Hárs és tölgy

Gonoszt szelídít bennem, s ezeregyszer
megóv, ha testet lelkesítesz testtel.
Tengerparton nekem te vagy a tenger.

A belső tavasz első tanulsága,
hogy nem csak a nap, a sárga is sárga,
kiül a dal sütkérezni a szádra.

A ringatag ház érted marad veszteg,
otthonunkban az ikszek is keresztek,
kétismerős egyenlet, hogy szeretlek.

S látom benned, ahogy lombosodik,
a hársat, s hiszem, istenek szolid
papnője lettél, bárha alszol itt

éppen, szád szélén csordul, mint a tej,
az álom nedve, csak hogy megfelelj
csodába illésnek – maradj delej!

Látom benned, s magamban ennélfogva
tudom a tölgyet, elmocsarasodva
is velünk a táj készül magasokba.

Aki a véget ismerted először,
s az esernyőt is óvnád az esőtől,
közös időnkben öröklétet őrzöl.

 

Philémón és Baukisz

Ha vándorolnak is a lelkek,
mondja Philémón Baukisznak,
a reinkarnáció színhelye mindig
a damaszkuszi út, és minden út
Damaszkuszba vezet (ha majd csillagok
között is), a pálfordulás elkerülhetetlen,
a többi: Pál-félrefordulás, de azok
csak átmeneti átmenetek, becézve:
ámenek, mondja Baukisz Philémónnak,
ha vándorolnak is a lelkek.

 

Zsid 13,2

„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek,
mert ez által némelyek, tudtokon kívül,
angyalokat vendégeltek meg”, mormolta
fenséges szakállába Zeusz. „Mit mondasz,
uram?”, nézett rá Baukisz. Túl voltak a
vacsorán, túl a beszélgetésen, bűnön és
áldáson is túl. Lent a völgyben mocsár
gőzölgött, míg a két öreg háza bizalmasan
fénylett. Philémón és Hermész kockajátékba
feledkezett. Zeusz elmerengett, ő is csak
most, a száján irányíthatatlanul kibukó
szavak révén ébredt rá, hogy nem isten,
hanem korszakkal több: Isten angyala. Nem
felelt, mert érezte, hamarosan maga a
Válasz fog megtestesülni az embervilágban.
Baukisz pedig elhagyta kérdéseit, hiszen ahol
a ház templommá, ott a szív lélekké változik.

 

Baukisz meglágyítja Zeusz szívét

„Ne tedd, uram, ne büntesd a balgákat!
Mikor haragod heves habbal árad,

és mocsár alá süllyed a világ,
marad-e föld, hogy partra navigáld?

Vizsgáld meg szíved tekintetesen:
ki szereti az embert, ha te sem?

S hová legyen a holt lélek, ha elmész?
Vezetni nincstelent: nincsen oly Hermész.”

Ezt Baukisz halálra készen mondta –
így tanította Zeuszt irgalomra.

 

Baukisz az időre gondol

Ha meghalunk, majd tölgy és hárs leszünk.
De ha meghalnak a gyönyörű fák is?
Nem marad belőlünk, csak szerelem.
Nem marad utánunk, csak aki a
szerelmet tudja. És a mítoszok
igazát hiszi, mint gyermek a labdát.
Meghalsz, meghalok. De mi nem halunk meg.

 

Kiben-kiben

S ha Philémón és Baukisz
kiben-kiben együtt lakoznak?
S az animát és animust
hisszük szerelmes égi lombnak?

Ha hárs és tölgy is bennünk hajt ki,
kinek volna joga meghalni?

 

Mitopoézis

Orpheusz lantján ma Philémón játszik,
és Eurüdikét nem alvilág
tartja fogva, hanem mezőnyi jácint
szabadítja Baukiszt dal iránt.

Az útvesztőben Thészeusz helyett
is Baukisz jár, hogy utat mutasson
a szörnynek, s mennyek alá kivezet
Philémónt is, fonalat is az asszony.

A hegycsúcsra a sziszüphoszi sziklát
együtt a pár magához csalogatja;
és nem olvad meg szárnyuk, ha repülnek;

és szerelem tüzéhez csenve szikrák
égből; Ithaka búvik falovakba;
többisteneket keresztel az ünnep.

 

(Illusztráció: Eoin Byrne: Looking up at two trees, 2020)