Senki sem választhatja meg, hogy hová születik. Virginia és Paul sem tehettek ellene semmit…
Talán első pillanatra furcsa, hogy hogyan kerülhet az írónő „egy oldalra” Gaugin-nel – és vice versa. A válasz borzasztóan egyszerű: mert mindketten hihetetlenül „hiperérzékeny” lelki gazdagsággal bírtak, ugyanakkor az írói és festészeti megjelenítőképesség utolérhetetlen csúcsait járták be. (El Greco még versenyezhet velük…). Ugyanakkor, a szellem oly magas minőségében égtek, melyre a hétköznapi sznobok és orvos-iparosok leginkább az „elmebeteg”, vagy „skizofrén” jelzőket szokták aggatni. Lényegében irigységből…

Virginia (leginkább így emlegetem), sok esetben szinte festve írt, vagy írva festett. Képei; szinesztéziái és metaforái oly hihetetlen gondolati gazdagságot és mélységes érzelmeket árasztanak, hogy az ember már-már festői, festészeti élményeket is kaphat tőlük. Ami pedig társadalmi helyzetüket illeti, hát a megszabadulás-élmények szakadatlan vágyai segítették előre őket szenvedélyekkel teli útjaikon. Gazdasági válságok, háborúk (Virgínia megélte az elsőt és a második egy részét is), és egyéb, értelmetlen politikai viharok, avítt tradíciók útvesztői között próbáltak alkotni, maradandót teremteni. Sikerült nekik, bár – úgy érzem -, hogy ma is nagyon kevesen értik őket. Közhely, hogy „megelőzték korukat”, ugyanakkor, szinte behatoltak a természeti világ lényeibe; növénybe, állatba, emberbe, tájakba, és elképesztő mélységű felfedezéseket tettek. Szinte organikus szimfóniákat alkottak, rendkívüli és különös harmónia-gazdagsággal és minőségekkel, az elme számára egészen új, addig sohasem látott, olvasott, átérzett zónákat tártak fel, rázták meg és rázták fel a gondolkodni, elmélkedni képes halandókat. Munkásságuk, ma is frenetikus és extatikus, szavakba alig önthető élmény-áradatokkal ajándékozza meg a látót és a magas szintű esztétikai élményekre vágyó olvasót.

Gauguinről könyvtárnyi irodalom van, mégis – azt kell mondjam – felületesen nézegették képeit. Ha Mindkét géniuszra, a korabeli kapitalizmus morálja, illetve ízlésvilága szemszögéből tekintünk, akkor Gauguin is, már egy teljes mértékben elütő moralitási tartományban létezett: messzebbre látott koránál, akár a múlt, akár a jelen felé fordult. Így, szinte időtlenségben alkotott. De nem csupán teremtéseiben, hanem mindennapi lét-állapotaiban is örökös „idegen” volt a jobbára szürke és morálisan romlott pillanatokból összetákolt világban. Henri Perruchot (1961) remek lélekrajzot alkotott róla. Hátrahagyott feljegyzései, levelei szinte nem is szólnak másról, mint idegenségéről, „rosszaságáról”, és arról a gyermekkori vágyáról, hogy „vissza fogok térni a Napba”. (Perui gyermekkorának Inka legendája kíséri). Valójában sohasem távolodott el e fényességes égitesttől. E földi létben, teste is csupán a maga fizikumában volt jelen. Lelke egy másik világé volt. Ezt a nem földi „tartományt” élte mindennapjaiban, és jelenítette meg festményeiben. Nagyon korán, már gyermekkorában, Orléans-ban észrevette a csalárdságokat, és később megbizonyosodva ír arról, hogy „Azt hiszem ott tanultam meg gyűlölni a képmutatást, az álerkölcsöt és a besúgást; ott kezdtem gyanakodni mindenre, ami ellenkezett az ösztöneimmel, a szívemmel és az eszemmel.” (In: Perruchot, p. 24.). Mit lehetett egy ilyen világban tenni? Rejtőzködni, befelé fordulni, és végső megoldás gyanánt kivonulni a társadalomból. Nincs mese, menni kell, keresni, kutatni valami jobb világot, talán tengerre kellene szállni és nagyon messze elhajózni, hiszen kell lennie egy jobb szebb világnak valahol. „Egy pillanatig a tengerészetre gondolt. Az, hogy tengerész, csak egyet jelenthet számára: menni; s menni annyi, mint újjászületni; menni – túl az időn és a téren, s megtalálni a gyermekkor paradicsomát.” Mert csak az vándorol, aki ténylegesen végső nyughelyet akar magának találni – még életében (Perruchot, p. 25.). 1865-ben kereskedelmi hajóstiszt-jelölt, és eljut Rióba a Luzitano fedélzetén, és ugyanez történik vele 1866-ban is, de a Chili fedélzetén már világkörüli útra indul. Rióban, egy bizonyos Madame Aiméé által megtapasztalja a szeretkezés gyönyöreit, és visszafelé akadt egy dundi porosz nőcske is – hát így lett férfivá. Mindez azonban mellékes. Sokkal inkább érdekelte a Luzitano másodtisztjének elbeszélése „a vadakról” – Óceániában. A Chili fedélzetén el is jutott Taboga szigetére, ahol a bennszülöttek paradicsomi életet éltek a természet adta bőségben tobzódva. Aztán a többi sziget, többek között Tahiti is előbukkant, mint „elvarázsolt”, „érintetlen föld”, melyet akkor még, semmiféle európai civilizáció sem döntött romba. Sejthette, hogy ennek a „primitív, egyszerű fajnak” szülöttei nem hordozhatnak magukban annyi aljasságot, mint odahaza…Eközben, 1867 július 7-én meghal édesanyja, amiről e mámoros óráiban nem is tudhatott. Tragédiák sora? Vagy éppen szerencsés véletlenek összjátéka mindaz, amit megélt már oly fiatalon? Inkább utóbbi, de minden bizonnyal az érzelmek háborgó viharaiban edződött törékeny lelke és értelme. A vihar oka mindenkor a társadalmi morál, avagy mentális közeg, melyben az én-csíra már gyermekkorban haldoklásra ítélt, ahol a felnövekvő számára észrevétlenül határolódik be a szemhatár, a látás gondolati-vizuális világa. Olyannak kell látni és belátni, vagy meglátni a világot, a közvetlen, vagy közvetett környezetet és a történelmi távlatokat, amilyennek azt az illetékesek éppen mondják, és ezt úgy kell alkalmazni, mintha az individuum teljes szubjektív vélekedéséből fakadna. De hát ez közhely, ismert jelenség, és mégis; ebben a lineáris történelmi-politikai időben mindenkor így volt, van, és így is lesz. Akik ezt a gondolatinak alig nevezhető jelenséget, lényegében önmaguk ellen megcselekszik, azok válhatnak értékes emberekké az adott társadalom hatalmi rendszere számára. A kifejlődő tudatos nem én tudat, már automatikusan cselekszik. A gondolati szerv semmivel sem fog különbözni a vegetatív idegrendszer működésétől, hiszen automáciássá válik; azt teszi, amit kell; felfog, szállít, elfogad, és mindenkor a társadalmi túlélést, illetve annak megfelelő értékrendszereit, mechanizmusait, például az egománia viselkedésmódjainak kiépülését fogja preferálni, produkálni. „Normális” lesz. De mi van, ha megakadnak az automatizmusok? Akkor az adott ember értékét veszti a társadalom számára, hiszen morális értelemben is értéktagadó lesz. Gauguin, tőzsdés korában értékes embernek számított, de ugyanakkor, mint festő – aligha. Lelkében sohasem volt tőzsdés, hanem „gyermek és vadember” – ahogy emlegette.

A belső észlelésre, befelé látásra képes embert sohasem hagyja nyugton érzelmi-értelme és  emberi természete hihetetlen mértékben lüktető kuszasága, gazdagsága, az a trópusi őserdő-lélek-világ, és az a mámorítóan érdekes testi létezés-áramban való lét, avagy; az ÖnmagaVan permanens átélése, melyben nincs álarc, nincsen szituáció-tudatból fakadó szolgaság, legfeljebb önmaga-feláldozás. Az önmaga-feláldozás nem más, mint a lélekből-elméből már régen, tudatosan, vagy ösztönösen kihajított morál-tudatban tengődők iránt érzett szánalom, főleg, ha ezek a szerencsétlenek a családot alkotják, mint például Mette, Gauguin dán neje, aki közönséges nyárspolgár, és lényegében csak addig értette, értékelte urát, míg körül rajongta ajándékokkal, de szerelmére, emberi emelkedettségére, örökké vak maradt. A „gondolatok és az érzések összefonódása” a házasságban, vagy barátságban leginkább örök ábránd marad az álmodni, álmodozni képes fél lelkében, így aztán kiábrándult, arrogáns lénnyé is válhat, főleg magát bántva, elfutva, elszigetelve, vérig sértődve, de soha meg nem törve abbéli törekvésében, hogy neki alkotni kell, mert lát valamit, tud valamit, de főleg érez. Látás-érzelmek tobzódásaiban működteti agyát, így aztán egy külön tartományban, világban éli igazinak tartott életét, eszméletének legvilágosabb pillanataiban tudja, hogy nem itt van, hanem valahol Túl ezen az őrületen, ezen a megbolondult jelen-időn, amit meg is erősít tudatos nem én tudatban botorkáló környezete, hiszen „hibbant”, „nem normális”, „nem ebben a világban élő” –  jelzőkkel látja el. Utóbbiak puszta alanyok a látó számára, bábuk, hiszen dülöngélni, szlalomozni képesek csak a morál rozsdás póznáinak ütődve, miközben nézik, fürkészik, kémlelik egymást, de sohasem ismerik fel úgymond barátaikat és önmagukat sem. Ők csinálják a háborúkat és a békéket, ők fondorlatoskodnak nap-nap után a politikában, egymást taposva, kárörömben kizöldellve, mint gyomok a vetésben, estélyi frakkokban, cicomákban, kifinomult álarcosbálokban adják-veszik a világot, azt a világot, ami Nem Az A Világ, nem a „nagyon is emberi” természet-ösztön-elmezsongó, Homo sapienshez méltó világ, hanem csupán egy bor, vér nélküli giccses Dionüszosz-torzó, ál-pompázatos, szemforgató, hunyorító korzózás-élmények adta elillanó illatfelhő, valahol, például Párizsban, vagy Londonban, ahol éppen Mrs. Dalloway vonul végig a Westminsteren, gyökereiben elrontott életével, megfürödve a háború utáni tavasz zsongító forgatagában, egy „mégis így van az jól” felszínes-sima mosoly-érzülettel, mimikával, és valami fura kívülállósággal, mert értelmes nagyvilági nőként tisztában volt vele, hogy ő kifelé, nem teljesen Az, Aki, illetve Aki volt és szeretett volna mindig is lenni, mert ő igenis lát, „ösztönösen is képes felbecsülni az embereket”. Nagyon szűk az az ösvény, és a korosodással egyre szűkebbé válik az a kis fénysáv, mely még ugyan a megszokásban létezik, de lényegében már nem e világban, nem a hétköznapi tudatban működik, hanem Túl azon, ahonnan messzebbre lehetne látni, jobban lehetne érzékelni a fantomok sürgölődését, mely az emlékek lerakodásával egyre elborzasztóbbá válik, hiszen volt olyan időszak Virginia életében, amikor ifjonti szenvedéllyel, még a magántulajdon megszüntetéséért is harcolni akart. Nagyon naiv volt…

Mégis; az élet nem lehet pusztán konvenciók reprodukálása. A szem sem pusztán recehártya-működés, még akkor sem, ha azt hisszük…Mert a szemnek visszaüzen a neocortex, az agykéreg, és ezek a szignálok sokszor ellent mondanak a „józan észnek”, és az elme, időfüggetlen időintegrációs működése révén, (Kiss 2011), szinte meglepetés-szerűen tárulhat fel egy valódi, megélni érdemes benső, a maga végtelenített időfutamán, vagy megtörténik a meglátás, belelátás esemény-sora, amidőn megtapasztalhatóvá válik az emberi jelenség, megérthetővé, ábrázolhatóvá válhat egy lélek. Valami egészen mély, emberi értelemmel is felfoghatatlan  intencionalitás lehet ez.

A jelek a szemekben ülnek, általuk üzennek, és, mint analitikus, és szintézis-szervek egyszerre teszik láthatóvá a benső agyi-elmebéli viszonyokat, a már feldolgozott percepciókat; érzeteket, képzeteket és mélyebb időbeni memóriatartalmakat. Tudjuk, hogy nagyon sokat mondanak, elárulják gazdáikat, akár tetszik nekik, akár nem. Leírhatatlan sok formája, típusa van a nézésnek, az árnyalatok zöme megfigyelhetetlen, hozzáférhetetlen. A megfestett arcon – ha tetszik a „portrén” – nem pusztán az ábrázolt személy vonásai, nézése, tekintete „látható”, hanem a festő, a művész, róla alkotott és leképezett képzetei, pontosabban; képzet-ideái is szükségképpen megjelennek, mintegy „testet öltenek”. Ahogyan, illetve amilyennek látok valakit, mint művész, az elsődlegesen nem más, mint az én tekintetem; sajátos egyedi egyetlen elmeműködésem következményének kivetülése valakire.

 A festményeken, úgymond kimerevedik az ábrázolt tekintet, a megjelenített, leképezett szem, ugyanakkor, szükségképpen benne, bennük marad az idő, akár, mint a leképezés pillanataiban affektált emóciók, akár a múlton való merengés, vagy extázis állapotai, vagy éppen az időn, evilági léten Túli tekintetek formáiban. A szemek, tekintetek ábrázolásával, a művész, – ha tudatosul benne, ha nem -, lényegében az idővel és a mindenkori morállal is játszik. Ebből a szempontból kivételes helyzetben lehet a képzőművész, például a festő, vagy szobrász. Irodalmi vonatkozásban, éppen az olvasás, illetve írás, permanens, lineáris időbelisége okán, a gondolatok keltette képek, látomások szinte rohanva váltogatják egymást, és legfeljebb az összegzésben, valamely eszméleti megállásban, megtorpanásban tárulhat fel egy sajátos lelki-tudati színkép. Vagy az emlékezetben toppanhatnak elő, akár jellegzetes alakok, pillantások, élethelyzetek, tájleírások, mint megjegyzésre alkalmas jelenségek.
Virgínia úgy ír, hogy az őt átélni akaró olvasó többször megáll, elgondolkodik, megjeleníti maga előtt a képeket; tájat, növényt, állatot, arcot, vagy éppen egy mentális szituációt merevít ki ilyetén, így aztán képek millióit fogadhatja magába olvasás közben. Virgínia Woolf esetében e nélkül nincs megértés, beleélés pedig végképp nem létezhet. Az ő írásai a láthatón túli láttatás hihetetlenül intenzív élménytömegét nyújtják.

Gauguin egyik bevallott célja éppen a láthatón túli megjelenítése volt, ami nem a recehártya megfelelője, mert az csak csacsogó felszín, impresszió. „A gondolkodás titokzatos központjában” kell keresgélni – mondá a festő.

Paul és Virginia kortársai közül – akár mindenkor máskor is -,  jó páran rendkívül kellemetlenül érezhették magukat, midőn szembesültek saját szemük álarc-játékaival, egymás alatt, mögött és fölött át siklatott, sunyi tekinteteikkel. Ugyanakkor – ikonológiai értelemben -, nem volt más megoldás, mint szembe nézni és szembe menni a korszak éppen divatos, szellemi sötétséget generáló tradícióival, eszméivel, vagy, ma már történelminek számító eseményeivel; jelesül a porosz-francia, illetve az első „Nagy Háború” különféle értelmezéseivel, a politikusok mellébeszélés-özöneivel, na és nem utolsó sorban a vallás, elsődlegesen a kereszténység elhalásának megállíthatatlanságával. Magyarán; a „felvonások között” sem volt szünet, mert „a hulladékból, morzsalékból, törmelékből épült”, úgynevezett civilizáció – „mi magunk vagyunk” – ugye? Jöhet hát a második világégés, és a nácizmus…Utána meg az, ami a jelenbe nyúlik át…(Virginia Woolf: „Felvonások között.”)

