Címke: publicisztika

Digitális? Tanárok, mindennapok

Boglárka, Székesfehérvár

Napirend Korona idején – avagy a tanárok megnövekedett szabadidejéről

6:00 Ébresztő. Első kávé. Reggeli készítése, ha majd a gyerekek feltápászkodnak, ne kelljen félbeszakítani az órámat. Mosás indítása. Napi teendők pörgetése fejben. Netes hőbörgések és jótanácsok tempós átfutása.

7:00 Második kávéval gép elé. Messengeren beköszönés a kollégáknak. A napra bekészített digitális tananyagok  átnézése, finomítása.

7:15 Korszakalkotó új ötlet a reggel nyolckor kezdődő óra tananyagához. Őrült keresés a neten, küzdelem a technikai problémákkal.

7:40 Messengeres tanácskozás más ébredező kollégákkal. Más megközelítés.

7:45 Működik!

7:46 A digitális felületen aktiválva mégse. Fojtott szitkozódás, nehogy a család idő előtt felébredjen.  Csakazértiiis. Google jóbarát.

7:50 Ivadékok kifogásolják a kikészített reggelit. Kiskorúak gyors meggyőzése, elzavarása.

7:59 Fent van a classroomban az anyag! A korszakalkotó. Végtelen, önteltséggel határos elégedettség, szolid dicsekvés a kollégáknak.

8:01 A krétába bezzeg nem tudom könyvelni, megint lefagyott.

8:02   Teljesen irreleváns kérdések érkezése minden létező felületen a diákoktól. Kérdések megválaszolása. Értelmes kérdések. Értelmes kérdések megválaszolása.

8:38 Érkeznek az első megoldások (a rendesek most rögtön megcsinálják), küzdelem a rendszerrel.

8:45 Digitális bányászat; új, érdekes, vicces anyagok kutatása.

9:00 –11:00 A fentiek variációi + még egy kávé. Gyerekek a férj fején táncolnak. Eredménytelen próbálkozások száma, hogy tanulásra bírjam őket: sok. Idegállapot.

11:00 Lyukasóra, ebédfőzéssel egybekötött tanulási kísérlet a saját kölykökkel.  K betű írása, az igekötők helye, kerületszámítás, énekeld el a dalcsokrot, ismételd át a szavakat. Hálistennek még nem a szinusztétellel küzdök, van esélyem.

12:00 Újabb tananyagok élesítése, mindenféle digitális felület gyors ellenőrzése, van-e kapás. Van. Válaszok, értékelés, ami kell.

13:30 Gyors ebéd, gyors családi élet.

14:00 Kávé. Utolsó órák indítása, közben kimaradt tananyagok gyúrása a sajátokkal. A maradék lepasszolása házimunkával küzdő férjnek.

15:00 Levegővétel. Gyerekek és férj közös legóépítményeinek megtekintése.

15:30 Legókkal szemléltetett nyelvi szintek ötlete nyelvtanórára, oktatóvideó terve. Legók preparálása. Megfelelő program letöltése.

15:50 Bénázás. Család remekül szórakozik. Izoláció. Kávé.

16:50 Faék egyszerűségű, háromperces videó szerelmes ám indokolatlan megtekintésének száma: 8.

17:00 Beérkező megoldások áttekintése, értékelése ponttal, szívecskével, virtuális buksisimivel.

18:30 Vacsora, közben eseménydús nap megtárgyalása a családdal.

19:10 Etika érettségi konzultáció. Ép elme megtartásának kísérlete.

20:00 Gyerekek csutakolása, ágyba könyörgés, esti mese. Eszmélés, hogy hittanból nem csináltuk meg a teljes feladatot. Majd holnap. De imádkozunk.

20:30 Letámolygás együttérző férjhez. Kávé lecserélése pohár borra.

21:00 Gyors kör kései feladatmegoldásokkal. Napközben előkészített tananyagok áttekintése, rendezése. Kutakodás, maradt-e még valami nass a múlt heti boltolásból. Maradék chips örömteli lokalizálása.

21:40 Rövid leragadás a legújabb mémek megtekintésével, továbbításával. Javítókulcs készítése. Elfelejtett mosás előtúrása, teregetés. Bármilyen digitális csippanásra ideges tikkelés bal szemnél.

22:30 Kidőlés.

22:40 Még egy ötlet megvalósításának lehetőségét csekkolni. Férj szemeit forgatja.

23:00 Alvás.

A magyar oktatás épp hiper-űrugrást hajt végre. Megadott koordináták nélkül. Egyik kollégám fogalmazott így, és igen, körülbelül ez történik. Pár nap alatt próbáltunk meg átállni a digitális távoktatásra, amihez gyakorlatilag semmilyen feltétel nincs meg. Se az eszközök, se a tananyag, se a módszertan. Furcsa megélni, hogy az oktatást az utóbbi években radikálisan centralizáló vezetés (fontosabb dolga lévén) hogyan lépett hátra, ráhagyva a pedagógusokra, hogy hogyan oldják meg a helyzetet. Persze ennek számtalan előnye is van. Soha ilyen lázas összefogást, tenni, fejlődni akarást nem láttam még a tanárok között. Mintha az, hogy most rajtunk van végre a felelősség, lehetünk kompetens „felnőttek”, szakemberek a saját területünkön, az az ehhez szükséges motivációt is hozta volna magával. Végre megvalósul az, amit régóta próbálunk elérni: tanári szabadság, radikális tananyagcsökkentés, a diákok változatos formájú, gyakorlati kompetenciákat igénylő önálló munkája, digitális anyagok és eszközök használata… hiába, a szükség nagy úr. Egyszerre végezzük a nagyjából autodidakta gyorstalpaló továbbképzést és az oktatási feladatokat, azonnal gyakorlatban tesztelve a tanultakat. A rendszer kísérleti stádiumban, döcögve, hibákkal, de megy. Azt gondolom, az se feltétlenül baj, ha látható a diák számára, hogy a tanár is ember, hibázik, de javítja, megoldást keres a kölcsönös cél érdekében.

 

Judit, Zala megye

Több helyen dolgozom, ezekben egy közös van, hogy valamennyi vidéki kistelepülés, sok-sok hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekkel. Főállásom egy alapfokú művészeti iskolához köt, ahol dráma és színjáték tárgyat oktatok. Két telephelyen hat csoportot viszek, zömében alsósokat. Az egyik somogyi iskolámban kizárólag 3H-s diákok járnak. A „vételi” oldalon a tanulóknak, családjaiknak elvétve van olyan eszköze, amin valódi digitális oktatást lehetne folytatni. Arról nem is beszélve, hogy olyan is van, hogy több család használ egy telefont, ill. több általános iskolás gyerek is van a családban. Tehát az első nehézség az eszközellátottság és /vagy az internet hiánya. Ezért aztán a szigorú értelemben vett online oktatás eleve kizárt.
Másik probléma a tárgyam jellegéből adódik. A drámapedagógiai foglalkozás szinte teljes egészében csoportos, jelen idejű tevékenység. Amit ehelyett kínálni tudunk ebben a kivételes helyzetben, az se nem digitális, se nem drámapedagógia. De valamit muszáj volt kitalálnom, mert ugye nem ülhetek ölbe tett kézzel itthon, miközben biztosítják a fizetésemet. S ezt én maximálisan meg is értem. Akkor is, ha tudván tudom, hogy vizet gereblyézek. S hogy mit sikerült kiötlenem? Levélben kértem a gyerekeket, hogy a megkezdett darabok szövegkönyvét próbálják heti gyakorlással életben tartani. Minden csoport kapott rövidke, humoros, korosztályukhoz illő kis verseket memoriterként. Akinek van/lesz lehetősége, azok számára megjelöltem a You Tube-on fellelhető diákszínjátszó darabokról készült felvételeket „szakmai” tanulás, no és élmény szerzés céljából. Egyelőre nem tudom, meddig tudok kitartani hasonló ötletekkel, s egyáltalán mit valósítanak meg ebből a diákok. De szinte minden művészeti tárgyat oktató kollégám ezzel a gonddal küzd. Digitális néptánc? Hogyan? Bár, ha mindez nem most történik, hanem pár évvel később, akár egy virtuális szemüveg segítségével még meg is valósulhatna…
Ezen felül egy zalai kicsi falu annál is kisebb (25 fős) iskolájában vagyok óraadó magyartanár. Az eszközellátottság ott is hasonló. Épp ezért nyomtatott levél formájában megkapták a tanulók a két hétre szóló penzumot napi és tantárgyi bontásban. Ezeket az adott órarend szerinti napon feltöltjük a KRÉTA rendszerbe is. A feladatmegoldásokat pedig vagy beküldik egy lapon a szülőkkel kéthetente, vagy befotózva, adott határidőre megküldik a szaktanárnak. Egyik tanulócsoportom létrehozott a kommunikációra egy Discord szervert, a másik csoport tagjaival, esetenként a szülő vagy szomszéd közvetítésével Messengeren értekezünk. S itt jelentkezik a probléma. Ha az óra úgy zajlik, hogy csak a tér más, de egy időben mindenki jelen van online, akkor tudnék magyarázni, javítani a hibákon, létrehozni valamifajta megértést. Így viszont marad az egyenkénti feladatbeküldés különböző időpontokban, ami egyesével rengeteg adat és tenger idő. Ez kb. olyan, mintha egyesével kellene megtartanom mindenkinek ugyanazt az órát. S persze felajánlottam, hogy felhívhatnak, ha elakadás van. Ebből aztán egészen vicces helyzetek adódnak. Nyelvtan-magyarázat a WC-n ülve, főzés közben… a legváratlanabb időpontokban. De örülnöm kell, hogy a mélyszegénységben élő diákom egyáltalán foglalkozik ezzel a dologgal. Meglepő módon talán még figyelmesebben is, mint az iskolai órán. S ki tudja, mikor kap legközelebb telefont a kezébe?

