Halmai Tamás összes bejegyzése

1975-ben született. Irodalmár, korrektor. Verset, prózát, esszét publikál. Pécsett él. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

A tenger margójára. Izsó Zita versvilágáról

„A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”

(Pilinszky János)

 

„mit másként nem tehetek,
nem én teszem”

(Hegedűs Gyöngyi)

1

Izsó Zita költészete a fiatal magyar líra köznyelvét beszéli. Szabadverses alaktan, epikus szólamok, poentírozásra törő dinamika, nyelv és identitás egymásra vetítése: másoktól is ismerős jegyek ezek. Több vonatkozás azonban elkülönbözteti Izsó poétikai kultúráját kor- és nemzedéktársai általános szövegvilágától. Például az, hogy nem ismeri sem az irónia felülnézeti hübriszét, sem az alanyi panasz távlattalanságát. Ezzel összefüggésben a vulgáris közbeszéd ösztönző hatása sem kísérti, és a szarkazmusba oltott melankólia, a depresszív önreflexiók hálózata sem sajátja. Más irányokban teljesedik ez az életmű. Három vonását föltétlenül érdemes kiemelnünk.

A széles tematikai látókör az egyik. Nemcsak horizontális, hanem vertikális értelemben is. Izsó az alanyi lírahagyománytól és a szövegközpontú autopoézistől egyaránt távolságot tart – mert más minőségekhez igyekszik közelebb férkőzni. Döntően a szenvedés (hovatovább a mindennapi passió) változatai foglalkoztatják. Sebek, traumák, elfojtások és kudarcok egyéni és közösségi szintű variációit bírja szóra. Mégpedig egy szociális kompassió igényével, igényességével. A betegség, a halál, a gyász és a bűn nagy kérdései is így áramolhatnak figyelmi rendjébe. S ahogy utaltam rá: nemcsak vízszintes, de függőleges irányokban is megnyitja kíváncsiságát; a földi tragikum tárgykörébe égi származástant kódol. Nem azért, mintha közvetlenül metafizikai költeményeket írna. Hanem mert a mindenkori másik sorsa iránti érzékenység a transzcendens remény sugalmaival érintkezik nála. A helyenkénti mesei és balladás versmodor is szinte spirituális aurát von a közlések köré.

Az Izsó-vers további megkülönböztető tulajdonsága – erre a kritikai fogadtatás is sűrűn kitér – poétikai leleményeinek fáradhatatlan sokasága. Elsősorban a hasonlatok és metaforák mindig meglepő evidenciájára kell gondolnunk. De az aforisztikus-szentenciózus fogalmazás – a versmondatnyi ráismerés – szöveghelyei is ugyanúgy itt említendők, mint a motivikában – például a tenger és a repülés (avagy a zuhanás) képiségében – elrejlő nyilvánvalóságok. Mindezen hajlamoknál fogva, legalábbis antropológiai értelemben, „oknyomozó versírás” (Filip Tamás) az Izsó Zitáé, mely – Pilinszky igen korszerű szavával – „a jelenlét paradicsomába” invitál.

A harmadik jegy fölött könnyen elsiklik a tekintet. Hiszen mit várunk egy szabadverstől? Prózai mondatstílust, szabálytalan szakaszolást, változó sorhosszokat, a rímtelenség kopár esztétikumát. Egészen közel kell hajolnunk Izsó Zita műveihez, hogy föltűnjék: bár alapvetően rímtelen, mégsem teljesen szózene nélküli szövegekkel van dolgunk. Főként versvégen villannak elénk többnyire tompa vagy ragrímek, de néhol egészen tiszta leleményűek is. (Kiszámíthatatlan képlettel – vagy hovatovább képlettelenül.) Ez a poétikai jellegzetesség mindahányszor az emlékezetes zárlat érdekében működik közre, egy magasabb artisztikum pecsétjét ütve gyöngéden az utolsó sorokra. Az alábbiakban csupán jelzésszerűen, hangulatidéző szándékkal hozok néhány példát. Egyet-egyet kommentálok is, hogy érthetőbb legyen, miért gondolom fontosnak a rímformációk sokszínű jelenlétét Izsó Zita költészetében.