Nincs mese, fel kell mondani, mint azt Gauguin is megtette 1883 januárjában, és kívülről, ha tetszik, akkor a Túlról kell szemlélni, látni, meglátni és megjeleníteni ezt a hercehurcát, mint „idegent”, és láttatni valamit arról, amit „ott” életnek titulálnak. Csakhogy a látásban felébredőkkel szemben ott nyüzsögnek azok, akik szintén a szemükbe, tekintetükbe néznek,  önmagukat műkritikusoknak, íróknak, művészeknek tartják, és talán a korszak ünnepelt társasági emberei közé soroltattak…Ők a mindenkori aktuális értékes emberek, akik mondjuk „hivatalból foglalkoznak a művészetekkel.”  Virginia tudta, hogy az emberek zöme nem-, vagy késve reagál, hogy nincs bátorsága szakítani a konvenciókkal, ezért „nehéz dolog az élet, az embernek rinocéroszbőrre van szüksége, amellyel nem rendelkezik” – írja 1897-ben naplójában. 1885 januárjában, Gauguin írja Schuffnak: „A nagy művész a legnagyobb értelem képlete; áramlanak hozzá az érzések, a legkülönösebb átváltozások és – következésképpen – az agy láthatatlannak hitt történései.” (In: Perruchot, p. 73.).

Felhőtanulmányok, hullámok, arcképvázlatok, társasági jelenetek ábrázolása, leírása, s mindeközben az érzelmek, események legmélyebb rejtettségébe való behatolás, a maszkok sorozatos letépése…Emelkedések, zuhanások, szembesülve a létezés, a lételvesztés-képtelenség elérésének lehetetlenségével, mondván; „Az életben miért nincs felfedezés? Valami, ami kézzelfogható volna, és amiről ki lehetne jelenteni, hogy „Ez az”?” (Virginia, „Naplóbejegyzés”, 1926, február 27.). És mégis, a látók, ha elmerülnek a „Hullámokban” és a színes fénytengerekben, arcokban, tekintetekben, akkor a felismerés lázától áthevülve, felszabadultan felkiálthatnak: „Hát ez az!” És megszületik egy halhatatlan érték, amely természetesen hánykolódhat, mint a tenger, megannyi megpróbáltatáson eshet keresztül, hiszen égettek már könyveket, képeket, aggattak jelzőket, kreáltak történeteket, és öltek is testeket, lelkeket. De attól tartok; hiába. Kétségtelen azonban, hogy roppant nehéz, és emberöltőnyi távolságokban pedig igen sokszor képtelenség, „…a lélek legmeghittebb titkaihoz szólni” (Delacroix). Ugyancsak Delacroix, (Gauguin egyik példaképe) írja: „Az ember lelkében vannak olyan érzések, amelyek vele születtek, s amelyeket a valóságos tárgyak sohasem képesek kielégíteni; ezeknek az érzéseknek azonban a festő (és az író is) képzelete formát és életet tud kölcsönözni…” (In Perruchot, p. 74.). Az olvasó, a látni képes ember tehát felfedező is kell, hogy legyen…Igen ám, de hogyan? Filozófiai, esztétikai műveltség híján?

Max Scheler (1874-1928), luteránus apa és ortodox zsidó anya gyermeke, a hírneves filozófus mondja: „Az ember lényegéről és eredetéről alkotott nézetek egyetlen korban sem voltak olyan bizonytalanok, meghatározatlanok és különfélék, mint a miénkben…a mi korunk az első, amelyben az  ember teljesen és maradéktalanul problematikussá vált; amelyben már nem tudja, mi ő, ugyanakkor tudja is, hogy nem tudja ezt.” (In: Philosophische Weltanschauugung, Bonn 1929, p. 15.). Itt lett nyakon csípve a „tudatos nem én tudat” (Kiss), melynek létéről Virginia Wolf és Paul Gauguin is totálisan meggyőződhettek, és meg is mutatták; színekben, pupillákban, hullámokban, vonalakban, tekintetekben…

Költői a kérdés: napjainkra vajon mi változott? Tartok tőle, maradt az a fura felismerés, hogy „visszafelé előre”, le a gyökerekhez, megtalálni valamit legbelül, a földből, napból táplálkozva, mitológiákba burkoltan érezni, a természet részévé válva tekinteni erre a világra, ami nem biztos, hogy az, aminek mi tudjuk, tudni akarjuk, de legalább „nagyon is emberi” lehetne (Nietzsche után).

 

Lélekhullámok…

Bretagne. Az Atlanti-óceán partvidéke, csodás kis falvaival, furának ható alakjaival, ahol „a civilizáció még nem, vagy alig hat, ahol primitív hagyományok élnek”, ahol még létezik a „mitológiai ember” (Kiss 2012), ott érdemes élni, vagy éppen Óceániában, de semmi képen sem „ebben a rohadt és gonosz Európában”, ahol „sötét jövő vár gyermekeinkre…” – írja a festő. Virginia is küzd, ő is értékes alkotóvá akar válni, szeretné, ha megbecsülnék, és meg is éri, hogy a látók, érzők elfogadják, de ők a kevesebbek, szintúgy Gauguin esetében is, neki sem jut ki az a mindent elsöprő dicsőség, melyre nem érdemtelenül vágyott. Mindketten, hihetetlen intuícióval és tűzzel szembesítettek; emberi belsőt, ember teremtette és természeti világokat vágtak fejünkhöz, hogy végre ébredezzünk, de tudjuk – Virginiától is -, hogy ez milyen lassan halad, ha halad, így aztán bizonyos, hogy a mai napig is maradtak alig észrevehető szinesztéziák, metaforák, színárnyalatok, vonalak, lesütött, feltáruló szemek, melyek a néző-olvasó, intuitív-alkotó képességeire apellálnak.

„A négy breton lány” – 1886-ból.

Sokfélét írtak erről a képről is, csak talán éppen a lényeget nem. Extatikus, monumentális hullámzásban van a négy lány, szemük lehunyva, lelkükkel önmagukba vonulva, szinte meditatív állapotban mozognak. Az arcok, a szemek, a sokatmondó tekintetek elszigetelik őket a világtól, ugyanakkor egy egészen sajátos lelki légkört bontanak ki egymás között. Misztikussá válik a légkör, szinte egy ősi rituálé tanúi lehetünk. Időn és evilági léten Túl járják örökkévalóság felé tartó táncukat, sőt; Oda meg is érkeznek. De a megérkezés helye nem ez a civilizáció, hanem egy másik, a művész lelkében születő, abból kilépő, a Természettel ölelkező, Benne és Belőle megszülető és létező organikus világ, a művész ösztönös-intuitív lelki robbanásának kivetülése. Lényeges vonás, hogy fiatalokról van szó (akárcsak a „Táncoló breton lányok” című képen 1888-ból), az én-csírával, annak misztikumával még bíró lények önfeledt, elmélyedt forgatagáról, róluk szól a színképekbe foglalt mese, akik még mindent másképpen és igazabban tudnak, mint a felnőttek, akik még álmodni, ábrándozni mernek. Ha tán máshol nem is, de a táncban igen…

Olyanok ezek a kislányok, de legalább is megidézik Virginia gyermek-ficánkolásait, látás-érzelmeiket, a „Hullámokból”, ahol a szemek teljes gyermeki lélekkel nyílnak rá a világra, hagyják ott az iskola feszes, felnőtt-rendjének bilincseit, misztikus-intuitív módon kiáradó világukkal szívják magukba a természet összes fellelhető lényeit, megteremtve egy időn-téren túli világot, mely egész életükben képes lesz majd összetartani őket, bizonyos fokig civilizáció-rezisztenssé téve a szereplőket. A gyermeki, de a felnőtt lélek is, a maga sajátosan létező élő anyagiságában és szellemiségében is eggyé válik a világgal, azok lényeivel; virágokkal, gyökerekkel, növények leveleivel, száraival, mocsárral, a „föld méhével”, a természet élő-élettelen létezőinek  színeivel, a levegő hullámaival, mert az ember, csak így lehet teljességgel ÖnmagaVan. A világban való BenneLét (Heideggerre is gondolva) totalitása idéződik meg, ami „a világ legtermészetesebb dolga”, és mégis; röpke földi létünk folyásában csaknem teljességgel kiküszöböljük, kiszórjuk magunkból, szinte elfelejtjük, és bár nem rossz dolog a felejtés, de az ilyetén felejtés LétFelejtés, s ily módon öngyilkos-jellegű. Az Ember, s benne a művész, ha képes meglelni önmagában, majd felmutatni, például megfesteni, vagy kimondani élő és élettelen létezőkhöz való egyetemes tartozását, ami tudva, vagy nem tudva, de egyben evolúciós biológiai vállalás is, akkor kezd működni Az Egy világa, ugyanakkor – sajnálatos módon -, de kezdete lehet az adott társadalomból, civilizációból való kiűzetése, esetleges önkéntes kivonulása is. Lényegében két világot rejt magában a művész, az író, és ebben a tekintetben Gauguin és Virginia egyek voltak, és abban is, hogy mindkét szférának meg kellett felelniük, de választásuk egyértelmű volt. Mintha kétféle civilizációban éltek volna egyszerre. „Úgy tűnik, Nessa levetkezte a civilizációt, és teljesen meztelenül lubickol” – írja Virgnia Woolf, Violet barátnőjének 1917 április 10-én, amidőn Vanessánál, a Charleston nevű gazdaságban tartózkodott. Ó boldog gyermekkor, és annak emlékezete, midőn az érzelmek és a természet zabolátlan hullámaiban fürödhetett a lélek!

„Látok egy gyűrűt – Szólt Bernard – fölöttem függ…Látok egy halványsárga szalagot – szólt Suzan -, mely egyre nyúlik egy bíbor sáv felé…Látok egy gömböt – szólt Neville -, egyetlen cseppként csüng egy domb széles lejtőjén…Fényszigetek úsznak a füvön – szólt Rhoda. – Áthullottak a fák közt…” (Hullámok). Virgínia festve ír, vagy írva fest, mint a gyermeki lélek, az a lélek, mely persze erről sohasem hajlandó beszélni a felnőtteknek, mert ez  költői misztikum, az első és legnagyobb titok. Örök rejtettségben maradó nagyon mély érzelem-világ és kitörés, valahol az érző szív magányának kezdete, a kifelé-, és befelé látás önkívületi öröme, melynek sorsa legtöbbször a tudattal megnyomorított feledés, de persze kitörölhetetlen, hiszen az agy már csak ilyen, és visszaköszön a felnőtt élet testet-lelket, látást megnyomorító perceiben, óráiban, bánatokban, kitörő örömökben egyaránt. Efféle elvesztett lélek-paradicsomokba vágyik vissza Az Ember, akár tudja, akár csak érzi, melynek neve lehet éppen Tahiti, „A világítótorony” és környéke, vagy éppen Asheham.

A gyermekről talán azt is elmondhatnánk, hogy szinte egy külön entitás, hiszen A Természet szülötte, s ily módon a priori; annak szerves tartozéka, legteljesebb BenneLét lénye, mint minden bogár, növény, vagy „kegyetlen” oroszlán. Belőle való elragadása, mint „a civilizálódás szükségszerűsége”, köldökzsinór-gyilkos, lelki légszomj-teremtő, így aztán nem csoda, hogy legemberibb sors-vágya, akár intuitív, ösztönös, akár teremtő módokon is, csak az „örök visszatérés” lehet. Van, aki visszatérhet, mert van hozzá eszmei-lelki ereje, van, aki csak vágyik rá, van, aki nem akar visszatérni, és van, aki minderről már nem tud semmit.

„Mindnyájan elmentek végre, egyedül vagyok – szólt Louis.…Engem itt hagytak a virágok közt. … A szirmok tarka sapkás harlekinek. Szárak emelkednek lent a sötét üregekből. A virágok mint fényből lett halak úsznak a sötét, zöld vizeken. Kezembe veszek egy virágszárat. Én vagyok a szár. Gyökereim lenyúlnak a föld mélyébe is, le a kövektől száraz talajba; majd nedves rétegekbe, ólom- és ezüstérc ereken át. Csupa rost vagyok. Megráz minden remegés, és bordáimra nehezedik a föld súlya. A szemeim itt világtalan zöld levelek. Fiú vagyok. …” (Hullámok).

Miről is van itt szó? Mi is ez? – kérdezheti bárki, aki eddig eljutott az olvasásban. Tájleírás? Tájkép? Nem, semmi képen sem táj, legfeljebb belső táj, pontosabban; belső szerves lélekvilág, melyben az Egész Ember, mint gyermek válik eggyé mindenféle lénnyel, ami körülveszi. Átjárhatóság, nyitott kapu a gyermeki elme és lélek, akárcsak a már felnőtt Virginia és Paul lelke is az, és éppen ez az a hatalmas erő, ami mindkettő számára lehetővé teszi, egy szenvedélyben égő, sajátos, egyedi civilizáció-álom megalkotását, és az abban való önmegvalósító létezést. De még így sem lehet idegösszeomlások, lelki megrázkódtatások, öngyilkossági kísérletek nélkül tolerálni mindazt, ami az efféle értékeket felmutatni és megélni képes emberek számára a szó szoros értelmében életveszélyt hordozhat; például, az általános társadalmi morál és értékrend, továbbá, annak kötelező művelése, követése. Mert amúgy nem vagyok más, mint „fiú, szürke flanelnadrágban.” És a szemek; csupa befelé-kifelé vetülő percepció és érzet-tömeg közvetítők. Érzelem-viharok és hullámzások áramaiban vibrálnak; a való, és elvonatkoztatott lüktető élet spontán őszinte áradásait fogadó és közvetítő lét-fenoméneket megrajzoló, megfestő idegműködések. „Eleve elrendelt” céljuk, a szembenézés minden lénnyel, mert minden lény – élő és élettelen – ugyancsak visszanéz a látóra – hiszen az egész világ, ha tetszik, akkor a mikrovilág is: csupa, de csupa látható és láthatatlan szem. A szemekkel és meglátásaikkal kezdődik az Én-keresés gyermeki, ifjonti szédülete, kibomolva, szerteszét rohanva, de ugyanakkor, egy naiv  látóhatár – világban, mint biztonságos létezés-lehetőségben maradva és felfedezve a számára ténylegesen létező egyetemest. Ez a lázas kutakodás, ez az, ami nem múlik soha, mert önértékmérő lesz azoknál, akik alkotásra kárhoztattak; ők azok, akik lelki és testi önarcképüket vetítik bele a Világba; emberi lényként ismerjük fel őket, de valójában ők fák is, bokrok is, virágok is, hullámok is, tornyok is, kövek és porok is, és csillagok is, hiszen nagyon magasról, vagy mélységes mélyről látnak, és roppant meggyőződéssel vallanak a lét-sokféleségek egyetemes káprázatáról. 

