A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Most olvasom ezt a könyvet, most kaptam kedvet hozzá.

Csáth Gézáról egyébként alig tudtam többet, mint amennyit egy irodalom iránt érdeklődő, a témában nem jártas ember tudhat. Tudtam, hogy valódi, polgári neve Brenner József volt; tudtam, hogy polgári foglalkozása orvos volt; tudtam, hogy Szabadkán született, és hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére (egy időben egyik legjobb barátja, lakótársa, tréfamestere) volt; tudtam, hogy írt pár zseniális novellát, amelyben halál, misztikum, borzongás és gyönyör valamiféle szecessziós prózában vegyült el egymással; és persze azt is tudtam, hogy tragikusan korai halálát (mindössze 32 évet élt) közvetve a morfiumfüggőség, közvetlenül pedig öngyilkosság okozta. És még valamit: a magyar- és világirodalom egyik legcsodálatosabb versének tartom Kosztolányi: Csáth Gézának című művét, amely persze talán nem is annyira Csáthról szól, mint inkább az elmúlásról, a halálról, arról, hogy aki egyszer eltávozott, az soha vissza nem tér, és ily módon a szöveg méltó párja az utolsó Kosztolányi-verseknek, a Halotti beszédnek vagy a Hajnali részegségnek. E miatt a vers miatt Csáth személye valamelyest mégiscsak jobban foglalkoztatott, mint amit egy nagyon tehetséges, de a legnagyobbak közé mégsem sorolható szerző egyébként megindított volna bennem.

A monográfiának most értem el nagyjából a közepére. A “közepe” azonban egyszersmind az epicentruma is a könyvnek, ez tartalmazza az egész munka eszmei magját. Bár terjedelmileg éppen ez a középső, ötödik fejezet (Az utolsó medikus év. Kitejesedés és a hanyatlás megalapozása) a legkarcsúbb, mindössze húsz oldal, az igazi mondanivaló itt sűrűsödik össze; és talán sűrűsége miatt is robbant bennem akkorát, hogy még a könyv végigolvasása előtt írni akartam róla.

Ez a fejezet tartalmazza az alaptézist, a választ arra az alapvető kérdésre, hogy végül is miért tört derékba ez az üstökösként induló karrier. Miért nem tudta Csáth ugyanazt az utat bejárni, amit unokatestvére, noha összességében valószínűleg nem volt tehetségtelenebb nála? A morfium miatt? Nem. A morfiumfüggés nem kiváltója, hanem következménye volt a hanyatlásnak.

Szajbély egy sokkal meglepőbb elmélettel hozakodik elő. Csáth pályáját az törte derékba, hogy gyakorló orvosként, művelt és érdeklődő emberként 1908 tavaszán végigrágta magát németül a pszichoanalízis egyik alapművén, szóval elolvasta Sigmund Freud könyvét, az Álomfejtést.

Nem fogom itt megkísérelni, hogy pár bekezdésben összefoglaljam azt az egyébként is tömör húsz oldalt, amelyben Szajbély kifejti és megmagyarázza tézisét. Csak azt a mondatot és eszmei összefüggést szeretném kiemelni belőle, amely engem személy szerint is legjobban megragadott, és mintegy atomvillanás fényével világította be azt a homályt, amelybe modern korunk identitásválságai közepette nap mint nap beleütközünk, és amely majdnem engem is annyira padlóra vert, kétségbe ejtett, és tönkretett, mint Brenner Józsefet.

Az eszmei összefüggés Niklas Luhmann rendszerelmélete, a mondat pedig a következő:

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Luhmann elmélete szerint a modern társadalmat az különbözteti meg a középkoritól, hogy mivel sokkal komplexebbé vált, a társas élet különféle alrendszerekre oszlott. Ezek az alrendszerek (pl. politika, művészet, gazdaság stb.) a saját különböző szabályaik szerint működnek, és csakis akkor tudnak hatékonyan működni, ha szabályaik a többi alrendszeréivel nem keverednek. Az egyes emberek ugyanakkor több alrendszernek is részesei lehetnek (és általában részesei is), minélfogva a modern ember nem pusztán egyetlen monolit identitással rendelkezik (mint a középkori), hanem számtalan különböző identitással. A lelki béke és a kiegyensúlyozott élet záloga, hogy az ember ezeket az identitásait megfelelően el tudja különíteni, “menedzselni” tudja.

