Halmai Tamás összes bejegyzése

1975-ben született. Irodalmár, korrektor. Verset, prózát, esszét publikál. Pécsett él. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa.

Falusi reggel

 

A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

 

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)

A földi bázis (Báthori Csaba: A hosszú táv)

 

„Nem mondja, honnan ered,
s hogy majd hová ködlik el,
de vár, vár minden ilyen kérdést.”

Wisława Szymborska: Egy szó a lélekről
(ford. Báthori Csaba)

Hogy Báthori Csaba egyik legjobb értője s művelője a formanyelvi játékoknak, egyebek közt A lírikus 123 epilógja című kötete mutatta meg. Az adott alaktani dimenzió sorozatos elmélyítésére a Melankólia szonettjei nyújtottak példát. De a költő (esszéista, műfordító) valahány verseskötete ezt a gazdagon áradó lírikusi ambíciót bocsátja figyelmünk elé: a klasszikus poétikai ethosz és a létköltészeti komolyság munkálatait. Amelyek azonban – bár Shakespeare, Hölderlin, Rilke eszméleti zónájáig térnek vissza igazoló mintáért – nem maradnak adósak a groteszk, az abszurd, a nonszensz villódzásaival sem.

            Kortársaink közül kevesek mernek (és képesek) ennyire hagyománytudatosak lenni. Csillagokat faggató eltökéltség nyilatkozik meg Báthori legutóbbi verseskönyvében is.

         A hosszú táv a korábban megismert témairányokat távlatosítja a szerzőtől szokott nyelven és színvonalon. Az elpárálló idő az egyik perdöntő beszédtárgy („Ha tested elvész, megdől minden égtáj” – Négysoros II.). A megtartó szerelem a másik („Mi csak egymást ismerjük, ez a titkunk. / Nincs levegőnk, csak egymás közelében” – Hosszabban nevetni). Külön verscsoport világítja be ezúttal is a családi emlékezet zugait („Nincs testvéred, ez is boldogtalanság” – Semmi zokszó); és jellegzetesek a költészetről, a nyelvről, a versírásról valló futamok is („A költészet azt akarja, / ne bármi történjen veled, / hanem az, amiért élsz. […] Tudod, sokan titokban élnek. / A költészet hozzájuk odahajlik, / akiket hiába keresel” – Ars poetica).

            A kötet három ciklusa közül az első (Visszakönyörgés) a számvetés és önelemzés szólamait variálja. Önmegszólító szabatossággal: „Fordul a föld hogy itt a reggel. / De történt-e csoda eszeddel / éjszaka? Vagy csak annyi: néma / voltál pár órát, szakadékba / estél? Sötét volt legalábbis / álom-hosszan a földi bázis” (Napforduló), identitáskereső tudattal: „egyetlen dal van, én vagyok a dal” (Mérleg) és természet felé forduló műgonddal egyaránt: „A szarvas hátán három ujjnyi hó, / lehull a szél, kondul a levegő” (Tél).

A második egység (Hosszabban nevetni) a szerelmes társ jelenlétével teljes („olvasva szerelemmel / gyógyul az üres ember” – Kis tryptichon); az utolsó harmadban (Álmatlanul és meztelen) pedig mintha összegződnének szándékok, hitek, tudomások: e rész a külvilágot veszi tágasabban szemügyre, társak létmódját méri föl, s ország és világ horizontjain helyezi el emberiségre tartozó észrevételeit. (Gyönyörű itt például a Tandori Dezső emlékének ajánlott Piaci kettős hosszú hangzata.)

            Érzéki képek (még elvont, fogalmi síkokon is ilyen találatok környékeznek: „a semmi, ez a kék labirintus” – A tárgyak látomása), plasztikus rímek, szellős énekek és drámai jambusok sorjáznak lapról lapra; bámulatos szókészletet mozgósít, s tónusváltó leleményeivel is meggyőz Báthori lírája. Melynek kezdetektől védjegye a szentenciává faragott poézis: „felrepülni csak a hontalan mer” (Elég, ha a szív zavar); „Este múltán minden / az élet után van” (Éjszakai felvétel); „Nincs ellen-igazság / édesebb, mint a földön túli álom” (Az örök téma) stb.