Misztikus létkáprázatok: „Isten napja” – „Mahana no Atua”

  

Mint egy oltár a természet lágy ölén…Isten az ember fölé magasodva őrködő mozdulattal vigyáz népére. Az „Anya”, középen, mint az élet megújulásának szimbóluma, körülötte a két, magzatpózban fekvő gyermek. Ez az egészen érdekes, különös „szentháromság” az anyaméh anatómiai megjelenítésének is tökéletes szimbóluma lehet. Az anya, a termékeny nő lába, a szó szoros értelemben az élet „vizébe” ér, abba a sárgás, vöröses, kékes világba, mely az erekben zakatol szerteszét, hogy életet és megújulást vigyen a létező minden porcikájába. Háttérben, mely nem is háttér, pedig mintegy az élet utánpótlását, zajlását serkentő  hullámzás megállíthatatlan robaja dübörög. Mindeközben, Isten teljes közelsége mellett folyik a mindennapinak nevezett élet. Akarja, nem akarja, de itt, az érezni képes embert szinte szembe vágja az élet szakralitása, kiáradó csodája. Az az elképesztő színesség és sokféleség, mely az egész bolygót egységes élő szervezetté, ugyanakkor egyetemes káprázattá avatja. Mindaz, ami a fagyos lelkű Európában csupán álom lehet…

Tovább a lélekhullámok hátán…

 

 „A sövény nyílásán át – szólt Suzan – láttam, hogy Jinny megcsókolta Louist. Fölemeltem fejem virágcserepemből, s átkukucskáltam a sövény egyik nyílásán. … Fogom bánatom, s rárakom a bükkök gyökereire…” Azt gondolja: „Egyedül vagyok.” – mondja Bernard, aki követi. „Nyugtalanság és zavar van a levegőben. Homály terjeng. A világítás bizonytalan. Érezni a gyötrelmet” – mondja Benard, Suzanról. „Én nem akarok kitűnni – mondja Louis. Gyökereim, mint finom rostok egy virágcserépben, át- meg átszövik a világot.” „Azok a fehér szavak – szólt Suzan -, mint a kövek, amilyeneket a tengerparton találunk…Falkában özönlenek szánkból a térbe – mondja Bernard….Azok a sárga szavak, azok a tűzpirosak – szólt Jinny.” „Most másszunk a ribizlibokrok sátra alá – szólt Bernard-, és meséljünk egymásnak…Foglaljuk el titkos területünket…a fölénk boruló ribizlilevelek kupolája alatt ülhetünk, s figyelhetjük a tömjénszórók lengését….Ez a mi világegyetemünk.”
„Az elutazás…Most – szólt Bernard – itt az idő. Nem szabad sírnom. Mindenre közömbösen kell tekintenem…Kifejezéseket és újra csak kifejezéseket kell gyártanom, hogy valami szilárd dolgot iktassak…az órák tekintete, az arcok tekintete és magam közé.” „A tekintély szavait azok rontják meg, akik kimondják őket – így Neville.” Ugyanő: „Bernard szerint mindig mindenütt van történet. Én történet vagyok…Aztán van története… a halaskofának.” „Én Louis, aki az elkövetkezendő hetven évben itt járok majd a földön, gyűlöletből, viszályból teljessé születtem.” „Senkit se szeretek, csak apámat, galambjaimat meg otthon a kalitkába zárt mókust.” – mondja Suzan. Jinny mondja: Nincs semmi állandó, semmi végleges ebben az univerzumban. Minden hullámzik, táncot jár. Minden csak gyorsaság, győzelem.” Louis: „Elérem majd életem során – adja az ég, hogy ne nagyon sokára – a hatalmas összebékítést ebben az ellentétességben, mely most oly iszonyúan nyilvánvaló. Szenvedésemből fogom megteremteni. Kopogok, belépek.”

Mindannyian kopogtak, és beléptek. Vagy szerettek volna belépni. Érdemes volt? És egyáltalán; hová kell és érdemes belépni? Gauguin és Virginia válaszainak lényege; nem érdemes belépni, teljesen végképp nem, legfeljebb csak úgy, hogy onnan mindig vissza is lehessen térni oda, ahol az Élet ténylegesen, a maga szépségében és értelmében lüktet.

„A hat figura végül is egyetlenegy”, mondja Woolf 1931-ben, G.L. Dickinsonhoz írt levelében. Egyetlen hatalmas emberi lélek hömpölygése, vívódásai érhetők tetten a monológokban, a gyermeki mivolt levetkőzhetetlen tartományának állandóságával, mely sokszor a kétségbeesett énkeresés-harcokban pillanatnyi megnyugvásokat jelenthet. Lélekhullámzás, lélekhullám-vándorlás-lét minden élet; a jövőt jelenben megélő, múlásba forduló (mondhatni Szent Ágostoni) ritmus és ciklus, mely, ha tetszik; „absztrakt és vak” (Woolf); legfeltűnőbb metaforikus öltözéke a tenger, mint örök, sziklát törni képes erő, makacs múlhatatlanság, legyőzhetetlenség, a végtelen nyugalom végső princípiumával.

Le kell számolni minden, agyat gyötrő, elbutító tradícióval, szexuális, gondolati, kimondási tabuval, és vagy egy teljesen letisztult ateizmusban, vagy az atman megvalósultságában megnyilvánuló, a világban, az Egyben feloldódó buddhista elszenderülésben kell megtalálni az utat, ami nem más, mint a társadalmi szennyfolyamok felületére vont, a mély bensőben megtisztult, alkotásban megújuló hullámverés. Ennek megvalósíthatósága roppant nehéz, mert totálisan Emberi, mondhatni; az abszolút emberi értékek felmutatásával azonos.

Gauguin és Virginia, lelkük-tudatuk tengernyi és tengeri viharaival küzdve, de képesek voltak megélni és véghezvinni ezt a nagy emberi tettet. Mert hát; „Kagylóhéj képződik a puha lélek körül, ragyogó, gyöngyházfényű páncél, melyen hasztalan kopácsol sok csőrével az érzékelés.” (Hullámok). És mégis, mert boldogan élni nem lehet másképpen, mint:

„Reggel van. A tengeren, a part közelében, fatörzsből vájt csónak, a csónakban egy asszony, a parton pedig egy majdnem meztelen férfi; mellette kókadt kókuszpálma, messziről óriás papagájnak látszik, amelynek aranyszínű farka a földet söpri, karmai között pedig nagy kókuszdió fürtöt tart. A férfi harmonikus, rugalmas mozdulattal lendíti meg két kézre fogott, súlyos fejszéjét. Az ezüstös égen ottmarad a lendülő fejsze kékes nyoma, visszafelé pedig belevág a halott fába, amelyben mindjárt feltámad, és lángra lobban az évszázadokon át napról napra felhalmozódott hő.

A bíborszínű földön olyanok a fémes fényű, hosszúkás, sárga, kígyózó levelek, mint réges-régi keleti írás betűi, amelyekből mintha ezt az Óceániából származó mondást olvastam volna: Atua, az Isten, a Taata vagy Takata, aki Indiából mindenüvé kisugárzik, minden vallásban megtalálható…

az ő szemében a tisztaság és tisztátalanság olyan, mint a hat naga tánca;

az ő szemében Buddha útjának keresése virágokhoz hasonlatos…”

(A „NOA NOA” című műből vett részlet.)

„A fatörzsből kivájt csónak” – „Te Vaa”. (1896)

„Felkelt a nap. Sárga és zöld sugarakkal hullt a partra, ahol bearanyozta egy kopott bárka bordáit és acélkéken ragyogtatta a tengeri krisztustövis páncélos leveleit. A fény szinte átfúrta magát a könnyed, fürge hullámokon, amint legyező alakban szétterülve, versenyt futottak egymással a parton. A lány, aki megrázta fejét, hogy megtáncoltassa minden ékszerét, a topázt, az akvamarint, a tűzpiros szikrákat hányó, vízszínű gyöngyeivel, feltárta homlokát, és tágra nyitott szemekkel vágott magának nyílegyenes utat a hullámokon. Vonagló, makrélacsillogású szikrázásuk tompább színeken kezdett pompázni; feltornyosultak, zöld völgyeik mélyebbek, sötétebbek lettek, s áthúzhattak rajtuk a kis kóbor halcsapatok rajai.” (V: Woolf: Hullámok). De, akár mondhatnánk azt is, hogy Gauguin: „A tenger mellett” –  „Fatata te Miti” (1892) című művét látjuk.

De hagyjuk itt most ezt a MásVilágot, és nézzünk meg néhány asszonyt az Arlesi népkertben – 1888-ból.

Akárhogy is nézzük, kénytelenek vagyunk észlelni, hogy a bokor mögött baktató két asszony tekintete tragikus. Kendőikkel szájukat eltakarják, a nyitott szemű hölgy, úgy tűnik  összekulcsolja kezeit a kendő alatt, mintha fohászkodna, ami csak fokozza a drámaiságot. A mögötte lévő asszony maga elé tekint, arca szintúgy kétségbe esettséget tükröz, haját borító, kivillanó fehér kendőcskéje szarv-szerűen villan elő. Tekintetük egykedvű, és a semmibe néz. Arcuk élettelen, mintha halottak vonulnának egy végtelen csendben, a táj is rezzenéstelen, nincsenek árnyékok, hiszen maguk az alakok az árnyékok, az „árnyékvilág” szereplői, akik valami elviselhetetlen egyhangúság ólmos súlyát hordják testükben és lelkükben. Mintha Septimus elmezavaros tekintetének (Mrs. Dalloway) női változatai tűnnének fel, és vonulnának ki az életből. Úgy tűnik, hogy ami rájuk vár az maga a pokol, a megsemmisülés. A mögöttük lépkedő két asszony még talány, de ők is megérkeznek egyszer. Háttérben a tarkálló víz szökőkúttal; akár a maguk mögött hagyott élet szimbóluma.

A kompozíció a jelenés érzetét kelti, álom-szerű, ugyanakkor belemar a valóságba. Jól ismerjük – például a Mrs. Dallowayból is -, a túlérzékeny, illetve a már érezni nem képes elme törékenységét, – maga Virginia is túlérzékenységben szenved -, amikor az egyén képtelen „emberi hangja” elnémítására, és képtelen egy „mélységesen abnormális társadalomba” való beilleszkedésre” (Erich Fromm, in Huxley, p. 27.), és betegnek nyilváníttatik (akár Ginsbergre is utalhatunk). Fura, amidőn a neurózisban szenvedő embert tarthatjuk még biológiai-eszmei értelemben normálisnak, hiszen ő még küzd, szenved egyénisége megsemmisítése ellen. Ismét ott tartunk, hogy „…a természet adta biológiai különbségeket fel kell áldozni a kulturális egyformaság oldalán…” – mondja Huxley (p. 32.). Az ember, vagy, mint „csordaállat” (Nietzsche) elvonul élete mellett, valami féle éber kómában leéli – és nem megéli – életét, és belegyalogol a semmibe, vagy; vállalja az adott társadalom, és sajátos, egyedi elméje hullámveréseinek konfliktusait, és ha ráadásul azokat meg is írja, le is festi, azaz; publikálja, akkor a legrosszabbnak teheti ki magát. Paul és Virgínia cselekvéseinek legfőbb rugói, hogy számukra semmi sem az, aminek kell, hogy legyen, hanem; egyedi egyetlen módokon megmutatva, érvényre juttatva; pontosan Az, Ami. Paul és Virginia élete, ha tetszik, ha nem; maga volt a rapszódia, és nem egyszer a modern rapszodosz szerepét játszották el. Virginia Woolf számára 1931 január 7-én, a „Hullámok” befejező mondatainál vált világossá, hogy „a próza áttevődött a kuncogásról és a gügyögésről a rapszódiára.” (In: A. Harris, p. 138.).

Minden, még az alkotás tüzében átlényegült, a transzcendenciáig jutó, és az ily módon megélt életben is jelenvaló az önmaga előtt való rejtettség egy darabja, ami többnyire nem más, mint a teremtés elmebéli hullámzásainak egyéni módon jelentkező rapszódiája, mely sok esetben szenvedésekkel teli élményeket nyújthat.

A nagy érzelmeknek, például a szerelemnek, az alkotás hevületeiben is jelentkező manifesztációi, melyek oly jellegzetesek voltak Paul és Virginia életében, az inspirációk olyan új minőségeinek; elme-, és ösztön-tudatosságainak tárházát nyitották meg, melyek csak emelték a lélek hullámveréseit, szították az alkotási tüzet, tabukat voltak képesek porrá zúzni.

A szerelem, a nemek kapcsolata, vagy éppen a homoszexualitás, többnyire idiotikus morál-torzók általi megközelítései sem véletlenül hozták dühbe és keltettek érdeklődést bennük. Jogos, máig ható figyelmeztetés Virginia egyik levele, melyet Ethel Smyth-nek (1930-ban) írt, fejtegetve a szerelem, barátság megközelítésének hiányosságait: „Amiben az emberek szerintem tévednek, az az, hogy szünet nélkül szűkítik és névvel látják el ezeket a végtelenül összetett és szerteágazó szenvedélyeket, cölöpökkel rögzítik, és korlátok közé terelik azokat.” (In: A. Harris, pp. 140-142.). Értéktagadás, értéktagadás hátán. De hát, ha egyszer az ember, lényegi mivoltából eredően nem skatulyázható, mert iszonyatosan összetett, „képlékeny” elméjű organizmus, akkor nem éppen ezt a jellegzetességét kellene megidézni?

„Előttem haladt a fiatal ember, teste olyan hajlékony volt, mint az állatoké, idomaiban hermafrodita báj: mintha benne testesült volna meg, benne élt volna a körülöttünk burjánzó növényzet egész gazdagsága. A növényzetből belé, belőle felém áradt a szépség varázsos illata, és megrészegítette lelkemet… Vajon férfi, aki előttem halad? Ezeknél a meztelen népeknél, akárcsak az állatoknál, nem olyan nyilvánvaló a nemek közötti különbség, mint a mi égövünk alatt. Mi hangsúlyozzuk a nők gyengeségét,…és ezzel a fejlődés lehetőségétől fosztjuk meg őket egy hazug kecsesség-eszmény nevében…

A nőkben van valami férfias, a férfiakban valami nőies. A két nem e hasonlósága folytán könnyebben szövődik köztük viszony, állandó meztelenségük pedig, amely megőrzi kapcsolatuk tisztaságát, kiküszöböli nemi életükből az ismeretlen, a titokzatos előjogok, a véletlen szeszélyeitől való függés, a szerencsés megrohanás szerepét, mindazt a szadisztikus vonást, a titkolózásnak, a szégyenkezésnek azokat az árnyalatait, amelyek a civilizált emberek szerelmét jellemzik.” (NOA NOA, p. 22.).

FESTMÉNY: Három tahiti ember

Virginia is minden ízében érezte ezeket a jelenségeket, de hogy Gauguin éppen a „vadaknál” eszmél fel erre, ami különösen bűnös gondolatnak számított. Ez végképp nem illik bele a „parádéba”, főleg nem „A világtörténet alapvonalaiba”, és Streatfield lelkész moralizálásába sem, hogy ugyebár „különböző szerepeket alakítunk; de ugyanazok vagyunk”, és bizony nagy a valószínűsége annak, hogy szegény Miss la Trobe sem érte el célját életkép-színdarabjával, sőt biztos volt benne, hogy „ajándéka semmit sem jelentett”, bár alaposan megkeverte a „szereplők” lelki világát, akik sejthették, de mégsem értették meg, miféle szerepeket játszanak hétköznapjaikban. Lényegében senki sem felelős a „parádéért”? („Felvonások között”).

Akkor minek írni, minek festeni, ha az alkotó úgysem talál megfelelő társadalmi megbecsülésre, megértésre? Ha egy kicsit sem változik meg tőlük a világ? Mert egyszerűen kell!

Gauguin nem játszott szerepet akkor sem, amikor barátaival, Pont Aventől Nizonig cipelték „A látomás prédikáció után” („Jákob harca az angyallal”) című festményt, azzal a meggyőződéssel, hogy a Nizonban fellelhető nagyon régi templom igazi otthona lehetne az alkotásnak.

