Bodrogi Csongor összes bejegyzése

Bejegyzések

Kincskereső (Útravallók)

Hozzászólás most!

Útravallók címmel adott ki versantológiát a Cédrus Műhely Alapítvány. A kötet szervező elvét már az alcím is elárulja: Szerkesztők versantológiája. Vagyis a versek szerzői mind-mind folyóirat-szerkesztők (is), egészen pontosan a Napút munkatársai voltak vagy még mindig azok. Húsz költőről van szó, a legidősebb, Suhai Pál, 1945-ös, a legfiatalabb, Borbély András, 1982-es születésű (mint azt, ha máshonnan nem, a kötet fülén látható felsorolásból is megtudhatjuk), illetve hárman a szerzők közül (Gosztola Gábor, Németh András és Prágai Tamás) már csak műveikkel vannak köztünk.

 

Versantológiáról különösen nehéz feladat kritikát írni. Hiszen meg kell találni azt a centripetális erőt, amely a sok-sok kiválasztott szöveget összetartja; nem tehát külön-külön az egyes darabokról érdemes írni, hanem az egészről. Aligha volna célszerű és értelmes eljárás sorra venni mind a húsz költő – egymásétól egyébként is olykor markánsan eltérő – poétikai karakterét, és egyesével megkísérelni bemutatni őket. Ha rájuk lennénk kíváncsiak, célszerűbb lenne a saját köteteiket föllapozni. Mi, olvasók, azonban az antológiára vagyunk kíváncsiak. Mennyivel ad többet ez a gyűjtemény, mint külön-külön húsz kötetnyi vers a szerkesztőktől?

A centripetális erő – ezt már a fülszövegben hangsúlyozza Szondi György, a kötet összeállítója – semmiképpen sem a folyóirathoz való személyes, anekdotikus viszony. Nem arról van szó tehát, hogy ki-ki megírta a laphoz kapcsolódó emlékeit, élményeit, és ezt a gyűjteményt adták most ki. Ha így lenne, a kötet egyébként igen sokat veszítene érdekességéből, belterjesebbnek, összekacsintósabbnak hatna. Aligha tarthatna érdeklődésre számot azok között, akik – legfeljebb – csak olvasóként kísérték figyelemmel a Napút számait.

Amiről szó van, az ennek a húsz alkotónak a költői világából egy esszencia. Hat, nyolc, tíz, tizenkét vers, mely alapján képet kaphatunk róla, milyenek is ezek a költői világok. Milyenek? Nem külön-külön, hanem együtt milyenek?

Mielőtt rátérnék jellemzésükre és méltatásukra, hadd tegyek egy rövid kitérőt arról, ami a szerzőket egy szempontból biztosan összekapcsolja: mindannyian voltak lapszerkesztők.

Ha irodalmi szerkesztőkre gondolunk, tudatunkban alighanem fölmerül egy előítélet, amelynek egyaránt van pozitív és negatív oldala: ezek az emberek a hozzájuk kerülő szövegeket a befogadói elvárásokhoz igazítják. Olyan formára igyekeznek hozni az adott alkotást, amely leginkább megfelel az irodalmi sztenderdeknek, és ha egy alkotás erre semmiképpen sem alkalmas, azt visszadobják. A szerkesztő ezen előítélet szerint a középszerűség szobra is, hiszen ami esetleg sokkal jobb, mint az irodalmi sztenderdek, azt ugyanúgy nem csatolhatja a befogadói elvárásokhoz, mint azt, ami sokkal rosszabb. Munkája lényege a „középre igazítás”; célja, hogy bizonyos szint fölött ne menjünk bizonyos szint alá, de a bizonyos szint fölötti szintről nem kell hogy saját képzete legyen, ez ugyanis csak összezavarná, sőt esetleg el is lehetetlenítené küldetését. A pozitív aspektusa ennek az, hogy egy szerkesztő kellően biztos kezű és ítéletű ahhoz, hogy igénytelen írásokat ne adjon ki a kezéből; a negatív pedig az, hogy szövegei aligha fognak forradalmian új módokon megszólalni.

Vajon megerősíti-e előítéleteinket ez a kötet?

Bizonyos értelemben igen. A húsz szerző egyike sem megy „bizonyos szint alá”. Ami számomra különösen feltűnt, az a formai változatosság, az, hogy a szerzők milyen biztosan kezelik a legkülönfélébb versformákat; a szabadversek mellett föllelünk hexametereket, időmértékes verseket, szonetteket, haikukat, epigrammákat, a különböző műfajok és módok gazdag tárháza nyílik meg, és a szerzők jól is használják ezeket, azaz a forma mindig hű kísérőzenéje a tartalomnak. Halmai Tamás a kötet előszójában mindezen kívül egy (még) lényegibb vonást is kiemel. A szövegeknek egzisztenciális tétjük van. Ahogy írja: „Mert bárhol ütjük föl e könyvet: centrumot olvasunk.” Ez is abból következik, hogy a szerzőktől távol áll az igénytelenség, vagyis ha megszólalnak, akkor azt valami emberi lényeg megragadásának vágyával teszik.

De vajon előítéletünk negatív oldala is igaz-e a kötetre? Vannak-e itt forradalmian új megszólalási módok?

A szerzők között vannak nemhogy befutott, de egyenesen kanonizálódott alkotók is. Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről című versét már húsz évvel ezelőtt egyetemi szemináriumon vitattuk meg mint a kortárs magyar líra egyik gyöngyszemét. De – bár az ilyen felsorolások mindig a sértődés magvait vethetik el, tudniillik mindig vannak kimaradók – mondjuk Báthori Csaba, Zalán Tibor vagy Prágai Tamás nevét kevés irodalomszerető magyarnak kell bemutatni. Vagyis a kötet „nyitott” fölfelé is, már csak ha az irodalmi közeg konszenzusából indulunk ki, abból, hogy milyen szerzőket és milyen szövegeket ítélt a szakma az utóbbi évtizedekben középszer fölöttieknek.

