Halmai Tamás összes bejegyzése

1975-ben született. Irodalmár, korrektor. Verset, prózát, esszét publikál. Pécsett él. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Vészkijárat az imáknak – Egy mondat Izsó Zita költészetéről

„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).

A táj; A gyönyörű test; Elmadár; A seb; Akaratod

 

A táj

……………nem gondolkodik.
Ezért juthat eszébe
a parti sávon egy kisfiú,
aki már sejti a történet végét,
vagy a távolban valami,
ami egyszerre hasonlít dombhátra
és oroszlán emlékére.

Ha képesek volnánk, mint a táj,
nem gondolkodni: megteremhetne
bennünk is
a lelkek sokfélesége.

 

A gyönyörű test

…………………………elhajol a fény elől,
hogy ne zavarja a jóság útját;
aztán a füveket magig olvassa vissza;
aztán letör egy darabot az estből,
elteszi emlékbe; és csak akkor
néz arcunkba: „A seb emléke is seb”,
suttogja, majd kigyógyít
ebből a téveszménkből is.

 

Elmadár

Ha kettéhasad egy évszak,
összekeveredik testekkel a tér,
magtalan hitben egyesülnek
a fák gondolatai,
házak közé estét vetemít
a hirtelen hideg,
boldogságig utánozza
paplant az éji ember,
az ég elmadárlik,
a forma fény kudarca lesz –

ám akik észre sem vették, hogy
reggel óta ölelik egymást:
éven kívül születnek újjá,
mint akiknek Jézus a csillagjegyük,
és áldást munkálnak magukra
a szeretők,
holdlátta labirintusba
vezeti ki őket a múlás,
s halkan örülnek, hogy a kristályok
életre ne riadjanak.

 

A seb

az a részünk,
mely nem bízik
Istenben.

 

Akaratod

Legyen meg a te.

 

(Illusztráció: Barbara Weir: Grass Seeds)

Az eget is angyalok tartják

 

Néhány számvető szó a Napút Online-ról

 

„Egy újfajta, kozmikus testvériségben hiszek. Amit nem a gazdaság és a politika, hanem a költészet és a spiritualitás fog megteremteni.”
Giuseppe Conte
[interjúrészlet, ford. Papp Eszter]

 

„A költészet a Kozmosszal való közösség feltárása. Ez a kawi. Ez az, amire emlékeznünk kell.”
Weiner Sennyei Tibor: A vándorló királyság

 

(1. Tágasság, befogadás, méltányosság)

„Minél sötétebb az éjjel, annál hamarabb vesszük észre a közeledő ház világító ablakát” – írja Élők és holtak című esszéjében Kemény Katalin. A tétel inverzét is jogszerűnek érezhetjük: minél fényesebb napúton járunk, annál hamarabb figyelnek föl ránk élők és holtak. Amiből az is következik: a Napút Online szellemtani minősége, kultúrmissziós identitása, irodalomformáló ambíciója természetszerűleg gyűjtött s gyűjt maga köré szerzőket minden világnézeti égtáj felől – és olvasókat mindahány érdeklődési övezet irányából.

A szerkesztés szintetizáló igénye a tágasság, a befogadás, a méltányosság helyévé avatta ezt az irodalmi portált – olyasféle módon és fokon, melyről a nyomtatott Napút köszöntésekor már megemlékeztem (lásd: Napútravalónk, http://www.naputonline.hu/2019/08/03/a-huszeves-naput-koszontese-5), de ünneplő szóval itt sem érdemes fukarkodni.

(2. Rövid lajstrom, hosszú öröm)

Mindenekelőtt a rovatok sokadalma és sokszínűsége ötlik szembe. Puszta számbavételük is filológusi mutatvánnyal ér föl. Ábécés kurtasággal – s itt-ott a szerkesztői szavak kölcsönvételével – szemlézve:

Asztalfiók:
Kéziratok holtak hagyatékából – s élők mappáiból.

Fénykör:
Körkérdések előigézte válaszok összerendezése.

