Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

Nem írok friss versekről e sorozatban. Tudat alatt mintha igazat adnék atyai jó barátom egyik mondásának, mely szerint ötven évnek kell eltelnie, hogy egy irodalmi mű értékét világosan lássuk. Ha eltelik ötven év, és a költemény még mindig (avagy immár) világít, akkor az örök érték volt. Ki tudja megmondani a ma készülő irdatlan mennyiségű vers bármelyikéről, hogy tartósan is marad-e megszólító ereje, vagy csak épp egy pillanatban tűnt úgy, hogy van neki?

A kortárs irodalom szerelmesei persze okkal felelhetnék erre: hát nem mindegy, mit mond a jövő? Az irodalom mindig a jelennek készül, a jelent szólítja meg, a jelenben él. Egyet is értek ezzel, de csak részben. Az irodalom egy folyamat is, amelynek története van, és aki ma írni kezd, az egy nagyon régen megkezdett diskurzusba lép bele, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki megjelentet egy könyvet, annak Homérosz vagy Goethe ugyanúgy konkurense, mint a kortárs szerzők. Ha egy könyvtárba vagy akár könyvesboltba belépünk, ott jelen van mindenki, régi, kortárs egyaránt; a jó irodalom, akármikor íródott is, egykorú velünk. Magam tehát mindig szemmel tartom ezt a távlatot, mindig eszemben van, hogy egy kortárs szerző helyett akár Arany Jánost is olvashatnék. Márpedig az emberi életidő véges; miért ne inkább jóval töltsük meg, mint silánnyal, elévülővel, rossz minőségűvel?

Ötven évet említettem az imént. Amikor ezeket a sorokat írom, 2025 van. És csakugyan: nagyon kevés olyan, 1975 után írott vers van, amelyikben biztos lennék. Mondhatnám: két kezemen meg tudnám számolni. Az 1975 előtt írt költemények esetében van bennem valami erős bizonyosság: igen, ez klasszikus, ez kitörölhetetlen; amíg léteznek emberek, akik magyar nyelven olvasnak, addig őket mondjuk a Szeptember végén, az Eszmélet vagy az Apokrif mindig meg fogja szólítani. (Eltűnődöm azon, hogy Tandori első két zseniális kötete, a Töredék Hamletnek, illetve az Egy talált tárgy megtisztítása éppen nemrég lett ötvenéves. Pecsét is kerülhet rájuk: halhatatlanok.)

Hogy most mégis kivételt teszek egy kortárs, valóban nagyon friss, 2024-ben megjelent verssel, azt nem is azért teszem, mert maradandó értékében biztos volnék. Más valamiben vagyok biztos: abban, hogy szerzője, Gergely Ágnes, a magyar irodalom klasszikusa marad ötven év múlva is (ha lesz még akkor magyar irodalom). Talán nem a legeslegelső vonalban, a felforgató nagy zsenik között emlegetve, de szorosan mögöttük: tudni fognak róla. Gergely Ágnes a magyar irodalom „nagyasszonya”, a legnagyobb még élő költőnő. Így emlegetik. És ez a költői rang nekem átszüremlik a sorain, és túl azon, hogy maga a szöveg is tetszik, ad neki még valami többletet a tudat, hogy egy élő klasszikus talán utolsó sorait olvashatjuk.

És akkor itt elkezdhetnék hosszan mesélni arról, hogy a kulturális tudás hogyan befolyásolja a művészet befogadását. Mert bár azt hinnénk, ugyanarról beszélünk, a kultúra és a művészet valójában igen különböző dolgok, jóllehet folyamatosan át- átjárják egymást. A zenét szoktam fölhozni példaként (amikor magamban erről gondolkodom). Nekem nincs jó hallásom, mondhatni, botfülem van. A zene nem is elsősorban mint művészet hat rám elementáris erővel, hanem mint kultúrkincs. Az a sok-sok minden, ami egy dallamra rárakódik, az emlékek, az élmények, a történelem. Ezért szeretem annyira a slágereket. Egy egész kor életszemlélete bennük pulzál. Pedig a zene voltaképpen maga a művészet, az a művészeti ág, amelyiknek formáját látszólag a legkevésbé befolyásolja a kultúra. Más művészeti ágakban még sokkal nyilvánvalóbban folyik bele a kulturális tudás a műélvezetbe. Az irodalomban olyan evidensen, hogy már maga a gondolat is, hogy a kettő nem egy, magas fokú absztrakciós képességeket igényel.
Szerb Antalnak van egy érdekes megjegyzése Rilkéről, szó szerint idézem:

Vannak modern költők, akiknek művét az teszi nagyszerűvé, hogy a szépség glóriájával vonják be kultúránk kincseit, gondolatainkat, történelmünket, művészetünket — ilyen volt közöttünk Babits Mihály. És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére — ilyen volt közöttünk József Attila. Rainer Maria Rilkében mind a kettő találkozott, egyesítette a legnagyobb kultúrát a legnagyobb sejtelmességgel, a legragyogóbb tudatot a leggazdagabb öntudatlannal.

Ez az idézet annyira zseniális, hogy gyakran eszembe jut, és eljátszom néha a gondolattal, melyik költő melyik kasztba sorolható inkább, a tudatos vagy az öntudatlan alkotók közé, inkább a kultúrát, vagy inkább az ösztönöket közvetítők közé-e.

Gergely Ágnes (bár költészetét csak nagyon felületesen ismerem) inkább a babitsi csoport tagja, a Soha többé című versében pedig evidensen az.
Olyannyira az, hogy az már-már költőietlennek, művészietlennek, közhelyesnek tűnhet. És mégis, számomra ez a vers épp attól olyan megejtő, hogy (Tandorival szólván) „miket el nem ad”. Ha kezdő költő írna ilyesmit, visszadobnák a lapszerkesztők. Itt azonban egy olyan letisztultságról van szó, amelynek aranyfedezete van.
Soha többé nem láthatom Firenzét, hiszen meghalok, túl vagyok a 90-en, járni alig bírok, kész, én már nem fogok új (kulturális vagy akármilyen) élményeket gyűjtögetni; amit eddig gyűjtöttem, az az enyém. Nagyjából ez ennek a Soha többé című versnek a lényegi mondandója.
Van jó pár dolog, ami megakaszt, megdöbbent. Először is a versforma. Micsoda hagyományos jambikus lüktetés. Áprily Lajosnak van egy rövid verse, arra emlékeztet a ritmus:

Ha megkérdeznéd tőlem, jó hivem,
hogy mit adott e vigasságtalan lét,
mindössze ezt felelném röviden:
ismertem Krisztust s ismertem Anankét.

Ez a forma korántsem 2025-re, inkább 1925-re volna jellemző. Nem teljesen ugyanaz, mint Áprilynál: nem keresztrímes, hanem párrímes, de a A Soha többé nem láthatom Firenzét egészen ugyanaz ritmikailag, mint az ismertem Krisztust s ismertem Anankét.
Valami patinát, nemességet ad ez a formaválasztás a szövegnek, annak tudatát is, hogy nem kell meghajolni ezt-azt kívánó kordivat előtt, nyilván akkor a legkevésbé, amikor úgyis vége van.
A másik megdöbbentő mozzanat, hogy a létösszegzésnek ennyire szerves része a kultúraösszegzés. Mindabból, amit megéltem, Firenze (micsoda metonímia…) számomra a legfontosabb. Persze mi mást is veszítene el egy haldokló, ha nem a kultúrát?
Na de ez a sorpár?!

Szárnyat növesztek, száll velem a múltam,
ki Botticelli előtt térdre hulltam.