2

(TENGERLAKÓ, 2011)

„mert ha nem hall engem, / vagy nem beszél magában, / füljárata üres, mint egy amputált lábú ember / nadrágszára.(Hang asszony) ● „azt sem venné észre, / hogy ezek nem kérések. / Kényszerleszállást végző imák.” (döntés után) ● „egy ideje már mindenki elkerül, / az összes élő elhagyott, / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott.(Örökbefogadott halott) (Finom megoldás: tiszta rím, látszólag azonos toldalékkal – mely azonban egyik esetben igét, a másikban melléknévi igenévből állandósult főnevet fed. S a szókezdő h-k: is: megegyeznek – de az első esetben igekötő takarásába vonul vissza a hangzó.) ● „Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő. / Míg élek, múltam visszanő, / mint a karmolásba beletört köröm.” (Beszélgetés) (A „köröm” talán még értelmezhető volna rímszóként, de a „visszanő” – „idő” egybecsengéséhez nem illeszkedik.) ● „és kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája.(légzésgyakorlat) (Itt a h-s betűrímmel megtámogatott ragrím népdalos egyszerűséget imitál – talán ezért nem zavaró a redundancia sem: az elítéltek ruhája értelemszerűen rabruha.) ● „mégsem állhatod meg, hogy utólag el ne nevezd. /Gyászkoszorúként dobod utána / ezt a két végénél összehajló nevet.(Anna) (Az Anna név palindrom voltára tett reflexióhoz szépen illik a rímszavak figura etymologicája.) ● „és szép is, bár erről nem eshet szó, / mert már nem akar senkit meghódítani. / Mégis ragyog, / mint az éjszaka bezárt boltok kirakatai.(A Fényfejű volt felesége) ● „Később talán lehet szó többről is, / de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét / egyelőre ne jelentsen többet, / mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel.(Az első vacsora)

Van vers, melyet a fölütés és a zárlat rímes kidolgozottsága foglal keretbe: „a szent őrülete / egy kinyitható medállal kezdődött amibe / a szerelme képét tette bele // aztán a tulipános láda és a teteje […] a gyerekek műanyagpisztoly helyett / az ő bűneivel játszanak / csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld a talpa alatt(a lezárható dolgok szimmetriája).

Másutt elszórt rímek (pl. „pár napig” – „magvait”, „nekem” – „senki sem”) vezetik föl a záró sorpár egyszerre jelentéstani és hangzásbéli disszonanciáját: „mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos(A hátramaradott).

Egy-egy rövidebb mű (pl. növésben, Bentlakó) egészén végigvonul a rímpoétika – mind határozottabban s kihallhatóbban. Tüzetesebb – és más irányú – elemzés alighanem formanyelvi jelentést is találhatna abban, hogy éppen mely szavakat és sorokat rímelteti a szöveg szándéka.

 (SZÍNRŐL SZÍNRE, 2014)