De egy recenzenstől aligha pusztán ezt várja az olvasó. Személyes megrendülést is elvár, tippeket, jótanácsokat, hogy ha már kezünkben van a kötet, kinek a verseinél üssük föl (mondjuk akár a fönt említetteken kívül is).

Állok elébe, és mondok négy nevet.

Az első két említendő szerző világát egymáshoz is közelinek éreztem (nemcsak magaméhoz). Halmai Tamás és Hegyi Botos Attila költészetét egyaránt a filozófiai mélység és a kifejezésbeli finomság, olvadékonyság és precíz szelídség tünteti ki. Ősi motívumok köré épül mindkettejüknél a létezésre döbbenés eufóriája. Mivel Halmait, az ő cizellált művészetét már korábbról is jobban ismertem, hadd idézzek most egy számomra friss élményként ható részletet Hegyi Botos Attila: Zsoltár című verséből: „Kibomlok s zárulok / minden ölelésben, / zuhanok, emelkedem / egyetlen lélegzetben: / ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ.”

A harmadik név legyen azé a Borbély Andrásé, akit van szerencsém személyesen is ismerni, így nem is háríthatom el magamtól az elfogultság vádját. De a politikát (inkább úgy mondom: politikumot) mélyebb (történelem)filozófiai síkon megragadó versei akkor is föltűntek volna, ha a szövegek fölött más nevet olvasok. Hadd említsem itt külön a Migránsozás című elsöprő erejű költeményt.

A negyedik név Domokos Johannáé. Ő az egyetlen szerző, aki mindössze egy verssel szerepel a kötetben, ám ez a vers (Egy tört ének) inkább ciklus; sok kis darabka, versdarabka, Halmai Tamás előszója szerint „kódexmásolók meg nem írt verseit imitálva”. Csak egyetlen kis szilánkot idézek itt: „hegykoszorú véd ki / a bennünk örvénylő / tengerektől”.

Ezek a sorok és versek (is) azt sugallják számomra, hogy többről van itt tehát szó, mint a középszer megnyilvánulásáról, legyen az bár arany közép. Költészetszerető olvasók sok-sok kincset találnak a kötetben, és csak ajánlani tudom, hogy mindenki a maga útját járva folytasson benne barangolást, mint ahogy – hiszen ez is nyilvánvaló volt számomra, egyszersmind fontos jellemzője és erénye a kötetnek – a kötetszerzők is a maguk útját járják-járták a költészet nagy bányájában.

Bejegyzések

A jókról és a gonoszokról (Cormac McCarthy: Az út)

Hozzászólás most!

Milyen egy jó ember? És milyen egy rossz ember?
Hétköznapi körülmények között a jóságnak és a gonoszságnak nincsen akkora tétje. A jószerencse és a balsors ugyan ide-oda taszigálhat minket, ám ebbe még nem halunk bele, és minden túlélhető. A hétköznapi jóság és gonoszság egy-egy mondat alakját ölti. Aki érzékeny rá, azonnal megérezheti, hogy egy-egy szót mi mondatott ki. Csak határhelyzetekben derül azonban ki, hogy a gyakorlatban ezek a fogalmak mit jelentenek.
Ennyit jelentenek: a gonosz ember inkább megöli a másikat, csak hogy túléljen. A jó ember inkább meghal, csak hogy a másik éljen túl. Végeredményben minden tett és szó ebből a választásból ered.
A művészet olyan határhelyzeteket visz színre, amelyekben a választást nem lehet elsunnyogni.

Elolvastam Cormac McCarthy, amerikai író 2006-ban megjelent Az út című regényét, amely elemi erővel mutat föl egy  ilyen határhelyzetet.

A könyv, amelyet a Times az ezredforduló utáni évtized legjobb regényének választott, egy posztapokaliptikus térben játszódik. Sehol sem derül ki a szövegből, hogy mi történhetett, mindenesetre minimum egy atomfegyverekkel megvívott világháború, mert az eseményt jóformán senki sem élte túl. Két ember, egy apa és a fia vándorolnak a hamu borította, napfényt nem ismerő, sötétségbe burkolózó tájon “dél felé”, a “tenger felé”, abban a reményben, hogy… Hogy… Milyen reményben is? Hogy túlélik.
Az apát és a fiút két alapvető veszély fenyegeti: az egyik az éhhalál (hiszen minden civilizáció odalett, és élelmet a rommá aszalódott, hamulepte házakban és vidékeken csak véletlenül találni); a másik a gonoszok. A gonoszok (ez a szövegből csak sejtetésekkel derül ki) fölkutatják a még életben maradt embereket, beterelik őket egy raktárba, majd megsütik és elfogyasztják őket.
Ilyen körülmények között próbál apa és fiú túlélni, menekülni, ember maradni.
Mi hát ilyenkor az ember választása?
Választhatja azt, hogy öngyilkos lesz. Ezt a döntést hozza meg a fiú anyja, a férfi felesége. A döntés érthető, mégis érezzük olvasóként, hogy zsigerileg önző. Az anya talán tudna még lelket önteni a két életben maradóba, talán meg tudná könnyíteni az életüket pusztán a jelenlétével. De az anya nem hisz. Nem hisz, és elátkozza Istent és az életet.
Jellemző magatartás ez ma, talán a legjellemzőbb. Ítélkezni fölötte nem lehet, hiszen a hit képessége adomány. Az anya nem tehet róla, hogy adott helyzetben már csak a teljes megsemmisülésben bízik. Sokan tennének így az ő helyében. Én is így tennék? Az olvasó önkéntelenül fölveti ezt a kérdést, és nem biztos, hogy meg tudja válaszolni.
Egy másik lehetséges magatartás a gonoszoké. Bennük dolgozik a túlélés hite. Talán még a remény is, hogy egyszer véget ér a rémálom. De belőlük hiányzik a szeretet képessége. Megölni és megenni a másikat, hogy én túléljek: ilyesmit nem szabad tenni.
Vagy (és itt egy fontos közbevetés jön): nem kultúrafüggő ez?
A kannibalizmus szokása bizonyos bennszülött társadalmakban nem gonoszságból fakad, hanem a túlélés ösztönéből. Látszólag egy posztapokaliptikus világban ugyanez az erkölcs tér vissza. De ez csak látszólagos azonosság. Visszatérni egy alacsonyabb kultúrszintre nem azonos azzal, hogy valaki abba a kultúrszintbe születik bele. Egy bennszülött kannibál ehet emberhúst anélkül, hogy erkölcstelen volna. Egy civilizált nyugati ember ilyet soha nem tehet.
Hacsak nem gonosz. Ha nem érdekli az erkölcs. Ez is választás kérdése.
És van egy harmadik választás is: megpróbálni ember maradni. Ezt választja apa és fiú. És amikor ennek indokait próbálják megtalálni, a fiú azt mondja, hogy “mert mi vagyunk a jók”, no meg:

És mi visszük a tüzet.

Ezt a mondatot nyilvánvalóan az apjától hallhatta. A bája is ebből fakad. Talán lehet szó szerint is érteni, de a mondat mélyebb jelentése nyilvánvalóan metaforikus. Hogyan jutna eszébe egy tízéves (?) fiúnak egy ilyen metafora? Nem eszébe jut, hanem visszamondja. Hogy érti-e egészen, azt nem tudjuk, illetve mi magunk sem tudjuk pontosan, hogy a mondat mit jelent. Szóval valószínűleg éppen csak annyira, mint a fiú.
Mit jelent a mondat?
Nagyjából valami olyasmit, mint Krisztusé: ti vagytok a föld sója; ha a só megízetlenül, ki ízesíti meg?
A világnak és az emberségnek végleg vége, ha mindenki csak úgy fog gondolkodni, mint a feleség, vagy mint a gonoszok. Kell hogy legyenek olyanok, akik viszik magukkal az emberség tüzét.
jó ember nem adhatja föl, mert a jó ember hisz.
Hogy miben? Az életüket sem jövő, sem egyéb jóság nem kecsegteti. Egy-két hónappal talán még ki tudják tolni haláluk idejét. Útjuk lényegében értelmetlen, és teljesen reménytelen.
De a választás nem is arról szól, hogy kinek lesz jobb. A választás arról szól, hogy ki lesz jobb. És ezt a döntést az ember nem csak határhelyzetekben hozhatja meg.

Cormac McCarthy regénye elemi erejű kiállás az ember döntési szabadsága mellett. Azt üzeni, hogy még a legképtelenebb borzalmak közepette is rajtunk múlik, kik legyünk.

Bejegyzések

Nyugalom

Hozzászólás most!

Nem olyan nagyon régen egy beszélgetés közben ismét szóba került az őszinteség. Őszinte az, aki nyíltan elmondja, ami a szívén van, nem mérlegeli az egyes szavai beláthatatlan következményeit. Ismét rájöttem, hogy mennyire nem vagyok őszinte. És ismét rájöttem, hogy mennyire jó lenne őszinte lenni. Az igazi őszinteség voltaképpen nem is más ugyanis, mint szélsőséges, lenyűgöző bátorság.
Ezer okot lehetne mondani, hogy az ember miért nem azt mondja ki, amit gondol. Nem akar valakit megbántani; nem akarja, hogy szavai miatt felelősségre vonják; nem akar szénné égni mások előtt; nem akarja elvéteni a helyzet kényes egyensúlyát, amelybe belekerült. Mindez azonban mind-mind gyávaság. Valójában úgy kellene beszélnünk mindig, mint aki tudja, hogy nincs második esélye.
Most őszinte leszek: a nyáron valamikor megpróbáltam lefordítani magyarra egy spanyol verset, Emilio Prados egyik 11 soros költeményét. Kosztolányi Dezső spanyol műfordításai között találtam meg a szöveget, két magyarítással együtt, Kosztolányiéval, illetve Imecs Béláéval. Egyik fordítás sem tetszett igazán, az eredeti szöveg viszont nagyon, ezért elkezdtem forgatni magamban a szavakat, és addig nem bírtam lenyugodni (igen, még az ágyamból is kikeltem, az éj közepén, hogy egy papírcetlire gyorsan lejegyezzem a szavaimat), amíg el nem készült egy harmadik változat. Nem tudtam, mit kezdjek a szöveggel, így hát úgy döntöttem, idehozom a blogomra, és megosztom a nagyvilággal. Csakhogy az történt, hogy pár nap múlva máris rájöttem, az én fordításom sem jó, és egy rossz szöveget már nem akartam idemásolni, égetni magamat. (Így voltam, azt hiszem, titkon, azzal a közel ezer versemmel is, amit életem során írtam: túlnyomó többségüket még soha senki sem olvasta rajtam kívül; nagyon féltem a letaglózó kritikáktól.) Úgy éreztem, lenne olvasóm, aki nem értené, hogy nem reklámozni akarnék egy szöveget, hanem gondolkodásra hívni ott, ahol három-négy szöveg összetalálkozik, és ahol a szikrából egyszer csak egy soha nem látott valami pattan elő; valami, ami talán nem szép, vagy nem jó, közvetlen haszna pedig pláne nincs, viszont érdekes.
Most, mintegy két hónap után jutottam el oda, hogy ez a szempont már ne érdekeljen. Úgy látszik, tizenegy sor esetében két hónap a gyávaság legyőzésének szintideje nálam. Hány évig kellene élnem, hogy legyen bátorságom elmondani azt a tizenegymillió dolgot, amit most még nem merek? Ez talán matekfeladványnak is elmenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy itt nem egy egyenesen arányos függvényről van szó; aki egyszer elkezd beszélni, az folyamatosan válik egyre szókimondóbbá, így a görbe egy hiperbolához jobban hasonlítana.