A szárnyról talán majd később, kezdjük Botticellivel, illetve a térdre hullással.
Térdre hullani a művészet előtt: van-e valami, ami ennél korszerűtlenebb volna?
Hiszen úgy tanultuk, hogy ennek a felfogásnak a modern kor eljövetelével leáldozott. A művészetre nem áhítattal fölnézünk, hanem mint kultúrjavat elfogyasztjuk. Egy könyv értékét az jelzi, hány példányban adják ki. Egy festményét az, mennyit adnak érte egy árverésen. A művészet célja a szórakoztatás, és ami nem szórakoztató, azt le is lehet húzni a vécén. Hogy jön egy ilyen világba az az áhítat, az a megrendülés, az a nem egyenrangú, szolgai viszony, amely a térdre hullásban fejeződik ki?
És pláne Botticelli előtt?! Hiszen az már rég meghalt! Botticelli az emberek túlnyomó többségének csak egy név, nem is mindenki tudja talán beazonosítani, pedig egyébként az egyetemes kultúra egyik leghatalmasabbja. Dehát épp ez az. Egy átlagos műveltségű ember számára Botticelli alapvetően múzeumi „dolog”. Körbemegyünk, megnézzük, úgy illik azt, megállapítjuk, hát tényleg, elég jól tudott festeni. Na de térdre hullani?!
A reneszánsszal, Firenzével ennyire intim, felkavaró viszonyba kerülni: maga a szerző is tudhatja, atipikus. De azt is tudhatja, és tudhatjuk mi is: annál elképesztőbb, megrendítőbb. Egy hatalmas nem is ott hangzik ezekben a sorokban: nem, nem fogadom el, sohasem fogadtam el, hogy a művészet csak múzeumi tárgy legyen. Nekem a művészet minden, Botticelli minden, Firenze minden. Nem dekorációja valami fontosabbnak: maga a lényeg, ami nélkül semmi sincs.
A szárny is régi, közhelyes metafora. Sok sláger is él vele. Itt persze van egy konkrét értelme is (talán ezért sem üres közhely): én már nem tudok Firenzébe menni, nem jó a lábam, nem jó a testem. De van szárnyam. Annak példája ez, amikor egy látszólagosan kiürült metafora új jelentést kap a költészetben. Repülőgépekre asszociálunk, Bookline-foglalásokra, árajánlatokra. És akkor megdöbbent minket, hogy nekem saját szárnyam van, és úgy is tudok utazni, hogy nem is vagyok ott.
A száll és a hull éles ellentétek, nagyon szép kontrapontozás. A művészet imádója akkor szárnyal, amikor térdre hull. Vagyis pontosabban: most azért tud szárnyalni, mert akkor térdre hullt.
Olyan patinás gondolkodást közvetít ez a vers, hogy lehetetlen nem érezni: szakadékok fölött egyensúlyoz. Talán van is olyan olvasója, aki úgy véli: le is zuhan. (Azaz: kimerül a közhelyben, közhelyességben.) Számomra végig magasan van, és nem zuhan le.
Miért?
Mert mindvégig a roppant bátorságot érzem benne. Bevallani azt, hogy nekem az olyan dolgok, mint Firenze, Botticelli, a reneszánsz, egyáltalán: a művészet és a kultúra egzisztenciálisan is húsba vágó dolgok, és nem ódzkodni ennek kifejezéséhez egy patinás, klasszikus, rímes formát választani, és nem kiesni a szerepből, nem elviccelni, elpoénkodni, visszavenni: ez a komolyság ünnepélyességét viszi bele a sorokba, márpedig ez is a költészet egyik lehetősége. Mit is érne az egész, ha sohasem szárnyalnánk?

Első megjelenés_
https://mondataink.blog.hu/2025/02/23/szarnyalas_es_terdre_hullas

