Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.

– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

– Az édesapád.

– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?

– Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.

– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.

– Tessék!

Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.

– Nem ismerem magát. Volt szerencsém Nyugodj meg, bogaram! – Turai Kamil méltatásával bővebben… →

A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma, meg piás is az ungro¹, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

– Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

– Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

– Mi másért?

– Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

– De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

– Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

– Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz? EMBEREK ÉS PATKÁNYOK bővebben… →

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor¹, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon².

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral? DOHOS EMLÉKEK bővebben… →

Délután öt óra. Berki úr kilépett a számítógépből, és elköszönt a főnöktől.

– Mi az már megy, Berki úr?

– Öt óra, de ha kívánja, maradok.

– Menjen csak!

Ezek a hivatalnokok mind egyformák. Egyik sem szeret ráhúzni, mégis folyton fizetésemelésről gagyognak.

– Hát, akkor viszontlátásra, Huszti úr!

Ezek a főnökök mind egyformák. Mindegyik azt szeretné, hogy ráhúzzon, de a fizetését egyik sem emelné. CSAK EGY KUTYA bővebben… →

Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát. BOGÁNCS bővebben… →

Két zsaru járőrözik *város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr.

– Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál!

EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a földön, és olvasgat. Előtte, mögötte közömbös arccal jönnek-mennek az emberek, egyik-másik elolvassa a transzparenst, aztán odébbáll. Mindennapos jelenség volt, szinte hozzátartozott az utca képéhez.

– Jó napot kívánunk!

– Tiszteletem, önöknek is.

– Tüntetünk, tüntetünk? – érdeklődik az öregebb fakabát.

– Miért, nem szabad?

– Attól függ. Ha van engedélye, bármikor? Nem mondom, az öltözéke kissé hiányos, de még elcsúszik, legfőképp amiért ilyen kurva meleg van – ránt ki zsebéből egy hatalmas kockás zsebkendőt. – Csak aztán vigyázzon: eddig és nem tovább, ha nem óhajtja, hogy közbotrányokozás vagy szeméremsértés miatt bevigyük. BONYOLULT VILÁG bővebben… →