A plébános, aki viszont nem esett ki a szerepéből, és talán azt sem tudta, hogy játszik, meghökkentőnek találta az „adományt”, így természetesen visszautasította. Felettébb fura, bár neki nem tűnt fel – hiszen nem volt giccs -, hogy a transzcendenciát is érzékeltetni képes mű, ha tetszik, sokkal közelebb van Istenéhez, mint ő maga. Hiszen úgy mondanak imát ezek az asszonyok, mint akik tényleg hisznek Istenben…Csak figyelni kell a ritmust és az alakokat, arcokat…

Örök kérdés; miért tartanak ijesztőnek, vagy éppen őrültnek, elmebajosnak, megszállottnak bizonyos – zenei, képzőművészeti, irodalmi – műveket, és szerzőket, miért a nagy idegenkedés, undorkodás, éppen azoktól, akik, képesek megidézni az emberi érzelem-, és vágy-világ legrejtettebb tartományait? Röviden: Az Ember lényegét. Talán, mert félnek? Fél az ember önmagától? Fél, hogy általuk elkapják a nem kívánatos hevességű érzelmek? Netán Ember lesz???

A tragédia ott van, hogy ezek az idegenkedések, utálkozások, legjobb esetben fenntartások, évszázadokat is átívelnek, és olyan ábrázatokkal utasítják el az estleges ajánlót – hogy például olvassanak Virginia Woolfot -, amiből a közöny és az elhülyültség is ránk köszönt, vagy az üresség, mint például – Isten bocsássa meg nekem -, de Gauguin „La belle Angéle” „szépség” tekintetéből, vagy a „Schuffnecker család” tagjaiból,  de nem akármi Meyer den Haan portréja („Nirvána, Meyer de Haan portréja”) sem, így aztán nem is csoda, hogy a „Karikatúra önarckép” mélységesen melankolikus, a „Sárga Krisztusnak” pedig – az önarcképen megfestett alakkal egyetemben – csukva vannak a szemei; hiszen nem érdemes rápillantani sem egy ostobaságokban tobzódó világra, ahol az eszmélő Embert tartják bolondnak.

A „Sárga Krisztus” ikon-megfelelője – mert létezik olyan – szeme még nyitva van erre a világra, de tekintete nagyon megvető és szomorú. Ez egy „Krisztus a kereszten” festmény, „11. és 13. századi részletekkel”, Ipiroszból (Epirosz). (Lásd: Ruzsa Gy.: „Ikonok könyve”).

A „Barbár mesék” (1902) című festményében, Gauguin, mintegy gunyoros összegzését adja ars poeticájának, hiszen a nyugodt, gondolkodó tekintetű „vadak” mögött megjelenik az idegbeteg európai kispolgár, aki ráadásul nem más, mint Gauguin barátja, a költő Meyer de Haan, aki talán nem is akkora kispolgár. …Attól tarthatunk, hogy nem érti az élet lényegét… Úgy tűnik, hogy a tudatos nem én tudatban vergődő, jól viselkedő európai polgár és a „vadak” civilizációja, kultúrája közötti ellentétek antagonisztikusak.

Nem véletlen Clarissa Dalloway sóhaja sem, a partival kapcsolatban; „Áldozatbemutatás volt; egyesíteni, megteremteni valamit, áldozat, igen ám, de – kinek?” (Mrs. Dalloway).

Szegény Mr. Ramsay – egyetemi szemeszterére készülődve – nem kis iróniával mereng azon, hogy: „Sokban különböznék a világ a maitól, vetette fel a kérdést, ha Shakespeare nem lett volna? Függ-e a kultúra fejlődése a nagy emberektől? …Megítélhetjük-e a civilizáció mértékét az átlagember életszínvonalából? …”  Elhatározta: „Be fogja bizonyítani, hogy a világ az átlagembereké, hogy a művészet csak díszítmény az emberi élet csúcsán, és nem kifejezője az emberi életnek. Shakespeaer-re nincs szükség…” (A világítótorony).

Az idő vakon múlik a vakká tett átlagemberek fölött, akik hajszolják a boldogságnak nevezett állapotot, melyre semmiféle nevelési módszer, vagy ideológia sem kondicionálja őket, így, esetleges jelenlétét fel sem ismerve, persze, hogy nem önmaguk építésében; lelki-eszmei fejlesztésében látják annak tényleges, igaz elérhetőségét, megélését. Hogyan is kereshetett volna, vagy kereshetne akár ma ily mélységeket önmagában, akár az úgymond „magasan kvalifikált” technokrata is? Lily, a festőnő elmélkedik „életről, halálról, Mrs Ramsayről”, és nem jut optimista következtetésre, mert lényegében, „…az ember nem tud elmondani semmit senkinek. A pillanat kényszere mindig elvéti a célját. A szavak mellétalálnak, s távolról sem közelítik meg tárgyukat. Aztán feladja az ember, a gondolat elenyészik, s óvatosak leszünk, mint a legtöbb középkorú, sunyi, ráncos szemükkel, örökké aggodalmas tekintetükkel.”(A  világítótorony).

Nagy kérdés: megvolt, megvan-e és meglesz a világ Gauguin és Virginia Woolf nélkül? Igen, természetesen, de aki nem ismeri őket, nem látja lelkével is, és nem fogja fel elméjével csodájukat, az nagyon, de nagyon sokat veszít abból az eszméletben élhető létből, amit emberinek nevezhetünk.

A linearitásban sodródó élő élet-idő, minden pillanatában az elmúlást teszi magáévá, de a ciklikus kozmikus lét, mely az élő létezőkben is működik, ennek ellentéte, hiszen permanens visszatérő módban egzisztál, és a szükségszerű veszteségek nem számítanak. A megnyugvás, a boldogság, de az alkotás hevülete is, csak utóbbiban lehetséges, egy hullámzásban megélt életben, mélységek és magasságok, zuhanások és emelkedések özönében; felvonásokban és felvonások között, bárhol a világban, akár egy látomásban, mint Gauguin „Arearea” címmű remekművében, ahonnan kihallatszik a lágy furulyaszó hangja, és szemet szúr egy hölgy, aki a Bhúmi-szparsa-mudrában elhelyezkedve pillant ki a meglepett látogatóra. Véletlen?

 

A tekintet mintha azt szuggerálná a nézőbe, hogy; „Érted már a lényeget?”

Szemünkbe is néz, ugyanakkor túl is tekint rajtunk, kérdez, és mintha csendes választ is várna, hiszen minden olyan egyértelmű, és, ha tetszik; át is néz a szemlélőn, mély nyomokat hagyva, akárcsak Virginia Woolf tekintete, egy 1928-ban készült portréján, aki lényegében ugyanazt mondja, bár talán kicsit fél attól, hogy a ránk bízott megértés, ha tetszik, ébredés, nem lesz olyan egyszerű. Ők az időn túlról tekintettek ránk. És ilyenek az ikonok is…

Szemérmetlen kérdés; elpocsékoltuk, és napjainkban is pocsékoljuk, nem érjük igazi nagyjaink eszmei kincseit? Attól tartok, hogy pocsékoljuk és nem értjük. Akkor is, és lehet, hogy főleg akkor teszik ezt leginkább, amidőn százmillió dolláros liciteket folytatnak egy-egy Gauguin műért, és leginkább nem műértő, látó tulajdonosokhoz kerülnek az alkotások, (pl. a „Mikor házasodsz” c. festményt egy katari uralkodócsalád vásárolta meg 300 millió dollárért…), vagy éppen akkor, amikor beleérzés, átélés és kellő alázat nélkül firkálnak róluk.
De hát változik az ember. Még akkor is, ha genetikai önmagából, értelmes mivoltából kifelé is halad. Ki kell végre mondani, hogy, különösen a huszadik század óta, a művészetekben, különösen a látható, vizuális művészetekben, így a festészetben is, mintha eltűnnének az érzelmek, a gyengédségek, a lélek rezdüléseinek finom árnyalatai. Mintha eltompulnának, szinte eldurvulnának a színek, mintha a lírát az erőszak különféle mintázatai váltanák fel. Bárhogy is tagadnánk, de ez „ma” a „trendi”. Az egyre magányosabbá, erőszakosabbá és aberráltabbá váló ember, lényegében agresszív módon nyúl az ecsethez, erőművészetet művel, melynek szüleményei erőfestmények: robosztus, brutális torzók tömkelegeivel. Így aztán egyre nehezebb a festmény-vers, vagy festmény-próza – egyébként maguktól értetődő – összekapcsolhatósának megvalósítása. Mintha az esztétikai szemlélet egy kovácsműhely üllőjére került volna…Sajnálatos módon, a művészet ilyetén művelése és teoretizálása, nem, hogy nem őrzi meg, de eldobja „a művészet szentségét” (Szolzsenyicin). Megsemmisíti szakralitását, mely elidegeníthetetlen immanenciája, mely nélkül nincs, és nem is lehet művészet.

Mindezek ellenére sem fogadhatjuk el Bernard rettenetes sóhaját, mely szerint; „A civilizáció égboltja kihunyt.” Sokkal inkább azt, hogy „Ellened vetem magam szilárdan és legyőzetlen, ó, Halál!” (Hullámok).

 

FIN-2022 avagy válságkezelési stratégiák költők szerint
beszélgetés versen át és versen túl –

Villányi G. András

 

Prométheusz álma

A lény szüntelen foglya szabadságvágyának. Testetlen, léttelen-létét a testetlenség korlátozza, ezért méhbe furakodik; testet ölt miáltal elszenvedi a formák sorsát: születés, beteljesületlen vágyak, öregség, betegség, szenvedés és halál csapásaiban. Testi megjelenésében szabadságvágya immár testetlenséget; a fizikai létazonosulástól követel (f)eloldozást – a Nirvána makulátlanságát.

 

kifosztasz ha adsz
mai ajándékod másnap
égő hiánnyal gyötör
csak fájdalom érti
az öröm valódi kincsét

májamból lakmározó csőr
te vagy legáldottabb

 

 

Halmosi Sándor

 

BIZTATÓ

A Világegyetem tömegének 4,6%-a a megfigyelhető anyag, 23% a sötét anyag aránya, és 72% a sötét energia.

Semmi biztatót nem mondhatok.
Ami ebből a világból ténylegesen
is látszik, az a legsötétebb anyag.
Indulatok, önzés, erőszak, salak.
Ezer és milliárd meddőhányó.
Jól kivehető. Pislákoló fények
a meredélyben. Fent őrtüzek.

 

Wirth Imre

 

SÚLYOS TEST RÁGJA a plafon
repedéseiből a gazt,
oltárodon gyíkok sírnak,
megfogalmazzák a panaszt,
röfög ez az emberdisznó,
vésővel túrja a csöndet,
történelmet szarik porba,
bakákat mély, nagy gödörbe,
anakronisztikus sorok
menetelnek versen túlra,
az elzárt csapból kitörő
semmi sodor megvadulva.

 

A felvilágosodás emelte piedesztálra az iskolákat, miközben épp a felvilágosodás eszményei miatt érezhetjük a közoktatást kudarcnak.
A haladás (Mehr Licht!) gondolata feltételezné, hogy évről évre okosabbak leszünk, a gyermekeinket egyre jobban és egyre több mindenre tudjuk megtanítani.
De semmi sem igazolja, hogy az emberi intelligencia a testmagassághoz hasonlóan folyamatosan növekedne. Hogy ma sokkal okosabbak vagyunk, mint tegnap. Mi okból hisszük, hogy egy nyilvános(!) matematikai levezetés kedvéért az aznapi kereskedést is felfüggesztő ókori görög kikötővárosok polgárai butábbak lettek volna, mint Kékfogú Harald vagy Vasbordájú Edmund katonái? A történelem bizonyos eseményeit csak az emberi intelligencia hullámzásaival, állandó ide-oda változásaival tudjuk magyarázni. Miért felejtett el a kora középkorban Európa írni-olvasni? Mert jöttek a papok, és mindenkit elfenekeltek…? Nem gondolhatjuk komolyan…
Az írás-olvasás, a műveltség visszaszorulásán sajnálkozni érzékeny lélekre vall. Ám  nemcsak széplelkek fájlalják az „általános elbutulást”. Az iskolai tanterveket mindig is a múlt elvárásaihoz és tapasztalataihoz igazították. Emellett magának a tanárnak  is roppant frusztráló, ha azokat a készségeket vagy ismereteket nem kérheti a diákjaitól, amiket az ő gyerekkorában mindenki  természetesnek tartott. Így vagyok ezzel én is. Kislánykoromban egy-egy hétvégén mi többkötetes regényeket olvastunk – ezt akkor még senki nem tartotta furcsának vagy „bámulatosnak”.  De ha én ugyanezt most számon kérném a magyar szakos hallgatóimtól, ők azt hinnék, „elment az eszem”.
Felesleges hát sopánkodni a műveltség (és nemcsak a műveltség, hanem a felfogókészség) változásain. Inkább az a sajnálatos, hogy ezeknek a változásoknak a dinamikáját, mozgatórugóit nem értjük.