Vajon jó-e valamire a költészet?
A kérdést nem az egyén szempontjából teszem föl. Az egyén számára persze, hogy jó lehet. Ha tetszik egy vers, az élvezetet okoz. Ezt tovább nem is kell magyarázni, mint ahogy nem magyarázzuk azt sem, hogy jó-e valamire a csokoládé.
Pontosabb tehát úgy föltenni a kérdést: társadalmi szempontból hasznos dolog-e a költészet?
A kérdésnek, így föltéve, már van akár politikai aktualitása is. Például onnan nézve, hogy támogassa-e valamely állam anyagilag is a költészetet, vagyis azokat a platformokat, médiumokat (folyóiratokat, kiadókat stb.), melyek a költészetnek teret adnak.
Kétségtelen, egy verssel nem lehet fűteni. Hogy tehát hasznos-e a költészet, az messze nem olyan egyszerűen belátható, mint hogy hasznos-e egy erőmű vagy egy kórház. Fölmerülhet a gondolat, hogy a versek (vagy tágabban értve: az irodalom) voltaképpen csak privát hasznot termel, az egyénnek nyújt kielégülést, ezért az államnak csak annyi feladata van vele, mint a csokoládégyárakkal: elég, ha terjedését a piaci viszonyokra bízza.
A probléma természetesen személyesen is foglalkoztat, nem azért, mintha költő lennék (bár jelentek már meg verseim irodalmi folyóiratokban), vagy mert része lennék az irodalom piacának (bár szerkesztője vagyok egy oldalnak, amelynek elsődleges célja az irodalom népszerűsítése), hanem azért, mert lelkes versolvasó vagyok, és mint ilyen, sokat töprengtem már a költészet hasznosságának kérdésén. Sokszor fölmerült már bennem a gondolat, hogy a haszon e téren nem valamiféle merőben privát természetű dolog, de igazán pontosan sohasem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem az.
T. S. Eliot nevét minden irodalombarát ismeri. Az Amerikából Angliába települt szerző nemcsak a huszadik század első felének egyik legjelentősebb költője és drámaírója volt, de kitűnő esszéista és kritikus is, akinek írásai az irodalomtudományt is megtermékenyítették.
Furcsa módon most nem is elsősorban emiatt kölcsönöztem ki egy magyar nyelvű esszéválogatást tőle. Inkább a politikai nézetei érdekeltek. Ő ugyanis azon szerzők egyike, akiknek világképe határozottan konzervatív jellegű volt, és magam, aki egyre inkább ebben a világnézetben találom meg szellemi otthonomat, minden hasonló gondolkodó írásaira kíváncsi vagyok.
Persze az esszékötet (Káosz a rendben) “pusztán” irodalmi kritikákat, illetve esszéket tartalmaz, de ezekből igen pontosan kirajzolódik egy szellemi attitűd. Egy olyan attitűd, amely számomra végtelenül rokonszenves.

