Címke: publicisztika

Beszélgetés Szalay Csongorral

Szalay Csongor neve ismerősen csenghet a tévé- és sorzatkedvelőknek. Nem hiába, hiszen már igen kiskorában is hallattatta hangját, mint szinkronszínész, és azóta is része a magyar szinkronvilágnak. De számos más dolog is kapcsolódik a nevéhez, például a magyar punk-rock szférában ismert the Grenma banda, aminek az énekese. Ezen felül szinkronrendező is, illetve sorozatokat is fordít. 2015 óta a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül a Szinkron Alapszervezetek elnökségi tagja. Vele beszélgettem a szinkronizálás nehézségeiről, a megbélyegzésről és a zenével való kapcsolatáról.

Grafikai munkákat is találhatunk tőled az interneten. Melyik az a stílus, amely a legközelebb áll hozzád, milyen fajta munkákat csinálsz szívesen, illetve látsz-e abban lehetőséget, hogy későbbiekben komolyabban is foglalkozz ezzel a szakmával?

Mivel hobbiszinten foglalkozom csak vele, ezért inkább egy-egy ötlethullám, valami új dolog által inspirált korszakaim vannak, de 99%-ban digitálisan dolgozom már. Manapság egy iPad segítségével majdhogynem több lehetőséged van, mint pár évvel ezelőtt egy kifejezetten grafikára összeállított számítógépes rendszerrel. Az iPaden is leginkább tus-jellegű ecsetekkel dolgozom, illetve a geometrikus, direkt szögegyenesre szerkesztett, logó-jellegű dolgokat is nagyon szeretem.
Ha nem az előadóművészetnél kötök ki,  akkor nagy eséllyel mentem volna grafikai irányba. Az érettségimen az egyik választott tárgyam a rajz és művészettörténet volt, de szerintem ezen a pályán a papírnál egyértelműen többet számít a gyakorlat. Mindenesetre nem úgy alakult, mára megmaradt hobbinak, de igyekszem azért nem teljesen kiesni a ritmusból, ki tudja, mit hoz a jövő.

Gyerekkorodtól kezdve szinkronizáltál kisebb-nagyobb filmekben, (Dennis, a komisz például). Gimnázium után az ELTE óvodapedagógia szakára jártál, amely merőben eltér a szinkronszínészettől. Hogy fedezted fel ezt a szakot, mi volt az a fő esemény, ami miatt otthagytad ezt a pályát, aztán később mégis visszatértél a szinkronizálás világához?

Igazi, meghatározó, villámcsapásszerű esemény nem volt; a családban van egy jól kivehető pedagógusi vonal. A gimnázium végén a grafikusi pályát még nem akartam erőltetni, egyrészt nem készültem rá kellőképpen, másrészt úgy gondoltam, hadd forrjon ki magamtól, aminek ki kell. A gyerekekkel mindig jól kijöttem. Mindenesetre az egyik nővérem óvodapedagógus, ő utalt akkor arra, hogy engem röhögve felvesznek majd az egyetemre. Nem tudom, mennyi nevetés volt mögötte, de felvettek. Csakhogy egy kilencven fős évfolyamból mindössze ketten voltunk fiúk; rögtön tudta minden tanár, hogy ki vagyok. Ami még nem feltétlenül baj, viszont a főiskola mellett jóval bátrabban mertem munkát vállalni, amire a gimnázium alatt sokkal kevesebb lehetőségem volt. Azonnal feltűnt, ha nem mentem be egy előadásra, szóvá is tették. Aztán a mérleg nyelve durván átbillent, amihez hozzájárult az is, hogy nem is éreztem magam jól abban a közegben. Utólag egyértelműen úgy látom, jól döntöttem.

Véleményed szerint mi a legnagyobb buktatója a szinkron szakmának? Mennyire lehet a felpörgött modern világgal,  a gyors ütemű gyártósoron készült filmekkel tartani a tempót?

Ha eltekintünk a pénzkérdéstől, akkor a legnagyobb buktató az idő. Ha van elég időd, minden részfolyamatot aprólékosan kidolgozhatsz, és a végeredmény is jobb lesz. Sokszor szidják/szidjuk a szövegeket, pedig nem igaz, hogy nincsenek jó fordítók és dramaturgok a szakmában. De nehéz tartani a megrendelők által diktált tempót és közben még minőségi, precíz munkát is szállítani. A forgalmazók szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy egy ennyire kulturálisan globalizált világban nem nagyon maradhatunk el a külföldi premierektől, és gyorsan kell elkészíteni a magyar verziókat. Szerintem azok a színészek, akik aktívan dolgoznak ezen a területen, együtt gyorsultak a folyamattal, és ha a rendező eléggé kézben tartja a dolgokat, akkor még mindig tudunk értéket hozzáadni.

Személyiségedből mit tudsz egy-egy szinkronszerepnél hozzáadni a megformált karakter jelleméhez? Például egy komolyabb szerepnél vagy egy mesekarakter megformálásánál? Egyáltalán kaptok-e erre lehetőséget a stúdióban?

Ez nem feltétlenül a stúdión múlik. A szinkronnak nem is igazán ez a célja. Amikor szinkronrendezőként dolgozom, én se ezt kérem a színésztől. Nekünk mindig az eredeti alkotást kell lekövetnünk és visszaadnunk, vagyis ha a külföldi színész hozzáadott valamit önmagából, akkor nekünk is ugyanazt kell játszanunk, különben hamis lenne a végeredmény, vagy szakmai kifejezéssel élve leesne a vászonról. Nem téged vett a kamera, nem a te arcod látszik, nem te irányítasz, te „csak” követsz. Persze magadra ismerhetsz bizonyos szituációknál vagy érzelmi állapotok megjelenítésénél, és ez segíthet a hiteles reprodukálásnál, de nem lubickolhatsz abban, csak annyit mutathatsz, amennyit a kolléga a képen. Többet vagy mást beletenni kifejezetten hiba lehet.


Milyen bevált módszereid/technikáid vannak arra, hogy ráhangolódj a karakteredre minden oldalról? Mennyi időt szoktatok erre általában kapni?

Régen, amíg jóval kevesebb csatornát kellett ellátni tartalommal, és kevésbé diktáltak a nemzetközi trendek, akkor több idő volt mindenre. Ma sem ártana, ha minden filmet előtte látnánk, de sajnos se az idő, se a forgalmazók biztonsági kikötései nem szolgálják ezt a célkitűzést. Egy-egy nehezebb szerepnél, ha interneten már fellelhető a film/sorozat, igyekszem megnézni előre, hogy ne pusztán a felvételkor szembesüljek vele. De ez egy blockbuster mozifilmnél vagy sok sorozatnál teljesen kizárt. Még a felvételhez is sokszor szándékosan lerontott minőségű képet kapunk, aminek a közepén a stúdió nevét is elhelyezik feliratként, hogy megelőzzék a kiszivárogtatást. Szóval a legtöbb, amit tehetsz, hogy leveszed a színész minden rezdülését. Nem pusztán a hangja a fontos, sőt, más nyelven a hangsúlyok is mások lehetnek, mint a magyarban, mindez téves irányba is vihet. Figyelni kell aszínész szemét, testbeszédét, az intenzitását – és egyszer csak elkapod.

Volt már rá példa, hogy egy nagyobb feladat után benne ragadtál a szerepedben? Hogy lehet az ilyen szituációt elkerülni?

Talán azért nem ragadunk benne annyira, mert nem csak a miénk a szerep, nem nulláról formáljuk. Az eredeti színész szájmozgása szigorú kereteket szab annak, hogy mennyi időd van egy mondatra, és abban milyen érzelmeket jeleníthetsz meg. Mivel ugyanazt kell csinálnunk, ezért nagyfokú koncentrációt igényel a dolog. Utaltam is rá ezelőtt, hogy a szinkronszakmában nem Sztanyiszlavszkij-módszerrel kell megközelíteni egy feladatot, nem merülsz el úgy a saját tapasztalataidban, érzelmi memóriádban, mint mondjuk egy színpadi szerepnél, ahol a hosszas próbafolyamat ezt kifejezetten elősegítheti. Persze volt már olyan, hogy egy rajzfilm szinkronizálásából átugrottam a szomszédra egy kis Trónok harca- jelenetre, és tudatosan le kellett dobnom azokat a rám ragadt intenzív manírokat, amiket pár perce még muszáj volt használnom. De nem élünk azért meghasadt tudattal.

Mennyire tud a fiatalos hangod téged megbélyegezni a mindennapokban, vagy éppen szakmán belül? Jórészt rajzfilmeket szinkronizálsz ebből adódóan, volt-e már ebből félreértés? (ha esetleg volt, milyen szituáció?)

Alkatilag is talán  fiatalosnak mondanám magam, szóval a mindennapokban maximum az életkoromon csodálkoznak néha, inkább huszonévesnek néznek. Szakmailag pedig ha van is ilyen megbélyegzés, nem bánom. Sokan ezt hiszik, de egyáltalán nem csak rajzfilmeket csinálok, csak ott ismerhető fel igazán könnyen a hangom. Bőven akad hús-vér karakter, és a rendezők általában tudják, hogy milyen figurák megformálására vagy képes, és milyen karakterhez passzolsz leginkább. Értelemszerűen nem szinkronizálok mély hangú, öreg színészeket, mert annak semmi értelme, se nézői, se szakmai szempontból. Arra van más; nekem pedig jut olyan, ami nekem való, és ez így jó.

Melyik az a filmbeli karakter vagy színész, akit a legszívesebben szinkronizálnál, mert jellemében is közel áll hozzád?

Ez mindig nehéz kérdés. Huszonkilenc éve csinálom már, szerintem a tíz kedvenc karakteremet se tudnám összeszedni, pedig szerencsére volt sok jó feladatom. Manapság inkább a csemegékre utazom; nagyon szeretem az elmebeteg, bizarr karaktereket, még ha kisebb szerepek is azok. Nem azért, mert közel állnak hozzám, sőt. Csak sok pozitív hőst, vagy ártatlan figurát kellett már megformálnom, ezért ha valami más jön szembe, azt kifejezetten élvezem. Végső soron játszunk, szóval minél messzebb van az igazi énedtől, annál izgalmasabb a dolog.

Idén vagytok a bandáddal, a the Grenmával 15 évesek. Mit adott a banda a személyedhez ennyi idő alatt? Mi a legkedvesebb emléked, ami hozzájuk köthető?

Nehéz elválasztani a személyemet a zenekartól. Harmincnégy éves  vagyok, szóval az a tizenöt év nagyon meghatározó része az életemnek. A legjobb barátaim játszanak velem egy bandában, így mindez még inkább szerves része mindannak, ami vagyok, még ha az elmúlt időszakban már nem is vagyunk kifelé annyira aktívak. Kicsit együtt nőttünk fel; kiemelni nehéz is bármit. Vannak olyan pillanatok, amikor megint tizenévesnek, vagy fiatal huszonévesnek érzem magam, és ezt nagyjából csak a zenekarosdi váltja ki belőlem. Játszottunk már 8 és 8000 ember előtt is, lepukkant helyeken és igazi nagyszínpadokon, de sokszor még mindig rácsodálkozunk arra, hogy ez mást is érdekel, vagy akár hatással volt más életére is; ezt szeretem leginkább.

Volt-e a szinkronizáláson belül előnyöd abból, hogy egy punk-rock/skatepunk bandában énekelsz (hangképzés, stb)? Melyik munkát  mondanád nehezebbnek ennyi „ledolgozott” év után?(ének vs. szinkronizálás?)

Sokszor kapok énekes szerepeket szinkronban, még ha nem is nagy romantikus duetteket kell énekelnem. Hogy melyiktől alakult így, azt magam sem tudom, de a hangom elég jól bírja a terhelést. Nem tudatosan alakult így, csak rám ragadt egyfajta ösztönös hangképzési technika, ezért tudok egy végigdolgozott nap után is énekelni, és koncertek másnapján is merek munkát vállalni. Viszont mégis más mindkettő.A koncert intenzívebb egyben, de ott az én kezemben van a gyeplő. Ha úgy érezném, nem vagyok eléggé bemelegedve, akkor egy nehezebb dalt csúsztathatnék későbbre is. Szinkronnál meg a szerep és a dramaturgia diktál, szóval más miatt nehéz a feladat.

A dalírás folyamata bandánként változó tud lenni. Nálatok hogy születik meg egy dal?

Általában egy zenei ötletből indulunk ki, és ahogy elkezd megformálódni a hangulata, úgy érzek rá a hozzá passzoló dalszövegre. Ezeket csak én írom, de zeneileg már más a helyzet, Matyi, a dobosunk is állt már elő nem egyszer gitártémával. Mivel ő hangmérnökként dolgozik, ezért a próbatermünk stúdió is egyben. Így már kezdetektől fogva lemezminőségben tudunk demózgatni, sokszor felveszünk minden ötletet, és később kezdjük összelegózni a megfelelő darabkákat.

A szinkronizálás mennyire határolja be az életed, mennyire összeegyeztethető a the Grenmával és annak próbáival?

Eléggé behatárolja, a szinkron a munkám. A zenekar sosem volt munka, szóval nem is jár olyan kötelezettségekkel. Persze szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt mondom a gyártásvezetőnek, hogy péntekenként csak délelőtt dolgozom, ha délután már indulunk koncertezni. Az elmúlt pár évben nem voltunk túl aktívak, szóval a munka dominált, de egy ilyen mini turné, amit most csinálunk, könnyedén megszervezhető. A próbák egyeztetése már inkább hármunk életének más ritmusa miatt nehezebb.

Mit tudnál tanácsolni a továbbiakban azoknak, akik most szeretnék elkezdeni a szinkronszínészi szakmát?