Az iskola másik nagy, felvilágosodástól örökölt feladata, hogy demonstrálja az emberek egyenlőségét. Hogy bebizonyítsa, képes eltörölni a származásbeli különbségeket, biztosítani minden gyerek számára az esélyegyenlőséget. Ez olyan nagy és szép terv, hogy erről nem mondhatunk le. Természetesen a felvilágosodás filozófusai, a nevelés apostolai csak „elvi alapon” hirdették az emberek egyenlőségét. Nem láttak még igazi multikulturális közösségeket, pedagógusaik soha nem találkoztak azzal a problémával például, hogy lehet megtanítani a másodfokú egyenleteket egy olyan diáknak, akinek az anyanyelve négy számnevet ismer: egy, kettő, három, sok…
A politikailag korrekt válasz a problémára, hogy nem is kell effélékkel annyit vesződni. A matematika fehér tudomány. Ezzel az észjárással aztán sikerül biztosítani, hogy a diákok egy része közelébe ne kerüljön a műszaki- vagy természettudományoknak, és  pénztelenül, társadalmi gettóba zárva éljék az  életüket.
Az emberek egyenlők. De azt képtelenség feltételezni, hogy a világ különféle pontjairól összeverbuvált, közös osztályterembe zárt gyerekek egyformán fognak teljesíteni. Már ha nem előítéletes a tanító néni… De azért az emberek közötti különbségek egészen megrendítőek. Lányom velencei osztályába (állami iskola) kilenc különböző országból érkeztek gyerekek. Az évvégi értékelésen a maestra (tanító néni) elmondta, hogy „természetesen” a legjobbak a távol-keleti gyerekek, közepesek az európaiak és amerikaiak, a többiek pedig „le vannak maradva”. Mikor én felháborodottan rákérdeztem, hogy ebben mi a természetes, a maestra megnyugtatott: pontosan ez megy a többi osztályban is.
De miért? Már évek óta gondolkodom ezen.
Én azt hiszem, nem feltétlenül a műveltség vagy a pénz miatt. Az iskolai előmenetelt, de tulajdonképp még az egyetemi karriert is nagyban befolyásoló adottságok, a memória, koncentrációs készség, konfliktustűrő képesség ahhoz a szürke zónához tartozik, mint a kudarcok, a szorongás, a félelmek, a traumák.  Ezek nem egészen szerzett, de nem is egészen örökölt tulajdonságok. Tovább lehet adni (és többnyire tovább is adjuk) a gyerekednek, bár ezek azért nem lesznek annyira megváltoztathatatlan genetikai sajátságok, mint a bőr- vagy a szemszín. Itt lenne sok – mégpedig nagyon sok! – feladata a pedagógusoknak.
Természetesen egy matematika-fizika szakos tanárt ma senki se készít fel arra, hogy belenyúljon egy gyerek tudatalattijába vagy átalakítsa az iskolán kívüli környezetét. Noha ezek a módszerek nem ördögtől valók, és a felvilágosodás előtti iskolák már ismerték ezeket. A művészeti oktatás (különösen a közös éneklés!) csillapítja a szorongást, növeli a gyerekek közötti együttműködést. A testmozgás javítja a bal és jobb agyfélteke koordinációját, hozzájárul a logikai készség fejlődéséhez. (Még furább: kisgyerekkori pszichés zavarok egyszerű testmozgással javíthatók). A gyerek családi környezetét sem feltétlenül “gonosz dolog” átalakítani. A latin-amerikai jezsuita kommunák iskolái a szülőkkel való szoros együttműködésre épültek, és ma is van teljes közösségfejlesztést propagáló pedagógiai program, gondoljunk csak az L. Ritoók Nóra-féle Igazgyöngy Alapítvány működésére.
Lassan, fokozatosan az iskolák képesek lennének bebizonyítani az emberek egyenlőséget, fajtól, nemtől, osztályhelyzettől függetlenül minden tehetséges gyereket bejuttatni az egyetemre. De miért nem valósul meg ez szinte sehol? Az egyes országok különféle mértékben bocsátanak erőforrásokat az iskoláknak – de sehol se annyit, hogy a kísérlet sikeres legyen. Hogy többé egyetlen velencei tanítónő se mondhassa azt, hogy a „sorrend természetes”. Ma elképzelhetetlen, hogy középiskolai tanárok világsztárok legyenek. Pedig az ókori görögöknél valami hasonló történt, két legnevesebb tanárukat, Püthagoraszt és Orpheuszt félistenekként tisztelték, kultuszaik, sőt templomaik voltak – annyi névtelen tanárral szemben az ő nevüket (és tanításaikat, sorsukat) mindenki ismeri.
A kapitalizmusnak egyszerűen nincs szüksége ennyire művelt emberekre. Sokkal olcsóbb arra biztatni egy hátrányos helyzetű fiatalt, hogy küzdjön az utcán a jogaiért, mint felkészíteni a Columbia Egyetemre. Könnyebb szavakat betiltani, büntetni a vitát, a „káros gondolatokat”, mint kétismeretlenes egyetleneket vagy Dantét tanítani.
Az iskola letett arról, hogy a társadalom számára demonstrálja az emberek egyenlőségét. Inkább az egyenlőségről való beszédet akarja felügyelni és átalakítani – tiltásokkal, tabukkal, mindenféle diszkriminatív intézkedésekkel.
Nekem nagy kétségeim vannak az ideológiai nevelés hasznosságával és hatékonyságával kapcsolatban. Természetesen nem nehéz különféle rigmusokat betanítani a gyerekeknek. Azt sem ítélhetjük el, hogy sokan azt várják az iskolától, olyan embereket neveljen, akik képtelenek a háborúra és a gyűlöletre. De miért képes egy konkrét történelmi helyzetben egy ember vagy akár egy népcsoport empatikusan viselkedni vagy akár csak autonóm módon cselekedni? Az olaszok empatikusabb viselkedése a zsidóüldözések idején netán arra vezethető vissza, hogy jobb tanáraik voltak, mint a németeknek, horvátoknak, magyaroknak?  Konkrét történelmi szituációkban való morális döntéseket az iskola önmagában nem tud megalapozni – ezt még az iskolákat oly fontosnak tartó felvilágosodás sem képzelte. A „jóság” létező, de nagyon bonyolult dolog: nem biztos, hogy a műveltségtől függ, miképp a XIX. század hitte, vagy az ideológiáktól, ahogyan mi feltételezzük.
Az iskolai ideológiai nevelés könnyen szörnyszülötteket képez. A „hazafit”, akinek semmilyen íz, dallam vagy vers nem jut a hazáról eszébe, csak az, hogy utálja a szomszédait. A „haladót”, aki úgy próbál távoli világokért lelkesedni (csak próbál, mert hiszen nem olvas, nem utazik, nyelveket nem tud), hogy ócsárolja és gyűlöli a sajátját. „Mi” és „ők” ilyen nevetséges, mindenféle tapasztalatot nélkülöző szembeállítása nyilván különféle tekintélyszemélyek (tanárok és más megmondók) által megerősített baromságok. Az ún. morális oktatás sok iskolában kimerül az effélék sulykolásában.

Hogy az iskola teljesíthesse a felvilágosodás által ráruházott küldetését, az esélyegyenlőség megteremtését, vissza kéne térnie az archaikusabb iskolák (például a görög) tapasztalataihoz. Egy iskolának nem szükséges „mindent” megtanítania. Elég, ha a sport és a művészet mellett egy valamiben mélyed el, de abban nagyon élményszerűen és alaposan. A görögök (és velük együtt én is) úgy vélem, egy nagyon jó matematikus már képes önmagától „mindent” megtanulni. Ha mindent nem is, de bizonyos körülmények közt bármit. Ám nemcsak a matematika, hanem akár az irodalom vagy a természetismeret is szolgálhat ilyen „alaptudományként”.
És azok a gyerekek, akik egy szárnyaló műelemzés vagy matematikai bizonyítás során átélik (együtt élik át), hogy a gondolat itt és most születik, már nem fogják könnyedén bántani egymást. Nem a műveltség, hanem az intellektuális megtapasztalás közös élménye – nem tudjuk, hogyan és nem tudjuk, miért – morális erőket is felszabadít. Tanárban is, diákban is.
Egy kicsit talán mind jobbak leszünk.

 

Szilágyi Domokos: Búcsú a trópusoktól, 1969

Hieroglifák

Szilágyi Domokos Emeletek avagy a láz enciklopédiája (1967) című kompozíciójában, még ha a szó rommá válásának lehetősége által mindvégig veszélyeztetve is, megmutatható a költői szó antropológiai jelentőségébe vetett hit és az ebben rejlő „vigasz”. A nyelv kitüntetett helyzetét néhány idézettel jelezhetjük: „a rendőrnek is csak egy verssort / mondhatnék, / hogy igazoljam magam.”; „Így szólok, képes beszéddel, / hogy ne érezze egyedül magát a szó, a mondat, / hogy ráismerjenek a dolgok”; „ehető beszédért tikkad a nyelv, / sós szavakat ízlel, / tüzeseket, világteremtő tüzeseket.” „S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő? Teleírhatja / csillagokkal a mennyboltot, / míg alusznak a csillagászok. / teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május. / Teleírhatja reménységgel – teleírhatja hajnallal az éjszakát, / míg alusznak az emberek.” Azt mondhatjuk, hogy az Emeletek… kompozíciója a történelem romjaiból építkezik, ezek a romok azonban nem magukban állnak, hanem a nyelv romjaivá válva a történelmet artefaktuális egységként teszik megközelíthetővé. Ezt a történelmet minden pontján a végesség, a töredezettség, a rommá válás fenyegeti, sőt szervezi, s végső soron az ősember „tűzkörében” ülő „rokontalanoktól” kezdve a tudományos-technikai világelsajátításig nem egyéb, mint az önmagától elidegenedő ember történelme. A költői szóban való önteremtés lehetőségével azonban, mely kivonja őt a gépiesség és a természettől örökölt múlandóság hatóköre alól, az ember egyfajta fölmentést vagy igazolást találhat önnön elidegenedésére és végességére. Úgy is mondhatjuk, hogy miközben a történelem humanista perspektívája összeomlani látszott, a humanista perspektíva nem tűnt el véglegesen, hanem hatalmától megfosztva, defenzív pozícióba kényszerült éjszakai tevékenységként, a tudomány és a természet hallgatásának éjszakai szünetében még megőrizte a nyelvnek és a humánumnak az összetartozását. Mármost a Búcsú a trópusoktól, ahogyan a címe is jelzi, úgy tűnik, ennek a vigasznak a lehetőségével szegül szembe, azaz a költői szó és a humanista perspektíva (humánpoetológia?) lerombolását helyezi kilátásba.

A kötetkompozíció különféle szempontú értelmezői, ha e radikális alternatíva kiemelésének és kifejtésének eltérő hangsúlyaival is, megegyezni látszanak ebben az alapföltevésben. Láng Gusztáv elemzése a költészet és a kultúra közti törés tudatossá válásnak pillanataként olvassa a kötetet: „Szilágyi Domokos versei a rádöbbenést fejezik ki arra, hogy a költészet értékei egyre inkább csak esztétikaiak; hogy érvényességükben bízni egyre inkább csak a költészet önkörébe zárkózva lehet; profánul szólva a költő egy nagyon igényes és nagyon steril társasjáték szervezőjének szerepét kénytelen eljátszani a társadalomban. S mert életformája a költészet, mert létének értelme egybeesik a költészet értelmével, ezért ölti az elvontnak látszó szociológiai kérdés verseiben az önvizsgálat formáját: a ’mit ér ma a költészet’ kérdése óhatatlanul a ’mit érek én, a költő’ – s a ’mit érek én, az ember’ – kérdését hívja magával”. ¹ E kérdéshorizont azt sugallja, hogy noha ez a költészet a nyelvet valóban önértékén kezeli, vagyis nem korlátozza a nyelvi műalkotást egy ideológiai üzenet közvetítésének eszközére, egyben ennek a tisztán esztétikai horizontnak a kritikáját is tartalmazza. Így nem elégedhetünk meg azzal a – Szilágyi egyik jellegzetes kifejezésével – „naivista” állásponttal, hogy a műveket pusztán az önértékű esztétikum felől vegyük figyelembe. Egy másik kiemelendő aspektus azt a már jelzett összefüggést tartalmazza, ami a költői tevékenység és annak általános „humanista” értelme között van. Noha a szöveg azt sugallja, hogy a költői szó kulturális/társadalmi jelentőségvesztése csak a költő személyes léte értelmének elvesztését veszélyezteti, vagyis a költő szociológiai értelemben vett szerepének, egy társadalmi szerepnek a válságáról van szó, a nyelv antropológiai horizontjának figyelembevétele lehetővé teszi, hogy általánosabb értelemben beszéljünk majd a költői szó jelentőségvesztése és az emberi létezés értelemvesztése közti összefüggésről.

Cs. Gyímesi Éva elemzésének sajátos antropo-teológiai horizontját emelhetjük ki. Mint írja, a kötet „hat költeménye közt nincs egy sem, amely ne tartalmazna a transzcendenciára utaló érték- és jelentésréteget: a megváltás, az ige, az áldozat és a kárhozat problémája, teológiai vonatkozásrendszere szövi át ezt a kötetet…”. ² A kötet nyitódarabjáról, a Haláltánc-szvittről pedig ezt írja: „Mert nemcsak az Isten és a megváltás tagadása ez a költemény, hanem az emberi öntudat értékének kétségbe vonása is. A megtagadott gondviselés és megváltás ellenében a költő nem állítja piedesztálra az embert, nem választja a másik végletet, az ateista humanizmus álláspontját sem.” ³ Ha elfogadjuk ennek a nézőpontnak a kihívását, akkor azt a kérdést tehetjük föl, hogy vajon milyen összefüggés van a költői szó társadalmi/kulturális jelentőségvesztése, az ehhez kapcsolódó humanista/antropológiai perspektíva megkérdőjeleződése, illetve a teológiai mező destruktív megidézése között. Abból indulunk ki, hogy a társadalmi, a teológiai és a nyelvi/antropológiai horizont nem egymástól hermetikusan elzárt területek, s hogy e három jelentésrendszer vagy kontextus radikális fölfüggesztődésének lehetősége bizonyos értelemben ugyanaz a kérdés. Talán azt mondhatnánk, hogy ha a nyelv elveszíti antropológiai horizontját, vagyis nem az emberi igazolásának lehetősége többé, ezzel az emberi mező meghatározás nélkül marad. Ez azt is jelenti, hogy felfüggesztődik az a hagyomány, mely az ember nyelvi és történeti létmódjában még őrizte annak homályos ígéretét, hogy az ember, illetve főként a költő az Ige hallgatója, olvasója, sőt újraalkotója és közvetítője. Szilágyinak a kötetben olvasható A próféta című szövege alátámaszthat egy ilyen irányú értelmezést, mely így a költői és az – ezek szerint burkoltan – benne rejlő prófétikus szerep szétszakadásának színreviteleként válhat olvashatóvá.

Végül K. Jakab Antal elemzése azért bírhat különleges jelentőséggel, mivel egy tisztán nyelvi-retorikai elemzés keretében próbál számot vetni a trópusoktól való búcsú poetológiai és ismeretelméleti konzekvenciáival, anélkül, hogy általánosabb filozófiai vagy teológiai következtetéseket igyekezne levonni. Az elemzésben megmutatkozó retorika-felfogás pusztán önmagáért is megérdemli a figyelmet, ezért erre részletesebben kitérünk. K. Jakab első fontos megfigyelése az elemzett kötetnek az a retorikai sajátossága, miszerint a szóképet (trópus) a szójáték irányába tolja el. Mint kifejti, utóbbi sajátos hatáslehetősége „az alaki párhuzamosság és a jelentésbeli eltérés közötti feszültségben” ⁴ keresendő. Noha a szókép bizonyos értelemben szintén alaki, pontosabban figurális párhuzamosság révén generál új jelentést, a kettő között mégis lényeges különbség, hogy a szókép megköveteli a párhuzamosság „tapasztalati alátámasztását”. „Egy szóképet elfogadni egyben annyit jelent, mint elfogadni, érvényesnek elismerni, törvényerőre emelni a szóképben megadott összefüggést”. ⁵ Tehát míg a szóképnél a figurális elem a jelentés szintjéhez tartozik, például a „szem” és a „csillag” azonosítása egy metaforában a két dolog alaki hasonlóságán alapszik, a szójáték esetén nem a dolog, hanem a szó alaki hasonlóságáról van szó, ahogyan például a rímben.

K. Jakab azonban azt sejteti, hogy a szóképet is megkísértheti a pusztán szóalaki hasonlóság „alibije”, sőt az „ez a menedék a fedezék” állításában a két elem azonosíthatóságát éppen a pusztán szóalaki hasonlóság, a belsőrím-szerű összecsengés preformálja. Vagyis azt állítja, hogy a két elem azonosítását nem a fogalmi jelentés hasonlósága (körülbelül: ’védett hely’), nem is a figurális hasonlóság (a „menedék” nem tartalmaz figurális mozzanatot, csak a fedezék), hanem a külső szóalaki hasonlóság, a két szó betűinek és hangzóinak részleges azonossága generálja. Éppen ezért kell oda jutnia, hogy a metafora „fölismeri magában az űrt”, a „szükséges jelentéshiány szakadéká”-t, ⁶ ami a kontextusból kiolvashatóan nagyjából azt jelentheti, hogy a jelentés szóalaki relációk függvénye, amelynek nincsen semmilyen szubsztanciális alapja, vagyis pusztán egy relacionális rendszer, amelyen belül nem képzelhető el egy olyan „imaginárius jel”, amely nem helyettesíthető másik jellel, mégis beépíthető a jelek rendszerébe. Amit tehát általában jelentésnek nevezünk, az nem egyéb, mint tropológiai effektusok megtévesztő hatása, így nem állítható elő olyan „szubsztanciális” jelentés, amely nem pusztán relációk függvénye lenne. Ez a retorika, mint pusztán szóalaki, tropológiai relációk rendszere, folyton elfedi azt a szakadékot, ami e relációk köztesében mégis sejthető marad. Az elemzett szövegrészt ugyanis az jellemzi, mondja K. Jakab, hogy „Maga a jel, amely érzi elégtelenségét az átmenet szakadékának feltöltésére, maga a név ismétli itt önmagát a csömörig, hogy eltávoztassa magától tulajdon tárgyát, és szabaddá legyen valami más számára, maga a szó akar itt vákuumot előidézni magában, hogy a szívó hatás révén foglyul ejthesse a megragadhatatlant: a jelentéshiányt.” ⁷