De félre az őszinteségről szóló elmélkedéssel; lássuk a verset.

Mint említettem, Emilio Prados a szerző. Spanyol költő volt, 1899-től 1962-ig élt, az úgynevezett “’27-es generáció” tagja volt, mely olyan kiválóságokat adott a spanyol irodalomnak és kultúrának, mint Federico García Lorca, Rafael Alberti, Luis Buñuel vagy Salvador Dalí. A vers címe Calma [Nyugalom], és egy 1932-ben megjelent antológiából ismerhette meg Kosztolányi, aki 1935-ben fordította le. Imecs Béla fordítása 1941-ben jelent meg. Azóta, tudtommal, nem született újabb magyar fordítás róla.
Az eredeti szöveg így szól:

Cielo gris.
Suelo rojo.
De un olivo a otro
vuela el tordo.

En la tarde hay un sapo
de ceniza y oro.

Suelo gris.
Cielo rojo…

– Quedó la luna enredada
en el olivar.
Quedó la luna olvidada -.

Nyers fordításban, betartva a szakaszhatárokat, így:

Szürke ég.
Vörös föld.
Egyik olajfáról a másikra
röpül a rigó.

Az estében van egy varangyos béka
hamuból és aranyból.

Szürke föld.
Vörös ég…

A hold fogva maradt
az olajligetben.
A holdat ott felejtették.

Meg kell jegyeznem, hogy én természetesen nem ilyen sorrendben olvastam el a szövegeket. Először Kosztolányi fordítását olvastam el, és ekkor a vers még különösebben nem fogott meg. Aztán olvastam el Imecs Béláét, amely bizonyos tekintetben elmarad előbbi mögött, mégis abban volt az a mozzanat, amely megragadott, és amely miatt aztán elkezdett foglalkoztatni az eredeti is. Ez a mozzanat a vers zárása volt, amely Kosztolányinál kicsit sem drámai, sőt szinte banális; az eredetiben és Imecsnél azonban megdöbbentő. Ki felejtette ott a holdat, és hová akarta volna elvinni?
Nézzük most akkor a két fordítást. Először Kosztolányiét:

Nyugalom

Az égbolt szürke, szürke,
a föld vörös és rikitó.
Olajfa ágain repült le
most a rigó.

Hamuból és aranyból van a langyos
alkonyban egy varangyos.

A föld már szürke rég,
vörös az ég.

Halvány
hold bújik az olajfán
és eltűnik a  csöndbe lanyhán.

És Imecsét:

Szélcsend

Az ég szürke,
a föld vörös.
A rigó egyik olajfáról
a másikra röpdös.

Az este a varangy hamvas
aranyszínébe öltözött.

A föld szürke,
az ég vörös…

A hold megakadt s ottmaradt
az olajfaligetben.
Ott felejtették a holdat.

Végh Dániel hosszú tanulmányt írt Kosztolányi spanyol műfordításairól, amelyben összehasonlítja e két munkát is, és kiemeli, hogy Kosztolányi fordítása szándékoltan “színesebb” az eredetinél. Így kísérli meg visszaadni annak spanyol fül számára különösen szokatlan, hiányos, furcsa szerkezetét. Imecs fordítása viszont túl köznapi az eredetihez képest, ezért, hiába hűbb, kevésbé sikerült.
Talán mert nem vagyok spanyol, és így nem annyira érzem át a szavak színeit, számomra a szövegnek a filozofikussága megragadó, és azt Imecs jobban visszaadja; egyrészt az utolsó versszakkal, ami nála (szerintem) sokkal jobb; másrészt az “ég szürke – föld vörös” és fordítva alakzat meghagyásával, amely Kosztolányinál nem olyan föltűnően bukkan elő, kicsit szét van írva.
Pedig ez a szerkezet annyira bravúros, hogy szinte önálló versnek is beillene:

Cielo gris.
Suelo rojo.

Suelo gris.
Cielo rojo.

Előbb az ég szürke, és a föld piros, majd a föld szürke, és az ég piros.
Mit jelent ez? Hát azt, hogy kicserélődik ég és föld. Aki a földön volt, az égbe megy, aki az égben volt, az a földre jön. Akár keresztény létfilozófiát is jelenthet ez a pár szó, és milyen varázslatos, hogy ég és föld a spanyolban csak egyetlen félhangban tér el… Kosztolányi fordításában sajnos elvész számomra ez a filozofikus tartalom, mintha a fordító nem érezne rá.
Imecsé a maga prózaiságában közelebb áll hozzá, de egy-két aprósággal nála sem tudtam kibékülni. Úgy éreztem, hogy ezt a verset muszáj legalábbis megpróbálni újra lefordítani.

Így készült el a saját verzióm:

Nyugalom

Szürke az ég.
Vörös a föld lenn.
Olajágról olajágra
rigó röppen.

Hamvas-arany varangy ül lenn
az esti földben.

Vörös az ég.
Szürke a föld lenn…

– Ahol az ág az éggel összeolvad
olajligetben,
ott felejtették, fönn, a holdat. –

Van a versnek egy olyan tulajdonsága, melyről eddig nem ejtettem szót, pedig lényeges: végighúzódik az eredeti szövegen egy olyan rímsor, amely szinte fülsértő monotonitást ad neki (rojo-tordo-sapo-oro-rojo), és amely az utolsó versszakban egy picit megváltozik, de ugyanolyan nőrímes, mélyhangzós, furcsa hatást kelt (enredada-olvidada). Az eredeti szöveget olvasva számomra ez a rímsor nagyon fontos, mert az egész szövegnek valami monoton, szinte-őszisanzonos, furcsa, lassú zenét ad. Ezt a rímsort valamilyen formában mindenképpen meg akartam tartani. (Kosztolányinál teljesen elvész; Imecsnél pedig megvan, de túl sok hímrím keveredik bele: vörös-röpdös-öltözött-vörös, majd: ottmaradt-holdat.) Nálam ebből a rímsorból egy ö-e, majd o-a rímsor lett. Az ö-e ugyan nem mélyhangzós, de elég szokatlan, és szerintem az ismételgetése hasonlóan monoton hatást kelt, mint az eredeti (föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn). Mintha egy hatalmas elefánt a földet döngölné. Az olvad-holdat pedig még a mássalhangzóiban is idomul ehhez.
Érdekes kontraszt, hogy a sok nőrím helyett a vers pont egy elég éles hímrímmel, azaz nem is rímmel, csak egy jambusi sorvéggel nyit (Cielo gris.), ezt én is megtartottam (Szürke az ég.). Valami olyat sugall ez, hogy itt az elején még nem kerített mindent hatalmába ez a monoton mantra a sok nőrímmel. De csak idő (egy sor) kérdése.
És akkor nézzük a vers lényegét.
A vers lényege, mint már pedzettem, számomra az, hogy az ég és a föld kicserélődik, azaz inkább összeolvad; ami az égben volt, az földi lesz, ami földi volt, az égi lesz. Az égen rigó van, aki fürge; a földön varangy van, aki lomha. Az ég kivörösödik, a föld elszürkül. Mint a keresztény hitben, ahol az igazán igazi élet a mennyek országában, azaz odafönt található meg.
De mi történik a holddal? A holdat elfogták, a hold egy köztes helyen maradt. Az olajliget (eredetiben: olivar) hihetetlenül érdekes fogalom. Nem azt jelenti, hogy fönt van, a faágon, az olajfák ágán (mint a rigó, olajágról olajágra röppenve). Az olajliget az egész, a fönt is, meg a lent is. A hold ott maradt, ahol igazából már megszűnt a különbség a kettő között. Amikor azt írom, hogy az ág az éggel összeolvad, akkor persze olyat írok, ami az eredetiben így nincs kimondva. Ez csak az olivar szóból következik. Meg abból, hogy már minden megcserélődött. Az ég olyan, mint a föld, a föld, mint az ég, elmosódnak a határok; ha más nem, a monoton rímek elmosták őket.
De mégis van egy kis különbség: a hold nem jött le a földre, ott felejtették, és ide már nekem kell az, hogy fönn. Igaz, ez a fönn egy olyan világ föntje, ahol nincsen fönt és lent, de mégis: nincsen itt. A hold valahol ott van, ahol az ég-föld csereberéjének szabályai nem érvényesek. A hold kivétel.
Már a rímből is látszik a kivételes státusza, mert nem ismétli a föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn monotóniáját. Csak hasonlít hozzá, de mégse egészen az.
És miért Nyugalom a cím? Azért, mert a szabadságunk (nyugalmunk) így teljes, így, ha tudjuk, hogy minden szabály alól vannak kivételek. A nyugalom nem más, mint a világ szerkezetének elfogadása. És a világ szerkezete nem (teljesen) szabályos.

Első megjelenés: https://pontilyen.blog.hu/2013/09/07/nyugalom

Bejegyzések

A gyanú kancsal szeme

Hozzászólás most!

Milyennek látja egy mérnök a világot? És egy színész? Egy politikus? Egy költő?
Milyennek látja a világot egy villanyszerelő? Egy bádogos? Egy újságíró? Egy koldus?
Nem a kategóriák érdekelnek, hanem a konkrét emberek. Miket látnak a konkrét emberek a világból. És legfőképpen: hogyan látják. Hogyan tekintenek rá, milyen szemmel. Kiemelnek belőle apró részleteket, és azokat ítélik meg, hogy aztán ítéletüket hamar elfelejtsék, érdeklődésüket pedig új tárgyakra irányítsák. Az egészet nem tudjuk befogni, ezért a kérdésen, hogy a világ maga milyen, nem szoktunk töprengeni. Nincs rá időnk, meg félünk is az ilyen gondolatoktól.
Pedig típusokat talán mégis fölállíthatunk. Vegyünk egy példát: tiszta szem kontra kancsal szem.
Ennek a megkülönböztetésnek régóta ismerhetjük nyomát a költészetben. Azért a költészet jut eszembe, mert végső soron a költészet még mindig a legszabadabb gondolkodási forma a világ dolgairól. Meg azért is a költészet jut eszembe, mert a kancsal szó is a költészetről jutott eszembe, főként onnan ismerem. Főként versek ragadtak mindig is gondolkodásra; versek nélkül gondolkodni is nehéz. Ezt úgy is megfogalmazhatnám: szavak nélkül gondolkodni is nehéz, szavak pedig elsősorban versekben találhatók.

