össze nem házasodunk – gondolta anélkül, hogy ki is mondta volna, utóvégre effélét egy férfinak kell kimondani. – Amíg Kecskemétre nem helyeznek.

– No, akkor várhatsz vagy tíz, húsz évet. Nem olyan sok pap szolgál ám vidéken, hogy csak úgy átengedjék őket a városnak. Hacsak…

– Hacsak?

– Nem te jössz Tázlárra oktatni – gondolta a tiszteletes, amit viszont ő hallgatott el a lány elöl, tudván tudva, mennyire irtózik Margitka a vidéki élettől. – Inkább ne találgassunk! Hagyjuk az Úrra, és bízzunk benne, mert aki bízik benne, megerősödik és megmentetik.

Milyen szépeket mond! – pistult bele egyre jobban Pethő Margitka. Ákos szerint tehetségesen fest is a fiatalúr, továbbá hegedül, írogat. De vajon mit? Verset, regényt vagy színdarabot?

– Színdarabot.

– Nagyszerű! Talán már elő is adták őket?

– Á, dehogy, helyesebben igen: a tázlári kultúrotthonban.

A tanítónő érdeklődése úgy szétpukkant egyszerre, mint a színes szappanbuborék. Kultúrotthon, amatőrök… ! Puff neki! Hol vannak ezek egy kecskeméti színháztól!

– Nem volna kedved fürödni? Folyónk ugyan nincs, de ott az uszoda, a széktói strand vagy a szabadidő központunk.

– Csakugyan! Mióta itt vagyok, még meg sem mártóztam, holott imádok fürödni, napozni – villanyozódott fel a fiatalember. – Talán, igen, menjünk az uszodába. Ott kisebb a zsúfoltság ilyenkor.

– Menjünk, de azt már most kikötöm, semmi mélyvíz, úszás meg ilyesmi, mert úszni bizony nem tudok.

– Majd megtanítalak, Margitka, megtanítalak. Na jó, nem holnap, mert, mint mindenhez, ehhez is idő kell, de hát találkozunk mi még, ugye, máskor is – nézett a lány szemébe hosszan, szerelmesen.

A tanítónő fölemelte János állát, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Aztán mégsem csókolta meg, csak nevetett egyet, és elszaladt.

Utolsóelőtti nap. Istenem, hogy elröpült az a két hetecske! János egy gyékényen elnyúlva hallgatta Margit szakszerű fejtegetéseit a legújabb divatról. A téma persze untatta, de most mit mondjon: nagyon bírlak, szépségem, de még jobban bírnálak, ha hallgatnál?

– Untatlak?

– Naná! Bocs, csak vicceltem – mosolyogta el magát. – Egyébként olvasni szoktál-e, vagy csak a gyerekektől kérsz effélét?

– Ez is vicc volt, vagy, hogy értsem? – meredt rá a tanítónő. –Természetesen olvasok.

– Mit?

– Vegyesen: divatlapokat, krimit, bestsellert…

– Egyet kihagytál: a Bibliát.

– Mert nem is olvasom – ismerte be őszintén. –Viszont most, hogy ismerlek, kedvet kaptam erre is, mi több, már bele is kezdtem Stephen King, Végítélet című művébe.

– Ej, a Szentírást olvasd, ne Stephen Kinget, kisasszony! Máté, Márk, Lukács, mindegyik leírja, mi történik a világgal, ha elfordul az Atyától.

– Mi történik?

– Gyűlölet, törvénytelenség, szülők iránti engedetlenség, a természetes vonzalom hiánya, gyönyör- és pénzhajhászás veszi át fokozatosan a hatalmat. Senki sem bízik senkiben, és képletesen szólva habozás nélkül megölnek egy tál lencséért. Tervezés helyett káosz van, az öregeket likvidálják, és már senki sem akar dolgozni, melynek következtében elsorvad a gazdaság, kiürülnek a boltok, elgazosodnak a szántóföldek. Hogy mindez hova vezet, már most borítékolható, és ez még csak a vég kezdete.

– Ne ijesztgess! – kedvetlenedett el a bájos, fiatal hölgy, aki eddig legfeljebb filmekben szembesült hasonló vízióval. – Ha már a kezdet ilyen, milyen lehet a folytatás?

– Meg van írva ez is a Jelenések Könyvében. Országok, sőt, földrészek mennek ölre egymással, miközben pusztít a járvány, éheznek az emberek. A jéghegyek sorban elolvadnak, és minden folyó, tenger kilép a medréből. Ezt állítják maguk a tudósok is, csak az okot, pusz­tulásunk igazi rugóit nem látják.

– Mondja, Jehovista maga, és egyáltalán hiszi is, amit összezagyvál ennek a csinos leánynak? – mordult a papra ekkor egy mellettük napozó, jól táplált úriember.

