Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Tóth Krisztina állítását már akkor sem tudtam mire vélni. Az arany emberben nagyon karakteres és egymástól nagyon különböző nőalakok bukkannak föl. Tímea a férje mellett boldogtalan, de vágyait kimondani, önmagának megfogalmazni sem merő, tudó, szubmisszív szépség. Nem mellesleg a környezetében idegen, külföldi; és családjából, vallásából azt a hagyományt hozza magával, hogy a nőnek a férfiak mellett hallgass a neve. (Muszlim, apja egy török kereskedő, így története még a migráns lét nehézségeire is példát adhat.) Kétségtelen, az ilyen fajta nő egy mai fiatal lány számára meglehetősen idegenszerűnek tűnhet. No de van a regényben még legalább két (de inkább három) Tímeától teljesen különböző nő is. Ott van Athalie, aki szinte mindenben ellentéte Tímeának: öntörvényű, domináns, cselekvő, igazi fúria. Ott van Noémi, aki megint egy harmadik típus: kívül áll a világon, férje nincs, egyedül él egy szigeten az anyjával. Természetes, életvidám. És ott van Teréza, aki Noémi anyja, az igazi “ősanya-típus”, a természet lágy ölén él, bölcs, öreg, mindentudó. Melyik nőalakra gondolhatott Tóth Krisztina? Mindegyik értelmezhető a mai korban, mindegyik másfajta életvezetésre ad mintát.

A botrány és vita mindenesetre vágyat ébresztett bennem, hogy Jókai-regényeket olvassak.
A szerencse is kezemre játszott. Régi lakásunkat kirámolva eldobozoltunk egy csomó könyvet. Ezek között leltem rá A lőcsei fehér asszonyra.
Jókainak ez egy viszonylag kései regénye, 1885-ben jelent meg. Témája egy fölöttébb rejtélyes történet (és főszereplője egy még annál is rejtélyesebb nő) a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiből. Lőcsén, ebben a gazdag felvidéki kereskedővárosban volt egy asszony, bizonyos Korponayné Géczy Juliánna, aki — állítólag — a császáriak kezére játszotta át a várost. Később ugyanezt a nőt mégis azért végezték ki, mert nem volt hajlandó kiadni a császárpártiaknak egy országos méretű kuruc összeesküvés dokumentumait, megmentve ezzel több ezer magyar család életét. Ki volt ez a rejtélyes alak? Kik mellett állt? A labancok vagy a kurucok mellett? Vagy senki mellett sem?

Jókait szemlátomást nagyon érdekelte a “fehér asszony”, a “vár fehér asszonya”, és zseniális regényt kerekített ki a föllelhető levéltári és történeti anyagok segítségével.

Nem a narrátor, hanem a nagy kuruc tábornok, Andrássy István mondja ki a “megfejtést” (legalábbis az egyik megfejtést) az asszonyról:

“Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!”

Korponayné minden, csak nem olyan, mint Tímea. Minden szálat a kezében tart és mozgat. Hatalmas urak, országos hatalmú arisztokraták, tábornokok és városi bírók mind csak eszközök a kezében, hogy machinációit (tudtukon kívül) végrehajtsák. Csakugyan semmi sem szent vagy félelmetes előtte. A puskaporral játszadozik: hol vártornyokat robbant vele, hol titokban vasporra cseréli. A becsületével játszadozik: férjét szemrebbenés nélkül megcsalja, ha érdekei ezt kívánják, de mindent visszaszerez, ha a történelmi helyzet úgy hozza. Szerelmei csak eszközök a nagy politikai játszmákban; a legnagyobb kéj óráiban is, amikor a férfiak elfeledkeznek kötelességükről, hidegfejű és számító. Tettei következményei, hogy rajta múlik háború és békekötés,  hogy egész hadakat boronál össze, majd vezet egymásnak, hogy aztán újra mindenkit lecsillapítson, nem hozzák zavarba.

Mintha a kockázat éltetné. Mintha mindig csak a legnagyobb tétben akarna játszani. Szó szerint főbenjáró bűnöket rejteget, de nem zavarja, hogy leleplezhetik. A kuruc vezetőkről karikatúrákat készít, de a császári stafétát is bolonddá teszi. Mintha folyton élet-halál között élne.

A regény annyira kitűnő, tele helyzetkomikummal, elementáris humorral, vicces jelenettel, tréfával és meghökkentő jellemrajzokkal, egy érett író briliáns technikájával megrajzolva, hogy el kellett csodálkoznom: miért nincsen a helyén kezelve, a legnagyszerűbb korabeli munkák között?

Azt hiszem, egy meglehetősen elavult irodalomszemlélet továbbélése okolható ezért. A legtöbb kritikát a könyv azért kapta, mert a történet úgymond nem egészen hiteles. A történelmi Géczy Juliánna nem volt ennyire izgalmas alak. Mit lehet mondani erre a kritikára? Jókai regényt írt, és a célja az volt, hogy jó regényt írjon. Ha a történelem nem tudott ennyire jó regényt írni, akkor föl kellett javítania az alapanyagot. Egy fikciós mű soha nem a valóságra referál.

De van még valami. Lukács György nyomán elterjedt az a szemlélet, hogy a realizmus értékesebb, mint a romantika. A realista regény jobb, mint a romantikus. A lőcsei fehér asszonyt, szélsőséges jellemei miatt elég nehéz “realistává” olvasni. Így a regény szépen elsüllyedt a “nagy romantikus mesék” között, és ma már alig van ember, aki elolvasná. Hogy valójában egy csodálatos könyvről van szó, azt kevesen sejtik, és még kevesebben tudják.

És itt vissza is kanyarodhatunk Tóth Krisztinához és a nőalakok kérdéséhez. Ha volt valami haszna a botránynak és a heves vitának (márpedig minden ilyesminek szokott lenni haszna is), akkor az talán nem is más, mint hogy az ilyen regényekre, mint A lőcsei fehér asszony, valamivel több rivaldafény vetüljön. Mert ez bizony egy olyan szöveg, amelynek nemcsak hogy egyértelmű főszereplője egy nő (és hány ilyen szöveg van a magyar irodalomban? biztosan nem nagyon sok), de ez a nő minden sztereotip képnek ellentmond, ami tudatunkban a nőkről fölmerülni szokott. Cselekvőképes, határozott, erélyes, okos, kifejezetten jártas a közügyekben, nagyszerűen átlátja a politikai helyzetet, öntörvényű, kockázatvállaló, igazi “emancipált” nő. Nem éppen az volt a Tóth Krisztina-kritika lényege, hogy a mai lányok számára hiányoznak az ilyen irodalmi mintaképek?

Persze, elismerem, ezt a regényt sem lehet nagyon könnyű olvasnia egy mai tinédzsernek. Szókincse rendkívül gazdag és rétegzett, konfliktusai ágait-bogait pedig egy felnőtt sem mindig érti egészen. Mégis, jó tanári felügyelet mellett, akár a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó történelemórákkal összekapcsolva: nem lehetne megpróbálni bedobni ezt a szöveget a serdülők közé?

Kérdés ez csupán. De az nem, hogy felnőtteknek a regényt biztosan tudom ajánlani. Szemkápráztató tűzijáték puskaporral, szerelemmel és becsülettel. Én nagyon élveztem, a legkevésbé sem negatív töltettel írom, hogy sokat kacarásztam rajta.

Forrás:  https://mondataink.blog.hu

Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka