Bodrogi Csongor összes bejegyzése

A gyanú kancsal szeme

Milyennek látja egy mérnök a világot? És egy színész? Egy politikus? Egy költő?
Milyennek látja a világot egy villanyszerelő? Egy bádogos? Egy újságíró? Egy koldus?
Nem a kategóriák érdekelnek, hanem a konkrét emberek. Miket látnak a konkrét emberek a világból. És legfőképpen: hogyan látják. Hogyan tekintenek rá, milyen szemmel. Kiemelnek belőle apró részleteket, és azokat ítélik meg, hogy aztán ítéletüket hamar elfelejtsék, érdeklődésüket pedig új tárgyakra irányítsák. Az egészet nem tudjuk befogni, ezért a kérdésen, hogy a világ maga milyen, nem szoktunk töprengeni. Nincs rá időnk, meg félünk is az ilyen gondolatoktól.
Pedig típusokat talán mégis fölállíthatunk. Vegyünk egy példát: tiszta szem kontra kancsal szem.
Ennek a megkülönböztetésnek régóta ismerhetjük nyomát a költészetben. Azért a költészet jut eszembe, mert végső soron a költészet még mindig a legszabadabb gondolkodási forma a világ dolgairól. Meg azért is a költészet jut eszembe, mert a kancsal szó is a költészetről jutott eszembe, főként onnan ismerem. Főként versek ragadtak mindig is gondolkodásra; versek nélkül gondolkodni is nehéz. Ezt úgy is megfogalmazhatnám: szavak nélkül gondolkodni is nehéz, szavak pedig elsősorban versekben találhatók.

A kérdés bennem először (mintegy hat hónappal ezelőtt) úgy fogalmazódott meg: tiszta szemmel nézzünk a világra, vagy kancsal szemmel? Ezt úgy kell érteni nagyjából: olyannak lássuk a világot, amilyennek a tények megmutatják nekünk, vagy pedig lássunk a tényeken túl valami mást is. Valamit, amit nem kancsal szemmel nem vennénk észre rajta. Például ha látunk egy madarat, akkor a madárpéldány pontos felépítése, hangjának fizikai jellemzői érdekeljenek-e minket, vagy valami más, azon túl, amit látunk vagy hallunk. Ami fölötte van vagy alatta, mögötte vagy előtte; de sohasem pontosan ott, ahol a madár.
Mindkét látásmód mellett fontos érveket lehet sorakoztatni. A pontosan látó ember a racionalitás embere. Csak azt fogadja el, amit érzékel, vagy amit gondolati úton belát, hogy érzékelnie kell. Hidakat építeni, városokat építeni és autókat gyártani csak éles szemű ember képes.
A kancsal szemű ember azonban képes spekulálni, fantáziálni, érezni. Az érzések pedig kreatív energiákat szabadíthatnak föl benne, mely energiákkal közvetve aztán szintén megváltoztathatja a világot.
Mindnyájan hol így nézünk, hol úgy. De mit tudunk meg költőinktől erről a kettős látásról?

Az első szó most Petőfié.
A Mily szép a világ! című versében így ír:

Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát…
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!

A gyanúnak kancsal szeme egyértelműen valami negatív. Aki kancsal módon lát, az hibásan lát, az ott is rosszat lát, ahol csak jó van; a gyanú az ördögnek az atyjafia. A spekulálás arról, hogy ki mit miért tesz, nem annak látása, ami van, hanem annak látása, ami azon túl van, ami van: a barátságok megrontója, a Sátán súgása, mely el akarja venni tőlünk a boldogságot.
A következő szó most Babitsé. Bizonyára van még Petőfi és Babits között jelentős szó a témában, de a gondolkodás nem a filológia logikáját követi, dokumentatív teljességre nem törekedhet. Azt írom, ami eszembe jut.
Igaz, Babitstól nem is elsősorban szó jut eszembe, hanem kép. Babits arca, mindenekelőtt szeme.

babits.JPG

Akármelyik képét választhattam volna, Babits bandzsít. Az egyik szemével másik irányba néz, mint a másikkal.
Ezt a képet viszont talán most látom először, vagy ha nem is először, sokszor még biztosan nem láttam. És lám, itt is bandzsít. Már ilyen fiatalon is bandzsít. Persze mindenki fiatalon kezdi.
Ám amiről itt szó van, az nem a gyanú kancsal szeme. Babits világlátásában, létértelmezésében persze ott van mindig egyfajta – ha úgy tetszik – dialektikus gyanakvás, folytonos ellenpontképzés, egyfelől-másfelől vitahajlam. Csakhogy nem emiatt bandzsít. Babits kancsal szemében egy esztétikus világlátás mutatkozik meg, a szörnyű világ mégis-szépnek tűnése, a tragikum föloldása az esztétikumban. A nietzschei szellemben: az élet csak mint műalkotás igazolható.

Nézzünk egy tipikus példát, egy olyan részletet, mely egyszersmind azt is megmutatja, mennyivel összetettebb, komplikáltabb a babitsi látás, mint valami felületes esztétáé (ez a két sor egyébként is nagy kedvenceim közé tartozik):
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Ez a két sor a Páris című versből van, melynek alcíme Fantázia. A vers Párizst dicséri, méltatja, ünnepli, összevetve az unalmas magyar rónával, és ez a két sor a záró strófa első két sora.
Egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy miről szól ez a két sor. A babitsi líra egyik gyönyörét éppen az adja, hogy gondolatcikázásainak követése szokatlan asszociációk felé tereli az embert.
Babylon ha erre volna: erre, azaz Magyarországon. Mi történne, ha Babylon varázslata (persze kétélű varázslata) itt teremne hazánkban, ezen a kis rónán, az Alföldön? Erre a feltételezésre épít a két sor, ezt a kérdést feszegeti. Hát az történne, hogy a délibáb vizében úszva megfordulna. A tornyait, ormát megfordítva látnánk. Nem a valódi értékei szerint ítélnénk meg, hanem hibásan, kancsal módon, délibáb vizében úszván. Tehát a kancsal szem talán tönkretenné azt, amit a vers sok-sok versszakon át dicsért előtte.
Csakhogy ez a vers (mint Babitsnál minden) összetettebb ennél. A délibáb vizében úszó babiloni orom nyugtalanná teszi látóját, fölizgatja, végső soron bűvöletbe, révületbe ejti. Arra serkenti, hogy útra keljen. És ott vagyunk, ahonnan indultunk. Mert a vers pontosan ezekkel a sorokkal kezdődik:
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Babitsot nem véletlenül nevezte Szabó Lőrinc a világirodalom valaha élt egyik legnagyobb költőjének…
Petőfi elítélte, Babits megénekelte a kancsal látást; de mit mondott Kosztolányi? (Kosztolányi olyan volt, mint előtte Arany János: minden kérdéshez hozzászólt, ami költészetünkben korábban fölvetődött.)
Kosztolányitól két alapvető részlet jut eszembe. Érdekes módon mindkettő kései, a Számadás kötetből való.
Az első az A mi házunk című versből:

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen – mit keressük? –
nincs, ami van és van az, ami nincs.

A tükrök kancsalítnak: kifejezetten kísérteties kép. Az egész vers valami megfoghatatlan, rettenetes szorongás érzetét kelti föl, a kancsalítás tehát vitathatatlanul negatív képzetkörhöz kötődik. A dolgok nem egyértelműek, nem megragadhatóak, nem világosak, és ez nagyobb szenvedés okozója, mint a fizikai fájdalom:

Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

A kancsalító tükör tehát azt sejteti: saját arcunkat sem tudjuk meglátni, megragadni, nem tudjuk összerakni a képet, amely megmutatná, hogy kik vagyunk. (Ez egyébként így is van.)
Pontosan e versre feleselve tűnik kontrasztversnek az egyik legutolsó, melyet a Számadás kötetben már csak a Megtanultam, a Halotti beszéd és a Hajnali részegség követ. Ez a vers pedig a Könyörgés az ittmaradókhoz.

Ez a szöveg egy egészen új jelentést ad a kancsalságnak.
Az utolsó három versszak:

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.