– Én… Mit számít! Én csak azt mondtam, ami meg van írva, tisztelt barátom!

– Barátja magának a Belzebub! Ez mégis csak hallatlan: a hölgyet sokkolja, engem meg sérteget! – pattant talpra harciasan a sörhasú.

– Üljön le, mit pattog! – avatkozott közbe egy tinédzserkorú fürdőző. – Ha jehovista, akkor jehovista. Csak nem maga akarja előírni, ki mi legyen, és mit mondjon!

– Kuss! Téged ki kérdezett! Fogd meg a taknyod, és ne dugd bele az orrodat a nagyok dolgába!

– Gyere, ússzunk egyet! – fogta kézen János a zavartan mosolygó Margitot, és faképnél hagyta az egymásra vicsorgó feleket. – Nálatok minden polgár ilyen agresszív? – kérdezte a medencében fanyarul.

– Akadnak néhányan, főleg, ha beszívnak. De hagyd a csudába! Felejtsd el, és élvezd ezt a csodálatos vizet és napocskát! – tárta oda arcát Margitka a tűző napfénynek. – Most jut eszembe, holnap még lesz egy jelenésed a… mamánál. Szeretne megismerni. És a papa is.

No fene! Hiszen még meg sem kérte a kisasszonyt. Ez viszont még odébb van. Előbb jön az udvarlás, legalábbis ő így szokta, nehogy csak akkor jöjjön rá, milyen nőnek udvarolt, amikor már elvette. Másrészt ott van még Amy meg Olgácska, akik szintén várnak rá. Egyedül az a kérdés, melyiket szereti hármuk közül legjobban. Fogas kérdés, mert mindig ahhoz húz leginkább, akivel éppen együtt van. Pillanatnyilag tehát Margithoz, de nincs kizárva, hogyha holnap meglátogatná Soós Olgát, a másik kettő képe elhalványulna átmenetileg. Ha rajta múlna, mindhármat elvenné, ami még bűnnek sem számított valamikor, lásd Ábrahámot, Jákobot, Salamont meg a többi ószövetségi figurát.

Másnap délután izgatottan csengetett be Pethőékhez, s pár perccel később már együtt römizett a családdal. Utána dominóztak, kivéve a család fejét, egy savanyú ábrázatú, feleségénél tíz évvel idősebb szabómestert. Feltehetőleg unatkozhatott, mert alig-alig szólt közbe, miközben a többiek felszabadultan traccsoltak. Elsősorban a nagyapa, Elekes Sándor úr, aki szokás szerint világháborús visszaemlékezéseivel bombázta a famíliát. Jánoska éles szemmel figyelte, analizálta a Pethő család arcait, és alig telt el fél óra, máris tudta, hova rakja őket. Legmarkánsabbnak tűnt a hófehér hajú szabónő. Kemény áll, parancsoláshoz szokott, hűvös tekintet. Itt vitathatatlanul ő hordta a nadrágot. Akárcsak az édesapám – szegezte le magában a tiszteletes. Csupán abban különböznek egymástól, hogy amíg apám megveti, Anna asszony kifejezetten szereti a divatot, egyúttal kenceficéli is magát rendesen. De még ha csak ő kenceficélné! Nagyobb baj az, hogy Margitkát is erre szoktatja.

– Nyertem! – kiáltott fel diadalmasan Sándor bácsi. – Mi volna, ha nemcsak chibritben[i], hanem monédában[ii] is játszanánk, gyerekek?

– Mi az a gibrid meg monéda? – ingatta meg a fejét rosszallóan Pethő Istvánné. – Hányszor mondjam már, hogy ez itt Kecskemét, nem Méhtelek, és épp itt az ideje, hogy te is úgy beszélj, ahogy Kecskeméten beszélnek.

– Köszönöm a játékot! – állt fel a jó öreg, és sértődötten húzódott félre egy sarokba.

– Kicsit keveri a nyelveket – magyarázta Margit édesanyja. – Magyarnak ugyan magyar, de román községből, egy Sarkadtól hét kilométerre lévő faluból származik.

– Szóval falusi. És hogy tetszik neki a városban?

– Sehogy. Már megbánta, hogy idejött, s állandóan azon spekulál, miként építhetné úgy be a kertünket, hogy disznót, kecskét, libát, tyúkot, csirkéket neveljen.

– Meg nyulakat – süvöltött feléjük Sándor bácsi a sarokból.

– Aranyos. Lehet, hogy a helyében én is ezt csinálnám.

– Halljátok? – sétált vissza erre ragyogó arccal az asztalhoz. – A tiszteletes úr okos ember ám, és ha ő is erre esküszik, abban precis, izé… biztosan van valami.

