Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki?

A kortárs irodalom szerelmesei persze okkal felelhetnék erre: hát nem mindegy, mit mond a jövő? Az irodalom mindig a jelennek készül, a jelent szólítja meg, a jelenben él. Egyet is értek ezzel, de csak részben. Az irodalom egy folyamat is, amelynek története van, és aki ma írni kezd, az egy nagyon régen megkezdett diskurzusba lép bele, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki megjelentet egy könyvet, annak Homérosz vagy Goethe ugyanúgy konkurense, mint a kortárs szerzők. Ha egy könyvtárba vagy akár könyvesboltba belépünk, ott jelen van mindenki, régi, kortárs egyaránt; a jó irodalom, akármikor íródott is, egykorú velünk. Magam tehát mindig szemmel tartom ezt a távlatot, mindig eszemben van, hogy egy kortárs szerző helyett akár Arany Jánost is olvashatnék. Márpedig az emberi életidő véges; miért ne inkább jóval töltsük meg, mint silánnyal, elévülővel, rossz minőségűvel?

Ötven évet említettem az imént. Amikor ezeket a sorokat írom, 2025 van. És csakugyan: nagyon kevés olyan, 1975 után írott vers van, amelyikben biztos lennék. Mondhatnám: két kezemen meg tudnám számolni. Az 1975 előtt írt költemények esetében van bennem valami erős bizonyosság: igen, ez klasszikus, ez kitörölhetetlen; amíg léteznek emberek, akik magyar nyelven olvasnak, addig őket mondjuk a Szeptember végén, az Eszmélet vagy az Apokrif mindig meg fogja szólítani. (Eltűnődöm azon, hogy Tandori első két zseniális kötete, a Töredék Hamletnek, illetve az Egy talált tárgy megtisztítása éppen nemrég lett ötvenéves. Pecsét is kerülhet rájuk: halhatatlanok.)

Hogy most mégis kivételt teszek egy kortárs, valóban nagyon friss, 2024-ben megjelent verssel, azt nem is azért teszem, mert maradandó értékében biztos volnék. Más valamiben vagyok biztos: abban, hogy szerzője, Gergely Ágnes, a magyar irodalom klasszikusa marad ötven év múlva is (ha lesz még akkor magyar irodalom). Talán nem a legeslegelső vonalban, a felforgató nagy zsenik között emlegetve, de szorosan mögöttük: tudni fognak róla. Gergely Ágnes a magyar irodalom „nagyasszonya”, a legnagyobb még élő költőnő. Így emlegetik. És ez a költői rang nekem átszüremlik a sorain, és túl azon, hogy maga a szöveg is tetszik, ad neki még valami többletet a tudat, hogy egy élő klasszikus talán utolsó sorait olvashatjuk.

És akkor itt elkezdhetnék hosszan mesélni arról, hogy a kulturális tudás hogyan befolyásolja a művészet befogadását. Mert bár azt hinnénk, ugyanarról beszélünk, a kultúra és a művészet valójában igen különböző dolgok, jóllehet folyamatosan át- átjárják egymást. A zenét szoktam fölhozni példaként (amikor magamban erről gondolkodom). Nekem nincs jó hallásom, mondhatni, botfülem van. A zene nem is elsősorban mint művészet hat rám elementáris erővel, hanem mint kultúrkincs. Az a sok-sok minden, ami egy dallamra rárakódik, az emlékek, az élmények, a történelem. Ezért szeretem annyira a slágereket. Egy egész kor életszemlélete bennük pulzál. Pedig a zene voltaképpen maga a művészet, az a művészeti ág, amelyiknek formáját látszólag a legkevésbé befolyásolja a kultúra. Más művészeti ágakban még sokkal nyilvánvalóbban folyik bele a kulturális tudás a műélvezetbe. Az irodalomban olyan evidensen, hogy már maga a gondolat is, hogy a kettő nem egy, magas fokú absztrakciós képességeket igényel.
Szerb Antalnak van egy érdekes megjegyzése Rilkéről, szó szerint idézem:

Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket — ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére — ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal.

Ez az idézet annyira zseniális, hogy gyakran eszembe jut, és eljátszom néha a gondolattal, melyik költő melyik kasztba sorolható inkább, a tudatos vagy az öntudatlan alkotók közé, inkább a kultúrát, vagy inkább az ösztönöket közvetítők közé-e.

Gergely Ágnes (bár költészetét csak nagyon felületesen ismerem) inkább a babitsi csoport tagja, a Soha többé című versében pedig evidensen az.
Olyannyira az, hogy az már-már költőietlennek, művészietlennek, közhelyesnek tűnhet. És mégis, számomra ez a vers épp attól olyan megejtő, hogy (Tandorival szólván) „miket el nem ad”. Ha kezdő költő írna ilyesmit, visszadobnák a lapszerkesztők. Itt azonban egy olyan letisztultságról van szó, amelynek aranyfedezete van.
Soha többé nem láthatom Firenzét, hiszen meghalok, túl vagyok a 90-en, járni alig bírok, kész, én már nem fogok új (kulturális vagy akármilyen) élményeket gyűjtögetni; amit eddig gyűjtöttem, az az enyém. Nagyjából ez ennek a Soha többé című versnek a lényegi mondandója.
Van jó pár dolog, ami megakaszt, megdöbbent. Először is a versforma. Micsoda hagyományos jambikus lüktetés. Áprily Lajosnak van egy rövid verse, arra emlékeztet a ritmus:

Ha megkérdeznéd tőlem, jó hivem,
hogy mit adott e vigasságtalan lét,
mindössze ezt felelném röviden:
ismertem Krisztust s ismertem Anankét.

