Délután öt óra. Berki úr kilépett a számítógépből, és elköszönt a főnöktől.

– Mi az már megy, Berki úr?

– Öt óra, de ha kívánja, maradok.

– Menjen csak!

Ezek a hivatalnokok mind egyformák. Egyik sem szeret ráhúzni, mégis folyton fizetésemelésről gagyognak.

– Hát, akkor viszontlátásra, Huszti úr!

Ezek a főnökök mind egyformák. Mindegyik azt szeretné, hogy ráhúzzon, de a fizetését egyik sem emelné.

– Na, hogy ment? Leégett már a levéltár? – tréfálkozott vele otthon a felesége.

A szemüveges férfi fáradtan roskadt a fotelbe. Kopaszodó, szikár ember volt, arca beesett, vállai keskenyek.

– Még nem, hacsak fel nem gyújtom én egy szép napon.

– Ne ijessz meg, mi történt?

– Á, csak a szokásos. És fodrászéknál mi újság?

– Mint nálatok: semmi különös!

A fiatalos, itt-ott túlsminkelt asszony fodrásznőként dolgozott. A borravalóknak hála, tűrhetően keresett, bár ezért nyelnie is kellett időnként. De ki nem nyel manapság? A nagy hal a kis halat, a gólya a békát, a béka a szúnyogot… Miért maradna ki ebből pont két szürke kisegér?

Szóval nyeltek, hallgattak. Csupán otthon engedték ki a szelepet, és hol a klienseket, hol a főnököket szidták, aztán a kormányt, az árakat, hogy másnap kezdődjék minden elölről: hajlongás jobbra, bólogatás balra. Így teltek-múltak a napok nagyjából azonos napirend szerint. Berki úr reggel nyolctól ötig ügyködött. Délben ebédszünet. Akkor félretolta az aktáit, és elballagott egy bisztróba. Este vacsora, tévé, homlokcsók és „Jó éjszakát, aludj jól, kedvesem!”. Havonta egyszer elmentek a színházba, évenként nyaralni, ezzel ki is merült valamennyi programjuk.

– Nem gondolod, hogy kissé unalmas az életünk? – aggodalmaskodott néha Berki úr.

– Nekem megfelel. Nem a legszínesebb az életünk, viszont zűrjeink, pénz- és egyéb gondjaink sincsenek – nyugtatta meg a fodrásznő.

– Bárcsak a fiúnk is ilyen zavartalan jövő elé nézhetne! Maholnap végez, és ki tudja, kap-e munkát valahol, mert iskola, egyetem ugyan bőven van, csak a kereslet és kínálat nem szokott soha klappolni. Még szerencse, hogy olyan szakma felé orientáltam, amivel a jég hátán is megélhet.

– Te vagy a világ legbölcsebb papája – dicsérte meg a férjét büszkén. – Még építünk neki egy két szoba-konyhás lakosztályt, utána passz, mint szülők befejezhetjük, amit elkezdtünk.

– Lakosztályt.

– Természetesen. Ennyit csak elvárhat egy gyermek a szülőktől.

– No, ez elég nehéz lesz – kezdett lélegzeni gyorsabban a világ legbölcsebb papája. – El tudod te képzelni, mennyi pénzbe és időbe kerül manapság egy apartman?

– Nyugi, öreg! Egy másodállással megoldjuk, esetleg felveszünk némi kölcsönt is, azzal Petinek ugyanolyan háza lesz, mint Várkonyiéknak a szomszédból.

– Nem! – jelentette ki nyomatékosan, életében talán most először, mert amúgy rendszerint egyetértett az asszonnyal.

– Nocsak! És ezt pont te mondod? Eddig azt hittem, imádod a fiadat.

– Persze, hogy imádom, de egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy belevágjon egy ilyen dologba. A pénz még hagyján, illetve, épp ez a bökkenő. Jelenleg van pénzünk, mert dolgozunk, de holnap, mi a biztosítéka annak, hogy nem tesznek minket is lapátra, és akkor mi lesz a házzal, kölcsönnel?