Távirati stílusban:

Ami nincs:
– Minden gyereknek megfelelő eszköze
– Ennél fogva lehetőség, hogy egy időben, de külön térben ugyanúgy „összejöjjünk”
– Egyszeri (vagy néhányszori) megértést szolgáló magyarázat
– Praktikus és kezelhető visszacsatolás, ellenőrzési lehetőség

Ami van:
– Problémamegoldó képesség
– Kreativitás
– A gyerekek részéről egyelőre lelkesedés
– Rengeteg készülés és kutatás

Ami kérdéses számomra:

– Az oktatás egy nehézkes, lomha, merev és kicsinyes rendszer. Mennyire lesz most képes rugalmasan és nagyvonalúan kezelni a problémás dolgokat?

Beatrix, Budapest

Magyar-történelem szakos tanárként általános iskolai és gimnáziumi osztályokban tanítok az 5, 9 és 10. évfolyamon. Osztályfőnök egy 5-es osztályban vagyok. Emellett 3 gyermekem van, 2, 4 és 6 évesek. A legkisebb bölcsődés, a két nagyobb óvodás.
A digitális oktatás bejelentését követően az iskola gyorsan reagált. Hétfőn kaptunk tájékoztatást, kedden megnyitották a rendszert a pedagógusoknak, szerdára a diákokat és a szülőket is csatlakoztatták hozzá. Csütörtökre gyakorlatilag elindult a digitális oktatás.
Itthon a gyerekeimmel egy hatalmas csomagolópapírra napirendet gyártottunk, pontokba szedtük, mikor mi a teendő, és az „Otthonovi” címet adtuk neki (persze a legkisebb mindig kijavít, hogy rá az „Otthonbölcsi” vonatkozik). A legnagyobb már tud olvasni, ő lett a felelőse annak, hogy figyelmeztessen mindenkit, mi következik éppen, de mára már kívülről tudják a sorrendet.
Mi nem a Krétát, és nem is a Google alkalmazásait használjuk, hanem egy amerikai-spanyol felületet. Korszerű, modern, mégis könnyen kezelhető rendszer. Tankörökként jelennek meg az osztályok és a tantárgyak, az órákat foglalkozásokként szerkeszthetjük meg. Órarend szerint töltjük fel az adott napra a tananyagokat, illetve tartunk online órákat.
Heti 23 órám van, emellett irodalom szakkört tartok, és van egy egyetemista hallgatóm, akinek mentortanára vagyok, és a gyakorlatát végzi most már a digitális távoktatás keretein belül. Emellett itthon van a három gyermekem, és mivel a férjem ugyan itthon van, de reggel 8-tól este 5-ig dolgozik, gyakorlatilag mindkét platformon nekem kell helytállnom.
117 diákot tanítok, tőlük jönnek a különböző tárgyakhoz dokumentumok, üzenetek, visszajelzések, közben a szülőkkel és a kollégákkal is kommunikálunk. A napi üzenetváltásomat nem mertem még megszámolni, de szinte biztos, hogy 100 fölött van. Csak az adminisztrációhoz és a kommunikációhoz is több óra kell.
Mivel a gyerekekkel vagyok napközben, online órát nem igazán van lehetőségem tartani, de osztályfőnöki órát tartottam már, és az a cél, hogy más osztályokkal is találkozzam egy-egy tanóra keretében ugyanígy. A normál iskolai keretek között is használt módszereimet igyekszem a digitális tanrendbe is átültetni. Egy alkalmazás segítségével videóra veszem, ahogyan elmagyarázom a tananyagot, a képernyőmet megosztva közben levetítem a ppt-t, honlapokat, feladatokat nyitok meg, és igyekszem teljeskörűen bemutatni az adott témakört. Próbálok érdekes feladatokat adni, például 5. osztályban nyelvtanból levelet írtak nekem, hogy hogyan érzik magukat, hogyan telnek a napjaik mostanában, a kreatívabbak képeslapokat is rajzoltak nekem. A gimnazisták esszét írtak arról, mi a véleményük, illetve tapasztalatuk a digitális oktatásról, leadandóként pedig egy naplót, vagy blogot kérek tőlük a napjaikról.
Olyanok is küldenek nekem szorgalmi feladatokat, plusz munkákat, akik a hagyományos iskolai keretek között korábban ilyesmit sosem tettek, most viszont szárnyalnak, de olyan is akad, akinél az ellenkező hatást érzem, szorgalmas, ügyes diák, de az otthoni keretek között mintha elveszne.
Nem könnyű ez a helyzet, úgy gondolom a gyerekeknek, szülőknek és tanároknak sem. De úgy érzem most valóban arra kényszerülünk, hogy átlépve a komfortzónánkat valami újat alkossunk, ami mindent megváltoztat. Én hálás vagyok, hogy ennek a fejlődési folyamatnak a részese lehetek.

László,  Székesfehérvár

Az oktatási államtitkár március közepi megszólalása után (“a tanároknak jelenleg több a szabadidejük, így lehetőségük van elvégezni az alaptantervvel kapcsolatos feladatokat”) azon gondolkodtam, hogy milyen jó nekem, hogy ennyi szabadidőm lett a digitális átállásnak köszönhetően. Nem értettem, hogy akkor miért e-mailezgetek és tervezek évet, illetve gyártok dokumentumokat péntek este 23:27 körül? Miért csinálok az óráimhoz kapcsolódóan két órán keresztül Google-űrlapot? Miért ismerkedek újabb és újabb platformokkal, hogy a gyerekek figyelmét fenntartsam? Miért tart olyan sokáig az általam tanított hat osztállyal a kapcsolattartás (két végzős érettségiző osztály, a saját tizedikes osztályom, illetve egy ötödikes és két hetedikes általános iskolai osztály), a csoportok kialakítása, a közös munka szabályainak lefektetése. Az azóta eltelt egy hétben a rendszer működtetése a következőképpen zajlik: órai feladatok kiadása és azok ellenőrzése, heti 14-16 órában (időben ez 24 tanórának felel meg, hiszen átálltunk a 60 perces „órákra”) online órák megtartása (vagy épp „csak” elérhetőség), legalább ennyi időben anyagok és adminisztráció gyártása. Biztos én csinálom rosszul, hogy nem érzékelem a megnövekedett szabadidőmet…
Na de nézzük, mit mondott még ez a jó ember: “az oktatási rendszer szerencsés helyzetben van, mert évekkel ezelőtt elkezdődött a digitális átállás, és mostanra beérnek a korábbi fejlesztések.” Miről beszél jó uram?? Az oktatási rendszer azért van szerencsés helyzetben, mert olyan emberek dolgoznak az alsó szinteken, akik vért izzadnak, hogy működjön. Digitális átállás? Fejlesztések? Van egy szinte használhatatlan, alapfunkciókat is nélkülöző, rettentően lelassult Krétánk, elavult gépekkel épphogy csak elvegetáló számítógéptermeink. A nagytanáriban (kb.30 ember) levő négy gépből stabilan három működik, egyről lehet nyomtatni a nagy nyomtatóra… Az általános iskolában két számítógép van negyven emberre. Jaj, bocsánat, kapott az iskola 2×30 darab tabletet órai használatra, amit vagy tudsz használni a gyerekekkel, vagy nem (Ez az internetkapcsolat függvénye, ami az esetek többségében igen gyatra…). Ezek a digitális átálláshoz beérett fejlesztések?? Le a kalappal minden pedagógus előtt, aki hajlandó most kilépni a komfortzónájából, hajlandó a módszerein változtatni, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de abban biztos vagyok: a többség nagyon-nagyon igyekszik!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy vannak pedagógusok, akik túl sokat kérnek, követelnek most is. Kedves olvasó, ez tényleg csak most tűnt fel? Évek óta mondjuk, hogy az oktatási rendszer nem jó, és a gyerekek túl sokat vannak iskolában, és túlterheltek – most épp csupán annyi történt, hogy az egész folyamat a szülő számára is végig láthatóvá vált, hiszen áttevődött az otthonokba. A rendszer a vírus előtt is szinte már élhetetlen volt, aki lelkiismeretesen akarja csinálni (legyen az diák vagy pedagógus), az szinte belefullad a feladatokba. Ez a helyzet, ha másra nem is, most arra jó, hogy mindenki szembesüljön vele és elgondolkozzon: a vírusveszély elmúltával miként és hogyan hozzunk létre egy olyan oktatási rendszer, ami minden benne dolgozónak élhető körülményeket biztosít.