Ez a forma korántsem 2025-re, inkább 1925-re volna jellemző. Nem teljesen ugyanaz, mint Áprilynál: nem keresztrímes, hanem párrímes, de a A Soha többé nem láthatom Firenzét egészen ugyanaz ritmikailag, mint az ismertem Krisztust s ismertem Anankét.
Valami patinát, nemességet ad ez a formaválasztás a szövegnek, annak tudatát is, hogy nem kell meghajolni ezt-azt kívánó kordivat előtt, nyilván akkor a legkevésbé, amikor úgyis vége van.
A másik megdöbbentő mozzanat, hogy a létösszegzésnek ennyire szerves része a kultúraösszegzés. Mindabból, amit megéltem, Firenze (micsoda metonímia…) számomra a legfontosabb. Persze mi mást is veszítene el egy haldokló, ha nem a kultúrát?
Na de ez a sorpár?!

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

A szárnyról talán majd később, kezdjük Botticellivel, illetve a térdre hullással.
Térdre hullani a művészet előtt: van-e valami, ami ennél korszerűtlenebb volna?
Hiszen úgy tanultuk, hogy ennek a felfogásnak a modern kor eljövetelével leáldozott. A művészetre nem áhítattal fölnézünk, hanem mint kultúrjavat elfogyasztjuk. Egy könyv értékét az jelzi, hány példányban adják ki. Egy festményét az, mennyit adnak érte egy árverésen. A művészet célja a szórakoztatás, és ami nem szórakoztató, azt le is lehet húzni a vécén. Hogy jön egy ilyen világba az az áhítat, az a megrendülés, az a nem egyenrangú, szolgai viszony, amely a térdre hullásban fejeződik ki?
És pláne Botticelli előtt?! Hiszen az már rég meghalt! Botticelli az emberek túlnyomó többségének csak egy név, nem is mindenki tudja talán beazonosítani, pedig egyébként az egyetemes kultúra egyik leghatalmasabbja. Dehát épp ez az. Egy átlagos műveltségű ember számára Botticelli alapvetően múzeumi „dolog”. Körbemegyünk, megnézzük, úgy illik azt, megállapítjuk, hát tényleg, elég jól tudott festeni. Na de térdre hullani?!
A reneszánsszal, Firenzével ennyire intim, felkavaró viszonyba kerülni: maga a szerző is tudhatja, atipikus. De azt is tudhatja, és tudhatjuk mi is: annál elképesztőbb, megrendítőbb. Egy hatalmas nem is ott hangzik ezekben a sorokban: nem, nem fogadom el, sohasem fogadtam el, hogy a művészet csak múzeumi tárgy legyen. Nekem a művészet minden, Botticelli minden, Firenze minden. Nem dekorációja valami fontosabbnak: maga a lényeg, ami nélkül semmi sincs.
A szárny is régi, közhelyes metafora. Sok sláger is él vele. Itt persze van egy konkrét értelme is (talán ezért sem üres közhely): én már nem tudok Firenzébe menni, nem jó a lábam, nem jó a testem. De van szárnyam. Annak példája ez, amikor egy látszólagosan kiürült metafora új jelentést kap a költészetben. Repülőgépekre asszociálunk, Bookline-foglalásokra, árajánlatokra. És akkor megdöbbent minket, hogy nekem saját szárnyam van, és úgy is tudok utazni, hogy nem is vagyok ott.
A száll és a hull éles ellentétek, nagyon szép kontrapontozás. A művészet imádója akkor szárnyal, amikor térdre hull. Vagyis pontosabban: most azért tud szárnyalni, mert akkor térdre hullt.
Olyan patinás gondolkodást közvetít ez a vers, hogy lehetetlen nem érezni: szakadékok fölött egyensúlyoz. Talán van is olyan olvasója, aki úgy véli: le is zuhan. (Azaz: kimerül a közhelyben, közhelyességben.) Számomra végig magasan van, és nem zuhan le.
Miért?
Mert mindvégig a roppant bátorságot érzem benne. Bevallani azt, hogy nekem az olyan dolgok, mint Firenze, Botticelli, a reneszánsz, egyáltalán: a művészet és a kultúra egzisztenciálisan is húsba vágó dolgok, és nem ódzkodni ennek kifejezéséhez egy patinás, klasszikus, rímes formát választani, és nem kiesni a szerepből, nem elviccelni, elpoénkodni, visszavenni: ez a komolyság ünnepélyességét viszi bele a sorokba, márpedig ez is a költészet egyik lehetősége. Mit is érne az egész, ha sohasem szárnyalnánk?