Aláhúztam a két kontrasztsort, hogy még jobban látszódjon, miféle ellentétről van itt szó. A kancsal emlék, ami Petőfinél a hamisság ördögiségének attribútumát hordozta, Babitsnál pedig a fantázia csodájának lehetőségét hordozta, Kosztolányinál a komor szem ellentéte lesz. A nem tisztán látó szem tehát mosolygó szem, elnéző, megbocsátó szem, amely ezüstöt láttat ott, ahol más csak pocsolyát lát.
Ez az a jelentés talán, amely számunkra, akik védeni próbáljuk a hétköznapi világban a transzcendencia becsületét, talán a legaktuálisabb érvet szolgáltatja a merev racionalitással szemben. Ha többet látunk valamiben, mint amennyi benne van, derűsebben tudjuk szemlélni a világot.

A hajcsárod te magad légy (Byung-Chul Han: A kiégés társadalma)

“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Könyv: A kiégés társadalma (Byung-Chul Han)

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség. “Feltaláltuk a boldogságot” — mondják az utolsó emberek és vaksin pislognak.*

 

* Kurdi Imre fordítása

Az ősember életre kel (Az Üvöltő szelek 2011-es feldolgozása kapcsán)

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)

Az m5 csatornán késő éjjel adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es, Andrea Arnold rendezte feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a “top 10” regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: “Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban.” És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

 

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy “vadember”, igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe “Szelesdomb” erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud “találta föl” azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, “jobban” ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

Forrás: https://mondataink.blog.hu/2017/10/02/az_osember_eletre_kel

 

Ajánljuk még Ureczky Eszter remek dolgozatét: https://metropolis.org.hu/az-idegen-sebe

 

A fehér asszony jár a várban

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Tóth Krisztina állítását már akkor sem tudtam mire vélni. Az arany emberben nagyon karakteres és egymástól nagyon különböző nőalakok bukkannak föl. Tímea a férje mellett boldogtalan, de vágyait kimondani, önmagának megfogalmazni sem merő, tudó, szubmisszív szépség. Nem mellesleg a környezetében idegen, külföldi; és családjából, vallásából azt a hagyományt hozza magával, hogy a nőnek a férfiak mellett hallgass a neve. (Muszlim, apja egy török kereskedő, így története még a migráns lét nehézségeire is példát adhat.) Kétségtelen, az ilyen fajta nő egy mai fiatal lány számára meglehetősen idegenszerűnek tűnhet. No de van a regényben még legalább két (de inkább három) Tímeától teljesen különböző nő is. Ott van Athalie, aki szinte mindenben ellentéte Tímeának: öntörvényű, domináns, cselekvő, igazi fúria. Ott van Noémi, aki megint egy harmadik típus: kívül áll a világon, férje nincs, egyedül él egy szigeten az anyjával. Természetes, életvidám. És ott van Teréza, aki Noémi anyja, az igazi “ősanya-típus”, a természet lágy ölén él, bölcs, öreg, mindentudó. Melyik nőalakra gondolhatott Tóth Krisztina? Mindegyik értelmezhető a mai korban, mindegyik másfajta életvezetésre ad mintát.

A botrány és vita mindenesetre vágyat ébresztett bennem, hogy Jókai-regényeket olvassak.
A szerencse is kezemre játszott. Régi lakásunkat kirámolva eldobozoltunk egy csomó könyvet. Ezek között leltem rá A lőcsei fehér asszonyra.
Jókainak ez egy viszonylag kései regénye, 1885-ben jelent meg. Témája egy fölöttébb rejtélyes történet (és főszereplője egy még annál is rejtélyesebb nő) a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiből. Lőcsén, ebben a gazdag felvidéki kereskedővárosban volt egy asszony, bizonyos Korponayné Géczy Juliánna, aki — állítólag — a császáriak kezére játszotta át a várost. Később ugyanezt a nőt mégis azért végezték ki, mert nem volt hajlandó kiadni a császárpártiaknak egy országos méretű kuruc összeesküvés dokumentumait, megmentve ezzel több ezer magyar család életét. Ki volt ez a rejtélyes alak? Kik mellett állt? A labancok vagy a kurucok mellett? Vagy senki mellett sem?