Magam éppen nemrég írtam róla, hogy a gazdaság rendszere is csak akkor képes hatékonyan működni, ha figyelembe veszi az etika szabályait; ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a gazdaság alapvető működési szabálya nem az etika, hanem a profit. Vagyis a részrendszerek időről időre érintkeznek egymással, de lényegüket tekintve elkülönülnek. És aki ezt nem veszi figyelembe, képtelenné válik az adott alrendszerben hatékonyan teljesíteni. (Például ha valaki a politikában folyton a morálra hivatkozik, valószínűleg nem lesz eredményes politikus; és aki a művészetet tudományos ismeretek kiaknázási lehetőségének tekinti, soha nem lesz igazi művész. További példák naphosszat sorolhatók.)

Luhmann rendszerelmélete nem volt új számomra. Egyrészt magától a szerzőtől is olvastam már pár szöveget (nem sokat); másrészt éppen Szajbély Mihály volt az, aki egy másik nagyszerű könyvében már kísérletet tett rá, hogy a luhmanni rendszerelméletet az irodalomtudományban is alkalmazza. Ez az említett könyv A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után valósággal lenyűgözött, mert rendet tett a fejemben számos olyan problémát illetően, amelyekről addig csak zavaros elképzeléseim voltak (pl. hogy mit jelentett a XIX. századi nemzetfogalom, mikor alakult ki a “nemzeti” irodalom Magyarországon, hogyan különült el egymástól széppróza és értekező próza, és így tovább).

Szajbély Mihály

De csak most döbbentem rá, hogy ez a kérdés engem is mennyire személyesen érint.

Hiszen magam is kapcsolatba kerülök ezekkel az alrendszerekkel. Van egy identitásom a gazdaság alrendszerében; van egy a politikáéban; van egy az etikáéban; van egy a szakmámban; és van két olyan identitásom is, amelyik parlagon hever: él bennem egy elvetélt tudós, és egy elvetélt művész. Ez utóbbi kettő számomra a legizgalmasabb, éppen azért, mert ez utóbbi kettő volt számomra a legtöbb gyönyört és izgalmat okozó terület.

Csáth katasztrófáját az okozta, hogy nem tudta a tudósi, orvosi identitását a művészével összhangba hozni. Mihelyt mélyebben belemerült a freudizmusba, rádöbbent, hogy saját írásaival mintegy leleplezi magát, legtitkosabb vágyait, örömeit, késztetéseit. Olyan, mintha meztelenre vetkőzne a világ előtt, közönség elé cipelné lelke legmélyebb, többnyire mélyen szégyellnivaló bugyrait. És ez a rádöbbenés megbénította a kezét, amikor írni kezdett volna.

Meghökkenve érzem, hogy hiszen velem is ez van! Hiszen én is ezért nem tudok írni! Annak megbolygatása, ami bennem van, nem hozható összhangba polgári énemmel. Márpedig az irodalom számomra is az, ami Csáth számára: annak kifejezése, ami más módon nem fejezhető ki. Ugyanakkor a tudományos életre is alkalmatlan vagyok, szintúgy lelki okokból. Hiszen ott sem lennének kisebbek az igényeim: valami olyat mondani, ami valóban megállja a helyét. Az irodalom- és nyelvtudomány ugyanakkor nagyon nehezen (vagy még inkább: sehogyan sem) különíthető el a fejemben egy csomó olyasmitől, ami folyamatosan belekúszik. Emlékszem a pánikra és kétségbeesésre, ami elfogott akkor, amikor egy tudományos dolgozatot kellett készítenem: azt éreztem, hogy képtelen vagyok megragadni, leszűkíteni, elemeire bontani a témát, annyi minden belekúszik és összezavarja.