Első megjelenés_
https://mondataink.blog.hu/2025/02/23/szarnyalas_es_terdre_hullas

Nem könnyű műfajilag besorolni az első magyar női útleírást, Wesselényi Polixéna 1842-ben, Kolozsvárott megjelent Olaszhoni ​és schweizi utazását.

Hagyományos útleírásokhoz kevéssé illő módon nyíltság és titkolózás sajátos keveréke a Svájc és Itália nevezetességeit bejáró Polixéna szövegének egyik leginkább elbűvölő és legsajátabb vonása. Polixéna minden reflexiója végtelenül személyes, nemcsak szellemi benyomásairól, hanem testi, lelki tapasztalatairól (megrendültségéről, fáradtságáról, rosszulléteiről) is beszámol, miközben gátlástalanul megosztja olvasóival az arisztokrata társaság ilyen-olyan titkait is. Ám ez a nyíltság csak fátyolnak tűnik, mely mögé a szerző elrejti a legszemélyesebb motivációit.
Hogy itt nem pusztán valamiféle „nőies szeméremről” van szó (egy férjes asszony férfiakkal ismerkedik Itáliában), azt a kislányáról és a komornájáról való hallgatás is kiemeli. Polixéna futó ismerőseiről, alkalmi útitársairól is áradó kedvvel mesél, titkaikról is, nem ritkán indiszkréten beszámol – miközben keveset beszél a gyerekéről, Jozefáról, aki mindvégig társa volt a tízhónapos út alatt. (Polixéna, mint a Lord Byron társaságába tartozó nők, egyedülálló anyaként utazta be Itáliát.) Vajon hogy tetszett „Olaszhon” a kis Jozefának? Hogy bírta a kilenc éves gyerek ezt a fárasztó utat? Nem tudjuk. Polixéna erről (is) keveset beszél.

Feltűnnek kísérők, „nemes lelkű gavallérok” (többnyire név nélkül) Polixéna körül, de amire a korabeli olvasók talán a leginkább kíváncsiak lettek volna, arról a szerző mélyen hallgat. Mert mikor a műve előszavában Polixéna nyilvánosságról beszél, akkor nyilván arra a négy- ötszáz fős, magyar anyanyelvű, nemesi vagy éppen arisztokrata gyökerű társaságra gondol, akiknek a Wesselényi név még Itáliánál is többet mond. Ez a társaság nyilván hallott ezt-azt „Pólikának” a nagybátyja, a „nagy” Wesselényi Miklós iránt érzett reménytelen(?) szerelméről,[1] a Bánffy Lászlóval való házasság megromlásáról, ahogy nyilván arról is, hogy Polixéna a válóper kimondása előtt együtt élt egy angol orvossal, és együtt utazgatott vele nemcsak Olaszországban, hanem Angliában és Franciaországban.
A „művelt magyar olvasó” nyilván elvárt volna némi mentegetőzést. Hogy Polixéna a nagyközönség előtt „tisztázza magát”.
Ha léteztek ilyen olvasói elvárások – és a kor erkölcsi viszonyait ismerve ebben biztosak lehetünk – Wesselényi Polixéna útleírása csalódást okozhatott. Polixéna olyan nőszerző, aki nem szolgál sem töredelmes bűntudattal, sem további pletykálkodásra alkalmas intim részletekkel.
A Wesselényi-családban meglepően sok nő választotta az irodalmi kifejezést, Polixéna húga, Wesselényi Jozefa is szenvedélyes naplóíró volt[2]. Wesselényi Polixéna egyenes ági felmenője Petrőczi Kata Szidónia, a magyar XVII. század, sőt talán a régi magyar irodalom legjelentősebb költőnője. Wesselényi Polixéna nagy-nagynénje, az ugyanezt a nevet viselő Wesselényi Polixéna (Kemény Simonné) apját búcsúztató „Szomorú kesergő versei” 1759-ben jelentek meg Kolozsváron. És még utazó is akad a Wesselényi-asszonyok sorában! Bánffy Györgyné Wesselényi Zsuzsanna (1744-1800) 1786-os bécsi utazásáról naplót vezetett, mely utazás apropóját bátyja, Wesselényi Miklós (egy másik) bebörtönzése és kiszabadítása szolgáltatta.
A Wesselényi-asszonyok írásaira – a korban nem meglepő módon – jellemző, hogy magukat mindig valamilyen tekintélyszemélyhez (Istenhez, apához, férjhez, testvérhez) fűződő relációban látják, láttatják, Wesselényi Zsuzsanna például egy gyermekéhez szóló intelmet is csatol a naplójához.[3] Az Itáliában utazgató Polixéna viszont mintha el akarná kerülni, hogy benne bármelyik olvasó a hűséges és odaadó hitvest, testvért, édesanyát, az elkeseredett vagy épp szerelmes asszonyt lássa. Mintha a szerző saját magát akarná felfedezni / megmutatni utazgatás közben. A „magányos Polixénát” idegen földön.
Az érzelmi történésekre borított fátyol azért néha fel-fellebben. A Vatikáni Könyvtárban Polixéna Mezzofantit W. M. Balítéletekrőljének szépen bekötött példányával ajándékozza meg. Ki ez a W. M.? Nyilván Wesselényi Miklós, Polixéna kamaszkori nagy szerelme. Miért „rejtegeti” Polixéna ezt a nevet, miközben az ajándékozási gesztussal a művet ”a világ elé tárja”? Hiszen mi sem lenne természetesebb, mint hogy a Vatikáni Könyvtárban nyíltan közeli rokona munkájával dicsekszik?
A Psyché és az „érzelmeitől vezérelt szilaj, arisztokrata lány”, Polixéna, a két eltitkolt szerelem, Ungvárnémeti Tóth és Wesselényi Miklós közötti párhuzamot a nagy költő (Psyché megteremtője), Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy emlegeti egyik szép esszéjében.[4] Az bizonyos – és ezt a költő felesége is sugallja –, hogy az önmagát és a világot egyedül felfedezni óhajtó Polixéna Weöres nőalakjának egyik legfontosabb irodalomtörténeti előképe.
Károlyi Amy bírálata azonban túl egyoldalú. A tényből, hogy Polixéna nem halt bele a halálosan nagy szerelembe, nem következik, hogy felületes lett volna. Arról, hogy keveset beszél John Paget-ről, nem következtethetünk arra, hogy John egy unalmas fráter, egy „második Zedlitz” lett volna. Ahogy a gyerekről való hallgatás sem jelenti, hogy Polixéna rossz anya. A lírai kitárulkozás egészen másféle, mint az epikai – és nemcsak a kitárulkozásnak, hanem az elhallgatásnak, egy „láthatatlan regénynek”  is lehet esztétikai súlya.
Az utazás egyfajta örökös érzelmi készenlét is. Egy sejtelmesen szép fejezet azt sugallja, Polixéna nem tud a múlt és a jövő, a régi és az új szerelem közt választani:

Éjszaka volt. A mellékszobákból poharazás közti élénk örömhangok, kacagások hallattak ki. A tenger síkján egy-egy halászcsónak csúszott el, maga után hosszú árnyékot hagyva, s a halászok egyhangú éneke fel-felhatott hozzám. Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Sohasem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt. Lelkünk öszveszorulva magába zárkozik. A csendes tenger mintha nyájasan csalogatott volna, hogy a magát benne tükröző holdat felkeressem; az örök nyugalom hangja hívott le vizes ölébe. Ki nem érezte valaha azon véghetetlen, ismeretlen után való esengést, hol lelke testi életétől külön válva elrejtezik? Ezer meg ezer ábrándos kép, vágy tűnik lelkünk elébe, s még egy gondolatot sem foghatunk meg. Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok?! Messze, messze! Mily elevenen látom őket! Azok, kiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek közt! Milyen csekélyeknek, milyen ridegeknek tetszenek ily pillanatban minden földihez való kapkodásaink, minden földi aggodalmaink, minden földi nyomorúságaink, indulatink![5]

Vitathatatlan, hogy Polixéna igen felkészült utazó – már ami a képzőművészetet illeti. Olvasmányélményeiről kevesebbet árul el, ami bizonyos – ezt a Byron-házban tett látogatásakor ismeri el, nagy rajongója Lord Byronnak (és nagy kritikusa a felszínes Byron-kultusznak). Arról tehát keveset tudunk, hogy milyen olvasmányokon csiszolódott Jékely és Károlyi Amy által is őszintén dicsért stílusa.[6] Mi lehetett a mintája az útleírásnak? Erről keveset tudunk[7]. Az Olaszhoni és schweizi utazás frissessége és könnyedsége, a Jékely által is dicsért stiláris sziporkái, a mesterien alkalmazott regiszterváltások, a csevegő-pletykálkodó és elmélkedő részek kiegyensúlyozott aránya azt sejtetné, hogy Polixéna gyakorlott prózaíró, ám nincs arra adat, hogy ezen az útleíráson és néhány magánlevélen kívül bármi mást írt volna.
A roppant gördülékeny útleírás vallomásosabb részein azért érződik az erdélyi emlékiratírók hatása – akik közül, mint Bethlen Miklós is, többen Polixénához hasonlóan megfordultak Itáliában – ámbár a vallásos odafordulás gesztusa szinte teljesen hiányzik ebből a XIX. századi útirajzból. Talán mert egy katolikus országban utazgat? Polixéna számos gúnyos oldalvágást enged meg magának a „katolikus bálványimádókkal” szemben, a pápát sem kíméli éles nyelve (a pápalátogatás is az orsovai basánál tett kirándulását juttatja eszébe), de mintha fennen hangoztatott reformátussága nem mély hitet, hanem a személyes méltóságra és szabadságra való jogot, egyfajta függetlenséget jelentene csak. Jellemző, hogy a természetben megtapasztalt fenségesség, a hegyek és a tenger látványa sem vallásos emelkedettséggel, hanem „némi babonás borzadással” töltik el.
Polixéna nem Istennek ad számot a tetteiről, hanem a művelt nagyközönségnek. De ez a „számadás” is csalóka vagy viszonylagos. Kortárs olvasói leginkább nyilván a híres dáma „veszedelmes viszonyaira” lettek volna kíváncsiak, de ő szinte elbújik a turisztikai látnivalók között, miközben mindvégig elragadóan személyes marad. Erre a bújócskázásra az útleírás műfaja tökéletesen alkalmas.
Wesselényi Polixéna az első nagy magyar nőutazó – érthető hát a feminista irodalomkritika kitüntetett figyelme[8]. És Polixéna (aki ezt az előszóban nyíltan megfogalmazza), „női szemmel” akarja Itália és Svájc nevezetességeit bemutatni, és mindezzel együtt az érzékenység és az átélés (a romantikus esztétika alapfogalmai) fontosságát hangsúlyozni.

