Halmai Tamás összes bejegyzése

1975-ben született. Irodalmár, korrektor. Verset, prózát, esszét publikál. Pécsett él. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Esti beszélgetés; Helyeslések könyve; Fehér türkiz

 

Esti beszélgetés

Beszéljünk azokról, akik a nyár
felén a hattyút már tanítják őszre,
kik szélkakast és zászlót stilizált
józanság partján teremtenek össze;

beszélnünk kell ciszterci druidák
esélyeiről, körükben ki fér el,
s mennyei erdőben mennyi driád
vet számot föld mívelte lelkiséggel.

Kikosarazva mámoros lidércek,
elbabitsoltak melankóliák;
esti beszélgetésre, aki vérzett,

most idegyógyul, szavai leheljék
örökdeden a csend mondattanát:
a fű is Isten embere, s a lepkék.

 

Helyeslések könyve

A kövek titkos életét titoknak
hagyd meg. Elég, ha a nyelvet teremtőt
teremti nyelv. A többiség eltikkad
csodától, csillagokat nem igénylők;

de őket is mélyűr szomjazza önként.
Isten elnézi, ha a szent tan: lózung.
És megírjuk a Helyeslések könyvét.
Odád érek. Összehatárolódunk.

Létben az ember anomália,
de ha már így, muszáj lesz tudati,
magasabb renddé alakulnia.

Nem én mondom, hogy nem az én molyol.
Halhatatlanságból kisiklani
elég egy élet. Vissza: egy mosoly.

 

Fehér türkiz

Egyszerre volna részecske és hullám?
Varázstermészetű a valóság itt –
s másutt ugyancsak. Az anyag világít,
láthass végig az energia hosszán.

Összehatárolódni végtelennel
eszme segít, és eszmény biztat vágynod,
a teljességet miféle hiányok
töltsék ki. Földi test is égi hangszer;

a vox humana nemcsak orgonák
jussa: új élet szól hangokon át,
míg sötétben tapogatóznak fények.

Világtalan a csillag, ha csak űrt hisz?
Az ember ritka, mint a fehér türkiz,
de mindenek a semmiben elférnek.

 

(Illusztráció: Janelle Patterson: Autumn Swan)

Liszkay Zoltán: János király és a szamárfülű király

Liszkay Zoltán nagy ívű prózája mindenekelőtt az önfelmérés gesztusát gyakorolja. Ki mindenki voltam, míg az lettem, aki vagyok? A számadás lelkülete talál itt hangot, formát, nyelvet: memoárba komponált fejlődésregényt olvasunk, mely azonban – szemhatára tágasságánál fogva – rendre korrajzzá bővül, egy-egy ponton a pamflet karcosságától sem tartózkodva. Nem csoda: a szocialista évtizedek közérzeti hagyatéka s a rendszerváltás utáni időszakok felemás vívmányai a legpolgáribb öntudatot is görbe tekintetre késztetik. Ennélfogva a tizenkét fejezet tizenkét nagy rápillantásként is érthető.

Az események hol karneváli színezetet öltenek, hol lélektani mélyrétegekbe szorítják tanulságaikat; mintha Rabelais tollát parnasszista kéz emelné a papír magaslati síkjáig. Akár egy szorongó vagabund, keresi magát, s találja föl a világot az elbeszélő – egyszer távoli kontinensek, másszor még távolibb tudati dimenziók önelemzéssel átvilágított ködzónáiban. Ahogy a kötet egyik mottója, egy bibliából vett szöveghely fogalmaz: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14). Intően pontos ez a megállapítás – azzal együtt, hogy a múlékony városok szépsége sem lebecsülendő: rajtuk vezetnek át azok az életsikátorok, melyek végül romlékonyságon túli terekbe torkollnak. Az „örültem, hogy élek” vissza-visszatérő szólama is ezt híreli: a kesernyés beletörődésből újra és újra napvilágra engesztelődő élni akarás és élni tudás kiküzdött, megszenvedett és átfényesített ethoszát.