Hangszóló:
Napút-műhelyünknek ajánlva vagy eleve nekünk szerezve – zene- és énekkompozíciók (Ajándék), szerzőjük által felolvasott irodalmi alkotások hallhatók (s láthatók) e helyütt (Forráskút). Az estjeinkről készült fényképfelvételeket – rovatmesterünk által megkomponáltan – a Muzsikáló Fotóalbumban lapozhatja ki-ki kedvére. (Az ugyanekkor készült videóanyag a Visszhang-rovatban található.) Itt teszünk közzé választott kiválóságainkkal készített beszélgetéseket is (Ha mondom…). Szövegközpontú zenei híradással s elemzéssel is élünk (Zenetáj). Egyszersmind: választható háttérzenéket is ajánlunk – a böngészés idejére.”

Hetedhét:
Világirodalmi kitekintő, mely klasszikusokra és kortársakra is figyelmez – s mindeközben a magyar műfordítás-kultúra előtt is tiszteleg.

Kéz-Irat:
Kézírásos anyagok – szkennelve? Fénymásolva? Fényt másol az efféle betűvetés.

Környezet:
„A szó tág értelmében: a bennünket körülvevő természeti és teremtett világ kérdéseinek ökológiai, (művészet)filozófiai, néprajzi, építészeti (stb.): szakkutatói vagy tudományos-népszerűsítő megközelítése, magyarázatkísérlete. Ritkábban – a kultúra valamely területének ide tartó alkotása, művészeti megjelenítése.”

Lelettár:
Az évtizedek óta fáradhatatlan Urbán László lapszemléző gyűjtése magyar költők, írók kötetben meg nem jelent írásaiból.

Levélfa:
Meghívásos levelek, eszmecserére invitáló hozzászólások föl-fölvetett témákban. Élő diskurzus még élőbb kérdésekről.

Open:
Móser Zoltán íróportré-sorozata.

Önszócikk:
Kortárs magyar írók szócikkes bemutatkozása (komolyan vagy a játék komolyságával); egyedi, egyéni literatúrai lexikon eleven szerveződése.

Poétai plener:
A folyóirat egy helyre, egy időbe (s egyazon öröklétbe) szervezi három-négy költő sorsát – akik harminc perc alatt rögzítik benyomásaikat, tapasztalataikat, sugallataikat a helyszínről (avagy a hely színéről és visszájáról). A kézírással is közölt verseket fotódokumentáció kíséri.

Tárlat:
Képző-, fotó-, ipar- vagy népművészeti alkotók bemutatkozása – alkotásaikról készült felvételekkel.

Tizennegyedmagunkban:
A tizenhárom magyarországi nemzetiség alkotóinak művei, kutatóinak munkái, hagyományőrzőinek eredményei – s elemzések mindezekről.

Visszalapozó:
A folyóirat korábbi számainak alkalmi szemlézése – például kitüntetés, jubileum, halál, emlékezés esetén.

Volt/jelen:
„Szólongatjuk a múlt ránk maradt darabjait. Faggatjuk emlékeinket. Kövekről, tárgyakról, írásokról beszélünk. Értelmezéseink óhatatlanul csupán olvasatok, melyeket nem »ők« magyaráznak nekünk, hanem mi mondunk ki helyettük. Minden egykori valóság »jelen« volt egykor, mégis minden tegnap és minden »azelőtt« csupán (mű)alkotás. Írások arról, hogyan határozza meg mindenkori jelenünket az emlékeinkben, alkotásainkban újra- és újraalkotott múlt.”

2650:
A húszéves Napút 200 száma 26500 oldalon jelent meg. 2650 karakter terjedelmű írások köszöntötték, köszöntik.

S mindezek mellett további mindenségek: a Cédrus-pályázat, a Hírek (benne rendre pályázatok s játék is), az Irodalom (tíz műfajt/műnemet összefogva), a Magyar önazonosságtár, a Napút-köszöntők, a Rólunk, a Szerzőink, a Visszhang… S a print változat és a könyvesbolt és az elsőkönyvesek Prágai Tamás-díja…

Offline teljességekre nyit ablakot ez az online univerzum.

