Feri tízéves gyerek volt, az aulában várt. Feje fölött hatalmas mozaik hirdette: Világ proletárjai, egyesüljetek!
– Ki vagy te? – szólt egy arra járó öregúr, csörgő kulcscsomóval az oldalán.
– Kovács Ferenc – szólt a kisfiú magabiztosan.
– A Kovács Laci fia vagy?
– Igen. – szólt Feri.
– És miért jöttél? – tette fel az öreg a kérdést rosszul leplezett sajnálattal az arcán.
– Kimenőt kaptam a dologházból, édesapám meg régen itt dolgozott, gondoltam hátha megtudhatok róla valamit – felelte a fiú.
– Gyere fiam, meglessük! – az öregúr magához hívta Ferit és elindultak a brutalista betonmassza mélyébe: kórházszag, írógépek zaja, cigarettázó emberek és sok-sok papír.
– Édesapukám csak néha volt itt – kezdte Feri. – Ő az utcán harcolt, hogy mi szabadok lehessünk, hogy mi is lemehessünk a Balatonra nyáron, hogy a többi kisgyerek is kaphasson ajándékot karácsonykor.
–  Igen fiam…igen. – mondta az öregúr.
Feri két piszkafa lába már égett a fáradtság savától, mikor célba értek. Egy egyenruhás férfi ült a raktárhelyiség előterében.
– Hadnagy elvtárs! A fiatalember Kovács László aktáját szeretné elkérni megtekintésre – szólt az öregúr.
Az asztal mögött ülő férfi szemei végigmérték a kis Ferit.
– Tutsek, elmehet! Majd visszaküldöm, ha végeztünk– szólt a férfi és intett az öregnek.
Feri és a hadnagy elvtárs megindult a kartondobozok labirintusában.
– Ismertem az apádat – mondta a férfi.
– Őt mindenki ismerte. Ő egy hős volt és egyszer átúszta a Dunát is, meg lövöldözött a Kossuth-téren – büszkélkedett Feri.
– Itt ülj le és addig ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! – utasította Ferit a hadnagy elvtárs, aki hirtelen el is tűnt az egyik polcsor mögött. Feri leült a poros íróasztalhoz és felkapcsolta az asztalon álló fehér olvasólámpát.
Óráknak tűnő percek következtek a félsötét szobában, a kisfiú képzeletében megjelentek a dicső harcok, a lángoló városok, az anyaföldért küzdő katonák képei, amikről édesapukája mesélt annak idején.
Az egyenruhás férfi visszatért és egy vastag kartonborítású, zsinórral átkötött dossziét tett az asztalra. Feri kíváncsian nyitotta ki a dokumentummasszát, várta, hogy elvárásai bizonyosságot nyerjenek most már írott formában is. A kisfiú mutatóujjának segítségével olvasta az iratokat, amíg ahhoz a szóhoz nem ért, hogy „ellenforradalmár”,
Feri megállt, nem tudta mire vélni a szóösszetételt, olvasott tovább. Édesapját olyan jelzőkkel illették, mint „a Magyar Népköztársaság ellensége” vagy a „szocializmus ellen fellépő, az egységet bomlasztani kívánó, deviáns magatartást mutató, bűnözői tendenciákkal rendelkező, állampolgári kötelezettségeit be nem tartó személy”. A kisfiú lapozott, a következő oldalon azt lehetett olvasni, hogy Kovács Lászlót gyilkosság miatt kötél általi halálra ítélték, amit azonnali hatállyal végre is hajtottak. A kis Feri szája remegni kezdett, szemébe könnyek szöktek, nem tudta tovább olvasni a gépelt lapokat, felállt az asztaltól és egyre fokozódó zokogásba hajló sírása miatt csak szaggatottan tudta kimondani azt a hadnagy elvtársnak, hogy „Viszontlátásra!”.
Feri egymagában elindult megkeresni a kijáratot, a hadnagy elvtárs szó nélkül állt az íróasztal mellett, nézte, ahogy egyre távolodik tőle a vékonyka kisgyerek, majd mikor már kiért a helyiségből ő is elindult dolgára.
Feri szomorúan, céltalanul és csoszogva járt a folyosók között, senki sem vett róla tudomást. Csak ment körbe és körbe, azt érezte, hogy nincs is értelme annak, hogy ő most visszamenjen a dologházba, sőt talán önnön létezésének sincs már relevanciája. Életének, büszkeségének alapjait rombolták le abban a pár oldalban.
Egyszer csak csörgő kulcscsomó zaja hallatszott és megjelent az öregúr a folyosón.
–  Ne sírj, barátom! Gyere, együnk egyet, pont ebédidő van! – szólt az öreg és megölelte Ferit. Az idős kéz átfogta a kisfiú vékonycsontú tenyerét és elindultak a zúgó-búgó belvárosi utcákon.
A Lehel piac bejáratánál lévő névtelen talponállóban az öregúr zúzapörköltet és egy korsó Kőbányai világost fogyasztott, a kis Feri pedig a kedvencét: rántott velőt evett tartármártással, mellé pedig egy nagy üveg málnaszörpöt ivott egy opálszínűre karcosodott régi pohárból.
A kisfiú könnyei felszáradtak, a mindent belepő zsírszag családiassá tette az apró bódét, örök emléket hagyva mindkettejük szívében.

Ferenc a Margit-hídon sétált, esős novemberi délután volt. Vidéken a nyirkosság ilyenkor mindig utat talál magának, hogy elérje a talaj legalsó rétegeit is, ezáltal járhatatlanná téve a globalizmus ösvényeit, az emberi fül számára pedig hallhatóvá varázsolva az évszak lelkét. Budapesten azonban ez az égi víz csakúgy, mint a jóra való lelkület, egyszerűen nem képes célt érni és kilátástalanságunkat képviselő pocsolyákban gyűlik meg, melyekben korábban az utca szemete létezett s most egy amolyan realista szörpként egy-egy figyelmetlen ember napjának részévé vált.
Ferenc már tizennégy hónapja nem lakott a fővárosban, egyetem után a Magyar-Mongol Barátság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet mezőtúri telephelyén kapott ügyvivői állást s lakhelye is a helyi kommunában volt. Feloldozásért jött Pestre, a tsz-elnök négy napra elengedte.
Ahogy a híd közepére ért, pillanatra lenézett a sziget csücskére, amit most is büdös vizek csapkodtak, csakúgy, mint annak idején, amikor halálosan szerelmes volt egy Sári nevű lányba, akivel együtt lógatták lábukat a hideg folyamba egy augusztusi éjszakán és megígérték, hogy sosem hagyják el egymást.
Ferenc a híd lábánál megtalálta a Bem Mozit, régi érzéseinek másik lenyomatát, ahol annak idején kettesben nézték meg Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét és miután vihar támadt, ahonnan a didergő Sári Ferenc karjaiba menekült. A férfit most is lázba hozta a fiatal lány forró bőrének és nedves, húsos ajkának emléke.
– Kit szerethet most Sári? – morfondírozott Ferenc, ahogy elhaladt a mozi büféjének párás ablakai előtt.
Esteledett, amikor a férfi a Déli Pályaudvar melletti szűk utcácskába ért, itt volt Sári lakása, melynek sárga keretes ablakát bármikor megismerte volna. A festék azonban már megkopott az ablakkereteken és a lány virágai is eltűntek a párkányról.
– Vajon itt lakik még? – tette fel az újabb kérdést magában a fiatal férfi.
Csak egy módon tudhatta volna meg a választ, de ahhoz nem volt ereje. Percekig nézte az ablakot és nem tett semmit. Végül úgy döntött, hogy a lakás alatti kis kocsmába, a Nyitott Műhelybe megy, ahová sokszor jártak Sárival és akinek azt mondta, hogy bármi baja van, őt mindig megtalálja itt esténként.