Egyszerre szórakoztató és szívet ingerlő ez a szenvedélyes sorslépték; a családi miliő anekdotizáló felidézésétől az egyetemi stúdiumok és kapcsolati hálók kibontásán át egy felnőttebb ontológia tanúságáig. Bölcsészpálya és sportélmények, újságírás és szépírói ambíciók, Debrecen és Róma szellemujjai terelgetik a főhőst mind lakályosabb útvesztőkből mind szellősebb magasságok felé. Mert bár túlnyomórészt Kelet-Közép-Európa jellegzetesen képlékeny valóságában járunk, a végtanulság mégis éppen az, hogy az ember nemcsak ürge vagy balek, hanem csillagos egek alatt járó lény is.

Följebb nyújtózkodni támad kedve az olvasónak is, mire a regény végére ér.

 

Stílusjátékok

 

Petri György: Rozsdaidő

Ma még csak pettyezi
a szerkezetet a rozsda;
de holnap? Összeroskadnak
minden konstrukciók.

Barátaim, nem volna ideje,
mint ősz végén okos erdőnek,
hó alá kéredzkednünk?
S úgy várni ki,
míg elmúlik fejünk fölül a tél,
ahogy talpunk alól elmúltak
a hős utak?

Megjön úgyis a zsenge tavasz –
és a nyár! Amikor végre megint
fullasztó por lepi életünket.

 

Sztyepan Pehotnij (Baka István): Tél

Itt van megint az óorosz tél
Megjött fűtetlen farkasokkal
Mint rozsdás sisakon a rostély
Erdő csikorog falka koplal

Cár atyuska évekig reszket
Megrepednek a szamovárok
Balalajka muzsik keresztek
Fagynak halálnak szalutálok

Sztarec lehel az égre holdat
Zarándoka pokolnak mennynek
Mögötte sovány tetszhalottak
Ortodox medvék menetelnek

Jaj ne maradjon szeretetlen
Már senki elrian a tajga
Dosztojevszkij ki az egekben
Ahmatova könyörülj rajtam

 

Lackfi János: #jóéjtnyuszi

Jesszus, hát neked milyen neved van?
De komolyan, ki hívja Jézusnak a gyerekét,
amikor lehetne Józsi vagy Ferdinánd is,
öregem, nem csodálom, hogy ilyen fura fazon lettél,
egyik nap még hawaii a mennyországban,
aztán meg porban bandukolsz akadékoskodók közt.
Figyelj, haver, nem szólok bele, ez a te életed,
a te halálod, na jó, a te feltámadásod is,
de nem lehettél volna egyszerűen csak
Betlehemffy Tivadar? Vagy Kis Pál?
És ráadásul, ez a legdurvább, még Krisztus is!
Miért adnak két nevet az embernek, ha isten?
Oké, nem tehetsz róla, te csak magadra vállaltad
a szavakat, mint a sorsot. Hogy mit? A bűneinket is?
Pláne nem értelek. Nézd csak, én is megvagyok prímán,
pedig se keresztem, se sivatagi szárazság a számban.
Csak néha nehéz. Néha nagyon nehéz. Olyankor
a húsvéti nyuszi szuszogásából is téged hallak.
Mit mondasz? Hogy szeretsz? De hát én is…
Lehet bármilyen neved, ha egyszer áldott.

 

Térey János: Visszatérés a szürkületbe

A polgárság korában eltévedni:
Gondos tervezést igénylő mulatság.
Ha evőeszközök csillámlanak
Hősi arcélek üdvére: világos,
Hogy étkezési etikett a munkánk,
Nem sorsot bontani el korszakostul.
Látjátok, fiúk? Ez itt az apátok
Apjának képe a falon. Akkor még!
Tudták a módját a tisztes örömnek,
És az erdőbe nem turisták jártak.
Akkor még cívis mondatok hallgattak
A rozsdakész civilizációról.
Akkor még, akkor… Íme, hazavágyom
A jobban fésült homályok közé.
Csak elindulni kell. Jöttök, fiúk?