„legutoljára a boltban láttam viszont, / a biztonsági őr kérésére ki kellett nyitnia táskáját, / hogy bizonyítsa, egészen üres maradt. / Aztán felnevetett, mintha azt akarná mutatni, / nincsenek a szájában szavak.(Rég nem látott rokon) ● „Azért néha még elhiszem, hogy nincs semmi baj, / csak a költöztetők jártak itt, / és hamarosan átmehetünk egy másik lakásba, / ahol megtaláljuk elveszett dolgaink.(Költöztetők) ● „feltört lábán pedig hegek. / Nem messze tőle az amputált cipő, / én meg a részeg, aki árok helyett / ráncai partjára dől.(Befejezetlen hűség) (Az efféle, szabályosan keresztrímes megoldás olyannyira nem jellemző Izsó Zita költészetére, hogy meglepődésünket könnyen katarzisig tornássza a h-s alliteráció éterisége és a soráthajlás fájdalmas eleganciája.) ● „Közben még többet foglalkozott a háztartással, / hogy valamivel eltöltse az idejét, / úgy tartotta a barackokat a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét.(Méhkirálynő) (Egyszerű ragrím, emlékezetes hasonlat. Olykor nem is kell több a tökéleteshez.) ● „Mégis őket keresem azóta is, / szeretek egyedül lenni a szobában, / mint egy anyában, / de a régi házhoz úgy ötven méternél közelebb nem jutok. / Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók.(Keresésük) (Rímelhet-e egymásra o és ó? Igen, ha jambusi árnyék suhan át a szövegen – ami még maradandóbbá teszi a terasz mint „kihúzott üres fiók” egyszerűségében is káprázatos képzetét.) ● „A folyó mellett haladsz el, ahonnan / a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt, / árnyéka legalább két kertet beterít – / azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.(A felejtés lehetőségei) ● „Ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam. / Nem építettem vészkijáratot az imáknak.(Épülettest) (Ez – s például az előző és még jó néhány további – is: olyannyira asszonánc, hogy már rímstátuszáról is szinte lemondani készül. De épp ezek az alig-rímek – amilyenek például Pilinszky korai költészetét az ontológiai elesettség nyelvi színterévé avatták – képesek kifejezni a gyöngét, az elnyűttet, a haloványt: az embert.) ● „felveszem az egyiket, és az utcára érve megállapítom, / éppen úgy nézek ki, mint akit most lőttek mellkason.” (A tárgyak új élete) (A rímet, nem először, betűrím támogatja meg – ráadásul elcsúsztatott formában, hiszen a „megállapítom” öt, a „mellkason” három szótagból áll. Jótékony feszültséget szít az efféle egyensúlybontás.)  ● „mint egy óvóhely dupla ajtaját, / zárják magukra azt a szót, hogy család.” (Üvegjövő) ● „Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi. / A rendelőben nincsenek lámpaburák. / Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.” (Kijelentő mód) ● „mindegyikük megkönnyebbült volt és felszabadult, / mi pedig nem bántuk többé, hogy hamarosan meghalunk.(Építési terület) ● „de menjenek csak nyugodtan, / higgyék azt, hogy te sem féltél, legyen jó legalább nekik, / én meg csak rejtegetem tovább az ingem alatt / a fuldoklók kétségbeesett szorításainak kék-zöld foltjait.(Az életmentő) ● „Sokáig bámultam a pontot, ahol eltűntek a szemem elől, / mint ha az lenne a hely, ahol minden, ami fontos, elveszik, / mintha ott, ahol bementek, pár másodpercre előtűnhetnél te is, / vagy csak megláthatnám egy pillanatra / kilógó kezed, nadrágszárad, hosszú ujjaid.(Abban a pontban tűnni el) ● „és mikor belépnél, / megállítanám az órám, / mint amikor kikötök egy biciklikereket, / hogy soha ne tudjon elmenni, aki rajta érkezett.(Az első búcsú)

Időnként a nyitányba költözik puha összecsengés: „Kinyitja, hogy felvegyen valamit. / Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik.(Áhítat) – S találunk itt is egészében rímelő költeményt (Felállványozott mennyország, Házi áldás, Mondatrészek).

(ÉJSZAKAI FÖLDET ÉRÉS, 2018)

„és kiszórod a szélbe a hamut, / ahogy annak a halottnak a hamvaival / tetted volna, akit szeretni tudsz.(A szeretet természete) ● „Nem válaszolt, / csak felírta egy cetlire, amiket mondtak neki, / és üvegpalackba zárva a vízbe dobta, / hátha olyan találja meg, aki elhiszi.(Fordított hiányjelek) ● „azt képzeled, minden álmod teljesülni fog, / Velencére gondolsz, és nem veszed észre, / hogy a jövőd lassan süllyed, / mint a vízre épített városok.(Víz alatti felvétel) (Ahogy a két rímtelen sort ölelkezőrím-szerűen fogja közre a „teljesülni fog” és a „városok”: mintha a süllyedő jövőt is óvni akarná az alaktan.) ● „Ő pedig továbbra sem szól utána, / de még sokáig nézi a hátát. / Mellette a gyerek még mindig azon kesereg, / hogy dolgozatírás közben nem jutott eszébe / az a szó németül, hogy megbocsátás.(Csendélet) (A szófeledés kríziséhez illően a rím is igen esendő.)  ● „és ha itt lennének, / és lekapcsolnák a mesterséges fűtést és fényeket, / vajon elegen lennének-e ahhoz, / hogy az emberek a leheletüktől felmelegedjenek.(A szakadás helye) (A rímszavakat alliterációi is egybefűzi: a kimunkált szépség reményt lop a versszövetbe.) ● „persze tudták, hogy majd vissza kell adniuk, / csak ebben a három napban lehetett az övék. / Mégis jó volt, mert a közös múlt kitágult, / mint az anyaméh.(Az új remény) ● „mindenkivel úgy viselkedsz, mint vele. / Úgy távozik belőled a szeretet, / mint az elvetélt anyák lefolyóba fejt teje.(Baleset) ● „így raklak össze, / magamban megszámozom a részeid, / mint a kutatók a tengerbe zuhant repülőgép megtalált roncsait.(Amnézia) (A palatális és veláris hangzók kettőssége disszonanciát, a betűrím enyhe harmóniát teremt: akárha emlék és felejtés feszülne egymásnak.) ● „el kell hagynunk a helyet, / mintha egy ártéri erdőben járnánk, / nem szabad megzavarni a távozók vonulását.(A távozás kényszere)

(Stb.)

3

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: rímekkel megszentelt szabadverseket ír Izsó Zita. Mondom mégis, mert van talán igazság, mely a félreértések próbáját is kiállja. Annyira sokrétű, annyira teljes. Annyira szép.

Mintha valaki vízjeleket költene a tenger margójára.

Csillag és korom; Séta; De jönnek velem

 

Csillag és korom

Csillagot szed égről
kicsi batyujába,
a lépése mérföld,
kicsi csak a lába.

„Ne szedd utolsóig”,
mondja neki anyja,
„Szedem, amíg hullik”,
vissza ezt rikkantja.

De a legutolsót
hiába szedné le,
nem kerül, csak olcsó
korom a kezébe.

Elhamvadt az égről
mind a szedte csillag,
ami hajnal még jön,
anyja helyett virrad.

 

Séta

Az öregség bohóci kor,
nyelvöltő számadat.
Egész gyerekkor bandukol
az archív fák alatt.

A reggel percenései
közt létet gyarapít,
hogy hallom frissen pengeni
a föld angyalait.

Őrségváltó fények vigyázzák,
újuljunk ki a bőrből.
Ki merne, mint a gyávák,
lemondani a délelőttről?

Ami a sétából marad,
az leszek végre én,
hogy kezdetek maradjanak
végre az én helyén.

 

De jönnek velem

Kopog. Bekopog. Ajtó
előtt ki áll?
Egy egész kert. Szakajtó
kő és király.

Beengedem. Foglaljon
a hely teret.
Már bent a kert, a balkon,
nyarak, telek,

el se férek. Csakis ha
kisurranok.
De jönnek velem, mint a
kisangyalok.

Kiszabadít magamból
seregletük.
Ősz van pedig. Tavaszról
egyezkedünk.

 

(Illusztráció: Erik Johansson: Stellantis, 2019)

Falusi reggel

 

A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

 

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)

A földi bázis (Báthori Csaba: A hosszú táv)

 

„Nem mondja, honnan ered,
s hogy majd hová ködlik el,
de vár, vár minden ilyen kérdést.”

Wisława Szymborska: Egy szó a lélekről
(ford. Báthori Csaba)

Hogy Báthori Csaba egyik legjobb értője s művelője a formanyelvi játékoknak, egyebek közt A lírikus 123 epilógja című kötete mutatta meg. Az adott alaktani dimenzió sorozatos elmélyítésére a Melankólia szonettjei nyújtottak példát. De a költő (esszéista, műfordító) valahány verseskötete ezt a gazdagon áradó lírikusi ambíciót bocsátja figyelmünk elé: a klasszikus poétikai ethosz és a létköltészeti komolyság munkálatait. Amelyek azonban – bár Shakespeare, Hölderlin, Rilke eszméleti zónájáig térnek vissza igazoló mintáért – nem maradnak adósak a groteszk, az abszurd, a nonszensz villódzásaival sem.

            Kortársaink közül kevesek mernek (és képesek) ennyire hagyománytudatosak lenni. Csillagokat faggató eltökéltség nyilatkozik meg Báthori legutóbbi verseskönyvében is.

         A hosszú táv a korábban megismert témairányokat távlatosítja a szerzőtől szokott nyelven és színvonalon. Az elpárálló idő az egyik perdöntő beszédtárgy („Ha tested elvész, megdől minden égtáj” – Négysoros II.). A megtartó szerelem a másik („Mi csak egymást ismerjük, ez a titkunk. / Nincs levegőnk, csak egymás közelében” – Hosszabban nevetni). Külön verscsoport világítja be ezúttal is a családi emlékezet zugait („Nincs testvéred, ez is boldogtalanság” – Semmi zokszó); és jellegzetesek a költészetről, a nyelvről, a versírásról valló futamok is („A költészet azt akarja, / ne bármi történjen veled, / hanem az, amiért élsz. […] Tudod, sokan titokban élnek. / A költészet hozzájuk odahajlik, / akiket hiába keresel” – Ars poetica).