Jókait szemlátomást nagyon érdekelte a “fehér asszony”, a “vár fehér asszonya”, és zseniális regényt kerekített ki a föllelhető levéltári és történeti anyagok segítségével.

Nem a narrátor, hanem a nagy kuruc tábornok, Andrássy István mondja ki a “megfejtést” (legalábbis az egyik megfejtést) az asszonyról:

“Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!”

Korponayné minden, csak nem olyan, mint Tímea. Minden szálat a kezében tart és mozgat. Hatalmas urak, országos hatalmú arisztokraták, tábornokok és városi bírók mind csak eszközök a kezében, hogy machinációit (tudtukon kívül) végrehajtsák. Csakugyan semmi sem szent vagy félelmetes előtte. A puskaporral játszadozik: hol vártornyokat robbant vele, hol titokban vasporra cseréli. A becsületével játszadozik: férjét szemrebbenés nélkül megcsalja, ha érdekei ezt kívánják, de mindent visszaszerez, ha a történelmi helyzet úgy hozza. Szerelmei csak eszközök a nagy politikai játszmákban; a legnagyobb kéj óráiban is, amikor a férfiak elfeledkeznek kötelességükről, hidegfejű és számító. Tettei következményei, hogy rajta múlik háború és békekötés,  hogy egész hadakat boronál össze, majd vezet egymásnak, hogy aztán újra mindenkit lecsillapítson, nem hozzák zavarba.

Mintha a kockázat éltetné. Mintha mindig csak a legnagyobb tétben akarna játszani. Szó szerint főbenjáró bűnöket rejteget, de nem zavarja, hogy leleplezhetik. A kuruc vezetőkről karikatúrákat készít, de a császári stafétát is bolonddá teszi. Mintha folyton élet-halál között élne.

A regény annyira kitűnő, tele helyzetkomikummal, elementáris humorral, vicces jelenettel, tréfával és meghökkentő jellemrajzokkal, egy érett író briliáns technikájával megrajzolva, hogy el kellett csodálkoznom: miért nincsen a helyén kezelve, a legnagyszerűbb korabeli munkák között?

Azt hiszem, egy meglehetősen elavult irodalomszemlélet továbbélése okolható ezért. A legtöbb kritikát a könyv azért kapta, mert a történet úgymond nem egészen hiteles. A történelmi Géczy Juliánna nem volt ennyire izgalmas alak. Mit lehet mondani erre a kritikára? Jókai regényt írt, és a célja az volt, hogy jó regényt írjon. Ha a történelem nem tudott ennyire jó regényt írni, akkor föl kellett javítania az alapanyagot. Egy fikciós mű soha nem a valóságra referál.

De van még valami. Lukács György nyomán elterjedt az a szemlélet, hogy a realizmus értékesebb, mint a romantika. A realista regény jobb, mint a romantikus. A lőcsei fehér asszonyt, szélsőséges jellemei miatt elég nehéz “realistává” olvasni. Így a regény szépen elsüllyedt a “nagy romantikus mesék” között, és ma már alig van ember, aki elolvasná. Hogy valójában egy csodálatos könyvről van szó, azt kevesen sejtik, és még kevesebben tudják.

És itt vissza is kanyarodhatunk Tóth Krisztinához és a nőalakok kérdéséhez. Ha volt valami haszna a botránynak és a heves vitának (márpedig minden ilyesminek szokott lenni haszna is), akkor az talán nem is más, mint hogy az ilyen regényekre, mint A lőcsei fehér asszony, valamivel több rivaldafény vetüljön. Mert ez bizony egy olyan szöveg, amelynek nemcsak hogy egyértelmű főszereplője egy nő (és hány ilyen szöveg van a magyar irodalomban? biztosan nem nagyon sok), de ez a nő minden sztereotip képnek ellentmond, ami tudatunkban a nőkről fölmerülni szokott. Cselekvőképes, határozott, erélyes, okos, kifejezetten jártas a közügyekben, nagyszerűen átlátja a politikai helyzetet, öntörvényű, kockázatvállaló, igazi “emancipált” nő. Nem éppen az volt a Tóth Krisztina-kritika lényege, hogy a mai lányok számára hiányoznak az ilyen irodalmi mintaképek?