Szerintem kétféle jó útja van a dolognak: vagy kisgyerekként megtalál a dolog valami színiiskolának, színpadi szerepnek köszönhetően, vagy felnőttként, (tanult) színészként kerülsz bele. Sokan tekintenek úgy erre, mint valami álommelóra, amiben izgalmas kipróbálnod magad. Ezerszer megkaptam már, hogy „csak egyszer szeretnék valami jó kis karaktert szinkronizálni a kedvenc sorozatomban”, vagy „sokak szerint érdekes/kellemes a hangom, szinkronizálnom kéne”, de ez egyáltalán nem így működik. Önmagában ez nem elég még, a színészi véna, a ritmusérzék és alázat nem hiányozhat semmiképp. Még a színművészetit végzett, elismert színészeknek se megy mindig a szinkron, talán pont a kiemelkedő ritmusérzék hiánya miatt, vagy azért, mert kifejezetten nehéz lehet belebújni egy figura bőrébe úgy, hogy nem te magad építed fel, hanem más után mész. Van, aki végül szinte csak a szinkronban találja meg a helyét (én is), és keveset forgat, vagy játszik színpadon, de mindenképp színészként kell megközelíteni a pályát, ezen a téren kell továbbtanulni ahhoz, hogy alkalmas lehess a feladatra.

Garbien Lilla

Fejlődünk, persze… (Beszélgetés egy egészségügyi dolgozóval – Hogyan látom az egészségügyet. 2019.)

Hogyan kerültél a pályára?

Már gyerekként érdekelni kezdett az etológia, az állatok viselkedése, amiből később egyenesen következett az emberi viselkedés tanulmányozása és a pszichológia tudománya, amiből a diplomámat szereztem. Egyetem alatt születtek a gyerekeim, így nyilvánvalóvá vált, hogy pici gyerekek mellett nem fogok tudni pszichológus praxist működtetni.
Felmerült, hogy miből keressek pénzt? És mivel kiderült, hogy elég jól írok,  sokáig újságíróként dolgoztam. A pszichológia és az anyaság adta magát, így ezen a vonalon indultam el. Először mindenfelé írtam cikkeket, később pedig már egészségügyi szakújságíróként dolgoztam, de továbbra is kerestem, hogy hogyan dolgozhatnék segítő foglalkozásúként. Ekkor került a képbe a laktációs szaktanácsadói képzés.

Mit takar pontosan a laktációs szaktanácsadás?

Egy olyan tudományos terület, ami sok másik tudománynak a találkozása mentén alakult ki. A szoptatással kapcsolatos ismereteket foglalja magában. Kicsit gyermekgyógyászat, kicsit pszichológia, a mell anatómiája és fiziológiája, a csecsemő fiziológiája stb. Ha jól belegondolsz, a szoptató anyáról és a szopó kisbabáról nem igazán tanulnak a szakképzéseken, sem a szülésznők, sem a csecsemőápolók, sem a gyermekorvosok nincsenek felkészítve a szoptatás támogatására, illetve a védőnők számára sem olyan régen indult egy külön, erre alapozott képzés a törzsképzésükön belül. Így sajnos a szakemberek többsége is csak a tapasztalatai alapján, vagy anekdotikus forrásból tud meríteni. A miénk nemzetközileg elismert végzettség. Amikor még én vizsgáztam, csupán angol nyelven volt elérhető a tananyag, de ma már a Semmelweis Egyetemnek van ilyen szakirányú képzése.

Annyira még nem elterjedt ez a szakma?

Magánpraxisban többen dolgoznak, de önállóan, szülészeteken még kevesen. Úgy tűnik, lassan rendeződik a szakma helye az egészségügyi intézményeken belül.

Milyen tapasztalataid vannak a kórházi munkával kapcsolatosan?

A saját tapasztalataim alapján arról a helyről tudok érdemben nyilatkozni, ahol dolgozom. A mi kórházunkat nem olyan régen újították fel, jól néz ki, és olyan munkakörnyezetet biztosít, ami nem hangol le, amikor belépsz. A kórtermek tágasak, jók az ágyak, van mindenhol fürdőszoba. És ezeket azért is külön fontos hangsúlyozni, mert sok más helyen jártam, és tudni kell, hogy már az alapkörnyezet is nagyban befolyásolja az ember hangulatát, amikor belép. A műszerezettség és felszereltség kérdésébe nem nagyon látok bele. Azt látom, hogy nagyon sokszor kell egyensúlyozni az osztályoknak, hogy legyen elég pénz a gyógyszerekre vagy az eldobható eszközökre. És ez általánosan igaz az egészségügyre. Egyre több mindent kell maguknak a betegeknek megvásárolniuk.

Például a pelenkát?

A pelenka ebből a szempontból nem a legjobb példa, mert nem biztos, hogy gazdasági kérdés, hogy a babaruhát és a pelust az anyukák hozzák, hiszen az ő babájuk. Amikor én szültem, akkor még csak otthon kezdhettük el használni a sajátot, de úgy gondolom, hogy az anyukáknak is jobban tetszik, hogy nem százéves ruhákba öltöztetjük a babájukat. Mára olyan szemlélet indult el a legtöbb szülészeten, hogy az anyukákat kompetens személynek tartjuk és a saját babájának a táplálását, gondozását rájuk bízzuk. Ott állunk mellettük és segítünk, de nem vesszük ki a kezükből a babát.

Mit tapasztalsz az újítások elfogadásával kapcsolatosan a szektorban?

A magyar egészségügyben jellemző, hogy ami már egyszer bevált vagy úgy tűnt, hogy bevált, az nagyon nehezen mozdítható. Olyan rutinok maradnak meg, amikről már kiderült az évek folyamán, hogy nem jelent megfelelő biztonságot vagy gyógyulási esélyt a betegeknek.

A képzésbe nem épülnek be az újítások?

A képzésbe is nehezen jutnak el. Például a gimnáziumi biológiai tankönyvekben még olyan dolgok szerepelnek a genetikáról, amiről már tudjuk, hogy nem egészen úgy van. Ha elkezdjük azt boncolgatni, hogy az új tudományos eredmények hogyan jutnak el a felhasználókhoz, akkor azt lehet mondani, hogy alapszinten is nagyon nehezen. Olyan szinten pedig, ahol valaki évtizedeik dolgozott egy módszerrel, saját magával is meg kell vívnia a harcot. Ami megszokott és rutinszerűvé válik, azt nehéz felcserélni az újjal. Gyakran nem csak felcserélni, hanem elhagyni is nehéz módszereket. Kellemesebb a langyos vízben ülni, mert nem csak a megértés kell hozzá, hogy miért kell máshogy végezni a munkát, hanem fel is kell dolgozni.

És a megújuló szakmai képzések?

Vannak kötelező képzések. Az sem biztos viszont, hogy ott olyan tananyagot adnak át, ami korszerű. Még az egyetemen sem garantált. Sokszor hallunk olyat egyetemistáktól a gyakorlaton, hogy ezt most itt így csináljuk, viszont az egyetemen nehogy úgy csinálja a vizsgán, mert az X professzor még a másik módszer szerint tanítja és fogadja el.
Elég nagy káosz van ebből, mert a hallgató fiatal és dinamikus, valami szuper jó dolgot akar csinálni, de hamar letörhet a lelkesedése, amikor szembesül azzal, hogy sokszor használhatatlan dolgokat kell megtanulnia.
Amúgy nem véletlen, hogy ez ilyen nehezen megy, hiszen a változás, változtatás mindig komoly erőfeszítést igényel. Léteznek külön cégek, szakemberek, akik a nagyobb rendszerekben szükséges változások támogatásával foglalkoznak. Ez a változásmenedzsment. Amikor valami új dolgot kell csinálnunk, nem elég csak megtanulni egy új eljárást, hanem be kell illesztenünk a meglévő rendszerbe, vagy éppen teljesen más oldalról kell megközelítenünk a munkánkat, szemléletet kell váltanunk. Ha nagymérvű változást szeretne egy cég, egy szervezet, akkor nagyon fontos, hogy a munkatársaik magukévá tegyék az újdonságot. Ne csak azért csinálják, mert azt mondták nekik, hanem mert ők is meglátják benne a jót. Ilyenkor nagy segítség, ha külső cég vagy szakember segít tréningekkel, vagy más technikával. És ugyanez az egészségügyi intézményeknél is működik. Ritkán veszik igénybe, de például a mi osztályunknál volt ilyen, amikor megváltoztattuk a csecsemőosztály mindennapi gyakorlatát és segítséget kértünk hozzá egy alapítványtól.
Ha emberekkel foglalkoznak a munkatársaink, akkor nagyon fontos, hogy szívvel-lélekkel csinálják, nem pedig kényszerből.

Itthon rendszeresen tapasztalom, hogy tiltakozunk az új dolgok ellen, viszont nem vagyunk hajlandóak semmit magunktól megcsinálni, mert a felelősséget nem vállaljuk fel.

Éppen ez a lényege a jó változáskezelésnek. Lassú folyamat, és addig dolgoznak vele, amíg a munkatársak úgy nem érzik, hogy az új irány a jó, tehát már magától és hitelesen csinálja. Nem az elemeit látja, hogy ezt most ideteszem, azt odateszem, hanem az egész folyamatot megérti.

Visszakanyarodva az elavult szemléletekhez: csecsemőotthonban dolgozó személytől hallottam, hogy nem szabad simogatni a babákat, nem szabad velük gyengédnek lenni, mert akkor a picik kötődni fognak a gondozókhoz. Csak etetik őket. Lehetséges, hogy működik még ilyen szemlélet?

Amit most említettél, az nagyon népszerű módszer volt az 1940-es években. Azóta már számtalan kutatás és tanulmány igazolta, hogy káros. A gyereknek kell kötődni.

Pontosan azzal magyarázzák, hogy azért ne kötődjenek a picik, mert a gondozók jönnek-mennek.

A gyereknek kell kötődni. Mikor tanulja meg, ha nem kiskorában? Ez úgy működik normálisan, ha kötődik, utána pedig segítenek neki feldolgozni a veszteséget, hogy azt követően újra tudjon kötődni. A kötődésre képtelen gyermekből pszichopata lesz.

Otthonból kikerült gyermekekkel kapcsolatban mondják, hogy a legtöbb esetben kedvesek, aranyosak a gyerekek, de valahol érződik, hogy probléma van. Nem tudják kezelni a határaikat, túl könnyen ragaszkodnak.

Pontosan erről van szó, hogy a kötődés lehetőségét nem kapták meg. Viszont ma már ez nem minden esetben van így. Próbálják csökkenteni a gyermekotthonok számát és nevelőszülőkhöz adni a gyerekeket, vagy kisebb közösségeket létesítő otthonokat működtetni.

Egy gyermek képes lehet azokat a veszteségeket kezelni, amikor nevelőszülőtől nevelőszülőhöz dobálják?

Egyik sem jó: ha sosem kötődik, az sem jó, vagy ha három havonta kötődnie kell valakihez, az sem igazán. Szerencsés esetben csak egy vagy két ilyen veszteség fordul elő az életben. A jó választás az, ha örökbe adják a gyereket és biztosan ott is marad a családjánál.

Jó is lenne…

Igen. Ez ugyanúgy egy hibás rendszer, mint ahogy vannak még szülészetek, ahol a kisbabát nem adják oda az anyukának, csak X óránként, és akkor is csak korlátozott ideig. Pedig már bebizonyosodott erről a gyakorlatról, hogy számos olyan hátrányt eredményez, amelyet később nagy erőfeszítésébe telik a családnak, hogy kijavítson. Például az én szakmámban adja magát, hogy a szoptatás nem szokott jól menni, ha nem lehet együtt a baba és az anyuka. Ez nem technikai kérdés, hanem biokémiai. Az anyának, hogy tudjon szoptatni, szüksége van a gyerek közelségére, mert ők közös dinamikus hormonális, kapcsolatban vannak. A gyerek fokozza az anya oxitocin szintjét, az fokozza a szoptatás sikerét és így tovább. Mára egyre több ilyen dolognak a mélyére látunk, és hozzá kell alakítanunk a mindennapi működésünket.
Viszont egy csecsemős nővért az iskolában arra képeznek ki, hogy a baba jól legyen, életben maradjon: az életfunkcióit tudja vizsgálni és megállapítani, hogy minden rendben van-e, ha pedig valami baj van, tudjon beavatkozni. Ezt tanulják, ami azt jelentené, a képzésük olyan helyzetre készíti fel őket, hogy általában a gondozási feladatok teszik ki a munkájuk nagy részét, ezen kívül a megfigyelés, s ha baj van, ugrani kell, és magas szinten ellátni a csecsemőt. Plusz hihetetlen sokat adminisztrálnak — ez ugye egy másik nagy baj az egészségügyben. Amikor pedig bekerül egy olyan szülészetre a nővér, ahol már az a szemlélet érvényesül, hogy a babának az anyuka mellett a helye, előáll az a helyzet, hogy ott van a nővér a komoly tudásával és ott van az anyuka, aki még hozzá sem mer érni a babájához. Ennek a nővérnek bíznia kell a szuperkezdő anyukában, aki még nem tud semmit az egészről, és ezt az anyát felemelni olyan szintre, hogy bízzon magában és a babájában, és együtt biztonságban legyenek. Tehát a csecsemős nővérnek azt kell csinálni, amit sosem tanítottak neki: nagyon türelmesen kommunikálni az anyukával és képessé tenni a baba gondozására, megfigyelésére és biztonságban tartására. Ez egy irtó nagy szakadék.

A terhesgondozás nem készíti fel az anyukákat erre a helyzetre?

Felkészíti elméletileg, de igazából, amikor az embernek a saját babája ott van a kezében, akkor látja élesben azokat a jeleket, amik félelmetesek lehetnek számára – kiütések a baba arcán, bevérzés a szemében stb. És az anya kérdez, kérdez, kérdez. Vagy nem mer kérdezni, hanem szorong, kétségbe esik. Egyértelmű, hogy segítségre szorul.
Tegyük hozzá, hogy egy közkórházban nagyon sokféle anya van. Valakivel abszolút leegyszerűsítve kell beszélni, hogy megértse, ami mondunk. De lehet, hogy ugyanabban a szobában a másik ágyon egy professzor felesége fekszik, aki maga is orvos, vagy egy magas rangú diplomata, akivel csak angolul lehet beszélni. Mész egyik szobáról a másikra és folyamatosan át kell állni, hogy kivel hogyan kell beszélni. Például, ha valakinek már volt babája, de valami történt vele, akár elvesztette a picit, akkor ott is teljesen másképp kell kommunikálni.
A negyedik gyermekét szülő anyukának pedig mi már sok vagyunk, inkább csak az alapinformációkat adjuk át, hiszen akár nálunk is többet tudhat a babákról. Szemben ezzel az első babás, nagyon szorongó anyuka, akivel nagyon sokat kell együtt lenni, nem pusztán a technikai dolgokat átadni, hanem bátorítani. Tehát ez egy iszonyú sokszínű a munka, amire nem készít fel a képzés egyelőre.

Valamilyen mentorációs lehetőség van esetleg a diákok számára?

Vannak gyakorlatok, csak nem úgy látom, hogy ezt nagyon komolyan vennék, illetve nem biztos, hogy ez jól van megszervezve. A hallgatók gyakran csak téblábolnak, legfeljebb belenéznek a technikai dolgokba: mit figyelünk a kék fény használatakor stb. Vagy végignézik egy nap munkáját. De hogy egy olyan helyzetben, amikor egy szorongó anyát támogatunk, ritkán vesznek részt.
Nagyon jó lenne, ha a képzésben lennének helyzetgyakorlatok, önismeret, érzékenyítés, esetelemzés. Sok ilyen életszerű helyzet megismerésével lehetne javítani a gyakorlati oldalt. Amikor nem a vércukorszintről tanulunk, hanem arról, hogy emberekkel dolgozunk, akik különböző kulturális háttérrel rendelkeznek. Például a roma kultúrát megismerni, hogy náluk milyen a szokásrendszer, hogyan tudok hatékonyan kommunikálni az anyukával és a családdal.
Az sem árt, ha valaki megfogalmazza, hogy miért dolgozik valahol, és mi a célja.

Hogy állnak ezzel a kollégák?

Azt látom, hogy eleinte még mindenki lánglelkű. Ténylegesen az a célja, hogy mindent megtegyen az anyukáért, a babáért vagy más osztályokon a betegekért. De nagyon sok érdekellentét van jelen, sokféle gyakorlat és sokféle szembesülés, ezért nagyon nehéz megtartani a célt. Maga a rendszer és akár a túlterheltség, vagy akár azok az érdekek, amelyek nem feltétlenül a betegek mentén fogalmazódnak meg – nincs ágy, nincs elég műszer, nem vagyunk elegen –, ezek megtörik az embert. Ha odamész, és azt mondják, hogy oké, itt van 40 ember, te pedig egyedül vagy éjszaka és oldd meg…

Lehetséges visszaút a kiégésből?

Jobb körülmények és támogatás kellene. A szupervízió pont erre van kitalálva, viszont az egészségügyben alig elérhető. Létezik a Bálint-csoport, ami egy olyan esetmegbeszélő csoport, ami a munkában történtek lelki vetületével foglalkozik. De még nem nagyon találkoztam orvossal, főleg szakdolgozóval, aki rendszeresen járna Bálint-csoportra, vagy szupervízióba. Pedig az egészségügyi intézményben gyakran szembesülünk veszteséggel, halállal, vagy olyan nehéz helyzetű emberekkel, akiken nem tudunk segíteni. Ott vannak a krónikus osztályon haldokló idős emberek, akiknek nincsenek hozzátartozóik, nincs olyan személy, aki jobbá tehetné az életük utolsó szakaszát, az ápoló pedig nem veheti át a család szerepét. Vagy ugyanilyen nehéz hely az onkológia, ahol az orvosnak napi szinten kell rossz hírt közölni a beteggel. A dolgozóknak ezeket a helyzeteket valahogy fel kell dolgozni lelkileg, de egyelőre nincs ilyen általánosan bevett támogatási megoldás. Budapesten öt Bálint-csoport működik, ez alig valami ahhoz képest, hány ezer egészségügyi dolgozóra férne rá ez a típusú segítség. Nem is olyan az általános vállalati kultúra, ami lehetővé tenné, hogy részt tudjon venni a szükségét érző dolgozó ezeken az alkalmakon. Általánosságban olyan közösségi szemlélet uralkodik, hogy a munka közben átélt vagy kísért tragédiákon túl kell tenni magát az embernek, nem kell picsogni.
A lelki sérülések feldolgozásánál meg kell említeni a műhibákat, a műhibáktól való félelmet és a műhibák utáni támogatást, vagy inkább annak hiányát. Ez egy iszonyú nehéz téma és bele kellene végre nyúlni, mert a műhibák nagy része rendszerhiba, nem pedig egyetlen ember hibája. Számos tényező együtthatása járul hozzá egy műhiba bekövetkeztéhez, mint pl. fáradtság, túlhajszoltság, rossz műszerek, rossz beosztás stb. De Magyarországon még mindig ott tartunk, hogy a hibást keressük, miközben a hibát kéne keresnünk. Igazából az egész rendszert kellene megnézni, és abból kiszűrni azokat a tényezőket, amelyek elvezetnek ahhoz, hogy az a szerencsétlen pont egy olyan hibát vétsen. Ennek nincs kultúrája. Ha valakire rábizonyítják, hogy ő volt a hibás, akkor neki annyi, vagy ügyesen áthelyezik, vagy éppen marad a helyén, de a trauma vele marad. Neki ezt fel kell dolgoznia, minden más marad a régiben, tehát a körülmények egyáltalán nem javulnak.

Vannak pozitív példák külföldről?

Sokkal több ajánlás és protokoll van a jobban működő egészségügyi rendszerekben, amelyek hangsúlyt fektetnek a mentális egészség megtartására. Például most olvasok egy könyvet, amit egy Angliában dolgozó ápolónő írt, és ott minden osztályon van gyásztanácsadó, aki a betegnek, a családnak, és a dolgozóknak is segít abban, hogy a veszteségeiket feldolgozzák.

És az lehetséges volna, hogy az oktatási intézményt és a gyakorlati helyet vagy későbbi munkahelyet összehangolni akár csak egy-egy szervezet esetében is?

Szép lenne, ha azt mondanák, hogy X egyetem korszerű tudást ad át és kössük össze a kórházzal. Nincs általános szemlélet és egységes gyakorlat az oktatásban. Személyek vannak. Ha van egy prof, aki ragaszkodik a régi gyakorlathoz, és nagyon nagy hangja van, akkor a fiataloknak vagy a korszerű tudással rendelkezőknek már kicsi a mozgástere. Azt is tudni kell, hogy egy kórházban számtalan osztály van, nagyon eltérő gondozási és gyógyítási gyakorlattal. Az lenne a jó, ha lennének protokollok és általános ajánlások, amelyek mentén történik a munkavégzés. Jelenleg nagyon kevés az érvényes protokoll a magyar egészségügyben.
A protokollok arról szólnak, hogy bizonyos helyzeteket, betegségeket vagy egészségügyi jelenségeket hogyan kezelünk. Ezeket az adott szakmák grémiuma nézi át, de a társszakmákat is be kell vonni. Most például friss még a pszichiátriai beteg szoptató anyák gyógyszerelésének a protokollja. A pszichiáterek, védőnők, szülész-nőgyógyász, gyerekgyógyász, gyógyszerész szakmák nagyjainak kellett összedugni a fejüket és leírni, hogy 2017-től öt évig ez a protokoll lesz érvényes. De ezzel szemben tudomásom szerint nincs érvényes ajánlás a császármetszéssel kapcsolatban. Lejárt tíz éve. Ott tartunk, hogy a nők 40%-a császárral szül, de nincs érvényes protokoll. Tehát, ha most beperelnének egy orvost ilyen ügyben, akkor a már lejárt ajánlást vagy a százéves tankönyveket vehetnék elő a jogászok. Felelősségre lehet vonni az orvost olyan anyagok alapján, amelyek már mondjuk húsz éve nincsenek frissítve.

A protokollok ennyire nem számítanak?

Zavarosban jó halászni. A jelenlegi egészségügyi helyzetben nem fűződik érdeke a szakmának ahhoz, hogy nagyon tiszta protokollok és ajánlások jöjjenek ki. Általában az adott kórházi osztályon saját belső protokollok alapján történik a gyógyítás. Ez ugye attól is függ, hogy mennyire rugalmas az osztály vezetése, mennyire kíváncsiak az új felfedezésekre, vagy éppen mennyire befolyásolják az adott gyógyszergyártók orvoslátogatói, hogy milyen hatóanyagú gyógyszert adjanak. Millió érdek mentén jön létre egy ilyen belső protokoll, így pedig lehet, hogy kényelmesebb.

Ha valamit nagyon sok érdeken kell átverni…

Ebből következik az, hogy végeredményben nem a beteg érdeke érvényesül. Odamegy a lánglelkű kezdő orvos és abba ütközik, hogy egy olyan pácienst nem fektethet be, akinek már rég kórházban lenne a helye, vagy pont fordítva: olyan pácienst nem küldhet haza, aki szerinte már rég meggyógyult, de ott kell tartani, mert a TB jobban fizet úgy a kórháznak, ami így tudja fenntartani magát… A személyes gondoskodás tud elveszni egy ilyen érdekellentétekkel átitatott rendszerben.

Hogy látod, lesz jobb a rendszer?

Nagyon sok embernek jó ez így. Illetve a magán és az állami egészségügynek a totál összekeveredése is fokozza a zűrzavart, amit sokan kihasználnak. Annyira rossz néha az állami ellátás, hogy már a kispénzű ember is inkább a magánpraxis felé fordul, mert nincs ideje kivárni hónapokat egy olyan vizsgálatra, amire szüksége van. Ha most neked négy hónapot kell várni a hasi ultrahangra, de már nagyon rosszul vagy, akkor biztos, hogy inkább kifizeted a 15 ezer forintot az ultrahangos magánrendelőbe. Ott viszont nem diagnózist kapsz, nem fognak meggyógyítani. Kapsz egy vizsgálati eredményt, amivel vissza kell jutni valahogy az állami ellátásba. A másik az, hogy az állami rendszerben vannak az igazán komoly felszerelések és teamek. Például nincs magán onkológia, mert az nagyon összetett és nagyon magasszintű ellátást igényel. Olyan műszereket, amelyeket nem éri meg egy kis rendelőnek megvenni. Magánpraxisban ezért csak kicsit legyél beteg! Az egy napos sebészet van lefedve, vagy szülészet, vagy krónikus betegségeknek az alapgondozása. Ha viszont nagy bajod van, akkor állami kórházba kell menned, ahol van számtalan team, akiknek össze kell dolgoznia, hogy diagnosztizálják és meggyógyítsák a betegségedet.
Olyan mélyen bele kellene nyúlni a rendszerbe, hogy nem tudom, vajon ki vállalná ezt fel. Annyi biztos, hogy a hálapénzt meg kellene szüntetni, mert az egyszerűen tönkretesz mindent.
Ha általánosan nézem az állami egészségügy túlterheltségét, már az is segítene, ha a beteg jó irányban kezdene keresgélni. Ehhez viszont magasszintű alapellátás kell. Ehhez arra lenne szükség, hogy a háziorvosi praxisok ne receptírogatással töltsék az idejüket, hanem kiderítsék, hogy milyen betegséggel fordult hozzájuk a páciens. Nagyon sok terhet levenne a szakellátásról, ha az alapellátás minősége emelkedne, mert a betegutak jelenleg össze-vissza mennek.
Szintén a betegutak kibogozását segíthetné az e-recept és az EESZT. Évek óta létezik, viszont még nem kötelező a használata, pedig egy zseniális kezdeményezés. A lényege az, hogy a betegek adatait feltöltik egy felhőbe, így bármelyik rendelőbe vagy kórházba kerül az illető, ott már rálátnak az összes kórelőzményére. Rengeteg időt megspórolna az orvosnak és növelné a beteg gyógyulási esélyeit. Viszont ez is egy olyan dolog, amit nagyon nehezen fogad el az orvosi társadalom. Nagyon kevesen viszik fel a rendszerbe a betegadatokat. Az állam most kezdte el erre vonatkozóan a tréningeket a kórházakkal, tehát kötelező lesz. Változásmenedzsment, lassú folyamat. Emlékszem, néhány éve még úgy e-maileztem kórházakkal, hogy egyes intézményeknek freemailes címe volt. Ma már nem így van, viszont még most sem evidencia, hogy használjuk az intranetet a levelezésre. Ha akarok egy kollégától valamit, akkor személyesen oda kell mennem. Például ezt egy multinál nem tudnád megtenni, mert rögtön kirúgnának. Fejlődünk, persze, de még nagyon sok dolgon kell változtatni.

Tömegtájékoztatás a 21. század harmadik évtizedének elején

Ha tömegtájékoztatásról beszélünk, akkor a médiatudomány alkalmazásáról beszélünk. Naivan feltételezhetnénk, hogy ezen tudományágnak is vannak kőbe vésett szabályai, amelyek megkerülése megbocsáthatatlan bűn, manapság azonban alapjaiban alakul át a tömegkommunikáció alkalmazása. Mára szinte minden háztartásban elérhető az internet és szinte mindannyian tetemes időt szentelünk az online térben történő barangolásra. Az eredetileg egymástól távol lévő egyetemeket összekötő, információcserére kialakított számítógépes hálózat mára egy olyan második valósággá alakult át, amelynek elsődleges funkciója a gazdasági folyamatok felgyorsítása, a kereskedelmi folyamatok egyes fázisainak leegyszerűsítése és a fogyasztói kultúra lehető legmagasabb fordulatszámra pörgetése. Ez a folyamat pedig a tömegkommunikációt is alapjaiban változtatta meg.
A média legfontosabb célja mára az lett, hogy érzékeny pontján találja el a fogyasztókat, mert ugye médiatartalmakat manapság már nem pusztán olvasunk, hallgatunk vagy nézünk, hanem fogyasztunk is. A látszólag ingyenes kínálatban javarészt a személyes adatainkkal fizetünk, amelyekről naivitás lenne azt gondolni, hogy csupán néhány demográfiai paraméterünket tartalmazza. Az internetes térben történt összes mozdulatunkat követőprogramok rögzítik és monitorozzák, amelyeket adatbázisokba sűrítve továbbítanak a megrendelők számára. Ezáltal egyre inkább szívünkhez szóló újabb tartalmakat kapunk, amelyekhez gyakran fizetős árucikkek reklámjait csatolják, és fogyaszthatunk vég nélkül.
Azonban az internet virtuális világa végtelen. Ha volt bármilyen alapvető dilemma a felhasználói tömegekkel kapcsolatban, akkor valószínűleg a kontrollálhatóság hiánya volt az. Jogosan következett a kérdés, hogy vajon hogyan lehetne a lehető legnagyobb számú felhasználó-tömeget egy helyre terelni és irányítani? És erre adtak csattanós választ a mindennapjaink részévé váló közösségi felületek (Facebook, Instagram, Twitter és társaik), amelyek az okos eszközök elterjedése óta megkerülhetetlenné váltak.
A médiaóriás Facebook az online világ személyi igazolványává vált a maga 5 milliárd felhasználójával, amelynek köszönhetően időszerűvé vált az ókori Rómára utaló mondás újragondolása: minden elérés a Facebookra vezet. Számtalan kutatás, elemzés, tanulmány és újságcikk foglalkozik a közösségi média kettős szerepével, hiszen amíg a felhasználók szemszögéből nézve egy online közösségi tér szerepében tetszeleg, ami egyidejűleg köt össze a számunkra fontos emberekkel és kínál szórakozási lehetőséget, járulékos módon szerez egyre nagyobb befolyást a gondolkodásunkra gyakorolt hatásban és a világképünk alakításában. Egyidejűleg gyűjti rólunk az információkat és kereskedik a szokásainkat tömörítő adathalmazokkal, amelyeket nyereségesen ad tovább kereskedelmi szándékú partnereinek. Ezt követően szintén jó pénzért biztosít reklámfelületet az értékesítési szándékú partnereinek, akik tűpontosan célozhatnak bennünket az ajánlataikkal. Eddig természetesen semmi különösebb esemény nem történt, mint a kapitalizmusban: termelés és fogyasztás, valamint fogyasztásra ösztönzés. Azonban a Facebook a kereskedelmi szektoron túl a politikai szféra szereplőinek is előszeretettel nyújt segítő kezet. Az egymásra licitáló termékkínálat mellett tehát a politikai szektor szereplői is könnyedén megtalálnak minket, illetve az állambiztonság vagy nemzetbiztonság elől sem maradunk rejtve. Döbbenetes módon egyébként az átlag felhasználóból nem a politika aranyásói váltják ki a legnagyobb felháborodást, hanem az állambiztonság és a hatóságok jelenléte – pedig jóval hasznosabb szerepe van annak, aki megvédi a gyermekeinket az online térben vadászó szexuális ragadozóktól vagy éppen kiszűri a terrorista-gyanús elemeket, mielőtt tényleges fenyegetést jelenthetne a valós, háromdimenziós világban, ahol nincs lehetőségünk újraindítani a programot, ha meghalunk. Természetesen ennek egyszerű magyarázata van, hiszen államdiktatúrákról és politikai rezsimekről már tetemes történelmi tapasztalat áll rendelkezésre, sokan még a saját bőrükön is tapasztalták egy-egy diktatúra működését, azonban olyan feljegyzés még nem született a történelemkönyvek lapjain, hogy valamely multinacionális vállalat diktatórikus rezsimet kényszerített rá az emberekre. Meglehet, hogy ennek oka csupán az, hogy az online kirakatból annyit látunk mezei felhasználóként, amennyit látni engednek.

Mindebből pedig hogyan kanyarodunk a média felé? Nagyon egyszerűen: az újságírás sorvadását és vergődését eredményezte a közösségi média felduzzadása. Ahogy revideáltuk a mondást, minden elérés a Facebookra vezet. Az online médiumok is szponzorációból élnek, azonban a hírgyártáson kívül egy online újság kevés más tevékenységet képes úgy felvenni a profiljába, hogy az ne eredményezze az eredeti cél súlytalanná válását. Legkevésbé sem képes elérni azt, hogy az olvasói egész nap az újság felületén kattintgassanak, ami alapján ugye reklámbevételekre tehetnének szert. Mindezt azonban képes garantálni a Facebook, ezáltal pedig a reklámozás útján profitot termelő cégek is a közösségi médiát fogják preferálni a sajtótermékekkel szemben. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az online sajtó is kötelező jelleggel csatlakozott a Facebookhoz, akik pedig a saját szabályaik szerint jelenítenek meg vagy nem jelenítenek meg tartalmakat. Az újságírás nem csupán az anyagi függetlenség megszűnésével küzd napjainkban, hanem azzal is, hogy egy olyan multinacionális vállalat szája íze szerint beszéljen, amely az utóbbi években nyíltan vállalta baloldaliságát, és egyáltalán nem derogál számára kettős mércét alkalmazni világnézeti és politikai beállítottság alapján. Mindazonáltal pedig, hogy ez az online közösségi szórakoztatófelület virtuális akolba terelte a felhasználók tömegeit, a szimplán világnézeti alapon történi ellenőrzés nem társult minőségellenőrzéssel, tehát elszaporodtak a hulladék tartalmak. Megszületett a népbutítás 21. századi médiaeszköze, amely gyakran az elődöket is megszégyenítő szellemi színvonalzuhanást eredményezett.

De hogy mégis mikor következett be az első morális hanyatlás a hazai médiában? Nos, a klasszikus kereskedelmi csatornák megjelenésekor (RTL KLUB, TV2 és külföldi elődjeik), amely médiumok azzal hoztak változást az életünkbe a ’90-es évek végén, hogy a rendkívül változatos műsorkínálatot a nézőkre erőszakolt reklámblokkokkal szabdalták szét. Az állami televíziók által sosem sugárzott filmek és médiatartalmak mellett beindult a trash biznisz, vagyis olyan hulladék médiatermékek gyártása, amelyek már több évtizede rohasztották sikeresen a tengerentúli államok lakosságát, züllesztve a morált és aláásva a soron következő generációk intellektuális fejlődésének potenciálját is. Emlékezzünk vissza a Mónika Showra és utódaira, vagy a felkapott és hatalmas nézettséget produkáló valóságshowkra. Sorra dőltek a nézettségi rekordok, hiszen a másik magánéletében történő vájkálás elemi ösztönünk. Az ősközösségi létezésből mentettük át a szokást, hiszen akkoriban létfontosságú volt tudni, hogy a közösség minden tagja a csoport érdekét szolgálja-e, mert bármilyen széthúzásnak a túlélés lehetett az ára. Azonban ahogyan később az emberiség története során egyre biztonságosabbá vált az életünk, a túlélési trükkjeink rossz tulajdonságokká váltak. Ha csak a középkorig tekintünk vissza, akkoriban például a kivégzések népszerű tömegműsorok voltak.
A rendszerváltást követően a nyugati nyitást nem csupán piaci alapon, hanem morálisan is megkaptuk. A kereskedelmi televíziók meghonosodása óta több mint két évtized telt el. Az érdeklődésünk a technológiai fejlődésnek köszönhetően már korlátlanul kielégülhet az internet világában, mégis ami a legjobban leköt bennünket, az a közösségi média, ahol továbbra is kukkolhatjuk egymás életét, és megbotránkozhatunk mások tudatlanságán.

2020-hoz közeledve szinte már elképzelhetetlen háztartás internetkapcsolat nélkül, és elképzelhetetlen az egyén okos eszközök nélkül. A Facebook, a Messenger és a Google motorjai alapfelszereltségként járnak ezekhez az eszközökhöz. Éjjel-nappal a közösségi applikációkat nyomkodjuk, és ha nem a Facebook termékére lennénk rágyógyulva, akkor jó eséllyel valamely másik szoftvergyártó hasonló tárgyú programját használnánk. A legtöbb időnket a barátok és családtagok társaságában töltjük társalgással vagy pletykálással, illetve a Facebook hírfolyamának analizálásával, ahol az ismerőseink és az általunk követett oldalak megosztják a gondolataikat. A Facebook csapata tökéletesen rátapintott az emberi viselkedés gyengéjére, amikor egy olyan felületre kereste a megoldást, amely arra készteti a felhasználót, hogy egyre több időt töltsön ott és rendszeresen visszatérjen: a megoldás a társaság és a súlytalan kommunikáció volt. Ehhez további szabadidős lehetőségeket társítottak, mint az ingyenes és fizetős játékok vagy a horoszkóp szintű személyiségtesztek stb. Mire felocsúdtunk, már mindenki fent volt a közösségi hálón és elárasztottak bennünket a reklámok.
Mára az online sajtóban megjelenő hírek bármelyikét lehetőségünk van megosztani a Facebook hírfolyamunkon, a nagy húzás pedig az volt a közösségi háló részéről, amikor lehetővé tette, hogy bárki indíthasson Facebook-vállalkozást és reklámozza a termékeit. Már-már borítékolható volt, hogy a marketing célú kommunikáció és a hírközlési célú tartalomgyártás keveredni fog. Ennek a következménye volt, hogy 2016-ban megszületett az álhír fogalma, amelynek célja az olvasók félretájékoztatása elsősorban ideológiai és politikai befolyásolási szándékkal. Azonban az álhírek elsődlegesen egyáltalán nem a politikai-ideológiai vonalat célozták, hanem a kétes eredetű és minőségű termékek eladását. Ismerősek lehetnek az olyan virulens hírmegosztások a Facebook világából, mint valamely azóta is élő ismert személy halálát terjesztő cikk, amire kattintva azonnal meg kell adni a hozzáférésünket a profilunkhoz és az adatainkhoz. És minden bizonnyal legalább egyszer már mindenki találkozott olyan álhírrel, ami úgy kezdődött, hogy „El sem hinnéd mi történt XY-al” – ezek a meghökkentő, döbbenetet és kíváncsiságot kiváltó szövegek garantáltan átverést takarnak. Azonban sajnálatos módon nem a kalóz oldalak verték ki a biztosítékot a kukkolás apostolainál, hanem az, hogy bizonyítottan orosz hátterű álhírek segítették választási győzelemhez Donald Trump amerikai elnököt 2016-ban. Az új amerikai elnök bűne pedig az volt, hogy nem a már meglévő politikai garnitúrából származott és az erős államapparátus eszméjét képviselte, ami a szabadon működő vállalatóriások számára egyet jelentett az aranykor végével. Ez volt az a mérföldkő a közösségi média történetében, amikor a vállalatnál rádöbbentek, hogy a mértéktelen reklámozás mellett alapvető szabályokat is le kell fektetni és letenni a voksukat valamely világnézet mellett. Nos, a Facebook a tolerancia és egyenlőség szólama mellett rakta le a névjegyét és bátran tiltja mindazon tartalmakat, amelyekre rásütheti, hogy gyűlöletkeltő, kirekesztő, rasszista, az egyént és a közösséget sértő. Sok esetben azonban csupán az történik, hogy nem a multinacionális vállalat szája íze szerint kommunikáló tartalomról van szó. Ennek ékes példája a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) termékeinek hirdetési tilalma, tehát a közösségi médiában megjelenő és terjedő tartalmak cenzúrája. Természetesen amellett, hogy a KESMA a létrejöttét és működését ismerve a legkevésbé sem szorul együttérzésre, az esete rávilág magát eddig sorozatosan újra definiáló közösségi média ideológiai balra tolódására.
És hogy miért érdemes mindezzel tisztában lenni? Mert a közösségi média a felhasználók jelentős hányada számára az elsődleges hírforrás. Manapság a legtöbben már nem közvetlenül az online újság vagy magazin oldalán keresik a híreket, hanem a Facebook hírfolyamon megosztott cikkek alapján tájékozódnak. A közösségi médium pedig a saját nézetrendszerébe illeszkedő tartalmakat maga is támogatja és terjeszti, a felhasználó pedig hajlamos azt feltételezni, hogy amit mások is megosztottak, az hiteles forrás. Ebből alakul ki a félretájékoztatás és szándékos ferdítések láncolata, illetve így kelnek életre a hisztériahullámok, mint például Donald Trump elnökké választása és az USA bukásának víziója is volt 2016-ban (Politikailag semlegesen jelzem, hogy a fent megnevezett elnök fegyverek nélkül oldotta meg a világ legkeményebb diktatúrájával, Észak-Koreával kipattant konfliktust. Fegyverek eldördülése nélkül kezelte a feszültséget Iránnal, amely méretét és katonai erejét tekintve globális problémát jelentett volna, ha fegyveres összecsapásig fajul az összezörrenés. Kivonta a csapatokat a demokráciát terjesztő elnök-elődök által megszállt országokból és bevallott célja volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökeként az Amerikai Egyesült Államokkal foglalkozzon és annak gazdaságát erősítse meg. Nyilvánvaló, hogy a fent megnevezett elnök azóta gazdasági fronton nyitott háborút Kínával és pl. az EU-val, azonban nem szállt meg idegen országokat, hogy civilek millióinak életét tegye tönkre).
Ezzel szemben pedig élnek és virulnak a szélsőbaloldali és másokat kirekesztő ultraliberális mozgalmak, mint a radikális feministák, az Antifa, hogy csak két egyszerű példát említsek.
Összességében pedig felmerül a kérdés, hogy egy profitorientált multinacionális vállalat és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje hogyan férhet össze? Hogyan lehetne hiteles egy olyan vállalat társadalmi érzékenysége, amely virtuális emberkereskedelmet folytat nap, mint nap a saját felhasználóiról összegyűjtött adatok által? Egyáltalán milyen társadalomképet vizionálnak maguk elé azok az emberek, akik a Szilíciumvölgyben élnek és ugyan minden adattal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy tisztában legyenek a szerényebb vagy egyenesen rossz körülmények között élő emberek helyzetével, azonban egyáltalán nem nyitottak az objektív tájékoztatásra? Hogy egy időben közeli példával éljek, a 2019 augusztusában tomboló amazóniai tűzvészben a közösségi média olyan alapítvány számára indított adománygyűjtést és nyomta a felhasználók elé a felhívást, amelyről később kiderült, hogy egyáltalán nem fejtettek ki tevékenységet az őserdőben tomboló tűz kapcsán, hanem csupán névlegesen kapcsolódtak az Amazonashoz, a tevékenységük pedig kimerült az USA területén folytatott klíma-propagandában. A naiv felhasználók azonban az őserdőben tomboló tűzvész eloltására küldték a pénzt. Ennek ellenére hiába a felháborodás, a pénzét nem kapta vissza senki, az eset pedig nem lett jóval kirívóbb, mint bármely korábbi visszaélés, ami a közösségi média vállalatához köthető.