Az elemzés ezen a ponton a szövegre legjellemzőbbnek tartott szóalakzatok (figurák), a párhuzam és az ellentét tárgyalására tér át, és kimutatja a nyelv figurális jelentéseinek is tisztán relacionális jellegét: „az ellentmondás elve más szavakkal, de ugyanazt mondja el, mint az azonossági elv – a kizáró ellentét viszonya éppoly elsődleges logikai viszony, mint az azonosságé. Valamely dolgot el sem gondolhatunk anélkül, hogy szembe ne állítanánk mindazzal, ami nem ő.” ⁸ Itt lényegében a jelentésszint szimmetrikus ellentétekbe rendeződésének tendenciájáról, illetve a jelölő rendszer differenciális jellegének a jelentés rendszerére való átviteléről van szó. A trópusok és a figurák rendszerei ugyanakkor egymással szemben fejtik ki hatásukat, vagyis amikor az egyiktől eltávolodunk, beleütközünk a másikba és fordítva. Itt meglehetősen absztrakttá válik a fejtegetés egy újabb aspektus – úgy is mondhatnánk, hogy a szubjektív vagy receptív aspektus – bevezetésével, amely megadja a kettős mozgás közös hátterét. „Ám a gondolatnak ez az önmagára-türemlése (…) csak logikai értelemben egyhelyben-maradás. A gondolkodás valóságában sohasem tarthatjuk magunknál folyamatosan ugyanazt a dolgot, hanem legfeljebb újra meg újra birtokba vehetjük. E megújuló birtokbavételnek azonban indítékra van szüksége – és éppen ez az igény a távolság, amely az első birtokbavételt a másodiktól elválasztja. Távolság tehát mindig van.” ⁹

Mit jelent itt a távolság? A jelek és a jelentések differenciális rendszere kiegészül a gondolkodás megszakításos jellegével, ami észrevétlenül bevonja az idő dimenzióját is a kifejtésbe. A gondolkodás nem képes arra, hogy folyamatosan jelen legyen ugyanannál a jelentésnél, hanem mindig újra birtokba kell vennie, amit ezek szerint mindig újra el is veszít, és éppen ez az eltérés a birtokolt, elveszített, majd újra birtokba vett jelentés között, ez képezi azt a „távolságot”, melynek mértékét „a figurák mindig csökkenteni, a trópusok mindig növelni akarják.” ¹⁰[10] Ezt úgy érthetjük, hogy a figurák – K. Jakab itt csak a paralelizmusra és az ellentétre gondol – egymás mellé rendelnek, logikai jellegű zártságot, egyfajta kizárólagos viszonyt hoznak létre az egymásra vonatkoztatott elemek között, így az elemek közti „távolság” a viszony „totalizálása” miatt csökken. A trópusok viszont, legalábbis azok, amelyek kifejezetten a szóalaki hasonlóságon alapulnak, növelik azt a „távolságot”, amely a két összekapcsolt szó jelentése között van. Mindezek a nyelvi effektusok azonban törékeny illúziók maradnak, mivel „a távolság vég nélkül osztható”, és ez a vég nélküli oszthatóság „magának a lelki életnek a titka”. ¹¹ Egyszerűen fogalmazva arról a fölismerésről van szó, hogy a nyelvi működés egész rendszere végső soron transzcendens a „lelki élethez” viszonyítva, mivel sohasem lesz képes a jel külsődlegességét és a jelentés bensőségességét a lelki élet egységes áramlásába integrálni. Mihelyt a tropológiai mozgás külsődlegessége felé fordul, föladja a jelentésnél való folyamatos jelenlétét, és amikor a nyelvi effektusokra támaszkodva újra birtokba vesz egy jelentést, elfedi azt a távolságot vagy jelentéshiányt, ami a jelek és a jelentések relacionális rendszereinek köztesében lakozik, illetve azt az időbeli differenciát, ami az előbbi és az utóbbi birtokbavétel közti folyamatosságot megszakította.

A nyelvi folyamat, a beszéd vagy az írás során úgy haladunk előre egy vég nélkül osztható, örökösen megsokszorozódó szakadékban, hogy átmeneti hidakat építünk szó és szó, képzet és képzet, fogalom és fogalom között, anélkül, hogy ezek az összekapcsolások bármilyen szükségszerű jelleggel rendelkeznének. Ebben az átmenetiségben, mondja K. Jakab, szabadság fejeződik ki és mindig „csak az út végéről visszatekintve ismerjük föl a meghatározottságot”, ¹² azaz utólag ruházzuk föl az átmenetiséget vagy alkalomszerűséget a szükségszerűség, az egységes folyamat, a koherencia, az üzenet stb. tulajdonságaival. A költészet és a hétköznapi beszéd innen nézve csak abban különböznek egymástól, hogy míg utóbbi az átmeneti hidakat konvencióvá merevíti, illetve azt az illúziót kelti, hogy biztos talajon járunk, előbbi nyilvánvalóvá teszi, hogy nem erről van szó, vagyis folyamatosan kérdést intéz a beszédhez, hogy érzékelhetővé tegye az eredendő bizonytalanságot és átmenetiséget. A költészet és a hétköznapi beszéd tehát csak abban különböznek, hogy a költészet tudja, hogy ingoványos talajon jár és ezt szabadságként „éli meg”, míg a hétköznapi beszéd a szabadságot konvencionalizálja, elfedi a veszélyt, de egyben a szabadságtól is elrekeszt. A költői megnevezés azonban még egy fontos dologban különbözik a hétköznapi nyelvtől, mégpedig abban, hogy nem a különös „tárgytól” halad az általános „név” felé, hanem a „név” általánosságától a „tárgy” különössége felé, így lehetővé válik számára, hogy a különöst vagy az egyedit, a „mást” rögzítse az időben, ne pedig a megszokottat. Ez a „más” azonban mindig jel és jelentés különös konstellációja (a jellegzetes példa: „A Hold olyan, mint az i betűn a pont.”), egyfajta hieroglifa, mely a vég nélküli oszthatóságot maga is megakasztja és megpróbálja lefordítani, nyelvbe foglalni. De éppen azáltal, hogy mindig újra tanúsíthatja a „más” lehetőségét, rámutat egy forrásvidék tartalékaira, a vég nélküli oszthatóság mezejére, amit K. Jakab „lelki életnek” nevez, ahonnan mindig új hieroglifát emelhetünk ki, de amivel mindig újra meg is tagadjuk, el is zárjuk magunktól ezt a forrásvidéket. Az a másság, különösség, egyediség, amire a költészet újra meg újra törekszik, végső soron a tagadáson keresztül tanúsítja azt, amit elfed.

 Nyelvtükör

Próbáljuk most meg újra összefoglalni azt a három szempontot, amivel a Búcsú a trópusoktól című kötet értelmezőit szembesítette. Hangsúlyozzuk, hogy ez a három probléma egyidejű, átmennek egymásba, egymásba rétegződnek. Először is a nyelv többé nem tisztán az „ember nyelve”, nem fogja körül az ember teljes meghatározását, hanem külsővé, transzcendensé válik, bizonyos értelemben elidegeníti az embert saját magától. Ezért, másodszor, az emberi nyelv „humanizmusa” érvényét veszti, legalábbis felfüggesztődik, illetve behatárolttá lesz a nyelv antropológiai a priori-ként való kitüntetettsége. Végül harmadszor veszendőbe megy az ember Istenre vonatkoztatottságának horizontja – legalábbis annak hagyományos értelme. Ha jobban megnézzük magukat a szövegeket, akkor kiderül, hogy mindhárom szempont egyetlen kérdésben gyűjthető össze, mégpedig abban a kérdésben, amit a kötet hat szövegének mindegyike, más-más oldalról ugyan, de a költészetre és magára a nyelvre vonatkozóan föltesz. E kérdés horderejét most pusztán a kötet egyetlen szövegére támaszkodva próbáljuk fölmérni.

Már pusztán a jelek grafikai elrendezése is arra utal, hogy a Haláltánc-szvit teszi föl a nyelvre vonatkozó kérdést a legradikálisabb formában. A szöveg legszembetűnőbb vonása, hogy a nyomtatott felületet mélységi dimenzióval rendelkező palimpszesztusként kezeli. Mivel az oldalon több szöveg fut egyszerre, melyeknek egyes szakaszai egymástól el vannak szakítva ugyan, de a tipográfia jelzi egymáshoz tartozásukat, arra kényszerülünk, hogy ugyanazt az oldalt többször pásztázzuk végig. A tipográfiai különbség azonban jól elkülöníthetővé teszi a különböző szövegeket. Elsőként a főszövegnek is tekinthető, hosszan tördelt „szerzői” sorokat emelhetjük ki, melybe hol jelölten, hol jelöletlenül beépülnek egyéb fragmentumok, melyek biztosítják a többi szöveggel való összekapcsolhatóságát. A Példák könyvéből vett, aláhúzott és középre rendezett fragmentumok sorozata – egy sor kivételével, mely Shakespeare-től származik – a szöveg térbeli mátrix-szerkezetét figyelembe véve egyfajta vertikális vonalnak vagy gerincnek látszik. Ez a vertikális vonal szövegként a passiótörténet tömör vázlatát adja. A vertikálisból továbbá kiemelkedik két nagybetűvel szedett sor, amely az előbbiekhez hasonlóan szintén középre van rendezve, jelezve, hogy ez is a passiótörténethez tartozó kiemelt mozzanat: „URAM URAM MÉRT HAGYTÁL EL ENGEM / JOBBIK FELEM A FÖLD ALÁ KERÜLT”. A kettős jelölésmód jelzi, hogy ez a mondat egyszerre tartozik a passiótörténet vertikálisához, de a nagybetűvel szedett fragmentumok sorához is, így bizonyos értelemben a két textus közti átjáró funkcióját tölti be.

Mi köt össze ez a két egymásba kapcsolódó szöveg? A nagybetűs sorok szintén kirajzolnak egy összefüggő tematikát. A fönt idézetten kívül még három ilyen fragmentum található elszórva: az első Platón ironikus meghatározása az emberről (KÉTLÁBÚ TOLLATLAN ÁLLAT); a második az a mondat, melyet állítólag Bartók Béla mondott halálos ágyán („DOKTOR ÚR CSAK AZT SAJNÁLOM HOGY / TELE BŐRŐNDDEL MEGYEK EL”); a harmadik pedig egy Csokonaitól származó, többször is megismételt idézet („S MELLEM CSONTBOLTJÁN IRGALMATLAN / SARKÁVAL RUGDOS KÉT HALÁL”). Röviden úgy fogalmazhatunk, hogy a passiótörténet vertikálisa és a vastagon szedett idézetek az ember halandósága és Krisztus önkiüresítése (kenózisa) között teremt kapcsolatot. A mátrixtérnek nagyjából a szerkezeti középpontjából ugyancsak a Példák könyvéből vett idézet szerepel, a betűk ezúttal keresztalakzatba rendeződnek. A szöveg tartalma szerint itt a piéta-témára, az anya fájdalmára utal.

A leghosszabb intertextus a Haláltánc-szvitben a ritkítottan szedett, jobbra rendezett szöveg Werbőczi Tripartitumából, a magyar rendek 16. századi törvénykönyvéből. Tartalma szerint a zsidók ószövetségi hitére támaszkodó esküszöveg, mely maga is tele van az Ószövetség különféle könyveire vonatkozó utalásokkal, intertextusokkal, s melynek elmondója a halált Isten büntetéseként kéri, amennyiben az ellene keresztény oldalról felhozott vádak igaznak bizonyulnának. Ennek a textusnak a kezdőpontjánál két egymás mellé helyezett, (gyász)keretbe foglalt fragmentum található, egyik a részlet a 144. zsoltárból, a másik egy újságtudósítás Ilse Koch börtönbeli öngyilkosságáról. Ebben a kontextusban az esküszöveg Ilse Koch képzeletbeli monológjaként, az ellene felhozott, SS-tiszt feleségeként elkövetett bűnök tagadásaként olvasható. Továbbá még három grafikailag is jelölt Shakespeare-idézet tűnik fel, amit nem a tipográfia alapján különíthetünk el, hanem a sorokat jobb oldalt lezáró vastagított függőleges vonal alapján. A tipográfiailag elkülönített textusok fragmentumai között azonban az olvasó váratlan összefüggéseket teremthet, nem szükséges betartania a tipográfiailag jelölt textusok határait. Így nem csak az olvasás térbeliségében, hanem a jelentésképződés szintjén is egymásra rétegződhetnek a kontextusok. Egyébként erre szólít fel már maga az a jellegzetesség is, hogy az egyik tipográfiai jelölésmódhoz tartozó fragmentumok olykor megjelennek egy másik tipográfiával szedett textuson belül is, egyszerre két rendszerhez tartozásukkal így átjárókat képeznek a szövegek között. Egy helyen például a latin esküszöveg után, melyben a beszélő ártatlanságára esküszik, egy olyan Shakespeare-idézet szerepel a Hamletből, mely felfogható a védekező esküszöveggel szemben elhangzó vádbeszédként is.

A jelentéseknek ez a térmátrix-szerű kódolása a Haláltánc-szvitben azt a következtetést támasztja alá a kompozíció makroszintjén, amit K. Jakab a trópusok és figurák elemzése alapján vont le. Ha összeállítható valamilyen egységes értelemigény, amelyre ez a szöveg törekszik, az ebben az esetben is a végesség tudatára utal, a végesség bevallása irányába mutat. A nyelv, a költői szó itt azonban már nem rendelkezik az igazzá tétel mozzanatával, nem képez kivételt, ellenkezőleg, éppen a nyelv térbeli mátrixa mutatkozik annak a keretrendszernek, amelyen belül az emberi lét határoltsága kirajzolódik, pontosabban, amely kirajzolja a végesség térképét. Mégis többről van szó. Azáltal ugyanis, hogy az értelemnek ez a térbeli kódolása folyton arra kényszeríti az olvasót, hogy saját erőfeszítéséből hozzon létre kapcsolatot a grafikailag és tipográfiailag szétrendezett szöveg-fragmentumok között, rámutat a jelentésképződés mechanizmusára, a gondolkodásnak arra a törekvésére, hogy áthidalja a különbözők közti távolságot vagy szakadékot és rögzítse, stabilizálja ezek viszonyát. A jelentéshez való eljutás így mindig eltünteti azt a bizonytalanságot, ami éppenséggel a közegét képezi. A Haláltánc-szvit hosszas olvasástapasztalatát valóban kétfajta hatás egyidejűségeként ragadhatjuk meg: egyrészt az az érzésünk, hogy egy igen mozgékony, képlékeny, jelentésekben kimeríthetetlenül gazdagnak tűnő, mégis eredendően zárt, véges rendszerben, „a nyelv börtönében” mozgunk; másrészt az a sejtésünk támad, hogy van valami, amit nem tudunk leírni sem a jelölőrendszer (mátrixtér), sem a jelentésrendszer (végesség) analízisével, hogy a széttördelt nyelv réseiben megfogalmazhatatlanul áramlik valamilyen sötét anyag. Mintha egy szélesen kifeszített, szakadozott hálón egyensúlyozva próbálnánk átjutni egy mély folyón, s közben egyszerre hallanánk saját halálfélelemtől megeredt gondolatainkat, a többiek kiabálását, és mintegy ezek háttereként a folyó áramlásának hangját is.