Persze, elismerem, ezt a regényt sem lehet nagyon könnyű olvasnia egy mai tinédzsernek. Szókincse rendkívül gazdag és rétegzett, konfliktusai ágait-bogait pedig egy felnőtt sem mindig érti egészen. Mégis, jó tanári felügyelet mellett, akár a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó történelemórákkal összekapcsolva: nem lehetne megpróbálni bedobni ezt a szöveget a serdülők közé?

Kérdés ez csupán. De az nem, hogy felnőtteknek a regényt biztosan tudom ajánlani. Szemkápráztató tűzijáték puskaporral, szerelemmel és becsülettel. Én nagyon élveztem, a legkevésbé sem negatív töltettel írom, hogy sokat kacarásztam rajta.

Forrás:  https://mondataink.blog.hu

Ajánló a júniusi irodalmi lapokhoz

Tíz kiemelt szöveg rövid ajánlása az öt júniusi folyóiratból.

2021. június 8.

Miként az eddigi hónapokban, ezúttal is tíz szöveget emelek ki a frissen megjelenő lapszámokból. Az ajánlat nem is lehet más, mint szubjektív, a saját érdeklődésemet és vonzalmaimat tükröző. Sok erős és jó szöveg kimaradt, de ez a dolog természetéből fakad. Ahogyan a folyóiratok, úgy a műfajok között is próbáltam egyensúlyt tartani, így a válogatásomba ezúttal is került vers, novella, regényrészlet, esszé és tanulmány.

A TIZEDIK: Szalay Zoltán: Sivatagi só (novella) [Alföld]

A novella a rendszerváltás körüli (azt közvetlenül megelőző) időkbe kalauzol vissza minket. Egy kis faluban már érezni a változások szelét, és mindenki másképpen viszonyul a jövő ígéretéhez. A legjellegzetesebb szereplő egy bizonyos Ernő bácsi, egy bicikliszerelő, aki rendületlen optimizmussal hisz a lassan, de most már biztosan elérkező boldogságban. A falu tizenéves kamasz fiúit eközben egy bizonyos „egérke”, azaz egy épp faluba költöző kislány foglalkoztatja, valamint egy különös eset: Soós Izáék tojásait pusztítja valami. A balladai homállyal elbeszélt történet nagyszerűen megérzékelteti egy korszakváltás sajátos belső ellentmondásait.

A KILENCEDIK: Balázs Imre József: Éjszakák a zenben (versciklus) [Látó]

Sokféle funkciója lehet a költészetnek, de ezek közül alighanem az egyik legfontosabb, hogy az embert elemelje a hétköznapok zajgásától, és különös, meditatív állapotba ringassa. Ha ezzel a mércével mérjük a júniusi lapszámok verseit, Balázs Imre József rövid kis műveinél aligha találunk igazibb költészetet. Mi e pár soros szövegek varázsa? Úgy hiszem, a ritmus; ami vers- gondolatritmust és szómuzsikát egyaránt jelent. Idézzük is ide a (KIAPADÁS) című csodálatos kis opust:

tavasszal az erdő mélyebb részein a vizet néztük kerestük lakóit
hogyha megmozdultak fölkavartuk a vizet
tavasszal a víz alól néztük az eget néha eltakarta valami néha föl-
kavarodott a víz és menekültünk
nyáron járva az erdőt eltűnt vizek helyén árnyékosabb maradt
még kicsit a föld az avar beszédesebb

A NYOLCADIK: Bíró Mónika-Anita tanulmánya az erdélyi kritikáról [Székelyföld]