Továbbra is fennáll tehát a kérdés: mennyire lehet nyitott a társadalmi felzárkóztatásra egy olyan nagyvállalat, amelynek működése a profitmaximalizálás hatékonyságának folyamatos javítására törekszik és esze ágában sincs a bevételeiből társadalmi redisztribúcióra fordítani?

 

 

Alain Badiou: Mélyen spekulatív okoskodás a demokrácia fogalmáról

A „demokrácia” szó ma a közmegegyezés fő szervezője. E szó jegyében kívánja összefoglalni egyrészt a szocialista államok összeomlását, másrészt a mi államaink feltételezett jólétét, vagy a nyugati humanitárius keresztes hadjáratokat.
Voltaképp a „demokrácia” annak van alárendelve, amit autoriter vélekedésnek fogok nevezni. Bizonyos fokig megtiltja, hogy ne legyünk demokraták. Még pontosabban: magától értetődik, hogy az emberiség a demokráciára törekszik, és a feltételezett nem-demokrata lét patologikusnak minősül. Inkább függ egy türelmes újratanulástól, rosszabb esetben a légionáriusok és a demokrata ejtőernyősök beavatkozásától.
A közmegegyezésbe és a közvélekedésbe ekként bevésett demokrácia szükségszerűen fölkelti a filozófus kritikus gyanakvását. Hiszen, Platón óta, a filozófia szakítás a vélekedéssel. Ha a „demokrácia” megnevezi a kollektív szerveződés egy feltételezett normális állapotát, vagy a politikai akaratét, akkor a filozófus megkérdezi, hogy vizsgáljuk-e ennek a normalitásnak a normáját. A szó semmilyen működtetése nem engedhető meg az autoriter vélekedés keretén belül. A filozófus szerint minden, ami konszenzuális–gyanús.
Szembeállítani a demokratikus eszmény evidenciáját egy politika, és különösen egy forradalmi politika szingularitásával, nos, ez régi módszer. Használták már a bolsevikok ellen, és jóval az október 17-ei forradalom előtt. Voltaképp a Leninnek címzett kritika szerint az a politikai törekvés, amely az övé volt, nem demokratikus – igen régi. És még ma is igen érdekes látni, hogy Lenin miként válaszolt.
Ha a demokrácia egy államforma, milyen tulajdonképpeni filozófiai rendeltetése lehet e kategóriának? Lenin szerint a politika célja vagy eszménye az állam elsorvadása, az osztályok nélküli társadalom, és így minden államforma eltűnése, beleértve természetesen a demokratikus formát is. Ez az, amit nevezhetünk generikus kommunizmusnak, ahogyan azt Marx az 1844-es Kéziratokban megadta. A generikus kommunizmus egy egalitariánus társadalmat jelöl meg, szabad társulással a sokarcú dolgozók között, akiknek tevékenységét nem statútumok és technikai vagy társadalmi specializációk szabályozzák, hanem a szükségletek fölénye. Egy ilyen társadalomban az állam a nyilvános kényszertől elkülönült instancia – feloszlik. A politika, amiként kifejti a társadalmi csoportok érdekeit és célba veszi a hatalom megszerzését – felbomlik.
Így az egész kommunista politika célja saját eltűnése az általában vett állam elkülönült formájának végső módozatában, még ha a magát demokratikusnak hirdető államról is van szó. Ha most rámutatunk arra, hogy a filozófia, mint ami megjelöli a politika legvégső legitim vagy értékelhető céljait, vagy azokat a szabályozó eszméket, melyek alatt a politika jelentkezhet, és ha feltesszük – ami Lenin hipotézise –, hogy e cél az állam elsorvadása, és helyébe a tiszta megmutatkozás, a szabad társulás lép. Vagy még inkább, ha azt mondjuk, hogy a politika végső célja a végtelentől elkülöníthetetlen autoritás, vagy a kollektívum mint olyan, önmagához térése, tehát e feltételezett cél tekintetében, amely megjelölt cél, a generikus kommunizmus, akkor látható, hogy a „demokrácia” nem lehet filozófiai kategória. Miért? Mert a demokrácia egy államforma. A filozófia fölméri a politika végső céljait. És e cél az állam vége is, tehát a „demokrácia” szó minden helytállóságának a vége is.
A megfelelő filozófiai szó, hogy értékeljük a politikát, hipotetikus keretben talán az „egyenlőség” szó lehet, vagy a „kommunizmus”, de nem a „demokrácia” szó. Mivel e szó klasszikusan hozzátapad az államhoz, az államformához.
Mindebből az következik, hogy a „demokrácia” csak akkor lehet a filozófia fogalma, ha lemondunk a három, egymással szorosan összekapcsolódó hipotézis egyikéről, melyek a demokrácia-probléma lenini vízióját alátámasztják. Idézzük föl e három hipotézist!

  1. hipotézis: A politika végső célja a generikus kommunizmus, tehát a kollektívum igazságának tiszta megmutatkozása, avagy az állam elsorvadása.
  1. hipotézis: A filozófiának a politikához való viszonya az értékelésben áll, egy politika végső céljainál egy általános vagy generikus értelemadás.
  1. hipotézis: A demokrácia egy államforma.

E három hipotézisben nincs meg a „demokráciához” a filozófia szükséges fogalma.

Ekkor három elvont lehetőség nyílik meg.

  1. Hogy a politika végső célja nem a generikus kommunizmus.

2. Hogy a filozófia fenntart a politikával egy másik viszonyt, mint azt, hogy irányítsa, megvilágítsa vagy legitimálja a végső célokat.

3. Hogy a „demokrácia” más dolgot jelöl meg, mint az állam formáját.

E három feltétel egyikével, mellyel rendelkezünk, és amelyben a „demokrácia” nem egy filozófiai fogalom helyzetében van, újra át kell adni magunkat a kérdésnek és újra fel kell vetni a problémát. Egymás után tárgyalni kívánom e három feltételt, amelyek alatt a „demokrácia” újrakezdődhet vagy elkezdhet tulajdonképpeni filozófiai kategória lenni.
Tegyük fel hát, hogy a politika végső célja nem a kollektív megmutatkozás tiszta állítása, nem az emberek szabad társulása, megszabadulva az állami főhatalom elvétől. Tegyük fel, hogy a politika végső célja az eszmék szintjén nem a generikus kommunizmus. Mi lehet ekkor a politika célja, gyakorlatának finalitása, amit ez a gyakorlat tartalmaz, vagy megkérdőjelez, vagy játékba hoz, milyen lehet a filozófia? Úgy gondolom, hogy két fő hipotézist lehet felállítani abban a tekintetben, hogy milyen e kérdés története. Az első hipotézis az, hogy a politika célként az a konfiguráció, vagy eljövetele annak, amit „jó” államnak nevezünk. A filozófia ekkor az állam különböző lehetséges formáinak a legitimitását vizsgálja. Meg kívánja nevezni az állami konfiguráció legkülönb alakzatát. Ez lenne a politika céljairól folytatott vita végső tétje. Lényegében ez a politikafilozófia nagy klasszikus hagyománya, amely a görögök óta a főhatalom legitimitása köré rendeződött. A színen természetesen egy norma áll. Bármilyen legyen is a rezsim vagy e norma státusza, egy axiológikus preferencia ragyogván az ilyen-olyan konfigurációkra, visszavezeti az államot egy normatív elvre, mint például a demokratikus rezsim felsőbbrendűsége a monarchikus vagy arisztokrata rezsimmel szemben, ilyen vagy olyan megfontolásból, vagyis egy általános normarendszert gereblyéz össze, amely előírja ezt a preferenciát.
Emlékezzünk arra a passzusra, amely szerint ez nem magától értetődő azon tézis esetében, mely szerint a politika végső célja az állam elsorvadása, mert éppen nem a jó államról van szó. A tét tehát a politikai folyamat mint önmaga felbomlasztása, vagyis mint elköteleződés a főhatalom elvének megszüntetése mellett. Szó sincs normáról, amely összekapcsolódna az állami alakzattal. Egy folyamat eszményéről van szó, amely előidézné a teljes egész állami alakzat elsorvadását. Az elsorvadás alakzata nincs benne a normatív kérdésben úgy, hogy begyakorolhatni az állami állhatatosságot. Ellenben ha a politika végső célja a jó állam vagy a kedvelt állam, akkor egy norma szcénájába belépni elkerülhetetlen.
Csakhogy e kérdés nehéz, attól, hogy e norma elkerülhetetlenül külsőleges, vagy transzcendens. Ha önmagában tekintjük, egy állam norma nélküli objektivitás. A szuverenitás vagy a kényszerítés, az elkülönült működés szükséges a kollektívumnak mint olyannak. Elfogadott a meghatározottsága egy előírásban, belemenekülés alanyivá tett témákba, amelyek éppen azok a normák, melyek alatt a kedvelt vagy jó állam kérdése megmutatkozik. Ha a jelen helyzetet vesszük, vagyis parlamentáris államaink helyzetét, látható, hogy a szubjektív kapcsolatot az állam kérdéséhez három norma szabályozza: a gazdaság, a nemzeti kérdés és éppen a demokrácia.