 

(Illusztráció: Nancy Merkle: Rust Abstract Painting)

A tenger margójára. Izsó Zita versvilágáról

„A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”

(Pilinszky János)

 

„mit másként nem tehetek,
nem én teszem”

(Hegedűs Gyöngyi)

1

Izsó Zita költészete a fiatal magyar líra köznyelvét beszéli. Szabadverses alaktan, epikus szólamok, poentírozásra törő dinamika, nyelv és identitás egymásra vetítése: másoktól is ismerős jegyek ezek. Több vonatkozás azonban elkülönbözteti Izsó poétikai kultúráját kor- és nemzedéktársai általános szövegvilágától. Például az, hogy nem ismeri sem az irónia felülnézeti hübriszét, sem az alanyi panasz távlattalanságát. Ezzel összefüggésben a vulgáris közbeszéd ösztönző hatása sem kísérti, és a szarkazmusba oltott melankólia, a depresszív önreflexiók hálózata sem sajátja. Más irányokban teljesedik ez az életmű. Három vonását föltétlenül érdemes kiemelnünk.

A széles tematikai látókör az egyik. Nemcsak horizontális, hanem vertikális értelemben is. Izsó az alanyi lírahagyománytól és a szövegközpontú autopoézistől egyaránt távolságot tart – mert más minőségekhez igyekszik közelebb férkőzni. Döntően a szenvedés (hovatovább a mindennapi passió) változatai foglalkoztatják. Sebek, traumák, elfojtások és kudarcok egyéni és közösségi szintű variációit bírja szóra. Mégpedig egy szociális kompassió igényével, igényességével. A betegség, a halál, a gyász és a bűn nagy kérdései is így áramolhatnak figyelmi rendjébe. S ahogy utaltam rá: nemcsak vízszintes, de függőleges irányokban is megnyitja kíváncsiságát; a földi tragikum tárgykörébe égi származástant kódol. Nem azért, mintha közvetlenül metafizikai költeményeket írna. Hanem mert a mindenkori másik sorsa iránti érzékenység a transzcendens remény sugalmaival érintkezik nála. A helyenkénti mesei és balladás versmodor is szinte spirituális aurát von a közlések köré.

Az Izsó-vers további megkülönböztető tulajdonsága – erre a kritikai fogadtatás is sűrűn kitér – poétikai leleményeinek fáradhatatlan sokasága. Elsősorban a hasonlatok és metaforák mindig meglepő evidenciájára kell gondolnunk. De az aforisztikus-szentenciózus fogalmazás – a versmondatnyi ráismerés – szöveghelyei is ugyanúgy itt említendők, mint a motivikában – például a tenger és a repülés (avagy a zuhanás) képiségében – elrejlő nyilvánvalóságok. Mindezen hajlamoknál fogva, legalábbis antropológiai értelemben, „oknyomozó versírás” (Filip Tamás) az Izsó Zitáé, mely – Pilinszky igen korszerű szavával – „a jelenlét paradicsomába” invitál.

A harmadik jegy fölött könnyen elsiklik a tekintet. Hiszen mit várunk egy szabadverstől? Prózai mondatstílust, szabálytalan szakaszolást, változó sorhosszokat, a rímtelenség kopár esztétikumát. Egészen közel kell hajolnunk Izsó Zita műveihez, hogy föltűnjék: bár alapvetően rímtelen, mégsem teljesen szózene nélküli szövegekkel van dolgunk. Főként versvégen villannak elénk többnyire tompa vagy ragrímek, de néhol egészen tiszta leleményűek is. (Kiszámíthatatlan képlettel – vagy hovatovább képlettelenül.) Ez a poétikai jellegzetesség mindahányszor az emlékezetes zárlat érdekében működik közre, egy magasabb artisztikum pecsétjét ütve gyöngéden az utolsó sorokra. Az alábbiakban csupán jelzésszerűen, hangulatidéző szándékkal hozok néhány példát. Egyet-egyet kommentálok is, hogy érthetőbb legyen, miért gondolom fontosnak a rímformációk sokszínű jelenlétét Izsó Zita költészetében.

