Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka

Lebilincselően izgalmas könyvet olvastam el a héten. Karácsonyi ajándékba kaptam egy kedves baráttól, és bár a kötet elég vaskosnak és nagy darabnak tűnt, szűk egy hét alatt “befaltam”. A könyv szerzője Tilmann Lahme, német irodalomtörténész, a címe pedig A Mannok. Alcíme szerint Családregény, de természetesen nem az, azaz nem fikciós mű: Thomas Mann családjának, azaz feleségének és hat gyermekének életeseményeit dolgozza föl az érintettek leveleinek, naplóinak és egyéb személyes feljegyzéseinek segítségével. Az alcím nyilván azért lett Családregény, hogy ezzel utaljon vissza a szerző egy 2001-es filmre, amely a német televízióban volt látható, és amely A Mannok. Egy évszázados regény címet viselte. Az a film tele volt legendásítással, féligazsággal és dezinformációval, így Lahme munkája szigorúan az elérhető (a film óta újabb fontos adalékokkal duzzadó) feljegyzésekhez ragaszkodik, szinte teljesen mellőzve azok kommentálását. Dehát így lesz a könyv igazán megdöbbentő.

Hogy a Mann-család különleges volt, azt persze már a kortársak tudták. A hat gyermek mindegyike írt — valamit. A legidősebb gyermek, az 1905-ben született Erika Mann egészen különböző műfajokban alkotott; a második, a 43 évesen öngyilkos Klaus Mann elsősorban regényíró volt (hihetetlenül termékeny és önkritikátlan, de különösen két műve, a Mefisztó, illetve a Vulkán máig olvasható nagy értéke a német irodalomnak); Golo Mann (1909—1994) a XX. század második felének egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású német történésze lett; Monika Mann (kétes értékű)  impresszionisztikus novellák és regények szerzője; Elisabeth Mann a tengerek és óceánok kutatója, környezetvédő, a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék alapítója; Michael Mann pedig zenekritikus, irodalomtörténész volt, 1976 szilveszterén elkövetett öngyilkosságáig.

Már így, első pillantásra sem “akármilyen” család, de ha megismerjük a részleteket, melyekben köztudomásúlag az ördög lakozik, benyomásunk csak megerősödik. Ennek a családnak a tagjai folyamatosan színezték a valóságot, legendákat, mítoszokat gyártottak maguk körül, életüket azonban állandó irigység, féltékenység, szeretethiány vagy éppen eltorzult szeretet, belső démonokkal való küzdelem rángatta.

A legnagyobb démonok egyike nyilvánvalóan a homoszexualitás volt. Magam hajlamos voltam elfogadni az érvet, hogy Thomas Mann úgymond nem lehetett homoszexuális, ha megházasodott egy nővel, akivel hat gyermeket nemzett. Az életrajz részletei fölülírják ezt a naiv elképzelést. A naplókból kiderül, hogy Thomas Mann-nak a legkevésbé sem okozott gyönyört a feleségével való együttlét, ellenben élete utolsó éveiig kezdeményezett viszonyt különféle fiúszeretőkkel. A családban öröklődött a hajlam. Klaus teljesen nyílt homoszexuális életet élt (és megírta az első, a témáról teljesen nyíltan beszélő német regényt is A jámbor tánc címen); Erikának is számos női szeretője volt, bár ő férfiakkal is létesített viszonyt (Klausnak csak egyszer, Greta Garbo közelében fogant meg a gondolat a fejében, milyen lenne egy nővel…); Golo pedig szintén számos férfi szeretővel élt élete során, melyek közül az egyiket, Hans Becket hivatalosan örökbe is fogadta. (A három kisebbik gyereknek ilyen hajlamairól kevesebbet tudunk, bár házasélete egyiknek sem volt éppen közönségesnek mondható. Elisabeth például a koránál mintegy 20-30 évvel idősebb férfiakhoz vonzódott.)

Mindez pletykálkodásnak, irodalmi bulvárnak tűnhet, de az intimitáshoz való (nevezzük így) zavart, nehézkes  viszony nagyon is kulcsjelentőségű a Mann-szövegek értelmezésében. A kifejezés állandó problémává vált, és ez megmutatkozott a család fölöttébb furcsa politikai állásfoglalásaiban is.

Thomas Mannt tisztelni szokás azért, mert nyíltan kiállt a “fasizmus”, vagyis a nemzetiszocializmus ellen, rádióbeszédeiben folyamatosan bírálta Hitlert, és már 1933-ban megszakította kapcsolatait a Harmadik Birodalommal. A történet szépen hangzik (a Mann-család mindig gondosan ügyelt a “szép hangzásra”), csak éppen nem tárja föl az igazság minden részletét.

A család politikai nézeteinek olvasása közben egyébként is sokszor fogja el kínos feszengés az embert. Klaus és Erika fanatikusan náciellenesek voltak, amivel nem is lenne semmi baj, nagyobb gond, hogy ezt a fanatizmust az egész német népre kiterjesztették, gyűlölettel írtak mindenkiről, aki Hitler hatalomra jutása után nem emigrált; és a világháború után kategorikusan megtagadták a Németországba való visszaköltözés lehetőségét. Fanatizmusukkal megfertőzték apjukat is, akinek egyes naplórészletei a pusztulás feletti örömről tanúskodnak, miközben a XX. század másik nagy európai diktatúrájáról, a kommunizmusról fölöttébb elnézően jóindulatúnak mutatkoztak.