Ennek az attitűdnek éppen nem az a lényege, amit Eliottól olyan sokat idéztek (vélhetően a leggyakrabban idézett mondata volt), hogy tudniillik “az irodalomban klasszicista, a politikában királypárti, vallási téren pedig anglo-katolikus” nézeteket vall. A lényeg sokkal inkább az, hogy folyamatosan újra és újra rákérdez az őt legmélyebben foglalkoztató problémákra, folyamatosan történeti kontextusba helyezi őket, és így minduntalan újraírja magát, egyszer sem pihen meg valamilyen biztosnak vélt doktrína fedezékében. Ez az oka, hogy ezt a kötetet, mely időrendi sorrendben mutatja be Eliot legérdekesebb esszéit, izgalmasabb volt olvasni, mint egy krimit. Hiszen a szerző véleményei az eltelő évek során folyamatosan alakultak, módosultak, finomodtak, érlelődtek. Az egyik legpregnánsabb példa Eliot viszonya Goethéhez, akiről fiatalon még azt írta, hogy mindenbe (legyen az természettudomány, költészet vagy filozófia) csak belekontárkodott, de semmiben sem teremtett igazán nagyot; 1955-ben, 67 évesen azonban már Goethe rendkívüli bölcsességét vélte fölfedezni ebben a “kontárkodásban”. Az ítéleteink időhöz kötöttek, saját korunk és helyünk korlátai között élünk, és csak ennek belátása által szabadulhatunk ki e korlátok közül, amilyen mértékben egyáltalán kiszabadulhatunk.
Nem véletlen, hogy a rám legnagyobb hatást gyakorló Eliot-esszé is viszonylag kései. A költészet társadalmi hivatása című előadás a végleges formáját 1945-ben, azaz a szerző 57 éves korában nyerte el. Ezt a 15 oldalas írást a nagy kincsek között, életem nagy “esszé-élményei” között fogom számon tartani.
Eliot ugyanazt a kérdést teszi föl (kicsit más formában), mint én: hogyan hat a költészet a társadalomra? Azt az állítást fogalmazza meg, hogy a költészet azokra is hat, akik egyáltalán nem olvasnak verseket, sőt akik a költők nevét sem ismerik. A kifejezésmódok ugyanis titkos csatornákon átszivárognak a hétköznapi életbe, és megváltoztatják valamennyiünk gondolkodását. Ezek megújítását, tehát az új életviszonyokhoz igazodó új megfogalmazások éltetését, folyamatosan fönn kell tartani.
Mert nyelvünk folyamatosan változik; életmódunkat is változásra kényszerítik a környezetünkben végbemenő legkülönbözőbb fajta anyagi változások; és ha hiányoznak közülünk azok a kevesek, akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül, akkor előbb-utóbb elkorcsosul az a képességünk, hogy kifejezzünk, sőt, hogy akár csak érezzünk is valami egyebet, mint a legnyersebb érzelmeket.
A költők azok a kevesek, “akikben a kivételes érzékenység a szavak fölötti kivételes hatalommal egyesül”, vagyis ők azok, akik a világ változásait ki tudják fejezni.
Hogy mennyi minden megváltozik egy emberöltő alatt, azt különösebben aligha kell bizonygatni. De vajon ki tudjuk-e fejezni ezeket a változásokat?
Mi, hétköznapi emberek erre nem vagyunk képesek. Elborít minket a sok változás, és úgy úszunk bennük, ahogyan a hajószerencsétlenségek túlélője a part felé: a túlélésre koncentrálva. Meg kell tanulnunk az új viszonyokat, az új eszközök kezelését, az új életmóddal járó különféle nehézségeket és feladatokat, és egyszerűen nincs időnk rá (azon túl, hogy képességünk sem) kifejezni, amit érzünk közben.
A művészek arra valók, hogy ezt megtegyék helyettünk.
A mondatban ott van a válasz arra, hogy mi ennek a társadalmi haszna. A költők éberen tartják azt az emberi képességünket, hogy érzelmeinket kifinomultan elemezzük, aminek következtében nemcsak jobban fogjuk kifejezni magunkat, hanem — és ez csakugyan valami csodálatos dolog — többet is fogunk érezni, mint költők nélkül tennénk.
Jómagam nem olyasminek látom ezt, ami kevesek belügye. Ellenkezőleg: alig látok a valóságban valami égetőbben fontosat ennél.
Nem csupán unalomból vagy felületes kíváncsiságból szoktam végiggörgetni az egeret a kommenteken, ha elolvasok egy újságcikket. Érdekel, hogy az emberek, a leghétköznapibbak, hogyan fejezik ki magukat, az érzelmeiket. Afféle szociológiai érdeklődés is ez, tudva persze, hogy “felmérésem” a legkevésbé sem reprezentatív, és így következtetéseim sem lehetnek többek egy unatkozó netezőénél. De az tényszerűen állítható, hogy igen sok olyan ember van, aki képtelen kifejezésre juttatni mást, mint a “legnyersebb érzelmeket”. Igen valószínű módon azért, mert nem is érez mást.
A költők feladata az, hogy az érzelmek spektruma ilyen-olyan módon, de eljusson ezekhez az emberekhez (is), és ráeszméltesse őket, hogy lehet másféleképpen, többféleképpen, sokféleképpen is érezni. Hogy az emberi érzelemvilág gazdag. Hogy nemcsak gyűlölni és rajongani lehet: létezik csodálat, kétely, ábránd, remény, félelem, mosoly, harag, közöny, irónia, ijedtség, rokonszenv, unalom, rémület, és még annyi, de annyi másfajta viszonyulás is — voltaképpen bármihez, amivel csak szembesülünk.
A költészet ébren tartja ösztöneinket, sőt folyamatosan finomítja, edzi, erősíti is azokat.