Először a gazdaság. Az állam számol azzal, akinek a pénzforgalomban és a javak elosztásában minimális működése van, és mint olyant lejáratja azt, aki túlságosan képtelen megfelelni e normának. Az általában vett gazdaság szférájának nézőpontjából bármilyen legyen szerves kapcsolata az állammal, magán- és közélettel, szubjektíve azzal számol, aki a gazdaságban érintett.
Második norma a nemzeti norma. Az állam az adottak mint a nemzet előírása alatt bemutatkozók a világ színpadán, felmutatják nemzeti függetlenségüket, stb. Az állam felel azért, hogy a nemzeti elv létezzen, egyszerre önmagán belül és kifelé.
Harmadjára, a demokrácia ma egy norma, beillesztve a szubjektív viszonyba az államhoz. Az állam számol azzal a kérdéssel, hogy vajon ha demokratikus vagy despotikus, akkor milyen az a viszony, amelyeket felállít az olyan jelenségekről, mint a vélemény, a társulási és a mozgásszabadság. A diktatórikus forma és a demokratikus forma közötti szembenállás az a valami, ami szubjektív normaként működik az állam értékelésében.
Mondjuk ki, hogy a kérdés jelen helyzete az államot a gazdasági működés, a nemzeti értékelés és a demokrácia hármas normatívája elé állítja. E helyzetben a „demokrácia” az állam normatív jellemzőjeként lép fel, még pontosabban úgy, mintha egy politikát megneveznénk. Nem a politikát általában. Csak egy politikát értünk ezen, amelyik szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz. És mondjuk ki, hogy parlamentarizmusnak szokás nevezni – személyesen, én kapitalo-parlamentarizmusról beszélnék – azt az állami alakzatot, amely szabályozza a szubjektív viszonyt az államhoz az imént említett hármas norma mentén: a gazdaság, a nemzeti, a demokratikus vonatkozásában. De mint „demokrácia”, egy különös kategóriaként idéztetik meg itt, különös politikaként, melyről tudjuk, hogy az egyetemessége problematikus, nem jelenít meg önmaga által létezőként filozófiai kategóriát. Az elemzésnek ezen a szintjén fenntartjuk, hogy a „demokrácia” olyan kategóriaként jelenik meg, amely szingularizál – ferdén egy szubjektív norma létesítésével az államhoz való viszonyban – egy különös politikát, melynek el kell fogadni a nevét és amelyre mi a „parlamentarizmus” nevet javasoljuk.
Íme, ebben az esetben belehelyezkedünk egy hipotézisbe, amelyben végső soron a politika a jó állam meghatározottsága. Amire jutunk, a maximumnál, az, hogy a „demokrácia” lehet egy kategóriája, a „parlamentarizmusé”. Ez nem ad döntő érvet ahhoz, hogy a „demokrácia” helyreálljon filozófiai fogalomként.
Emlékezzünk arra, hogy mi azt vizsgáljuk, mi lehet a politika végső célja, ha nem a generikus kommunizmus. Első eszménk az volt, hogy a politika célja a lehetséges legjobb állam létesítése. És a konklúzió az, hogy a „demokrácia” szükségszerűen nem a filozófia fogalma.
A második lehetséges eszme szerint a politika célja nem más, mint önmaga. Nem lesz rendezettebb a jó állam kérdésével, de önmaga lesz önnön célja, egy bizonyos módon – a fordítottjaként, mint amit előzőleg mondtam – a gondolat és a cselekvés mozgalma szabadon kivonja magát az uralkodó állami szubjektivitás alól, és amely javasolja, összegyűjti és megszervezi azokat a terveket, amelyek mégsem tükröződnek vissza vagy képviseltetnek azokban a normákban, melyek égisze alatt az állam működik. Azt is mondhatni, ebben az esetben a politika az államtól való távolságban különös kollektív gyakorlatként jelenik meg. Vagy ráadásul a lényegét tekintve nem egy állami program vagy állami norma hordozója, hanem inkább annak kibontakozása, hogy be lehet váltani a kollektív szabadság dimenzióját, pontosabban ki lehet vonulni a konszenzus alól úgy, hogy az állam a centrum, még ha természetesen ez a szervezett szabadság meg is nyilatkozhat az államról.
A második szárny magára a filozófiára vonatkozik. Tegyük fel azt a hipotézist, hogy a filozófiának nincs más kapcsolata a politika megnyilvánulásaival vagy a végső célok megragadásával, mint az, hogy értékel, egy kritikus törvényszék előtt megjelenik, vagy a végső célok legitimitása. Milyen tehát a viszony a filozófiának a politikához, hogyan nevezhető meg vagy miként írható elő? Van egy elsődleges hipotézis, mely a filozófia feladata lenne, s amit én a politikák formális leírásának neveznék, a politikák tipológiájának. A filozófia képezné a politikák vitájának terét típusuk alapján. Szóval a filozófia volna az államok és a politikák formális megértése, ahogyan előzetesen kimunkálják és vázolják a lehetséges normákat a szóban forgó típusoknál. De, minthogy ez az eset – kétségtelenül, ez egy része az olyan gondolkodók munkájának, mint Arisztotelész vagy Montesquieu –, nyilvánvalónak tűnik, hogy a „demokrácia” magában a filozófiában úgy jelenik meg, mint egy államforma megjelölése. Kétség sem férhet hozzá. Az osztályozás az állami alakzatokból kiindulva megy végbe, és a „demokrácia” visszaváltozik – ide értve filozófiailag is – egy államforma megjelölésévé, amely szemben áll egyéb formákkal, mint a zsarnokság, az arisztokrácia, stb.
De ha a „demokrácia” egy államformát jelöl meg, mit gondoljunk a politika céljairól e forma tekintetében? E forma akarásáról van szó? Ekkor a jó állam logikájában vagyunk benne, és visszatérünk a fentebb tárgyalt ponthoz. E forma mögé hatolásról van szó, a főhatalom felbomlásáról, még ha ez demokratikus is? És visszatértünk a lenini keretekhez, az elsorvadás hipotéziséhez. Valamennyi esetben ez az opció elvezet bennünket az első szárnyhoz.
A második lehetőség az, hogy a filozófia megpróbálkozik a politikának, mint a gondolkodás különös aktivitásának a  megértetésével. A politikával magával, mint a történelmi-kollektívben adottal, egy gondolatalakzattal, amely szerint a filozófia mint olyan megragadható, ha itt filozófián – közmegegyezéses definíció – a gondolkodás megértésének gyakorlati feltételeit értjük különböző regisztereiben. Ha a politika egy gondolkodás gyakorlata, egy regiszterben, amely tökéletesen saját (itt felismerhető Lazarus központi állítása), akkor azt mondhatni, a filozófia – feladata szerint – a gondolkodás gyakorlati feltételeinek a megragadása a politikának nevezett különös regisztrációban. Tehát támogatjuk a következő pontot: ha a politika egy gondolkodás, és azért, hogy a politika egy gondolkodás legyen, lehetetlen, hogy rendelkezzék az állammal, nem szabad hagyni koncentrálódni vagy tükröződnie állami dimenziójában. Kockáztassunk meg egy fattyú képletet: az állam nem gondol.
Utaljunk arra a passzusra, mely szerint az, hogy az állam nem gondol, a gyökere a politikáról szóló filozófiai gondolkodás legkülönfélébb nehézségeinek. Kimutatható, hogy minden „politikafilozófia” (és ezért kell felhagyni a tervvel) próbája ez a pont, hogy a politika nem gondol. És amikor e politikafilozófiák megpróbálják az államot mint a politikai gondolkodás kutatásának a kalauzát elővenni, a nehézségek csak megkétszereződnek. Arra, hogy az állam nem gondol, Platón vezet rá, Az állam IX. könyvének végén, elősorolva, hogy utolsó lendülettel lehet politikát csinálni, kivéve hazáját. Ez vezeti Arisztotelészt arra a lesújtó megállapításra, hogy – a politika eszményi típusaitól elválasztva – konstatálható, a reális világban csak patologikus típusok léteznek. Például a monarchia egy állam, amely gondol és elgondolható. De a valóságban csak zsarnokok vannak, akik nem gondolkodnak és nem elgondolhatók. A normatív típus soha nem valósul meg. Ez is az, ami Rousseau-t arra vezette, hogy a történelemben a valóságban csak bomló államok vannak, de egyik sem legitim. Végezetül, e kijelentések, amelyek szélsőségesen változatos politikai koncepciókból valók, megjelölnek egy közös valós pontot: nem lehetséges az államot mint belépési kaput venni a politika kutatásaiban, legalábbis ha a politika egy gondolkodásmód. A dolgokhoz egy másik utat kell választani.
Következésképp, ha a „demokrácia” a politika mint gondolkodás kategóriája, vagy ha a filozófiának szükséges mint kategóriát használnia, ahhoz, hogy megragadja a politikai folyamatot mint olyant, látható, hogy e politikai folyamat alá van vetve az állam nyers előírásainak, mert az állam, ő, nem gondol. Innen ered, hogy a „demokrácia” nem ott van, ahol az államforma, hanem másutt, vagy egy más értelemben. Így rátérünk a 3. problémára.
Előre vehetünk egy ideiglenes konklúziót: a „demokrácia” csak akkor kategóriája a filozófiának, ha egy másik dolgot jelöl meg, nem az államformát. De mit?
Itt van véleményem szerint a kérdés mélye. Ez az egyesülési probléma. Mivel kell egyesülnie a „demokráciának” ahhoz, hogy valóságosan közelítsen a politikához mint gondolkodáshoz, amely nem lehet egyesülés az állammal? Van – igen kézenfekvő – figyelemre méltó politikai örökség, és nem kell ezt itt részletezni. Egyszerűen adnék két egyszerű példát arra, amikor kísérlet történik a „demokrácia” egyesítésére valami mással, mint az állam, oly módon, hogy ez metapolitikailag (filozófiailag) szolgálja a politika mint gondolkodás vázlatát.
Az első egyesülés az, amikor a „demokrácia” közvetlenül összekapcsolódik a tömeg politikai aktivitásával – nem az állami alakzattal, hanem azzal, ami közvetlenül a legantagonisztikusabb vele. Mert a tömeg politikai aktivitása, a tömegek spontán mozgósítása általában ad egy állam elleni lökést. Innen jön a szintagma, amit én romantikusnak nevezek, a tömegdemokráciáról, és a szembenállásról a tömegdemokrácia és a demokrácia mint állami alakzat vagy formális demokrácia között.
Kinek-kinek van tapasztalata a tömegdemokráciáról, vagyis történelmi típusú jelenségekről, a kollektív általános gyűlésről, tömegcsődületről, zendülési mozgalmakról, stb., és nyilvánvalóan emlékszik rá, hogy van egy közvetlen visszafordíthatósági pont a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra között. A tömegdemokrácia lényege, hogy végeredményben a tömeg szuverenitásaként jelenik meg, és a tömegszuverenitás a közvetlenség szuverenitása, tehát magáé a gyülekezésé. Tudjuk, hogy az összegyűlés szuverenitása gyakorlat, azokban a módozatokban, melyeket Sartre „fúziós csoportoknak” nevezett, magja a testvériség-terror. E ponton a sartre-i fenomenológia vitathatatlan marad. Van egy szerves korreláció a tömegdemokrácia gyakorlata mint az egyesülő csoportok elve és a visszafordíthatóság egy pontja között a közvetlenül autoriter vagy diktatorikus működés testvériség-terrorjában. Ha a tömegdemokráciának ezt a kérdését önmagában vizsgáljuk, látható lesz, hogy nem lehetséges legitimálni az elvet csak a demokrácia neve alatt, mivel e romantikus demokráciában közvetlenül benne foglaltatik – a tapasztalatban éppen úgy, mint a fogalomban – az átfordulás a diktatúrába. Tehát nekünk egy demokrácia/diktatúra párossal van dolgunk, amely nem engedi magát elemi módon megjelölni, vagy filozófiailag megragadni egyedül a demokrácia fogalmával. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, ki-ki legitimitást tulajdoníthat a tömegdemokráciának, mindenesetre mostanáig a tény a horizonton van vagy a nem állami perspektíva horizontján. A tömegdemokrácia mint olyan értékminősítése a demokrácia neve alatt elválaszthatatlan a generikus kommunizmus szubjektivitásától. Csak akkor lehet legitimálni a demokratikus és a diktatórikus közvetlenségnek e párosát a tömegdemokrácia elemében, ha elgondoljuk e párost, és ha magának az állam eltűnésének generikus pontjáról vagy a radikális államellenességből kiindulva értékeljük. Valójában az állam megbízhatóságával szemben álló gyakorlati pólus, amely éppen a tömegdemokrácia közvetlenségében adott, magának a generikus kommunizmusnak ideiglenes reprezentánsa. Innen ered első nagy hipotézisünk kérdéseire a visszadobás: ha a „demokrácia” egyesül a tömeggel, valóban feltételezhető, hogy a politika célja a generikus kommunizmus, amiből következik, hogy a „demokrácia” nem a filozófia egy kategóriája. E következtetést empirikusan és fogalmilag igaznak bizonyítja az, hogy a tömegdemokráciában lehetetlen különválasztani a demokráciát és a diktatúrát. Ez nyilvánvaló módon az, ami fenntartja a marxisták számára, hogy a „proletariátus diktatúrája” kifejezést használják. Jól meg kell érteni, hogy ami szubjektív módon értékminősíti a „diktatúra” szót, éppen az átfordíthatósági pontok létezése volt, minthogy ezek történelmileg adottak a tömegdemokrácia vagy a romantikus demokrácia alakzatában.
Marad egy másik, egészen különböző hipotézis: egyesíteni kellene a „demokráciát” a politikai preskripciókkal. A „demokrácia” nem borítja fel sem az állam alakzatát, sem a tömeg politikai aktivitását, ellenben szerves módon viszonyul a politikai preskripcióhoz, azzal a hipotézissel, amelyben benne vagyunk, hogy a politikai preskripció nem rendezi el az államot vagy a jó államot, nem programszerű. A „demokrácia” szervesen összekapcsolódik a politikai preskripció egyetemességével, vagy az egyetemesség képességével, és lenne egy kötelék a „demokrácia” szó és a politika mint olyan között. Politikai, ismétlem megint, abban az értelemben, hogy ez más dolog, mint egy állami tervezet. Lenne a politikának belsőleges jellemzője, de természetesen a politika emancipációs fajtaként önrendelkezik, kivonva a konszenzuális alakzatokat az államból. Van egy útmutatás ebben az irányban Rousseau-nál. A társadalmi szerződés III. könyvének 16. fejezetében a kormányzat létesítésének a kérdését vizsgálja – a kérdés látszólag ellentétes azzal, amivel mi foglalkozunk -, egy állam megalapozásának a kérdését. És beleakad egy jól ismert nehézségbe, abba,hogy egy kormányzat alapító aktusa nem lehet egy szerződés, nem fedezhető föl a társadalmi szerződés tere abban az értelemben, hogy az alapító a nép mint olyan, mivel a kormányzat intézménye partikuláris személyekre tartozik, és nem egy törvényre. Mivel Rousseau szerint egy törvény szükségszerűen a nép globális viszonya önmagához, és nem jelölhet partikuláris személyeket. A kormányzat létesítése nem törvény. Ami azt jelenti, hogy nem lehet már szuverenitásgyakorlata. Mivel a szuverenitás épp a társadalmi szerződés generikus formája a teljesség kapcsolata a teljességgel, a népé önmagával. Látszólag zsákutcában vagyunk. Kellene, hogy legyen egy egyszerre partikuláris (mivel megrögzíti a kormányzatot) és általános (mivel az egész népre szükség van hozzá, nem a kormányzatra, amely ekkor még nem létezik, és aminek a létesítéséről van szó) döntés. Ugyanakkor Rousseau szemében lehetetlen, hogy e döntés feltárja az általános akaratot, mivel miden ilyen típusú döntésnek meg kell mutatkoznia egy törvény vagy egy szuverén aktus alakjában, amely csak az egész nép szerződése lehet az egész néppel, és nem lehet partikuláris jellege. Azt is mondhatni: a polgár megszavazza a törvényeket, a kormányzati magisztrátus partikuláris rendeleteket hoz. Miként nevezhetők a partikuláris tisztviselők, amikor még nincsenek tisztviselők, csak polgárok vannak? Rousseau kihúzódik e nehézség alól, kijelentve, hogy a kormányzati alapítás lényegében „a szuverenitás hirtelen átfordulása demokráciába egy új viszonyban mindenkivel, a polgárok, tisztviselővé válva, általános aktusokat tesznek partikuláris aktusokon keresztül.” Sok nagyszerű elme van, akik azt mondják, ez különös bűvészmutatvány volt. Mit jelent ez a hirtelen átfordulás, a teljeshez képest a teljes szerves viszonyának módosulása nélkül? E viszony egyszerű áthelyezése, ami a társadalmi szerződés mint az általános akarat miként teszi lehetővé a partikuláris politikai aktusok eljárását? Ez alapvetően azt jelenti – ha eltekintünk a formális érveléstől -, hogy a demokrácia eredetileg hozzátoldja a politikai preskripció partikuláris jellegzetességeinek tétjeit. A politikai előírás, attól fogva, hogy partikuláris tétjei vannak, és végső hatóköre a partikuláris téteknek a demokratikus korlátozása. A kormány intézményének rousseau-ista esete csak példaszerű szimbolikus eset. Általánosabb módon azt mondhatni, hogy a politikai preskripció, ahogy ez alárendelődik az állam különösségének és korlátozza azt, amikor kibontakoztatja a partikuláris téteket, egyszerűen azért, hogy politikai maradjon, felölti demokratikus alakját. Itt ténylegesen bekövetkezik egy elsőrendűen fontos egyesülés a demokratikus és a politikai között.
Úgy definiálhatjuk tehát a demokráciát, mint ami felhatalmazza a partikuláris elhelyezését a politikai akarat egyetemességének törvénye alatt. A „demokrácia” – egy bizonyos módon – megnevezi az egyesítés politikai alakzatait a partikuláris helyzetek és egy politika között. Ebben az esetben és csak ebben az esetben a „demokrácia” visszatérhet mint filozófiai kategória, mint amely a jövőben megjelöli azt, amit politikai hatékonyságnak nevezhetünk, vagyis a politika a maga egészében, partikuláris tétjeivel visszatérhet, nyilvánvalóan olyan értelemben, hogy kiszabadul az állami rendelkezés alól.
Ha tovább akarjuk fejleszteni e pontot, rámutathatunk arra, hogy a „demokrácia” ebben az egyesülésben a politikai preskripcióval mint olyannal – a filozófiában megjelöli egy olyan politika megragadását, amelyben a preskripció egyetemes, de amely  egyesítheti a partikulárisat a helyzetek olyan átalakulásával, amely azt célozza meg, hogy egyetlen egyenlőtlenségre vonatkozó kijelentés se legyen lehetséges.
Ennek megmutatása kissé bonyolult, és én csak vázlatot adhatok. Tegyük fel, hogy a „demokrácia” azt jelöli meg, hogy a politika – egy emancipációs politika értelmében – végső vonatkozásban az emberek életének partikularitása, vagyis nem az állam, hanem az emberek azok, akik megjelennek a közös térben. Ekkor látni lehet, hogy a politika nem maradhat meg önmagában, vagyis demokratikusnak az emberi élet e partikularitásának bánásmódjában, csak ha nem fogadja el e bánásmód egyenlőtlenségi felfogását, tehát nem vezet be egy demokratikus normát abban az originális értelemben, ahogy én beszélek róla, felbontja az egyesülést, vagyis már nem tárgyalja a partikulárist, csak az egyetemesség szemszögét érvényesíti. Másként kell tárgyalni, egy partikuláris előírás nézőpontjából. Csakhogy rámutathatunk arra, hogy minden partikuláris preskripció újrarendezi a politikát az állammal való viszonyban és behelyezi az állami bíráskodás kényszere alá. Következésképpen azt mondhatni, hogy a „demokrácia” filozófiai szempontból elgondol egy politikát, de azért, hogy emancipatorikus folyamata hatékonyságában az, amiért dolgozik, a lehetetlensége legyen a szituációban minden, erre a szituációra vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentésnek. Hogy egy politika munkálata reális legyen, abból fakad, hogy e kijelentések az ilyen politika tevékenysége által nem tiltottak, hanem lehetetlenek, ami teljesen más dolog. A tiltás mindig egy államrezsim, a lehetetlenség egy valóságos rezsim.
Azt is mondhatnánk, hogy a demokrácia filozófiai kategóriaként az, ami megjeleníti az egyenlőséget. Vagy még inkább, az, hogy nem keringhetnek mint politikai megnevezések, vagy mint a politika kategóriái olyan predikátumok, bármilyenek legyenek is, amelyek formálisan ellentétben állnak az egyenlőségi eszmével.
Felfogásomban ez korlátozza drasztikusan a lehetségességét annak, hogy a politikában a demokrácia örve alatt közösségbeli megjelöléseket használjanak, bármilyenek legyenek ezek. Mert a közösségbeli (kommunitárius) megjelölések vagy önazonossági helykijelölések a kisebbségeknek mint olyanoknak nem hagynak tárgyalni egy egyenlőtlenségi kijelentés lehetetlenségének eszménye szerint. Következésképp azt is lehet mondani, hogy a „demokrácia” rendezi a politika tekintetében a közösségbeli predikátumokat vagy a kisebbségi predikátumokat. Ez tartja meg a politikát az egyetemesség elemében a saját rendeltetését, és ez lesz az, ami visszafogja a megnevezéseket az emberfaj terminusaiban, a szexuális megnevezéseket, vagy a társadalmi státuszra, a hierarchiára utalókat, vagy a kijelentéseket problematikus terminusokban, mint például ezt a kijelentést: „van immigrációs probléma”, vagy például a politika és a demokrácia egyesülését felbontó kijelentéseket. A „demokrácia” azt jelenti, hogy az „immigrált”, a „francia”, az „arab”, a „zsidó” nem lehetnek összeomlás nélkül a politika szavai. Mivel e szavak, mások is, szükségszerűen a politikára utalnak az állammal, és maga az állam a leglényegesebb és legalapvetőbb funkciójával: az enberek egyenlőtlenségi elszámolása ez.