Hanem ha már egyszer utazunk: alkalmunk van – kinek több, kinek kevesebb – a világban forogni, látni, hallani; s bár mély gondolatokkal foglalkodni nem tudtam is, de a tapasztaltak saját csekély okoskodásomat s érzéseimet gyakran felköltötték. Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.[9]

 Szerzőnk ráadásul nemcsak a műalkotásokat nézi „női szemmel”, hanem a társadalmat is, útirajzában számos egyenlőtlenségre, nőket ért méltánytalanságra hívja fel a figyelmet. A társadalombírálat élét azért csökkenti, hogy még összehasonlításként sem merül fel soha a magyar nők helyzete. Ráadásul az utazót, Wesselényi Polixénát szinte soha nem éri méltánytalanság: egyénisége, társadalmi helyzete őt minden kényes helyzetben megóvja, az olvasónak az a benyomása, vele mindig lovagiasan bánnak a férfiak. Mindez – nyilván a szerző szándékaitól függetlenül – azt sugallja: akármilyenek is a férfiak, akármilyen a világ, a Polixénához hasonló, vonzó, talpraesett, művelt nőknek nem eshet bántódása.
Itt meg kell kérdeznünk magunkat, nem várunk-e túl sokat egy XIX. századi útleírástól? Romantikus vallomást, szerelmes regényt, alapos társadalomkritikát? Polixéna csapongó érdeklődése, felszabadult attitűdje, stiláris magabiztossága, önmagát kereső szenvedélye oly rokontalan a XIX. század nőirodalmában, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az Olaszhoni ​és schweizi utazásra, mint valami ígéretre. Ez persze illúzió. Az útleírás viszonylagos sikertelensége, kudarcos fogadtatása miatt(?) Polixéna leteszi a tollat. A XIX. század második felében számos nő számol be úti tapasztalatairól, de nőírók tollából még sokáig nem születnek nyelvileg ilyen gazdag és összetett élménybeszámolók.

[1] Fennmaradt Wesselényi Polixéna rajongó hangú szerelmeslevele Wesselényi Miklóshoz

[2] Török Zsuzsa: A bárónő naplót vezet. Kéziratosság és családtörténet Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa hagyatékában – In: Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020), 233-249.

[3] A naplót Papp Miklós jelentette meg a Történeti Lapokban (I. 1875. 46–50. sz.); B. Bánffy Györgyné, b. Wesselényi Zsuzsánna naplója címmel.

[4] Károly Amy: Kettős portré – Költészet és valóság. Wesselényi Polixéna és Psyché – In: Irodalomtörténet. 1982. I. 62-69.

[5] Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás, Budapest: Magvető Kiadó, 1981, 201.

[6] Az 1981-s kiadás (Magvető) Jékely Zoltán lelkes utószavával jelent meg.

[7] Jékely felveti Bölöni Farkas Sándor útleírásának hatását is.

[8] Márki Sándor: Magyar nők utazásai, in Földrajzi Közlemények 17, 3. sz., 1889, 89‒157, Fábri Anna: Az első magyar útirajz-írónő. in „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795-1905). Budapest, Kortárs Kiadó, 1996, Borgos Anna: Az első magyar női útirajz – Wesselényi Polixéna, in Nőkért. hu, 2014. https://nokert.hu/tue-20140624-1938/1193/504/az-elso-magyar-noi-utirajz-wesselenyi-polixena-olaszhoni-es-schweizi-Olaszhoni és schweizi utazás, Kucserka Zsófia:Párhuzamos útirajzok – összefutó életutak: A csinosodás politikai nyelve Wesselényi Polixéna és John Paget útirajzaiban, in Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, ed.Török Zsuzsa, Rekonf 4, Budapest, Reciti Kiadó, 2019. 79–90.

[9] Wesselényi Polixéna, i.m. 5.