Ferenc belépett a helyiségbe, semmi sem változott. A polcokon több száz könyv, melyeknek nagy részét évtizedek óta nem háborgatta ember, a polcok tetején nikotinlerakódás sárgás pora, az egyik sarokban egy farmerdzsekit és kék baseball sapkát viselő férfi éppen a Bauhausról olvasott az Építészek Lapjában. A pultnál egy előrenyúló szakállú, kalapos úr fél centi Lánchidat ivott, Ferencet ez a férfi Hamurappi egyik domborművére emlékeztette. Jöttek-mentek a gyűrött arcú, magányos emberek és Ferenc tudta, hogy ő is ilyen véglénnyé fog válni 12-15 éven belül.
A fiatal férfi minden estét itt töltött és akárhányszor egy hosszú, barna hajú lány ment el az ablak előtt csontkeretes szemüvegben, ő mindig azt hitte, hogy Sári az és ez a hamis reménykép volt, ami most is az őrületbe kergette és amiért Pista nevű barátja mindig rászólt, hogy „Ha az ilyen szarokon rágódsz, akkor lemaradsz az élet szép pillanatairól és egy megkeseredett vén faszkalap lesz belőled öregségedre!”
Ferenc budapesti látogatásának utolsó napja sem telt másként, ugyanúgy várt az apró poharazó belső terében, várva, hogy Sári eleget tegyen régi, szerelmes ígéretének, de Sári nem jött. Legbelül Ferenc is tudta, hogy nem fog megjelenni a lány, azonban valamilyen ok folytán mégis reménykedett benne, hogy talán a véletlenben még bízhat, de a véletlen is elmaradt.
Hajnalodott a fővárosban, a férfi beletörődött abba, hogy már így is túl sokat áldozott Sári emlékének és visszaindult az Alföldre. A vonatút során Ferenc szemeire nem jött álom és amikor a Hochmeiss-dűlő horizontig elnyúló száraz szőlőtőkéi suhantak el mellette, rájött arra, hogy az emlékek mindig megszépülnek, de a világ ugyanúgy szar marad.
A Nyitott Műhely feletti lakás kis, sárga keretes ablakára jégvirág nőtt.

Kép: G. Chirico

– Tudod, néha úgy érzem, hogy csak egy pillanatnyi örömszerző vagyok számodra, egy intellektuális vibrátor – szólt Pierre.
Anna a szavaktól indukált szorongástól magába fordult a vörös falak között, a levesében úszó répákat szedegette apró darabokra semmittevésének redukálásaként. Ha most lelépek, akkor vajon megtarthatom a kutyát, vagy érte fog jönni?, morfondírozott.
– Az egész kapcsolatunk abból áll, hogy én talicskával hordom eléd az élményeket, hogy örömet szerezzek neked, te pedig csak unalmad kielégítéseként keresel időnként, amikor éppen nem a pasiddal vagy – folytatta a férfi.
– Ez nem igaz! Sok dolgom van és csak így jön ki a lépés. Az a kevés idő pedig a mindent jelenti számomra. Olyan vagy nekem Pierre, mint a pohár alján a málnaszörp, lehet, hogy kevés, de vízzel minden szomjúságomat enyhíti – szólalt meg végre Anna.
Ez meg mi a tökömet kéne, hogy jelentsen, elmélkedtem a másik asztalnál, legutóbb gimnáziumi algebránál gondolkodtam ilyen hevesen, pedig ehhez közöm se volt. Az órámra pillantottam, még volt időm, vártam a katarzist vagy a tragédiát.
– Egy kibaszott hülye liba vagy, aki csak le akar húzni! Érted már basszameg!? – csattant fel Pierre.
Anna szemébe könnyek szöktek és félve a szék támlájának dőlt. A férfi felállt, odament a pincérhez, váltottak pár szót, és Pierre lelépett. Anna a szemeit törölgette.

Ismertem a pincért, régen rendszergazda volt a középiskolámban. Felálltam, én is odamentem hozzá, elővettem a tárcámat, fizettem.
– Hagelmayer úr, ennek még nincs vége! – szóltam.
Ő bólintott. Mindketten tudtuk, hogy Pierre és Anna kapcsolata olyan, mint a tangó: 12 lépés és mindig önmagába tér vissza. Hazafelé még bementem megvenni egy számomra ismeretlen Krasznahorkait, nem aludtam semmit.