            A kötet három ciklusa közül az első (Visszakönyörgés) a számvetés és önelemzés szólamait variálja. Önmegszólító szabatossággal: „Fordul a föld hogy itt a reggel. / De történt-e csoda eszeddel / éjszaka? Vagy csak annyi: néma / voltál pár órát, szakadékba / estél? Sötét volt legalábbis / álom-hosszan a földi bázis” (Napforduló), identitáskereső tudattal: „egyetlen dal van, én vagyok a dal” (Mérleg) és természet felé forduló műgonddal egyaránt: „A szarvas hátán három ujjnyi hó, / lehull a szél, kondul a levegő” (Tél).

A második egység (Hosszabban nevetni) a szerelmes társ jelenlétével teljes („olvasva szerelemmel / gyógyul az üres ember” – Kis tryptichon); az utolsó harmadban (Álmatlanul és meztelen) pedig mintha összegződnének szándékok, hitek, tudomások: e rész a külvilágot veszi tágasabban szemügyre, társak létmódját méri föl, s ország és világ horizontjain helyezi el emberiségre tartozó észrevételeit. (Gyönyörű itt például a Tandori Dezső emlékének ajánlott Piaci kettős hosszú hangzata.)

            Érzéki képek (még elvont, fogalmi síkokon is ilyen találatok környékeznek: „a semmi, ez a kék labirintus” – A tárgyak látomása), plasztikus rímek, szellős énekek és drámai jambusok sorjáznak lapról lapra; bámulatos szókészletet mozgósít, s tónusváltó leleményeivel is meggyőz Báthori lírája. Melynek kezdetektől védjegye a szentenciává faragott poézis: „felrepülni csak a hontalan mer” (Elég, ha a szív zavar); „Este múltán minden / az élet után van” (Éjszakai felvétel); „Nincs ellen-igazság / édesebb, mint a földön túli álom” (Az örök téma) stb.

            „Egy hófehér rom volt a házunk / Érd sarában…” – így indítja a könyvet a ciklusok elé vont Földön, föld felett, kíméletlen önvizsgáló hajlamot tanúsítva: „Nem ismerem, ki lappang ott benn / eltérített szívem alatt”. Beszédes, hova jut el, mibe torkollik a verssorozat. A kötet deltájában szívünkre vehető, naphimnuszos jókívánságot találunk: „…s legyen boldog mindenki, aki eltűnt, / legyen út előttünk és Nap fölöttünk!” (Napok s utak szalagján).

Báthori Csaba: A hosszú táv
(Napkút Kiadó, Budapest, 2020)

 

Külön éjszaka (Mesterházi Mónika: Nem félek)

Megérte várnunk Mesterházi Mónika ötödik verseskönyvére. A Sors bona (2007) új és válogatott versei után válogatottan új műveket lapozhatunk föl. A Nem félek 12 megejtően rövid egységre tagolódik, s a cikluscímek maguk is költőien szépek (a recenzens személyes legkedvesebbje az Elmozdított tanúm, mely verskivágat, ugyanakkor kétszavas költeményként is életművel ér föl).

 

A sprőd alanyiság, a mértéktartó kétségbeesés, a rezignált vallomásosság – mely nem ünnepi fenséget kever a megszólalásba, hanem a hétköznapi létezés narratív analíziséhez keres versnyelvi eszközöket – angolszász mintákra mutat vissza, s nálunk például Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs lírájából ismerős minőségek. Egzisztencialista gondolati költészet a Mesterházi Mónikáé – fanyar tónusokkal, felelős melankóliával, szociális látószöggel.

Családtagok, barátok és mesterek emlékezete lakja be a könyvet. Nem sterilen számvető-létösszegző, hanem esendően önfaggató és életet elemző hajlam szervezi a szövegeket. Melyek nem a saját halál bölcseleti toposzát, hanem a saját gyász komor katarzisát juttatják szóhoz. A személyes veszteségek és a közéleti traumák hatásrendje a beszélő identitását is újra- és újrakörvonalazza; akárha csak hiányok tanújaként ismerhetne önnön jelenlétére, aki a létezőket lajstromozza. Egy gondoskodásra szegődött és ügyintézésekre kényszerült, jóllehet eredendően szemlélődő alkat rajzolódik elénk, akit talán csak azért nem emészt föl a személyiségválság, mert időben belátta: a válság is a személyiség része. (E fölismerést a prágai versek idegenségtapasztalata is átszínezi.)