2

(TENGERLAKÓ, 2011)

„mert ha nem hall engem, / vagy nem beszél magában, / füljárata üres, mint egy amputált lábú ember / nadrágszára.(Hang asszony) ● „azt sem venné észre, / hogy ezek nem kérések. / Kényszerleszállást végző imák.” (döntés után) ● „egy ideje már mindenki elkerül, / az összes élő elhagyott, / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott.(Örökbefogadott halott) (Finom megoldás: tiszta rím, látszólag azonos toldalékkal – mely azonban egyik esetben igét, a másikban melléknévi igenévből állandósult főnevet fed. S a szókezdő h-k: is: megegyeznek – de az első esetben igekötő takarásába vonul vissza a hangzó.) ● „Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő. / Míg élek, múltam visszanő, / mint a karmolásba beletört köröm.” (Beszélgetés) (A „köröm” talán még értelmezhető volna rímszóként, de a „visszanő” – „idő” egybecsengéséhez nem illeszkedik.) ● „és kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája.(légzésgyakorlat) (Itt a h-s betűrímmel megtámogatott ragrím népdalos egyszerűséget imitál – talán ezért nem zavaró a redundancia sem: az elítéltek ruhája értelemszerűen rabruha.) ● „mégsem állhatod meg, hogy utólag el ne nevezd. /Gyászkoszorúként dobod utána / ezt a két végénél összehajló nevet.(Anna) (Az Anna név palindrom voltára tett reflexióhoz szépen illik a rímszavak figura etymologicája.) ● „és szép is, bár erről nem eshet szó, / mert már nem akar senkit meghódítani. / Mégis ragyog, / mint az éjszaka bezárt boltok kirakatai.(A Fényfejű volt felesége) ● „Később talán lehet szó többről is, / de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét / egyelőre ne jelentsen többet, / mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel.(Az első vacsora)

Van vers, melyet a fölütés és a zárlat rímes kidolgozottsága foglal keretbe: „a szent őrülete / egy kinyitható medállal kezdődött amibe / a szerelme képét tette bele // aztán a tulipános láda és a teteje […] a gyerekek műanyagpisztoly helyett / az ő bűneivel játszanak / csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld a talpa alatt(a lezárható dolgok szimmetriája).

Másutt elszórt rímek (pl. „pár napig” – „magvait”, „nekem” – „senki sem”) vezetik föl a záró sorpár egyszerre jelentéstani és hangzásbéli disszonanciáját: „mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos(A hátramaradott).

Egy-egy rövidebb mű (pl. növésben, Bentlakó) egészén végigvonul a rímpoétika – mind határozottabban s kihallhatóbban. Tüzetesebb – és más irányú – elemzés alighanem formanyelvi jelentést is találhatna abban, hogy éppen mely szavakat és sorokat rímelteti a szöveg szándéka.

 (SZÍNRŐL SZÍNRE, 2014)

„legutoljára a boltban láttam viszont, / a biztonsági őr kérésére ki kellett nyitnia táskáját, / hogy bizonyítsa, egészen üres maradt. / Aztán felnevetett, mintha azt akarná mutatni, / nincsenek a szájában szavak.(Rég nem látott rokon) ● „Azért néha még elhiszem, hogy nincs semmi baj, / csak a költöztetők jártak itt, / és hamarosan átmehetünk egy másik lakásba, / ahol megtaláljuk elveszett dolgaink.(Költöztetők) ● „feltört lábán pedig hegek. / Nem messze tőle az amputált cipő, / én meg a részeg, aki árok helyett / ráncai partjára dől.(Befejezetlen hűség) (Az efféle, szabályosan keresztrímes megoldás olyannyira nem jellemző Izsó Zita költészetére, hogy meglepődésünket könnyen katarzisig tornássza a h-s alliteráció éterisége és a soráthajlás fájdalmas eleganciája.) ● „Közben még többet foglalkozott a háztartással, / hogy valamivel eltöltse az idejét, / úgy tartotta a barackokat a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét.(Méhkirálynő) (Egyszerű ragrím, emlékezetes hasonlat. Olykor nem is kell több a tökéleteshez.) ● „Mégis őket keresem azóta is, / szeretek egyedül lenni a szobában, / mint egy anyában, / de a régi házhoz úgy ötven méternél közelebb nem jutok. / Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók.(Keresésük) (Rímelhet-e egymásra o és ó? Igen, ha jambusi árnyék suhan át a szövegen – ami még maradandóbbá teszi a terasz mint „kihúzott üres fiók” egyszerűségében is káprázatos képzetét.) ● „A folyó mellett haladsz el, ahonnan / a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt, / árnyéka legalább két kertet beterít – / azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.(A felejtés lehetőségei) ● „Ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam. / Nem építettem vészkijáratot az imáknak.(Épülettest) (Ez – s például az előző és még jó néhány további – is: olyannyira asszonánc, hogy már rímstátuszáról is szinte lemondani készül. De épp ezek az alig-rímek – amilyenek például Pilinszky korai költészetét az ontológiai elesettség nyelvi színterévé avatták – képesek kifejezni a gyöngét, az elnyűttet, a haloványt: az embert.) ● „felveszem az egyiket, és az utcára érve megállapítom, / éppen úgy nézek ki, mint akit most lőttek mellkason.” (A tárgyak új élete) (A rímet, nem először, betűrím támogatja meg – ráadásul elcsúsztatott formában, hiszen a „megállapítom” öt, a „mellkason” három szótagból áll. Jótékony feszültséget szít az efféle egyensúlybontás.)  ● „mint egy óvóhely dupla ajtaját, / zárják magukra azt a szót, hogy család.” (Üvegjövő) ● „Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi. / A rendelőben nincsenek lámpaburák. / Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.” (Kijelentő mód) ● „mindegyikük megkönnyebbült volt és felszabadult, / mi pedig nem bántuk többé, hogy hamarosan meghalunk.(Építési terület) ● „de menjenek csak nyugodtan, / higgyék azt, hogy te sem féltél, legyen jó legalább nekik, / én meg csak rejtegetem tovább az ingem alatt / a fuldoklók kétségbeesett szorításainak kék-zöld foltjait.(Az életmentő) ● „Sokáig bámultam a pontot, ahol eltűntek a szemem elől, / mint ha az lenne a hely, ahol minden, ami fontos, elveszik, / mintha ott, ahol bementek, pár másodpercre előtűnhetnél te is, / vagy csak megláthatnám egy pillanatra / kilógó kezed, nadrágszárad, hosszú ujjaid.(Abban a pontban tűnni el) ● „és mikor belépnél, / megállítanám az órám, / mint amikor kikötök egy biciklikereket, / hogy soha ne tudjon elmenni, aki rajta érkezett.(Az első búcsú)

Időnként a nyitányba költözik puha összecsengés: „Kinyitja, hogy felvegyen valamit. / Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik.(Áhítat) – S találunk itt is egészében rímelő költeményt (Felállványozott mennyország, Házi áldás, Mondatrészek).