A kérdés bennem először (mintegy hat hónappal ezelőtt) úgy fogalmazódott meg: tiszta szemmel nézzünk a világra, vagy kancsal szemmel? Ezt úgy kell érteni nagyjából: olyannak lássuk a világot, amilyennek a tények megmutatják nekünk, vagy pedig lássunk a tényeken túl valami mást is. Valamit, amit nem kancsal szemmel nem vennénk észre rajta. Például ha látunk egy madarat, akkor a madárpéldány pontos felépítése, hangjának fizikai jellemzői érdekeljenek-e minket, vagy valami más, azon túl, amit látunk vagy hallunk. Ami fölötte van vagy alatta, mögötte vagy előtte; de sohasem pontosan ott, ahol a madár.
Mindkét látásmód mellett fontos érveket lehet sorakoztatni. A pontosan látó ember a racionalitás embere. Csak azt fogadja el, amit érzékel, vagy amit gondolati úton belát, hogy érzékelnie kell. Hidakat építeni, városokat építeni és autókat gyártani csak éles szemű ember képes.
A kancsal szemű ember azonban képes spekulálni, fantáziálni, érezni. Az érzések pedig kreatív energiákat szabadíthatnak föl benne, mely energiákkal közvetve aztán szintén megváltoztathatja a világot.
Mindnyájan hol így nézünk, hol úgy. De mit tudunk meg költőinktől erről a kettős látásról?

Az első szó most Petőfié.
A Mily szép a világ! című versében így ír:

Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát…
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!

A gyanúnak kancsal szeme egyértelműen valami negatív. Aki kancsal módon lát, az hibásan lát, az ott is rosszat lát, ahol csak jó van; a gyanú az ördögnek az atyjafia. A spekulálás arról, hogy ki mit miért tesz, nem annak látása, ami van, hanem annak látása, ami azon túl van, ami van: a barátságok megrontója, a Sátán súgása, mely el akarja venni tőlünk a boldogságot.
A következő szó most Babitsé. Bizonyára van még Petőfi és Babits között jelentős szó a témában, de a gondolkodás nem a filológia logikáját követi, dokumentatív teljességre nem törekedhet. Azt írom, ami eszembe jut.
Igaz, Babitstól nem is elsősorban szó jut eszembe, hanem kép. Babits arca, mindenekelőtt szeme.

babits.JPG

Akármelyik képét választhattam volna, Babits bandzsít. Az egyik szemével másik irányba néz, mint a másikkal.
Ezt a képet viszont talán most látom először, vagy ha nem is először, sokszor még biztosan nem láttam. És lám, itt is bandzsít. Már ilyen fiatalon is bandzsít. Persze mindenki fiatalon kezdi.
Ám amiről itt szó van, az nem a gyanú kancsal szeme. Babits világlátásában, létértelmezésében persze ott van mindig egyfajta – ha úgy tetszik – dialektikus gyanakvás, folytonos ellenpontképzés, egyfelől-másfelől vitahajlam. Csakhogy nem emiatt bandzsít. Babits kancsal szemében egy esztétikus világlátás mutatkozik meg, a szörnyű világ mégis-szépnek tűnése, a tragikum föloldása az esztétikumban. A nietzschei szellemben: az élet csak mint műalkotás igazolható.

Nézzünk egy tipikus példát, egy olyan részletet, mely egyszersmind azt is megmutatja, mennyivel összetettebb, komplikáltabb a babitsi látás, mint valami felületes esztétáé (ez a két sor egyébként is nagy kedvenceim közé tartozik):
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Ez a két sor a Páris című versből van, melynek alcíme Fantázia. A vers Párizst dicséri, méltatja, ünnepli, összevetve az unalmas magyar rónával, és ez a két sor a záró strófa első két sora.
Egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy miről szól ez a két sor. A babitsi líra egyik gyönyörét éppen az adja, hogy gondolatcikázásainak követése szokatlan asszociációk felé tereli az embert.
Babylon ha erre volna: erre, azaz Magyarországon. Mi történne, ha Babylon varázslata (persze kétélű varázslata) itt teremne hazánkban, ezen a kis rónán, az Alföldön? Erre a feltételezésre épít a két sor, ezt a kérdést feszegeti. Hát az történne, hogy a délibáb vizében úszva megfordulna. A tornyait, ormát megfordítva látnánk. Nem a valódi értékei szerint ítélnénk meg, hanem hibásan, kancsal módon, délibáb vizében úszván. Tehát a kancsal szem talán tönkretenné azt, amit a vers sok-sok versszakon át dicsért előtte.
Csakhogy ez a vers (mint Babitsnál minden) összetettebb ennél. A délibáb vizében úszó babiloni orom nyugtalanná teszi látóját, fölizgatja, végső soron bűvöletbe, révületbe ejti. Arra serkenti, hogy útra keljen. És ott vagyunk, ahonnan indultunk. Mert a vers pontosan ezekkel a sorokkal kezdődik:
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Babitsot nem véletlenül nevezte Szabó Lőrinc a világirodalom valaha élt egyik legnagyobb költőjének…
Petőfi elítélte, Babits megénekelte a kancsal látást; de mit mondott Kosztolányi? (Kosztolányi olyan volt, mint előtte Arany János: minden kérdéshez hozzászólt, ami költészetünkben korábban fölvetődött.)
Kosztolányitól két alapvető részlet jut eszembe. Érdekes módon mindkettő kései, a Számadás kötetből való.
Az első az A mi házunk című versből:

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen – mit keressük? –
nincs, ami van és van az, ami nincs.