Végső soron egy filozófia feladata egy politika felvázolása, ennek értékelésével. Egyáltalán nem a jó állam értelmében, még annyira sem a generikus kommunizmus értelmében, hanem belsőleg, vagyis önmagáért. A politika – szekvenciálisan definiálva, mint ami megkísérli megteremteni az egy helyzetre vonatkozó egyenlőtlenségi kijelentések lehetetlenségét – vázolhatja rézsútosan a „demokrácia” szóra a filozófiában azt, amit én egy bizonyos örökkévalóságnak hívnék. Mondjuk ki azt, hogy a „demokrácia” szó eszközével szemlélve filozófiailag és csak általa egy politika értékelhető az örök visszatérés kritériuma szerint. Megragadható filozófiailag, nem egyszerűen az emberek történelmének pragmatikus vagy partikuláris átalakulásaként, hanem mint csatlakozás egy értékelési elvhez, amely nevetségesség vagy bűn nélkül igenli a visszatérést.

(Raisonnement hautement spéculatif sur le concept  de demokratie, in: Alain Badiou: Abrégé de métapolitique, Paris, Seuil, 1998, 89-108. p.)

Szigeti Csaba fordítása

Médiahajcihők és hajléktalanok I.

Régen volt már 2018 októbere. Emlékszel még arra, hogy mit csináltál akkor? Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfőbb események a hírekben és mit posztoltak a legtöbbször az  (ismerőseid? Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, segítek picit. 2018 október 15-én lépett életbe hazánkban az az alkotmánymódosítás, amely szabálysértéssé minősítette az utcán való életvitelszerű tartózkodást. Köznyelvre vagy média nyelvezetre fordítva ez annyit jelentett, hogy az állam betiltotta a hajléktalanságot. Hogy ez mégis mit jelentett a gyakorlatban? Többségében azt, hogy a forgalmas közterületeken életvitelszerű tartózkodást folytató hajléktalan személyeket háromszori figyelmeztetést követően előállíthatta a rendőrség, illetve az előállítás elkerülését szállóra vonulással tette elkerülhetővé. Ahogy pedig láttuk, nagyjából két hónap alatt lecsengett az előállításos időszak, a szakmában dolgozók tapasztalatai alapján pedig javarészt azon személyek kerület előállításra vagy lettek hatósági ráhatással szállóra kényszerítve, akik évek óta hajléktalan életvitelt folytattak és az ellátást biztosító szervek látókörében voltak.
Hogy ezek a személyek mégis miért nem mentek szállóra? Ugye a szabályozás (és egyben a kormányzat) ellen ágáló sajtó szerint azért nem, mert nincs elegendő férőhely az országban a hajléktalan emberek számára. Bár szívesen vitatkoznék számszerűen, azonban a férőhelyek pontos számadatai sincsenek meg országosan, csupán hozzávetőleges becslések vannak mind a hajléktalanok számára, mind pedig a számukra biztosított férőhelyekre vonatkozóan. De vajon hogyan működhet így egy államilag felügyelt ellátás? A válasz az, hogy zavarosan (később kifejtem).
A fent említett személyek szállóra-nem-kerülésére adott gyakorlati válasz már kissé árnyaltabb. Tekintettel arra, hogy minden egyes szállón emberek tartózkodnak, vannak intézményi szabályok, amelyek elemi szükségletűek. Egyetlen üzemeltetőnek sem hiányzik, hogy az általa fenntartott helyen öljék egymást halomra a gyakran pszichésen is zavart, és sok esetben tudatmódosító szerek hatása alatt álló emberek. Tehát a szabályokat be kell tartani. Ezek olyanok, mint: legyél annyira józan, hogy a saját lábadon tudj átlépni a küszöbön és lefeküdni aludni. Ne verekedj és ne provokálj verekedést. Ne állíts kést a másik hátába. Ne lopd el a másik ember holmiját stb. Aki ezeket az elemi szabályokat nem képes betartani, az a személy egyetlen helyen sem fog megmaradni tartósan, és többségében éppen ez jellemző azokra a személyekre, akik napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra ugyanúgy az utcák valamelyik szegletén töltik az éjszakáikat. Létezik ugyebár több személyiségtípus, és vannak olyan emberek, akik nem képesek a szabálykövetésre, ezáltal pedig nem alkalmasak a közösségben tartózkodásra. A média ezzel szemben fogta a hajléktalanság fogalmát és minden személyt belefoglalt, akik fedél nélküliek, tekintet nélkül azokra az egyéni paraméterekre, amelyekkel egy laikus szemlélődő nincs és nem is lehet tisztában, illetve maga az ellátórendszer sem képes mit kezdeni. A többnyire ezt propagáló baloldali média erre azt válaszolná, hogy szociális érzékenyítést végzett – a gyakorlati oldalt ismerő személyként én viszont azt mondanám, hogy hazudott.

Bizonyára emlékszel, hogy hónapokon át mennyi indulatos vélemény és poszt került a közösségi média felületére, és egyik napról a másikra hogyan feszültek egymásnak a sajtóvélemények. Egyik oldalon az egyén szabadságjogai, másik oldalon a közös értékek védelme, illetve a közszemérem megóvása állt. A szociális terület hajléktalanokkal foglalkozó szervezetei sorra tettek (gyakran szintén) egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, és kialakult egyfajta hisztériás hangulat. Ismét felmerült a jogállamiság sérelme, a rendőrállam kérdése, a diktatúrázás kontra konzervatív értékrend. Majd eltelt néhány hónap, lassan csillapodni kezdtek az indulatok, Donald Trump sokat Twitterezett, amire az általános szabadságjogokért aggódó médiumoknak szinte kötelező volt felháborodnia, aztán jött itthon a CSOK 2. és Orbán Viktor évértékelőjének 7 pontja – szóval bőven volt miből újabb armageddont gyártani. És mi történt a hajléktalanokkal? Nyilvánvaló: semmi!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a tavaly októberben történteket és annak következményeit, nézzük meg közelebbről a fogalmi hátteret. Mit jelent a hajléktalanság? Jogi meghatározás szempontjából hajléktalan az a személy, aki nem rendelkezik bejelentett lakcímmel, kivéve, ha a lakcíme hajléktalan szálló. Másrészt hajléktalan az a személy, aki éjszakáit közterületen tölti vagy lakhatás céljára nem alkalmas helyen (pl. komfort nélküli épület, helyiség stb.). Mindent összevetve pedig a hajléktalanság egy olyan állapot, amely fizikai és mentális depriváció következménye, ahol a személy nem rendelkezik sem anyagi, sem kapcsolati, sem szellemi tőkével ahhoz, hogy az állapotán változtasson. Revideálva a 2018 óta tartó eseményekhez és a közelgő önkormányzati választásokhoz a fogalmat:

  • A hajléktalanság a szegénység leglátványosabb része, amely mindannyiunk számára érzékelhető, tehát hatással van ránk. A hajléktalanság politikai és médiaeszköz, ami által az ellentétes politikai erők világnézeti alapon ütközhetnek, valamint sajtófelületek nyerészkedhetnek az olvasottságon.
  • A hajléktalanság tökéletes PR eszköz, hiszen ingyen reklámot biztosít mindazon intézmények számára, akik az ellátásukkal foglalkoznak ilyen-vagy olyan módon.
  • A hajléktalanság a leghálásabb politikai és médiaháborús eszköz, hiszen érdekérvényesítési képesség és más erőforrások híján képtelen elszámoltatni mindazokat, akik általa nyerészkedtek olvasottsággal, szavazatokkal, kiosztott közpénzekkel stb.