(ÉJSZAKAI FÖLDET ÉRÉS, 2018)

„és kiszórod a szélbe a hamut, / ahogy annak a halottnak a hamvaival / tetted volna, akit szeretni tudsz.(A szeretet természete) ● „Nem válaszolt, / csak felírta egy cetlire, amiket mondtak neki, / és üvegpalackba zárva a vízbe dobta, / hátha olyan találja meg, aki elhiszi.(Fordított hiányjelek) ● „azt képzeled, minden álmod teljesülni fog, / Velencére gondolsz, és nem veszed észre, / hogy a jövőd lassan süllyed, / mint a vízre épített városok.(Víz alatti felvétel) (Ahogy a két rímtelen sort ölelkezőrím-szerűen fogja közre a „teljesülni fog” és a „városok”: mintha a süllyedő jövőt is óvni akarná az alaktan.) ● „Ő pedig továbbra sem szól utána, / de még sokáig nézi a hátát. / Mellette a gyerek még mindig azon kesereg, / hogy dolgozatírás közben nem jutott eszébe / az a szó németül, hogy megbocsátás.(Csendélet) (A szófeledés kríziséhez illően a rím is igen esendő.)  ● „és ha itt lennének, / és lekapcsolnák a mesterséges fűtést és fényeket, / vajon elegen lennének-e ahhoz, / hogy az emberek a leheletüktől felmelegedjenek.(A szakadás helye) (A rímszavakat alliterációi is egybefűzi: a kimunkált szépség reményt lop a versszövetbe.) ● „persze tudták, hogy majd vissza kell adniuk, / csak ebben a három napban lehetett az övék. / Mégis jó volt, mert a közös múlt kitágult, / mint az anyaméh.(Az új remény) ● „mindenkivel úgy viselkedsz, mint vele. / Úgy távozik belőled a szeretet, / mint az elvetélt anyák lefolyóba fejt teje.(Baleset) ● „így raklak össze, / magamban megszámozom a részeid, / mint a kutatók a tengerbe zuhant repülőgép megtalált roncsait.(Amnézia) (A palatális és veláris hangzók kettőssége disszonanciát, a betűrím enyhe harmóniát teremt: akárha emlék és felejtés feszülne egymásnak.) ● „el kell hagynunk a helyet, / mintha egy ártéri erdőben járnánk, / nem szabad megzavarni a távozók vonulását.(A távozás kényszere)

(Stb.)

3

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: rímekkel megszentelt szabadverseket ír Izsó Zita. Mondom mégis, mert van talán igazság, mely a félreértések próbáját is kiállja. Annyira sokrétű, annyira teljes. Annyira szép.

Mintha valaki vízjeleket költene a tenger margójára.

Csillag és korom; Séta; De jönnek velem

 

Csillag és korom

Csillagot szed égről
kicsi batyujába,
a lépése mérföld,
kicsi csak a lába.

„Ne szedd utolsóig”,
mondja neki anyja,
„Szedem, amíg hullik”,
vissza ezt rikkantja.

De a legutolsót
hiába szedné le,
nem kerül, csak olcsó
korom a kezébe.

Elhamvadt az égről
mind a szedte csillag,
ami hajnal még jön,
anyja helyett virrad.

 

Séta

Az öregség bohóci kor,
nyelvöltő számadat.
Egész gyerekkor bandukol
az archív fák alatt.

A reggel percenései
közt létet gyarapít,
hogy hallom frissen pengeni
a föld angyalait.

Őrségváltó fények vigyázzák,
újuljunk ki a bőrből.
Ki merne, mint a gyávák,
lemondani a délelőttről?

Ami a sétából marad,
az leszek végre én,
hogy kezdetek maradjanak
végre az én helyén.

 

De jönnek velem

Kopog. Bekopog. Ajtó
előtt ki áll?
Egy egész kert. Szakajtó
kő és király.

Beengedem. Foglaljon
a hely teret.
Már bent a kert, a balkon,
nyarak, telek,

el se férek. Csakis ha
kisurranok.
De jönnek velem, mint a
kisangyalok.

Kiszabadít magamból
seregletük.
Ősz van pedig. Tavaszról
egyezkedünk.

 

(Illusztráció: Erik Johansson: Stellantis, 2019)

Falusi reggel

 

A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

 

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)