Vajon jó-e valamire a költészet?
A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.
Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?
A kérdésnek, így föltéve, már van akár politikai aktualitása is. Például onnan nézve, hogy támogassa-e valamely állam anyagilag is a költészetet, vagyis azokat a platformokat, médiumokat (folyóiratokat, kiadókat stb.), melyek a költészetnek teret adnak.
Kétségtelen, egy verssel nem lehet fűteni. Hogy tehát hasznos-e a költészet, az messze nem olyan egyszerűen belátható, mint hogy hasznos-e egy erőmű vagy egy kórház. Fölmerülhet a gondolat, hogy a versek (vagy tágabban értve: az irodalom) voltaképpen csak privát hasznot termel, az egyénnek nyújt kielégülést, ezért az államnak csak annyi feladata van vele, mint a csokoládégyárakkal: elég, ha terjedését a piaci viszonyokra bízza.
A probléma természetesen személyesen is foglalkoztat, nem azért, mintha költő lennék (bár jelentek már meg verseim irodalmi folyóiratokban), vagy mert része lennék az irodalom piacának (bár szerkesztője vagyok egy oldalnak, amelynek elsődleges célja az irodalom népszerűsítése), hanem azért, mert lelkes versolvasó vagyok, és mint ilyen, sokat töprengtem már a költészet hasznosságának kérdésén. Sokszor fölmerült már bennem a gondolat, hogy a haszon e téren nem valamiféle merőben privát természetű dolog, de igazán pontosan sohasem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem az.
T. S. Eliot nevét minden irodalombarát ismeri. Az Amerikából Angliába települt szerző nemcsak a huszadik század első felének egyik legjelentősebb költője és drámaírója volt, de kitűnő esszéista és kritikus is, akinek írásai az irodalomtudományt is megtermékenyítették.
Furcsa módon most nem is elsősorban emiatt kölcsönöztem ki egy magyar nyelvű esszéválogatást tőle. Inkább a politikai nézetei érdekeltek. Ő ugyanis azon szerzők egyike, akiknek világképe határozottan konzervatív jellegű volt, és magam, aki egyre inkább ebben a világnézetben találom meg szellemi otthonomat, minden hasonló gondolkodó írásaira kíváncsi vagyok.
Persze az esszékötet (Káosz a rendben) “pusztán” irodalmi kritikákat, illetve esszéket tartalmaz, de ezekből igen pontosan kirajzolódik egy szellemi attitűd. Egy olyan attitűd, amely számomra végtelenül rokonszenves.

Ennek az attitűdnek éppen nem az a lényege, amit Eliottól olyan sokat idéztek (vélhetően a leggyakrabban idézett mondata volt), hogy tudniillik “az irodalomban klasszicista, a politikában királypárti, vallási téren pedig anglo-katolikus” nézeteket vall. A lényeg sokkal inkább az, hogy folyamatosan újra és újra rákérdez az őt legmélyebben foglalkoztató problémákra, folyamatosan történeti kontextusba helyezi őket, és így minduntalan újraírja magát, egyszer sem pihen meg valamilyen biztosnak vélt doktrína fedezékében. Ez az oka, hogy ezt a kötetet, mely időrendi sorrendben mutatja be Eliot legérdekesebb esszéit, izgalmasabb volt olvasni, mint egy krimit. Hiszen a szerző véleményei az eltelő évek során folyamatosan alakultak, módosultak, finomodtak, érlelődtek. Az egyik legpregnánsabb példa Eliot viszonya Goethéhez, akiről fiatalon még azt írta, hogy mindenbe (legyen az természettudomány, költészet vagy filozófia) csak belekontárkodott, de semmiben sem teremtett igazán nagyot; 1955-ben, 67 évesen azonban már Goethe rendkívüli bölcsességét vélte fölfedezni ebben a “kontárkodásban”. Az ítéleteink időhöz kötöttek, saját korunk és helyünk korlátai között élünk, és csak ennek belátása által szabadulhatunk ki e korlátok közül, amilyen mértékben egyáltalán kiszabadulhatunk.
Nem véletlen, hogy a rám legnagyobb hatást gyakorló Eliot-esszé is viszonylag kései. A költészet társadalmi hivatása című előadás a végleges formáját 1945-ben, azaz a szerző 57 éves korában nyerte el. Ezt a 15 oldalas írást a nagy kincsek között, életem nagy “esszé-élményei” között fogom számon tartani.
Eliot ugyanazt a kérdést teszi föl (kicsit más formában), mint én: hogyan hat a költészet a társadalomra? Azt az állítást fogalmazza meg, hogy a költészet azokra is hat, akik egyáltalán nem olvasnak verseket, sőt akik a költők nevét sem ismerik. A kifejezésmódok ugyanis titkos csatornákon átszivárognak a hétköznapi életbe, és megváltoztatják valamennyiünk gondolkodását. Ezek megújítását, tehát az új életviszonyokhoz igazodó új megfogalmazások éltetését, folyamatosan fönn kell tartani.
Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.
A költők azok a kevesek, “akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül”, vagyis ők azok, akik a világ változásait ki tudják fejezni.
Hogy mennyi minden megváltozik egy emberöltő alatt, azt különösebben aligha kell bizonygatni. De vajon ki tudjuk-e fejezni ezeket a változásokat?
Mi, hétköznapi emberek erre nem vagyunk képesek. Elborít minket a sok változás, és úgy úszunk bennük, ahogyan a hajószerencsétlenségek túlélője a part felé: a túlélésre koncentrálva. Meg kell tanulnunk az új viszonyokat, az új eszközök kezelését, az új életmóddal járó különféle nehézségeket és feladatokat, és egyszerűen nincs időnk rá (azon túl, hogy képességünk sem) kifejezni, amit érzünk közben.
A művészek arra valók, hogy ezt megtegyék helyettünk.
A mondatban ott van a válasz arra, hogy mi ennek a társadalmi haszna. A költők éberen tartják azt az emberi képességünket, hogy érzelmeinket kifinomultan elemezzük, aminek következtében nemcsak jobban fogjuk kifejezni magunkat, hanem — és ez csakugyan valami csodálatos dolog — többet is fogunk érezni, mint költők nélkül tennénk.
Jómagam nem olyasminek látom ezt, ami kevesek belügye. Ellenkezőleg: alig látok a valóságban valami égetőbben fontosat ennél.
Nem csupán unalomból vagy felületes kíváncsiságból szoktam végiggörgetni az egeret a kommenteken, ha elolvasok egy újságcikket. Érdekel, hogy az emberek, a leghétköznapibbak, hogyan fejezik ki magukat, az érzelmeiket. Afféle szociológiai érdeklődés is ez, tudva persze, hogy “felmérésem” a legkevésbé sem reprezentatív, és így következtetéseim sem lehetnek többek egy unatkozó netezőénél. De az tényszerűen állítható, hogy igen sok olyan ember van, aki képtelen kifejezésre juttatni mást, mint a “legnyersebb érzelmeket”. Igen valószínű módon azért, mert nem is érez mást.
A költők feladata az, hogy az érzelmek spektruma ilyen-olyan módon, de eljusson ezekhez az emberekhez (is), és ráeszméltesse őket, hogy lehet másféleképpen, többféleképpen, sokféleképpen is érezni. Hogy az emberi érzelemvilág gazdag. Hogy nemcsak gyűlölni és rajongani lehet: létezik csodálat, kétely, ábránd, remény, félelem, mosoly, harag, közöny, irónia, ijedtség, rokonszenv, unalom, rémület, és még annyi, de annyi másfajta viszonyulás is — voltaképpen bármihez, amivel csak szembesülünk.
A költészet ébren tartja ösztöneinket, sőt folyamatosan finomítja, edzi, erősíti is azokat.