A fiatal szerző egy ősrégi diskurzusba kapcsolódik be, amikor különösebb minősítések nélkül, szimplán leíró módon bocsát közre néhány érdekesebb statisztikát az utóbbi évek erdélyi irodalmi folyóiratokban megjelent kritikáiról. Egy pontosítást máris tenni kell: a szerző nemcsak négy irodalmi folyóirat (Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld), de egy irodalmi blog (Pisztácia42) recenzióit, kritikáit, ismertetéseit is megvizsgálta. A vizsgálat látszólag pusztán külsődleges szempontokat követ (milyen mennyiségben, milyen kiadók milyen könyveiről, és kik írtak kritikákat), a számokból mégis izgalmas tanulságok bontakoznak ki. Bár történtek örvendetes változások az utóbbi években, a kritikák még mindig főként a hazai könyvtermést szemlézik, és ugyancsak nem múlt el a magyarországi irodalom Budapest-központúsága. Egyre több ugyanakkor a nem-szépirodalmi művekről írott ismertető, ami a horizont kitágulására, nagyobb párbeszédkészségre utal; a blogoszféra pedig formai szempontból is frissítően hatott az irodalomról szóló beszédre.

A HETEDIK: Székely Márton: Íme, szétszóródás volt az életem [Kalligram]

Nem irigylésre méltó a lapszerkesztők helyzete. A sok-sok elolvasott vers az emberben egyfajta telítődést alakít ki, eltompulást, és egyre nehezebb észrevenni az egyes szövegek közti lényegi különbségeket (a hibákon is csak ásítozva morgunk egyet). Ritka az, amikor egy hang annyira erős, hogy azonnal fölismerhessük: itt bizony valami nagy dolog történik velünk. Így olvastam a júniusi Kalligramban Székely Márton versét, amely már a kezdő sorában megszólított, maga mellé ültetett, és párbeszédbe kezdett velem. A nem rövid vers mindvégig iszonyatosan izgalmas; többféle regisztert mozgatva életünk legfontosabb kérdéseiről beszél.

A HATODIK: Gerencsér Péter tanulmánya a Jókai-filmekről [Tiszatáj]

Miként áprilisban, ezúttal is a Tiszatáj diákmellékletéből választottam szöveget; nem tehetek róla: izgat a téma. A pár hónapja kirobbant Jókai-vitában nagyjából mindenki elbeszélt egymás mellett, de annyi haszna mégiscsak volt a dolognak, hogy sokan sok helyen elkezdtek beszélgetni Jókairól. De vajon ki volt ez a Jókai, és mit értünk belőle? Nem lehetséges, hogy Jókai-képünk torzságát éppen a hatvanas, hetvenes évek Jókai-adaptációi okozzák? Gerencsér Péter végignézte az összes Jókai-regényből készített filmet a ’10-es évektől a legutóbbi feldolgozásokig (eleve nagyon tanulságos, hogy a legutóbbi feldolgozás ’89-es!); és meglehetősen elgondolkodtató tanulságokat vont le a látottakból.

AZ ÖTÖDIK: Lanczkor Gábor: Túlutazni (2020 február) [Tiszatáj]

Jönnek sorban a járványversek, karanténversek, karanténnaplók, és valóban sok csinos darabra lelünk köztük (a sok kényszeredett, erőltetett, alkalmi jellegű opusz között persze). Lanczkor Gábor verse (bár témája szintén egy járványkori utazás) sokkal mélyebb ezeknél. Ami elmélyíti, az a kulturális utalások valóságos özöne (a beszélő vélhetően Görögországba utazhatott), ami azonban nem elnyomja a szöveget, inkább föllazítja (ha még nem képzavar ez így…). Az utazásnak nyilván van egy valóságos helye, van egy valóságos repülőtér, vannak valóságos szirtek, taxik stb. De erre a valóságra rátelepülnek az álmok, a mítoszok, a hírek és szavak, a kultúra legkülönfélébb elemei, és folyamatos szellemi izgalomban tartják az olvasót.

A NEGYEDIK: Az Alföld Simon Balázs-blokkja, benne például Jánossy Lajos regényrészletével [Alföld]

Élt itt Magyarországon 1966 és 2001 között egy Simon Balázs nevű ember, aki már tíz évesen végigolvasta Heideggertől a Lét és időt (természetesen eredetiben), olvasta Platónt és Arisztotelészt, no meg a preszókratikus filozófusokat (természetesen eredetiben), tudott ógörögül, latinul, arabul, az összes nagy nyugati nyelven, és szilárdul meg volt győződve róla, hogy a kortárs költészet legnagyobb zsenije. Magam sohasem voltam a kortárs irodalommal kellően naprakész (kivéve persze most), így nem is ismertem Simon Balázsnak sem a nevét, sem a költeményeit. Hatalmas hiány; aki teheti, azonnal pótolja. Erről a különleges alakról emlékezik meg az Alföld Simon Balázs-rovata. Mindegyik szöveg izgalmas, magam csak azért emelem ki Jánossy Lajosét, mert elsőül olvasva ez a szöveg hozta számomra először közel ezt a szabálytalan géniuszt.