Ez a leírás azonban megadja a választ is arra a kérdésre, hogy vajon mi az, ami itt a nyelv, a kimondás számára megközelíthetetlen marad. A Haláltánc-szvit radikalitása ugyanis éppen abban van, hogy az értelemképződés alapjául nem a nyelvet, hanem egy vizuális mezőt tesz meg. Amikor az egyik szövegképről a másik szövegképre ugrunk át, akkor egy vizuális ugrást hajtunk végre. Az értelemképződés alapját itt nem egy mögöttes szöveg képezi, az értelem „médiuma” nem a nyelv, hanem a szövegtér pásztázó „bejárása” révén alkotunk összefüggéseket. Amit K. Jakab a „vég nélküli oszthatóság” mezőjének, mi pedig a „sötét anyagnak” neveztünk, nem más, mint az a vizuális horizont, amelyre támaszkodva a nyelvi jelentést a kép előtereként, fókuszpontként fogjuk föl. Ahhoz hasonló tapasztalatról van szó, amit Gottfried Boehm Wittgenstein nyelvkritikája kapcsán a következősképpen fogalmazott meg: „’A gondolat medre’ nem nyelvi természetű, a nyelvkritika pedig visszajuttatja önnön jogaihoz és utaló funkciójához a bennünk és a hétköznapi nyelvben rejlő képeket. Olyan szemléletes és ikonikus evidenciákról van szó, amelyek a nyelvet hozzásegítik ahhoz, hogy érvényesítse lehetőségeit (…) a logosz már nem uralkodik a képek hatóereje felett, hanem éppenséggel beismeri tőle való függőségét.” ¹³ A gondolatnak a vizuális horizont alapján kirajzolódó medrét a következő szövegrészleten mutathatjuk meg:

„olykor kirohanunk

kirohanunk s az ilyen olykorok – oly korok! – szüli mindazt ami

ami méltóvá tesz a névre a

névre hogy KÉTLÁBÚ TOLLATLAN ÁLLAT akinek

akinek arcán ráncokká szövődnek az évek és

és útját márvány síremlékek márvány nippek márvány diadal-

            oszlopok szegélyezik s meg is látja őket ha épp bele nem

vakult a fehérségbe

meglátja mert vannak eleitől fogva (ó hát volt eleje?!) eleitől

            fogva márványba faragtatott minden gyalázat minden

dicsőség minden jótett (helyébe jót ne várj!) minden

jótett minden rondaság minden sóhaj minden károm-

kodás

meglátja mert nem hagy nyugtot az igazság ingere…”

 Az „olykor” szó különböző írásképei egy olyan reflexiót indítanak el, amelynek során a szónak alkalomszerűségre utaló hétköznapi jelentésétől a használat reflexiójáig, majd a jelentés visszabontásáig, egy felkiáltásig jutunk el. A hétköznapi jelentés alól a szó kiszabadul, megmutatkozik megnevező ereje, majd átcsap ennek a megnevező erőnek, a szóban megbújó „eredeti” összekapcsolásnak az újbóli aktiválásáig és ünneplő fölmutatásáig. A reflexió medrét a grafikus jelölés különbségei irányítják. Ugyancsak a vizualizálódás tendenciája mutatkozik meg figurális szinten, az idő metaforizálásának folyamatában. Egy különösen bonyolult ábrázolás jön így létre, hiszen az arcon ránccá szövődő idő képe a szövet/szöveg asszociáción keresztül egyszerre textualizálja és ruházza föl arccal az időt. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy kettős metaforával állunk szembe, mely nagyjából így formalizálható: idő = arc-mint-szöveg/szöveg-mint-arc. Sőt hármas metaforához jutunk, ha észrevesszük, hogy ez metafora valójában az ember platóni meghatározásának kiegészítése: az ember az, akire ráíródik/rajzolódik az idő = arc-mint-szöveg/szöveg-mint-arc. Ez a láncolat aztán kiegészül azzal a képpel, amely az ember időbeli útját „szegélyezi”. A metaforizáció azonban itt szintet vált, az idő itt már nem az arc ráncaiba íródik/rajzolódik, hanem a kőbe, amihez, szemben az arccal, inkább a halál (sírkő/sírfelirat) attribútumát társítja a szöveg. Az arc áll szemben a kővel, de a kőben bizonyos értelemben saját halálát is megpillantja, hiszen a felcserélhetőségen alapuló tropológiai mozgás behelyettesíthetővé teszi az arcot a névvel, a sírfeliratok olvasójaként ő maga ad hangot és kölcsönzi oda saját arcát a sírfeliraton olvasható névnek. ¹⁴

Ez a leírás arra utal, hogy nem hogy elbúcsúztunk volna a trópusoktól, hanem a szöveg bejárásának teljes hatóköre a trópusok hatalma alá rendelődik, az értelemképződés teljes egészében ki van szolgáltatva a szöveg grafikai jeleinek, a figurális jelentések egymásra-rétegződésének és a fogalmi azonosítások szintaktikai szerkezet által előírt egymásba-láncolódásának. Persze a szöveg értelemigénye nem foglalható össze egyetlen állításban, inkább maga a bejárás felelhet meg ennek az értelemnek, de ha mégis megpróbálunk találni egy metaforát arra, aminek ez a nyelvi tér önmagát mutatja, talán azt mondhatnánk, hogy ez a szöveg olyan tükör, mely egyben sírbolt is: egyszerre ejti foglyul beszélőjét és olvasóját, majd látja el őket a halál bélyegével. A nyelv térbeliesítésének ebben a programjában így megmutatkozik a nyelv elidegenítésének veszélye is. Ha a nyelvet ilyen térbeli vázlatként fogjuk föl, egyrészt valóban „teret” adunk annak, hogy a nyelv maga beszéljen, hogy ne korlátozzák a szöveg értelemigényét a beszélő szándékai. De ezzel kitesszük a nyelvet a technicizálódás, a programozhatóság veszélyének is. Talán nem egészen véletlen, hogy – amiként arra K. Jakab Antal elemzése is utal – a nyelvnek ezt az építményszerűségét folyton a beomlás beszélye fenyegeti. A trópusok örökös „menetelése” végül is a nyelv egészét olyan univerzális tagadásként mutatja föl, mely a jelentést vissza vezeti ugyan ahhoz az eseményhez, amelyben létrejön, ezt mégis egy olyan zárt tükrön belül teszi, mely a jelentés keletkezését rögtön holttá is merevíti. Ez a „menetelés”, az idő már-már erőszakos materializálása, majd térbeliesítése, azt mondhatnánk, nem hagy időt.  Még akkor is, ha ezt a mezőt újra meg újra bejárva mi magunk töltjük föl értelemmel a jelmátrixot, mi magunk illesztjük egymáshoz a képlapok fazettáit, mégis az az érzésünk, hogy nem mi tesszük bensővé a szavak jelentését és képeit, hanem azok ejtenek foglyul minket. Ez a nyelvtükör megfoszt mindenfajta bensővé tétel lehetőségétől, fogva tart, mint a sír. Mintha a szöveg középpontjában elhelyezett keresztalakzat egy hieroglifákkal kivésett sírbolt csúcsán helyezkedne el, melyben a nyelv által foglyul ejtett „kétlábú tollatlan állat” „eleitől fogva” el van temetve.

Milyen antropológiai meghatározást tesz lehetővé ez az olvasat? Azt mondhatjuk, hogy az ember nem más, mint a nyelv vagy nyelvtükör által fogva tartott lény. Ez azt sugallja, hogy amennyiben az ember egyediségének tanúsítását egy ilyen térbeliesített, technicizált, vizualizált és virtualizált nyelvhez kénytelen kötni, ezzel egyben egyediségének tagadását hajtja végre. A nyelv transzparenciája vagy virtualizálódása valóban a megszakítást teszi meg a rendszer alapelvévé. És mindaddig, amíg ez a megszakítás a nyelv figurális erejének felszabadításaként működik, abban a szabadságban lehet részünk, hogy a költészet feltöri a hétköznapi beszéd sematizmusát, és a nyelv keletkezésének tapasztalatában részesít minket. De amikor a megszakítás a rendszer alapelvévé válik, mint ahogyan a komplex médiarendszerekben, akkor ez egyben a személyek közti interakció megszakítását is jelenteni fogja. Mint Niklas Luhmann írja, „a közvetlen érintkezés megszakításával egyrészt biztosítva van a kommunikáció magas szabadságfoka. Ezáltal kommunikációs lehetőségek fölöslege termelődik”, másrészt ez a kommunikációs fölösleg maga is kínálattá, sőt termékké válik, amiből igényeink szerint válogathatunk. ¹⁵ Utalhatunk futólag arra a korabeli folyamatra, melyben az 1968-as baloldali forradalmak metaforáit miként olvasztotta magába a kapitalizmus transzparenciája, azaz miként tette meg a metaforákat többek között a reklám alapelvévé. ¹⁶

Szilágyi Búcsú a trópusoktól című kötete, mely közvetlenül 1968 után jelent meg, úgy tűnik, egy láthatatlan fonal mentén kapcsolódik ehhez a folyamathoz, amennyiben annak tudatosításához járul hozzá, hogy a metaforikus fölösleg termelése, amely a nyelv figurális erejének felszabadításában ragadható meg, többé már nem tekinthető a költői nyelv specifikumának. A metaforikus fölösleg képződése, a képlapok közti szörfözés, a képernyő „arcára” íródó szöveg konstellációja az információs társadalom és a virtualizáció „szabadságának” vonzerejét is megalapozza. Lukács György egy helyen a bürokratizmus és a művészi élmény poláris egymáshoz tartozása kapcsán jegyzi meg, hogy míg előbbi esetén a közvetlen élménytől való elvonatkoztatás figyelhető meg, az „író specialistájává lesz az élménynek, virtuózává a közvetlenségnek, regisztrálójává a léleknek.” ¹⁷ Vajon nem mondhatjuk-e, hogy amikor a reklám az élmény specialistájaként és ígéreteként lép föl, egyben kiszorítással fenyegeti a költészetet arról a területről, amelynek specialistájaként az egyediség élményének ígéretével léphetett föl? Nem válik-e maga az élmény és az egyediség is termékké, sőt normává? Ezekre az utólagos horizontból föltett kérdésekre persze nem várhatunk választ a szövegtől, de fölvetik a lehetőséget, hogy a költészetet a virtualizáció egyik lehetséges archívumaként gondoljuk el, illetve a „búcsú a trópusoktól” formulát egy olyan, a költészethez intézett figyelmeztetésként teszik megérthetővé, miszerint e kommunikációs kód egyediségét már nem elégséges a „trópusok retorikájára” alapozni.

Visszateremtés  

Fönnmaradt még egy utolsó kérdés, amit a Búcsú a trópusoktól című kötet kapcsán vizsgálni szeretnénk: a transzcendencia tagadásának kérdése. Cs. Gyímesi Éva írja: „Az Isten és a megváltó Ige hatalmának tagadásától, A prófétában kifejeződő elidegenedéstől egyenes út vezet a Rossz princípiumával kihívóan azonosuló költői szerephez; a Kényszerleszállás című költemény bukott angyalának ’ördögi’ nézőpontjából a kereszténység álértékként felfogott eszményét nem csupán tagadja, hanem az ellenkezőjét állítja imperatívuszként”. ¹⁸ Vajon mit jelent egyáltalán a tagadás lehetősége? Nem fejeződik-e ki a tagadás lehetőségében valami pozitívum? Az előttünk álló művek nem lehetnek a puszta destrukció emlékművei, mivel a tagadás szintén egy nyelvi lehetőséget teljesít be. Szigorúan véve A próféta című szöveg nem is annyira a tagadásról, mint inkább a felejtésről szól, még pontosabban a felejtésre való emlékezésről, és „ha felejtés közben emlékszünk a felejtésre, akkor voltaképpen még emlékszünk, és ez az emlékezet lehetővé teszi, hogy újra megtaláljuk azt, amit elfeledtünk.” ¹⁹

A költemény íve két mondat közé van kifeszítve, az egyik ez: „Pedig én tudtam a szót, az Igét!”, a másik ez: „Az igét – az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.” A szöveg első része az Ige birtoklását olyan tudásként határolja körül, melynek nem a nem-tudás, hanem a megszokás az ellentéte („gyermekkoromban tudtam a füvet, az ágyat – / ma nem tudom: megszoktam.”). Olyan tudásról van szó, ahol a szavak nem a dolgoktól való különbségükben, hanem szavak és dolgok egybefoglalásaként mutatkoznak meg („emlékezés, érzés, tudás, fű, ágy és minden, ami kitölti az űrt / közöttük”). Sőt azt mondhatjuk, hogy ez a tudás, szemben a megszokással, inkább egyfajta nem-tudás („Talán még gyermekül, nem tudva, mit tudok…”), vélt vagy vágyott rend, a biztonság és a világ egészlegessége iránt táplált bizalomból táplálkozik. Épp ez a nem-tudás, ahol a szó nem tanúsít ellenállást és a dolgok (fű, ágy, halál stb.) nem idegenek, ahol szó és dolog, hit és tudás, sőt élet és halál békésen egymáshoz simul, mintegy kiegészíti egymást – épp ez az „Ige” bizonyul „rádium-rögnek”, mely „a kórt növeszti bennem.” Világos tehát, hogy ez az „Ige” csak egy igen erőltetett értelmezés során lenne egy az egyben azonosítható a bibliai Igével, a nagybetűs írásmód sokkal inkább a szó köznyelvies használatának ironizálásaként fogható föl, ezt igazolhatják a szöveg azon passzusai is, ahol a „profétikus tudat” egocentrikus szenvelgését is a jelölésmódok leplezik le: „Most érzem a Végtelent s tudom, hogy a központja Én vagyok”, „Szenvedtem? Persze. Élvezettel. Ah, a világ! Rohadt dolog. / Nem érdemli meg az Igét. Engem se. Lámcsak, eddig is / megvolt NÉLKÜLEM! S az Ige, az én igém nélkül!”

Persze a bibliai kontextus fölidézése, a „Megváltás”, a „Pásztor” emlegetése mégsem tekinthető egészen véletlenszerűnek, de az a jelentésrendszer, amit a szöveg ezekhez társít, a próféta szerepének ellehetetlenülését inkább egy szekuláris szerep kiüresedéseként, illetve egy nyelvhasználat ellehetetlenüléseként teszi hozzáférhetővé. Nem arról van szó, hogy az Igét a beszélő megtagadja, hanem hogy az Ige nem talál befogadókra, mivel az értelem egészlegességének horizontja partikuláris értelemhorizontok konglomerátumára esett szét. Jól jelzi ezt a tendenciát a szöveg azon szakasza, ahol az Ige, ami a másiknak való elmondás, a közvetítés során juthatott volna kiteljesedésre, egyértelműen el van utasítva minden lehetséges befogadó részéről. Kiemelhetjük innen az Ige kimondásához társuló elvárások összeomlásának mozzanatát, ami a próféta bukását az egyediség ellehetetlenüléseként teszi értelmezhetővé: „Most még csak egy a sok lehetséges közül, de egy perc múlva már egyedüli! / S Ő megkérdezte: / – Fáj valami? csikar a hasikád? –”. Az ezt követően felsorakoztatott válaszlehetőségek, melyek nagyjából ugyanebben a regiszterben szólalnak meg, a prófétikus szó ellehetetlenülését a nyelv és a befogadás áthatolhatatlan konvencionalizálódásához kötik. A szöveg egészének értelemigénye is megengedi azt a következtetést, hogy a próféta bukásának dramatizálása nem annyira a hit nyelvétől való elidegenedésként olvasható, sokkal inkább a nyelvhasználat és az értelemelvárások konvencionalizálódása az, ami kizárja az „Ige értékű szó” megnyilváníthatóságát.