– Mindegy, itt akkor se büdösítsen nekem egy koszos jószág sem – intette le fölényesen a szabónő. – Én iparos vagyok, szabó, ha nem vetted volna észre, apukám, és semmi kedvem falusi lakot csinálni a házamból. Pista? Neked mi a véleményed, csináljunk?

– Semmi esetre se! – állt ki felesége mellett az ösztövér szabó. – El is futna egyből minden kliensünk. Másrészt engedélyt sem kapnánk hozzá. A külvárosban még megjárja, ott akár tehenet is tarthatna igen tisztelt apósom, de ez itt a belváros, kérem, a belváros.

– Megyek. Még ma pakolok, és visszamegyek a falumba.

A mama legyintett, és össztüzet zúdított a tiszteletesre. Először is arra volt kíváncsi, valóban olyan gazdag ember a vadkerti Madaras úr.

– Attól függ. Széles Gábor és Demján Sándorhoz[iii] képest szegény, hozzám vagy a körzeti postáshoz képest nyilván jól szituált állampolgár. Miért?

– Hát csak úgy kérdeztem. És maga hogy boldogul? Nem volna kedve Kecskemétre költözni?

– Most már volna, de mit tegyek, ha ez volt megírva.

– Semmi sincs megírva! Véletlenek ugyan elő-előfordulnak, de az ember nagyobbrészt mégiscsak saját sorsának kovácsa. Hát majd utánanézünk. Szerencsére régi családi barátunk az esperes, ugyanis nem szeretném, ha az én lányom… De erről majd máskor tárgyalunk.

– Ó, de jó, ó, de jó! – ugrándozott a tanítónő. – Látod? Ez az én anyukám!

Olyan, mint egy kisgyerek! – pislogott Madaras úr. Kis naiv leányka egy érett nő testében. Valószínűleg a környezet, az a sok kisdiák formálta ilyenné. Nehezebb viszont belelátni a mamába. Hol az az érzése, kedveli, hol az, hogy egyáltalán nem bízik meg benne.

– Képzeld, János színdarabokat is ír… néha! – dicsekedett el Margitka ezúttal Jánossal, hadd lássa az anyja, azért ez a fiú sem akárki.

– Az jó, föltéve, hogy rendesen meg is fizetik. Melyik színházban mutatták be a darabját?

– Nem mutatták be, s még csak meg sem fizetik, mert többnyire csak úgy magamnak írogatok.

– Fura szokás! Sohasem értettem, s még ma sem tudom felfogni, mi élvezetet okozhat olyasmin dolgozni, amiből se haszna, se öröme sincs senkinek. Igaz, az én lányom is zongorázik, ami ugyancsak nem hoz semmit a konyhára, de ő legalább elszórakoztat bennünket. Margitkám, nem játszanál nekünk valamit?

A lány engedelmesen ült a zongorához, s a következő pillanatban felcsendült Beethoven lX. Szimfóniája.

– Brávó! Éljen! – tapsolt lelkesen a fiatalember.

– Parancsolj! Papa, hozz ide, légy szíves, még egy széket, Jánosnak!

– Miért, hát zongorázni is tud?

– Csak konyítok hozzá, konyítok. Az én hangszerem inkább a hegedű, s mivel hegedű nincs…

– Itt a zongora – húzta magához a szép leány. – Beethoven: szonáta, opus 6. Ismered? Négykezesre írt zongoradarab.

– Véletlenül igen.

– Akkor los[iv] – száguldott végig ujjaival az elefántcsont billentyűkön.

– Köszönöm! Nagyon édesek, ügyesek voltatok – buggyant ki egy könnycsepp Anna asszony szeméből. – Szegény anyám, hogyha most láthatna titeket… !

Madaras tiszteletes sok mindent feltételezett az őrmester modorú mamáról, csak azt nem, amit most látott.

– Ha már itt tartunk, játsszátok el ezt a nótát is! – gyújtott rá a nagyapa egyik kedvenc dalára:

Férjhez ment a meszelő,
Elvette a reszelő.
Házasodik a lapát,
Elvette a piszkafát.

A tiszteletes együtt fújta az öreggel, amivel úgy levette a lábáról, hogy még meg is puszilta Jánoskát.

– Most pedig táncoljunk! – állt fel egyszer csak Margitka, és odalibbent a Hifihez. – A Kék Duna keringő megfelel?

– Kapcsoljad! – elevenedett meg Pethő Istvánné, aki táncolni, énekelni egyaránt szeretett. – Hölgyválasz! – húzta fel a székről szenvtelenül szemlélődő férjurát.

– Hagyj, kérlek! Tudod, milyen rosszul táncolok.

– Na és! Ki látja? Nekem meg jó vagy így is, angyalom. Tiszteletes úr, maga sem tud táncolni?