– Jaj, ne légy ilyen kishitű! – bosszankodott a fodrásznő. – Azért lesz még nálunk jó élet, mert ahol az ég beborul, ott ki is derülhet. Egyszer Peti is családot alapít, és egy családnak laknia is kell valahol.

– Majd nálunk szépen ellaknak. Nem Peti lesz az első nős ember, aki a szülök házába viszi a menyecskét.

– Hú-ú-ú! Két generáció egy házban? Berki úr, ezt maga sem gondolja komolyan.

– Miért ne! Ha viszont nem tetszik, építsenek ők házat maguknak. Tanulják meg, hogy semmi sült galamb, itt minden sikerért keményen meg kell dolgozni. Ezt tettük mi is. Most mutassák meg ők, mire képesek!

– Brávó! – tapsolt ironikusan Berkiné. – Nem tévesztettél te pályát, barátom? Valaha így prédikált az osztályfőnökünk is a gimiben.

– És? Talán nem volt igaza?

– Nézd, szerinted melyik megoldás helyesebb: ha Peti azért gürizik, mert egykor mi is ezt tettük, vagy inkább segítsünk rajtuk, hogy ne kelljen nekik is annyit gürizni?

A levéltáros eltűnődött a kérdésen.

– Nem bánom, segítsünk! – adta be végül a derekát. – De egyet kikötök: Petike velünk együtt dolgozik. Ha kell, gödröt ás, ha kell, bevásárol, summa summarum, kiveszi a részét a munkából.

– Így legyen! – vidult fel a fodrásznő. – Te vagy a világ legmegértőbb papája – dobta be a refrént, immár ki tudja, hányadszor, és homlokon csókolta a kopaszodó apukát.

Berkiékre csakhamar nehéz gondok szakadtak. A bankból felvett kölcsön viszonylag csekély volt, fizetésük még csekélyebb, de szerencsére ott volt a rokonság! Laci sógor asztaloskodott, Berki úr bátyja hajtotta fel az építészt, gázszerelőt stb., míg Berki úr fatere anyagért szaladgált. Megrendelte a meszet, cementet, meg amire szükség volt, nehogy becsapják őket a számlákkal a mesterek.

– Ez az építkezés minden erőmet elszívja – zuhant az ágyába Berki úr esténként. – Alig kezdtük el, máris totál kivagyok. Tévé nuku, olvasás nuku, hisz ültömben elalszom. És ez még nem minden! Lassacskán annyi időm sincs, hogy rágyújtsak egy bagóra. Te hogy bírod? – kérdezte az asszonytól, de már a választ meg sem hallotta, mert pillanatok alatt elszenderült.

Eltelt három hónap, de Peti házából még alig látszott valami, miközben a tőkéjük napról-napra picibb lett.

– Kölcsönt már kértünk, most jöhet a pluszmunka – sóhajtott a derék töltőtollkoptató. – Csak az a kérdés, miféle, mert én aztán egy szöget sem tudok beverni, más szóval nem értek én az égvilágon semmihez.

– Vállalj reklámújság-kihordást! – ajánlotta Berkiné. – Ehhez nem kell sem kézügyesség, sem diploma. Csak bedobod a szórólapot, újságot, mondjuk, estefelé vagy vasárnaponként, amíg szét nem osztod az egész szemetet, utána szabad vagy, akár moziba is mehetnénk.

– Ha még lenne hozzá energiánk. Másrészt olyan rosszul fizetnek, hogy egy segédmunkás bérét sem tudnánk belőle fedezni.

– Én elvállalom – ajánlkozott ekkor Petike. – Hadd tegyek valamit én is a kasszába.

– Te csak tanulj, kisfiam! – intette le az anyuka. – Neked ez a feladatod, a többit bízd a szüleidre!

– Ettől még tanulhat – vetette ellen a levéltáros. – Legfeljebb ritkábban számítógépezik az ifjúúr. Erről jut eszembe! Mi volna, ha számítástechnikát oktatnék! – pattintott az ujjával.

– Nagyszerű! Én meg takarítani fogok egy belvárosi suliban – jelentette be Berkiné.