Zsolt, Budapest

Tanár vagyok, tehát a munkám alapvető feltétele, hogy legyenek diákok, akiket tanítsak. Gyerekek meg úgy általában voltak, vannak, és talán lesznek is. Tehát munkám is van. Ilyen összefüggésben még sosem gondolkodtam a dologról, de az új helyzet új nézőpontokat is ad.
Az online-üzemmódra átállás, ahogy látom, nálunk viszonylag könnyen ment, igaz, a vezetőség és egyes projektvezető kollégák egy héten át keményen megküzdöttek vele, hogy egy nagyjából egységes, lekövethető és átlátható rendszer álljon a rendelkezésünkre, mi pedig nekiláttunk átírni a tanmeneteinket, és összerakni, mit is fogunk csinálni az elkövetkezendő 10-11 hétben.
Nem vagyok egy technikai zseni, különösebben kreatívnak sem mondanám magam; a hiperszuper, csillámpónis IKT-s óráktól pedig rosszul vagyok, mert szerintem, ha minimális motiváció van a diákok részéről, akkor elég egy kréta meg egy tábla is. A színes-szagos órák előállítása baromi sok idő, a gyerekek meg hamar ráunnak. Amúgy meg túlstimulálja őket, és elég egy Kahoot-kvíz, hogy az óra további része kukába menjen. Ott van körülöttük minden szükséges információ, inkább meg kellene őket tanítani okosan használni ezeket a tanulásuk érdekében (ti. hogy az okoseszközök nem csak a puskázásra jók).
Biztos, ami biztos, az elmúlt két hétben magyarázó videókat gyártottam az új nyelvtanokhoz. A végén már fájt a torkom és utáltam visszahallgatni magamat, de így mindenkihez jobban eljut az információ, mint ha 15 ember előtt egy kamerában bohóckodnék. Kérdezni bármikor lehet tőlem, és újabban szerencsére meg is teszik.
A tanév további része tehát online térben telik majd, és eddig inkább pozitív meglepetések értek: a diákoknak van lehetőségük a saját tempójukban haladni, és ezt értékelik. Viszonylag tág határidőket szabok, de minden nap kell foglalkozniuk a feladatokkal 15-20 percet (hál’ Istennek minden anyagom megvan online, nekik pedig van internetkapcsolatuk). Úgyis az a legfontosabb, hogy megtanuljanak önállóan tanulni. Az iskola fő feladata meg a való életre való felkészítés, nem? Kb három hónap online tanulás után már meg se fog nekik kottyanni, ha felnőttként home office-ban kell dolgozniuk. Aki lusta és ellógott mindent, az most is ezt teszi, sajnos nincs nagyon lehetőség szankcionálni. De eddig mindenki meglepő érettséggel kezeli a helyzetet. Meg vannak illetődve. Ki tudja, ez meddig tart ki.
Az osztályfőnöki órám meg egyenesen szuper volt Google Meet-en keresztül: mindenki meghallgatta a többieket, lelkesen meséltek és többekből is nagyon jó dolgokat hozott ki az átállás (pl. egyikük elmondta, hogy egész tanévben netflixezett, de már nincs mit néznie, ezért nekiállt tanulni). Normál körülmények között, szerda 8. órában mindenre inkább vágynak, mint hogy beszélgessünk, de most…
Amit nagyon sajnálok, hogy elmarad a ballagás. És ott a bizonytalanság az érettségi körül: Lesz? Elmarad? Ha nem lesz, mire kapnak jegyet? Ezt jó lenne tudni. Meg hát… amire év közben nem igazán gondol az ember: hiányoznak, és rossz belegondolni, hogy szeptemberig nem is találkozom a legtöbbükkel.
Azt hiszem viszont, hogy a panaszaim eltörpülnek a többi iskolához képest, ahol se az intézményi, se a tanulói részről nem megoldott a technikai háttér (általános iskolák, vidéki iskolák). És hát, le a kalappal a szülők (tanárok, nem tanárok egyaránt) előtt, akik munkavégzés mellett még a gyerekeik tanulását is menedzselik. Én inkább befogom a szám.

Marika a szabadban /Karanténtárca/

Marika úri hajléktalan. A negyvenes-ötvenes asszonyokat kérdezgeti a pékbolt előtt, hogy nem jártak-e együtt szolfézsra. Nem ismerik-e szegény Ágikát, Krisztit, aki tavaly lemaradt a vonatról, de most megint velük akar kirándulni. A nők szégyenkezve megrántják a vállukat, és kezébe nyomják a frissen megvett péksüteményt. Dilis szegény, ezt mondja a tekintetük. Vannak, akik rosszabbat mondanak: menjen a diliházba, vigyék innen, be kéne már zárni, dögöljön meg.
Pedig Marika mindenkire vigyáz, mindenre tekintettel van. A pékbolt vásárlóit figyelmezteti, hogy ma a pogácsa nem sült át jól, hogy a gesztenyés kifliben nem is igazi a gesztenye. – Hanem milyen? –  kérdezem.
– Hamis –  mondja tudálékosan.
Sokan találgatják, hogy ez a Marika kicsoda. Egy Kossuth-díjas színész kitagadott lánya? Egy tévés újságíró bolondokházába csukott felesége? Mert Marika büdös, foghíjas, tolakodó, ráadásul szemmel láthatóan beteg, de ki tagadhatná, hogy valamikor járt szolfézsórákra.
Az én képzeletem nem ennyire regényes. Úgy vélem, Marika csak egy átlagos vidéki lány lehet, aki húsz-harminc éve került elmegyógyintézetbe, majd mikor ez bezárt, a semmibe. Azért cövekelt le ezen a kis téren Óbudán, mert Budapestet egyáltalán nem ismeri. És tényleg a régi barátnőit keresi, a hajdani zeneiskolás-úttörőtáboros lányokat, akik majd visszavezetik a régi életébe. Kocsis Zolival is találkoztam, súgja nekem, mert adott nálunk egy koncertet. Nálunk is, mondom, és eszembe jut Nagykanizsa, ahol szintén az egyik szolfézsos kislánynak kellett köszönteni.
Mikor elárulom, hogy Kocsis Zoltán meghalt, elsírja magát.
No de hol van ez a nálunk, ahova ő tartozik? Ha tudnám a vezetéknevét, a szülővárosát, meg is kereshetném a neten a hozzátartozóit. De Marika túl beteg: ő nem elveszett, őt az idegenek elrabolták, nem szabad elárulnia, hol tartották fogva, és különben is jön a világvége, nagy tűz lesz, „haddelhadd”, és mindenki kipurcan. Csak ő éli túl és az állatok. Meg a régi barátai, akik idejönnek a bolt elé és hazakísérik. De a többi ember mind megdöglik.
Szegény Kocsis Zoli! Hát nem őt is elrabolták?
Még ilyet! Mit érdemelnek ezek után az emberek?
– Hamis vagy te is, menj innen! Menj! Menj! – kiáltja nekem.
Ezek után persze nem sokat beszélgettem vele.

Most figyelem, ahogy a bolt előtt, az igazi barátnőit keresi.
Az emberileg visszahőkölnek tőle, egy babakocsis nő felsikít, egy öregember a botjával fenyegeti.
Ennek ellenére meglehetősen sok kontaktja lehet Marikának. És ő lesz az utolsó, akit tesztelnek, aki bekerül a karanténbe, akinek lélegeztetőgép jut a kórházban. Majd egyike lesz a sok „szokványos körülmények közt” elhunyt hajléktalannak, talán még a vezetékneve sem derül ki soha, és a régi barátnői soha nem tudják meg, hogy az ellenségei 2020-ban hogy végeztek vele.
Hetek múlva majd megtalálják a vackában.

Marika lassan feladja a bolt előtt a próbálkozást. Most senki sem akar szolfézsórákról csevegni, és senki sem nyom a kezébe „hamis” gesztenyés kiflit.
Csalódottan odavánszorog a terecske egyetlen padjához. A galambok sértődötten felröppennek.
Marika lassan turkál a motyójában, de nem talál semmi ehetőt. Vagy valami mást keres? Titkos jeladót? Egy ereklyét a régi zeneiskolából?
Akármit keres, nincs meg.
A galambok óvatosan közelebb merészkednek.
– Legalább ti ne féljetek! – kiáltja nekik.

Tizenkilenc év önkéntesség. Beszélgetés a Teljes Élet Szociális Alapítvány sörédi táboráról a Kovács testvérekkel, Attilával és Istvánnal

„Negyedóra sem kellett, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.”

(Kovács Attila, szociális munkás. Kovács István zenész)

Mikor indult Söréden a fogyatékkal élők táboroztatása?

Attila:

1983-ban indult a program. Egy budapesti pap, a néhai Kovács István atya vitt le oda egy Budapest és Budapest környékén élő sérült emberekből álló csapatot. Az ott segédkező önkéntesek között voltak székesfehérváriak is, akik kedvet kaptak, és a következő évben, 1984-ben már egy saját csapatot is szerveztek. A kétezres évek a két csapat felváltva használta a táborhelyet, a nyár egyik felében a budapestiek táboroztattak 4-5 turnust, a másik felében pedig a székesfehérváriak és a Székesfehérvár környékiek voltak ott. Később a budapestiek másik helyre mentek, a székesfehérváriak pedig Söréden maradtak.
1993 óta a Teljes Élet Szociális Alapítvány (http://www.teljeselet.hu/) finanszírozza a programot, amely minden nyáron nyolc  héten át kikapcsolódást és a közösségi élményt biztosít. Kiskorútól felnőttig találhatók segítők és segítettek. Kialakult egy fix csapat, de mindig vannak új érkezők is.

Hogyan kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? 

Attila:

2001-ben jártunk először Söréden látogatóban. Még általános iskolások voltunk, és Kálozon, a szülőfalunkban az akkori fiatal plébános tartotta nekünk a hittant. Teljesen new wave felfogású volt, ő említette a tábort, és hogy ő látja bennünk a potenciált, ezért örülne, ha kipróbálnánk magunkat mi is.

Kik veszik igénybe a táborozás lehetőségét?

Attila:

Értelmi sérültek, mozgássérültek, illetve értelmi és mozgássérültek, tehát halmozottan sérült emberek.