A HARMADIK: Tóth Marcsi: Fölöttünk a Gloriette (novella) [Látó]

Hogyan lép be az életbe két tinédzser valamikor a 2000-es évek első évtizedében Észak-Magyarországon? A dolgok a világban elkezdenek megváltozni, bejön az „MTV”, lehet már angolul beszélni, külföldre költözni, de a vidéki élet még mindig szorongatóan elmaradott, a tinédzserek „kazettákat” másolgatnak egymásnak, és vágyaik valamiképp provinciálisak. Ebben a különleges, kissé egzotikus közegben játszódik ez a novella; és ami meglep benne olvasóként, hogy (társadalom)kritikája mélyén ott rejtőzik valamiféle idillnek és boldogságnak a lehetősége. Nem egyértelmű, hogy mit is gondoljunk az egészről; zavarba hoz a szöveg. És ez a zavar talán nem is más, mint az irodalom?

A MÁSODIK: Lövétei Lázár László: Sötétben (vers) [Székelyföld]

A vers szerényen csak „appendixnek” nevezi magát, mely a „Zákeus fügefájához” (nyilván a szerző egyik művéhez) készült. Magam azonban nemhogy teljes értékű, de igazán kiemelkedő költeménynek is érzem. Zákeus története egy vámszedőé, aki annyira alacsony, hogy a tömeg miatt nem látja Jézust, ezért fölmászik egy magas fára. A vers ezt a motívumot bontja tovább; a lírai én (talán mert már olyan magasra került?) már ott is Krisztust lát, ahol pedig nem Krisztus van, hanem – a felesége. A tévesztés miatti nyelvi gesztus (melyet az olvasó is természetesnek érez) a bocsánatkérés – de ha elgondolkodunk rajta, korántsem értjük olyan tisztán, mi olyan szégyellnivaló abban, ha valakiben megleltük Krisztus vonásait.

AZ ELSŐ: Schein Gábor tanulmánya a ’90-es évek irodalmi mezőjéről [Kalligram]

Lenyűgözött és mélységesen elgondolkodtatott ez a tanulmány. A tárgyát a tőle megszokott módon rendkívüli erudícióval megközelítő Schein Gábor a ’90-es évek irodalmi életét és eszmélkedését értelmezi újra a debreceni Határ folyóirat lapszámaira visszapillantva. Az akkori folyóirat sok tekintetben hűen tükrözi a rendszerváltás utáni évek magyarországi irodalomértését, és ebben az a legizgalmasabb, hogy pozitív értelemben éppen úgy, mint negatívban. Tekintve, hogy Schein Gábor maga is aktív szerzője volt a lapnak (és e tényre maga is reflektál), páratlan önkritikára vall, hogy a szerző fölfedezi (és föl is fedi) azokat a vakfoltokat, melyekre a ’90-es évek irodalom- (és kultúra-)értése valamilyen okból nem reagált, de amelyek mai szemmel nézve oly lényegesnek, magától értetődőnek hatnak (például a szociális, mediális meghatározottságok, az ökológiai és gazdasági szempontok stb.). A tanulmány attitűdje mindazonáltal (természetesen) nem egyoldalúan elmarasztaló; a ’90-es évek bizonyos szempontból páratlan szellemi föllendülést is hoztak, és a feladatunk inkább ennek megértése, hiszen enélkül saját korunk (kulturális, irodalmi, művelődési) tendenciáit sem értelmezhetjük megfelelőképp, azaz történetien.

forrás: https://www.szofa.eu/iras.php?id=178

Hallgatni kell

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. “Csinált” azonban valami mást: elmerengésre késztetett.

Ki volt ez az ember?