A délutáni túlórák csakhamar meghozták a maguk gyümölcsét, és rövidesen kétszer annyit kerestek, mint azelőtt. Hanem a ház, az építkezés ezt a pluszt is elnyelte, így rátértek a skót módszerre. Magyarán: elkezdtek irtózatosan spórolni. Berki úr lemondott a sörről, cigiről, b. neje a kozmetikumokról, és Petike sem vásárolt több üdítőt, DVD-t…

– Unatkozol-e még, Jencikém? – csipkelődött időnként tréfásan a fodrásznő.

– És te?

Egymásra néztek, kacagtak. Most már elvétve sem jártak nyaralni, színházba, legvégül eladták legdrágább kincsüket, a türkizkék Suzukit.

– Már túl vagyunk a nehezén – bátorították egymást felváltva. – Még egy év, és átadhatjuk a kulcsokat.

Így is történt, átadták, miközben Petiből is lassan Péter lett, elballagott a gimiből, majd feleségül vett egy… milliomos lányt.

– Hát ezért kár volt annyit gürcölnünk! – tapogatta meg kiálló bordáit a családfő. – Amennyire én a kisasszonyt ismerem, nem fog az egy ilyen kulipintyóba költözni.

– Nem bizony – bólintott rá a neje egykedvűn, aki a legtovább bírta erővel, aztán ő is elfáradt, s már egyre kevésbé tudott valamin csodálkozni, örülni. – Ilyen az élet, Berki úr! De legalább mi ketten megtettük, amit egy szülőnek kötelessége megtenni.

Ezután lassan visszaállt a régi rend. Reggel nyolctól ötig dolgoztak, este vacsora, tévé, homlokcsók, ugyanúgy, mint jó pár évvel azelőtt.

– Mit szólnál egy erdélyi körúthoz? – indítványozta egy nyáron a jó asszony. – Maholnap nyugdíjba megyünk, és jóformán semmit sem láttunk a világból.

– Nem rossz ötlet! Épp itt az ideje, hogy megismerjem nagyszüleim szülőotthonát. Igen, ha máshova nem, oda azért is elmegyünk.

Aztán miért, miért nem, valahogy mégis otthon maradtak. A következő nyáron Velencére gondoltak, utána a Tátrára, piramisokra, de sehogy sem tudtak dönteni. Az egyik túl meleg, a másik fárasztó vagy irreálisan drága volt.

– Tudod mit? – unta el a meddő vitát Berkiné. – Ne menjünk mi sehova. Majd kiülünk a kertbe, nézzük egymást, és nagyokat hallgatunk.

– Most viccel vagy mi baja? – kérdezte magában az öregúr. – Menjünk a Bakonyba! Az is szép hely, meg messze sincs – ajánlotta tétován, és ide, csodák csodája, végül csakugyan elmentek.

Kivettek egy szobát, és átadták magukat az édes semmittevésnek. Az üdülő környékén sűrű erdő feketéllt, madárcsicsergés, csend… Egek, mit hagytak ki mostanig, pedig egy icipicit rajtuk is múlt, mit akarnak látni a világból. Estefelé kiültek az erkélyre, és megilletődve bámulták, hogyan bukik le a nap a fák mögött.

– Csodálatos!

– Az! Ezért az érzésért érdemes volt idáig utazni.

Még sosem jártak erdőben. Talán ezt sem árt megismerni, ha már gondolákra, piramisokra nem futja a pénzükből. Becsomagoltak hát egy kis élelmet, és bevetették magukat a vadonba.

– Úristen, micsoda illatok! – szippantott a levegőbe Berki úr.

– Kakukk! – kakukkolt a felesége. – Gyere, Jenci, bújócskázzunk!

– Bolond vagy! Az én koromban? – botránkozott meg a józan életű irattáros.

– Takard el a szemed, és számolj ötvenig!

– Ezek az asszonyok! Oké, számolok! Egy, kettő…

Tíz perc múlva elfáradtak. Hiába, az öregség…!

– Nini, egy tavacska! Nincs kedved egyet fürödni?

– Nincs.