Eliot az esszéje végén megemlíti, hogyan hatna rá a hír, hogy egy országban megszűnt a költészet, hogy például mondjuk Norvégiában újabban már nem írnak verseket, hogy ez ugyanúgy “kiment a divatból”, mint az istenhit. Azt írja, hogy “ez nagyon is megtörténhetik”. A riadalom, amit érezne, több lenne, mint a szokásos részvét.
Magam is azt hiszem, hogy csak addig lehetünk jövőnket illetően derűlátók (de addig feltétlenül), amíg a költészet így vagy úgy, de képes betölteni azt a hivatását, hogy sok-sok emberhez eljusson.
A haszon, amely a társadalomra nézve ebből származik, közvetett.

Aki többet képes érezni, és érzelmeit képes összhangba hozni a világ folyamatos változásaival, az minden megnyilvánulásával civilizálja az életet. Úgy tartja fönn és úgy gazdagítja, hogy észre se vesszük, csak hatásait érezzük, mint az oxigéndúsabb levegőnek.

Első közlés: https://mondataink.blog.hu/2022/09/25/mire_jo_a_kolteszet#more17939238

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.
Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.
A regény főszereplőjét a szerző Tyll Eulenspiegelről mintázta, aki legendás alakja a német irodalomnak. Eredetileg ő egy XIV. században élt vásári komédiás volt, bohóc, kötéltáncos és zsonglőr, aki meséivel görbe tükröt tartott kora társadalma elé. Alakját sokan feldolgozták, legkorábbi forrásunk egy 1510-es népkönyv, melyet aztán különféle nyelvekre fordítottak le, majd írók és zeneszerzők is újrakomponálták a történetét.

Vajon miért helyezi Kehlmann a XVII. századba ezt az alakot? Nyilván azért, mert Tyll (vagy Till) fogalommá vált. Ő az az ember, aki soha nem hal meg; aki túlél minden kort és minden történelmi fordulatot, éppúgy élhet a középkorban, mint az újkorban, és élhetne akár a jelenben is. Egy magatartás avagy még inkább: életforma, sőt még inkább: életfelfogás jellegzetes képviselője ő. Ő az az ember, aki nem tagozódik bele a társadalom merev szokásrendjébe, hanem kiszakad abból, hogy szabadon, bár bohócként járjon a saját útján, meghódítva olyan magasságokat, amelyekről az egyszerű halandók legfeljebb álmodni képesek.
Tyll tehát maga a művész szimbóluma? Nem egészen. Tyll több is, és kevesebb is művésznél. Kevesebb, mert alkotásai nem maradandók, csak a pillanatnak szólnak. De több, mert azokban a pillanatokban viszont az élet legvégső kérdéseit feszegeti, a világ lényegét, működését tárja föl, és hatása sokkal rendkívülibb, mint egy hétköznapi művészé: képes az emberekből kihozni az állatot; de ha úgy akarja, az állatokat akár beszélni is megtanítja.
Minderre csak úgy lehet képes, ha transzcendens erők szegődnek hozzá segítségül. A regény elején megismerjük Tyll gyerekkorát, és szó van egy éjszakáról, amelyet Tyll teljesen egyedül tölt el a farkasokkal és különféle rémségekkel teli erdőben. Ez az éjszaka amolyan beavatási szertartás az akkor már képességeit próbálgató, kötélen táncolni tanuló fiú számára. Apja, egy különleges molnár, az inasaival indul a keresésére, és amikor meglátják őt az erdő mélyén, megfagy ereikben a vér. Olyat látnak, amiről alig hiszik el, hogy valóság lehet. A hátborzongató jelenetben az apa végül képes szóhoz jutni, és megkérdezi Tylltől, mégis mi bújt belé.

