Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka