„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).