De vajon mit is kell értenünk az „Ige értékű szón”, ha nem egyértelműen csak az Ige általi teremtés bibliai kontextusáról van szó? Max Weber vallásszociológiai megközelítésében a profétikus tudás jellegzetessége a radikálisan személyes, karizmatikus elhivatottságon alapszik, mely nem támaszkodik semmilyen hivatali (papi, egyházi) legitimációra. A próféta tanításáért nem vár semmilyen rendszeres ellenszolgáltatást, alkalmi adományokból él, illetve a vendégbarátság intézményét veszi igénybe. A szerep jellegzetessége az érzelmi/indulati túlfűtöttség mellett az osztálykülönbségekkel szembeni fellépés is. Max Weber kiemeli, hogy erre a külső felhatalmazás nélküli prófétikus tudásra, mely küldetését nem az emberektől kapja, hanem mintegy bitorolja, támaszkodott Jézus is. ²⁰[20] Egybecseng ezzel a Jézus köré szerveződő „vándorkarizmatikus” mozgalom szociológiájának Gerd Theissen általi elemzése, mely a tudásnak ezt a radikális személyességét a következőképpen határozza meg: a „karizma annak a képessége, hogy valaki anélkül tud tekintélyt gyakorolni, hogy meglévő intézményekre és szerepekre támaszkodnék”. ²¹ Innen nézve tehát Szilágyi szövegében a tudás személyessége, külső felhatalmazás nélkülisége és a konformizálódás rendje állnak egymással szemben, nem pedig a hit és a tagadás. A képlet azonban nem az, hogy a tudás személyessége mint pozitív pólus áll szemben a hétköznapiság „diktatúrájával”, mivel a szöveg világossá teszi, hogy maga az Ige az, ami konvencionalizálódik, s hogy magában a prófétában megy végbe a tudás személyességétől való elidegenedés: „jó érzés volt, biztonságos, a megszokás biztonsága volt, mert meg- / szoktam az Igét, megszoktam, hogy VAN – – és – és – / már nem emlékszem másra”. Vagyis nem az elhívatott beszélő különállásáról, a meg-nem-értettség mítoszáról van itt szó, hanem a hétköznapiság diktatúrájából való kikülönülés lehetetlenségének kimondásáról. Amennyiben a fentiek értelmében a prófétikus tudást az előírások és elvárások nélküli beszéd, az értelemnek a nem-vártra való nyitottsága esélyeként fogjuk föl, akkor láthatóvá válik, hogy az ennek ellehetetlenülésére vonatkozó utalás nem a személyes tagadás eseményeként, sokkal inkább egy társadalmi szituáció, a nyelv konformizálódásának vagy elidegenedésének jellemzéseként fogható föl. Nem a személy tagadja meg az Igét, hanem az Ige konvencionalizálódása tagadja meg a személyt. Így az Ige konvencióvá válása annak lehet párhuzamos aspektusa, amit a Haláltánc-szvit kapcsán a nyelv programozhatóvá, zárt rendszerré, az értelem börtönévé válásaként fogalmaztunk meg.

Ugyanígy, a Kényszerleszállás agresszíven profanizáló retorikája nem annyira a kereszténységet összességében nyilvánítja álértéknek – ahogyan Cs. Gyímesi Éva véli –, sokkal inkább azt, amit talán „keresztény giccsnek” nevezhetünk, az „angyalgyártó kisiparosok” illúzióiparát és a létezés antinómiáit elfedő eufemisztikus meséket. Noha a szöveg beszélője kajánul-játékosan az „ördögöcske” nézőpontjával azonosul, mégsem mondhatjuk, hogy itt a „Rossz princípiumával” való azonosulásról van szó, mivel ez az ördögöcske semmi mást nem tesz, minthogy fölfedi a gyerekek előtt a viszonyoknak azt a reális, antinómikus ökonómiáját, amit az angyalgyártó mesék elfednek előlük. Itt is fölmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán szóba kerül-e a transzcendencia problémája, vagy épp ellenkezőleg, a nagyon is evilági érdekek, félelmek elfedését, mennyországinak álcázását, díszletezését tagadja és destruálja a szöveg. Úgy tűnik, hogy a leleplezésnek egyfajta ideológiakritikai tendenciájáról van szó, annak tudatosításáról, hogy a paradicsomot és meseországot iparilag termelik, a gyerekmesék imaginárius világa pedig a média látszat-univerzumával kerül összefüggésbe, amikor meseországot a citátum-szerű médiahírekre alludálva jellemzi a szöveg. Itt is a metaforizáció és a virtualizáció összehajlásáról van szó, a hír és az álhír közti határ elmosódásáról („tegnap például vekkerszín strandfelhő úszott a palatetőn s a / walesi hercegérsek elsőszülött fia szinkronfazotront szült / egy okker éjszakán, de mire megjöttek a mentők, elfolyt / már a nehézvíz”). A szöveg tagadása erre a virtualizációra vonatkozik, ami valóban „transzcendensnek”, legalábbis képzeletbelinek és imagináriusnak mutatkozik ahhoz képest, amit ezzel a szöveg szembeállít, és amit az inkarnáció mozgásának nevezhetünk. Ez a mozgás, mint már annyiszor, az ember végességének tapasztalatához, illetve az erkölcsi parancsolat konkretizálásához, a konkrét szituációtól való elvonatkoztatás, a „virtuális moralitás” tagadásához kapcsolódik: „énnekem nem mondjátok, hogy ’szeresd felebarátodat, mint ten- / magadat’, / csak ennyit mondjatok: / ’szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd fele- / barátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat;”. Ez a megfogalmazás korántsem a moralitás tagadását hajtja végre, hanem visszaírja a parancsolat értelmét abba valóságos, gyakorlati feszültségbe, ami annak tényleges érvényesülési területe kellene legyen – és ami nagyon is összhangba hozható a köztudottan szituációs jellegű evangéliumi etikával.

De a Búcsú a trópusoktól című kötet egésze kapcsán is beszélhetünk egy sajátos önkritikus antropológia körvonalairól. Ha abból indulunk ki, hogy a kötet egyik fő tendenciája a nyelv és az értelemképződés transzcendenssé, gépiessé és virtuálissá válásának demonstrálása ahhoz képest, amit a korábbi kötetek kapcsán az anyagiságok poétikájaként, egyediségként, vagy az inkarnáció mozgásaként lehet körülírni, akkor éppen az a tagadó modalitás, ami a kötetben kifejezésre jut, rendelkezhet egy lehetséges pozitív értelemmel. Általánosan fogalmazva: egy olyan társadalmi és történeti szituáció által kihívott válaszról van szó, ahol a nyelv metaforikus potenciáljának felszabadítása, virtualizációs rendszerbe foglalódása, konformizálódása, rendszerszerűvé válása már nem teszi lehetővé, hogy az ember antropológiai meghatározását pusztán a nyelviség tapasztalatára hagyatkozva adjuk meg. A virtualizációban elidegenült, materializálódott nyelv uralmának történeti szituációját talán inkább úgy jellemezhetnénk, hogy az ember itt abban tapasztalja meg magát, ami már nem ő, noha annak mutatja magát. Így a tagadás, a gépies értelem elutasítása a virtualizációban benne rejlő tagadás tagadása.

Az ebben a tagadásban benne rejlő pozitív értelemlehetőséget egy történeti antropológiai kontextus felvillantásával mutathatjuk fel. Gernot Böhme szerint a negáció nyelvi lehetősége arra utal, hogy nem önmagában a nyelv birtoklása, hanem a szembeszegülés képessége ruházza fel az embert mint beszélő lényt a tudatosság képességével. Nyelvvel mint kommunikációs eszközzel más fajok is rendelkeznek, de ez még nem jelenti azt, hogy a nyelv tudatos használói is egyben. Érteni a nyelvet itt azt jelenti, hogy képes lenni igent és nemet mondani, képes lenni a választásra és a döntésre, sőt képes lenni a hazugságra, és a színlelésre, akár az igazság védelmében is, sőt akár tudatosan kétértelmű nyelvet használni. Az ember „lényegének” meghatározására irányuló kísérletek a zsidó-keresztény és a görög tradíciótól kezdve Marxig, mondja a szerző, ezt a lényeget mindig affirmációként próbálták megragadni és nem tulajdonítottak jelentőséget annak a negációnak, ami mindig is jelen volt az ilyen lényegivé válás követelményeivel szembeni tiltakozásként. „Az ember lényegének meghatározásában a negatív elem elfojtását, elhallgatását, letagadását és igenléssé alakítását leginkább a tagadás tagadásaként jellemezhetnénk. Ekkor az ember önmeghatározásának sajátos és jelenkori szituáltsága a tagadás fokozatosan kialakuló igenléseként lenne jellemezhető.” ²² A tagadás tehát a humanitás megnyilvánulásaként értelmezhető, hiszen az önmeghatározáshoz, az öngondoskodáshoz, az ember természeti/testi létezése és szellemi meghatározottsága között tételezett önkényes határ újradefiniálásához, politikai tekintetben pedig az „igazgatási üggyé bürokratizált emberiesség kockázatos és inkompetens megtagadásához” ²³ nyithat utat.

Innen nézve a Búcsú a trópusoktól szövegeinek esztétikai hatása talán abban ragadható meg, hogy a tagadás során nem állít fel újabb antropológiai meghatározást, pusztán a metaforizáció és a virtualizáció karneváli kritikájaként újra meg újra az ember végessége és a testi létezés nehézkedése felé irányítja a figyelmet. Tradíció és tagadás, virtualitás és végesség polemikus viszonya, a „lényegmeghatározás” elmaradása a trópusok vibráló gazdagságát nem engedi többé illúzióként érvényesülni, de kritikus felmutatásuk a negációt mégis affirmációba fordítja, létrehozva így a tagadás örömének nyelvét. Éppen az ebben a tagadásban megmutatkozó affirmatív erő az, ami korlátozza a trópusok virtuális fölösleget generáló tendenciáját, s kínál alternatívát a trópusok „öncélú” retorikájára, s végső soron érthetővé teszi, hogy a trópusok légiói ellenére miért a Búcsú a trópusoktól a kötet címe. Ez a tagadás végül is egy meghatározás nélküli helyet készít elő vagy tesz üressé, ahová anélkül érkezhet valami nem-várt, hogy eleve számolnánk vele.

Végül a mindenfajta pozitív meghatározástól megfosztott emberi kapcsán utalhatunk egyetlen szóra és kontextusára, a visszateremtésre. A kifejezés Borcsa Jánosnak egy olyan esszéjében szerepel, mely Boér Géza a teremtés csapdái című, Szilágyi Domokosnak ajánlott versét ²⁴ elemzi: „A Boér-vers nyolc számozott egysége a hetediktől a nulladikig csökkenő sorrendben követi egymást, egy fordított irányú teremtésmítoszt idézve, mivel Szilágyi távoztával a költői látomás szerint a ’visszateremtés’ veszi kezdetét.” ²⁵ A visszateremtés ugyanakkor Simone Weil misztikájának is központi fogalma, ahol a szó az isteni teremtés negatív koncepciójának tükörképe. Simone Weil szerint a teremtés nem kiáradó, terjeszkedő mozgásként ragadható meg, hanem Isten visszahúzódásaként, lemondásaként egy területről, melyet átenged az embernek és a szükségszerűség hatalmának. A teremtésben való részvételnek tehát ugyanezt a visszahúzódást kell imitálnia: „Részt veszünk a teremtésben, mégpedig úgy, hogy visszateremtjük magunkat.” ²⁶ Vagyis amiképpen Isten a teremtésben, illetve Krisztus az inkarnációban lemond istenségéről, s mintegy kiüresíti magát, ²⁷ ugyanúgy az embernek saját emberi mivoltáról kell lemondania, le kell rombolnia saját énjének autonómiáját, hogy megszüntesse azt az illuzórikus köztes világot, ami Isten és az ember között húzódik. „Nem szabad énnek lenni, de még kevésbé minek. Az állam megadja az otthonosság érzetét. Otthonosságra lelni a számkivetésben. Belegyökerezni a hely hiányába. Gyökértelenné válni társadalmilag, élettanilag. Száműzetésbe vonulni minden földi hazából. (…) ha saját gyökereinket szakítjuk ki, valódibb valóságot keresünk.” ²⁸ Anélkül, hogy részletesebben belemerülnénk a visszateremtés fogalmának magyarázatába, ²⁹ jelezhetjük, hogy a tagadásnak (vagy a tagadás tagadásának), amennyiben a virtualizáció és az emberi autonómia visszavonásaként, az emberi meghatározás nélkül maradásaként értjük, e misztikus koncepció felől legalábbis megmutatkozhat az út-jellege, egy olyan nullpont felé vezető úté, mely nem tekinti az emberit „zsákmánynak”, melyhez ragaszkodnia kell, s épp e ragaszkodás megszakításával válhat átlátszóvá a transzcendencia irányába.

Elemzésemben a Búcsú a trópusoktól poetológiája a határok közti létezés meglehetősen relatív, sőt negatív szabadságának tanúsításaként mutatkozott meg. Paradox módon a költészet lehetősége, vagyis a nyelv figurális erejének felszabadítása egyben a költészet határát is kijelölte, azt a határt, ahol a nyelv idegen erőként, sőt az ember fölött gyakorolt hatalom eszközeként, a virtualizáció, a technicizálódás és a konformitás hatalmaként működik. Ez tette lehetővé, hogy a tagadást, az emberi pozitív meghatározásának tagadását mégis pozitív lehetőségként ismerjük föl, mely a nyelv transzcendáló tendenciájának behatárolása révén utat nyit a transzcendencia egy másfajta megközelítésének, mely nem kerüli meg a végesség botrányát, a megtestesülés paradoxonát. Az emberi létezés határainak megmutatkozása, az önkorlátozás éthoszának megfogalmazása egyidejű a létezés másokkal való megosztásával is („ne kísértsd a vadont hazárdul / kertem / virágom / otthonod / ismerd / fogadd / hazádul” /Ez a nyár/), egyidejű tehát egy másik horizont megnyílásának lehetőségével, mely azonban mégsem jelent vigasztalást. A kötet utolsó két sora Dsida Jenő Nagycsütörtök című versének az első sorára való rájátszással („Nem volt csatlakozás”) és a közös horizont alatti várakozás pszeudo-idilljével ennek a negatív reménynek a „trópusa”: „kiülünk a közös mennybolt alá, s itt / s most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csat- / lakozásig.” Ez a várakozás nem tekinthető megoldásnak, még csak ígéretnek sem; egészen üres, meghatározás nélküli előretekintés valami régen tudottra, az idő egészének egyetlen reménytelen pillantásban való körülkerítése, beledermedés a várakozásba, mely egy poétikailag sikeres vállalkozás mögött sejteni engedi a személyes létezés megtörtségének pillantását.

Általánosabban fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a Búcsú a trópusoktól poétikai sikeressége mögül egy valóban nagy horderejű nyelvi, antropológiai, társadalmi válság körvonalai: a költészet humanista perspektívájának összeomlása olvasható ki. Éppen ezért tekinthető ez a kötet Szilágyi életművében is törésvonalnak, ahonnan – a folytonosság bizonyos pontokon való érvényesülésével – a költészet társadalmi funkciójának, politikai érintettségének, retorikai szerveződésének egy az eddigiektől eltérő iránya körvonalazódik. Ez a törésvonal leghatározottabban az 1972-ben megjelent gyűjteményes kötet, a Sajtóértekezlet után rajzolódik ki, a Felezőidőtől kezdődően. E költői életmű sokrétűsége miatt azonban félrevezető lenne, ha pusztán egy lineáris kronológia mentén próbálnánk korszakokat meghatározni. Igaz ugyan, hogy a Felezőidőtől kezdődően formai szempontból a szakirodalomban polifonikusnak nevezett nagyszerkezetek eltűnése, az erőteljesen fogalmi nyelvhasználat háttérbe szorulása, az elliptikus retorikai és szintaktikai szerkezetek dominanciája, a beszélői szerepek megsokszorozása, egyfajta „posztmodern” szcenírozás lesz jellemző. De ezen sajátosságok némelyike Szilágyi költészetében korábban is jelen volt, legfeljebb csak nem vált hangsúlyos poétikai elvvé. A Búcsú a trópusoktól inkább egy Szilágyi költészetében mindvégig jelen lévő problematika térbeli középpontjának tekinthető, ahonnan különféle irányba indulhatunk, illetve ahová különféle irányokból érkezhetünk vissza. De korántsem bizonyos, hogy ez lenne e költői életmű egyetlen középpontja, az ilyesmi amúgy is mindig megközelítéstől függ.

A szöveg nyomtatásban megjelent: Irodalom – test – emlékezet szerk. Borbély András, Orbán Jolán, Pieldner Judit, Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2014.

“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

 

* Kurdi Imre fordítása