Nem azt mondom, hogy én olyan tehetséges lennék, mint Csáth; inkább azt, hogy úgy. Vagyis túl sok minden érdekel, nem tudom (és igazából nem is akarom) leszűkíteni az érdeklődésemet egy bizonyos területre. Kosztolányi csak író volt, és más semmi. Érdekelte persze minden, ami a világban észlelhető volt, de éppen csak annyira, amennyire azt íróként használni tudta. Így használta a freudizmust is; eszébe sem jutott, hogy ez az akkor fiatal és izgalmas tudomány szét tudná roncsolni írói ambícióit; tisztában volt vele, hogy a tudomány sohasem értheti a művészet lényegét. El tudta különíteni a kettőt. Csáth egyfajta univerzális művész volt: író, festő, zeneszerző, és mélyen érdeklődött a természettudományok iránt is, gondolkodását legalább annyira befolyásolta Darwin, mint Tolsztoj. Írni akkor tudott igazán, amikor boldog tudatlanságban elfelejtkezett róla, hogy egy novellát tulajdonképpen “tudományos” szempontból is vizsgálni lehet. Amikor erre rádöbbent, némi túlzással egy sort sem tudott leírni többé.

Az ismertebb magyar írók közül Csáth talán az egyetlen, aki művésznevén vált ismertté. Ezt a tényt korábban egyfajta esetlegességnek tartottam. Valahogy úgy képzeltem, akkoriban sokaknak lehetett művészneve, és az övé valahogy rajta ragadt. Most, Szajbély könyvét olvasva világosnak tűnik, hogy ez korántsem esetlegesség volt: éppen Brenner József személyiségéből következett. Őbenne két ember élt: egy természettudományok iránt élénken érdeklődő, professzionális orvos és pszichiáter, akit Brenner Józsefnek hívtak; illetve egy különleges novellákat szerző író, akit Csáth Gézának. Amikor Csáth olvasni kezdte Freudot, rá kellett döbbennie, hogy ez az elkülönítés korántsem olyan problémátlan, mint képzelte: az élet valamennyi jelensége vizsgálható tudományos alapon. Két alrendszerben használt két különböző identitása elkezdte irritálni és zavarni egymást, ami ahhoz vezetett, hogy személyisége összeomlott. Brenner József megölte Csáth Gézát.

Van-e ebből valamilyen tanulság számunkra? Bizonyára. A társadalom különböző alrendszerei elkülönült szabályok szerint működnek, és aki ezeket a belső működési szabályokat nem fogadja el, az csak irritálni tudja az adott rendszert, sikeressé válni benne nem. Ez az irritáció adott esetben persze lehet olyan erős, hogy a belső működési szabályokra is kihat, de a modernitásban az már nem fordulhat elő, hogy valamennyi alrendszer tartósan egyetlen alapelv szerint működjön hatékonyan. Korunkban a teljességnek csak illúziója létezhet. Annyiféle ember vagyunk, ahány alrendszerben mozogni kezdünk. Okkal állít ez nagyon sokakat kihívások elé, és érthetővé teszi azt a sajátos neurózist és frusztrációt, amely jelenkorunkra olyannyira jellemző.

Útravallók címmel adott ki versantológiát a Cédrus Műhely Alapítvány. A kötet szervező elvét már az alcím is elárulja: Szerkesztők versantológiája. Vagyis a versek szerzői mind-mind folyóirat-szerkesztők (is), egészen pontosan a Napút munkatársai voltak vagy még mindig azok. Húsz költőről van szó, a legidősebb, Suhai Pál, 1945-ös, a legfiatalabb, Borbély András, 1982-es születésű (mint azt, ha máshonnan nem, a kötet fülén látható felsorolásból is megtudhatjuk), illetve hárman a szerzők közül (Gosztola Gábor, Németh András és Prágai Tamás) már csak műveikkel vannak köztünk.