 

(3. A magunk gyönyöre)

Ebben a közlési közegben „a dalok egymást is gyógyítják” (Hajós Eszter: sebet mosott rá), és „csészék fekete tengerszeme” (Vörös Viktória, magánközlés) kíséri figyelemmel utunkat, és „megváltárs” (Viola Szandra, magánközlés), aki szövetségesül szegődik.

Itt „[a] mellérendelés az egyetlen viszony” (Csorba Piroska: Közelítések) – „…mégis vele vesződöm, idegennel, / és imádom, mert ismeretlen ember” (Báthori Csaba: Gót leány tánca).

Vele, az idegen szerzővel és idegen olvasóval vesztődünk, vesződik a szöveg (és szöveggel a lélek), de elvesződéstől megvigyáz az irodalom géniusza – és a Napút Online-é.

„…és Isten rajtunk keresztül áld meg / mindenki mást, ha hagyjuk” (Lackfi János, cím nélküli vers a költő Facebook-oldalán). – „Vagyis amikor az irodalom veszi a bátorságot és megszólal, azt nem azért teszi, mert biztos a maga igazában, hanem mert biztos a maga gyönyörében” (Witold Gombrowicz: Napló, ford. Pályi András).

 

(4. Tonnák és felhők)

A lapkészítés mindenkori pénzügyi-gazdasági nyűgeit ez idő tájt a járványhelyzet okozta piaci elbizonytalanodás tetézi. Ami sosem volt könnyű, most sosem gondolt mértékben mutatkozik nehéznek.

De hát tonnákat nyomnak a felhők is. – Az eget, úgy lehet, angyalok tartják.

Pedig vannak még föladataink – mert állnak előttünk lehetőségek. S azokat az olyan lelket nevelő, szellemet ébresztő kulturális műhelyeknek is köszönhetjük, mint a Napút Online. Hadd ajánljam esszézáró versemet Szondi Györgynek, jókívánság, köszöntés és köszönet gyanánt.

(5. Mindenfelé folyik)

AZ ÚJ ÉLET

Az új élet nem attól, hogy új, élet,
hanem attól, hogy élet, új. Egy érzést
elhatározni. Legyen meg a fürjek
akarata, de úgy, ahogy az angyal
akarja. Nem az út az akadály:
a nyüzsgő sejtek. Tisztaság kevésből
fakad. Az új élet attól örök.

Lehet? Lehetne? Legyenhetne. Nyár sem
pótolja, csak követi a tavaszt.
Utoljára a főpap érti meg,
mert hátrahagyni senkit nem akar:
mindenfelé folyik az egyirányú
irgalom. (Krisztus-tudó nem tudhatja
vállát megvonni: kereszttől göcsörtös.)

Tengerre szerzetest cella tanít?
Istenen túl az vár, amit viszel?
Vég a kezdetet, kerubot démonság
csak úgy kísért meg, rémhírelni nincs ok
túlvilággá villámnyi fátumot.
Képzelet böjtje teremt valóságot;
embert: ima. Magány szül társakat.

 

/Illusztráció: Egry József/

Nővérem

 

(i)

Nővérem, aki fiatalabb nálam,
fogta a föld összes szomorúságát,
egy nagy bőröndbe belegyömöszölte,
és elköltözött. Aztán visszatért.
Évek múltán. Üres poggyásszal. Kérdtem:
„Hát a bánatok?” Szeretőn mosolygott:
„Tengerészek meséje csak a tenger.”

 

(ii)

Majd jön egy ember, hátán a hideggel,
zsákban hordozza decemberek átkát,
görnyedten lépked, görbén énekel,
hozza a telet, hozza a halált,
fázós törvényt és engedelmes álmot,
de meleg szóval nővérem megszánja,
s nevetik csak tündérfútta manók.

 

(iii)

Nővérem ébreszt. Azzal, hogy nem hallom
hangját, és arca nem ragyog teret.
Százvégtelenszer kalandor eső
gyógyulódásba tisztít élnököt.
A kapu is fal, ha nincs, ki belépjen;
a pocsolya is tenger, csak nem tenger.
Megérdemli a világ a katarzist.

 

(iv)

Nővérem ébreszt. Arcom cirógatja
a kis lábujja ívén megsikló fény.
Okosan ragyog túlsó partomon
a belső tenger. Őhozzád beszélek.
Körbeszédüllek, míg állsz józanul;
s nemcsak a szív: szó is irántad dobban.
Megszólítás tesz nyelvvé levegőt.

 

(v)

Mikor az ajtón bekopogtatott
a Kelet Krisztusa, összekevertem
a fénnyel, s hunyorogtam szó helyett.
Mikor az ablakot megkocogtatta,
azt hittem, csak a nyár bolondozik.
Harmadjára nővérem nyitott házat.
És betessékelt minket Vendégünkbe.

 

(vi)

Milyen finom egyenlege erőknek:
belülről én nyom, kívülről világsúly,
anyagtalanná mégse roppanunk.
S miért érkeznénk, ha nem melegedni
egymás mellé? Nővérem tudja: tudni
kevés az ilyest. (Élvén tudatot
légy áldott, hiszen az vagy már. És áldó.)

 

(vii)

Isten tudtára adni a világot
születik legkicsinyebb testvérünk is,
a harmatcsepp, fűszál gondolatául.
Hogy megtarthassam, nővéremnek nyújtom,
amim úgy van, hogy nem enyém. (Boldogság
és nyelv játéka a birtok, a vonzás.)
De angyalt tanít ő repülni éppen.

 

(viii)

Egymás mellett évszakszám eltörténünk.
Párhuzamosan tartunk végtelenbe,
s más végtelenek merőlegesek ránk.
Találkozunk majd? Beszélgessünk addig!
Nővérem úgy él titkokat: érettünk
magának sem árulja el, bár tudja,
hogy minek metaforája az Isten.

 

(ix)

Nővérem úgy beszél: a szavakat
szájából szabadon engeszteli,
s imára közben tördeli kezét.
Múlhatatlanodik gyönyörű kontya!
Vagyogatózom, hogy lehessek láttán.
Nővérem néha alszik, néha bűvöl
teát, néha világokat teremt.

 

(x)

Világ szélére sodródó világ
után nővérem játszi ujjakkal nyúl;
egyöntetűvé tisztult cinkeálmot
s görcsöket is dajkál hűs türelemmel;
közben Istennel egymást éltetik,
és tilinkót fú szólamhasadtáig,
és angyal kezét csúsztatja kezembe.

 

(xi)

A tavasz küszöbére hajtanám
fejem. Ha itt lenne már. Vagy ha lennék
már ott. Ha lennék. S nővérem lábához.
Szívemig egyetlenülsz néha, ne
jusson eszébe meg-megállni. Én vagy.
Elegendő a jó: az annál többet
rekvirálják ínséges angyalok.

 

(xii)

Krízisben nem marad velünk katarzis,
se művészet – csak akkor, ha ima.
Mikor a gonosz kísért, tűnhetik föl:
erősebb mindig a Jó kísértése.
Ma koreai tavasz vagy, nővérem;
köréd sűrűsödnek az angyalok,
s te esszenciájuk leszel, szirmokkal.

 

(xiii)

Nővérem! Számít-e, hogy nincs nővérem?
Persze Assisi, persze Cseh Tamás,
persze kolostorok és anima –
az érthetetlen szétolvasható.
De össze? Összébb? Múlatlan gyanánt?
Mit tud a nyelv, hogy nem tudhatjuk róla,
mit vél rólunk? Nővérem, te tudod.

 

(xiv)

Megindultan lehet csak megindulni?
S múlhatatlanul múlni közelebb
egymáshoz? Vajon ami maradandó,
magává marad-e, vagy új lélekké?
Nővérem tudja, mit nővérem nem tud.
Nincs nővérem. De megfogja kezem.
Milyen nemű a fény? Csak nővérem van.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Page of Cups, from the Tarot Card Series)

Előfeledések (CXVI–CXX.)