Eliot az esszéje végén megemlíti, hogyan hatna rá a hír, hogy egy országban megszűnt a költészet, hogy például mondjuk Norvégiában újabban már nem írnak verseket, hogy ez ugyanúgy “kiment a divatból”, mint az istenhit. Azt írja, hogy “ez nagyon is megtörténhetik”. A riadalom, amit érezne, több lenne, mint a szokásos részvét.
Magam is azt hiszem, hogy csak addig lehetünk jövőnket illetően derűlátók (de addig feltétlenül), amíg a költészet így vagy úgy, de képes betölteni azt a hivatását, hogy sok-sok emberhez eljusson.
A haszon, amely a társadalomra nézve ebből származik, közvetett.

Aki többet képes érezni, és érzelmeit képes összhangba hozni a világ folyamatos változásaival, az minden megnyilvánulásával civilizálja az életet. Úgy tartja fönn és úgy gazdagítja, hogy észre se vesszük, csak hatásait érezzük, mint az oxigéndúsabb levegőnek.

Első közlés: https://mondataink.blog.hu/2022/09/25/mire_jo_a_kolteszet#more17939238

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.
Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.
A regény főszereplőjét a szerző Tyll Eulenspiegelről mintázta, aki legendás alakja a német irodalomnak. Eredetileg ő egy XIV. században élt vásári komédiás volt, bohóc, kötéltáncos és zsonglőr, aki meséivel görbe tükröt tartott kora társadalma elé. Alakját sokan feldolgozták, legkorábbi forrásunk egy 1510-es népkönyv, melyet aztán különféle nyelvekre fordítottak le, majd írók és zeneszerzők is újrakomponálták a történetét.

Vajon miért helyezi Kehlmann a XVII. századba ezt az alakot? Nyilván azért, mert Tyll (vagy Till) fogalommá vált. Ő az az ember, aki soha nem hal meg; aki túlél minden kort és minden történelmi fordulatot, éppúgy élhet a középkorban, mint az újkorban, és élhetne akár a jelenben is. Egy magatartás avagy még inkább: életforma, sőt még inkább: életfelfogás jellegzetes képviselője ő. Ő az az ember, aki nem tagozódik bele a társadalom merev szokásrendjébe, hanem kiszakad abból, hogy szabadon, bár bohócként járjon a saját útján, meghódítva olyan magasságokat, amelyekről az egyszerű halandók legfeljebb álmodni képesek.
Tyll tehát maga a művész szimbóluma? Nem egészen. Tyll több is, és kevesebb is művésznél. Kevesebb, mert alkotásai nem maradandók, csak a pillanatnak szólnak. De több, mert azokban a pillanatokban viszont az élet legvégső kérdéseit feszegeti, a világ lényegét, működését tárja föl, és hatása sokkal rendkívülibb, mint egy hétköznapi művészé: képes az emberekből kihozni az állatot; de ha úgy akarja, az állatokat akár beszélni is megtanítja.
Minderre csak úgy lehet képes, ha transzcendens erők szegődnek hozzá segítségül. A regény elején megismerjük Tyll gyerekkorát, és szó van egy éjszakáról, amelyet Tyll teljesen egyedül tölt el a farkasokkal és különféle rémségekkel teli erdőben. Ez az éjszaka amolyan beavatási szertartás az akkor már képességeit próbálgató, kötélen táncolni tanuló fiú számára. Apja, egy különleges molnár, az inasaival indul a keresésére, és amikor meglátják őt az erdő mélyén, megfagy ereikben a vér. Olyat látnak, amiről alig hiszik el, hogy valóság lehet. A hátborzongató jelenetben az apa végül képes szóhoz jutni, és megkérdezi Tylltől, mégis mi bújt belé.

“Der große, große Teufel”, sagt der Junge fröhlich.