Versantológiáról különösen nehéz feladat kritikát írni. Hiszen meg kell találni azt a centripetális erőt, amely a sok-sok kiválasztott szöveget összetartja; nem tehát külön-külön az egyes darabokról érdemes írni, hanem az egészről. Aligha volna célszerű és értelmes eljárás sorra venni mind a húsz költő – egymásétól egyébként is olykor markánsan eltérő – poétikai karakterét, és egyesével megkísérelni bemutatni őket. Ha rájuk lennénk kíváncsiak, célszerűbb lenne a saját köteteiket föllapozni. Mi, olvasók, azonban az antológiára vagyunk kíváncsiak. Mennyivel ad többet ez a gyűjtemény, mint külön-külön húsz kötetnyi vers a szerkesztőktől?

A centripetális erő – ezt már a fülszövegben hangsúlyozza Szondi György, a kötet összeállítója – semmiképpen sem a folyóirathoz való személyes, anekdotikus viszony. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki megírta a laphoz kapcsolódó emlékeit, élményeit, és ezt a gyűjteményt adták most ki. Ha így lenne, a kötet egyébként igen sokat veszítene érdekességéből, belterjesebbnek, összekacsintósabbnak hatna. Aligha tarthatna érdeklődésre számot azok között, akik – legfeljebb – csak olvasóként kísérték figyelemmel a Napút számait.

Amiről szó van, az ennek a húsz alkotónak a költői világából egy esszencia. Hat, nyolc, tíz, tizenkét vers, mely alapján képet kaphatunk róla, milyenek is ezek a költői világok. Milyenek? Nem külön-külön, hanem együtt milyenek?

Mielőtt rátérnék jellemzésükre és méltatásukra, hadd tegyek egy rövid kitérőt arról, ami a szerzőket egy szempontból biztosan összekapcsolja: mindannyian voltak lapszerkesztők.

Ha irodalmi szerkesztőkre gondolunk, tudatunkban alighanem fölmerül egy előítélet, amelynek egyaránt van pozitív és negatív oldala: ezek az emberek a hozzájuk kerülő szövegeket a befogadói elvárásokhoz igazítják. Olyan formára igyekeznek hozni az adott alkotást, amely leginkább megfelel az irodalmi sztenderdeknek, és ha egy alkotás erre semmiképpen sem alkalmas, azt visszadobják. A szerkesztő ezen előítélet szerint a középszerűség szobra is, hiszen ami esetleg sokkal jobb, mint az irodalmi sztenderdek, azt ugyanúgy nem csatolhatja a befogadói elvárásokhoz, mint azt, ami sokkal rosszabb. Munkája lényege a „középre igazítás”; célja, hogy bizonyos szint fölött ne menjünk bizonyos szint alá, de a bizonyos szint fölötti szintről nem kell hogy saját képzete legyen, ez ugyanis csak összezavarná, sőt esetleg el is lehetetlenítené küldetését. A pozitív aspektusa ennek az, hogy egy szerkesztő kellően biztos kezű és ítéletű ahhoz, hogy igénytelen írásokat ne adjon ki a kezéből; a negatív pedig az, hogy szövegei aligha fognak forradalmian új módokon megszólalni.

Vajon megerősíti-e előítéleteinket ez a kötet?

Bizonyos értelemben igen. A húsz szerző egyike sem megy „bizonyos szint alá”. Ami számomra különösen feltűnt, az a formai változatosság, az, hogy a szerzők milyen biztosan kezelik a legkülönfélébb versformákat; a szabadversek mellett föllelünk hexametereket, időmértékes verseket, szonetteket, haikukat, epigrammákat, a különböző műfajok és módok gazdag tárháza nyílik meg, és a szerzők jól is használják ezeket, azaz a forma mindig hű kísérőzenéje a tartalomnak. Halmai Tamás a kötet előszójában mindezen kívül egy (még) lényegibb vonást is kiemel. A szövegeknek egzisztenciális tétjük van. Ahogy írja: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.” Ez is abból következik, hogy a szerzőktől távol áll az igénytelenség, vagyis ha megszólalnak, akkor azt valami emberi lényeg megragadásának vágyával teszik.

De vajon előítéletünk negatív oldala is igaz-e a kötetre? Vannak-e itt forradalmian új megszólalási módok?

A szerzők között vannak nemhogy befutott, de egyenesen kanonizálódott alkotók is. Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről című versét már húsz évvel ezelőtt egyetemi szemináriumon vitattuk meg mint a kortárs magyar líra egyik gyöngyszemét. De – bár az ilyen felsorolások mindig a sértődés magvait vethetik el, tudniillik mindig vannak kimaradók – mondjuk Báthori Csaba, Zalán Tibor vagy Prágai Tamás nevét kevés irodalomszerető magyarnak kell bemutatni. Vagyis a kötet „nyitott” fölfelé is, már csak ha az irodalmi közeg konszenzusából indulunk ki, abból, hogy milyen szerzőket és milyen szövegeket ítélt a szakma az utóbbi évtizedekben középszer fölöttieknek.

De egy recenzenstől aligha pusztán ezt várja az olvasó. Személyes megrendülést is elvár, tippeket, jótanácsokat, hogy ha már kezünkben van a kötet, kinek a verseinél üssük föl (mondjuk akár a fönt említetteken kívül is).

Állok elébe, és mondok négy nevet.

Az első két említendő szerző világát egymáshoz is közelinek éreztem (nemcsak magaméhoz). Halmai Tamás és Hegyi Botos Attila költészetét egyaránt a filozófiai mélység és a kifejezésbeli finomság, olvadékonyság és precíz szelídség tünteti ki. Ősi motívumok köré épül mindkettejüknél a létezésre döbbenés eufóriája. Mivel Halmait, az ő cizellált művészetét már korábbról is jobban ismertem, hadd idézzek most egy számomra friss élményként ható részletet Hegyi Botos Attila: Zsoltár című verséből: „Kibomlok s zárulok / minden ölelésben, / zuhanok, emelkedem / egyetlen lélegzetben: / ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ.”

A harmadik név legyen azé a Borbély Andrásé, akit van szerencsém személyesen is ismerni, így nem is háríthatom el magamtól az elfogultság vádját. De a politikát (inkább úgy mondom: politikumot) mélyebb (történelem)filozófiai síkon megragadó versei akkor is föltűntek volna, ha a szövegek fölött más nevet olvasok. Hadd említsem itt külön a Migránsozás című elsöprő erejű költeményt.

A negyedik név Domokos Johannáé. Ő az egyetlen szerző, aki mindössze egy verssel szerepel a kötetben, ám ez a vers (Egy tört ének) inkább ciklus; sok kis darabka, versdarabka, Halmai Tamás előszója szerint „kódexmásolók meg nem írt verseit imitálva”. Csak egyetlen kis szilánkot idézek itt: „hegykoszorú véd ki / a bennünk örvénylő / tengerektől”.

Ezek a sorok és versek (is) azt sugallják számomra, hogy többről van itt tehát szó, mint a középszer megnyilvánulásáról, legyen az bár arany közép. Költészetszerető olvasók sok-sok kincset találnak a kötetben, és csak ajánlani tudom, hogy mindenki a maga útját járva folytasson benne barangolást, mint ahogy – hiszen ez is nyilvánvaló volt számomra, egyszersmind fontos jellemzője és erénye a kötetnek – a kötetszerzők is a maguk útját járják-járták a költészet nagy bányájában.

Milyen egy jó ember? És milyen egy rossz ember?
Hétköznapi körülmények között a jóságnak és a gonoszságnak nincsen akkora tétje. A jószerencse és a balsors ugyan ide-oda taszigálhat minket, ám ebbe még nem halunk bele, és minden túlélhető. A hétköznapi jóság és gonoszság egy-egy mondat alakját ölti. Aki érzékeny rá, azonnal megérezheti, hogy egy-egy szót mi mondatott ki. Csak határhelyzetekben derül azonban ki, hogy a gyakorlatban ezek a fogalmak mit jelentenek.
Ennyit jelentenek: a gonosz ember inkább megöli a másikat, csak hogy túléljen. A jó ember inkább meghal, csak hogy a másik éljen túl. Végeredményben minden tett és szó ebből a választásból ered.
A művészet olyan határhelyzeteket visz színre, amelyekben a választást nem lehet elsunnyogni.

Elolvastam Cormac McCarthy, amerikai író 2006-ban megjelent Az út című regényét, amely elemi erővel mutat föl egy  ilyen határhelyzetet.