 

Sziszüphosz játszik

Rengetegzik a lény. Örvénynek vélnéd,
ha nem vélnéd vulkánnak, oly közép.
Remény elől hová is zokoghatnál?
Máshogy létezik a nemlétező –
toldd megy egy vízzel, ha rövid a szád!
Fel-felgörgeti, majd legurigázza
a sziklát: játszik, játszik Sziszüphosz.

 

Műhelyből suttogás

„In the light of your grace I walk on…”
Ajeet Kaur: In your Grace (Maa)

Lefordítani lét titkát az élet
nyelvére: mantrák s fügék hivatása.
Műhelyből suttogás is kikerül,
nemcsak bohócabb dal a madaraknak,
magányt költeni összeráncolt szívvel.
Két egész egészítheti ki egymást.
Angyal génjeit szeretők öröklik.

 

Hattyút tud

Iszap pillantása legyen a lótusz,
krisztustaót hirdessen buddhagyöngy.
Sár is vízben szocializálódik;
tó hattyút tud, de körötte se gyérség:
éden kereklik gyalogszer nyomán.
Magát sebzi a lény gondolt lidérccel.
Lélek akar, nem test, táncot beszélni.

 

Ezüstarany

Ezüstfenyő alatt a föld is oltár.
Misézni jár oda ködök lidérce,
gyíkok tobzódnak víg liturgiában,
tobozt kerít enyészet, bogarat fény.
Nem hívő: bízó, aki kertet hunyva
újjá-újjászületni árva már.
Ezüstfenyő alatt arany a szél.

 

Tartalék életünk

Világjóság az erdők szövetében,
nem értünk kering tartalék lét, mégis
emberít a fák vérmérséklete.
Aki kortársuk, boldog, mint a méhek,
és boldogtalan, mint a szerelmes nők,
és boldogtalan, mint rossz férfiak.
Hosszú hallgatás ér el holdig, holtig.

 

(Illusztráció: Alexandra Kube: Bristlecone Pine 2)

Előfeledések (XVI–XX.)

 

Érintő

„istenhez fakul a távolság”
Hegedűs Gyöngyi: a gésa nyaka

Hány helyről érkezett ide az Egy?
Titkot magától is véd a belátó;
s olyan erőtlen: feküdni is gyenge –
de hogyan lehet összeesni ágyban?
Köszvényes mondatnak is szárnya nő,
mikor a tükör lehunyja szemét.
A dal nem érti: érinti az Istent.

 

Az otthon is

Nyártól nyárig lopakszik az idő.
Fürtökben függ a fürtökön a fény,
idegen irgalmak lobbantanak
édesmagunkra ismerős világot,
s a boldogságot Istennek becézzük.
Dal hullámzik elő a kedvesekből,
mikor az otthon is hazatalál.

 

Napok Asszonya

Egymáshoz fázat júliusi ősz,
s nevet, nevet a Napok Asszonya.
Madár fakadt a rügyből. Tőle kérdem,
törvényeidet szívemre ki szabta.
Fények megömlése köszönti jöttöd,
s mosolyra húzódnak galaxisok.
Tehetséged így int örömeimre.

 

Éggé a kék

Sétálj. Énekelj. Olvass gyógyító fényt.
Hársfák szemébe nézz. Aludj. Imádkozz.
Simogasd árnyad elevenné. Vagy hagyd
a mélypontot szikrázni föl – s kihunyni.
Baráti körben kávé, bor és angyal
titka a múlás. Benned a titok;
érted lett éggé a kék. Bárki vagy.

 

Testvéreink

Nem csak az élet él. Nem csak az angyal
angyal. Nem csak a szeretők szeretnek.
Egy porszem is duzzad a létezéstől,
és fényben dúskál bányató iszapja.
Nemcsak a lélek: lélektelen éppúgy
csatornája teremtő áramoknak.
Testvéreink mind a vértelen testek.

 

(Illusztráció: Nadiia Starovoitova: Landscape with pine trees)