A tükrök kancsalítnak: kifejezetten kísérteties kép. Az egész vers valami megfoghatatlan, rettenetes szorongás érzetét kelti föl, a kancsalítás tehát vitathatatlanul negatív képzetkörhöz kötődik. A dolgok nem egyértelműek, nem megragadhatóak, nem világosak, és ez nagyobb szenvedés okozója, mint a fizikai fájdalom:

Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

A kancsalító tükör tehát azt sejteti: saját arcunkat sem tudjuk meglátni, megragadni, nem tudjuk összerakni a képet, amely megmutatná, hogy kik vagyunk. (Ez egyébként így is van.)
Pontosan e versre feleselve tűnik kontrasztversnek az egyik legutolsó, melyet a Számadás kötetben már csak a Megtanultam, a Halotti beszéd és a Hajnali részegség követ. Ez a vers pedig a Könyörgés az ittmaradókhoz.

Ez a szöveg egy egészen új jelentést ad a kancsalságnak.
Az utolsó három versszak:

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.

Aláhúztam a két kontrasztsort, hogy még jobban látszódjon, miféle ellentétről van itt szó. A kancsal emlék, ami Petőfinél a hamisság ördögiségének attribútumát hordozta, Babitsnál pedig a fantázia csodájának lehetőségét hordozta, Kosztolányinál a komor szem ellentéte lesz. A nem tisztán látó szem tehát mosolygó szem, elnéző, megbocsátó szem, amely ezüstöt láttat ott, ahol más csak pocsolyát lát.
Ez az a jelentés talán, amely számunkra, akik védeni próbáljuk a hétköznapi világban a transzcendencia becsületét, talán a legaktuálisabb érvet szolgáltatja a merev racionalitással szemben. Ha többet látunk valamiben, mint amennyi benne van, derűsebben tudjuk szemlélni a világot.

Bejegyzések

A hajcsárod te magad légy (Byung-Chul Han: A kiégés társadalma)

Hozzászólás most!

“Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.”

Egyáltalán nem terveztem, hogy közel két hónapos szünetet tartok ezen a blogon. Akartam én írni, volt is téma bőven. De belekerültem egy mókuskerékbe, folyamatosan nyomnom kellett a pedált, hogy legalább a haladás érzete az enyém legyen, miközben a valóságban egyre kevesebbet “haladtam”, egyre kevesebb idő jutott önmagamra.

Az érzés, hogy egyszeriben megszűnnek az üres délutánok, hogy már a hétvége óráit is percekre kezdem felosztani, hogy nem bámulok csak úgy kifelé az ablakon, vagy fölfelé a falra, szóval a rádöbbenés, hogy nekem most már megint dolgom van, annak ismeretében a legmeglepőbb, hogy az időmet sokakkal ellentétben — egyéni vállalkozóként — többé-kevésbé magamnak oszthatom be. Mi hajt hát? Miért hajtom magam magam? Nyilván azért, mert teljesíteni kell. Ez a társadalmunk elvárása, és ezt az elvárást, viszonylag szociális lényként, igyekeztem interiorizálni.

Hála Istennek most azonban rákérdezhetek: biztosan jól teszem?

De haladjunk sorjában.

Pár hete volt a könyvhét, és mint ilyenkor mindig, ezúttal is egészen szabadon bóklásztam a standok között, igyekeztem az összes stand kínálatát végigmustrálni. Ennek a bóklászásnak nem csupán a “potenciális” vásárlás a célja. Leginkább képet szeretnék kapni arról, hogy miféle könyveket írnak és árusítanak a XXI. században Magyarországon. Mivel mindegyik könyv a miénk, eszemben sincs bármit is kirekeszteni, kizárni a horizontomból. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének számomra kedvesebb és kevésbé kedves könyvek, vagy hogy minden, amit árulnak, érdekelne annyira, hogy el is olvasnám.

A bóklászásnak ugyanakkor célja a vásárlás is. Legalább egy-két könyvet mindig szeretnék venni is. Nem is csak azért, mert könyvhéten minden példány kedvezményes. Inkább azért, mert az eseményt ünnepnek fogom föl, és a vásárolt könyvek ajándékok, melyeket önmagamnak adok.

Könyv: A kiégés társadalma (Byung-Chul Han)

Így vásároltam meg többek között a mostanság igen népszerű dél-koreai, de Németországban élő és németül író filozófusnak, Byung-Chul Hannak egyik esszéjét is, mely (Miklódy Dóra fordításában) A kiégés társadalma címet viseli. A szerzőnek (aki nem mellesleg pár nap múlva Magyarországra is eljön) számos esszéje kapható volt a könyvhéten, és mivel még semmit sem olvastam tőle, csak a címek és a fülszövegek alapján választhattam. Úgy véltem, ez az írása lehet talán a legátfogóbb, legáltalánosabb összegzés arról, amit ez a filozófus a jelenünkről gondol.

Be kell vallanom, a túlzott népszerűség számomra mindig egy kissé “gyanús”. Ha valaki olyat ír, ami a népnek tetszik, akkor talán csak jól érez rá arra, amit az hallani akar. Az igazság viszont sokszor egyáltalán nem kedves a fülnek. A jó könyv mindig kizökkent, divatos kifejezéssel élve: kihoz a komfortzónánkból, nyugtalanná tesz, megbillent. Vajon ilyen könyv-e Byung-Chul Hané?

Nem tudom. Mindenesetre nagyon élveztem olvasni.

