Földút

Nem mindig vagyunk istenképmás. Méreg
és malaszt együtt a közép kora.
Fegyelmezett terekből szél világlik.

Rendelt játék a rend. A kegyelem
gyermekké lett, hogy örvendjünk az őszért.
Földút visz űrön át a kék felé.

Csoda az is, ha csoda épp nem zajlik.
Bűn teremt tanút moccanatlan úton.
Összelassulnak áramlati rendek.

Ki szól: nyomokat hagy a levegőben.
Az igazság füllenteni is képes.
A síkság rétértelmű szavai.

Nincs nélküli van. Örömlési jog.
Aki a szöget fején simogatja.
És pipacsnyáj terel elébe tisztást.

Áldás ejti szerünket szerelemképp.
Az Úr csak, aki nem uralkodik.
Egyenes pont légy! és rejtelmezett szív.

Test keresztjére feszítve a lélek.
Mert eleve trauma: eleven
tau a test, ha lélek iránt fordul.

Vigyázz az érvekkel, cáfolhatatlan
az öröm. Szépeink csendéletrajzán
átüt kenyér és rózsa rokonsága.

Tiszta jelenlétben a tisztaság
van jelen. Nem mi. Szentségimádásban
a szentség is imád: imádra hallgat.

A tékozlás katedrálisai
ablakaikat elhullajtják, átzúg
rajtuk a felejtés vak irama.

Fák csúcsára óceán úgy telepszik,
abban úsznak vágyaink, vétkeink;
s béke hercege nem tart igényt névre.

Vizekhez vezet erdő, sivatag,
karavánúton jár ezeregy ösvény,
csapáson tűz emléke, megbocsátás.

Optikai illúzió az ég,
mégis ott laknak felhők, angyalok,
békülékeny istenek regimentje.

Ki tudja, hogy ki tudja: nem igaz,
csak az irgalom. Akim tudja, ő oly:
ha jóvoltából, úgy legjobb voltából.

Egy az Isten, mert egy a Szeretet.
A tiszta test a legbűnösebb tenger.
Megbújni, mint zsigerben az ige.

Fúvatlan varázssíp rí. A költészet
útjai kifürkészhetetlenek –
a kifürkészés útja a költészet.

Ami igazi, elmulaszthatatlan.
Idők bőre alól fényünk kiserken.
A megváltás a tisztábbik teremtés.

A könyörület oszlopai közt.

ÚjNautilus