            „Egy hófehér rom volt a házunk / Érd sarában…” – így indítja a könyvet a ciklusok elé vont Földön, föld felett, kíméletlen önvizsgáló hajlamot tanúsítva: „Nem ismerem, ki lappang ott benn / eltérített szívem alatt”. Beszédes, hova jut el, mibe torkollik a verssorozat. A kötet deltájában szívünkre vehető, naphimnuszos jókívánságot találunk: „…s legyen boldog mindenki, aki eltűnt, / legyen út előttünk és Nap fölöttünk!” (Napok s utak szalagján).

Báthori Csaba: A hosszú táv
(Napkút Kiadó, Budapest, 2020)

 

Külön éjszaka (Mesterházi Mónika: Nem félek)

Megérte várnunk Mesterházi Mónika ötödik verseskönyvére. A Sors bona (2007) új és válogatott versei után válogatottan új műveket lapozhatunk föl. A Nem félek 12 megejtően rövid egységre tagolódik, s a cikluscímek maguk is költőien szépek (a recenzens személyes legkedvesebbje az Elmozdított tanúm, mely verskivágat, ugyanakkor kétszavas költeményként is életművel ér föl).

 

A sprőd alanyiság, a mértéktartó kétségbeesés, a rezignált vallomásosság – mely nem ünnepi fenséget kever a megszólalásba, hanem a hétköznapi létezés narratív analíziséhez keres versnyelvi eszközöket – angolszász mintákra mutat vissza, s nálunk például Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs lírájából ismerős minőségek. Egzisztencialista gondolati költészet a Mesterházi Mónikáé – fanyar tónusokkal, felelős melankóliával, szociális látószöggel.

Családtagok, barátok és mesterek emlékezete lakja be a könyvet. Nem sterilen számvető-létösszegző, hanem esendően önfaggató és életet elemző hajlam szervezi a szövegeket. Melyek nem a saját halál bölcseleti toposzát, hanem a saját gyász komor katarzisát juttatják szóhoz. A személyes veszteségek és a közéleti traumák hatásrendje a beszélő identitását is újra- és újrakörvonalazza; akárha csak hiányok tanújaként ismerhetne önnön jelenlétére, aki a létezőket lajstromozza. Egy gondoskodásra szegődött és ügyintézésekre kényszerült, jóllehet eredendően szemlélődő alkat rajzolódik elénk, akit talán csak azért nem emészt föl a személyiségválság, mert időben belátta: a válság is a személyiség része. (E fölismerést a prágai versek idegenségtapasztalata is átszínezi.)

Az önismereti teendők közt csak szusszanásnyi kegyelem adatik: „…az önsajnálatot is leápolom, / és egy darabig fokozottan nézek. / Aztán kezdem elölről az egészet” (Fordítva épp); „Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, / nem akarom tudni, amit tudok…” (A 2016-os év). A „Menthetetlenül egyek vagyunk” Pilinszkyjét a társas létezés kapcsolati-kölcsönösségi logikája gondolja újra: „…az a másik rohadék is mindig te vagy” (A másik ember – az a rohadék). Romlatlan hittel – az újrakezdést nem kényszernek, hanem lehetőségnek láttatva – jószerével csak a természeti létezők vesznek részt a mindennapokban: „Egy kertnyi völgybe / benyit a nap, / külön éjszaka van / a tiszafák alatt” (Két fénykép 2. Havlíčkovy sady); „…és újrakezdi tavasszal / minden egyes életben hagyott fa” (Május lesz). A kötet címét adó Nem félek nagy versciklusa Petri Napsütötte sávjához hasonló erővel tér (és térít) vissza a lélek alvilágából – egy csak himnuszi hangon érzékeltethető dimenzióba: „…és nem foglalkozom a visszaúttal, / megyek le, ott a tenger.”