– Gondoltam – bújt ki szoknyájából a fodrásznő, s egy pillanatra megtorpant.

– Na, mi lesz? Otthon hagytad a bikinid? – kuncogott Berki úr.

Az asszony fölényesen legyintett, és úgy, ahogy volt, bugyiban csúszott a tó kristálytiszta vízébe.

– Hű, de hideg, azért jó. Sőt, nagyon jó – tapicskált boldogan.

A férfi egy ideig tétlenül ácsorgott, aztán gondolt egyet, és csatlakozott a nejéhez. Önfeledten, mindenről megfeledkezve úszott, lubickolt, mint gyerekkorában egy Tisza-parti városban.

– Angyal vagy! – ölelte át a fodrásznőt. – Köszönöm!

– Szívesen, de mit?

– Mindent – tárta karjait az ég felé. – Mucuskám, jövőre ugyanitt akarok nyaralni.

Fürdés után ettek, és szunyáltak egyet a tó partján.

– Jenci, ébredj! Mindjárt este lesz.

– Mi az? Mi történt? – riadt fel a hivatalnok.

– Mindketten elaludtunk. Már a nap is lement.

– Akkor siessünk, nehogy eltévedjünk hazafelé menet az erdőben.

– Jó, jó, de merre? Jobbra vagy balra?

– Balra – vágta rá határozottan, aztán bolyongtak vagy fél órát anélkül, hogy kiértek volna az erdőből.

– Eltévedtünk! – rémült meg az asszony. – Ilyen balfácánt! Jobbra kellett volna indulnunk.

– Igazán? Ha ilyen jól tudod, miért nem szóltál hamarabb?

– Neked? Hát lehet neked ellentmondani?

– Rendben van, rajtam aztán ne múljék. Akkor jobbra át, és imádkozz, hogy neked legyen igazad.

– Ebben a szuroksötétben? Én… én félek, inkább itt maradnék.

Hirtelen megzörrent egy bokor, és a gyenge holdfényben felsejlett egy lógó nyelvű fenevad.

– Farkas! – suttogta az irattáros, s feleségét otthagyva inalt a legközelebbi fa felé.

– Állj meg, Jenci, ne hagyj magamra!

– Mássz fel egy fára, oda nem tud követni – kiáltotta oda futás közben Berki úr.

Még néhány méter, és eléri a fenyőfát. Egyszerre csak megbotlott, és elhasalt az avaron. Az állat hol a fodrásznő, hol a férje felé pislantott, végül a tisztviselőhöz csörtetett. Végem van, mindjárt felfal ez a bestia! – gondolta, és meg sem mert moccanni. Hirtelen átfutott az agyán egy réges-régi történet, melyben valaki úgy menekült meg a farkastól, hogy hallottnak tetette magát. Ha ez igaz, talán nála is beválik. Lehunyta a szemét, és elmormolt egy gyermekkorában tanult rigmust:

                                          Én istenem, jóistenem,
                                          Lecsukódik már a szemem,
                                         De a tied nyitva vagyon,
                                         Vigyázz reám nagyon-nagyon!

– Néró, ide hozzám! Mit akarsz a bácsitól?

A kutya, ugyanis az volt, farkcsóválva engedelmeskedett egy vadászegyenruhás embernek. Berki úr szégyenkezve kelt fel a földről.– Néró, ide hozzám! Mit akarsz a bácsitól?

– Azt… azt hittem, farkas. Eni, gyere ide, ne félj!

– Maguk turisták?

– Üdülők! Kicsit eltévedtünk az erdőben – heherészett zavartan. – Messze van még a nyaraló?

– Ott áll maguk előtt – mutatott a vadász a fák közül kikandikáló üdülőtelepre.

– Tényleg! Látod, Eni? Azt mondtam, balra, és íme: máris itthon vagyunk! Viszontlátásra! Szia, Néró, te kis huncut! – búcsúzott el a vadásztól.

Útközben egy szót se szóltak egymáshoz. Két nap múlva pakoltak, és este már a saját ágyukban pihentek. Úgy éjfél felé megcsikordult az ajtó, és a levéltáros jelent meg az ajtóban.