A gyakorlati munka során ma Magyarországon a hajléktalan-elláts egy gyűjtőhely. A lakhatás megoldatlansága sokadrangú problémát jelent, hiszen az utcára kerülés egy folyamat végeredménye. A depriváció nem pusztán a hajléktalan élethelyzet terméke, hanem mindazon képességek hiánya, amelyek bizonytalanná teszik, megingatják és megtörik az erős családi kapcsolatokat és egyéb szociális hálót nélkülöző személyek életét. A klientúrát nézve elsődleges és legnagyobb probléma a középkorú vagy idősebb korosztálynál a krónikus alkoholizmus, a fiataloknál pedig a rendszeres droghasználat.
A deviáns életvitel fiatalkorúaknál lehet egy bántalmazó vagy szimplán diszfunkcionális családi háttér eredménye, vagy a család teljes hiánya, míg az idősebb korosztálynál az alkoholizmus lehet a családi kötelékek megszűnésének okozója, s nem csupán az utcai léttel járó körülmények feledtetője. Számtalan pszichiátriai kórkép jár-kel az utcákon, keveredik a hajléktalan-ellátásba és marad kezeletlen. Ergo a klientúra egy része olyan problémákkal küzd, amelyekre szociális eszközökkel nem lehetséges megoldást kínálni. Másfelől a súlyos szenvedélybetegségekkel küzdők számára szintén nem fog megoldást nyújtani a lakhatás rendezése, hiszen ezen személyek többségénél olyan mértékben befolyásolja a mindennapokat az ivászat, hogy bármiféle munkavégzésre vagy hétköznapi rutinra alkalmatlanná válnak. Tehát nem fognak munkába állni és pénzt keresni, számlákat és lakbért fizetni, és végképp nem lesznek képesek megtartani az önálló lakhatásukat. Az elsődleges probléma kezelése lenne szükséges mindenekelőtt, ami a krónikus alkoholizmus és / vagy droghasználat.
Ugyanakkor a hazai hajléktalan-ellátás fennállásának közel harminc esztendeje óta nem volt képes beismerni e téren a saját impotenciáját, illetve nem volt képes olyan mérvű érdekérvényesítésbe kezdeni, amely legalábbis nyomást gyakorolt volna a hazai pszichiátriai ellátásra és a rehabilitációs intézményekre. Helyette a szakellátások finanszírozásának töredék összegéért, de még így is elég nagy számot jelentő közpénzért magára vállalt minden kórképet és rájuk sütötte a hajléktalanság bélyegét, amelyet pedig elkönyvelt a lakhatási körülmények rendezetlenségének okaként. Mindezen jelenlegi körülmények annak is köszönhetők, hogy a mindenkori hatalom jobban szereti egy-egy nagyobb intézményre bízni az adott szektor ellátását, hiszen a sok kicsi szétaprózódott intézménnyel szemben nehezebb volna akaratot érvényesíteni. Így viszont elegendő csupán egy-két felsővezetőt megrángatni, ha valami balul sül el, illetve elegendő az ő torkukon lenyomni a központi igényt. És voilá, van egy költséghatékony tömegellátás, ami tűzoltásra alkalmas, de kiléptetésre és társadalmi integrációra már nem. Olykor-olykor még pazarló is lehet, ám a hatalom számára annyira érdektelen a terület, hogy még a értelmetlenül elszórt százmilliók és sok milliárdok is beleférnek. Az intézményrendszert pedig olyan sajátos belviszonyok teszik bénulttá a szakmai téren, mint hogy az XY elvtárs(ak) és elvtársnő(k) posztra kerüléstől a halálukig dirigálhatnak intézmény monstrumokat bármiféle ellenvélemény, és bárminemű fejlődés lehetősége nélkül. Mindez maga után vonja, hogy a posztvárományosok közül egyik sem jobb a másiknál, hiszen a szerepüket féltő nagy öregek kontraszelektíven válogatnak: az utódnak ne legyen ellenvéleménye, ne legyen saját véleménye, ne legyen véleménye, viszont mindent írjon alá, amit elé teszünk.
A média pedig mit csinált 2018-ban? Politikai szavazatokat halászott egy-egy megbízónak, és csupán a felszínt kapargatta egy igazán zavaros állami szektoron. Érzékenyítés címén igyekeztek a társadalmi többségre nyomni a felelősséget, miközben azt hangoztatták, hogy a szegénység ilyen fokán élő embereken kötelességünk segíteni. Lefordítva magyarra: a meglehetősen pocsék hatásfokon működő ellátórendszer tovább finanszírozása nem kérdés, hanem elvárás, egyúttal mindazon tények, amelyeket az imént felsoroltam és még oldalakon át folytathatnám a felsorolásukat – nem számítanak érdemi szempontnak, hiszen a nagyobb felületen szónoklók szerint a hajléktalanság helyzetének és a hozzájuk való viszonyulásunknak kérdése morális, humanisztikus és szabadságjogi feltételek mentén értelmezhető. Végeredményben ott tartunk, hogy senki sem oldotta meg a problémát, ellenben jó sokáig hisztériázhattunk miatta. Sok-sok közösségi médiás megosztással, az egyes sajtóorgánumok tematikus cikkeinek rekordszámú olvasottságával a hajléktalanság kérdése ismét hálás téma volt. A politika és az intézményrendszer újfent megállapodott egymással, hogy ahogyan eddig sem, úgy ezután sem fog történni semmi. Legalábbis semmi, ami szakmai, semmi, ami említésre érdemes.
Velünk pedig, mint köznéppel ismét elhitették, hogy az országunk legnagyobb és legégetőbb problémája a hajléktalanság kérdése. Elhitették velünk, hogy azok az emberek vannak a legnagyobb bajban, akik szem előtt vannak és minden rendszeren kívül állnak. Igyekeznek eladni nekünk, hogy a segítés abból áll, ha az utcán fekvő vadidegen és temérdek mentális problémával küzdő, minden segélyszervezet által legalább ismert személyen próbálunk segíteni, mert akkor vagyunk jó emberek. Pedig az a biztos, ha a saját környezetünkben nézünk szét. Ha a saját családunkban segítjük a bajba jutott szeretteinket és nekik nyújtunk támaszt. Bőven javítunk a világon, ha megkérdezzük a kollégáinktól, iskolatársunktól, egyáltalán a környezetünkben élő személyektől, hogy mi van velük? Jól vannak-e? És ha valamilyen formában, akár csak egy jó szóval is jobbá tehetjük a napját, akkor nem fukarkodunk kimondani, mert a sorstragédia legtöbbször nem egy hirtelen bekövetkezett változás, hanem egy lecsúszási folyamat eredménye, amelyben gyorsító szerepet játszik az embertársak közönye.

(A szerző a szociális szakmát belülről ismerő újságíró)

Kalligráfia – A szépírás haldokló művészete

Az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni egy eltűnőben lévő gyakorlat művelőjével, Salinger Dáviddal. Kalligráfusunkat „Manoeye” néven találhatjuk meg instagramon és facebookon, ahová feltölti elbűvölő munkáit .
Mielőtt rátérnék a beszélgetésünk tartalmára, szeretnék pár szót ejteni magáról a kalligráfiáról. A „kalligráfia” szó „szépírást” jelent, azonban mégsem csupán óvatosan leírt, arányos betűkről beszélünk, noha mind az óvatosság és arány fontos részét képezi a gyakorlatnak. Nem, a kalligráfia ettől jóval összetettebb dolog, amely különleges eszközöket és különleges képességeket igényel. Többezeréves hagyománya mára szinte teljesen feledésbe merült, ám mindenki ismeri és csodálja a múlt írásainak gyönyörét, a gótbetűk kielégítő kanyarait és az öreg oklevelek folyékonyan leírt, kurzív sorait. Hogyan lehet, tehát, hogy e gyönyörű, manapság is elismert gyakorlatot az enyészet fenyegeti? Beszélgetésünkben erre a kérdésre, miként sok másikra, megpróbáltunk választ találni.

„A Pilot toll a legjobb játék a Lego óta”

Salinger úr hat éve kezdett el foglalkozni a szépírás haldokló művészetével, és egyből beleszeretett a tevékenységbe. Életének épp egy nehezebb szakaszában járt, amikor kézbe vette első Pilot tollát, és egy egészen új, ismeretlen módon vitt vele tintát a papírra. Ez a kis hobbi hamar egyfajta meditációvá vált számára, és általa képes volt túljutni a nehéz napokon. Salinger úr ekkor már túl volt egy grafikus designer képzésen, így az íróasztali szórakozás nem volt idegen a személyétől, ám az a tapasztalat, amit Pilot tolla által szerzett, teljesen újszerűnek bizonyult számára. Azóta a szórakozás és meditációs szerep mellett a kalligráfia szinte az identitása részévé vált. Sehová sem megy el tolltartói nélkül, és minden egyes nap ír valami újat.

„Ma sem ettünk, de legalább firkáltunk”

Nem sokkal azután, hogy Salinger úr rátalált új szenvedélyére, a baráti köre is csatlakozott. Minden hétvégén írtak valami újat, ami éppen annyira volt remek gyakorlás, mint baráti kikapcsolódás. Eleinte mindenki csak saját kútfőből alkotott, ám idővel elkezdtek tematikusan írogatni.

Nagymama gyöngybetűi

Beszélgetésünk során feltettem a kérdést Salinger úrnak, hogy hogyan változott (ha változott) az általános íráshoz való hozzáállása. Válaszában elárulta, hogy amióta elkezdett kalligráfiával foglalkozni, jobban odafigyelt mások és a saját kézírására. Egy alkalommal, mikor nagymamája kamrájában járt, először vette észre, hogy milyen gyöngybetűkkel vannak megcímkézve a befőttesüvegek. Többé nem csak a szavak jelentését látta, hanem azok esztétikáját is. Idővel a kézírás kiszorította a gépelést az életében, és gyakran megesik, hogy barátaival nem gépelt szövegekkel, hanem lefényképezett kézírással vagy kalligráfiával kommunikálnak. Ezen kívül szívesen veszi igénybe a posta szolgáltatását is, és küld kézzel írt leveleket ismerőseinek. Kissé szomorú dolognak érzi, hogy a hagyományos levélírást felváltotta az e-mail, mivel egy igényesen megírt távirat sokkal intimebb és személyesebb, mint egy sztenderd betűtípussal legépelt üzenet a virtuális postafiókjában.

 

 

Varázskörök: kalligramok

Salinger úr idővel szerette volna a következő szintre emelni kalligráfiái megjelenését, és a különböző betűtípusok tökéletesítése után egy új technikára specializálódott: kalligramokra. A kalligram formába öntött szöveg, a kalligráfiában előszeretettel használt gyakorlat főleg az Iszlám világban, ám nyugaton sem ritka. A gyakorlat életre kelti a szöveget, szinte mozgásra bírja azt; ahogyan a mondatok nem sorokba rendeződnek, hanem különböző folyamokba, kósza vonalakba, geometriai alakzatokba. A szöveg már óvatosabb vizsgálat előtt is gyönyörködteti az ember szemét. Éppen ez a kalligramok hátulütője – hajlamosak vagyunk megakadni a formánál a szöveg elolvasása nélkül. Ne felejtsük el, hogy egy kalligram még mindig írás, és a leírt mondatok éppen annyira relevánsak, mint az alakzat, amelyben elhelyezkednek. Salinger úr legkedveltebb technikája, a köralakú kalligram, ikonikussá vált a munkásságában. Legyenek koncentrikus vagy kapcsolódó körök, a kiírt alakzat garantáltan elképesztő látványt biztosít. Kalligramjainak tökéletesítésében nagy segítséget és apadhatatlan inspirációt jelentett egy orosz kalligráfus, Pokras Lampas munkássága. Salinger úr nagy álma, hogy egy óriási kalligrammal egy egész tűzfalat beteríthessen valahol Budapesten.

Művészet-e a kalligráfia?

Mindazok után, amiket itt olvashattak, láthattak, meglepő kérdésnek tűnhet, hogy művészet-e mégis a kalligráfia. Valóban, a legtöbben úgy kezelik, azonban nem igényel a szépírás kitanulása különleges tehetséget, mivel a munka nagyrésze az eszközben rejlik. Feltettem tehát a kérdést Salinger úrnak, mire ő azt felelte: lehet művészet is. Vannak tagadhatatlan művészek a kalligráfia gyakorlói között, és vannak olyanok is, akik tagadhatatlanul művésznek gondolják magukat. Salinger úr nem tekinti magát művésznek, sem írásait művészetnek. Számára ez egy egyszerű hobbi, szerves része a mindennapjainak.

Megéri-e elkezdeni?

Mindenkinek ajánlott legalább kipróbálni a kalligráfiát! Egy Pilot tollhoz viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, és az interneten milliónyi képet, videót lehet találni, melyekből megtanulható az írás menete. Salinger úr is teljesen önképző módon tanult meg kalligrafálni az internetet böngészve, más alkotók munkáit vizsgálva.

Szeretnénk tehát minden érdeklődőnek ajánlani pár remek kalligráfust, akiket könnyen megtalálhatnak instagramon és/vagy facebookon:

Buzogány Dezső (@buzoganyd), magyar kalligráfus csoport, The Mínk (@them.ink) valamint ismét Salinger Dávid (@manoeye)