Vagyis: a nagy, nagy ördög, feleli a fiú boldogan.
Miféle ördögről van szó? Netán a kereszténység Sátánjáról? Teológiai értelemben bizonyára nem, de a regény világában kulcsszerepet játszó jezsuita felfogás szerint, amely mélyen át van itatva a túlvilág (és az örök túlvilági szenvedés) iszonyatával, nagyon is. Itt is látszik, milyen zseniálisan választotta ki Kehlmann a történet korát: a XVII. században fénykorát élő ellenreformációs mozgalom interpretációs terében minden másnál világosabban látható, mi az, ami ellen ez a mondat felszólal.
A regényben fölbukkanó jezsuita inkvizítorok sok tekintetben nagyon is hasonlóak Tyllhez (és Tyll “boszorkány” apjához, aki a világ rejtelmeit kutatja a maga kezdetleges módszereivel, miközben egymaga ébred rá évezredes filozófiai rejtélyekre). A hétköznapi tömegből kiemelkedve ők is a tudás, a világ megismerésének szolgálatába állnak. De van egy pont, amelyen nem juthatnak túl, és éppen ezért az ezen átjutókat engesztelhetetlenül üldözik, irtják, pusztítják. Számukra ugyanis ez a pont a “nagy, nagy ördögé”: a szabad, független, tiszta megismerés, a minden kényszertől mentes boldogság, a levegőben repülés lehetősége. A kötéltánc vállalása iszonyatos mélységek fölött.

Nem ez az egyetlen mozzanata a regénynek, ahol a szöveg egészen döbbenetesen elmélyül. A könyv fölvonultatja a XVII. század számos ismert figuráját. Micsoda zavaros és összetett kor. Az angol “téli királyné”, akinek férjét Prágában királlyá koronázták (majd még azon a télen el is üldözték a trónról), kirobbantva ezzel Európa történelmének egyik (ha nem a) legvéresebb és legpusztítóbb, soha véget érni nem akaró háborúját, gyerekkorában még Shakespeare drámáinak bűvöletében nőtt föl. Ez a látszólag anekdotikus érdekesség azonban a regényben szervező elvvé válik: Liz ugyanis innentől fogva már az igazi drámákat keresi, és a háború is tulajdonképpen azért tör ki, mert Liz szeretett volna élőben megélni egy Shakespeare-drámát. (És csak bamba és ügyetlen férjére haragszik, aki elüldözését képtelen méltó monológgal kommentálni.) Mi ez, ha nem megdöbbentő felismerés? A háborúkat nem ügyetlen királyok, versengő fejedelmek, vallási fanatikusok és vérszomjas hadvezérek robbantják ki, hanem drámaírók…
A művészet tehát embertelen, pontosabban: emberfeletti hatalom. Sokkal nagyobb hatalom, mint akármelyik királyé. Az uralkodók a regényben komikus alakoknak mutatkoznak, a svéd Gustav Adolf, a kor legnagyobbja, ételmaradékokkal a szakállában fogadja sátrában a téli királyt, miközben környezetét iszonyatos bűz lengi be.
De mint minden nagy írónál, komikum és tragikum elválaszthatatlanok itt is. Kehlmann csodálatosan kiegyensúlyozott kompozíciót működtet, melynek során gyönyörűen tükröz egymásra gazdagot és szegényt; fenségest és szánalmast; jót és gonoszt; félelmetest és nevetségest. Az elbeszélő nem elfogult senkivel sem, mindenkinek megmutatja — legalább egy pillanatra — a jó és a gyenge oldalát, maga is sokszor a giccs határán kötéltáncolva.
Olyan az egész, mint amikor valaki kiölti a nyelvét. Mint amikor a “nagy, nagy ördög” kiölti a nyelvét. Hullahegyek között, fekélyek, pestis, döghalál és pusztulás pillanatnyi szünetében jön valaki, aki mégis nevetésre bírja az embereket, és sokkal magasabban állva, mint ők, kaján vigyorral nézi, ahogyan a népek gyilkolják egymást. A könyv borítóján látható ez a hideglelős vigyor, egy ördög vigyora, aki emberfeletti módon emberibb, mint az egymást pusztító tömeg arctalan masszája. Nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék elfelejteni. Zseniális könyv.