Hogy lehet bekerülni?

Attila:

Várólista van. A jelentkezők sokat várnak, hogy eljöhessenek, mert a tábornak nagyon jó híre van.

Pista:

A várólista egy szűk keresztmetszet, mert az alapítvány költségvetése is véges. Érkeznek felajánlások, azonban a szervezet igyekszik ésszerűen gazdálkodni a forrásaival.

Hogy néz ki egy hetetek önkéntes segítőként?

Pista:

Segítőként abban az egy hétben egy személyért vagy felelős, vagy súlyosabb fogyatékosság esetén több ember felelhet ugyanazért a személyért. Amikor mi tizenhárom évesek voltunk, akkor vállaltunk  egy egész hetet egyedül. Én akkor pl. egy mozgássérült fiú segítője lettem, aki egyébként azóta informatikusként dolgozik. Teljes értékű életet képes élni.
Nyilván 13-14 évesen még furcsa volt, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a patronáltamnak minden szükségletéről gondoskodjak, azóta viszont olyan szinten természetessé vált és annyira az életem része lett, hogy számomra már az a fura, ha valaki megdöbben azon, ha ott van egy downos vagy bármilyen sérült ember. Ebben a közegben már észre sem veszed a különbségeket.
Abba is érdemes belegondolni, hogy mi csupán egy hétig foglakozunk ezekkel a srácokkal, a szüleiknek viszont az egész életük a gyermekük vagy sérült hozzátartozójuk gondozása körül forog. Olykor előfordul, hogy vannak nehéz természetű szülők is, viszont nem szabad negatívan viszonyulni hozzájuk, mert nekik az egész életük erről szól. Lehet akár ötven-hatvan éves is az a sérült hozzátartozó, akiről gondoskodni kell, de ha például szülő-gyerek viszonyról van szó, az mindig ugyanaz a viszony marad.

Attila:

Rengetegen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol üdültessék a gyerekeiket. Sok olyan fiatal van, akinek csupán ez az egy hét kikapcsolódási lehetőség adódik az évben,  amikor a szüleik számára is megteremtődnek a feltételek, hogy picit „szabadságra menjenek”. Söréden az alapítvány finanszírozza a nyaralás költségeit.

Pista:

A szülők nagyon hálásak azért, hogy ők is el tudnak menni kikapcsolódni, vagy akár csak mással foglalkozhatnak. Természetesen minden szülővel tartjuk a kapcsolatot. Például jó pár éve egy autista fiúnak vagyok a segítője, akinek az édesanyja naponta telefonál, vagy ha elmarad a napi telefonhívás, akkor tudjuk, hogy későn végzett a munkával. Ő is, ahogy a legtöbb szülő a gyerekéért dolgozik, egész életében a gyermeke áll a középpontban.

Attila:

A táborozók életében annyira fontos szerepet tölt be Söréd, hogy az évet ők nem január 1-től december 31-ig számolják, hanem Sörédtől Sörédig. A tábort követően minden év őszén van egy nagy találkozó Székesfehérváron, amikor a tábor fiataljai és segítői összejönnek. Szokott lenni Mikulás ünnepség, aztán farsang, és fokozatosan érkezünk meg a következő nyárig, amikor kezdődik a tábor. Ott pedig szinte megáll az idő.

Hányan veszik igénybe a tábort nyaranként?

Attila:

Turnusonként nagyjából 50 emberrel kell számolni, amiből kb. 30 segítő és 20 fiatal van.  Egyetlen nyáron közel 200 sérült fiatalnak biztosít lehetőséget a sörédi tábor a nyaralásra.

Pista:

Látogatók is szoktak érkezni. Vannak interaktív programjaink, amelyeket sokszor az iskolai önkéntesség keretében látogatnak meg a fiatalok. Többségük számára ez olyan élményt nyújt, amiről sokat mesélnek az iskolatársaiknak, ezáltal pedig folyamatosan érkeznek az újabb és újabb megkeresések az önkéntes részvételre vonatkozóan is.

Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az utcán annyira nem jönnek szembe a fogyatékkal élő emberek?

Attila:

Minden városban van napközi foglalkoztató vagy hasonló intézmény.

Pista:

De az is lehet, hogy csak nem figyeled annyira őket. Illetve ezek az intézmények olyan foglalkozásokat működtetnek, amelyek a már elballagott diákok számára biztosítanak programot azért, hogy továbbra is egy közösség része legyenek. Olyan intézmények is működnek, ahol munkát biztosítanak számukra és például vásárokban adhatják el a kézműves termékeiket. Kialakulhat bennük is az az élmény, hogy dolgozom és fizetést kapok érte, kialakul a napi rutin, tehát az önállóságra nevelés a szerepe.

Hogy látjátok a táboron kívüli emberek reakcióját, amikor a táborozókkal összetalálkoznak?

Attila:

Minden turnusban van kirándulós nap, amikor megyünk külső helyszínekre. Voltunk állatkertben, strandon, vagy például több éven keresztül mentünk a balatonfűzfői bobpályára, mert az üzemeltetője felajánlotta és szívesen látnak minket. Császáron van egy western város, Henryxcity, amit a tulajdonosa egymaga építette fel, ott is voltunk kétszer. A strandon vagy a bobpályán inkább jellemző, hogy meglátják az emberek, amikor jön egy csapat „furcsa” ember és megbámulják, de azt gondolom, hogy ez sokkal inkább annak a fogyatékossága, aki ezzel a szituációval nem tud mit kezdeni.

Pista:

Hál’ istennek pozitív visszajelzésből van több. Egyszerűen, amikor mások látják azt, hogy mi hogyan viszonyulunk a sérült emberekhez, akkor ők is felveszik ezt a magatartást.

Amikor először jártam külföldön egy nyugati kisvárosban, az első benyomásom az volt, hogy rengeteg fogyatékkal élő ember jár-kel a városban. Itthon viszont nem látom őket annyira.

Attila:

Lehet, hogy ott alapvetően jobban elfogadja őket a társadalom, viszont azt látom, hogy nálunk sem kritikus a helyzet. Nyilván köszönhető ez a közösségi médiának is, ahol megvan az a kellő érzékenyítés, hogy akár nulla tapasztalattal is, ha még nem voltál ilyen közegben, akkor is el tudod fogadni.

Pista:

Legfontosabb a hozzáállás tekintetében a nyitottság. Nem sajnálattal kell viszonyulni a sérült emberekhez, mert ők el tudják fogadni a helyzetüket. Tudnak százszázalékos életet élni. Miért kellene elkezdeni sajnálni őket? Ők sem sajnálnak téged. Egy olyan természetes hozzáállásra van szükség, amit ők is sugároznak felénk. Ezáltal megvan a kölcsönösség és a kiegészítés mindkét fél részére. Szerintem ez a legfontosabb.

Mit tudtok átadni ebből a környezetnek?

Attila:

Amikor a barátainkkal találkozunk és megkérdezik, hogy milyen volt Söréden? – szóban ezt átadni igazán jól nem lehet. Akárhányszor egy kívülállónak beszélünk erről, akkor előjön az a mondat, hogy „Jaj, annyira becsüllek ezért, mert én ezt nem tudnám csinálni, miközben nagyon szép számban van példa az ellenkezőjére. Sok barátunknak mondtuk korábban, hogy jöjjön le és nézze meg, és szinte mindegyikük ott maradt végig, és később is visszajárt. Az egyik nagyon jó barátomat már több mint tíz éve hívtam el a táborba, mert aikido-t tanít, és a gyerekeknek nagyon tetszene. Ő is meg volt szeppenve, hogy „nehogy egyedül hagyj!”, aztán annyira jól érezte magát, hogy ott maradt végig, azóta pedig már önálló turnust vezet.

Magunkról is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tudjuk csinálni. Amikor először beléptünk a kapun, negyedóra sem kellett hozzá, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.

Pista:

A zenei producer, Pixa is járt Söréden a meghívásunkra. Régi barátok vagyunk, és egyszer eljött. Aztán a következő évben visszajött, mert annyira feltöltötte az ottani közeg és a sérült fiatalok közvetlensége, szeretete. Másrészt nem volt idegen számára a környezet, mert az ő családjában is volt olyan sérült hozzátartozó, aki folyamatos ellátásra, gondozásra szorult. Minden alkalommal, amikor jött a táborba látogatni bennünket, hozott a srácoknak ajándékokat, amiket az édesanyja készített. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikere volt.

Mennyit változtatott a felfogásotokon ez a tapasztalat?

Pista:

Az alapfelfogás megmaradt, viszont az én esetemben a foglalkozásomat nem ez határozta meg.

Attila:

Tudatosan választottam a szociális munkát. Ha nem megyek el a sörédi táborba, nagy valószínűséggel most nem beszélgetünk itt. Volt egy időszakom, amikor a gyógypedagógia is érdekelt, végül mégis inkább a szociális munkánál kötöttem ki, mert testhezálló és szeretem csinálni.

A zenélésben érzékelsz valamilyen hatást, Pista?

Pista:

Amilyen pozitív élményeket tapasztalsz, hatalmas energiát tud adni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szerelmes vagy és írsz a szerelmednek egy dalt. Számtalanszor történt, hogy a táborban éjszaka kiültem dalszövegeket és dalt írni, mert akkor volt egy olyan nyugodt szakasza az életemnek, amikor ezeket az impulzusokat bele tudtam forgatni az alkotómunkába.

Egyébként szokott lenni tábori zenélés és közös éneklés is a tábortűz mellett. Estéként lefekvés előtt minden szobát megkérdezünk, hogy mi tetszett nekik legjobban aznap, és olyankor még van egy kis énekelgetés. Reggel pedig zenés ébresztővel és reggeli tornával indul a nap.

Attila:

Minden napszaknak van egy felelőse, aki a fiatalok közül kerül ki, mint a reggeli torna felelőse, a tábori postás, ebédnél a terítésért felelős, és vannak kint gyümölcsfák, amiket öntözni kell. Megvannak a kis feladatok, és nagyon szeretik, ha rájuk van bízva valami.

Tartjátok a kapcsolatot a fiatalokkal a táboron kívül? 

Pista:

Nyilván nem mindenkivel napi vagy heti szinten, viszont van olyan fiatal, akivel a tábori ismertség által napi kapcsolatban vagyunk. Az édesanyja ad helyzetjelentést a leányzóról, és amikor az időnk engedi, találkozunk. Egyébként az egész sörédi közösségre jellemző a családias hangulat.

 

Attila:

A fent említett kislánnyal 2006-ban találkoztunk először, az édesanyja révén pedig tényleg napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Pista:

Ő 16 évesen volt először Söréden, illetve egyáltalán bárhol távol a családjától. Az első három napban ki se jött az előszobából, ott ült a kis foteljában, aztán Attila odament és megkérdezte: „Szia Sára! Attila vagyok! Kijössz velem az ebédlőbe?”, Sára pedig kiment és azóta megmaradt ez a szoros kapcsolat.

Ajánlanátok másoknak az önkéntes munkát?

Attila:

Nem szeretnék közhelyes lenni és azt mondani, hogy gyertek el, mert ilyen szuper lehetőséget máshol nem találtok, de az a tapasztalatom, hogy akik eljátszottak a gondolattal, hogy megnéznék testközelből a tábort és lejöttek, a legtöbbjük visszajáró önkéntessé vált.

Ad valamilyen magabiztosságot vagy kezdeményezőkészséget az itt szerzett tapasztalat a hétköznapokban?

Pista:

Egy közeli példát mondanék. A feleségem is Söréden önkénteskedett, ott ismerkedtünk meg. Mára sérült emberekkel foglalkozik főállásban, és a tavalyi évben sikerült neki a Dumaszínházzal leszervezni egy adományestet. Litkai Gergely elsőre igent mondott, és egy olyan előadást hoztak tető alá, ahol Hajdú Balázs, Dombóvári István, Ráskó Eszter és Janklovics Péter is fellépett, a bevételt pedig az alapítványnak ajánlották fel. Azt gondolom, hogy manapság egyre könnyebb az ilyen kezdeményezéseket sikerre vinni, amihez részben a mi tapasztalataink is hozzájárulnak, másrészt pedig kialakult egy olyan pozitív nyomás a társadalomban, amely elfogadáshoz és  nyitottsághoz vezet.
Aki számára korábban még idegen volt az a szituáció, hogy sérült emberekkel kell együtt tevékenykedni, az most már nem húzza meg magát a háttérben, hanem beszáll. Söréden is ahány önkéntes van, annyiféle foglalkozás és életút áll mögöttünk, mégis egy csapatban, a sérült fiatalokért vagyunk ott. És eleve, ha ez egy önkéntes dolog és valaki a saját szabadidejét feláldozza, az már nagyon jó kiindulás. Ráadásul úgysem fog hazamenni, mert nagyon jó a közösség. Szoktunk is beszélni arról, hogy a táborozás után hetekig tart, mire visszarázódunk a hétköznapokba, mert olyan különleges hangulat van Söréden, ami magával ragad.

Attila:

Amióta kötelezővé tették a középiskolások számára az 50 óra önkéntességet, egyre gyakrabban érkeznek hozzánk ilyen céllal iskolások. Bevallom, eleinte volt bennem fenntartás, hogy a kötelező volta miatt nem fogják komolyan venni a dolgot, de abszolút pozitív csalódás ért. Odatették magukat, jól érezték magukat, és nagyon sokan közülük évről évre visszatérnek. Abban is biztos vagyok, hogy számukra a későbbi pályaválasztás során is meghatározó élmény lesz a fogyatékkal élő emberekkel végzett önkéntesség.

Pista:

Ráadásul úgy látom, hogy a  tizenat-tizenhét éves korosztályt nem kell terelgetni, hogy formálódjanak, hanem nagyon pozitív irányban képesek kinyílni nálunk. Sokat hozzátesz az ember személyiségéhez, hogy pozitív élmények által gazdagodhat.

Attila:

Azt is jó látni, hogy akik még tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt elkezdtük együtt, azóta többen is családot alapítottuk. Az én kislányom most tizenhat hónapos és tavaly már ott volt velünk végig. Amennyire jól érezheti magát egy kilenc hónapos gyerek, ő annyira jól érezte ott magát. Nem ijedt meg attól, ha egy sérült fiatal fel akarja venni vagy odamegy játszani hozzá, és azt gondolom, hogy ebben a korban még fontosabb, hogy ne a semmiből találkozzon ezzel a közeggel, hanem többen is vagyunk olyan szülők, akik már nagyon pici korban magunkkal visszük a gyereket. Természetes lesz számukra, hogy vannak olyan sérült emberek, akiknek az ő segítségükre lehet szükségük, és ezáltal a természetesség által nem fognak idegenkedni tőle.

 

 

Csak mindenkinek szabad meghalni (Bűn és gyilkosság járvány idején)

 

Sok elbeszéléstípusnak vannak mitikus gyökerei, többek közt a detektívregénynek is. Oidipusz a közössége járványtól való megszabadulását biztosítja, mikor nyomozni kezd apja halála ügyében. Pedig micsoda irracionális cselekedet egy hullákkal teli városban detektívesdit játszani, és egy  régi haláleset körülményeit bogozgatni  – de hát ezt kívánják Oidipusz királytól az istenek. Egy régi gyilkosság felderítése, a személyessé változtatott halál (bűn, nyomozás) aztán véget is vet a halál személytelen diadalának, a Théba városát sújtó járványnak.
Persze az Oidipusz király nem krimi, de a XX, századi krimi-műfaj diadalmenete mintha a thébai történéseket is felidézné. A detektívregény az I. világháború után indult el hódító útjára – hiszen annyian estek el a Nagy Háborúban névtelenül és értelmetlenül, hogy az olvasóközönség legalább egyetlen halál okára kíváncsi lett: ki ölte meg szegény Mrs. Williamset, ki csöpögtetett mérget a lord kakaójába vagy ki felelős a szegény kis szobalány lepuffantásáért? A detektívregény mindenkit elképesztő sikere azt is jelzi, az emberek csak a tömegek halálát tudják elviselni, az egyénét – a háború után is – botrányosnak és megbocsáthatatlannak érzik. És talán ez a magyarázata annak, hogy a tömeggyilkosok mért hagyják hidegen a klasszikus krimiszerzőket.
Akinek neve és személyisége is van, az megérdemli, hogy megbotránkozzunk a halálán. A krimi demokratikus műfaj, egy éjjeliőr, egy öreg szakácsnő halála is „számít”, de leggyakrabban mégis vonzó, fiatal nők sarkallják nyomozásra a detektíveket. De ez természetes: a személyessé változtatott halálban semmi sem lehet személytelen. Minden nyomozás önmagunkhoz vezet.
Oidipusz apjának is van neve. A kutatás leszűkíti az áldozat és a nyomozó, a megfigyelt és a megfigyelő közötti távolságot, Kreón királyból szép lassan az „én apám” lesz.
Persze a bűnügyi történetek egyéni bűnt és egyéni felelősséget hangsúlyozó individualizmusa szöges ellentétben áll a krimi értékrendjének konzervativizmusával. Kevés detektívregény szól kasszafúrókról, zsebtolvajokról, adócsalókról, minden történet, minden felderített bűncselekmény középpontjában az emberi élet “szentsége” áll. A detetektív „különcsége” (piál, ópiumot szív, szereti a nőket, ebben-abban áthágja a szabályokat) is merőben felületes és látszólagos: a jó nyomozó, legyen bármilyen “különc”, minden esetben közösségi értékeket képvisel.
A detektívregény kódja (bűncselekmény-megfejtés) univerzális, de értékrendje a legkevésbé sem az, és ez is magyarázza, miért olyan sok a történelmi krimi, és kevés a jelenben játszódó bűnügyi történet. (Pedig a rendszerváltást / polgárosodást éppenséggel kísérhette volna az angolszász típusú detektívregények reneszánsza.) A XX. században nemcsak két világháborút, holokausztot éltünk át, hanem az ötvenes és kilencvenes évek vallásháborúkat megszégyenítő ideológiai csatáit is, melyeket minden esetben a legszegényebbek tulajdontól (földtől, műhelytől) vagy munkahelytől való megfosztása kísért. Túl sok évtized telt el a magyar történelemben, mikor a haladás vagy az európaiság fokmérőjét a mindenkori vesztesek ócsárlása („kulákok”, „panelprolik”, „sértődöttek”) jelentette.
Ki azonosulna egy ilyen társadalomban Mrs. Williamsszel? Vagy csak egy megmérgezett lorddal vagy egy agyonütött villanyszerelővel? Hogy ismerhetne egy ilyen világban Oidipusz Kreónban a saját édesapjára? Pedig minden bűnügyi történet azért varázslatos, mert deduktív műveletek révén képes a másikat „te”-vé vagy legalább névvel és sorssal bíró „ő”-vé (többnyire nem is „he”-vé, hanem „she”-vé) változtatni.
A művészkrimik, mint például a magyar rendszerváltást bemutató Szürke galamb sok esetben kiforgatják ezt a krimit éltető szabályt. A Szürke galamb individuális jellegű bűncselekményekkel kezdődik (a „galambos ember” azokat végzi ki, akik saját családjuk terhére vannak), de aztán a bűn elszabadul, motiválatlan lesz, járványossá válik, és a város a “bűn súlya”,  az egyre hisztérikusabbá váló gyilkosságok alatt összeroppan. A személytelenné váló bűnnel már a rendőrség sem tud mit kezdeni.