Változatos formavilág (hányféle szabadvers! hányfélén tud szabad lenni egy vers…) ad számot minderről. A kötött alaktan ritkás fölbukkanása, a csöndes sorzárlatok közül kicsengő bravúros rímek (pl. „földön”/„földöntsön”, „idióta” / „idő óta” – Fordítva épp), a retorikai játékok nyelvfilozofikus aggályossága (ennek külön esete az Error koncepciózus lexikája) vagy az allegóriává tisztázott vershelyzet (Tisztázás) egyaránt élményszámba megy. Némely vers (pl. Egy pesti bankban) utolsó sorai ugyan fölöslegnek tetszenek, de egy-egy didaktikusabb zárlat sem feledteti: hűvös arányérzék komponálja ezt a versnyelvet.

A Magvető Könyvkiadó időmérték sorozatának 33. darabja az egyik legjobb a teljes szériában. Egyedül –  és változatlanul – a tipográfiát sajnálhatjuk. A minimalista könyvészeti kiállítás elfogadható koncepció, de a bornírtan apró betűk sem a szerzőt, sem az olvasót nem becsülik meg. Elvégre nem lábjegyzetek, hanem főszövegek közléséről van szó. Mesterházi Mónika esetében a fő mű kitétel sem volna tévedés.

Ha a sebek beszélni tudnának, talán így tennék.

Mesterházi Mónika: Nem félek
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021)

(bipolár)

 

inverz konkávok
közt különc éj
kóvályog
dülöngél
fókuszok keresik
a szélüket
elsodor kezedig
a szédület

hajózik addig
a ház
míg rámorajlik
tengerszabás
akkor kiköt
vízhez a száraz
cet gyomra nyög?
szobád az

az élők innen
már eliszkoltak
maradt csak isten
s a teliholtak
rávesz az újhold
új napra látod
faragni súlyból
súlytalanságot

reggel az ég
már csivitel
a téli rémmesét
ki hiszi el
tíz kicsi nap
körözget egyre
közelebb hasonlítanak
vörösbegyekre

madarat termő fákon
fény is terem
nincs fátum
istentelen
mintha a nyár
nyárfákból feslene
a temadár
énember felcsere

mi baj érhetne
ha érted a baj útjait
ha bipolár téveszme
is útba igazít
ha biztosít
egy nedves kutyaorr
szelíd napok szolid
katarzisairól

mozart derűje
bach méltósága
de mindig gyönyörű-e
a mindig drága
atonális tett
se tör törvényre
valami szívnek
az is zörgése

a visszaút
ugyanúgy ismeretlen
hová visz viadukt
ha hisznek istenek sem
vakká fakult
a szín a rendben
a visszaút
ugyanúgy ismeretlen

 

(Illusztráció: Jean Tatton Jones: Bird Tree of Life)

Vészkijárat az imáknak – Egy mondat Izsó Zita költészetéről

„Szerintem ez a feminizmus  és talán
az én művészetem küldetése is: a szeretet.”
Tóth Kinga (interjúrészlet)

„De közben ő is csak lüktet,
mintha maga volna a seb.”
Filip Tamás: Danger

 

Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő, emlékeztetem magamra a szavakat, mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos, inkább Nem etetem az állataimat, / ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek,

pedig nemcsak emberek, de költészet is létezik, az Izsó Zitáé (1986) mindenképpen, aki költő, műfordító, irodalmi rendezvények és kulturális projektek szervezője s részese, nem érdemes tehát meglepődni írásainak világirodalmi ihletettségén-beágyazottságán,

meglepődni nem, megrendülni annál inkább, de azt már a betegség, a gyász, a hontalanság, az erőszak és az üldöztetés antropológiai panorámájától elvakítva, a traumák és poszttraumák  versben dadogó csöndjétől süketen, ám akkor is végső soron azért, mert a lelki sérülések és a társadalmi problémák is, szóhoz (és levegőhöz) jutván, kénytelen-kelletlen arról (mi másról? mi másunkról?) tanúskodnak, hogy

a seb a gyógyulás kezdete,

e tudással függhet össze Izsó Zita költészetének az a megkülönböztető erénye, hogy a mások sorsa (szenvedése) iránti érzékenységet emlékezetesen eredeti költői képek (hasonlatok-metaforák) fejezik ki (teljesítik be) nála, ekképp az „új komolyság” esztétikáját egy új szépség metafizikájaként teszik érthetőbbé hovatovább a verset és önmagukat sosem olvasók számára is