Az önismereti teendők közt csak szusszanásnyi kegyelem adatik: „…az önsajnálatot is leápolom, / és egy darabig fokozottan nézek. / Aztán kezdem elölről az egészet” (Fordítva épp); „Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, / nem akarom tudni, amit tudok…” (A 2016-os év). A „Menthetetlenül egyek vagyunk” Pilinszkyjét a társas létezés kapcsolati-kölcsönösségi logikája gondolja újra: „…az a másik rohadék is mindig te vagy” (A másik ember – az a rohadék). Romlatlan hittel – az újrakezdést nem kényszernek, hanem lehetőségnek láttatva – jószerével csak a természeti létezők vesznek részt a mindennapokban: „Egy kertnyi völgybe / benyit a nap, / külön éjszaka van / a tiszafák alatt” (Két fénykép 2. Havlíčkovy sady); „…és újrakezdi tavasszal / minden egyes életben hagyott fa” (Május lesz). A kötet címét adó Nem félek nagy versciklusa Petri Napsütötte sávjához hasonló erővel tér (és térít) vissza a lélek alvilágából – egy csak himnuszi hangon érzékeltethető dimenzióba: „…és nem foglalkozom a visszaúttal, / megyek le, ott a tenger.”

Változatos formavilág (hányféle szabadvers! hányfélén tud szabad lenni egy vers…) ad számot minderről. A kötött alaktan ritkás fölbukkanása, a csöndes sorzárlatok közül kicsengő bravúros rímek (pl. „földön”/„földöntsön”, „idióta” / „idő óta” – Fordítva épp), a retorikai játékok nyelvfilozofikus aggályossága (ennek külön esete az Error koncepciózus lexikája) vagy az allegóriává tisztázott vershelyzet (Tisztázás) egyaránt élményszámba megy. Némely vers (pl. Egy pesti bankban) utolsó sorai ugyan fölöslegnek tetszenek, de egy-egy didaktikusabb zárlat sem feledteti: hűvös arányérzék komponálja ezt a versnyelvet.

A Magvető Könyvkiadó időmérték sorozatának 33. darabja az egyik legjobb a teljes szériában. Egyedül –  és változatlanul – a tipográfiát sajnálhatjuk. A minimalista könyvészeti kiállítás elfogadható koncepció, de a bornírtan apró betűk sem a szerzőt, sem az olvasót nem becsülik meg. Elvégre nem lábjegyzetek, hanem főszövegek közléséről van szó. Mesterházi Mónika esetében a fő mű kitétel sem volna tévedés.

Ha a sebek beszélni tudnának, talán így tennék.

Mesterházi Mónika: Nem félek
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021)

(bipolár)

 

inverz konkávok
közt különc éj
kóvályog
dülöngél
fókuszok keresik
a szélüket
elsodor kezedig
a szédület

hajózik addig
a ház
míg rámorajlik
tengerszabás
akkor kiköt
vízhez a száraz
cet gyomra nyög?
szobád az

az élők innen
már eliszkoltak
maradt csak isten
s a teliholtak
rávesz az újhold
új napra látod
faragni súlyból
súlytalanságot

reggel az ég
már csivitel
a téli rémmesét
ki hiszi el
tíz kicsi nap
körözget egyre
közelebb hasonlítanak
vörösbegyekre

madarat termő fákon
fény is terem
nincs fátum
istentelen
mintha a nyár
nyárfákból feslene
a temadár
énember felcsere

mi baj érhetne
ha érted a baj útjait
ha bipolár téveszme
is útba igazít
ha biztosít
egy nedves kutyaorr
szelíd napok szolid
katarzisairól

mozart derűje
bach méltósága
de mindig gyönyörű-e
a mindig drága
atonális tett
se tör törvényre
valami szívnek
az is zörgése

a visszaút
ugyanúgy ismeretlen
hová visz viadukt
ha hisznek istenek sem
vakká fakult
a szín a rendben
a visszaút
ugyanúgy ismeretlen

 

(Illusztráció: Jean Tatton Jones: Bird Tree of Life)