 „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)

Egy járvány áldozataival alig lehet személyes viszonyt kialakítani.
De vajon csak a járvány áldozataival vagyunk így? A lakótelep lakásainak ajtaján minden tettes és áldozat neve szerepel – de mi van azokkal, akik álnevet viselnek? Ők mennyiben azonosak önmagukkal? Pedig a krimi lényege éppen a néven nevezés lenne.  Ám  a regénybeli lakótelepen csak az áldozatoknak, a lúzereknek van valódi, azonosításra alkalmas neve, a két sorozatgyilkos igazi nevét, ahogy Bátyusét vagy a többi maffiózóét csak találgatni lehet. Aztán a legvégén a boncterem igazságot szolgáltat (leleplezi a regény társadalmi valóságát): itt már csak össze-vissza dobált névtelen halottak vannak.
A járvány mégiscsak megszűnik, és mivel emberi beavatkozás indította el, azt kell hinnünk, a végéhez is van némi köze az embereknek. A rendőrség messze nem tudja az összes rejtélyt kideríteni –  de azért elég sokat mégis kiderít. És ez az egyetlen általam ismert bűnügyi regény, amely a mesterien alkalmazott szabad függő beszéd kísérletével bemutatja az amatőrök (például Szűcs énektanár) nem zsarolásra szánt, „öncélú” megfejtési kísérleteit. A Szürke galambban még a veszteseknek is van vesztenivalójuk: kétségbeesve, a túlélés reményétől is megfosztva érteni akarják, mi folyik.
Persze a rengeteg megfejtés (ügyes vagy ügyetlen megfejtési kísérlet), az ember eredendő oknyomozó hajlama sem tudja a járvány társadalmi okait felszámolni. A regénybeli város történetében kódolva vannak az efféle kataklizmák – a létezés maga is börtön, és senki nem tudja nem gyűlölni a hozzátartozóit. A gondolkodás és önvizsgálat  persze valamilyen méltósággal ruházza fel a regény szereplőit, ámbár a „járványos” szeretetlenségen és elszemélytelenedésen sem sokat változtat.
A járvány után se sok minden változik. (Persze néhány bűnöst letartóztatnak, és néhány rendőr kitüntetést kap.)
De miért is változna?
Meglehet, a Püthiának kellene arra nem kényszeríteni bennünket, hogy a mindenkori halottakban  önmagunkat ismerjük fel.

Illusztráció:  https://www.ayojon.mx/fotos/204.la-enigmatica-galeria-de-zdzislaw-beksinski

Beszélgetés a Menetszél Egyesület alapítóival, Szakszon Rékával és Babus Csabával

„Ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat, és rászán néhány évet”

Hogyan jött létre az egyesület?

Réka:

Az első önkéntes tapasztalatokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál szereztük, ahol megismerkedtünk a szociális rendszer működésével, és beletanultunk a családokkal végzett gyakorlati munkába, azonban úgy éreztük, hogy a mi elképzelésünk ettől eltér és szeretnénk megvalósítani. Szerettünk volna függetlenedni és a számunkra fontos területekre koncentrálni, ezért olyan emberekkel alapítottuk meg a Menetszél Egyesületet, akikkel már korábban barátságban voltunk és azonos volt az értékrendünk, hasonlóak voltak a motivációink. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdődött a tevékenységünk, de mint egyesület 2018 decemberében lettünk bejegyezve. Az alapító csapatunk létszáma (programszervezők, koordinátorok) azóta nagyjából a kétszeresére bővült, ma már 20-an látjuk el a szervezési feladatokat.

Csaba:

A múlt fontos abból a szempontból, hogy Réka és én is a Máltainál kezdtünk önkénteskedni, ahol nagyon sok jó ember vett körül minket. Tőlük kaptunk egy olyan értékrendet, amit nem biztos, hogy magunktól el tudtunk volna sajátítani. Sokat tanultunk a szociális kultúráról, hogy hogyan kell viszonyulni az emberekhez és mit jelent önkéntesnek lenni. Nekem is van egy-két olyan védőangyalom, akik nélkül ma nem lennék itt, és nagyon hálás vagyok nekik. Az egyiküknek köszönhetően kerültem az ócsai programba, ami a 2009-es válság után indult. Ez egy kormányprogram volt, amelynek keretében Ócsa mellett felépítettek egy falut azok számára, akik elvesztették a lakhatásukat. Ebbe a programba kerültünk bele nagyjából 6 évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem, családokhoz jártunk ki környezettanulmányt végezni, ami szociális munkási feladat volt. Nagyon hálás voltam ezért a tapasztalatért, mivel semmilyen szociális irányú végzettséggel nem rendelkeztem.
Az ócsai program célcsoportját a gyermekes családok képezték. A bekerülés feltétele legalább 2 gyerek megléte volt a családban, ezáltal pedig rengeteg gyerek költözött a faluba. Ismertük a családok hátterét, ismertük a szülőket, és volt elképzelésünk arról, hogy mi lesz velük, merre mennek tovább a gyerekek, és egyáltalán milyen kilátásaik vannak az életben. Mi ebben láttuk meg a hívószót, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne dolgunk.
Nagyon apró gondolatmorzsákból indultunk el, és nem voltunk biztosak abban, hogy ezt nekünk csinálni kell. Először csak kirándulásokat szerveztünk, majd egy-egy foglalkozást vittünk oda, ami alapján később láttuk, hogy amit csinálunk, az jó, van rá igény, és ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni.
Hat éve járunk Ócsára. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeresen fogunk járni, fontos szempont volt, hogy akár foglalkozást tartunk, akár korrepetálunk, csak akkor kezdjük el, ha a program fenntartható. Azt láttuk magunk körül, hogy a különböző pályázati finanszírozásból működő programok csupán ideiglenesek. Amíg a pályázat fut és van költségkeret, kismillió programot valósítanak meg, majd miután kifutott a pályázat és elfogyott a finanszírozás, hirtelen megszűnik minden. Ezzel szemben a mi álláspontunk már akkor is az volt, hogy egy adott programnak legalább 5 évig futnia kell, máskülönben többet ártunk a gyerekeknek, mint használunk, hiszen kialakul bennük a kötődés. Alapelvvé tettük, hogy nem fogunk pályázati finanszírozástól függni, vagy bármilyen más finanszírozási szempontra ráutalva lenni. Ócsán azóta is működünk és van jó pár gyerek, akit láttunk felnőni. Van, aki autószerelőnek megy, másvalaki most megy gimnáziumba, és már kis óvodásként is jönnek hozzánk programokra.

Réka:

Még a legelső évben, amikor elkezdtünk lejárni, készítettünk a Mikulás ünnepségen egy videót. Nagyon vicces visszanézni, hogy ott volt a négyéves, kis óvodás Bálintka, aki ma már kis kamasz és kamionsofőr szeretne lenni. A szemünk előtt nőttek fel és ezt nagyon jó érzés átélni. Rengeteg közös program és közös élmény köt össze minket.

Miért hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztok?

Réka:

Ez is Ócsára vezethető vissza. Sok mindennel foglalkoztunk ott önkéntesként, de azt tapasztaltuk, hogy ha nagyon kicsi kortól kezdünk foglalkozni a gyerekekkel, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy szinttel feljebb lépjenek, mint a szüleik. Mindig az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a korrepetálások által ezek a gyerekek bekerüljenek a gimibe és leérettségizzenek, és hogy számukra is reális cél legyen a továbbtanulás.
Fontosnak tartjuk a megelőzést, mert bár nagyon tisztelünk mindenkit, aki hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel vagy más kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkozik, de azt gondoljuk, hogy a gyermekkor az az életszakasz, amikor még kifejezetten jól lehet hatni az emberi sorsokra.
Éppen ezért nálunk fiatal önkéntesek vannak 16–35 éves kor között, ezáltal pedig korban közel állnak a gyerekekhez, ami nagyon jól hat a korrepetálásra is. A tanulás segítése mellett egyfajta mentor-mentorált viszony is kialakul a gyerekekkel, ami által szívesebben elmondanak nekik olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy a felnőttekkel megosztanának.

Vannak visszajelzések a szülőktől?

Csaba:

Attól függ, hogy melyik programról van szó. Például Ócsán elég sok szülővel jó a kapcsolat, és abból látjuk az elégedettséget, hogy rendszeresen küldik a gyerekeket. Aki küldi a gyereket korrepetálásra, az szeretné, hogy a gyereke fejlődjön és tanuljon. De természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor nem annyira szép a történet. Például nagyon sok budapesti iskolában nem tudjuk, hogy kik a szülők. Még az osztályfőnök sem látta őket soha. A szülők elérése egy nehéz történet.

Budapesten hány iskolában vagytok jelen?

Csaba:

Jelenleg három iskolával van együttműködésünk a VIII. kerületben.

Réka:

Nyilván ez a szám félévről félévre növekszik, mert tudatosan bővítjük a hálózatunkat. Mindig eggyel több iskolát vonunk be. 