Üdítő kivétel az egész családban Golo Mann, “a család konzervatívja”, akinek politikai állásfoglalásai már a világháború idején éleslátásukkal tűntek ki. Már a harcok közepén megjósolta, hogy az angolszászok és a szovjetek szövetsége nem lesz tartós, és a frontvonalak nemsokára e két nagy tömb közé kerülnek majd. Golo pedig tisztán látta, hogy a németek jövője a nyugati elkötelezettségben és a békeprogramban lehet. A harmadik gyerek számomra amúgy is egyre rokonszenvesebbé nőtt, ahogyan megismertem a család “viselt dolgait”. Kinőve a családi komplexusokat, a filozófushallgató történész egyre inkább a komoly és alapos munkának szentelte magát. Az jutott eszembe, hogy talán éppen ez, vagyis a filozófiai felkészültség óvhatta meg őt a kínos tévelygésektől, a politikai, társadalmi helyzet teljesen torz értelmezésétől.

De hogy példát is mondjak e torz értelmezésekre. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Thomas Mann nagy örömmel konstatálta az eseményt, a következő okokból: 1, Németország hamar legyőzi majd a Szovjetuniót, de ezzel legalább kis időt nyernek az angolszászok [a Mann-család Hitler ellenségeinek “szurkolt” a háborúban]; 2, a támadás azt jelzi, hogy Hitler teljes mértékben tábornokai kezében van; 3, Sztálin legyőzése után a német hadvezetés gyorsan kiiktatja Hitlert; 4, a béke tehát már nagyon közel van. (Mindez ugye 1941-ben történt; a világháború, mint tudvalevő, 1945 nyaráig tartott.) Négy állítás, négy elképesztő tévedés. Ezt már az egyébként fölöttébb szűkszavú Tilmann Lahme sem állja meg kommentár nélkül:

“Hogy egy másik, jobb Németország képviselője a politikai események elemzésében folyamatosan melléfog — ebben az esetben mindjárt négyszeresen —, szerencsére csak kevesen tudják meg.”

Thomas Mann úgyszólván mindig melléfogott, ha politikai kérdésekről volt szó. Mint írtam róla az első világháború során elkészült esszéáradása (Egy apolitikus ember vallomásai) kapcsán, ezek a tévelygések hozzám közelebb hozták a szerzőt, mert az íróként rendíthetetlen, jéghideg kősziklaként fölénk tornyosuló szobor-alaknak megmutatkozik benne az emberi oldala. Aki nem tud mindig mindent, aki feltevésekbe bocsátkozik, spekulál, és a valóságot a fantáziájával keveri.

Vajon miért bosszantóbbak Thomas Mann-nak a második világháború idején és után nyilvánvalóvá váló tévedései, mellényúlásai és torz helyzetértelmezései, mint a korai esszé Thomas Mannjáéi? Miért, hogy azt a nagy esszét — minden torzsága dacára — inkább örömmel olvastam, ezeket az újdonsült spekulációit pedig elfintorított arccal?

A fő ok, azt hiszem, az, hogy a korai Mann sokkal őszintébb és így tisztességesebb volt, mint a kései.

Mit tudott Thomas Mann a társadalom mélyebb rétegeiben lezajló folyamatokról? Egész életét elképesztő luxusban töltötte, pénzhiánnyal, pénzgondokkal sohasem küszködött. Felesége szülei Németország leggazdagabb emberei közé tartoztak, München központjában, egy gyönyörű palotában éltek; és Thomas Mann családja sem éppen egy rozzant viskóban lakott a Poschinger utcában.

Amikor egy ilyen ember elkezd bizonyos kommunisztikus nézeteket hangoztatni — anélkül hogy bármiféle fogalma lenne róla, milyenek voltak a kisemberek hétköznapjai a sztálini Szovjetunióban vagy akár az NDK-ban —, akkor abból valami nagyon-nagyon disszonáns hangú szöveg fog keletkezni. Egy ilyen ember sokkal hitelesebben és szerethetőbben szólal meg, amikor a szív demokratizmusáról beszél, mint amikor az észéről.

“Szerencsére” ezt azonban kevesen tudják.

Tilmann Lahme itt nyilván ironikusan szól. A tudás mégiscsak jobb, mint a nemtudás, pláne egy tudománnyal foglalkozó embernek, mint amilyen A Mannok szerzője.

De egyébként is. Ne higgye senki, hogy a könyv elolvasása után kevésbé szeretem Thomas Mannt és becses családját. Épp ellenkezőleg. Gyengeségeik, hibáik, tévedéseik, ostobaságaik és — úgy nagy összességében — szenvedéseik megismerése közelebb hozta őket hozzám. Nagy ember gyerekeinek lenni sohasem könnyű, és pláne nem az, ha az a nagy ember tele van elfojtásokkal, komplexusokkal, és képtelen kimutatni a szeretetét. Ugyanakkor nagy embernek lenni sem könnyű, és pláne nem az két világháború, különféle brutális diktatúrák és zűrzavaros politikai rendszerek árnyékában.

Az vesse rájuk az első követ, aki sohasem tévedett.

Én biztosan nem fogok köveket hajítani. Szeretettel gondolok ennek a családnak minden furcsa tagjára, akik, úgy ahogy van, kifejezték saját koruk mindenféle visszásságát. Számomra inkább a tanulság marad meg: aki politikai kérdésekben megnyilvánul, az nagyon nagy valószínűséggel tévedni és tévelyegni fog. Arcátlan föltevés azt hinni, hogy a tisztánlátás a tehetségesek kiváltsága.

https://mondataink.blog.hu/2021/01/16/meleg_ugyek_es_forro_temak?layout=5