– Mi az, nem tudsz aludni?

– Sajnos nem. Felfő az agyam ebben a melegben.

– Hát kapcsold be a ventillátort, és menj a… pokolba!

– De Enikő! Hogy beszélsz te a férjeddel? – ütközött meg Berki úr.

– És te? Neked hogy volt szíved egyedül hagyni azzal a farkassal? – robbant ki az elfojtott keserűség az asszonyból.

– Kutyával.

– Mellékes. Cserbenhagytál, ahelyett, hogy megvédtél volna, te giliszta.

A férfi elvörösödött.

– Hallottad? Nulla vagy meg sunyi is, aki igazából sohasem szeretett – alázta meg a nő még jobban; hadd szenvedjen, mint ahogy ő is gyötrődik, amióta belenézett a lelkébe. – Nem folytatom, mert amit te tettél, az úgyis minden szónál többet mond. Hogy mégis miért vettél el, nem tudom, de hogy csalódtam benned, azt sejtheted.

– Látom, nagyon dühös vagy, és ezt meg is tudom érteni. Még… még azt is, ha ezért elválnál. De hát mit csináljak? Nem vagyok, nem is voltam soha egy hős típus – sütötte le a szemét Berki úr. – Igen, elvesztettem a fejemet, de azért szeretlek, és akárhogy is nézzük, az a farkas mégis csak egy kutya volt.

– Egyelőre nem válok, csak kiköltözöm a város szélére, az anyámhoz. Mondjuk, egy hónapra, ami alatt eldöntöm, megbocsátok-e vagy elválunk – vetett véget a disputának Berkiné, azzal hátat fordított a férjének, s még másnap elköltözött.

A tisztviselő egyedül maradt a nagy házban. Egy-két napig még kibírta, talán még élvezte is a csendet, nyugalmat. Aztán elunta, és önmagával kezdett beszélni, mert az ember társas lény, megőrül, ha nem válthat szót senkivel. Igaz, még ott voltak a barátok, kollegák, de ezek sohasem pótolják egy otthon melegét. A felesége… Hát ő olyan, amilyen. Megsértette, aztán elhagyta. De vajon ő nem bántotta-e meg Enikőt? De bizony, hogy megbántotta, méghozzá sokkal csúfabbul, mint őt az asszonya – ismerte el becsületesen Berki úr, s alig győzte kivárni, hogy leteljen a terminus.

Eltelt egy hét. Enikő sehol, pedig titokban arra számított, hogy még egy hétig sem tart ez a lehetetlen állapot. Nem pontosan, de jól számított, mert kb. két hét múlva valóban betoppant a fodrásznő.

– Na, hogy döntöttél?

– Ugyanúgy, mint korábban: egyelőre nem válok.

– Köszönöm – esett le a kő jámbor hősünk, helyesebben antihősünk szívéről. – Akkor hát megbocsátottál?

– Fogalmazzunk úgy, hogy megértetettelek. Megharagudni könnyű, megbocsátani nehéz, ehhez még gyakorolnom kell egy kicsit. Én nem ítéllek el, amiért féltél abban az erdőben, hiszen még a bátrak is félnek néha. Te is pánikba estél, és ez mindent megmagyaráz – fejtegette tárgyilagosan Berkiné. – Másodszor: túl öreg vagyok ahhoz, hogy újra talpra álljak, ha elválnánk.

– Bölcs döntés! Cserébe megígérem, hogy elkezdek gyűjteni pénzt egy új… kocsira – villanyozódott fel az öregúr. – Elsősorban a kedvedért, miután tudom, mennyire megviselt, amikor el kellett adnunk a Suzukit.

 – Kedves vagy, majd megbeszéljük. Ami pedig azt a bestiát illeti… Nos, tény és való, hogy mégiscsak egy kutya volt.

– Te vagy a világ legédesebb asszonya! – ölelte át az őszülő fodrásznőt.

Berkiné egy pillanatra megmerevedett, majd szelíden simult az ölelő karokba.

De már nem csókolták meg egymást.

 

 

Illusztráció forrása: Link.