Félretolták az asztalt, székeket, és körbekeringőzték a nappalit. Sándor bácsi kapott az alkalmon, s miközben a család felszabadultan keringett, ő szépen bedobott pár pohár kecskeméti fütyülőst.

Hirtelen felbúgott a bimbamcsengő az előszobában.

– Nézd meg, lányom, ki csönget!

– Aczó László, egy kollégám a suliból – mutatott be Margit egy sűrű szemöldökű, ám annál gyérebb hajú fiatalembert. – Ő meg János, vagyis Madaras tiszteletes Tázlárról.

– Örvendek.

– Elnézést a zavarásért! Csak a kölcsönkért könyvet hoztam vissza Grétának.

– Dehogy zavar – olvadozott a víg kedélyű szabónő. – Foglaljon helyet, drága tanár úr, és kóstolja meg ezt a teasüteményt.

– Köszönöm, finom. Nagyon finom. Margitka sütötte?

– Nem – válaszolta Margit őszintén. – Főzni ugyan tudok, de a sütikhez még nem értek.

– Mek-mek! – nevetett csúfondárosan az őszbajszú nagypapa.

– Hogy telik a szünidő?

– Remekül. Mondtam már, hogy ősztől otthagyom az iskolát?

– Csak nem! – hökkent meg a mama és lánya egyszerre.

– Sajnos így alakult, illetve mit sajnos: hálát adok a sorsnak, hogy végre normális helyre kerülök.

– Igen? Hova, egyáltalán van ilyen hely a városban?

– Remélem, Anna asszony, remélem. Épp ott van mellettünk pár méterre a házunktól. Egy számítógépes szerviz, egész nyugis hely, káosz, inzultusok, gyomorgörcs és hasonlók nélkül, amivel már, biz isten, nagyon tele van a hócipőm.

– Ennyire komoly? Talán várjon még egy évet, Lacika! Nemsokára választunk, és az új kormány…

– Ugyanolyan lesz, mint az előbbi – egészítette ki a szabó józanul, aki elég ritkán nyilatkozott, viszont ha megszólalt, sohasem mondott zöldséget. – Nem új kormány kell ide, hanem új rendszer, uraim. Nem igaz, tiszteletes úr?

– Hát, nem tudom. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok én ehhez, Pethő úr. Elvileg… elképzelhető, de ha a történelmet nézzük, már nem vagyok annyira derülátó, mert mikor létezett olyan rezsim vagy szisztéma, melyben a mindenkori hatalom a nép, választópolgárai ügyét de facto[v] ne mellékes mozzanatként kezelte volna?

– Akkor… Maga szerint akkor nincs is megoldás? – kérdezte a szabó csöndesen.

– Nincs – horgasztotta le a fejét szomorúan Jánoska. – Legalábbis addig, amíg nem érkezik el Jézus Krisztus országa.

– Konkrétabban?

– Amíg a politika, alkotmány helyett a Szentírás elvei alapján kormányozzák a világot.

– Hű, micsoda látómás! – húzta el a száját a táncos kedvű anyuka. – Nem is tudtam, hogy Jánoska próféta is sutyiban!

De nem tetszett az ötlet Aczó tanár úrnak sem.

– Ez tényleg vízió, méghozzá elég morbid szerintem. Szinte látom a papokat, amikor az egyházi dogmák nevében, hátukon, mellükön egy-egy kereszttel ítélik máglyára az eretnekeket, buddhistákat, muszlimokat. És fordítva: az utóbbiak bennünket, ha közülük támadna valakinek ilyen ötlete, mert Jehován kívül van egy Allahunk, Buddhánk is például. Nem, nem, tiszteletes úr. A dzsihád, keresztes háborúk kora lejárt. Legalábbis remélem, amiként új Hitlerre sincs szüksége többé a világnak. Vagy igen?

– Brr, Hitler! – borzongott meg Anna asszony. – Gondolom, eleget filozofáltunk, uraim! Margitka, lécci, kapcsold vissza a lejátszót, és táncoljunk. Emelje fel a kezét, akinek kedve van egyet pörögni!

– Szabad? – kérte fel a tanár egy táncra Margitkát, amint felhangzott Szenes Iván egyik közismert slágere.

A tiszteletes mintegy álomból ébredve figyelte, hogyan táncol a két pedagógus, s egyre inkább látta, érezte, hogy kettőjük kapcsolata több mint kollegiális. Szóval egy vetélytárs.

Most kösd fel a gatyád Madaras Jánoska!

 

 

__________________________________________________

[i] Gyufában. (rom.)

[ii] Érme, aprópénz. (rom.)

[iii] Magyarországi milliárdosok.

[iv] Rajta! (ném.)

[v] Való(já)ban, ténylegesen. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: GonZs)