Mi alapján választjátok ki a korrepetitorokat?

Csaba:

Mindig az egyes gyerekek igényei szerint történik a korrepetitor kiválasztása. Általában egy gyerek egy korrepetitorral dolgozik a félévben, és a gyerek adja meg, hogy mit szeretne tanulni. Ezt próbáljuk redukálni, mert nem mindent szeretnénk megtanítani nekik, hanem néhány apróbb dolgot, azokat viszont jól. Ma már inkább egy-egy adott tárgyra koncentrálunk a félévben, ami többnyire olyan alaptárgy, ami az érettséghez kelleni fog.

Réka:

Matek, magyar, irodalom, nyelvtan, angol – ezek vannak a fókuszban.

Egy félév leforgása alatt hogyan alakulnak az eredmények?

Csaba:

Egy darabig az volt a rendszer nálunk, hogy a félévi jegyeket megnéztük a program elején és a program végén, majd abból vontunk egy különbséget. Később azonban úgy tapasztaltuk, hogy ezek a változások nagyon szubjektívek, mert számos olyan körülménytől függnek, amire nincs ráhatásunk: ilyen az iskola, a tanár, vagy hogy egyáltalán mi zajlik a tanórán. Most már azt a rendszert vezetjük be, hogy az önkéntesek a félév elején íratnak a gyerekekkel egy szintfelmérő dolgozatot, amit aztán a félév végén újra meg kell írni. Ebből tudunk olyan változást becsülni, ami a gyerek saját teljesítményét tükrözi. Egyelőre tantártól függő, hogy mennyire van kidolgozva ez a módszer, de például matematikából már elég jól működik. Alapvetően azt látjuk, hogy van fejlődés, illetve a gyerek sem maradhat bent a programban, ha egyáltalán nem látunk pozitív változást. A Netkorrepnél ez nagyon szépen kirajzolódik, mert online jól lehet adminisztrálni. Meg van adva, hogy a gyereknek hogyan kell fejlődnie ahhoz, hogy lássa és érezze, hogy itt valami zajlik és az neki jó.

Réka:

Az is pozitív ebben, hogy saját magukhoz mérjük őket. A félév eleji teljesítményükhöz mérve a félév végét sokkal specifikusabb, mint a jegyek alapján mérni, ami sok külső tényezőtől is függ. Mindazonáltal a jegyek szintjén azért mindig elmondjuk, hogy minden második gyerek, aki részt vett a korrepetálásban, az adott tárgyból javított legalább egy jegyet.
Kaptunk visszajelzéseket is tanároktól, szülőktől, hogy nagyon sok gyerek, akikkel egyénileg foglalkozunk, pozitív változásokon megy keresztül: növekszik az önbizalmuk, kevesebb kudarcot élnek meg, ezáltal sokkal gyorsabban tudnak fejlődni. Ez a magabiztosság, és hogy van valaki, aki segíti őket, pozitív irányban határozza meg a fejlődésüket. És különösen hangsúlyos, hogy van, aki tud segíteni, hiszen egy-egy tantárgyban nem minden esetben tudnak otthon segíteni a szülők, ahogy például az angol is jelenthet problémát már általános iskolai szinten is.

Hány gyerek van most a programban?

Csaba:

Most van a féléves jelentkezési időszak nálunk, de ha előre szeretnénk megbecsülni, akkor nagyjából száznegyven gyerek fog bekerülni. Ebből kilencven fő a budapesti programban, harminc gyerek a Netkorrepben, és nagyjából tizenöt-húsz fő Ócsán fogja igénybe venni a korrepetitoraink segítségét.

Hány önkéntesetek van?

Réka:

Az előző félévben összesen kilencven fő volt, de most várhatóan jóval több lesz.

Csaba:

Körülbelül száz-száz korrepetitor fog velünk dolgozni a következő félévben.

Általános értékrendben, problémamegoldásban, emberi dolgokban tud segíteni a gyerekeknek ez a program?

Csaba:

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Tartunk felkészítő tréninget az önkénteseknek, ahol elmondjuk, hogy hogyan érdemes tanítani: kik ezek a gyerekek és honnan jönnek, mi miket tapasztaltunk eddig, és mi vár rájuk az iskolarendszerben. Azt is el szoktuk mondani, hogy nem tudhatjuk előre, milyen gyereket kapnak, de az szinte biztos, hogy ha jó kapcsolatot alakítanak ki egymással, tehát ha megnyílnak és jól kommunikálnak, akkor ezek nagyon erős kapcsolatok tudnak lenni. Ezek lesznek azok a beszélgetések az óra elején és végén, amire a gyerek tíz-húsz év múlva is emlékezni fog. Mert arra, hogy mit tanult az órán, mi volt a tananyag, nyilván később nem fog emlékezni, de arra, hogy a korrepetitora elmeséli neki, hogy hétvégén kirándultak, voltak moziban a barátnőjével/barátjával, ez egy olyan más életstílus lehet a gyerek számára, ami elgondolkodtatja. És fordítva is igaz, hogy a gyerekek is tudnak olyan történeteket mesélni, ami az önkéntesek számára ismeretlen és elgondolkodtatja őket, ezáltal bővül mindkét fél látóköre. Ha ott van egy huszonöt éves, középosztálybeli, egyetemre járó tanár, aki nem egy negyven-ötven éves tekintélyszemély, hanem korban közelebb áll a gyerekhez, sokkal könnyebben alakul ki a mentor-mentorált viszony.
A visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó együttműködések alakulnak ki. A félév végén mindig megkérdezzük a korrepetitorokat, hogy szeretnék-e továbbvinni a diákjukat? És általában azt látjuk, hogy az az igen, amire rányomnak, az egy nagyon határozott igen.
Hogy egy példát említsek, az egyik kedvenc történetem, amikor összepárosítottunk egy kislányt és egy fiatal egyetemista lányt. Kiderült, hogy mindketten balettoznak. Az egyetemista lány évek óta balettozott, a kislány pedig nagyon érdeklődött a balett iránt. Elmondták, hogy mennyire egymásra találtak, és mennyi mindent tudtak adni egymásnak.

Réka:

A korrepetáló programnak csupán egy része a tanulás, hogy a felvételi jól sikerüljön és a gyerekek jól teljesítsenek. A másik fontos alappillér a mentorálás, hogy legyen egy olyan felnőtt személy, akire a gyerek példaként tekint. Ez legalább annyira fontos, mint a tanulmányi teljesítmény.

Az ócsai hat évből mit tapasztaltatok, voltak olyanok, akik később továbbtanultak?

Réka:

Az egyik fiú, akit tizenhárom éves korában ismertük meg, most érettségizett. Gimi előtt járt hozzánk korrepetálásra. Autószerelő akart lenni, de közben le is érettségizett. Vannak olyan gyerekek, akik már általános iskolában is tudják, hogy később majd egyetemre szeretnének menni, és már azt is tudják, mit szeretnének tanulni. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, mint ez a fiú, akik szakmát szeretnének tanulni, viszont ilyenkor is fontosnak tartjuk, hogy az alapműveltséget elsajátítsák. Hihetetlenül sokat jelent, hogy például autószerelőként majd hogyan kommunikál az emberekkel. hogyan alakítja ki a saját ügyfélkörét stb. Hasznos vállalkozói skilleket lehet ráépíteni az alapműveltségre, amihez azonban szükséges az érettségi megszerzése. Ezeket az utakat is támogatjuk.

Milyen egyéb programokat szerveztek még? 

Csaba:

Ócsán már hagyománya van a kirándulásoknak. Évszakonként egy kirándulást szervezünk. Most már más egy picit, mint amikor a Máltainál dolgoztunk, mert kis szervezetként már nem engedhetjük meg magunknak a nyári tábort, vagy volt például, amikor elmentünk Lichtensteinbe három hétre a gyerekekkel; voltunk színházban, reptéren. Kis szervezetként azonban ezek most meg vannak vágva, mert egy kirándulás leszervezése is nagy anyagi terhet tud jelenteni. Reméljük, hogy leszünk olyan helyzetben, amikor majd jobban elengedhetjük a fantáziánkat.

Réka:

A kirándulásokat nagyon fontosnak tartjuk. Ünnepeknél is szervezünk programokat a lakóparkban, mint Karácsony, Halloween, Húsvét és hasonlók.
Illetve a korrepetáló programunkon kívül szoktunk szervezni kerekasztal beszélgetéseket mindenféle szociális témában; egyre több fundraising eseményünk van; tartottunk jótékonysági főzést nyáron a Szimplában; van egy médiaprogramunk is, a Dear Society, ami pedig társadalmi témákkal foglalkozik: média és szociális érzékenyítést tartunk egyetemistáknak és fiatal pályakezdőknek, akik a program során cikkírási gyakorlatot is szereznek.

Van kapcsolatotok más hasonló szervezettel?

Réka:

A Dear Society-nél van együttműködésünk a KockaCsokival, ami egy autistákat foglalkoztató csokiműhely és kávézó. Az ő közösségi terük, a KockaPont tréningtermében tartjuk a képzéseinket. De több olyan civil szervezet is van, akikről cikkeket írunk rendszeresen és bemutatjuk a tevékenységüket, megjelentetünk tőlük anyagokat. És természetesen vannak olyan egyesületek, akiket gyerekprogramok és korrepetálás kapcsán figyelünk.

Csaba:

Találkoztunk a Bagázzsal is és sokat tanultunk tőlük, voltam ott önkéntes is egy ideig. Az InDaHouse-tól pedig meghívtuk Benkő Fruzsit az egyik kerekasztal beszélgetésünkre. Nem mondanám, hogy állandó együttműködés van közöttünk, de a jó szándék érzékelhető a szervezetek részéről.