Az esszé (nagyjából száz oldalnyi szöveget képzeljünk el) lényegében a posztindusztriális kapitalizmus kritikáját nyújtja. Az ipari termelésre épülő kapitalizmus még “fegyelmező” társadalom volt. Alapvető gesztusa a “tiltás” volt. Ezt nem szabad, azt nem szabad. Az életet számos szabály korlátozta. Az iskolákban kemény szigor uralkodott. A szexuális életet tabuk szegélyezték. A fegyelmező táradalom pontosságot és odaadást követelt meg a dolgozóktól, és aki kihágást követett el, azt keményen büntette. Az indusztriális társadalom lelki életét nagyszerűen vázolta föl Sigmund Freud. Ennek a kornak a tipikus betegségei immuniológiaik voltak: tüdőbaj, kanyaró, kolera. Lelki szinten pedig a hisztéria, a neurózis.

A posztindusztriális társadalomban ezzel szemben a tilalmak és tabuk folyamatos leépítése zajlik. A kérdés már nem az, hogy mit nem szabad csinálni. Mindent szabad. A posztindusztriális társadalom dolgozója látszólag a teljes szabadságban él, a tabuk és határok eltűntek. Azzal szexel és úgy, akivel és ahogy akar. Olyan identitást, pólót, jelvényt, sálat, pártot, közösséget választ magának, amilyet csak akar. A posztindusztriális kapitalizmus jelmondata nem a “nem szabad”, hanem a “mindent lehet”. De vajon csakugyan a nagyobb szabadság jegyében történt meg ez az átalakulás? Nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az átalakulás motorja az, hogy a szabadság érzetében élő dolgozó (dehogyis “dolgozó”: alkalmazott) hatékonyabb munkaerő, mert nincs szükség rá, hogy más zsákmányolja ki őt, önmaga teszi ezt meg saját magával:

Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint a más általi kizsákmányolásnak, mert a szabadság érzete kíséri.

A korunk társadalmára jellemző flexibilitás, vagyis hogy identitásunkat, munkahelyünket, lakóhelyünket, családi állapotunkat és életcéljainkat folyamatosan változtathatjuk, lényegében a kapitalizmus rendszerének hatalmas (talán utolsó?) trükkje: szabadnak hisszük magunkat, miközben önmagunkat zárjuk a legteljesebb kiszolgáltatottságba. Hiszen autonóm döntéshozatali képességünk a nagy “szabadságban” teljesen elvész: nem tudunk nemet mondani a “mindent lehet” jelmondatára. Saját magunkat zsákmányoljuk ki, de nem érzünk közben kielégülést, boldogságot, nyugalmat.

A posztindusztriális kapitalizmus jellemző betegségei (ezzel indul Han tanulmánya) immár nem immuniológiai jellegűek. Nem arról van szó, hogy betör kívülről az életünkbe valami veszély, amely ellen minden erőnkkel védekezni kell. Mivel a kor lebontotta a határokat, a “negatívum”, amely ellen védekeznünk kellene, lényegében megszűnt. Minden mi vagyunk. A jelen társadalma a “pozitívra” épül. Ez maga a nárcizmus. (Egy igen elgondolkodtató részletben fejti ki Han Ehrenbergre hivatkozva, hogy a nárcisztikus személyiség voltaképpen ellentéte az önzőnek: a nárcisztikus nem ismer az énjén kívül semmi mást, számára nincsen Más, csak önmaga. Az önző ember lényegi vonása az, hogy a Mást el akarja nyomni, illetve saját céljaira kihasználni.) Korunk tipikus betegsége éppen ezért a kiégés, illetve a depresszió.

A depresszió és a kiégés a pozitív túltengése. Mindig többre vágyunk, mindig újra, szebbre, tökéletesebbre. És ez a vágy soha nem juthat nyugvópontra. Mígnem elérkezik egy pont, amikor összeomlunk. Ez az összeomlás a depresszió.

Amikor megjelent a világban a koronavírus, abban reménykedtem, hogy az mint az emberiség első háborúja vonul be a történelembe. Ma már jobban értem, Byung-Chul Han könyvét elolvasva, hogy miben reménykedtem. Abban, hogy újabb paradigmaváltást élünk meg. Újra bekövetkezik egy “immuniológiai kor”, de az igazi ellenséget immár nem egymásban fogjuk megtalálni, hanem a környezet állapotában. Magyarán: össze tudunk fogni, mi, emberek, egy globális fenyegetés árnyékában. Hogy ez a fenyegetés mennyire akut, arról éppen most indult el Magyarországon is egy színvonalas vita (ajánlom az interjút a Pannon Egyetem rektorával, a Szkeptikus blog válaszcikkét, illetve Maverick továbbmutató, kitűnő esszéjét).

Ma már nem vagyok olyan optimista, mint három éve. Bár betörtek világunkba ismét a külső fenyegetések, szellemünk már túlságosan hozzászokott a “mindent lehet” érzületéhez, és a külvilág eseményeit is saját kényünk-kedvünk szerint hajlítgatjuk, elfeledkezve róla, hogy nem csak virtuális valóság létezik. (Az orosz-ukrán háború még inkább felszínre hozta ezt.)

De akárhogy is van. A megoldáshoz vezető út első lépése csakis a tudatosítás lehet. A nyugati ember szabadságérzete merőben hamis. Az önkizsákmányolás új formáján alapul. Az igazi szabadságban mindig ott van a nemet mondás képessége. Az igazán szabad ember ki tud ugrani saját mókuskerekéből, és elutasíthatja kora értékrendjét.

Többször idézi Han Nietzschét, a Zarathustrát, mert abban valóban tökéletes leírását kapjuk az “utolsó embernek”, a posztindusztriális társadalom tipikus alanyának. Hadd idézzem most zárásképpen én is ezt a dionüszoszi zsenit:

Egy kis gyönyör nappal, egy kis gyönyör éjjel: de fő az egészség. “Feltaláltuk a boldogságot” — mondják az utolsó emberek és vaksin pislognak.*

 

* Kurdi Imre fordítása