Emlékeim között turkálva eszembe jut egy volt osztálytársam egykori véleménye az egyik legnagyszerűbbnek tartott magyar filmről. “Nem szeretem ezt a filmet, mert nem bírom a Törőcsik Marit.” Fura mód éppen ez az emlék és idézet erősíti meg bennem és fokozza föl azt a benyomást, hogy Törőcsik Mari hatalmas egyéniség volt. Hiszen hogyan másképp lenne lehetséges, hogy egy színész egy nagynak tartott filmre ennyire rányomja a bélyegét, ennyire egynek tartsák vele?

És hát volt pár ilyen film.

Magam hármat emelnék ki, három kedvencemet. A legnagyobb kedvenc a Szerelem. Ott persze Darvas Iván és Darvas Lili játéka egyenrangú módon járul hozzá a film döbbenetes erejéhez; de nyilvánvaló, hogy Törőcsik Mari nélkül az egész nagyon nem lenne ugyanaz.

A másik kedvencem jó tíz évvel későbbi, a Szerencsés Dániel. Törőcsik Mari itt mellékszereplő. ’56-ban százezrek menekülnek az országból a nyugati határ felé. Köztük van egy pesti polgárcsalád, orvos férj és felesége. Törőcsik Mari a feleség szerepét játssza, és minden szavával, gesztusával érzékeltetni képes az osztálykülönbségeket, illetve az ezekhez való (nem mindig rokonszenves) viszonyulását.

A harmadik nagy film még későbbi, a Szamárköhögés. Megint csak ’56-ban vagyunk. Törőcsik Mari ezúttal a “kommunista” nagymama egy baloldali családban, amelyet megoszt, fölkavar és megrendít a forradalom. Mellékszereplő, de a filmre gondolva azonnal eszembe jut a neve, sőt szinte csak az ő neve jut eszembe.

Rendben, ez a három film immár bizonyosan az életem része lett (föl is vettem őket a 40. születésnapomra készített negyvenes listámra); de Törőcsik Mari bennem médiaszereplőként is élt, nyilatkozatai, interjúi is maradandó nyomokat hagytak bennem.

Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy modoros volt. És máris eszembe jut erről egy különös igazság: minden nagy ember modoros. A modorosságot le szokás becsülni, nem értve meg, mennyi mindent meg kell tanulnia egy embernek, hogy modora legyen. Aki semmilyen, annak modora sincs. (Kosztolányi is említi ezt híres-hírhedt Ady-esszéjében; a nagy íróktól mindig várjuk már a megszokott fordulataikat, éppen ez teszi olyan élvezetessé írásaikat.) Hogy pontosan milyen volt Törőcsik Mari modora, azt nem tudnám kielemezni vagy megfogalmazni; de azt tudom, hogy mindig, amikor megszólalt, felismerhető, sőt összetéveszthetetlen volt.

Nem vagyok olyan alapos ismerője sem a színház-, sem a filmművészetnek, hogy “rendes” nekrológot írhassak most. Mégis szerettem volna írni, mert a benyomásaim nagyon erősek, és nem hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar színművészetnek egy ekkora óriása eltávozott a világból.

És azért is, mert a nekrológok és emlékezések között akadt egy mondat, amely megállította az ütőmet. Bodrogi Gyula, akinél jobban valószínűleg senki sem ismerte Törőcsik Marit, nyilatkozta:

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Megdöbbentett, mennyire igaz és mély ez a mondat.

Beszélni sok mindent lehet. De aki igazán mélyen megrendült, annak nem szavai vannak, hanem emlékei, érzései és benyomásai. Amiket ha egyszer majd képes lesz összerendezni, talán még majd beszélni is tud róluk. De aki a gyász pillanatában is már kész mondatokat tud megformálni, annak vélhetően nem hatolt lelke mélyébe az esemény.

Magam is azt mondom tehát, emlékezzünk, nézzük meg újra a régi filmeket, és merengjünk el róla, miért volt olyan szerencsénk, hogy láthattuk ezt a nagy művészt. Ő maga pedig nyugodjék békében.

(https://mondataink.blog.hu/2021/04/17/hallgatni_kell?)

kép: Jelenet a Szerelem című filmből.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info