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Vagyis: a nagy, nagy ördög, feleli a fiú boldogan.
Miféle ördögről van szó? Netán a kereszténység Sátánjáról? Teológiai értelemben bizonyára nem, de a regény világában kulcsszerepet játszó jezsuita felfogás szerint, amely mélyen át van itatva a túlvilág (és az örök túlvilági szenvedés) iszonyatával, nagyon is. Itt is látszik, milyen zseniálisan választotta ki Kehlmann a történet korát: a XVII. században fénykorát élő ellenreformációs mozgalom interpretációs terében minden másnál világosabban látható, mi az, ami ellen ez a mondat felszólal.
A regényben fölbukkanó jezsuita inkvizítorok sok tekintetben nagyon is hasonlóak Tyllhez (és Tyll “boszorkány” apjához, aki a világ rejtelmeit kutatja a maga kezdetleges módszereivel, miközben egymaga ébred rá évezredes filozófiai rejtélyekre). A hétköznapi tömegből kiemelkedve ők is a tudás, a világ megismerésének szolgálatába állnak. De van egy pont, amelyen nem juthatnak túl, és éppen ezért az ezen átjutókat engesztelhetetlenül üldözik, irtják, pusztítják. Számukra ugyanis ez a pont a “nagy, nagy ördögé”: a szabad, független, tiszta megismerés, a minden kényszertől mentes boldogság, a levegőben repülés lehetősége. A kötéltánc vállalása iszonyatos mélységek fölött.

Nem ez az egyetlen mozzanata a regénynek, ahol a szöveg egészen döbbenetesen elmélyül. A könyv fölvonultatja a XVII. század számos ismert figuráját. Micsoda zavaros és összetett kor. Az angol “téli királyné”, akinek férjét Prágában királlyá koronázták (majd még azon a télen el is üldözték a trónról), kirobbantva ezzel Európa történelmének egyik (ha nem a) legvéresebb és legpusztítóbb, soha véget érni nem akaró háborúját, gyerekkorában még Shakespeare drámáinak bűvöletében nőtt föl. Ez a látszólag anekdotikus érdekesség azonban a regényben szervező elvvé válik: Liz ugyanis innentől fogva már az igazi drámákat keresi, és a háború is tulajdonképpen azért tör ki, mert Liz szeretett volna élőben megélni egy Shakespeare-drámát. (És csak bamba és ügyetlen férjére haragszik, aki elüldözését képtelen méltó monológgal kommentálni.) Mi ez, ha nem megdöbbentő felismerés? A háborúkat nem ügyetlen királyok, versengő fejedelmek, vallási fanatikusok és vérszomjas hadvezérek robbantják ki, hanem drámaírók…
A művészet tehát embertelen, pontosabban: emberfeletti hatalom. Sokkal nagyobb hatalom, mint akármelyik királyé. Az uralkodók a regényben komikus alakoknak mutatkoznak, a svéd Gustav Adolf, a kor legnagyobbja, ételmaradékokkal a szakállában fogadja sátrában a téli királyt, miközben környezetét iszonyatos bűz lengi be.
De mint minden nagy írónál, komikum és tragikum elválaszthatatlanok itt is. Kehlmann csodálatosan kiegyensúlyozott kompozíciót működtet, melynek során gyönyörűen tükröz egymásra gazdagot és szegényt; fenségest és szánalmast; jót és gonoszt; félelmetest és nevetségest. Az elbeszélő nem elfogult senkivel sem, mindenkinek megmutatja — legalább egy pillanatra — a jó és a gyenge oldalát, maga is sokszor a giccs határán kötéltáncolva.
Olyan az egész, mint amikor valaki kiölti a nyelvét. Mint amikor a “nagy, nagy ördög” kiölti a nyelvét. Hullahegyek között, fekélyek, pestis, döghalál és pusztulás pillanatnyi szünetében jön valaki, aki mégis nevetésre bírja az embereket, és sokkal magasabban állva, mint ők, kaján vigyorral nézi, ahogyan a népek gyilkolják egymást. A könyv borítóján látható ez a hideglelős vigyor, egy ördög vigyora, aki emberfeletti módon emberibb, mint az egymást pusztító tömeg arctalan masszája. Nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék elfelejteni. Zseniális könyv.