a világban, ahol nyaranként Bent az erdőben / fatörzsek rácsai közt raboskodik a hideg, és nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, és bár Hajóval érkeztünk vissza Budapestre. / Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert, mégis A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat,

minekutána az ilyen világban Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók, a virradó nap, akár egy glória, / ami elől hiányzik a szent, azaz A világ mindenhol hiány és mélyedés. / A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei, vigaszosabb ontológiával bensőbb terek sem szolgálnak (Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni),

s persze az ilyen hiányok és mélyedések alkotta világban ugyan kinek, ha nem a poétika mindig miszteriális alanyának, volna bátorsága négy férfit látván azon töprengeni, vajon miféle ismeretlen állat szabadulhatott el / arról a pórázról, amit a kezükben tartanak, vagy tájékoztatni a gyöngét, hogy ebben a kórházban lefelé lépcsőzni, / felfelé csak haldokolni lehet, és térképre radírozni a helyet, ahova az emberek szeretkezni, / az állatok meghalni jártak,

holott mindig lesz, aki csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld talpa alatt, aki napozáskor kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája, aki, mióta tudja, hogy meghalt a gyereke, / úgy ordít, mintha szülne, aki Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik, és aki nem érti, miért kell mindig, mindenhol látnia egyet. / Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert,

hát csak gondolj rájuk, egyenként s egyetleneidként, ha megvonják tőled jóindulatukat a holtak (és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott), ha kudarc kegyelme csüggeszt (hiába vagy rossz, nincs tehetséged a bűnhöz), ha gyermekdeden lekésed a mennyországot (és a halottak feltámadnak, / de te alszol tovább), és akkor is, ha  süt majd a nap, papírokat fúj a szél, főleg délnek, / írj rá valamit nehezéknek,

de kérésnél többem nekem sincs, legföljebb a kölcsönkapott tudat, hogy kéréseink Kényszerleszállást végző imák, ima az is, ha azt mondom, De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak, s a nemlét óvatos tagadása szintúgy (Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel),

ha meg azt firtatnánk, mi történik, ha a test házában nem építünk vészkijáratot az imáknak, a választ, mint mindig, ha a kérdés ember hübrisze, megelőzné az irgalom:

a szeretet néha egészen gyökértelen, / nem jelent mást, / mint továbbadni valamit, ami nem a miénk, például mindent vagy bármit vagy azt a sort, hogy

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.

_____________________________________

A dőlt betűs szövegrészek Izsó Zita versesköteteiből származnak: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018).

A táj; A gyönyörű test; Elmadár; A seb; Akaratod

 

A táj

……………nem gondolkodik.
Ezért juthat eszébe
a parti sávon egy kisfiú,
aki már sejti a történet végét,
vagy a távolban valami,
ami egyszerre hasonlít dombhátra
és oroszlán emlékére.

Ha képesek volnánk, mint a táj,
nem gondolkodni: megteremhetne
bennünk is
a lelkek sokfélesége.

 

A gyönyörű test

…………………………elhajol a fény elől,
hogy ne zavarja a jóság útját;
aztán a füveket magig olvassa vissza;
aztán letör egy darabot az estből,
elteszi emlékbe; és csak akkor
néz arcunkba: „A seb emléke is seb”,
suttogja, majd kigyógyít
ebből a téveszménkből is.

 

Elmadár

Ha kettéhasad egy évszak,
összekeveredik testekkel a tér,
magtalan hitben egyesülnek
a fák gondolatai,
házak közé estét vetemít
a hirtelen hideg,
boldogságig utánozza
paplant az éji ember,
az ég elmadárlik,
a forma fény kudarca lesz –

ám akik észre sem vették, hogy
reggel óta ölelik egymást:
éven kívül születnek újjá,
mint akiknek Jézus a csillagjegyük,
és áldást munkálnak magukra
a szeretők,
holdlátta labirintusba
vezeti ki őket a múlás,
s halkan örülnek, hogy a kristályok
életre ne riadjanak.

 

A seb

az a részünk,
mely nem bízik
Istenben.

 

Akaratod

Legyen meg a te.

 

(Illusztráció: Barbara Weir: Grass Seeds)