Mindenki önkéntes az egyesületben?

Csaba:

Nálunk mindenki önkéntes, nincsenek munkaviszonyban foglalkoztatott kollégák.

Hogy lehet pénz nélkül működni?

Csaba:

Nagyon szépen. Minden programunk olyan, hogy ha most egy forintunk sem lenne, akkor is minden menne tovább. Mindenki önkéntes. Nem megyünk bele olyan szolgáltatásokba, és nem kezdünk olyan anyagi színvonalat növelni, amit nem tudnánk fenntartani. Nem bérlünk irodát, csak azt vesszük meg, amire szükségünk van, vagy összegyűjtjük rá a megfelelő forrást. Természetesen mi is szeretünk álmodozni, de az egy másik történet.

 

 

Mik a terveitek a következő öt évben?

Csaba:

Két irány meghatározó: szeretnénk több gyereket elérni, és szeretnénk minőségben nagyon jók lenni. Azt szoktam mondani, hogy szeretnénk a legjobbak lenni azok között, akik korrepetitorokat foglalkoztatnak. Egy olyan szervezet, ahol a korrepetitorok megtanulják, hogyan kell korrepetálni. Ha jön egy egyetemista, aki nálunk végzi a pedagógiai gyakorlatát, úgy kerüljön ki tőlünk, hogy már önállóan is képes legyen korrepetálni. Sokan mennek magántanárnak, amihez nélkülözhetetlenek a jó alapok.

Réka:

Ehhez kellenek a jó szakmai vezetők minden tantárgyból és a jó módszertan kialakítása. Minden programunkban benne van a bővülés lehetősége. A budapesti korrepetálásra gondolva rengeteg iskola van a fővárosban, akár jól elérhető távolságban is a belvárostól, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. Ezért a hálózat kiépítése nagyon fontos. A Netkorrepnél szintén az ország különböző pontjain tanítunk gyerekeket és még sok olyan hely van, ahova szeretnénk eljutni. Ócsán is van még bővülési lehetőség.

Hogy működik a Netkorrep?

Csaba:

Technikailag vannak különbségek ahhoz képest, mintha Skype-on vagy Messengeren kapcsolódna össze a tanár és a diák, de az alapelv nem sokkal bonyolultabb. Ez is egy videós-telefonos kapcsolat, de egy olyan rendszert használunk, amiben ez egy közösségben történik. A diákok és a tanárok bejelentkeznek, mint egy közös osztályterembe, az adminisztrátorok pedig benyithatnak minden terembe, és látják, hogy mi történik. Órát látogathatnak, megnézhetik, milyen jegyzeteket használnak, hogyan haladnak. Az elején izgultunk, hogy lesz-e annyira hatékony, mint a személyes korrepetálás, de az a válasz, hogy igen. Sok olyan előnye van, mint az internet közelsége, ahol videót tudnak nézni az anyagról, valamint a legjobb adminisztrációnk itt készül. Ezen a felületen fejlesztettünk ki számos olyan módszert, amit később a személyes korrepetálásokba beépítettünk.

Réka:

A másik előnye, hogy a földrajzi távolságok áthidalhatók. Akár az USA-ból, Kínából is tudnak korrepetálni fiatalok itthon élő gyerekeket. Nagyon szép történetek vannak.

Nem megy a személyes kapcsolat rovására?

Csaba:

A személyesség ilyenkor is megvan, mert beszélgetnek, látják egymást és megosztják a gondolataikat. Én is korrepetáltam így és megismertem a saját diákomat. Jóval kevesebb hátránya van, mint amit ilyenkor az ember gondol. A legfontosabb pedig az az előnye, amit Réka is említett: mindig az a fő probléma, hogy a fejlett régiókból szeretnénk eljutni a fejletlenekbe. Ez hatalmas anyagi és infrastrukturális forrásokat igényelne, amit már az elején elvetettünk. Nem akarunk azért venni például tíz autót, hogy eljussunk vele az ország távolabbi pontjaira, és közben az üzemanyagköltségért és a fenntartásért kelljen gürizni. Ehelyett úgy tanítunk például egy erdélyi gyereket, hogy összekötjük az interneten a korrepetitorral, aki mondjuk Amerikában van. És ez valós történet, már egy éve együtt tanulnak.

A szülők gondolnak erre, mint lehetőségre?

Csaba:

Egyelőre sajnos még nem jellemző. Akiket próbálunk elérni, azok számára az internetes korrepetálás nagyon távoli történet. Próbálunk kapcsolatot építeni gyerekotthonokkal, mert ha ott van egy nyitott gondolkodású nevelő, akkor több gyerek is bevonható a rendszerbe. Ilyenkor nem is a gyereket nehéz megtalálni, hanem a szülőt, aki perspektívát lát abban, hogy ha nem tud magántanárt megfizetni, akkor megpróbálná a Netkorrepet. Viszont az a tapasztalatunk, hogy akik bekerülnek, később is szeretnének maradni. A gyerekeknél a fluktuáció viszonylag kicsi a Netkorrepben, általában elégedettek.

Réka:

Másik része a Netkorrep hasznosságának a technológiai dolog, ami az ilyen gyerekközösségeknél hasznosul: az elmúlt években kaptunk adományba laptopokat, amelyeket gyerekotthonokba juttatunk el. Ilyenkor egy gépen akár tíz-tizenöt gyerek is tud tanulni.

Mi történik akkor, ha egy korrepetitor látja, hogy a gyermeket bántalmazzák?

Csaba:

Jelzi nekünk, mi pedig körbejárjuk a történetet, amennyire tőlünk telik, majd jelezzük az illetékes szerveknek, a gyermekvédelmi hatóságoknak. Ennél tovább viszont mi nem folyunk bele. Vállaljuk, hogy ehhez a részhez mi nem értünk, és nem szeretnénk rosszul segíteni.

Réka:

Jelzőrendszeri kötelezettségünk például Ócsán, hogy tudjuk, ki az, aki ott a gyermekvédelemmel foglalkozik és hozzá tartozik a lakópark. Vele beszélünk, és lehet, hogy végül kiderül, mi látjuk rosszul a történetet.

Csaba:

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt hat évben hány ilyen esetünk volt, pedig jó pár száz gyerek vett részt a programokon. Nagyon fontos eleve már a cél kiválasztásánál, hogy olyan fába vágjuk a fejszénket, amivel elbírunk. A mi esetünkben ez a cél az, hogy a gyerekek és a korrepetitorok megfelelően tudjanak együttműködni.

Bátorítanátok másokat is arra, hogy a saját közösségükben merjenek kezdeményezni a közös ügyek érdekében?

 Csaba:

Nemrég olvastam egy 2010 környékén készült hazai felmérést, amiből az derült ki, hogy Magyarországon az emberek 66 %-a passzív szenvedő, 23 %-a lázadó, és csupán 10 % az, aki aktív cselekvő. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat, mert ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat és rászán néhány évet. Szeretjük tologatni a felelősséget, gyakran a nálunk nagyobb halra mutogatunk, és azt mondjuk, hogy ő a felelős, és amíg nem változtat a viselkedésén, addig semmi nem fog változni. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy érték, hogy mi mertünk belevágni. Nyilván kaptunk olyan értéket az utunk során, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdtünk az egyesületen dolgozni. Ha az ember nem kerül a megfelelő közegbe, nem biztos, hogy mer kezdeményezni, mert rizikós tud lenni. Mi is viszonylag egyszerű dolgokat végzünk, mégis nagyon sok tapasztalat kell hozzá, hogy biztonsággal végezzük. Az elmúlt hat év, ami mögöttünk van, olyan tapasztalati és tanulási fázisokat mutat, hogy azt gondolom, nem tudtuk volna gyorsabban csinálni a munkánkat. Ezeken a szakaszokon át kellett menni.
Hatalmas jelentősége van annak, hogy az emberek úgy döntenek-e, hogy összeállnak. Akár barátok is. Kiválasztanak egy problémát, nem vágják túl nagy fába a fejszéjüket, mert az a legnagyobb hiba, hanem szépen, apránként elkezdik, elköteleződnek és állhatatosan csinálják. Bőven látni és hallani olyan történeteket a mai magyar közéletben, amelyekből kitűnik, hogy azért változnak bizonyos dolgok, mert volt néhány ember évekkel ezelőtt, akik úgy döntöttek, hogy ezen változtatni fognak. Több ilyen emberre van szükség.

Réka:

Nagyon sok önkéntesünknek is ez a motivációja. Sosem önkénteskedtek még, már nagyon régóta kerestek önkéntességet, de nem találtak elég jót, aztán szembe jött velük a hirdetés és azt érezték, hogy megtalálták a számukra megfelelőt. Ahogy Csaba is mondta, sokan megkérdezik a felkészítő tréning előtt is, hogy adunk-e segítséget nekik, mert sosem korrepetáltak még. Fontos tudni, hogy vannak programkoordinátorok, van felkészítő tréning és félév közben esetmegbeszélő, ahol a különböző problémákat tárják fel és beszélik meg. Tehát nincsenek magukra hagyva az önkénteseink. Személyes tapasztalatom, hogy sokat számít az a körülmény, hogy közösségben történik az önkéntesség, tehát tudnak egymásra reagálni, felismerik a hasonló problémákat. Sokszor, ha nehéz helyzet alakul ki, sokat számít, amikor van kivel megbeszélni.

 

 

Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.