“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

* Kurdi Imre fordítása

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)

Az m5 csatornán késő éjjel adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es, Andrea Arnold rendezte feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a “top 10” regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: “Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban.” És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy “vadember”, igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe “Szelesdomb” erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud “találta föl” azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, “jobban” ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

Forrás: https://mondataink.blog.hu/2017/10/02/az_osember_eletre_kel

Ajánljuk még Ureczky Eszter remek dolgozatét: https://metropolis.org.hu/az-idegen-sebe